{757.} AZ ÖLTÖZKÖDÉS RENDSZEREI:
A FALUSI ÖLTÖZETEK TÁJÉKOZTATÓ SZEREPE


FEJEZETEK

ÉLETSZAKASZOKKAL VÁLTOZÓ ÖLTÖZETFORMÁK

Az egyes paraszti öltözetek – amelyeknek történeti alakulását az előző fejezetek nyomon kísérték – tájékoztattak arról is, hogy az, aki viselte őket a falusi, paraszti társadalmon belül milyen nemzetiségű, milyen vallású volt, hogy milyen táji csoporthoz tartozott, és esetleg arról is, hogy melyik faluban lakott. Különösen néhány igen fényűzően, differenciáltan öltözködő viseletcsoportban – amilyen Kalotaszeg, Sárköz, Mezőkövesd vagy pl. a Rábaköz volt még a 19–20. század fordulóján – az öltözetek apróbb-nagyobb módosításával azt is ki tudták fejezni, hogy férfi vagy női viselője idős volt-e vagy fiatal, milyen volt a családi állapota, milyen köznapi vagy ünnepi alkalomra öltözött fel, sőt még az alkalom finomabb árnyalatait is.

Küszöböt, változást jelentett az öltözködésben egy-egy életszakasz átlépése, meghaladása. A csecsemő pólyázására néhol még a 20. század elején is használatos fáslikat, lepleket (Fél E. 1937; Kresz M. 1943) kb. féléves korig, utóbb már csak a keresztelőig használták. Ezt a régies pólyázási módot felváltva, később kis ingbe, sipkába öltöztették, pólyakötő madzaggal dunnikába kötözték a csecsemőt. A féléves, karon ülő gyermekre már egy ujjatlan ingecske fölé derékban szabott, ráncolt aljú, hátul gombolódó, ujjas ruhácskát adtak. Az ilyen mellyes szoknya (Észak-Magyarország), viganó (Ajak) vagy ahogy szinte országszerte nevezték, zubbony, az „Egy, és két esztendős Gyermek Számára pamukkal töltött, helyesen tűzött, és Pántlikával bé foglalt Zubbony” (ZML 1760. Zala vm.) még a 19. század elején a zubbonyosoknál is megrendelhető volt. Ez a bélelt, steppelt ruhácska a nagyobbaknak töltés, azaz bélelés nélkül is készült. A zubbony keresztelői ajándéknak szánt díszes változatát, a korozsmaruhát, pl. a kalotaszegi Mérán, a gyöngyös kisfőkötővel vagy kalapocskával együtt a keresztanya botból tákolt bábun, az egész falu szeme láttára vitte el komaasszonyához (Fél E.–Hofer T. 1963: 130).

A csecsemő fáslizása és a szokás, hogy a nagyobbacskák a 16–18. században még 6–7 éves korukig, a 19. században már csak 4–5 éves korukig ilyen zubbonyban jártak, nem magyar és nem paraszti sajátság, így volt ez Európa-szerte a királyi házakban és a magas polgári körökben is (Aschelford, J. 1983: 71; Levitt, S. 1986: 101). Attól kezdve, hogy a gyerekek kikerültek a zubbonyból, öltözetük és a felnőtteké között alig volt eltérés. A 18–19. század fordulóján pl. a kisfiúkat azonnal kiskatonának, matróznak, a kislányokat a kornak megfelelő divatos ruhákba öltöztették. A parasztgyerekek is a saját környezetükben használatos felnőtt szabású ruhákat kapták. A vásári szabók a „kisebb apró gyermekeknek” {758.} is kék nadrágot varrtak, a 12 éves forma „gyerkőtznek” és a 16 éves „inas-nak” dolmányszűr, kecskebőrből varrt ködmön, fekete bodorsüveg készült. A gyermekek is viselték a fürtös gubát, és a 19. században valódi nagygalléros szűrt is kaphattak (Fél E. 1962a: 238). Hogy a lehetőségekkel melyik tájon, melyik faluban hogyan éltek, az mindig a helyi és a családi adottságokon múlott (Kresz M. 1957).

Újabb változást jelentett, ha valaki legénysorba került, „nagylány” lett, amit a közösség előtt rendszerint azzal tettek nyilvánvalóvá, hogy a legényt, leányt felkészítették a konfirmációra, illetve a bérmálásra. Sok helyen a fiatalok erre az alkalomra kapták az első, ám gyakran az egész életre szóló ünnepi öltözetüket, illetve az érettségüket kifejező díszeket. A leányok pl. ettől kezdve viselhették a pártát. Megkezdődött a kelengye összeállítása, a felkészülés arra, hogy a legény és különösen az eladó sorba jutott leány több rend ruhája, illetve többféleképpen összeállítható ruhadarabjai révén öltözeteit alkalmassá tegye későbbi társadalmi életének és személyes életútjának, állapotváltozásainak, szertartásainak jelölésére.

Másmilyenek voltak a melegtől, hidegtől óvó, a különböző munkák elvégzésére alkalmas otthoni ruhák, mint a „jövő-menő”, a „városba járó”, mégis köznapló öltözetek. Másmilyenek voltak a summás szolgálat alatt és az otthon, a saját falusi közösségben viselt ruhák. Természetszerűleg mégis az ünnepi öltözetek lettek egyre változatosabbak, egyre alkalmasabbak a legkülönbféle ünnepi helyzetek egyre finomabb kifejezésére. A bevonulás előtt álló legények pl. felszalagozott kalapot viseltek. Széken a nagy kerek bokrétát a rekruták kalapjának elejére tűzték. A férfiaknál a társadalmi tekintélyt kifejező, a hivatali tisztséggel járó ruhadarabok kaptak fontosabb szerepet. A fiatal, házasulandó legénynek készülő szűrnél jóval rangosabb volt a tekintélyénél, koránál fogva a falusi elöljáróságba beválasztott férfi szépen hímzett subája. A leányok életének legnagyobb eseménye az esküvő volt. A lakodalom folyamán a menyasszony, majd újasszony, az újmenyecske többször átöltözött, és a vőlegénybokrétát, a menyasszonyi koszorút a tisztaszobában a sarokpad feletti Mária-házban vagy a lakodalmas fényképpel együtt bekeretezve haláláig őrizte. De nemcsak a házasulandók, a lakodalmas nép is, különösen a tisztséget viselők, a vőfélyek különféle jelvényeket, jelzéseket kaptak. Volt olyan vidék, ahol valamennyi meghívott vendég hímzett kendőt, a leányok, legények aranyozott rozmaringot kaptak, amit a lakodalom idején kitűztek. A fiatal menyecskék még egy ideig viselhették korábbi ünnepélyes öltözőiket, amiket különféle fátylakkal, a kalotaszegiek a dulandléval, a sárköziek a tekerőző bíborral vagy pl. a palóc falvakban az újmenyecske főkötőre erősített menyasszonyi koszorúval egészítettek ki. De mindenütt volt egy határvonal – pl. az első gyermek megszületése –, ameddig ezeket a díszes öltözeteket az újasszony felvehette. Ezt követően is újabb és újabb öltözeti jelzésekkel adhatta tudtára a falubelieknek, ha életében valamilyen fordulat állt be. Ahol legváltozatosabbak voltak a parasztviseletek, ott olyan finom részleteket is ki tudtak fejezni velük, hogy pl. valaki anyós vagy nem, így a martosi asszony másféle szabású inget viselt, ha már egy gyermekét férjhez adta. Az olyan rendkívül gazdag viseletű tájakon, amilyen pl. Kalotaszeg volt, ahol 30–40 rend félünneplő és ünneplő ruhából sokféle kombinációt állíthattak össze, még arra is mód nyílott, hogy valaki aznapi hangulatát is kifejezze öltözetével. Volt, aki zöld ruhába öltözött akkor, amikor a többiek pirosba, hogy mások is megtudják, szomorú, mert nem kapott levelet a katonai szolgálatra behívott fiától.

{759.} AZ ÖLTÖZET ALKALMAT JELÖLŐ FUNKCIÓI

Ezek az egy-egy közösségen belül kialakított és érvényes öltözködési szokások normává rögzültek, bizonyos alkalmakra bizonyos öltözetek kötelezővé váltak. E szabályok ismeretében a helyi öltözködés, a viselet a helybeliek számára érthető, természetes volt, számos finom jelzést közvetített, egyben megkülönböztette őket a másféle öltözködési jelzésekkel élő, másféle viseletben járóktól. Az öltözködés jelölő funkcióival a divatszociológia már jó évszázada foglalkozik (Klaniczay G.–S. Nagy K. 1982). Egy népviselet első ilyen szempontú, módszeres vizsgálatára azonban csak az 1930-as években a morva–szlovák lakosság körében került sor (Bogatyrev, P. 1937). Bár a közép-európai parasztság életformája és ezzel viselete ezt követően gyorsan megváltozott, még mód nyílott egyes hazai népviseletek változatainak, kifejező formáinak, „működésének” elemzésére (Fél E. 1942; 1950; Horváth T. 1972; S. Lackovits E. 1973). Ezek a gondos részletmegfigyeléseket igénylő, kisebb falucsoportokra, esetenként csak egy-egy falura kiterjedő elemzések bizonyos vonatkozásaikban a korábbi generációk parasztviseleteire is általánosítható tanulságokat adnak. Tanúsítják a nemzeti, nemzetiségi, illetve táji kötelékeknek, a társadalmi korlátozásoknak a parasztviseletekben érvényesülő hatását. (Ezekkel – fontosságuknak megfelelően – külön-külön fejezet foglalkozik.) Nem kevésbé fontosak azonban a most idézett jelzések sem, amelyekkel a népviseletek az egyéni életpályák, a családi élet ünnepélyes alkalmait juttatják kifejezésre.

Ebben a jelzéskörben sok kezdeményezési lehetősége volt magának a népviseletben járó közösségnek és egyes kezdeményező személyeknek, akik a közös szabályok keretén belül egyéni megoldásokat is kerestek, választottak. Mivel az ünnepélyes alkalmakat többnyire az egyház ünnepi rendje diktálta, az ilyen emelkedettebb alkalmakra illő öltözetek megválasztásában az egyház befolyása is tapasztalható. Számos példát idézhetnénk arra vonatkozóan, hogy az egyes jeles napokon – pl. böjtben, nagypénteken vagy a húsvéti nagymisén – hogyan illett megjelenni a templomban. Talán mégis a születés, a házasság és a halál, az élet e három eseményéhez illő öltözetek példáján tudjuk a legkönnyebben rendszerezni és általánosan jellemezni a parasztviseletek alkalomhoz kötött, jelölő-kifejező szerepét.

A keresztelő, a házasságkötés és a temetés alig egy évszázada még kizárólag egyházi szertartás volt, a temetésre és a házasságkötésre még a harangot is megkondították. Magukról az életfordulókról és szokásaikról a Magyar Néprajz Népszokás kötete (1990) összefoglaló felvilágosítással szolgál, itt csak arra van lehetőség, hogy az ünnepi öltözetek néhány sajátos vonását vázlatosan áttekintsük.

A társadalmi elit fényes keresztelőihez képest jóval kevesebbet tudunk a paraszti keresztelőkre való felkészülésről. Az esküvő jegyruhái egykor halóruhák is lehettek, csak a polgári divat hatására vált külön egymástól véglegesen a két alkalom öltözete. A temetéssel, a gyásszal kapcsolatos paraszti öltözködési szokások a legrégiesebbek és a legbonyolultabbak, ezek időbeli alakulása példázza a legszemléletesebben a paraszti öltözetek szerepváltozásait. Ezért a paraszti alkalmi öltözetek történeti áttekintésekor a gyász öltözeteiből indulunk ki, és a változások rendszerezésében az öltözetek színe lesz segítségünkre.

{760.} A SZÍNEK SZEREPE AZ ALKALMAK JELZÉSÉBEN, A GYÁSZ

A föld-, növényi és ásványi festékek használata, illetve az import festékanyagok és a színes külföldi kelmék csak fokozatosan épültek be a hazai társadalom alsóbb rétegeinek öltözködésébe. Egy-egy új szín megjelenésével, illetve birtokbavételével egyre bővült a paraszti színhasználat kifejezési lehetősége, és egyre rugalmasabban igazodott az egyház által befolyásolt, majd a polgári ízlés hatására kimódolt öltözködési szokásokhoz. Időről időre – átértékelve a korábban használatos színek tartalmát – a paraszti öltözködés színrendszere megújult. Ezért az életfordulók, illetve a gyász színszimbolikáját is csak a teljes színrendszer ismeretében foghatjuk át. Hogy a 19. századi, sőt a 20. század eleji parasztöltözetekben egy-egy szín több értelemben is fellelhető, az annak köszönhető, hogy ezek az öltözetrendszerek egy-egy szín elmúlt jelentéstartalmát zárványként megőrizték, konzerválták.

A KÖZÉPKORI SZÜRKE-FEHÉR GYÁSZ

A késő középkor, kora újkor paraszti ünnepi öltözeteire csupán következtetni tudunk. Bár a 12. században a liturgia színei már kialakultak, a 14. század előtti Európában ezekhez a köznép még nem igazodott. Egyáltalában sem gyászruha, sem esküvői ruha nem volt. Mindenki a legszebb, legdíszesebb ruhájában jelent meg házasságkötés alkalmával. A menyasszonyt a leánytól csupán koszorúja, az asszonyt a menyasszonytól főkötővel borított haja, fátyolba burkolt feje különböztette meg. A temetésen is mindenki az egyébként viselt öltözékében jelent meg. Mint a középkori epitáfiumok halotti képmásai mutatják, a halottakat is a koruknak megfelelő öltözetben ravatalozták fel, illetve temették el.

A 14. század elejétől azonban a csuklya egyre inkább a gyász kifejezésére szolgált, amit a férfiak is és a fátylat, palástot viselő asszonyok is egyaránt a fejükre vontak (Taylor, L. 1983: 52–70). A 16. századi Itáliában – az egyébként a matrónáknak és özvegyeknek járó, a fejet és a vállat is beborító – mantilla (Herald, J. 1981: 50) vette át ezt a szerepet. A mantillát, ill. a palástot a 17. századi erdélyi gyászolók (Apor P. 1972: 70), később a 19. században pl. a nápolyi gyászmenet résztvevői is viselték. Ilyen célból egy nagy lepel a Dráva mellékén, a Dél-Dunántúl több pontján még a múlt században is hozzátartozott az idősödő asszonyok fejviseletéhez, és természetszerűleg gyász idején is ezt használták. Az asszony a nagy fehér kendővel úgy beburkolta a fejét, hogy csak az orra s a szeme látszott ki (Bátky Zs. 1911: 35–36, 40).

A kender-, lenvászon leplek természetes, sárgásfehér vagy éppen fehérített színe is gyászszín volt, amelyet ilyen szerepében az is megerősített, hogy a kereszténységben a fehér (és az azt helyettesítő ezüst) a lélek ártatlanságának, tisztaságának jelzésére szolgált, és az egyházi hierarchia csúcsán álló pápa színe lett. Ilyen értelemben kapott helyet a fehér a középkorban a szlávok körében és a bizánci, később pl. a francia udvarban, ahol egészen a francia forradalomig a megözvegyült királynék is fehérbe öltöztek, elnyerve ezzel a „fehér királyné” elnevezést (Bátky Zs. 1911: 35–36). Bár a fehér gyász a szláv népek körében maradt meg legtovább – náluk a halál jelképe is a „fehér asszony” volt (Bátky Zs. 1911: 38) –, nyomokban Európa más népeinél is hosszan szokásban volt, hogy a gyermekeket, hajadonokat, fiatalasszonyokat fehérben gyászolták.

{761.} Idevonatkozó hazai példáink zöme a Dél- és Nyugat-Dunántúlról származik. Somogy megyében és az Ormánságban az idősödő asszony egyre inkább elhagyta a korábban, fiatalon használt színeket, és végül fehérben járt. A múlt században még Hetésben (Bátky Zs. 1911: 33, 101) és a Sárközben (Kovách A. 1907: 212) is általános volt a fehér gyász. Bőközben a fiatalasszonyok is fehérre cserélték színes főkötőjüket, pruszlikjukat, kötényüket, s a gyászoló faluban csak a férfiak kalapja volt fekete (Munkácsy D. 1985: 83). Ennek az egykor általános fehér gyásznak emléke maradt fenn pl. a torockói fehér gyászruhás asszonyok öltözetében is (Szendrey Zs. 1938a: 421).

A fehér gyász változatának, a természetes színű, fehérítetlen vásznak párjának tekinthetjük a sáfránnyal sárgított vászonruhákat. A sáfrányt a 15–16. században hazánkban is több helyen termesztették, idővel azonban csak a felvidéki vándorárusok portékájaként juthatott hozzá a dunántúli parasztság. A csökölyiek még a 19. század végén is sáfránnyal sárgították az idős emberek ruháját, halotti ravatali készületét és a gyászruhát is (Fél E. 1935b: 11). Érsekcsanádon pedig a 20. század elején is sáfrányos ravatalon, sáfránnyal sárgított ingben-gatyában terítették ki a „nagy öreget”, az idős férfit (Fél E.–Hofer T. 1970: 140).

A középkori festetlen gyapjúszövet barnásszürke, sötétszürke, fekete színe is természetes velejárója volt a korabeli gyásznak. A szürke az ilyen ruhában járó alsóbb néprétegek mindennapi öltözetének, egyben szegénységének is jelképe lett. Ilyen darócruhát viseltek az egyházi hierarchia legalján lévő papok, a szegénységi fogadalmat tett szerzetesek is, ami miatt a gyászoló özvegyeket is gyakran apácának nézték (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1972: 145–147, 153, 182). A szürkét, mély árnyalatában „szomorú színnek” is nevezték, és a férfiak temetésénél már a 14. században mint gyászszínt használták.

A FEKETE GYÁSZ

A 15. század közepétől, amikor a fekete divatszín lett (Müller, H. 1983: 163), a temetésre az elit is feketébe öltözött. Mátyás udvarában is feketében gyászolták az arra érdemes elhunytat (Radvánszky B. 1986: I. 77).

A 17. századra a fekete Európa-szerte ünnepi szín és elfogadott gyászszín lett. Az erdélyi előkelő temetések alkalmával férfiak és nők egyaránt feketében jelentek meg, az asszonyok patyolat fejrevalójukat kendervászonra cserélték és hamuszínűre feketítették, a gyászoló férfiak, a „keservesek mentől durvább fekete posztóba öltöztenek” (Apor P. 1972: 70), ezzel különböztetve meg a gyászruhát az egyébként „bármikor és nagy számban” hordott fekete ruhájuktól (Radvánszky B. 1986: I. 76–77). A korabeli főúri ravatalt ábrázoló festményeken az idős halottak is feketében vannak kiterítve, a fiatalok viszont koruk színpompás ruháiban, a nőhalottak csipkében, fátyolban, ahogy esküvőjükön is megjelenhettek volna. Vagyis ebben az időben az ünnepi és gálaöltözetét különféle finom, színes, külföldi kelméből kiállító főúri, nemesi rend durvább anyagú, szürke-fekete gyászöltözete és a köznépi, paraszti gyapjúszövet- és vászonruhák hasonlítottak egymáshoz.

A 18. században a fekete terjedését Európa-szerte megerősítette, hogy különösen a protestáns vidékeken, a német nyelvterületen kedvelt szín volt, valamennyi templomi szertartáshoz, esküvőhöz, temetéshez egyaránt illőnek tartották. Mihelyst a fekete a fehér mellett kellő hangsúlyt kapott, mód nyílt arra, hogy a gyászban is különböző szerepeket töltsenek be. A szereposztást és szerepváltást strasbourgi viseletképek segítségével követhetjük {762.} nyomon. A 17. századi képen a nagy gyászba öltözött – saját halottját sirató – asszony tetőtől talpig fehérben jelenik meg. Mellette a kis gyász viselője – aki csupán távolabbi rokonát gyászolja – korának megfelelő, elegáns, divatos fekete öltözetében lát-ható, csak fehér ingujja és főkötője utal gyászára. A 18. században újrafogalmazott viseletképeken ugyanez, az immár idejét múlt fehér inget és fekete ruhát viselő nő mutatja be ismét a kis gyászra való öltözetet, míg a nagy gyász képviselője – a legújabb divat szerint szabott – ám talpig fekete ruhában látható (Schmuck, F. G. 1975: 14–15, 9. és 93. tábla).

A 18. században azonban a fekete már nem a szétválogatott gyapjú szürke-fekete színe, és a fehér sem a kezeletlen, természetes színű vászoné. A festett mély fekete mellett a patyolat, a gyolcs fehérsége szinte ragyogott. A fehér anyagok, különösen a gyolcs rendkívül kedvelt lett a 18. századi hazai parasztviseletekben is. Miután a 18–19. század fordulóján az empíre is ezt a ragyogó fehérséget választotta színének, polgári divatszín is lett. A fehér gyászhoz ragaszkodó tájakon a gyász idején a finomabb és fehérebb patyolat, gyolcs helyett ugyancsak fehérnek számító, de kezeletlen, durvább ruhákat vettek magukra. A fekete azonban – különösen miután a viktoriánus időkben Európa-szerte újra divatszín is lett – a 19. század végére csak szigetszerűen hagyott teret a fehér gyásznak, és a parasztság körében is a fekete gyászszín használata lett az általános. A sárközi fehér gyászba is ekkor keveredett a fekete: előbb a fehér ruhához fekete selyem mellkendőt, kötényt és a leányok fekete homlokbársonyt viseltek, hogy a századfordulóra majd egységesen mély fekete öltözőben gyászoljanak (Kovách A. 1907: 212).

A fekete a gyásztól függetlenül is terjedt, főleg hazánk protestáns és németekkel betelepített vidékein, ahol az újmenyecskék főkötője és az alkalmi ruhák színe is a fekete volt. De a katolikus tájakon is – szinte az első világháborúig – a fekete ruha az ünnepi ruha szerepét is betölthette, pl. a matyó esküvői öltözet elemei az 1910-es évekig nagyobbrészt feketék voltak. A részben vagy teljesen fekete ünnepi ruhára utalva országszerte használták a kitételt, miszerint annak idején még „feketében esküdtek”. Sokfelé, ahol erősen ragaszkodtak a helyi viseletekhez, csak a két világháború között – vagy még később – a konfirmandusok, elsőáldozók, bérmálkozók vagy a Mária-lányok fehér ruhája szoktatta hozzá a fiatalokat a fehér menyasszonyi ruhához. Eleinte csak az egyébként is fehér gyolcs öltözetdarabokat még fehérebbre „kékítették”, majd fehér tüllel, selymekkel váltották fel, végül a ruha szabása is a polgári ízléshez igazodott.

A 18. század első felében a szomszédos Ausztriában rendelet szabályozta a gyásszal kapcsolatos teendőket, meghatározta a rokonsági fokok szerint változó gyászidőt, valamint a gyászra alkalmas öltözeteket és színeket is (Hampel-Kallbrunner, G. 1962: 65–70). Hasonló rendeletekkel nálunk is a nyugati standardhoz igazították a gyász szokásait (Kodolányi J. 1959; Tárkány Szücs E. 1981: 179–198), tovább differenciálták a gyász árnyalatait: a közeli családtaghoz kapcsolódó nagy gyász első szakasza, a mély gyász is két fázisra oszlott. Az elsőben csak fénytelen, fekete, durva szöveteket, a másodikban azonban már fényes selymeket is használhattak. A mély gyászt a félgyász követte. A távoli rokont vagy idegent gyászolóktól a kis gyász a mély gyász első fokának komorabb öltözködését nem követelte meg, a félgyász ideje is hamarabb elkövetkezett (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1972: 151–152, 241–260). Ezek a rendeletileg megfogalmazott követelmények lényegükben nem különböznek a 17. század végére kialakult magyar gyászrendtől (Radvánszky B. 1986: I. 77). A gyász későbbi szakaszához, a félgyászhoz, valamint a {763.} kis gyászhoz kapcsolódó színek – esetenként a vörös, általában a kék, lila, zöld – is használatosak voltak már a 16–17. században a főrend, ill. a módosabbak öltözködésében. Idővel, a 17. század végére, még inkább a 18. században azonban a köznép öltözködésében is megjelentek, ill. általánossá váltak a korábban elsősorban csak az elöljáróikat megillető színek is.

ÚJABB SZÍNEK A GYÁSZ FOKOZATAINAK JELÖLÉSÉRE

A vörös, amelynek festékanyagát a 16. századig a nyugati országok is legnagyobbrészt importálták, így sokáig a kardinálisok és a világi uralkodók színe maradt, csak a 17. századtól lett elérhető az európai köznép számára. Krisztus és az apostolok, mártírok kiontott vérét jelképező vöröset mint gyászszínt főleg a Mediterráneum országaiban használták. Eleinte itt is csak a velencei dózse gyászának volt kifejezője a skarlátvörös, és halálos ágyukon a pápákat öltöztették vörös ruhába (Newton, S. M. 1988: 29). Gyászszínként, a vérhez tapadó halál jeleként a vörös a magyar adatok között is felbukkant. A „talpig veres angliába” járó vitézeket, a vörös abába bújtatott „talpas”, „gyalogos katonákat” nyilván egyenruhájukban, a harcban elesettet „veres pozsonyi süvegben” temették el (Apor P. 1972: 67). A vörös, a piros idővel a fiatalság, főleg a leányok, fiatalasszonyok ünnepi öltözetében játszott egyre nagyobb szerepet. Piros hajszalagot kapott a leány első menstruációját követően, piros vállkendőt, pruszlikot, nagyünneplőt, ill. esküvői ruhát. Az ünnepi ingvállak hímzésének színe is a piros volt. A leány, fiatalasszony halottat esküvői ruhának is beillő nagyünneplőjében temették el, ravatalának hímzett, szőttes díszei is vörösek lehettek. Vörös kendőben gyászolta kisgyermekét a fiatal édesanya Kalotaszegen, Gömörben és egyes nógrádi falvakban (Balassa I. 1945: 70).

Ehhez mérhető fontos szerepe volt a férfiak öltözködésében a kék színnek. A kék ruha volt az első, ami a nyugat-európai országokban felváltotta a közrendű férfiak természetes gyapjú színű, szürke öltözetét. Mivel elsőként éppen a libériás szolgák, a közrend színe lett (Ashelford, J. 1988: 131), csak a 18. század végére vált társadalmi rangtól függetlenül Európa-szerte kedveltté, divatossá (Marly, D. 1986: 78). A hozzánk érkező külföldi, angliai posztó nagy része, valamint a 17. századtól itthon gyártott posztóféleségek színe is kék volt, ami a köznép rangosabb rétege, a falusi mezővárosi tisztségviselők öltözetében jelent meg. A kékbeliek közé tartozni rangot, módot jelentett, így természetszerűleg a kék posztóöltözet lett a férfiak ünneplője, menyegzői ruhája is. A kék kifejezetten gyászszínként csak ritkán, pl. Hódmezővásárhelyen jelentkezett, ahol kék bársonnyal vonták be a fiatalemberek koporsófedelét, de természetesen a gyászoló férfiak is kék vagy a kékkel azonos jelentésű fekete posztóruhájukat vették fel. A nőknél a kék posztómente és a – festőmesterek számának növekedésével párhuzamosan – kékfestő vászonöltözők hasonló ünnepélyes és gyászszerepet tölthettek be.

A középkori egyházban a kék egyértelműen Mária színe volt, az iránta való tiszteletből a liturgia színei között sem szerepelt. A „szűzről” vagy pl. az „ég királynőjéről” készült képeken Mária öltözetén a kék szín rendszerint a fehérrel párosult a későbbiekben is. Azokon a képeken viszont, amelyek mint anyát, mint asszonyt ábrázolják, Mária – a 16. században már szinte kizárólag – kék palástja alatt vörös ruhában jelenik meg, szemben a vörös palástot és kék ruhát viselő Jézussal. A vörös „Mária színe” és a kék „Jézus színe” mint egyházi színpár a profán használatban is a női és a férfi öltözet jellemző színe lett, és még a kisgyermekek ruháinak színében is érvényesült. A kisfiúk zubbonyát kékfestőből, {764.} fekete klottból, a leánykákét édesanyjuk piros szoknyájából varrták, és színe alapján különbözött a kisfiúk, kislányok sipkája, gyöngyös főkötője is. A vörös–kék színpár gyermekekre vonatkoztatott világos változata, a rózsaszín és a világoskék a polgári színhasználatban is újabb jelenség. E színpár csak a legpolgárosultabb paraszti közösségekhez jutott el, amire példaként az 1900-as évek elején a Vas megyében használt gyöngyhímzéses réklik, sapkák, keresztelői kelengyék hozhatók fel (Horváth S. 1988).

Bár a paraszti színhasználatban sokáig alárendelt szerepet játszottak, szót kell ejtenünk az egyház évközi vasárnapjain használatos zöldről, és a böjthöz, gyászhoz kapcsolódó liláról is, amely az egyházban a püspökök színe volt. A zöld a 17. században már jelen volt a parasztöltözetekben. Ekkor az erdélyi főúri családok fiatal tagjainak temetésén gyászszínként is előfordult (Apor P. 1972: 68), amire paraszti körökből is akadt néhány későbbi példa (Fél E. 1940: 417). A lila mint a bűnbánat színe a 17. században vonult be a kis gyászba. Az „idegen” ugyancsak nem jelenhetett meg „cifrán”, azaz színesen egy temetésen, és az ilyen alkalmakra tartogatott „szederjes és violaszín” posztóból varrt ruháját vette fel (Apor P. 1972: 70). A lila a 18–19. századi Európában is a temetés másodlagos szereplőinek színe, a kis gyász jele volt.

A 18–19. században a paraszti textilfestő-gyakorlat, az ország minden részén egyre nagyobb számban működő festőmesterek és mindenekelőtt az olcsó, színes, gyári textíliák erősödő importja révén a parasztság egyre szélesebb színskála birtokosa lett. Amikor aztán a 19. század közepén – elsőként a lila, utoljára az indigó – szintetikus festékét előállították, olcsóbb, mesterséges festékanyaggal pótolták, a paraszti öltözködés kiszínesedett. A magyar parasztság tulajdonképpen csak ekkor vált tulajdonosává annak a teljes színskálának, amely a világi és egyházi elit számára már jó néhány évszázada hozzáférhető volt.

Erre az időszakra a társadalom színe-javának öltözködési szokásai a felgyorsult divatváltással egyre gyorsabban változtak. A parasztság rétegei előtt többféle lehetőség állt: vagy együtt haladtak a polgári ízlésváltozásokkal, vagy éppen a paraszti öntudat kifejezésére és a helyi hagyományokhoz ragaszkodva állították össze ünnepi ruhatárukat.

A GYÁSZ ÉS A NAGY ÜNNEPEK SZÍNEI

A 19. századi paraszti ünnepi ruhatáraknak legértékesebb része az élet legfényesebb mozzanatára, az esküvőre is felvehető öltözék volt. A menyasszonyi ruha – egészen a legújabb időkig, amikor szabásában és stílusában el is térhet a napi divattól – a korabeli közkeletű öltözködéshez alkalmazkodott. Igaz, a legdrágább anyagokból és díszekkel készült, az esküvőre mégis csak a fejdísz, a virágkoszorú vagy a párta, majd a művirág-, mirtuszkoszorú tette aktuálissá. Az esküvői ruha egy-egy darabja – hasonlóan a korábbi századok főúri szokásaihoz – jegyajándék is lehetett. A menyasszony esetleg csizmát, kötényt, de kendőt mindig kapott vőlegényétől, ő pedig jegyinget, jegykendőt hímezett neki. A korábbi főúri szokásokat is követve, még a 19. században is az idős asszonyt lakodalmi ruhájában, ill. a házasembert az egykor a menyasszonyától kapott jegyruhában ravatalozták föl, temették el (Istvánffy Gy. 1911: 229–230), ezzel az idős halottak magukkal vitték a „régi viseletet”. Így vitte a sírba még az 1930-as években is egy szokolyai öregasszony az utolsó újmenyecskének illő, tarajos főkötőt (Herkely K. 1938: 294–295), {765.} egy sárközi leány az utolsó tülkös pártát. Századunk fordulóján ugyanis élt még az a régi szokás is, hogy az eladósorban meghalt leányt, fiatal legényt a menyegzőre előírt díszben temették el, és lakodalmi díszbe öltözött gyászolók kísérték ki a temetőbe: „megülték a halott lakodalmát” (Jung K. 1978: 140). Ugyanígy, színes ünnepi díszben, arannyal kivarrt pártában temettek el 1792-ben egy debreceni hajadont (Zoltai L. 1938: 314). Miután a falusi családokban legünnepélyesebb ruhájukat a legények és „nagylány” ruhájukat a leányok bérmálásra, konfirmációra kapták, a 20. század elején a fehér bérmaruha sokfelé a leánynak későbbi menyasszonyi ruhája is lett, a menyasszonyi koszorúba a bérmakoszorút is beleapplikálták, és korai halála esetén ez lett a leány halóruhája is. A református leányok is, ha fiatalon meghaltak, a konfirmációra készült öltözőjükben, Sóváron pl. „tűzpiros konfirmandus ruhában” voltak kiterítve (Fél E.–Hofer T. 1966: 356–357; 1970: 136).

Azzal párhuzamosan, ahogy a jegyruha, a jegykendő mellett vagy helyett paraszti körökben is egyre nagyobb szerep jutott a jegygyűrűnek – a 20. századra már szinte országszerte – elterjedt az a szokás, hogy halóruháját már csak az idősödő asszony varrta meg magának és férjének is. Ez az öltözet tartalmazhatott divatjamúlt, de a halott öltöztetését megkönnyítő ruhadarabokat, amilyenek a csökölyi kézelő nélküli ingek voltak. A martosi asszonyok azonban életkoruknak megfelelő fekete taft- vagy fehér batisztrátétes halóinget varrtak maguknak (Fél E. 1942: 131–134), a rimóciak pedig indigószín kékfestő öltözőt készítettek össze fehér ingvállal. Szokásos volt, hogy az idős emberek megmondták, hogy melyik ingben, ruhában, kendőben temessék el őket, hol tartják halóruhájukat (P. Kiss E. 1931: 36; Novák J. L. 1913: 67). Egyedül – amíg el nem terjedt a bolti cérnaharisnya használata – a halotti papucsot, azaz vászonból szabott kapcát nem varrták meg előre. Ez a halál bekövetkezte után a hozzátartozók feladata volt, ahogy pl. Orosházán, Mezőkeszün e szokás emléke fennmaradt.

A paraszti menyasszonyi öltözetek előbb csak a fehér színükkel, majd az esküvői ruha formáit is átvéve igazodtak a polgári divathoz. A gyásszal kapcsolatos korábbi szokások és öltözetek tartósabbnak bizonyultak, sőt egy-egy, a hagyományaihoz merevebben ragaszkodó közösségen belül a különféle „gyászalkalmak” sokféle kifejezésére is alkalmassá lettek.

A Nógrád megyei Rimócon mély gyászba öltöztek a közvetlen családtag temetésén és a temetést követőleg egy évig valamennyi vasárnapi misére. A mély gyászhoz a fekete, habos vagy az indigószín, lángszín kékfestő, illetve a fekete tükörselyem öltöző illett. Ilyenkor az asszonyok főkötőjét is fekete pántlika szegte. Ugyanígy kellett megjelenni a fekete vasárnapi misén és a nagypénteki szertartáson is. A fehér vasárnapi mély gyászt a fehér vállkendő enyhítette.

A gyászév hétköznapjain, majd még egy fél évig a vasárnapi miséken félgyászt illett viselni. Gyakran az idősebb asszony vagy özvegy a félgyászt már le sem tette, s ha idővel mégis férjhez ment, félgyászban járult az oltár elé. Félgyászban kellett megjelenni a rokon, ismerős temetésén is. A félgyászhoz a tarka ruhát, azaz fehér, sárga vagy zöld mintás kékfestő szoknyát, újabban sötétkék és sötétzöld alapszínű kasmírszoknyát, esetleg fekete-lila csíkos, azaz fekete–tüdőszín síkos selyemszoknyát vettek fel, és a menyecskék kék vagy zöld szegővel pántlikázott fekete klottfőkötőt viseltek. Templomi félgyászt kívánt az adventi időszak (még a templom Miklós-napi búcsúján is), a hamvazószerdai, a nagyszombati szertartás és a kántorböjtök. A kék–zöld–lila itt idézett félgyászos {766.} jelentésű példáinál közismertebbek a lila-kék hatású, dúsan hímzett kalocsai „szomorú pamukos” öltözetek.

Szokásban volt Rimócon az is, hogy a leányok kendőlakástól, azaz eljegyzéstől a lakodalomig terjedő vasárnapokon – gyakorlatilag a hirdetések alkalmával – gyászba öltöztek, „gyászolták leányságukat”. Az első hirdetésre fekete tükörselyem, a másodikra kékfestő öltözetben, vagyis szintén mély gyászban jelentek meg, a harmadikra tarkában, félgyászban. Az esküvő előtti napon újra mély gyászt öltöttek, de „cifrán készültek fel”, pl. kitűzték a menyasszonynak járó rozmaringot is. A fehér esküvői ruhát a kontyoláskor félgyászra cserélték, ehhez az alkalomhoz a fekete–tüdőszín síkos selyemöltözőt tartották a legillendőbbnek (Flórián M. 1966: 59). A leányság meggyászolása máshol is divat volt. A szentistváni újasszony ez okból néhány évig fekete fátylat viselt jellegzetes újmenyecske főkötőjén, tarás sutáján. Később ez a fátyol szemfödőjéül szolgált a koporsóban (Györffy I. 1956: 142). De a gyászruha egyéb szokásokhoz is kapcsolódhatott. Egyes nógrádi falvakban – így Kazáron, Szokolyán – az első világháborúig az asszonyok aratás előtt kékfestőben, Kossuth-gyászban járták körül a beérett gabonatáblákat, „gyászolták a határt”.

A gyászöltözetek ilyen kifinomult variációi azonban csak néhány vidéken alakultak ki, vagy maradtak fenn, nagy általánosságban a gyászos öltözetnek – alapjelentésén kívül – inkább csak életkort jelölő szerepe maradt közismert: az öregedéssel az asszony öltözete egyre közelebb került a mély gyászhoz.

A korábbi gyászjelek megkopásában döntő szerepe volt a polgári viselkedési és öltözködési szokások terjedésének. A mindenhová eljutó újságok, divatlapok, kalendáriumok – közöttük a legkedveltebb, a Kincses Kalendárium – illemre, jó modorra, a kor polgári szokásaira oktatták a vidéki népet, hathatósan terjesztették a polgári ízlést. A mély gyász két korszakára – amelyet mint fénytelen kreppkorszakot és fényes selyemkorszakot különböztettek meg – a divatlapok is a fekete ruhákat ajánlották. A polgárosultabb falvak fiatalsága igyekezett is saját korának szokásaival lépést tartani. Míg a 17. században egy nemes kisasszony nem is vett részt a temetésen, a 20. század elején egy sárközi leány, mihelyst nagylány lett, ravatallátogató és gyászruhát is kapott, hogy ilyen jellegű kötelezettségeit bármikor teljesíthesse (Fél E. 1950: 52). Ugyanilyen célból – hogy a halottat a temetőbe kikísérje – fekete lüszterköténye volt a pentelei leánynak is. Pentelén az is lehetséges volt, hogy a leány – aki szülei akarata ellenére választotta meg párját – büntetésül abban a fekete ruhában esküdött, amelyikben már jó néhány halottat kikísért a temetőbe (B. Sergő E. 1976: 222). Pedig a kifejezetten gyászruhának készült öltözet az egykori elképzelés szerint balszerencsét hozott a lakodalomban. Ezért – ahol a fekete ruha nem alkalmi öltözet volt, hanem csak gyászruha – még a gyászoló özvegy is levette, ha egy esküvőre meghívták.

Az újabb szokások megváltoztatták, pl. megrövidítették a mély gyász idejét, a fekete színét azonban megtartották. A szinte évenként változó divatszínek azonban belezavartak a félgyász, a kis gyász megszokott színvilágába, amely a korábbi szokások szerint az idősödő asszonyok színválasztékát is jelentette. Az új ízlésvilágban a „nénikorszak a tubákszínű ruhával” kezdődött (F. Dózsa K. 1989: 198). A divattal könnyebben haladó tájakon – így Kapuvárott és környékén – a fekete mély gyászt – valamennyi sötét szín értelmében – már a barna követte (Horváth T. 1972: 208–209). A 20. század fordulóján a sárközi mély gyászt követő félgyászt is – a sötétkék és sötétzöld mellett – barnában és {767.} bordóban tartották. Ilyen könnyebbségek eredményeképpen merevedett gyászruhává az ugyan fekete alapú, de színes mintás alkalmi ruha, a „lakatos ruha” az ajaki leányok, asszonyok körében (Nyárády M. 1961–1962: 179).

***

Idézett, innen-onnan kiragadott példáink – ha nem is foghatták át időben és térben a magyar paraszti öltözetek sokféle jelentését – tanúsítják a viseletek kifejezőképességének rendkívüli változatosságát. Egy viselet elmúlása éppen abban fejeződik ki, hogy ez a változatosság, amellyel például az élet különféle szakaszaihoz alkalmazkodik, megszűnik, hogy megszűnik azoknak a szabályoknak az érvényessége, amelyek bizonyos életkorokhoz, alkalmakhoz bizonyos öltözeteket előírnak, másokat megtiltanak, illetve magában a viseletben járó közösségen belül ezektől a kötöttségektől megszabadulnak, és lehetségessé válik, hogy egy határozott jelentéstartalommal bíró öltözetet ettől a tartalomtól függetlenül felvegyenek. Egy népviselet elmúlása ezek szerint elkezdődött, amikor egy adott korosztály nagyünneplő ruháját, pl. az újmenyecske ünneplőjét egy „asszonykórus” résztvevői koruktól, családi állapotuktól függetlenül felvehették. Az ilyen alkalmak a sokféle lehetőségből egyetlen öltözetváltozatot emelnek ki, ezt közismertté teszik, mint „a matyó”, „a sárközi” viseletet, egyben meg is bénítják az öltözködési szokások helyi működését. Ugyanilyen megmerevítő hatású a viseletekre vonatkozó idegenforgalmi propaganda, de még az a néprajzi közlemény is, amelyik a speciális alkalmakhoz, életkorhoz fűződő variációk ismertetése nélkül egyetlen öltözetformát mint egy viselet jellegzetes képviselőjét ismertet. Valójában ugyanis egy-egy helyi viselet az öltözködés számos lehetőségét, a helyi hagyományokhoz kötődő többféle megoldását foglalta magába. Éppen azáltal volt viselet, hogy ezeknek a változatoknak használatával kifejezője, érzékeny és változatos tükrözője volt a paraszti társadalom nagyon differenciált belső tagolásának és az emberek egymás közötti kapcsolatának.