| PARASZTI ALKOTÁS | TARTALOM | ÚJ BALLADÁK |
Ezt igazolják az úgynevezett „előregyártott elemek” is, amelyeket majdnem azonos formában találunk több különböző balladában. Ez vonatkozik magára a történet fölépítésére is, meg azokra az építőkövekre – jelenetekre, formulákra –, amelyeket a balladák felhasználnak a maguk cselekményének fölépítésére, s amelyek több balladában azonosak. Már volt szó a felépítésnek azokról az általános elemeiről, amelyek legtöbb klasszikus balladánk cselekményét szinte meghatározzák: a kezdő párbeszéd vagy monológ, amely előreveti a konfliktust, a színváltozás vagy szereplők eltávozása, megérkezése, utána a konfliktus drámai kifejlése és a végső tanulságot kimondó szövegrész. Ez maga olyan „sablon”, aminek különböző megoldása is már beletartozik a variálás fogalmába. Még inkább beletartozik a másik „sablon”, a strófaismétlő forma, amelyet szintén egy sor szövegünk – szám szerint 18 – megalkotásánál használtak föl a variálva alkotók. Vagyis már a balladai cselekménysor elgondolásánál olyan minták, szinte kötelező példaképek álltak az alkotók előtt, amelyek az új szöveg létrejöttét a szélesen értelmezett variálás határán túlmenni nemigen engedték. De vannak a szorosan értelmezett variálásnak is olyan jelei, amelyek a klasszikus balladák egész sorát kapcsolják össze szoros változatláncba. Korábban is ismert volt az a jelenség, hogy számos balladában azonos jeleneteket, hosszú szövegrészek nagyjából vagy szorosan azonos fogalmazását és számos közös formulát találunk. Ezt affinitás, kontamináció és hasonló fogalmakkal próbálták magyarázni. Affinitás: a rokon témák vonzása, hogy a beleillő részletet egy-egy variánsba beolvassza; kontamináció: hogy két meglévő ballada egymásból átvesz és összeolvaszt a saját szövegével részleteket. Csak az a kérdés, nem volt-e ez meg régen is, a balladák alakulása idején, amikor a számunkra „kész” balladák megszülettek. Tudniillik meglepő, milyen sűrű hálózat ez az „affinitás”! Alig van ballada, amit ne kapcsolna valami szál egy másikhoz, s egyes balladákat szálak sűrű hálózata köt nyolc-tíz más típushoz. S biztos, hogy a legtöbb ilyen szál nem új keletű. Ahol különálló, önmagukban is zárt, jól körülhatárolható balladáknak csak egyes változataiban találjuk a másik ballada részeit – esetleg nem is odaillően –, akkor valóban új keletű „kontamináció”-val van dolgunk. De amikor egy-egy balladának minden vagy sok változatában a cselekményhez lényegesen hozzátartozóan találjuk meg a másik balladának ugyancsak lényegesen hozzátartozó elemét, akkor azt kell mondanunk, hogy ez már a születéskor fennálló rokonság: valamelyiknél vagy mindkettőnél már a születéskor felhasznált „építőkövek”-ről van szó. Különösen tanulságos a szövegegyezés, amikor olyan balladák közt találjuk, amelyek egymástól távoli vidékekre visszahúzódva élnek majdnem teljesen kihalt állapotban, néha már csak egy-egy ritka változatban; ezek tehát biztosan nem hathattak egymásra az utolsó 150–200 év folyamán. Ilyen a szeged vidéki Törökrabolta lány (29.) egyetlen szövegben fönnmaradt balladája és a Kegyetlen anyós (28.) egyetlen, prózává oldott dunántúli változata közt levő egyezés a halászokhoz intézett szózatban. Az egyetlen változatban, Dunántúlon megtalált Gazdag vénember-férj (46.) vagyonával dicsekvő szavait halljuk vissza messze keleten, a székelyeknél két változatban fennmaradt Visszavitt menyasszony (83.) egyik szövegéből:
| 83/változat: Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám? |
| Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem |
| Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem? |
| … |
| Tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen |
| Jó csata ménesem, jó esztena juhom… |
Általában négy fokozatban állíthatjuk össze az ilyen rokonságot: 1. témarokonság; 2. bizonyos alapötletek felhasználása jelenetek, elbeszélésrészletek kialakítására; 3. azonos szövegtömbök; 4. közhelyek, formulák és más kisebb fogalmazási részletegyezések.
1. Témarokonság: erre jó példa a Halva talált menyasszony (12.) és Nászmenetben haldokló menyasszony (13.) egyfelől, az utóbbi és az Anyai átok (16.) közt másfelől fennálló rokonság. A két előbbiben az idegenbe férjhez kényszerített menyasszony megátkozza magát, s vagy már a vőlegény megérkezésekor halott, vagy a nászmenetben, illetve vőlegénye házában hal meg. Az Anyai átok megfordítja az alapötletet azzal, hogy nem a lány átkozza meg magát a nem kívánt házasság miatt, hanem az anya lányát, amiért az ő tilalma ellenére is férjhez megy. S itt is a nászmenetben haldoklik a lány, mint az előzőben. Ilyen variálás a franciák „Katonalány” balladájának témájával történik meg, ahol az apját helyettesítő, férfiruhában vitézkedő és leleplező próbák ellenére is fel nem ismert lány történetének, vagyis a „lány felismeretlenül katonaruhában” témának négy más megoldása is létezik: elkíséri kedvesét a hadba, s csak sebesülésekor ismerik fel lány voltát, vagy vitéznek öltözve követi hűtlen kedvesét a hadba, s ott párbajban megöli, közeli ehhez, hogy követi kedvesét a seregbe katonaöltözetben, de szeretője durván elutasítja, s végül a legtávolabbi, de leginkább természetes: hét évig van oda a hadban, s végül gyermekkel a karján tér vissza szüleihez. Dán balladákban számos ballada közös jelenete, hogy a teherbe esett lány későbbi vőlegénye szavaiból tudja meg, hogy ő volt a tettes.
2. Alapötletek jelenetek kialakítására: ilyen a próba, számos balladánk fő alkotóeleme, pl. a Szeretet próbája, A gazdag asszony anyja, Két rab testvér, Hűségpróba (amiből nálunk már kimaradt). Idetartozik a fel nem ismerés – az előbb felsoroltakban is alapvető motívum, ilyen a balladák nemzetközileg kedvelt fogása, átlátszó kibúvókkal jellemezni a bajba jutott embert: idézhetnénk a Szégyenbe esett lányt, a Zsivány felesége mindkét magyar verzióját, A szaván kapott feleséget és számos külföldi balladát.
3. Azonos szövegtömbök: erre idézzük ismét a Nászmenetben haldokló menyasszony, az Anyai átok és a Visszavitt menyasszony azonos helyeit.
| 16/48. sz.: 4. Először felkiált a kisebbik vőfély: |
| – Kedves nénémasszony, bágyad a menyasszony! |
| 5. – Semmi, hagy bágyadjék, csakhogy bágyadozzék! |
| Messze földről hozták, azért bágyadozik. |
| 6. Másodszor felkiált a nagyobbik vőfély: |
| – Kedves nénémasszony, sápad a menyasszony! |
| 7. – Semmi, hagy sápadjék, csakhogy sápadozzék! |
| Messze földről hozták, azért sápadozik. |
| 8. Harmadszor felkiált maga a vőlegény: |
| – Kedves édesanyám, meghalt a menyasszony! |
| 9. Kocsisom, kocsisom, kocsiba fogjatok… |
| 83/165. sz.: 3…. |
| Mendegél a hintó, sírdogál a leány. |
| 4. Szóval felfeleli a kisebb nyoszoló: |
| Ha búja nem vóna, bizony nem is sírna, |
| De mivel búja van, hidd meg, hogy azér sír… |
| 5. Mendegél a híntó, sírdogál a leány, – |
| Szóval felfeleli nagyobbik nyoszoló: |
| 6. Hallod-e, hallod-e, Magyarósi Tamás, |
| Adsz-ide, adsz-ide potyolat ingedet, |
| 7. Potyolat ingedet apróka ruhának, |
| Selyem keszkenődet burkozó kötőnek! |
| 8. Szógám, édes szógám, fordítsd meg paripám… |
{5-358.} 4. Közös formulák: ezek már az eddigiek alapján is ismertek az olvasónak: az „Ablakban varra vala…” nemzetközi formula, ami hat balladánk kezdetén jelenik meg. Ilyen a gyermekek árvaságát jelző búcsúzás: „Vannak meleg esők, azok megfürdetik, Vannak meleg szelek, azok elringatják…” stb., ami A falbaépített feleség (2.) változataiban számos megfogalmazásban található, s ugyancsak előjön A szívtelen anya (4.) egyes variánsaiban, valamint A gyermekét elhagyó elcsalt menyecske (5.) fennmaradt szövegében. Ilyen a kocsist sürgető formula: „A ló az ebeké, a kocsi Istené…”, ami nyolc balladánk törzsszövegében vagy egyes változataiban tűnik fel.
Vagyis letagadhatatlan, hogy balladáink és az európai népek balladái számos közös építőkővel vannak megalkotva, s mindez a népi variálás munkamódszeréről árulkodik. Költői alkotások esetén – még a középkorban is – ilyen „kölcsönzések” plágiumnak számítottak volna. Ezt csak a névtelenül és közösség útján alkotó néphagyomány sajátságának lehet elfogadnunk.
S ha most hozzávesszük a más népektől átvett elemeket is, még jobban eltűnik az egyéni lelemény. Ez ugyan nem alkalmazható arra a népre, amelyik elsőnek alkotott balladát, de ott meg hozzávehetjük a korábbi epikából és a korabeli műköltészetből, a romance-okból eltanult témákat. Ezeket már az első, francia paraszti alkotásokban is felismerjük. S akkor kiderül, hogy valóban alig kell sok és teljesen új ballada kitalálásával számolnunk. S még nem is említettük a kétfelé ágazó történeteket, mint a Zsivány felesége vagy A szaván kapott feleség – az utóbbiban egyszer a férj pártján van az ének és megbünteti a feleségét, másszor a szerető megmenti, sőt olyan is van, ahol az ének a szeretők pártján van még akkor is, amikor a férj kivégzi feleségét. Ilyenek megtették az első lépést azon az úton, amely új ballada alakulásához vezet. Vagyis a témák folytonosan alakulnak egymásból egymásba. Bizonyos, hogy valaha több ballada volt, mint ami megérte az újkori gyűjtők feljegyző munkáját. Az is bizonyos, hogy átmeneti forma is több lehetett, mint ma látjuk. Hiszen még ma is, az egyre mélyebbre hatoló gyűjtés újra és újra produkál olyan magános szövegeket, amelyek két vagy több ballada elemeit tartalmazzák anélkül, hogy szilárd, önálló típust alkotnának. Ma már inkább csak a régóta folyó és már kezdetben is érvényesülő kiválasztás eredményét látjuk: a kimagasló csúcsokat. De már kezdjük látni a csúcsok mellett a hágókat és hajlatokat is. Ám ezeket a gyengébb megoldásokat nemcsak a késői feledés rostálta ki. Amint egy egészséges megoldás megszületett, jól összeállt valami a variálgatás kísérleteiből, s főleg ha hatásos dallammal párosult, akkor az új, egészséges forma végigszáguldott a nyelvterületen, s azonnal kiszorította a gyakorlatból ugyanannak a darabnak korábbi fogalmazási kísérleteit. Ilyen hirtelenül elterjedt, telibetalált forma sikerét láthattuk népzenében a legújabb időkben is (Alma a fa alatt, Látod édesanyám, mért szültél a világra stb.), s ilyenek lehettek a középkorban azok a balladák, amelyek azután életképeseknek bizonyultak, térben és időben rendkívül elterjedtek.
Nem állítom természetesen, hogy minden ballada úgy jött létre, mint ahogy a „Gyilkos feladja magát” példáján bemutattam. Elgondolhatott valaki egy konfliktuslehetőséget, s jól-rosszul megverselhette azt – körülbelül azon a színvonalon, ahogy a legtöbb ponyvaballadánál tapasztaljuk –, de ha a magva tetszett, felkapták, és a fogalmazás elindult azon az úton, amit variálásnak nevezünk, s aminek egyes elemeire az eddigiekben rámutattunk, vagyis a gyors tökéletesedés útján. Később kapta meg a legmegfelelőbb szövegrészeket.
Ilyen konfliktust lehet „variálni” is, például a próbatétel különböző alkalmazását {5-359.} elgondolni. De nem olyan nagy dolog kitalálni egy olyan témamagot például, hogy a férj elmegy háborúba, s anyja menyét agyondolgoztatja, megalázza. Ez a „téma” a paraszti nagycsaládok életének éppen olyan mindennapi velejárója volt, mint a főurakénak. Főképp az anyós, az új család nőtagjainak ura volt az a hatalom, akitől minden menyecske félt, s éppen az új családba, új anyós hatalma alá kerülés a menyasszonybúcsúztató panaszainak legfőbb témája. Idézzünk ismét azokból: „…Jaj, ugyan minyő helyed lessz, kedves lyányom? Ugyan minyő ház, család közé visznek? Jaj, me nem tudhatom előre, hogy minyő család közé jutol? Nekem aranyos szép lyányom, gyönyörü virágom, akit én még a szének se hattam vóna meffúnyi, ha a szé elejbe álhattam volna, kedves édes lyányom. Most a más kezire allak, más viselyi gondod, De ugyan hogy bánnak veled, nekem engedelmes kedves iédes lyányom…” (MNT III/A 289 sz.). Ilyen búcsúztatót rögtönöznek palóc vidéken a lakodalomban! S az anya kérdésére szinte feleletet ad egy másik, már kötött ének, amely szintén része a lakodalom rítusának: „Ágnes, Ágnes, Ágnes, Ágnes, te kis Ágnes, Ha úton mégy, ha úton mégy, elődbe nézz! Mer megvetyik, mer megvetyik selem ágyad, Kibe téged, kibe téged megrabolnak … Anyám, anyám, anyám, anyám, édesanyám, Gyünné nekem, gyünné nekem kőkertembe… pitarombó, pitarombó a házamba, A házambó, a házambó kamorámba, Tekéntené ágyam fölé a vasszegre. Ott meglátod, ott meglátod szijkorbácsot. Piros vérem, piros vérem fakogató, Gyenge testem, gyenge testem sanyargató.” Ilyen mélyen él a probléma a nép lelkében, hogy ilyen költői-stilizált megfogalmazásokig is eljutott. Nem csoda, hogy balladában is feldolgozták az ilyen „közös problémákat”. Csak a felszólalás ellene volt új a középkori balladában.
Még valamit meg kell gondolnunk a népi alkotás igazolásában: a megfogalmazás stílusát. S itt nem is a stilizálás azonos szellemére gondolok, ami a népi lírával összeköti ez ugyanis stílusérzék dolga, s kevéssé „megfogható”. De gondolok arra, hogy két vagy több megfogalmazása van ugyanannak a jelenetnek egy-egy balladában, s mindkettő egyformán hatásos, költői és hasonló a stílusa. Például A gunaras lány (81.) követelései végén jön a csattanó: hogy mindez nem kell, csak a fiú kell, hogy elvegye feleségül. Az egyik variáns csak úgy jut el ide, hogy a túlzó felsorolások végén fokozza a „szaporítást” a dallamban is fellépő ismétléssel, s egy sorba belesűríti:
| Hát még az a tarka-barka hamvas farka |
| Hát még az maga mennyit ér! |
| Végy el engem, biró fia, |
| Nem kell semmi bér! |
| (Vargyas 1976: II. 161. sz.) |
A másikban a bíró – érezzük szinte rejtett mosolyát – azt feleli követeléseire:
| Számtalan sok kivánsága |
| Szép Ilonának, |
| Akasztófa ezért helye |
| Bíró fiának. |
| Eredj el hát, bíró fia, |
| Akaszd fel magad, |
| Szép Ilona két karjára |
| Függeszd fel magad! |
| Akasztófád ollyan légyen, |
| Mint kinyílt rózsa, |
| A két lába, a két karja |
| Akasztófája. |
| (Vargyas 1976: II. 162. sz.) |
Tegyük fel, hogy valamikor régen egy énekmondó írta meg ezt a kedves történetet. Akkor is csak az egyik megoldás származhatna tőle, a másik bizonyosan a variálóé. S akkora „variáló” is olyan jól tud „szerezni”, verselni, ugyanolyan jó stílusérzéke is van, és ugyanúgy ki tudja alakítani a tárgy kívánta csattanó hangulatát. Vagy nézzük A gazdag asszony anyja befejezését: mindkét változat ugyanazt az indulatot árasztja:
| Köményes levesedet egye meg a kutya, |
| Patyolat-gyolcs inged fújja el a nagy szél, |
| Irott palotádat égesse meg a tűz, |
| Gyantáros hintódat egye meg a rozsda, |
| Hat szép paripádot verje le döghalál! |
| Nem kell nekem semmid, te magad sem kellesz, |
| Maradj csak magadnak szép nagyságos asszony! |
| Vesse fël pokolszél a belső szobádat! |
| Dűtse fël pokolszél első pohár borod! |
| Mert nem azért jöttem, hogy ingëm mëgkinálj |
| Hanem hogy mëghallám, hogy milyen asszony vagy! |
| (Vargyas 1976: II. 64. sz.) |
S ha feltesszük, hogy a Zsivány feleségét is egy költő írta meg – bizonyára a dunántúli „teljesebb” változatot –, akkor is csodálnunk kell az erdélyi változatok megoldását is, fogalmazását is, amit a feleség panaszából kialakítottak. Talán odáig kell erőltetnünk az irodalmi álláspontot, hogy minden változtatást költők „írtak meg”? Legalábbis a jobbakat, mert gondolom, a gyengébbeket meghagyják ők is a népnek. De akkor már visszajutottunk a népköltészetbe így is, mert ennyi apró változtatás egy kész művön már nem „költő” műve, hanem csak variálóé – vagy ha az irodalom fogalmai között maradunk, „plagizátoré”. Különben a nép verselő készségét más dolgokban is tapasztaljuk: lakodalmi versrögtönzésben, táncszók rögtönzésében, vőfélyek verseiben. Vannak vidékek, ahol lakodalomban szinte verselő vetélkedés folyt, s aki nem tudott kellőképpen {5-361.} rögtönözni, szégyenben maradt. Mint minden, ez is gyakorlat dolga, s a hagyomány éppen annyi mint gyakorlat, s a képesség halmozódása.
Mindenesetre a balladában is mindenütt a népköltészet hangját halljuk, ami félreismerhetetlen. S ha áll az, hogy a „stílus az ember”, akkor még inkább áll, hogy „a stílus az alkotó”. Akié a megformálás, azé a mű. A ballada a parasztság alkotása.
Még egy kérdés vár feleletre: változott-e a ballada lényegesen a középkor óta máig, vagyis fölfedezésének és teljes megismerésének idejéig? Azaz van-e jogunk egy variálásban élő műfajt több száz éven át változatlannak tartanunk?
Csakhogy aki a variálást változatok tömegéből ismeri, azt is tudja, hogy a variálás nemcsak elváltoztatás, hanem állandó visszaalakulás is. A lényeg többnyire változatlan; amikor nem, új alkotás keletkezik; de mindig megmarad az eredeti forma lényege is, s a körülírás mindig több változatban mutatja meg a mindig azonosat benne. S amennyit rontanak a gyönge ízlésű változtatók, ugyanannyit javítanak is rajta ismét a művészi képességű alkotók. Tehát maga a variálás ténye nem mond ellene a változatlan fennmaradásnak. (Változatlan alatt a variálásban megmaradó lényeget értve.)
De van kétségtelen bizonyíték is az egykori és mai forma azonosságára. Nem szólva különböző nyugati nemzetek korai följegyzéseiről, amelyek a variáláson belüli lényeg azonosságát igazolják több száz évvel ezelőttről, magából a szájhagyományból is kapunk bizonyítékokat. Az a számtalan részletes egyezés, ami különböző népek balladáit összekapcsolja – méghozzá egymástól távoli és századok óta nem érintkező népeket, mint a franciát és a magyart –, szintén arról vall, hogy az összefüggő nemzeti verziók már az érintkezés idején is nagyjából ugyanúgy hangzottak, mint újkori változataik. Egyetlen változás, amit kétségtelennek kell tartanunk, s amit az összehasonlító kutatás igazol – például a francia balladákkal kapcsolatban –, hogy sok ballada időközben kiveszett a hagyományból. Ezt egykorú és igen balladai jellegű írásos följegyzések is igazolják (pl. dánoknál), amelyek nem kerültek elő a mai hagyományból.
Más kérdés viszont, hogy vajon nem alakultak-e később is balladák, amelyeket mi hajlandók vagyunk balladai stílusuk alapján középkorinak tartani. Azok a külföldi példák, amelyeknél ilyen lehetőség fölmerült, nem adnak kétségtelen támpontot, minthogy a bennük állítólag feldolgozott „eset” több időpontot is lehetővé tesz, egyszersmind csak különböző „aktualizálását” jelentheti egy nagyon általános balladai témának. (Például az angolok „Ladi Hamilton”-hoz kapcsolt története az újszülöttét elrekkentő főúri hölgyről.) Ugyanakkor kizárva sincs egy ilyen késői alakulásnak a lehetősége pl. olyan magyar balladák esetében, amelyeknél sem francia előzmény, sem honfoglalás előtti hagyomány átalakulása, sem a jellegzetes, középkorias téma és stílus nem köti a középkor századaihoz. Ilyen lehetne a Kétféle menyasszony vagy a Házasuló királyfi, de ezek is ugyanúgy lehetnének a ballada virágzása idején, a késő középkorban született alkotások is.
| PARASZTI ALKOTÁS | TARTALOM | ÚJ BALLADÁK |