| VARIÁLÁS, KÖZÖS SZÖVEGTÖMBÖK | TARTALOM | TERÜLETI KÜLÖNBSÉGEK |
Kétségtelen új darabok, sőt stílusok születtek a 18. század végén és a 19. század folyamán, olyan témák, amelyek ismeretlenek voltak a középkorban, illetve amelyekről biztosan tudjuk, hogy a legújabb korban alakultak ki. Hiszen előzőleg tárgyalt balladánk, A gyilkos feladja magát szinte a néprajzi kutatás szeme előtt alakult ki a múlt {5-362.} század hetvenes éveitől kezdve. Ami azonban ennél is fontosabb és újszerűbb, az a betyárköltészet és azon belül néhány sikerült betyárballada.
A betyárköltészet társadalmi gyökerei egészen a Rákóczi-szabadságharc leverése utáni időkig nyúlnak vissza. A megoldatlan szociális körülmények és a népnek különböző sikertelen kollektív kísérletei a megoldásra, a különböző helyi parasztfelkelések a 18. század folyamán, majd a katonafogdosás és mindaz a feszültség, ami végül az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc folyamán felszínre tört, s annak leverése még fokozta a feszültséget; mindez szülte a betyárvilágot is, vagyis a társadalmi rend elleni egyéni lázadást, ami természetesen másként nem mehetett, mint törvényen kívüli úton és sok bűnténnyel párosulva. Ennek a betyárvilágnak a költészetét kezdetben laza szövésű, az életmódot és a bűnözést – általában ló- és marharablást – pártfogólag leíró szövegek képviselik, amelyek a népköltészet határán mozognak, gyakran ponyvastílusúak és ponyva eredetűek. De amikor a betyárvilág is a legerősebb ideológiai hátteret kapja, 1849 után, akkor alakulnak ki klasszikus darabjai, amelyekben a betyár minden veszéllyel dacoló magatartását villantják föl, ami után a bukás és bűnhődés következik. Lássuk e legjobban sikerült darabokat: 103. A német szökött katonája (Vargyas 1976: II. 191. sz.):
Érdemes még idézni egy másik változat befejező két sorát; Fábián akasztófán elhangzó búcsúját így fogalmazza meg:
| Ne fijj pajtás, egy ílet, egy halál: |
| Úgy is meghal a kiálló betyár. |
| (Vargyas 1976: II. 652) |
Fábián Pista betyárkodása 1849 után kezdődik, amikor Kenyeres János szalontai szolgabíró erőszakkal besoroztatta, s így elvitték Komáromba büntetőszázadba. Még akkor megígérte, hogy bosszút áll az erőszakos legényfogásért. Nemsokára meg is szökött a katonaságtól, és a Szalonta környéki erdőségekben bujkált, míg az ellene indított hajsza során egy csűrbe nem szorították, ahol sikerült elfogni.
Másik klasszikus példája a betyárballadának a 101. Bogár Imréről szóló (Vargyas 1976: II. 188. sz.):
Bogár Szabó Imre 1862 nyarán esett fogságba, s azonnal ki is végezték. Az akkor húszéves, „igen szép külsejű és arcú” betyár kivégzése nagy esemény volt Pesten. „Ezernyi ezer nép lepte el az utcákat”, amikor „Virágkoszorúval a kezében a vesztőhelyre szállittatott”. Nyilván a nagy érdeklődés volt a fő oka, hogy az egyik legszebb betyárballada fűződik nevéhez, amely oly hamar kialakult, hogy Bartalus 1870/71 telén már följegyezte egy változatát. De ez a ballada szinte semmiben sem egyezik a megállapítható tényekkel. Az elfogatás körülményeit is másként adja elő, s a dalban emlegetett Duli Marcsáról sincs semmi szó a törvényszéki és csendbiztosi iratokban. Külsejét egybehangzóan szépnek írják le az egykorú újsághírek, s ennek lett a következménye, hogy a balladában aranyos zabláját, ezüstös kantárját emlegetik, vagyis szépségét a népköltészet közvetett-stilizált módján fejezik ki. Egyik újság szerint a kivégzésre vezetett betyár „arcát látva, talán maga Lavater is csalódott volna”, egy másik „leventei termettel, majdnem gyermeteg ifjúsággal, deli szépséggel – és az Isten képmását viselő arcvonásokkal” írja le a betyárt. Nyilván nem volt született gonosztevő.
A legkésőbbi „klasszikus” betyárballada Vidróckié (Vargyas 1976: II. 102/189. sz.):
A valóság itt is más, mint ahogy a ballada előadja. Vidrócki – egykorú újságcikk tanúsága szerint – megüzente a bodonyi földbirtokosnak, hogy estére meglátogatják, hogy bosszút álljanak rajta, amiért kondásával fizettette ki a tőle elhajtott 8 sertést. Midőn este harmadmagával a kastély felé tartott, ahol a rettegő háznép felfegyverkezve várta (s a helybeli csendbiztos betegségére hivatkozva nem jött védelmükre), a kalandtól félő egyik embere hátulról baltával leütötte, majd belelőtt. A betyárokat később elfogták, s maguk vallották be az eseményt. Érdekes, hogy a nép ismerte az igazi eseményt is, meg is énekelte („Pintér Pista úgy levágta egyszerre, Mindjárt leborult Vidrócki a földre”). Nyilván nem az esetleges részletek érdekelték a betyárballadákat alkotó közösséget, hanem annak általános törvényszerűségei. Az „igazat” akarták megfogalmazni, nem „a valódit”.
Azonban lássuk, mennyiben volt „igaz”, amit a betyárköltészet megfogalmazott a híres betyárokról. Egy percig sem kétséges a túlerővel szemben való kiállás hitele; ez annyira közös és sokszor bámulatra méltó vonása minden nagyobb betyárnak és „bandájának”, hogy itt csak a kifejezés találó és sűrített volta lehet meglepő. Patkó Jancsi üldözésére például egy egész zászlóaljat rendeltek ki, sőt később Pécsről további vadászzászlóaljakat is rendeltek a Dráva megszállására. Ugyanígy világos volt a nép számára, hogy csak az elbukás lehet a vége minden betyáréletnek. Nézzünk azonban a többi, kisebb részletre is. Bogár Imre vásárra megy lovat lopni. A vásár „megütése” még végvári vitézek 16. század végi életéből ismeretes, s azóta a betyárok igen sokszor véghezvitt „hőstette”. Bogár Imrééknek is volt egy ilyen, törvényszéki iratokból ismert kalandja. De miért akart lovat lopni? „Bölcsőt akar venni”, „Duli Marcsát” el akarja venni. Itt villan fel a betyárélet legnagyobb tragikuma: a betyár szeretne visszatérni a rendes életbe. Tudjuk Békés István könyvéből (1966), hányszor próbálta meg ezt a visszatérést a leghíresebb betyár is, Rózsa Sándor. Bogár Imre maga is megkísérelte, hogy első, fiatalkori vétke – ökrök elhajtása – után, egyévi vasban letöltött büntetése végével visszatérjen a rendes életbe. Egy darabig csavargott, mert mint vallotta, „a vármegyével nem mertem szembejönni, miután még mindig féltem az ökrök miatti bajtól”, s nem alaptalanul, mert mikor belovagol a csongrádi vásárba, elfogják, elveszik lovát, s mikor a komisszáriushoz kérezkedik, az megígéri, hogy elengedik, ha behozza a ló passzusát. Ezt meg is teszi, mégis láncraverik, s a börtönből lánccal a lábán szökik meg, amit a temetőben ver le magáról. Még ezután is megpróbál szolgálatba állni a Bánátban, de nyomában vannak, s ezután már nincs visszatérés.
A nagy változás 1848-ban sok betyár előtt felcsillantja a lehetőséget a visszatérésre, a megváltozott társadalomért folyó közös harcban. Gesztely Jóska nyírségi betyár is kiszabadul, és bátran harcol a szabadságharcban, majd 1849-ben újra visszakerül a börtönbe, akárcsak Rózsa Sándor, és 1850-ben, szökés közben lelövik (Dömötör S. 1930: 23). Ugyanez a sorsa számos kisebbnek. Szabó Ferenc (1964: 78–79) említi egy Szegvárott raboskodó fogoly mellé írt adatokat: „Honvéd lett 8. mart. 849 – visszajött 849 nov. 5.” A makói börtönből 16 fogoly – nyilvánvalóan betyár – lett honvéd. Az igazi betyár tehát, a társadalom kivetettje, ha nem megrögzött, „hivatásos” bűnöző, megpróbált {5-366.} visszatérni a rendes életbe, benne élt a családalapítás vágya, s ezt csodálatos biztonsággal vetíti elénk a Bogár Imre ballada pár versszaka.
Lássuk most a vesztegetést: „Megkinálom a vármegyét, hogy ne legyek rabja” és „Hintójába ott a lopott csikó!” Vajon ez is igazság-e, s nem csak ráfogás? A parasztság ugyanis állhatatosan vallotta nemcsak evvel a balladával, hanem más népdalok soraival is: „Loptam volna ötvent, hatvant, hetvent is, Jutott volna az uraknak csak egy is” – veti oda a lólopásért faggatott Kormos Pista. Vagy a megkísérelt vesztegetés: „Kérem alázatosan az urakat, Engedjék el ezt a csekély bajomat! Hajtok lovat, hajtok birkát az úrnak, Csak engemet engedjen el szabadnak… Hajtok olyan daruszőrü paripát, Hét vármegye nem találja fel párját!” Vajon, hogy áll ez a vélemény az adatok tükrében? Szabó Ferencnél olvassuk, hogy Zsembery Antal vásárhelyi csendbiztost és négy pandúrját azért fogták perbe, mert egy pásztornál felismert ugyan három elhajtott ökröt, de mindegyikük 100-100 váltóforintot kapott a pásztortól, hogy ne jelentsék fel. Ráday egyik körleveléből idézi ugyanő (Szabó F. 1964: 124): „…mert bármi terjedelmes összeköttetések is fedeztessenek fel…”, mindenáron el kell fogni a rablókat. Sőt a kormánybiztosság feloszlatásakor tett összegező jelentésében azt írja: „…működésem ideje alatt meggyőződtem afelől, … hogy … a métely okai, legfőbb előmozditói a közbiztonsági közegek hanyagsága, azok által elkövetett mulasztások, esetenkénti bűnpártolások, sőt a tettesekkel való bünös összejátszások voltak”.
De a betyárok néha erőszakosan is „megkínálták” a vármegyét. 1850 augusztusában Faragó János makói csendbiztost kézre kerítették és kényszerítették, hogy a lelei korcsmában velük mulasson. A komisszáruson segíteni akaró pandúrokat lefegyverezték, s végül is a katonák megérkezése mentette meg szorult helyzetéből, a betyárok azonban a perzekutorok összes fegyvereit elvitték (Szabó F. 1964: 87). A virtusos lecke a hatalmaskodó, erőszakos hivatalnoknak szólt, akit az egész nép utált, és akivel szemben a betyároknak segített. Ő maga említi jelentésében, hogy a korcsmáros nem akart segíteni rajta, hiába próbált neki jeleket adni. A lelei bíró futni engedte a betyárokat, a kertészek pedig élelemmel is ellátták őket. Hogyne segítették volna éppen a szegény kertészek! Hiszen a betyárok meg őket védték, 1852-ben a Pallavicini-uradalom jószágigazgatója el akarta űzni a dohánykertészeket, mert a monopólium óta nem jelentettek jövedelmet az uradalomnak. A szétkergetett kertészek a „Nagyasszonyrétjén” verődtek össze, és elhatározták a jószágigazgató meggyilkolását. 30 betyár hajtotta végre a tervet, s a nyomozás képtelen volt megállapítani a tetteseket (Szabó F. 1964: 99).
A nép együttérzésére és a betyárok hallatlan népszerűségére közvetlen adataink is vannak. Virdrócki például nem sokkal a végzetes támadás előtt meglátogatta az egyik falut. Az egykorú újsághír színes leírásban adta elő a történteket (Bodgál 1971). Egy lagzi után a hazakészülő cigányokat egy helybéli volt pandúr vezette el a kocsmában várakozó Vidróckihoz, akinek mulatozása hamar köztudomású lett a faluban, mire ünneplőbe öltözött lányok és menyecskék tömege lepte el a csárdát, s nagy népünnepély kezdődött, aminek során a kocsmárosnak rengeteg borát megitták, s Vidróckit ünneplő szövegekkel népdalokat énekeltek, amit az egykori újságcikk is közöl. Végül a betyár az asztal mellett elaludt, a nép eloszlott, s a betyár álmát békésen őrizte az egykori pandúr. Máskor Apátfalván keresték a pandúrok, de ő békésen szunnyadt az egyik „tehetősebb földműves” meleg ágyában.
Vidrócki ünneplése a falusi kocsmában történt. A betyártörténetek is állandóan emlegetik a csárdákat, főleg a magánosan álló, nem a faluban levő csárdákat. Vajon {5-367.} miért teszik a balladák Vidrócki bukását is a csárdába, holott nem ott történt a halála. A Bogár Imrét is a csárdában fogták el az ének szövege szerint, pedig egy tanyán alva fogta el két csendbiztos. Minden nagy kalandot oda helyez a nép képzelete. Mert igen sokszor volt búvóhelyük a csárda, vagy pillanatnyi pihenőhelyük, még többször mulatozásaik színhelye. Nem véletlen, hogy amikor üldözésüket rendszeressé akarják tenni, 1852-ben csak a három dél-alföldi megyében, Békésben, Csongrádban és Csanádban 36 csárda lerombolását határozzák el a hatóságok annak ellenére, hogy a földesurak tiltakoztak ellene, mert a kocsmabérlet nagy jövedelmet jelentett számukra. Sok csárda megyehatáron volt felépítve, ami a vármegyei önkormányzat szigorú betartása idején – amikor egyik megye pandúrjainak nem volt szabad átmenni a másikba – egyenesen a betyárok könnyű szökésére volt kitalálva.
Utoljára hagytuk a legfontosabbat: Fábián Pista nem akar a német katonája lenni, inkább lesz hazájában betyár. Ez sem szépítés, túlzás, a képzelet szüleménye. Már Zöld Marci és társa, Palatinszki, a két legkorábban emlegetett betyár is szökött katona volt, és számos társa 1848 előtt, akik az erőszakos katonafogdosás elől, vagy már a 12 éves katonaságból szöktek meg és lettek betyárok. De hatalmasra duzzadt az ilyen betyárok száma 1849 után, amikor a győztes császári hatalom besorozta a közhonvédeket és vitte Olaszországba. Szökött honvédek ezrei bujkáltak akkor: szerte az országban, s a betyárvilág leghatalmasabb méretű kibontakozása éppen a szabadságharc utáni időkre esik, 1849–1853 közé. Ekkor kizárólag idegen karhatalom üldözi a betyárokat, szökött honvédeket, s az üldözésnek legalább annyira politikai a célja, mint amennyire rendfenntartó a színezete. A betyárok elleni razziákat mindig összekapcsolták a szökött honvédek felkutatásával. A Békés–Csanád–Csongrád megye egész területén 1850. május 22–31. közt tartott egyik legnagyobb katonai razzia eredménye: összefogtak 42 embert, köztük 24 bujdosó honvédet, 5 szaladással gyanússá tett személyt, 5 csavargót, 2 tolvajlással gyanúsíthatót, 4 tolvajt és 2 orgazda személyt, elkoboztak 3 szuronyos puskát, 52 vadászpuskát, 6 karabélyt, 38 pisztolyt, 10 kardot, 3 szuronyt, 10 lándzsát és 2027 forint értékű Kossuth-bankót (Szabó F. 1964: 86). Ebben az időben a betyártámadásokat gyakran honvédruhában követik el. Egyáltalán a betyárvilág mindig meglevő ideológiai tartalma ekkor válik világossá szinte az egész társadalom, de biztosan az egész parasztság számára: magános lázadás a társadalom ellen, antifeudális harc, de mint elszigetelt harc, csak bűnös úton lehetséges a magántulajdon állandó megsértésével, de egyúttal az elnyomó hatalom teljes erkölcsi elítélésével. Maga a betyárvilág számszerű kiterjedése is erre az időre esik. Bár Szabó Ferenc beszédes adatokkal igazolja, hogy egy-egy szárazság, gazdasági válság milyen mértékben növelte meg a bűnesetek és bűnözők – a széles értelemben vett betyárok – számát, mégis megállapítja, hogy „A világosi fegyverletétel után addig soha nem látott méreteket öltő betyárvilág” (Szabó F. 1964: 31) a szabadságharctól még fokozott erkölcsi alapot kapott. „…a szabadságharc még határozottabb antifeudális jelleget adott a betyárvilágnak” (Szabó F. 1964: 43–44). Ebben látom az okát, hogy egy fél évszázadnyi betyárvilág és betyárköltészet után ebben az időben jelennek meg az igazi betyárballadák, amelyek a legtisztább magatartást fogalmazzák meg, és a legtisztább véleményt fejezik ki róluk. A falu népének véleménye ez, ami ekkorra már az egész parasztságban kialakult és tudatosodott. Megérett az idő a megfogalmazására.
Mert nem a betyárok fogalmazták meg ezeket a balladákat. Ők az életükkel fogalmaztak, azzal, amit vállaltak. A nép egésze fogalmazta meg róluk azt, amit törvényszerűnek látott bennük. Amikor a betyár maga mondja el életét, annak csak olyan költői eredménye {5-368.} lesz, mint Juhász András „beszámolója” (107.): tragikum nélkül, megtörtént eseményekkel, igazi életrajzi „adatokkal”, ami lehet igen tanulságos, de nem lesz példázat. Ez csak a „valódi”, de nem az „igazi”. Az igazi az, hogy „Mit ér nekem hat vármegye, Tizenkettő jöjjön ide!”, „Megkinálom a vármegyét, hogy ne legyek rabja”, „Nem leszek a német katonája, Inkább leszek hazámnak betyárja”. Egy fél évszázad társadalmi feszültsége, majd országos méretű kirobbanása 1848-ban, majd még gyűlöletesebb, idegen szellemű elnyomása kellett ahhoz, hogy mindez megvilágosodjék, s költészetté sűrítve létrehozza a tökéletes kifejezést.
Ez már az az idő, ami szinte a néprajzi kutatás figyelő tekintete előtt folyik le. Itt már igazán nem lehet beszélni „énekesrendről”, egyszeri megfogalmazókról, akiktől a nép átveszi és legfeljebb átalakítva őrzi tovább a költői alkotásokat. Sem kisebb, sem nagyobb énekesek nincsenek. Akik az egykori énekes-költők újkori utódaiként „költői táplálékot” gyártanak a népnek, azok a ponyvák szerzői; azok valami egészen mást, hihetetlenül silányat tálalnak a népnek betyár hőseiről, abból semmit sem használhatott fel balladái számára.
Még egyszer, utoljára támadt a népnek valami nagy, közös, társadalmi élménye, ami egész életét megrázta, valami nagy közösségi izgalom, amiből újra valami olyan szépség fakadt, mint egykor a középkor végén, fölfelé törekvő vágyaiból. S megint hasonló gondolkozást, hasonló költői fogásokat, hasonló tragikai szellemet látunk néhány sikerült alkotásban: kihagyással, egymás mellé tett képekben felvillantva, párbeszédekkel és költői szózatokkal fogalmazva, többnyire a bukás jelenetére sűrítetten és stilizált realizmussal újra társadalmi példázatok születtek.
Nem mondható el ugyanez a többi balladáról, ami a betyárköltészettel nagyrészt egy időben született. Ezek vagy olyan helyi eseményhez, szerencsétlenséghez fűződnek, mint A cséplőgépbe esett lány (128.), vagy már inkább lírába oldódó helyzetképek, semmint cselekményes balladák, s általában nem is tudnak kerek történetté kiformálódni (Meggyilkolt fonólány, 123.; Megégett a cserény, 133.; Gyere babám, váltsál ki! 134.). Még majdnem eléri a régi balladák színvonalát a Bárólány és juhász (121.) története, és néhány tréfás hangú ének (Megcsalt férj, 129.; Vén férj gyilkosa, 125.; Járjad pap a táncot! 131. strófaismétlő balladája). A nép számára is azok a legkedveltebbek az újak közül is, amelyekben valami közös probléma nyert hatásos megfogalmazást. A Szedri báró lányával szerelmeskedő juhászban is a társadalmi korlátokon áttörő szerelem és annak tragikus vége van stilizált történetbe foglalva. Az akasztófán lobogó gyolcs ingű pásztor már semmiképpen nem helyi esemény, sőt egyáltalán sehol sem történhetett meg az újabb időkben, de ha nem is igaz, jól el van találva.
Újabban már nem is alkot a nép balladát, s a régit is egyre kevésbé tartja fönn. Különösen nem tartja fönn a közös éneklésben. Amit újabban gyűjthetünk, azt mint egyéni tudást kell előhívnunk az emlékezetből. S bár olyan archaikus területen, mint Gyimes és Moldva, Kallós gyűjtései során még nem egy klasszikus balladánk változata került elő, sőt új típusok is, köztük olyan „klasszikus ballada”, mint a „Katonalány” (83.), mégis azt mondhatjuk, hogy a nyelvterület egészén már kihalóban van. S ha ért is olyan meglepetés az ötvenes évek elején Szatmárban, hogy belépve a kocsmába részeg öreget hallottam teletorokból dalolni a Fehér Lászlót (Halálraítélt húga, 27.), a Nyírségben végzett balladagyűjtésem már csak 27 típusnak 55 változatát tudta összeszedni három községben. A típusok közt csak 8 tartozott a régi, középkori balladák közé, s a változatok nagyobb része töredék volt. A Szégyenbe esett lány (10.) egy változatát pedig, {5-369.} ami nagyjából teljes, legalább egy órai kérdezgetés után, szinte versszakonkint megállva sikerült hangszalagra venni, várva a visszaemlékezésre. Az újvidéki Hungarológiai Intézet egy munkatársának pedig 1972-ben Torontál megyében, Kálmány Lajos egykori gyűjtése nyomán hat faluban szintén csak 8 régi balladát sikerült találni 30 variánsban, az újabbakkal együtt 28 típust 126 változatban. S Erdély kevésbé hagyományos területén sem jobb a helyzet. Egy ottani felmérés (Faragó–Ráduly 1969) egy 2500 lakosú faluban 1210 ember kikérdezése után azt találta, hogy három régi és három új típusból a régieket 0,1–1,2% ismerte hagyományból, az újakat 1,6–13,8%. Egykor ugyanabban a faluban fonográfra vett Elégetett házasságtörő (1/2. sz.) balladáját már csak az egykori énekes cigány fia tudta, senki más a faluban. Mindezek az eredmények azt mutatják, hogy a ballada műfaja kihalóban van, s most már a nemzeti kultúra részeként mint írásos kultúránk része kell hogy tovább fennmaradjon.
| VARIÁLÁS, KÖZÖS SZÖVEGTÖMBÖK | TARTALOM | TERÜLETI KÜLÖNBSÉGEK |