| NÉPVISELET | TARTALOM | GYAPJÚSZÖVET, SZŰRPOSZTÓ RUHÁK |
{591.} VÁSZONRUHÁK
FEJEZETEK
„Fehércseléd, vászoncseléd” kifejezéseink őrzik a magyar parasztasszonyokat századokig jellemző fehér vászonöltözet emlékét, amikor is a vászonruha nemcsak alsóruhaként, de nyári dologidőben munkaruhaként is szolgált. A vászonöltözet hosszú ingből, illetőleg rövid ingből és pendelyből állt. Ezek felett, ugyancsak vászonból redőzött szoknyákat és kendőket is viselhettek. Vászonból volt a férfiak „egy pár fehér ruhája”, inge és lábravalója, közismertebb nevén gatyája is, melyek igényesebb kivitelben nemcsak nyári köznaplóként, de még ünnepi felsőruhaként is szerepeltek. A férfiak vászonruháit munkára szánva a múlt század elején feketére, idővel inkább kékre festették, akárcsak a szintén erős vászonból szabott nadrágot, a fűzfagatyát és az ujjast, a vászonkankót, vászondolmányt.
A vászon természetesen nemcsak a hazai öltözködésben játszott fontos szerepet, és bizonyos földrajzi és időhatárokon belül – az alkalmazott szövőtechnikától függően – a vászonruhák sok hasonlóságot is mutathattak. Más volt a jellege az egykori Mediterrá-neum függőleges láncrendszerű, de széles szövőszékein készült lepleknek és e széles vásznakból ráncolt laza tunikáknak, mint az iszlám hatásra terjedő keleti, keskeny bordájú, vízszintes láncrendszerű szövőszéken szőtt keskeny vásznakból szabott ingeknek. A kétféle szövőtechnika a 10–12. században még egymás mellett élt. A vízszintes szövőszékek – keleti és nyugati útvonalon észak felé nyomulva – csak lassan hódították meg Európát (Gervers, V. 1983: 310–311). Nyomukban terjedtek a keskeny vászonszelekből, derékszögű vászondarabokból szabott, függőleges szerkezetű ruhák, melyek könnyen alsóruhává szűkültek az alig bővebb felsők alatt. De a korábbi bő tunikák sem tűntek el nyomtalanul. Tovább éltek a középkori nyugat-európaiak, később a parasztok, pásztorok nadrágon kívül viselt, övvel derékra szorított bő ingeiben (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 15–17) és pl. az egyházi öltözetek albáiban (Houston, M. G. 1947: 120, 122, 145).
A vásznat az eredetileg Nyugat-Európában őshonos kenderből, lenből szőtték. Ezek a rostnövények lassan kelet felé terjedtek, de sosem lépték át a gyapot felségterületének határát (Braudel, F. 1985: 328–329). Kontinensünk másik fontos textilalapanyagának, a gyapjúnak fogytával, a 13. századtól a gyapot is megjelent az európai öltözködésben. A szíriai gyapotexport kapuja Itália, Velence volt, innen terjedt szerte Európába pl. a pamutláncon lenvetülékes barchent (Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 39).
{592.} Ebbe az európai környezetbe a fonás, szövés tudományával, ujjas, kebeles, övvel, szalaggal rögzített, varrt ruhában, a vászon és az ing, a csalán, kender, tiló, csepű, szösz szavak ismeretében érkezett mai hazájába a magyarság (Bárczi G. 1958: 14, 52, 77).
ING
A test vonalát követő középkori felsőruhák alá szűkült alsó vászonruháinkról nincsenek emlékeink. A néprajzi szakirodalomból vagy múzeumi tárgyként megismert paraszti női ingek, alsóruhák legrégibb darabjai is a múlt század második feléből és a századfordulóról származnak. Sokféleségükben mégis megjelenítik a történeti korok nemesi, úri divatjának fehérneműváltozatait, amelyekről ha – a felsőruhákhoz viszonyítva – nem is sok, mégis több ismeretünk van, mint a paraszti alsóruhákról.
Az az ing, amelyet a 16. század elején Mária királynő viselt II. Lajossal tartott esküvőjén (V. Ember M. 1962: 149, XXI. tábla), megegyezik az egykorú Európában szokásos ingtípussal. Ekkoriban a férfiak és nők rendszerint hosszú alsó, esetleg rövidebb felső ingeinek dereka nyakpántig futott fel. A keskeny szelekből összeállított derekat szintén a nyakpántba futó függőleges vászoncsíkokkal, eresztékekkel és ugyancsak a nyakpántba varrt ujjak alatti toldással, a pálhával szélesítették. Ezekre a toldásokra a korábbi, széles vásznakból szabott tunikáknál nem volt szükség (Burnham, D. K. 1973: 13). Ha a nyakpánt magasan záródott, elöl hasítékot vágtak rajta, amit szélesen körbe is hímezhettek. Gyakrabban azonban a nyakpánttal mélyen kikerekítettre vagy szögletesre formálták a nyakkivágást (Anderson, R. M. 1979: 185). A nők az ilyen mély kivágás feletti részt – már a 14. századi Spanyolországban is – finoman hímzett, redőzött külön ingnyakkal fedték (Köhler, C. 1963: 214). Számukra a hosszú, bő, szalagokkal több helyen buggyosra el-kötött ujjak is készülhettek finomabb, pl. fátyolszövetből, s az áttetsző ujjak alól kitűnt az alsóing szűkebb, esetleg hímzett ujja. Bár ez az ingtípus Nyugat-Európában nagyjából azonos időben jelent meg, főként jellegzetes hímzése miatt – amely itáliai import révén Európa más részeibe is eljutott – eredetét a művelődéstörténet Itáliában keresi (Achel-ford, J. 1988: 22–26, 79–81).
Az ilyen ingeket még a 17. században Európa-szerte nők és férfiak (Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 40), nálunk azonban inkább csak a nők viselték.
MELLÉVARROTT UJJÚ NŐI INGEK
A nyakkivágásba illesztett ujjú ingeket a magyar szaknyelv mellévarrott ujjú ingnek emlegeti (Palotay G. 1931a: 152–163). Ez az ingtípus Európa keleti felében és éppen Magyarországon tartotta magát legtovább (Burnham, D. K. 1973: 22), és tőlünk északra, keletre a szláv népeknél, a barsi németeknél és a románoknál is előfordult. Dél felé, a Balkánon, terjedése megakadt. Itt sosem váltotta fel a korábbi és kb. a 18–19. század fordulója óta Európában újra domináns, vállnyílásba varrt ujjú ingeket. A 16–17. században a magyarság a továbbító szerepét játszhatta a mellévarrott ujjú ingek terjesztésében. Ezt az ingszabást pl. az ukránok kifejezetten magyarnak tartják (Tkach, Y. 1986: 50–51).
{594.} A 16. századi hazai felsőbb körökben használatos testhezálló, hosszú alsó ingeken viselt felső, bővebb ing korabeli nevének, a csaholnak emlékére Takáts Sándor (1961: 226) talált rá a levéltári forrásokban. Kutatásai nyomán tudjuk, hogy a 16. század végén megjelent ing és az ingalja vagy pendelyes ing elnevezések a hosszú alsó ing kettéválását jelzik. Efölött a szintén rövidülő fölső ing felimeg, feling néven maradt ismeretes. A mellévarrott ujjú ingek egyszerű szabása is hozzájárulhatott, hogy a közrendű asszonyok körében is általánosan elterjedt: az ingek nyakát az ujjak felső szélén is áthaladó korcban futó madzaggal egyszerűen összehúzhatták, ugyanígy az ujjak végét is. A korc idővel nyakpánttá, gallérrá rögzülhetett.
16–17. századi forrásaink következetesen megkülönböztetik a bármilyen ruhához felvehető ingtől, felimegtől az ingvállat. Az ingvállat csak puha vagy merevített, ujjatlan mellényfélével, a vállal viselték, és éppen csak derékig ért. Szintén a váll karöltőjébe rögzítették alkalmanként a cserélhető ujjakat, amelyek általában bővek voltak, de szűkek, dolmányujjak, sípujjak is lehettek. Az ujjak végét – szintén esetleg cserélhető – kézelő, a nyakat pedig különálló nyakfodor, tászli is takarhatta (Radvánszky, B. 1986: I. 41–46). A partedliszerű ingnyakak és vállba köthető ujjak használata ekkoriban Európa-szerte általános volt. Az ilyen ingvállak nemcsak a hazai nemesasszonyok, de a városi polgárasszonyok kelengyéiből is ismertek. Egy jómódú kecskeméti asszony ruhái között is megtalálható volt az ingváll, a vállba illeszthető karhossza és annak befűzését takaró dús szalagcsokor, a vállhegy is (Papp L. 1930: 32–35). A fűs ingvállra, de még a bő ujjak szalagokkal történő buggyos elkötésére is akadt példa a 17. század eleji Debrecenből (Zoltai L. 1938: 292–294). 1742-ben Vásárhelyen „aranyos vállfű pár” (Tárkány Szücs E. 1961: 196), ugyancsak a 18. század közepén Hódmezővásárhelyen az alsóing felett használt „táclis fel ing”-től független ingváll és „aranyos karhossza” (Barabás J. 1956: 255), 1788-ban Túrkevén több „bibor ingváll ujj”, esetenként „tászlival” (Györffy L. 1938: 232–233) bizonyítja, hogy a korabeli szóhasználatban ezek a kifejezések eredendően a vállal használt „ingrészletekre” vonatkozhattak (Palotay G. 1931a: 153). Idővel azonban az ingváll szó egyre inkább a mellévarrott ujjú ing jelölésére szolgált. Segítségével megkülönböztethetővé váltak a mellévarrott ujjú ingek az őket korban megelőző, de Délkelet-Európában az ingvállal párhuzamosan is fellelhető, vállnyílásba varrott ujjú ingektől (Gervers, V. 1983: 311), amelyek idővel éppen a mellévarrott ujjú ingek részleteivel, eresztékekkel, pálhával, gallérral gazdagodva meg is újultak.
A paraszti használatban csaknem napjainkig megmaradt mellévarrott ujjú ingek történeti elődeik szabásának szinte valamennyi fejlődési fokát képviselik. Korcba húzott madzaggal szabályozható pl. egyes moldvai, fekete-Körös-völgyi vagy nógrádi falvakban az ingvállak nyakmérete. Gyakoribb azonban a gallérba ráncolt vagy darázsolt nyakmegoldás. A szűk galléron, pl. a Csík megyei Hollón, a derék és az ujj nyaktalálkozásánál féloldalas hasítékot hagytak, akár a gyimesközéplokiak. Általánosabbak az elöl középen hasítékolt ingvállak, amilyeneket Békésben, a régi Mezőkövesden, Nógrád megyében általában, Somogyban vagy pl. a Sárközben használtak. Sok helyen az ingváll a szoptatás megkönnyítésére – akár a középkorban – elöl végig nyitott lehetett, vagy a gallérnál összevarrták, és csak alulról hagytak hasítékot, mint Nagylócon (Palotay G. 1931a: 158).
Az ingujjak is idézhetnek régies formákat. Az áttetsző, fátyolszerű ujjak alól kitűnhetett az alsó ing hímzett ujja pl. Ormánságban, Drávaszögben, Somogyban vagy az éppen {595.} csak erősen kékített, keményített gyolcsujj, a tilangli vagy sejtes, azaz tüllujjak alól, mint a Nógrád megyei Kazáron. Másutt a vastagabb anyagból varrt ingváll ujja csak a közelmúltban kapott kézelőt: a moldvai csángó ingek ujjának szálszámolásos, geometrikus jellegű hímzései egy korábbi tradíciót őriznek, mint legújabb részletükön, a kézelőjükön – a kézelő megjelenésének korát jelző – új típusú, szabad rajzú hímzés. Az ingvállak hosszú, szűk ujjúak is lehettek, mint Zobor-vidéken, avagy rövid és szűk ujjúak, mint pl. Cserépfalun. A csökölyi és a martosi „borjúszájú” ingváll kézelő felé szabottan szűkített bő ujjával, gombolt hasítékával a mellévarrott ujjú ingek legújabb típusát képviseli. A 19. század végén a polgári öltözködésben a felső karon ismét a hatalmas puffos ujjak lettek divatosak nyárra, könyöktől szűkítetten télre. Ez a divatötlet megerősítette a bő ujjú ingvállak használatát a falusi öltözködésben is. Ezt a kort – mégis régies megoldást – idézi a torockói vállas, islógos ingekhez kapcsolható hosszú sípujj (Nagy J. 1957a: 16–22). A rövid ujjú ingek ujjhosszát kitoldó, csőszerű sípujj közönséges vászon változatát – karmantyú, karkesztyű, karvas névváltozatokkal – (felül az ing kézelője alá szorítva) századunk elején még szinte országszerte használták, a marokszedők karjának védelmét szolgálta (Palotay G. 1930a: 138).
Jellemző lehet erre az ingformára a derék bővítésének módja is. Legáltalánosabban a pálha alá is betoldott vászoncsík fokozta a derékbőséget. Ismert volt az ujj alsó hosszában és oldalt a derékig futó egyetlen vászoncsíkból álló oldaltoldás, amelyet hónaljban még pálha is szélesíthetett. Ezzel a megoldással erdélyi és bánáti ingeken is találkozhatunk. De a feleslegesnek talált bőség kiküszöbölésére is ismertek régies módszerek. Például Erdély keleti sávjában, Csíkban, de Moldvában is, az ujjak vállvonalba eső, felső részének szélességét ráncolással egyharmadára csökkentették (Burnham, D. K. 1973: 22–24). Kalotaszegen, különösen pedig Torockón a bő derekú ing pálhát is magába foglaló, nyakig felfutó oldaltoldása is annyira kiszélesedett, hogy azt is a gallérba kellett ráncolni, és a szertelenül bő inget a mellet és hátat szinte teljesen kitöltő darázsolással szűkítették alakra. Ezeknél az ingeknél az őrizhette meg a korábbi, nyugat-európai tradíciókban gyökerező szabásmódokat, hogy szinte napjainkig házilag varrták őket.
BEVARROTT UJJÚ FÉRFIINGEK
A főúri körökben a férfiak is viseltek alsó és felső inget, az utóbbiak finomabbak, díszesebbek voltak az alsónál. Ezek paraszti párhuzamairól nincsenek történeti adataink.
Bár Gáborján Alice (1969b: 184–186) a szlavóniai magyar falvakban az asszonyi öltözetben találta meg az ingnek még a pálha előtti, azaz a reneszánsz ingtípust megelőző változatát, a bevarrott ujjú ingek történetileg mégis inkább a hazai férfiviselethez kapcsolódnak. Az Iparművészeti Múzeumban őrzött 17. századi férfiing (13544. ltsz.) képviseli ez ingtípus régies formáját, melynek derékrészét vállban kettéhajtott egy szél vászon alkotta, és T alakú nyakkivágással, vállnyílásba bevarrt ujjakkal készült. Az ujjak alá bevarrt oldaltoldások adták az egyébként feltűnően rövid derék bőségét.
Az ilyen alul-felül egyenlően széles, igen rövid derekú, nyitott ujjvégű inget borjúszájú ingnek is nevezték. Kifejezetten magyar típusnak tartották, pedig mások is használták, pl. az egykorú alpesi parasztok is ragaszkodtak hozzá, hogy a rövid ing alatt hastájuk fedetlen maradjon (Mautner, K.–Geramb, V. 1932–1933: I. 451).
{597.} Ez az ingtípus a 19. század közepéig tartotta magát, pedig pl. 1746-ban a Jász-Kun kerület 25 botütéssel igyekezett a pásztorokat, jobbágyokat a rendkívül rövid derekú ing használatától eltiltani. A tilalmat 1777-ben Túrkevén 12 kemény korbácsütéssel nyomatékosították (Györffy I. 1937: 125). A század végére pl. egy komáromi halászon (Cser-bák A.–Gáborján A. 1990: 59), a 19. század közepén már jobbára csak az alföldi parasztokon, még inkább pásztorokon örökítették meg az ilyen ingeket (Kresz M. 1956: 64). A pásztorok meztelenül maradt derekukra széles tüszőt, rejtekes, zsebes bőrövet csatoltak.
Ezzel a borjúszájú inggel egy időből ismert „német férfi-üng” hosszabb és szűkebb volt (Radvánszky B. 1986: I. 40), és terjedt a 17. század elejétől a magyar férfinép öltözködésében. Az ilyen férfiingek bokáig érő női párjai is ismertek voltak előkelő körökben: háló-, fürdőruhaként használták, és szoknyingnek, szoknyaingnek is nevezték őket. A hazai hosszú férfiingeket mégsem tekinthetjük egyértelműen e német ingek párhuzamainak, sem a polgári fejlődés eredményének. A régies szabású, két eresztékkel is szélesített, hosszú derekú baranyai ingek, az aljukon is díszített érsekcsanádi ingek is valószínűsítik, hogy gatyára kivetve az ilyen hosszú ingeket egykor a parasztférfiak széles körben használták (Cserbák A.–Gáborján A. 1990: 59). Példáinkat erősítik a 17–18. századi ábrázolások, s az, hogy ez az ingviselet Erdély keleti végein, csíki, hétfalui székelyeknél, a moldvai csángóknál szinte a legújabb időkig fennmaradt.
A „borjúszájú ing” csak lassan egészült ki a különböző ingrészekkel. A még madzaggal sem rögzített, gallér nélküli, T nyakkivágású ingek legtovább, századunk fordulójáig az Ormánságban, Göcsejben és Hetés vidékén maradtak fenn (Kiss G. 1931: 31; Gönczi F. 1910: 202), és Magyarország északi részén, pl. Hontban, Gömörben használták. A dolmány alatt nem is volt jelentősége az ingnyaknak, s amikor látható lett volna, a nyakravaló takarta. Így a hasíték szélére vagy a keskeny nyakpántra varrt madzag is sokáig megfelelt a célnak, pl. Nógrádban, ahol még századunk közepén is emlékeztek az egykori, „szatyinggal” megkötött ingre. Ilyeneket az erdélyi Mezőségen is sokáig viseltek. Torockón az ünnepi ingen ez a madzag bojtos ingdísszé változott (Nagy J. 1957a: 23).
A 18. században az ing elejét és hátát már két külön darabból is szabták, a vállvarrások közé, a gallér mellé kis háromszögletű toldást, pöcköt illesztettek, hogy az ing jobban követhesse a nyak vonalát. Az inghátat a gallérba ráncolták, hónaljába pálhát illesztettek, hogy kényelmes mozgást engedjen. A nyakpánt kiszélesedett, visszahajtható lett. Ezt az immár mai értelemben vett gallért is, ahogy a tardiak ingén, két lyukba fűzött madzag, idővel gomb is összefoghatta. Néhol pánt keskenységű maradt a gallér, pl. Komárom vidékén, mégis gombbal záródott. A visszahajló gallér mellett is megőrizték a háromszögű nyakbetoldást, főleg Komárom, Gömör, Nógrád, Heves megyében és a Dunántúlon készült ingeken.
A gallérral együtt – még a 17. században – a kézelő is megjelent a férfiingeken, s akárcsak a gallért, lyukba fűzött madzaggal kötötték össze. A kézelő gombolt formája csak a 19. század elején alakult ki. Zalában ekkor is idegennek érezték, az ilyen kézelős inget „németes ingnek” nevezték (Kerecsényi E. 1977: 82). Korábban a felső ruha alól kilátszó ingujjak végét díszítették, a kézelőre a hímzés már nem illett. De az országszerte továbbra is kedvelt nyitott, néhol igencsak bőre szabott ujjak végét ezután is legalább mesterkével szegték vissza, esetleg ki is hímezték.
Ahogy a múlt század elején szélesedett az ingujj, egyre nagyobb súllyal húzta az ing vállát, egyre szükségesebbé vált azok megerősítése. A vállfoltot eleinte az ing fonákjára {598.} varrták fel – erre komáromi vagy martosi ingeken láthatunk példát –, vagyis kizárólag gyakorlati szerepe volt. Idővel került csak kívülre, eleinte az ujjak mellett, függőlegesen a mellrészre, majd hátra is, vízszintesen, a váll vonalába.
Amikor a 19. század közepén az addig egyenes derékvégződést kikerekítették, tulajdonképpen századunk ingformája készen is állt.
Ingük szabásában az elit és a köznép, a földeken dolgozó parasztok között esetleg nem is volt különbség, a rangot az ing anyagának finomságával, még inkább díszítésével fejezték ki. Mikor a 19. század elejétől egyre inkább a mellény, a nyakravaló és az ing összehangolása volt a divatcél, a gazdagon hímzett ingmell, az ingfront anyaga, díszítettsége lett – s majdnem a század végéig maradt is – a társadalmi rang ismertetőjegye. A vízszintes mellvarrással, mellfolttal alul lezárt, „zeimedlizett”, hímzett ingmell elsődlegesen az ünneplő ing ékessége lehetett a parasztférfiak körében. 1710-ben Debrecenben pl. Pikó András vargalegény szabadulásakor „szép cifra gyolcsinget” kapott nénjétől. Ez az ing és az 1761-ből említett skófiummal kivarrt, aranykötéses, aranycsipkés férfiing (Zoltai L. 1938: 87, 105) hasítékja mentén, kézfőjén, a varrások mentén lehetett díszített. A 19. század elején Plánder Ferenc (1838: 3–34) Göcsejből, Kerecsényi Edit (1977: 96) a zalai falvakból már kifejezetten subrikált, hímzett ingmellekről tett említést. Egyes helyeken, így Pincehelyen vagy Váralján mást nem is hímeztek ki, csak a férfiing mellét (G. Vámos M. 1977: 15; Andrásfalvy B.–Schmidt Károlyné 1981: 12). Hölbling Miksa 1845-ben említésre méltónak tartotta, hogy a baranyai férfiak mennyire szerették ingükön a fehér hímzést (Komlósiné Nagy P. 1978: 303). Az ilyen ingeket Zalában „franciás ingnek” nevezték (Kerecsényi E. 1977: 82). Az ingmell alsó szegése, a mellfolt idővel szintén dísszé vagy díszítmény helyévé válhatott, a vállfolt viszont legfeljebb keretként kapott keskeny mintázást. Csak a mezőkövesdi és a Kalocsa környéki szállások legényingeinek váll- és mellfoltja volt dúsan hímes.
Az ingek zsúfolt díszítése eredetileg csak a jegyingeken volt szokásos. Mezőkövesden is eleinte csak a vőlegénying bő, lobogós, a kézfejnél is hosszabb ujjainak végét szegték fehér lyukashímzéssel. Századunkban az immár színesen hímzett ing a legényeknek, fiatal házasoknak is kedvelt ünneplője lett. Idővel az ing díszítménye viselője korára is utalhatott. Kendervászon, hímzetlen inget viselt pl. az idős ember Kalotaszegen. Finomabb, fehérített vászon dukált a középkorú férfinak az ing ujján keskeny mértanias mintával, a széles csíkban hímzett kézelőjű, széles hímű gyolcsing a legényt, vőlegényt illette meg (Fél E. 1965: 226).
Az ingujj bőségével, hímzett díszítményével ugyancsak a férfiing jellemző része lehetett. A mezőkövesdiekhez hasonlóan szertelenül széles, de rövidebb volt a kunsági férfiak ingujja. Bőségében, cifraságában még szerényebb pl. a torockóiaké. A jóval szűkebb mezőségi gyolcsing ujját már kézelőbe is fogták, s az ujjat sajátos, keresztirányú hajtásokkal díszítették.
NYAKRAVALÓ
A férfiingekhez tartozó nyakravalónak is több évszázados múltja van. A nyakravalókat az angol royalisták a 17. század 40-es éveiben kezdték viselni széles gallérjaik alá kötve, ugyanekkor a német férfiak sálszerűen nyakra tekerték, a franciák elöl még meg is kötötték. Ők adták XIV. Lajos horvát zsoldosainak jellegzetes, nyak köré tekert kendője után a nyakravalónak (a horvát) cravat nevet. Hazai megjelenése a 17. század közepére {599.} tehető. A holland Reverend abbé szerint a magyar főurak áll alatt csomóba kötve mellen lógatva viselték a nyakravalót, igaz, csak akkor használták, ha útra keltek (Radvánszky B. 1986: I. 71). Így viselte az erdélyi Viseletkódexben (1990. 69. kép) megörökített kapitány is – dolmányát talán éppen a nyakravaló miatt – gombolatlanul hagyva. Az állógalléros dolmány fölé nem is illett a nyakravaló. Csak amikor a 18. század elején az ujjatlan lajbik, pruszlikok, azaz a mellények szabadon hagyták a sokszor nyitott ingnyakat, lett kelendő a sokféle, boltokban is megvásárolható nyakravaló. Közöttük volt „négynyistes” vászon, kanavász és fejtő, általában fekete, ritkábban fehér nyakravaló (Bur M. 1985: 259–264). Talán ilyen vászonból voltak az 1743-ban a Nagykunságban említett nyakravalók is (Györffy I. 1937: 126). A nyakravaló előbb mezővárosi gazdapolgárok, kézművesek öltözetében jelent meg. A dunántúli Alsópatyról származó körözött, 18 éves magyar takácslegény „gyerkőcze”, az új divatnak hódolva „néha fekete fátyol, néha fejér gyolcs nyakravalót” viselt (Györffy I. 1929: 56).
A körözőlevelek személyleírásaiban a 18. század végéig a fehér és a fekete nyakravaló is ritkán szerepelt. Vas megyei bocskoros körözötteken fekete „szőrből”, gyapjúból szőtt, ezzel szemben egy Balaton-felvidéki kanászon „nem igen kanászos fátyol nyakra valót tzifrán ki-varva, és piros pántlikával be-szegve” örökített meg a hatóság (Schram F. 1964: 32, 38–40). Ha nem is ennyire cifra nyakravalót, az 1820-as években már konvencióban is kialkudott magának a Mailáth-uradalom udvari gazdája (Zólyomi J. 1979: 201). Ekkor a fekete gyolcs, flór és a „fekete selyem veres szélyü nyakra való” (Kemény L. 1918: 130) is előfordult közönséges emberek öltözetében, és nyakravalóként „fekete fátyol-kendő van à la Byron pongyolán odagyűrve” a hortobágyi csikós gallér nélküli, nyitott inge nyakába is (Kresz M. 1956: 33).
A század második felében a köznép már nem tartott lépést az angol divat diktálta nyakkendőformákkal. Ahol azonban az ünneplő öltözet fontos része lett a nyakravaló kendő, a korábbi sálszerű, hosszú kendő helyett a négyszögű fejkendőt átlósan, csíkba hajtogatva még a múlt század végén is viselték. Kecskeméten az ilyen nyakravalót fekete selyemkendő vagy rojtos selyem nyakkendő képezte (Papp L. 1930: 32), s a század végén a mezőségi Széken már a fekete és piros virágú nyakkendők divatoztak (Szabó T. A. 1980: 397). Kapuvárott a vékony fekete selyemkendőket a századfordulón a fiatalabbak „királszünü” selyemkendője váltotta fel, melynek két csücskét vállon hátravetve is viselték (Horváth T. 1972: 256, 258). Az ilyen nyakravalókat majd csak a kötött sálakkal cserélték fel.
BEVARROTT UJJÚ NŐI INGEK
A bevarrott ujjú női ingek szinte lépésről lépésre azonos utat jártak be a férfiingekkel: az ajaki vagy panyolai rövid derekú ing mintha az azonos típusú férfiing rövid ujjú párja lett volna: az ing eleje hasítékolt, gallérján gombolódott, vállfoltja az ing fonákján volt, dereka pálhával szélesített. Zempléni társuk nyakát madzag fogta össze, a bő ujjakat ráncolás szűkítette a karhoz. A nógrádi ingek – a rendszerint finomabb anyagból szabott bő ujjaktól eltekintve – minden részletükben dísztelenek voltak, derekukat, nyakukat a pruszlik vagy vállkendő amúgy is eltakarta. A szeremleiek a bevarrott ujjú alsóingen azonos szabású, de fátyolkelméből varrt felsőinget viseltek, ennek ujját dús hímzéssel és széles, fodros tászlival ékesítették.
{601.} A férfiingektől eltérően a bevarott ujjú női ingek sosem kaptak kihajtott gallért, nyakpántjukba esetleg keskeny vagy szélesebb fodrot, mizlit varrtak, mint az ajaki lányok. Ez azonban nem zárta ki, hogy az ingmell – ha nem is az ünnepi férfiingekhez hasonló mértékben – apró hajtásokkal, szerény hímzéssel díszes legyen. A sióagárdi ing mellét ugyancsak a férfiing plasztronjához hasonlóan alakították ki, akár a féloldalasan hasí-tékolt törökkoppányi női ingek mellrészét. Az ilyen szabású ingeknek gyakran vállfoltja is hímzett volt.
Múlt század közepi divatban gyökerezik a csak szórványosan megjelenő szögletes nyakkivágás. A bukovinai székely asszonyok ingének egykor kerek ívelésű nyakkivágását elöl szögletesre alakították azáltal, hogy idővel csupán elöl darázsolták, a vállnál már csak – a darázsolást imitáló mintával – kihímezték. Hasonló módon lett szögletes az andrásfalvi női ingek nyakkivágása, és került féloldalra gombolt hasítéka. A szakmári ingeken pedig a vállfoltokat is fedő szögletes borítás keretezte a nyakat, ugyancsak féloldalas, a borítás alá rejtett gombolással. A polgárias öltözködés felé a következő lépés az „ál ingmell” megjelenése volt, amely az újabb kalotaszegi ingeken még az ing hasítékát rejti, de a mezőkeszii, magyarszováti ingeken már csupán díszként szolgál. Ezeken az ingeken a hasíték hátra került. A cserépfalusi elöl zárt, szögletes nyakkivágású női ingek elejéről már elmaradt a „parasztos” hímzés is, de még őrizték az ujjakat és a derekat egy darabban szélesítő oldaltoldást a toldásba ékelt pálhával együtt.
Amikor a női ingek már megtették a döntő lépést a polgári blúzok felé azzal, hogy a pálhát kiváltó szabással kiléptek az immár „parasztosnak” mondható ingek sorából, valami kis részletük még mindig emlékeztetett a „hagyományos” formákra, pl. a már mellvarrásos, szögletes nyakkivágású szeremlei női ing az újabb stílusú szabásától teljesen idegen, régies vállfoltjával.
A bevarrott ujjú ingek az ország legpolgárosultabb területein – ahol a mellévarrott ujjú ingek már régen feledésbe mentek – még a múlt század végén is általánosan használatban voltak (T. Knotik M. 1966–1967, 1968). A MNA 309-es térképlapja a kétféle női ingtípus századfordulói állapotát rögzíti. A mellévarrott ujjú hosszú és rövid ingek pl. a Dunától északra eső magyar szigeteken (Zobor vidékén), Moldvában, az erdélyi, virágzó viseletű kalotaszegi és székely falvakban, valamint a szlavóniai magyarságnál maradtak fenn. Rövid változatuk egyes hevesi, nógrádi, tolnai, baranyai viseletcsoportok jellemzője lett. Általános viszont a bevarrott ujjú ingek használata, melynek okát e szabásformának a 18–19. század fordulójára eső, aránylag friss divatjában kereshetjük. Rövid derékkal szinte országszerte, hosszú változatukban Erdély legkeletibb és a Felvidék egyes megyéiben használták, de leginkább a Dunántúlon, annak is nyugati sávjában.
PENDELY
A polgári divatban a 19. század közepén hagyták el a fűző alól az alsó inget. Európa-szerte általánossá vált a fűző felett viselt egyrétegű ing (Cunnington, C. W.-Cunnington, Ph. 1981: 71, 81), de használatban maradt az alsótestet takaró ingrészlet, az ingalj is. Hasonlóképpen zajlott le ez a folyamat a parasztasszonyok hosszú ingéből kettévált inggel és pendellyel. Mivel a hosszú ing – a felsőruhák szabásának változásával összefüggésben – több ízben is divatos volt, nehezen dönthető el, hogy a paraszti öltözködésben {602.} megjelenő változatai melyik divathullám eredményeként maradtak használatban, és mikor fejeződött be kettéválásuk. Talán reálisabb lenne, ha csak a közelebbi időszakban, a 18–19. század fordulóján használatos hosszú ingekből levált pendelyekről szólnánk, azonban előfordulhat, hogy az önálló pendely megjelenése valahol egy korábbi korszakhoz kötődik.
A hosszú ing kettéválást jelző, két részből összevarrt változatáról, a pendelyes ingről, 1458-ból tudunk először. Takáts Sándor (1961: 227) szerint a 16. században már teljesen különálló ing és ingalja mellett továbbra is használatban maradt a finomabb felsőrészhez durvább anyagból varrt ingalja, azaz a pendelyes ing, szoknying is. A mellévarrott ujjú ingnek ilyen, csupán alsóruhaként viselhető, durvább anyagú ingaljjal összevarrt változatait szinte napjainkig hordták a Csík megyei, a moldvai csángó és a hétfalusi asszonyok.
Néhol finomabb anyagból szabták az ingaljat is, mint a torockói darázsolt ingvállhoz a vele azonos anyagból varrt pendelyt. Az ilyen típusú pendelyes ingek valamikor nyári felsőruhaként is szolgálhattak. A szlavóniai kebél finom ingaljának elejét – az előbbitől eltérően – be sem ráncolták, amikor felsőruhaként szerepelt amúgy is kötényt kötöttek elébe. Ezt az időszakot a kebél emelt mellvonala alapján az empíre divat idejére tehetjük (Gáborján A. 1969b: 176–181). Az empíre máshol is nyomot hagyott a paraszti öltözködésben, pl. a Vas megyei Pornó női öltözetének vonalvezetésében is felismerhetjük hatását (Dömötör S. 1957c: 628–629).
A váll és az ingváll terjedésével a hosszú alsó ing szerepe egyre csökkent, szükségtelenné vált, és a rövid derekú felsőing rögzítésére az alsótestet fedő ingalja, pendely gallérja magasított is lehetett. Ilyen volt a K. Csilléry Klára (1958: 171–197) által megörökített, rövid derekú inggel viselt széles pártázatú faddi pendely is. A Tolna megyei példához somogyi, veszprémi párhuzamok vonhatóak. De távolabbról Komárom, Nógrád, Gömör megyéből (Fél E. 1942: 94) vagy a nyugatabbi Kapuvárról is ismeretesek a szélesre szabott pártázatú, egyes helyeken ráadásul vállpántos pendelyek (Horváth T. 1967: 222).
Az ilyen pendelyek széles gallérjukkal nemcsak a fűző szerepét vehették át, hanem, egy későbbi fázisban, a szaporodó alsószoknyák súlyát is átterhelték a vállra (Fél E. 1936: 23). Ezeket a feladatokat az eleve a mellénnyel összevarrt pendelyek, a lajbis, pruszlikos pendelyek is elláthatták, amelyek egy időben az Európa-szerte viselt pruszlikos-szoknyás öltözködéshez igazodtak (Hanika, J. 1937: 52–65). Pendelyrészük derékban ráncolt volt, hogy a szoknyát szélesítse, mint pl. a szlavóniai magyar falvakban használatos mejjes vagy derekas pöndő (Gáborján A. 1969b: 186–187).
Akkor azonban, amikor a karcsú derék és az igen széles szoknya volt a divat, gyakrabban mégis a két részből álló alsóruhákat viselték. A magyar paraszti női öltözet pedig – több polgári divatváltást is elszalasztva – megtartotta ezt az idővel már „parasztossá” is vált jellegét. Ebben az öltözködési formában – ha a mellénnyel viselt ing alatt egy alsóingnek nem is volt szerepe – szükséges maradt az alsótestet takaró, különálló pendely.
A felsőruhák alatt elhanyagolható volt a sosem látható alsók külleme, ezért a pendelyt sűrű mosást is tűrő durvább anyagból szabták, és gyakran régies formájukat is megőrizték. A legegyszerűbb pendely egymás mellé varrt vászonszelekből állt. Ilyen egyenes derekú pendelyt használtak pl. a Dunántúlra Bukovinából áttelepült szárászi asszonyok. Szokásosabb volt azonban, hogy a keskeny vászonszelek közé egy harmadik szél átlós felezéséből szabott két, esetenként több eresztéket is illesztettek, ezekkel bővítették ki {604.} alul a pendelyt. Előfordult, hogy a pendelyt derékon egyszerűen madzaggal körülkötözték, és a madzag feletti részt visszahajtották mint Szárászon, Nagybalogon vagy Érsek-vadkerten (Morvay J. 1957a: 279–282). Volt, ahol a derékvonalba szúrt lyukakba (To-rontál vm.), esetleg a pendely derekán is átemelve (Csík, Zemplén vm.) fűzték a madzagot a következő lyukba. Gyakoribb volt, hogy vagy csak a pendely elejét és hátát alkotó vászon visszavarrásával derékon pártázatot képeztek – ha az ereszték csak a pártázatig ért –, vagy – ha az ereszték belefutott a derékvonalba is – a pendely felső szélén teljesen körbeérő gallért alkottak. Ez esetben elöl nyílást hagytak a madzagnak a galléron, amelyen sokfelé hasítékot is vágtak.
![82. ábra. Női vászonruhák, pendely: 1. vállas pendely (v. Nyitra m. [?]); 2. korc nélküli pendely, Érsekvadkert (Nógrád m.); 3. vállal összevarrt pendely, Lábod (Somogy m.); 4. korcos pendely, Őrhalom (Nógrád m.); 5. pendely, vászonszélbe fűzött madzaggal (v. Csík m.)](img/2-82.jpg "82. ábra. Női vászonruhák, pendely: 1. vállas pendely (v. Nyitra m. [?]); 2. korc nélküli pendely, Érsekvadkert (Nógrád m.); 3. vállal összevarrt pendely, Lábod (Somogy m.); 4. korcos pendely, Őrhalom (Nógrád m.); 5. pendely, vászonszélbe fűzött madzaggal (v. Csík m.)")
A pendely a felette viselt szoknya jellegét volt hivatott hangsúlyozni. Ha a csípőt illett szélesíteni, a rendszerint vastag anyagból varrt pendelyt még vissza is gyűrték a gallér alá. A turai nők ilyen célból négy szélből varrták pendelyüket, és gallérját szélesen varrták vissza. Ahol pedig a szoknya harang alakját kellett hangsúlyozni, az ereszték háromszögét jóval a csípő alá toldották be, mint pl. Nagybalogon. A pendely hosszát szintén a helyi szoknyaviselet szabta meg. A legújabb pendelyek az alsószoknyák felé közelítettek. Ezeket 4–6–8 szélből ráncolták széles gallérba, hasítékuk elöl volt. Csökölyön még szélesebb pendelyt viseltek, amelyet tűráncba szedtek, eleje ráncolatlan volt, hasítéka hátra került. A hasonló pendelyek a Dunántúlon voltak gyakoriak. A MNA 313-as számú térképen szépen kirajzolódik a pendely és a századunk fordulóján jellemző öltözködési struktúrák összhangja. A rövid, sokszoknyás, parasztos tájakon a pendely is rövid és bő, míg a hosszabb ruhákról ismert, polgárosultabb tájakon a pendely is követi a szoknya hosszát, akár bokáig is érhet.
Ekkoriban már újabb, polgári eredetű fehérneműk is megjelentek paraszti használatban, közöttük az alsóinget és pendelyt is kiváltó kombinék és az alsónadrágok. Ezekkel azonban nem járt együtt a korabeli polgári öltözködési szokások egyidejű átvétele.
A 13–14. században, a fehérnemű megjelenése ellenére, gazdag és szegény egyaránt meztelenül aludt (Braudel, F. 1985: 317). A 16–17. században a főnemesi rangúak hagyományleveleiben fellelhetőek férfi- és női hosszú hálóingek, hálósapkák és hálósubák is (Radvánszky B. 1986: I. 39), amelyek azonban csak ebben a társadalmi közegben lettek általánosak. A 18. századi Európában a közemberek nappal használt ingükben és – a hajviselettől függően – hálósapkában, hálófőkötőben aludtak. A schlaf-rok, a pongyola hazánkban csak a 18. század végén terjedt a német és magyar szabók műhelyéből (VeML 1799. Veszprém vm.), paraszti használatukat azonban forrásaink nem említik. Emlékezet szerint a nógrádi parasztok még a múlt század végén is nyáridőben mezítelenül, hűvösebb napokon nappal viselt alsóruhájukban aludtak. S ahol már ekkor megkedvelték a kombinékat, mint a szatmári kisnemesi falvakban, kombinéban is aludtak. Itt a divattal haladó asszony hálókabátot is varratott magának, amit azonban csak betegen vagy szállóvendégként vett fel.
NŐI ALSÓNADRÁG
Még nehezebben épült be a magyar paraszti öltözetekbe a női alsónadrág. A nadrágot török hatásra az oszmán birodalom szomszédságában élő népek asszonyai, pl. a görögök, albánok (Scarce, J. 1987: 74, 100), ugyanígy mór hatásra a spanyol nők (Anderson, R. {605.} M. 1979: 216) is átvették. Talán szintén mohamedán befolyásra, a reneszánsz Itália előkelő nemesasszonyainak ruhatárában is már a 16. század elején megjelent az alsónadrág. A francia királynévá lett Medici Katalinnak tulajdonítják franciaországi terjesztését. Terjedése azonban igen lassú volt, csak a 18. század végére hódította meg Európát, de még akkor is az osztálykülönbségek kifejezője volt (Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 36, 82). Csak 1899-ben jegyeztek be pl. egy gallérba fogott, de különálló szárú női alsónadrág-típust Angliában a szabadalmazott ruhafélék közé (Levitt, S. 1986: 36).
Ehhez képest igen korán, már a századfordulón, a 20. század elején az ilyen bugyogók felbukkantak, ha szórványosan is a hazai köznép asszonyainak ruhatárában. A polgárosultabb dunántúli tájakon (Flórián M. 1992a: 25), pl. Kapuváron (Horváth T. 1972: 470), de másutt is, így Györgyfalván (Papp Jánossy M. 1971: 510–511) vagy Szokolyán is viselték, itt trityinek nevezték (Herkely K. 1938: 287). Velük párhuzamosan a zárt bugyogók is terjedtek, eleinte sokfelé csak a Gyöngyösbokréta táncos bemutatóinak szükséges velejárójaként és hasonló alkalmakra félretéve.
LÁBRAVALÓ
Amint a női öltözködésben nehéz a felső- és az alsótestet fedő ruhákról egymástól függetlenül beszélni, a férfiaknál is az ing és a lábravaló együttese, a „fehér öltöző”, az „egypár fehér ruha” képezte az alapöltözetet. Az egykori nemesi szokásoktól eltérően – ismereteink szerint – a parasztférfiak csak egy réteg inget használtak. Ez az ing azonban – nyáridőben – egyetlen felsőruhájuk is volt, egyébként pedig alsóruha a dolmány vagy ennek bőr, szűrposztó változata alatt. A parasztok öltözködésében egykor a lábravalónak is hasonló szerepei voltak.
A korai, középkori ábrázolások Európa-szerte a nyári hőségben vászon lábravalóban munkálkodó parasztokról, pásztorokról szólnak. A chartres-i székesegyház 12. században kőbe faragott pásztorfiguráin ugyanolyan szűk, harmonikázó szárú lábravaló látható a bő derekú, combközépig érő ing alatt (Laver, J. 1979: 58), amilyen a moldvai csángó férfiakon az elmúlt évtizedekben is. Hogy akkoriban a parasztemberek használtak-e ez alatt a szó mai értelmében vett alsónadrágot is, már kideríthetetlen. Pedig ilyen ruhaféle primitív változatairól és 16. századi, térdig, lábikráig érő formáiról is tud a művelődéstörténet, s ez utóbbi típusukat éppen kelet-európai eredetűnek is tartja (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 15, 17; Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 31). A 16–17. század hazai lábravalóiról vajmi keveset árulnak el történeti forrásaink, csupán annyit, hogy „a magyar forma gatya bő volt” (Radvánszky B. 1986: I. 39). Mivel az alsóruhák formailag a felsőknek vannak alárendelve, ez a megállapítás nehezen értelmezhető 17. századi vonatkozásban, amikor nálunk a szűk szárú nadrágok, a nyugati világban pedig éppen a rendkívül bő, térd alatt megkötött, rögzített „petticoat breeches”, mondhatnánk „alsószoknya nadrágok” divatoztak (Cumming, V. 1984: 101). Ezek fehér vászonból ráncolt közönséges változatai, amilyeneket R. de Hoogh 1670-ben metszett Figures à la Mode c. képe is megörökít, mintha a későbbi magyar – ám térdnadrággá rövidített – bőgatya-divatot idéznék. Hogy ekkoriban milyenek voltak azok a nyilván felsőruhaként is használatos hazai gatyák, amelyekhez „cifra gatyamadzagot” kapott a vőlegény jegyesétől (1695), nem tudjuk (pedig aranyprémes, csipkés gatyamadzaggal még a 18. század {606.} 20-as, 30-as éveiben is kedveskedett a leány szeretőjének – Szabó K. 1933: 77–78). A korabeli erdélyi viseletábrázolásokon csak egy cigány és a „diák inasának” nevezett mezítlábas legényke – a szegénység kényszerében – visel vászon lábravalót felsőruhaként.
{607.} 18. századi történeti forrásaink szerint is a lábravaló ekkoriban inkább alsóruha számba ment. Az iparosember műhelybeli, a parasztember mezei munkaruhájaként is megemlíttetnek, de – a konvenciós cselédek, szolgák kivételével, akik inkább szűrposztó és bőr felsőruhákat kaptak – a „nép abaposztóból viselt ruházatot”, amely alatt a lábravaló is alsóruha szerepű volt (Papp L. 1930: 15; Zoltai L. 1938: 86). Mégis ez az a század, amikor Györffy István (1937: 119, 124–125) nagykunsági adataira rímelve, egyre gyakrabban jelenik meg előttünk a „csaknem köldökig érő magyaros inget, széles lábravalót” és tüszőt viselő pásztoremberek képe.
Az egykorú, leginkább pásztorokat, gulyásokat megörökítő ábrázolások (pl. Cserbák A.–Gáborján A. 1990; Kodolányi J. 1957) szerint gyakoribb volt a se nem bő, se nem szűk gatya, amelynek esetleg alkalmatlanul hosszú szárát olykor a csizma szárába tűrték, vagy lábszárszíjjal térd alatt a kapcába kötötték (Györffy I. 1937: 366).
Ekkoriban maga a gatyaviselet nem volt elszigetelt magyar jelenség. A 18. század végén Európa északi sávjában utazó, Oroszországig eljutó W. Coxe ott is, Lengyelországban is látta, hogy a parasztok nyáron fehér ingen és gatyán kívül semmit sem viseltek (Ribeiro, A. 1985: 78). A környező szláv népek és a románok hasonló öltözetüket utólag nemzeti sajátságként értékelték. Századunk fordulójáig Európa-szerte vászonnadrágot viseltek mezei munkák idején a parasztemberek (Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 53). E ruhafélénkről a 18. század közepétől szaporodó és a 19. század első évtizedeiben is gyakori körözőlevelek (Kemény L. 1918; Györffy I. 1929; Schram F. 1964) szinte évtizednyi lépésekben követhető és végül tájilag is eltéréseket mutató adatokat őriznek. 1750-től – Erdély kivételével – országszerte egyre gyakoribb volt, hogy ingben-gatyában írták le a keresett személyt. A körözőlevelekben a lábravaló mellett egyre gyakrabban szerepelt a gatya és a pőregatya szó, ez utóbbi a gatya alsóruha jellegét hangsúlyozta (Szily K. 1898: 432–433). Aki ilyen gatyában szökött el, álmából verhették fel, vagy nyáridőben ugrasztották meg a nyáj mellől. Jelentése századunk fordulóján is ismert volt, pl. a Sárközben, ahol pőregatyára húzták fel – ha otthonukat elhagyták – a vászonnadrágot (Kovách A. 1907: 76), másutt télidőben egy bővebb felső gatyát vagy a posztónadrágot (Györffy I. é. n.: 347). A Festetics-uradalom juhászai pl. dupla gatyában ünnepeltek: alulra vették a hosszabb, patyolatfehér alsót, „hegyibe a zsirosat, kurtábbat” (Dömötör S. 1942: 231). A hazai parasztférfiak ebben is lépést tartottak nyugati társaikkal, hiszen Európa-szerte a 18. században lett mindennapivá a köznép körében is – a korábbi, alsónadrág nélkül viselt, bélelt nadrágok helyett – a váltható alsónadrág divatja (Braudel, F. 1985: 330).
A felsőgatyák az 1770-es években kezdtek bővülni. Előbb a Dunántúlon a „bőv lábravaló”, majd a 80-as években az Alföldön jelent meg a „bőv rövid gatya”. Bár a bő gatyát a 19. század elejére országszerte megkedvelték, mintha az Alföldön lett volna leghangsúlyosabb az „alföldi szélesforma lábravaló”, és itt fordult elő az országos átlagnál rövidebb, „kurta gyolcs gatya” is (Schram F. 1964: 22–42). A széles gatyák, a széles ujjú ingek elterjedését Kresz Mária (1956: 63–64) az egyre könnyebben beszerezhető gyolcs térhódításával magyarázta, és a köröző levelekben a „bü vékonygatya bü gyolts ing” emlegetése is erre utal. A durvább alapanyagú vászon munkaruhákhoz képest az ünneplőnek alkalmas gyolcsgatyák díszítési lehetősége volt még sűrű ráncolásuk (T. Knotik M. 1968: 115) és a rojtozás.
{608.} A könnyen fenődő fehér vászonruhák kímélésére – különösen a mindig állatok között forgolódó pásztoremberek – különféle „védőruhákat” alkalmaztak. A hortobágyi pásztorok pl. derékon, kötözködésnél gallérba, korcba húzott madzaggal egyágú gatyát, tulajdonképpen szoknyát is felvettek köznapló ruhájuk fölé a szennyesebb munkákhoz. Sokkal általánosabb volt azonban a durvább vászonból szabott felsőruha zsírozása. A zsírozás Európa-szerte ismert gyakorlata eredendően a bőrruhákat védte az eső, hó károsító hatásától, a megkeményedéstől, enyvesedéstől. Féregtelenítő és impregnáló hatása miatt esetenként a szűrt is zsírozták, gyakrabban azonban a sűrűbben mosott, váltott fehér alsók feletti vászonruhákat. A tengerparti halász-, tengerésznépek jó néhány évszázados hagyománya talán csak a 18. század végén talált szárazföldi követőkre, mindenesetre pl. az angol pásztorokról is 19. század eleji megfigyelők jegyezték fel, hogy – így téve vízhatlanná – lenolajjal átitatott inget viseltek, és az ilyen ingeket környezetük visszataszítónak találta (Williams-Mitchell, Ch. 1982: 86). A hazai szilajpásztorok impregnálási módszerét Ecsedi István (1914a: 126, 159) és Györffy István (1938: 59, 86) is részletezte: a pásztorok vászonruhájukat juhtejjel kevert zabszalma hamujába belefőzték vagy belemártogatták, ezzel átitatták, majd hájjal kenegették, és szalonna zsírjával ki is fényesítették. Az ilyen „zsíros ümög és gatya” jobbára az alföldi, mezőföldi pásztoremberek védőruhája volt a körözőlevelek szerint, de dunántúli legényeket is kerestek „bő rövid ümögben és bő gatyában, a mellyek a hájtul és a zsírtól feketék”. Éppen a dunántúli Festetics-urada-lom juhászairól említettük, hogy még ünneplő öltözetük felső rétege is zsírozott volt. Zsírozni csak a vastag, a négy nyüstben sűrűre, erősre szőtt vásznú ruhaféléket, gatyákat, nadrágokat lehetett.
A parasztembernek nem volt szüksége a ridegpásztorokéhoz hasonló zsíros vászonruhákra, de a poros mezei munkák közben a „fehér öltöző” számukra is túl kényesnek bizonyult. A hazánkban a 17. században meghonosodott festőmesterség termékei a 18. században széles körben használtak lettek. Ekkoriban az általában vászonruhákban járó európai parasztság körében kedvelt volt a festett vásznak használata, a francia parasztok pl. a fekete vásznakat szerették (Braudel, F. 1985: 317–318). Az ilyen fekete vászonruhák nálunk is megjelentek, de miután a 19. század elején a korábbi, importálandó indigó helyett hazai, olcsóbb berzsennyel is festették a vásznakat, a kék vászon használata is rohamosan terjedt. Eleinte csak a pandúrok, betyárok „egyenruhája” volt, kék ingben, kék gatyában vett részt a szabadságharcban Rózsa Sándor szabadcsapata is. Később a zsíros ruhájukat elhagyó csikósok, gulyások köznaplóját is kék vászonból szabták, és a század második felében már sokfelé a parasztok is praktikusnak találták ezt.
A század végén a gatya – bár alsóruha szerepében volt általános – a nyári hőségnek kitett emberek körében nyári ruha, munkaruha, sőt néhol ünneplő szerepe is fennmaradt. A MNA 330-as térképlapján rögzítettek szerint ekkor a legszűkebb, száranként másfél szeles bőségű gatyákat Erdély keletebbi és a Dunántúl legnyugatibb peremén használták munkaruha és gyakrabban alsóruha szerepben. Országszerte – elszórtan – használatban voltak az alig bővebb, 3–4 szeles gatyák esetleg köznapló, ritkábban ünneplőként is. Egy gatyaszárba 5 vagy még több gyolcsszelet is beleráncoltak a Dunántúl déli megyéiben, a Duna–Tisza közén, Heves, Borsod megye falvaiban. Az ilyen gatyák az ünneplő öltözetekhez illettek.
A szűk gatyák szára bokánál fejeződött be, néhol, pl. Gyimesben, bakanccsal viselték. A lábszárak közötti toldalékon, az ülepen kívül, a felső lábszárat további toldásokkal {609.} bővítették. Az ilyen gatya korc nélkül is készülhetett, derekát elöl összefogták, bogra kötötték. A bő szárú gatyák általában csak csizmaszárig értek. Az ülep fölött a korcig hasítékot hagytak, ezt vagy maga a bő redőzés vagy kötény takarta. A lapos ráncba rendezett mezőkövesdi és finom gyolcsból sűrű tűráncba húzott tardi gatyán nem volt hasíték. A Dél-Dunántúlon a széles ráncokba rendezett, bő szárú gatyák üleptől a gatyaszárban toldást is kaptak – ritka kivételként –, bár ezt bő szára miatt ez a gatyaforma nem igényelte.
Századunk fordulóján az immár egy évszázados bőgatya divat néhol erősen tartotta magát, így a sárközi legények hidegben inkább három gatyát húztak egymásra, semmint hogy nadrágot vettek volna fel. A szűk gatya létjogosultságát alsóruha jellege fokozta, de munkára sokfelé – akár kékre festett – szabott, vászonnadrágok léphettek a helyébe. Az első világháború tett pontot a gatya használatára, utána csak azok az idős emberek hordták, akik sohasem viseltek nadrágot. Valószínűleg feledésbe is ment volna, ha a Gyön-gyösbokréta fel nem támasztja viselését.
A VÁSZONRUHÁK DÍSZÍTÉSE
A paraszti gondolkodásmód gyakorlatiassága nyilvánul meg a vászonruhák anyagválasztásában és díszítésük elhelyezésében. A felsőbb öltözetdarabokkal takart ingderék, ingujj pl. durvább anyagból készülhetett, mint a gallér, ingmell és a kézelő. A moldvai csángó női ingek kötései csak addig díszesek, és kötést utánzó függőleges, hímzett csíkjai csak addig érnek, amíg ezeket a katrinca (lepelszoknya), illetve öve, a berhéc el nem takarja. Ahol a pendely eresztéke vagy a gatya szára szemet gyönyörködtető kötéssel készült, mint pl. a dél-dunántúli fehér ruhák esetében, feltételezhető, hogy ott hosszabban töltöttek be felsőruha szerepet.
A varrógépet megelőző századokban a ruhafélék részleteinek összevarrása, a vágott vászonszélek elszegése egyszerre szükséges és díszítésre alkalmas kézimunka volt, melynek révén az öltözet struktúráját is hangsúlyozó, esetleg tájanként jellemző megoldások születtek. Ilyen szerkesztési vonalakat értelmeznek a női ing egykor a vállhoz, mellényhez csatlakoztató ujjának, a karhosszának állandósult varrásvonalai: ennek hosszanti irányú kötése az egyszélnyi ujj összeillesztését szolgálta, mint pl. györgyfalvi ingek esetében. A kalotaszegi vállfű pedig a vállnál megerősített ujjvég vízszintes irányú elszegéséből adódott.
A szelek összeerősítésére szolgáló kötések – az országszerte ismert kettős kötés, a mindenember varrása – és a különféle hurkolások, csomózások számtalan variációját Ferencz Kornélia (1937) foglalta össze. Az alapkötésekből kiindulva az egészen széles, varrott csipkebetétekig, a faddi pentőkötésekig (K. Csilléry K. 1958: 197–207), a sárközi gabócákhoz (G. Vámos M. 1979–1980: 322) juthatott el egy-egy táj, falu ügyes kezű varrója. A huroköltéses, csomózott, tűzött csipkekötések erdélyi változatait néhol színes, szőttesmustrát idéző hímzés szegi, pl. a györgyfalvi ingen-gatyán (Papp Jánossy M. 1971: 545–550). Hasonló lehetett a múlt század közepén a baranyai idős férfiak fehér, ám a fiatalabbak vörös, kék, fekete gyapjúfonallal hímzett ingujja, gatyaszára (Hölbling M. 1845: 105).
{610.} Nem kevésbé volt fontos a vászon megbontott anyagának elszegése. Ez legegyszerűbben hurkolással történt, amilyen a kalotaszegi inghasítékok hányása, gyakrabban azonban szálvonásos varrással rögzítették a szálakat. Volt, hogy a láncról lehúzták a vetüléket, és – esetleg vendégrojt hozzávarrásával dúsítva – rojtozták, laza öltésekkel rögzítették a vágott anyagszélt, ingujjat, gatyaszárat.
Fodor, csipke a finomabb női ingeket szegte. A csipke a 16–17. századtól díszíti a hazai női ingeket. A subrikálással, pókozással, szálhúzással áttört, rece alapra házilag varrt csipkék mellett a felföldi és erdélyi tót, illetve német mestereiktől eltanult csipkekészítés révén háziipari előállításban készültek, és vándorkereskedők útján terjedtek a varrott, vert csipkék is (Szmik A. 1925: 56–57). E régi technikák és készítmények mellé a múlt században – a gombkötőktől ellesett – horgolás csatlakozott. A horgolt csipke gyorsan elfoglalta az előbbiek helyét, különös jelentőséget kapott pl. a mezőkövesdi legények inge ujján. Utánuk a gyári készítésű csipkék következtek.
A derékszögű vászondarabokból összevarrt és beszegett ruhafélék ráncolás révén alkalmazkodtak a test formájához, ami lényegében a szabást helyettesítette. Kilazítható maradt a ráncolás, ha csak egy korcban futó madzaggal húzták össze. A gallérba rögzített szedés lehetett álló ránc – apró tűránc vagy szélesebb ráncolás – vagy fekvő ránc, melyet pl. fércelésszerű öltésekkel, sokkal látványosabban darázsolással vagy átcsavarásos keresztöltéssel fogtak le, ahogy a kalotaszegi vállfűk tűre szedett ráncolását is mintázták. A ráncok átöltésének számtalan, egy-egy tájra jellemző változata ismert, sajátos pl. a Hont megyei sakktábla rendszerű ráncrögzítés.
Nagyobb felületek kitöltésére, hangsúlyossá tételére a hímzés volt a legalkalmasabb. A különféle öltözetrészek hímzése általában paraszti használatba vételük korát idézi. A 18. századi skófiumos, selyemhímzéses mezővárosi, valószínűleg jegyingek dolmány alól kilátszó ujjvége, a kézfő és esetleg hasítékának keretezése a korabeli úrihímzés motívumait használja. A későbbi férfiingek mellrésze elképzelhetetlen 19. század előtti hímzésstílusban, a fehérhímzés, színes szabadrajzú hímzés vagy a szegőzés, a mizli díszíti őket.
Bikkessy 1816-ban készült képén a „Felső Magyarországi Szénás Paraszt” (Kresz M. 1956. 15. tábla) ingének hasítékát és a vállfőt szegi többsoros, piros-kék geometrikus jellegű hímzés. Az ilyen szálszámolásos ruhahímzések a szövött előképek szigorú vonalvezetését követték. A 18. század végére, a festőmesterek számának növekedésével új dúcos mintanyomás és új mintakincs árasztotta el az országot. Ennek az új divatnak hódolhatott egy debreceni „nyomott” mintás ingváll tulajdonosa is. Ezzel a mintakinccsel nagy hasonlóságot mutatnak a 18–19. század fordulóján kedvelt empíre ízlésű szabadrajzú, fehérrel hímzett minták, amelyek nemcsak a nyugati országrészben, a Vas megyei, kapuvári, csornai fejkendőkön, de éppen a férfiingek mellvarrásán országszerte megjelentek. Az ilyen minták terjesztését és egységesülő európai divatját elősegítette, hogy megjelenésükkel egy időben, az 1840-es években vált egyre közönségesebbé a kézimun-ka-előnyomás is (Levitt, S. 1986: 50). 1860-ban Pesten is működött kézimunkaelőnyomó iparos.
A 19. század második felében sokfelé az országszerte szaporodó rőfösüzletekben és házalóknál beszerezhető pántlikák, rojtok, csipkék, gépi hímzéses csíkok, „margit-szalagok” is hódítottak (Horváth T. 1972: 36–40). Ilyen boltban beszerezhető kellékek díszítették akkoriban a kalocsai asszonyok öltözetét is. Kalocsán 1870-ben nyílt meg az {611.} első polgári kézimunkát másoló előnyomda, melynek nyomán a helyi paraszthímzés virágzásnak indult. A századfordulón, a háziipari rendszer kiépítése idején, tanfolyamokon oktatták a bedolgozókat az akkor éppen divatos, vagyis eladható kézimunkákra. E tanfolyamok nyomában jelent meg pl. a lyukas hímzés a mezőkövesdi vőlegénying lobogós ujjának palmettás szegélymintáján. Kalocsán ekkor közel 600 asszony dolgozott az Országos Háziipari Szövetség angol madeirát és francia richelieu-t hímző telepén. A telep megszűnte után a megszeretett új mintákat és tetszetős technikákat saját öltözetük díszítésére tovább is alkalmazták (K. Csilléry K. 1983: 357, 363).
A korábbi szigorú szerkesztésű, szálszámolásos, a szövésre emlékeztető hímzéseken győzött a szabadrajzú, előbb fehér, de egyre naturálisabban színezett hímzés. Volt, ahol a színes, selymes szűcshímzés ihlette meg az író, varró asszonyokat, mint Mezőkövesden, ahol 1860-tól jelentek meg ilyen minták a férfiingek ujján, a kézfőn (Dajaszászyné Dietz V. 1952: 140). Másutt a Jaquard-szalagok rózsás, kalászos mintáit varrták ki a fehér gyolcsingek mellére. Megint másutt az 1870-től kötelező iskoláztatás és népoktatás révén felújított régebbi kézimunkák és az újabb, pl. a rece, horgolás terjedt. A varrógépek sokasodásával pedig – az 1920-as évekkel – a gépi hímzés, a tűzés, a nyargalás váltotta fel a fehér vászonruhák korábbi, kézzel hímzett díszítményeit.
A múlt század közepének európai divatújdonsága volt a gyöngyhímzés is. A háziiparilag készült gyöngyhímzéses kiegészítők, ruhahímzések (Schwedt, H.–Schwedt, E. 1981: 41–42) természetesen nem maradtak hatástalanok a korábbi századok gyöngydíszes pártáira, hajbavaló szalagjaira áhítozó hazai leányokra, asszonyokra sem. A könnyebben megszerezhető üveggyöngyök megjelenésével a paraszti öltözeteken is helyet kapott a gyöngy. Moldvában, az 1840-es években a leányok „bolondulásig ingváll varrásban és apró gyöngyhímzésben töltik téli napjaikat” írta Petrás Ince János (1985: 435). Moldvában még századunk első felében is a hímzés színeibe belesimuló árnyalatú kis gyöngysorok díszítették az ingvállakat.
VÁSZONNADRÁG ÉS -UJJAS
A magyar közrendű, parasztférfiak ruhatárában a 18. század elejétől szabó készítette vászonnadrágok is előfordultak (Flórián M. 1993a: 133–136). A hazai takácsok készítményei között kittel, dikta, négynyüstös, dupla- vagy sávolyos jelzővel szerepelt a dupla, vagyis négy nyüstben szőtt vastag, erős vászon. A 18. század elejétől a nyugat-dunántúli szabók ilyen vászonból nadrágokat szabtak. Ez a nadrág nemcsak anyagában, szabásában is különbözhetett kortársától, a két nyüstben, házilag szőtt kendervászonból házilag varrt gatyától, és a nyugati nadrágtípusokkal tartott rokonságot. A 18. század közepén még csak a Dunántúlról (Györffy I. 1929: 55–56), a század végére azonban már az ország keleti feléből is vannak rá adataink, hogy a gatyán kívül „vászonnadrágot” is viseltek (Schram F. 1964: 22–42). Eredetileg a „németes” öltözetek része és a hazai nemzetiségeknél gyakoribb nadrágféle volt, és a 19. század közepén is többnyire az iparosok, a mesterlegények jobbára már konfekcionált ruhadarabjai között emlegették a „fehér vitorlavászonnadrágot” (Nagy D. 1985: 370–371). Ekkoriban azonban már pl. a Tisza-háton a falusiak is „vászonból remekelt durva nadrágot” (Uszkai M. 1846: 6) viseltek télen a kék posztónadrág helyett. Az ilyen nadrágok – a derékon korcba húzott, madzaggal {612.} ráncolt gatyákkal szemben – vagy a magyar nadrághoz hasonlóan ellenzősek vagy a nyugati nadrágokhoz hasonlóan sliccesek, gombolódóak voltak.
Sajnos sem a korabeli leírások, sem a későbbi szakirodalom nem különböztette meg következetesen a vászonnadrágot a gatyától. A szlavóniai magyar férfiak pl. akárcsak a sárköziek, a pőregatyára húzták fel a vászonnadrágot (Garay Á. 1911a: 226; Kovách A. 1907: 75). Nagybaracska környékén a négy nyüstben, sávolyra szőtt, szűk szárú csinvatt nadrágot a szabó varrta (Báldy Bellosics F. 1981: 7). Az Esztergom megyei Bényen s a nógrádi Pilinyben a gatya nem ráncos, „hanem csőszerű, szárán zseb is van és a két szár között különös zacskó alakú betoldott részszel bír” (Novák J. L. 1913: 61; Nyáry A. 1909: 131), vagyis valójában nem gatya volt, akárcsak a szokolyai bikkfagatya, amely olyan kemény volt, hogy a „puskagolyó nem ment rajta keresztül” (Herkely K. 1938: 291).
Az alföldi magyarság a nagyon szűk vászonnadrágot nem szerette, mert németesnek tartotta, bubugatyának, furulyagatyának csúfolta. De azért Nagyhalászon is az „ing és a gatya vászonból készült, sőt a nadrág is, amit maga színében viseltek”, és 20 krajcárért varrattak (Kiss L. 1954: 366). A hortobágyi pásztor kunyhójában is ott lógott faszegen „fejir ruhája, tölgyfagatyája”, mely utóbbit hájjal, szalonnával impregnáltak. A kiskunsági szegény emberek, pásztorok is erős, kenderből szőtt, zsákvászonszerű anyagból varrt tölgyfagatyát viseltek, télen ez alá húzható szűk gatyával (Nagy Czirok L. 1959: 209). Köznapra maga színében hagyták, ünnepre sötétre festették, és errefelé kukoricanadrágnak {613.} is nevezték (Tálasi I. 1977: 255). Tápén a kukoricanadrág csizmanadrág szabású, de szűk szárú volt. Olyan erős vászonból készült, hogy „kéz közt ki sem moshatták, a Tiszára hordták szapulni” (T. Knotik M. – U. Varga M. 1971: 530).
Az erdélyi Mezőségben viszont a harisnyához idomult a vastag vászonnadrág szabása, és a magyarok harisnyának is, a románok pedig pantalonnak nevezték (Tőkés B. 1935: 71). A kalotaszegi négynyüstös, azaz köperkötésű, kendervászonból szabott, mezőn, aratáskor hasznos nadrág hasítékát gombolták, két vízszintes zsebe is volt, és ezt a fűzfanadrágot még nadrágszíjjal is derékra fogták (Nagy J. 1977: 337; Fél E. 1965: 225).
Amint korábban a pandúrok, pásztorok, betyárok ruhája fekete-szürke, ill. kék lehetett, és a parasztemberek is egyre gyakrabban kékre festett vászonruhában dolgoztak, a szabott vászonnadrágot is kékre festhették. Századunk fordulójára a pantalló szabású, leginkább kék vászonnadrág már az agrárproletárok munkaruhája lett. Cajgból varrt változatukat az uradalmi cselédek, kubikosok előbb csizmába húzva, majd bakanccsal is illő ünnepi öltözetnek használták (Katona I. 1961: 566; Zólyomi J. 1979: 212).
Kevesebbet tudunk a szintén négynyüstös vászonból szabott és varrt, paraszti használatú ujjasokról. Századunk fordulóján anyagáról, a vastag vászonról még kitlinek, kitlin-nek nevezték pl. a Pusztafalun használt egyik ingtípust. Másutt ujjasok készültek négynyüstös vászonból, mint a hetési ujjas kabát, a szlavóniai vászonkankó vagy az erdélyi friskó.
Ezek a vászonruhák módosítják a magyar paraszti öltözködés vászondarabjainak történeti megítélését. A vászon öltözetdarabokat a szakirodalom eddig általában régiesnek, a paraszti önellátást igazolónak, Európa keleti feléhez kapcsolódónak tekintette. Ezek a vászonnadrágok, -ujjasok azonban a magyar közrendűek öltözetét összekapcsolják a közép- és nyugat-európai egyszerű emberek, földművesek, tengerészek öltözetével. Azt sugallják, hogy a magyarországi 18–19. századi vászonöltözetek beilleszkedtek az európai – Braudel által általánosnak tartott – vászonhasználatba.
A VÁSZONRUHA SZEREPE A MAGYAR PARASZTI ÖLTÖZKÖDÉSBEN
A „fehércseléd”, „vászoncseléd” kifejezés és több jel is arra utal, hogy a külső szemlélők a hazai parasztság öltözködésében jellemzőnek tartották a fehér vászonruhák használatát, s kimondottan sajátságosnak a vászongatyák felsőruha szerepét.
A hazai művelődéstörténet a 18. századra teszi azt az időszakot, amikor a vászongatyát tavasztól őszig felsőruhaként is kezdték viselni. Már említett példáink is bizonyíthatták, hogy ez a szokás nem magyar specialitás. Orosz, lengyel példáink (Riberio, A. 1985: 78) mellett ezt erősíti pl. az angol parasztemberek nyári pamut térdnadrágja (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 37). Braudel német, francia, olasz adatok alapján azt a következtetést vonta le, hogy a 18. században az európai parasztság öltözködésének mindenütt jellemző alapanyaga volt a vászon, s hogy ezt a hatalmas vászonszükségletet sem az önellátás, sem a takácsok és a helyi nyersanyagot feldolgozó manufaktúrák nem voltak képesek kielégíteni. Így a len és a kender mellett a parasztöltözködésben is egyre nagyobb szerepet kapott a pamut (Braudel, F. 1985: 317–318, 329). Az „indiai” néven ismeretes finomabb pamutvászon nem szállította le, csupán átértékelte az európai textilnövényekből {614.} szőtt vásznak értékét. Továbbra is a lent tartották a legértékesebb alapanyagnak, pl. pamutvászon ingek gallérja, kézelője, mellrésze lenből készült (Levitt, S. 1986: 48).
A pamutot a hazai – pénzes – parasztnép már a 17. században megvehette, pl. egy szombathelyi kereskedő boltjában 1645-ben végszámra állt a különféle eredetű gyolcs is (Horváth A. 1956: 265–267). A fehér gyolcsszoknyák, a rokolyák mégis csak a 18. század 20-as, 30-as éveiben lettek elérhetőek a köznép leányai, asszonyai számára, s terjedtek a korábbi, nehéz posztó-, szövetszoknyák rovására.
Ekkoriban teljesedett ki hazánkban a balkáni kereskedők bolthálózata, amely révén országszerte terítették a legkülönfélébb hazai és külföldi len- és kendervásznak mellett nemcsak a balkáni eredetű pamutfonalat és pamutvásznat, hanem a konfekcionált készárut is. Ráckevén pl. 18 lábravaló, 19 ümög, a dömösi boltban egyszerre „10 pár fehér vászonruha”, Solton 6 pár, Dunapatajon, Kalocsán szintén fehér vászoning és -gatya is kapható volt. Az alföldi mezővárosokban is „paraszt fejér ruha”, „paraszt szolgának való fehér öltözet”, Kecskeméten egyszerre 45 pár vászonruha, ezenfelül 47 ing, külön 6 gatya volt még az üzletben egy 1737-es leltár alkalmával. Ekkor már Újvidéktől Pozsonyig működtek a „görög” kereskedők, csak Bihar megyében 39 boltjuk volt. 1767–1771 között 747 idegen kereskedőnek volt üzlete az ország területén, ezek közül a Dunántúlon 172, a Felvidéken 105, a Duna–Tisza közén 169, a Tiszától keletre 168 balkáni kereskedő dolgozott, akiknek boltjában „konfekcionált” inget-gatyát is árultak (Bur M. 1985: 257–272). Ez a tény nem cáfolja, csak módosítja Undi Mária (é. n. III. 382) véleményét, aki a gatya nadrág nélküli használatának 18. századi elterjedését a szerb-horvát menekülteknek, betelepülőknek tulajdonította.
A készruhaként megvásárolható ing–gatya együttes, a „pár öltöző feir ruha” a 18. századból ismert céharticulusok szerint az inas-, legénybéreknek és a korabeli cseléd-béres szerződtetéseknek is állandó tétele volt a szűrposztó, gyakran posztó felsőruhák mellett. Egy 1723-ban megfogadott takácslegény – többek között – évente „fehér ruhát hat pár öltőt” is kapott mesterétől (Takács B. 1980: 117–118). Nem tudjuk, hogy ezek a konfekcionált vászonruhák bérért munkát vállaló varróasszonyok munkái-e, és így a helyi ízlés szerint készültek, vagy pl. balkáni készítők keze munkája nyomán esetleg balkáni szabásformákat terjesztettek. Mindenesetre csak a 18. század végén felbukkanó vékony gyolcsból ráncolt bő gatyák s ezek rövid változatai keltettek feltűnést a térdnadrágot viselő nyugati szomszédok és a távolabbi országok már pantallós polgársága szemében. Márcsak azért is, mert a magyar férfiöltözetekről korábban megszokott dolmányos, szűk nadrágos képtől igencsak eltért ez a bőgatyás-szélesujjú inges, újabb magyar parasztkép. Maga a bőgatya az oszmán öltözködési stílus hatására a balkáni férfiak körében is néhol használatban maradt. A montenegrói albán és boszniai férfiak széles, rövid gatyájukat, a görögök az ezekhez képest még rövidebb és bővebbre ráncolt fustanellát és a kevésbé rövid, de széles gatyát a délszláv férfiak még a múlt század végén is viselték (Snowden, J. 1979: 44, 51, 53).
Az újraéledő orientalizmus nyugati képviselői pedig éppen a „magyar puszta” és a „puszták fia”, a lovon vágtató, ostort pattogtató, bőgatyás csikós, pásztor alakjában találták meg az általuk is elérhető, karnyújtásnyira lévő „Keletet”. Mint Sinkó Katalin rámutatott, a közép-európai, főként osztrák-német nemzettudattal szembeszegezve kifejlődött magyar nemzettudatban éppen e nyugatabbi elvárások gerjesztették „toposszá” a puszta és a pusztai pásztor képét. A puszta és a csikós a 19. század első felében még főként a {615.} költői, művészi képek, de idővel a különböző tudományos, etnográfiai és művészeti teóriák tárgya is lett, hogy még később a „hivatalosság” szintjén is megjelenjen (Sinkó K. 1989: 149). A „nemzeti karaktert” a gatyás csikós, pásztor, gulyás, juhász testesítette meg akkor, amikor a gatyás viselet a parasztférfiak öltözködésében a posztó felsőruhák mögé szoruló, másodlagos, nyári öltözet volt. A bőgatya használói köre még szűkebb volt. A 10 szeles vászongatyát vagy 12 szeles gyolcsgatyát a somogyi juhász is csak átalvetős, vitézkötéses dolmányával, ünnepre vette fel (Gönczi F. 1947: 109–110). Az inges-gatyás csikós, mint a magyar paraszt figurája a Képzőművészeti Társulat népéletkép-műlapjain (Cennerné Wilhelmb G. 1991: 127–134), a népszínművekben (Kerényi F. 1991: 36–50), majd e színműveket követő némafilmeken (Flórián M. 1992b) idehaza és külföldön egyre népszerűbb lett. Ez a népszerűség is hozzájárult, hogy a bőgatya mint a paraszti rend attribútuma, továbbra sem veszített jelentőségéből. A kolozsvári Hóstát városlakó őstermelői – akik századokon át saját földműves céhük védelme alatt álltak – még századunk elején is az egykori jobbágyfalvak népét idéző gallértalan ingben, ráncos gatyában dolgoztak a földeken (Kós K. 1972: 205). Az 1930-as években pedig pl. Mezőkövesden, még a községi bíró és a hitesek is gatyát húztak a pantalló fölé, ha mint községi elöljárók hivatalos minőségükben gyűltek össze. Ez az öltözet „paraszti mivoltuk” szimbolikus kifejezője lett, ezt az öltözettípust tartották az életmódjukhoz illő öltözet modelljének (Fél E.–Hofer T. 1970: 134).
| NÉPVISELET | TARTALOM | GYAPJÚSZÖVET, SZŰRPOSZTÓ RUHÁK |