{255.} A NÉPI ÉPÍTÉSZET ESZTÉTIKÁJA, FORMA ÉS DÍSZÍTÉS

FEJEZETEK

A népi építmény külső megjelenése, ennek látványa a kutatás történetében nem annyira etnográfusokat vonzott, mint inkább építészeket vagy művészettörténészeket; a kisebb részletek, a díszítmények pedig a mitológia, vallástörténet tudósait érdekelték. Műtörténeti szempontból a népi építészet az építőtevékenység „provinciális ága”, amely azonban meghatározott szépségeszmény kifejezője. Megjelenik benne egy olyan szemléletforma, amely a „nagyművészetben” (grand art) nem létezik: a viszonyok rendszerében adott világ egyszerű tartalma, ahol a motívumok jellegét, a tartalom módosulását szükséges vizsgálni (Aknai T. 1971: 289). A művészettörténész a parasztház esztétikai fejlődését a kastélyok és katedrálisok művészi díszítményeinek átvételéből igyekszik levezetni (Voit P. 1941: 34).

A népi építészet esztétikája nem a külső falakra tapasztott díszítőelemekben rejlik – etnográfiai szemlélet szerint –, hanem az épület tagoltságával, a tornácoszlopok ritmusával, az arányok nyugodt, megbékélt csendjével kialakított összhatásban (Vajkai A. 1959a: 87). Pontosabban kifejezve, a népi építkezés esztétikája az anyag, a technika, a forma és a díszítés összhangja, ami a népi életmód és népi életforma kifejezője a különböző korstílusok nyelvén. Kétségtelen, hogy a paraszti épületek legismertebb és szépnek leginkább elfogadott példái azok, amelyeket az európai stílusáramlatok hatása alatt építettek, de mellettük áll – ma már leginkább múlt időben – az építmények nagy tömege, amit egy korábbi, ősinek mondott építőgyakorlat alkotott (Vargha L. 1955a; 1964b).

A népi építészet legjelentősebb alkotásai, a népi műemlékek tehát két nagyobb csoportra oszthatók. Az egyik a díszítetlen, régies anyagokban, formákban, szerkezetekkel megjelenő épület, ahol ezek harmóniája teremti meg elsősorban az objektum értékrendjét, határozza meg önálló stílusát és jellegét (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 83). A népi építészeti emlékek másik csoportja a történeti korstílusok hatása alatt készült, de ez a hatás inkább felületi, díszítő jellegű. A „magas művészet” a népi épületek alaprajzi elrendezésére, tömegének formájára alig gyakorolt lényeges hatást. Irodalmunk jóval nagyobb figyelmet szentelt az egyházi-polgári hatás alatt fejlődött épületeknek, mint a szerényebb megjelenésű, díszítetlen házaknak, gazdasági építményeknek. Példa lehet erre a tornác, aminek építőművészeti és néprajzi irodalma tekintélyes mennyiségű. Jóval kevesebben tették szóvá azt a szépséget, ami a régi parasztház nemes arányaiból, fedélformájából, sárral tapasztott és sokszorosan meszelt falából árad.

{256.} Arra törekszünk, hogy a nép építészetének régebbi és újabb alkotásait elemezve összefoglaljuk, mit lát maga előtt az épületet szemügyre vevő ember és milyen művészeti, műszaki tényezők szülik meg a szépség, az arányosság, a forma élményét. A külső megjelenést kiváltó elemek évszázadok során változásokon mentek keresztül; ismeretük, bemutatásuk tenné teljessé jelen vizsgálatunkat, erre azonban a történeti megismerés akadályai, nehézsége miatt alig van lehetőség.

A honfoglalás kor és az Árpád-kor népi házai a régészeti feltárások szerint többé-kevésbé földbe süllyesztettek voltak, ezért a föld felszínén legfeljebb a falazat egy része és a tetőzet jelent meg. Homlokzataikat azonban szakemberek rajzban rekonstruálták. A kővel kombinált föld falazatú házak megjelenését a Balaton-felvidéken a 15–16. századra határozzák meg. A középkor népi építkezésében a kő csak alapozás vagy kemence formájában volt jelen, falazat céljára a 15. században még a nemesek is a királytól kértek engedélyt. A parasztok csak a 18. század végén építhettek kőházakat (Bakó F. 1985: 228–229).

A népi lakóház külső megjelenését az újkorban különböző tényezők befolyásolták. Az államhatalom mellett a földesúr számára hatósági jogköre mindig lehetővé tette a jobbágy lakáskörülményeinek szabályozását is. Így volt ez különösen a 18. század folyamán megindult telepítések korában, amikor a földbirtokos előírhatta az építendő ház anyagát, tetőszerkezetét és füsttelenítését, ami többé-kevésbé befolyásolta a ház formáját. Hasonló helyzet állt elő a falurendezések, korszerűsítések alkalmával is. A reformáció és az ellenreformáció olyan szellemi áramlatokat hozott magával, amelyek az építkezésre is hatottak. A Felvidéken, a mai Szlovákiában a protestánsok sajátjuknak tekintették a gótikából és a reneszánszból eredeztethető ízlésnormákat és szembeállították ezeket a jezsuiták által propagált katolikus barokkal (Kovačevičova, S. 1989: 221). Ennek egyik eredménye az, hogy a református templomok sík mennyezetének kazettáit továbbra is a virágos reneszánsz motívumaival és színeivel díszítették. A puritán református egyház nem vette át a barokk kései hullámait, aminek az lett a következménye, hogy a református gazdák lakóházain nem a barokk, hanem a klasszicizmus, majd az eklektika hagyott számottevő nyomokat (Aknai T. 1971: 296). A népi építkezés újkori alakulását nagyban befolyásolták a – főleg falun élő – nemesség szokásai és életvitele. Ennek valódi érvényesülését azonban akadályozta a jogi és társadalmi jellegű rendi rétegződés, a gazdasági helyzet és maguknak a nemeseknek a régihez való ragaszkodása.

Az esztétikai vizsgálat alapjául elsősorban a népi lakóházak szolgálnak, de nem hagyhatók figyelmen kívül a gazdasági épületek sem. Ezeken közvetlenül jelenik meg az esztétikai érték, de közvetetten ide tartozónak tekintjük a kisnemesi, falusi építkezés emlékeit, valamint a sokszor provinciálisnak vélt falusi templomokat, haranglábakat is. A gazdasági épületek a lakóépület alárendelt egységei, amelyeken megismétlődhetnek a lakáson alkalmazott eljárások és fogások. Ezek a népi építészet archaikus elemeit őrzik, amelyek sok esetben máshol már nem lelhetők fel. A fa alkalmazásának egyes módszerei korábbi, részben a gótikára visszautaló stíluselemeket dolgoznak fel. Ilyennek tekinthető a mezőkövesdi tüzelősólak faoszlopos berendezése és szerkezete (Vargha L. 1960a: 119–121; 1964a: 157–160; Aknai T. 1971: 294); vagy a Mátra-vidéki hidasól zsilipelt falszerkezete, a Bükk hegységi kerek kunyhó formája és szerkezete (Bakó F. 1978: 49).

Az építőanyagok erősen meghatározzák az épület formáját, maga a természetes anyag is hangsúlyt ad az épület, a falazat látványának. Fafalazatok esetében a régi gyakorlat {257.} szabadon hagyta a boronát, amit később letapasztottak, de a sarkokon keresztben kiálló boronavégek egyedülálló formát adtak a háznak. A kőfalazatokat általában tapasztották és meszelték, de ismerünk példákat arra is, hogy a darabos kő falszerkezetet az egész végfalon vagy csupán az oromsíkon tapasztás nélkül szabadon hagyták. Ugyanezt lehet látni kőben gazdag tájakon: a kerítés kőfala fedetlen, s így élvezheti a szemlélő a sár közé rakott kövek formájának és színeinek szerény kompozícióját. A mészhabarcs, vakolat a falazat síkját, formáját alakítja, emeli ki még akkor is, ha nem plasztikus formaalkotás a szerepe. Az épület külső megjelenésére hatással van a tető fedőanyaga, a zsúp, a nád, a pala vagy a cserép. Tapasztalataink szerint ezek az anyagok még művészies megmunkálás nélkül is mély benyomást kelthetnek a nézőben és önmagukban is a szépség erejével hatnak.

A legértékesebb építőanyag, a kő szilárdsága hozzájárult a tornác kialakításához, ami bejárat vagy könyöklő formájában a második menet indításaként jelent meg az utcai homlokzaton: de szerepe volt abban is, hogy az általában egyszintes parasztház kétszin-tessé váljon.

A TÖRTÉNETI STÍLUSOK HATÁSA A FALU ÉPÍTÉSZETÉRE

A szakterület legjobb ismerői már korán felhívták a figyelmet a népi építészetben jelenlevő kettősségre: épületeinket egyrészt a hagyomány formái, díszítési módozatai, másrészt a történeti stílusok átvétele jellemzi. Ismerünk olyan elméleteket, amelyek szerint ez az átvétel leginkább egyszerű utánzás, de az etnográfia számára elfogadhatóbb az a nézet, hogy a hagyomány bázisa és a klasszikus stílusok folyamatosan eggyé forrtak és ezáltal új hagyomány pályafutása indult el. Különbséget kell tenni ösztönös vagy tudatos átvétel, alkalmazás között. És úgy is, hogy a történeti stíluselemek felhasználása a modellnek tekintett alkotás megszületésével egyidejűleg vagy későbbi időpontban történt-e meg?

A történeti stílusok átvétele többnyire csak egyes díszítőelemekre vonatkozik, egyes részletekre, de ezek a részletmegoldások jelentősek, mert megváltoztatják a parasztház azelőtt egészen egyszerű külsejét. Más esztétikai világba emelik az épületet, közelebb hozzák az egyházi vagy világi épületek magasabbrendűnek tartott szépségéhez. A bélháromkúti apátsági templom homlokfalának áttört rózsaablaka adott indíttatást a falu egyik módos parasztházának díszítéséhez: ennek oromzatán a hagyományos padláslyukat értő kezek kitágították és az így keletkezett ablakot hatküllős oromrózsával fedték le (Voit P. 1941: 34). A történeti stílusok népivé válásának folyamata jól figyelemmel kísérhető a felföldi Bódva-völgy építkezésében. A példa a folyamat több lépcsőjét képes bemutatni a legmagasabb szintű egyházi építőstílustól a népi lakóházig: a debreceni református kollégium klasszicista, emeletes épülettömbjétől a kisebb jelentőségű miskolci Kakastemplomon, a Torna és Szalonna helységek körül épült kisnemesi kúriákon keresztül a táj népi lakóházáig. A folyamat hátterében az építéstörténész azonban fel tudja fedezni a műépítész vagy tanult kőműves tevékenységét (Vargha L. 1964a: 166–167).

Az autonóm népi építőművészet kialakulása és periodizációja vagy a stíluskorszakok rá gyakorolt hatása nem eléggé kidolgozott, irodalmunknak ez még további feladata. Az {258.} a nézet nem fogadható el, hogy a népi korstílus a 19. század közepéig úgyszólván érintetlen, kevés variánst hozó, a nagy művészet hatása pedig a századvég idejére esik (Aknai T. 1971: 289). A régészet, a történelem és a néprajzkutatás ezzel kapcsolatos eredményei úgy összegezhetők, hogy a közvetett hatások jóval korábban érvényesültek és a 20. századig nem veszítették el erejüket. Függetlenül attól, hogy kezdetüket honnan számítjuk, a történelmi stílusok népivé válása figyelemre méltó, mert stílustörténeti szerepük jelentős (Vargha L. 1960a: 126).

Az igen régi történeti stíluselemek a 19–20. századi épületállományon több évszázados késéssel kerülnek népi lakóházakra, de a magas művészet épületeire is. A Bükk hegység nyugati szélén elterülő Bél-medence falvaiban a tornácok pillérein vagy oszlopain nyugvó ívsor félkörös záródású, román boltozatos formát mutat. Néhol az oszlop és az oszlopfő formája utal erre a stílusra. Az ócsai (Pest m.) román templom hatására a faluban 1945 után téglából hasonló tornácoszlopok készültek (Voit P. 1941: 34; Vargha L. 1964a: 162–163). Ezek a példák, és a következők, arról győznek meg bennünket, hogy a több száz éve fennálló épület sokszor ma is élő, ható, gerjesztő erő a népi és a magas építkezés számára.

Közvetlenül, de hosszú időkön át öröklődött stílusperiódusnak tartják a dunántúli talpas vázszerkezetű faházat, amelyen gótikus vonások ismerhetők fel. Elődje volt ennek a cölöpvázas szerkezet, ami megelőzte a talpas házat és amit a társadalom szegényebb rétegei ezzel egy időben még sokáig használtak (K. Csilléry K. 1991: 65–66).

A történeti korstílusok közül első ízben a barokk jutott el a néphez úgy, hogy korunkra számottevő emlékei is maradtak. Jellemző módon falun egy évszázaddal később jelentkezik, ekkor válik népivé és hódítja meg településeinket. A stílus a Balaton-felvidéken jelent meg először a 18. század végén, elsősorban a római katolikus egyházszervezeti centrumok és világi uradalmak környékén. Sajátos jegyei a népi építményeken: még a reneszánszra visszavezethető árkádos és oszlopos, gádoros tornácok, keretes rendszerű oromzatok, kötés- és cseppdíszes ablakkeretek, valamint a nyeregtető síkja fölé emelkedő, volutákkal ellátott, gazdag díszítésű oromzat (Vargha L. 1964b: 371; Barabás J.–Gilyén N. 1979: 89).

A műépítészet stílusainak a néphez való közvetítésében jelentős szerep jutott a kisnemességnek, és ez a szerep a társadalmi jogviszonyok következtében erősebben hatott, mint az építőanyagban rejlő lehetőségek. A kisnemesség által közvetített hatások érvényesülését ugyanis lefékezte a jobbágyság jogfosztott helyzete, ezért ezeket a hatásokat inkább a jogilag kiváltságos területek, a Jászság vagy a Kunság fogadhatták be. Kivételt képez a kisnemességhez közel azonos gazdasági körülmények között élő falusi és mezővárosi lakosság és a kézművesség. Az építőművészeti hatások első hullámát a jómódú középnemesség indította el még a 19. század első felében, amikor a kisnemesi porták elé klasszicizáló tornácokat kezdenek állítani, hogy ezeket később a parasztok is átvegyék (Vargha L. 1954a: 81; 1964a: 171; Hofer T.–Fél E. 1975: 43; K. Csilléry K. 1991: 73).

A romantika a népi homlokzatokon már a klasszicizmussal együtt jelenik meg, de általában nincs nagy hatása. Az, hogy az Eger környéki falvakban feltűnik a török szamárhátív ábrázolás, talán az egri minaret látványának hatása, és csak időben egyezik meg a romantika stíluskorszakával. A századforduló utáni évtizedek eklektikája a klasszikus és a konvencionális stílusok keveredését hozta magával. A korábbi stílusoktól eltérően, az eklektika nem érkezett fáziskéséssel a népi építészethez, de nem is vált eggyé vele, az {259.} épület lényegén nem változtatott (Aknai T. 1971: 289). Ennek ellenére fontos az eklektika megjelenése a népi építészetben, mert a hagyományosnak tekinthető lakóházak nagyobb része ennek a jegyeit hordozza. Hazánk egyes tájain vele egy időben terjedt el falazó anyagként a tégla, és ez lehetővé tette az eklektikára jellemző keményebb vonalú díszítőelemek kifalazását (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 94).

A LAKÓHÁZ ÉS KÖRNYEZETE

A lakóház formai megjelenését befolyásolja a telek, a porta elrendezése és építményei. Ahhoz, hogy külső szemlélőben a főépület jó benyomást keltsen, szükséges az udvar rendezettsége, építményeinek a hagyományos rend szerint való elhelyezése. A főhomlokzat előtti kiskert színes virágai sokat tehetnek a belépő kedvező benyomásának elnyerésére, bár ennek ültetése legfeljebb erre a századra tehető, korábban inkább hátul, a veteményes kertben kapott helyet. Az első benyomást azonban a kapu és a kerítés kelti.

A magyarság erdős területekben leggazdagabb tája, Erdély egyházi és népi építményeiben igen jelentős szerepe van a fának, amint szembetűnik ez a helységek utcaképein. Építő és szépséget alakító szerepe nemcsak a lakóházakon, hanem a kerítéseken, de főleg a kapukon mutatkozik meg. Művészi módon díszítették a Bereg megyei, a fekete-Körös-völgyi és más erdélyi, fából ácsolt, vésett kapukat, de ebben a műfajban a székely kapu a legmagasabb szint. Más formákkal és ornamentikával egyenrangú vele a kalotaszegi utcaajtó, amit az egész magyar népi kultúra területén a legjobban ismerünk.

A székely kapunak megfelelő portabejáró Kalotaszegen a födeleskapu, részei pedig a leveleskapu és az utcaajtó. Díszített ugyan az egész kapuzat, de különösen az utóbbi rész, aminek a kalotaszegi házakra emlékeztető formája – a házsoron egymás mellé sorakozva – harmonikus ritmikát kölcsönöz a faluképnek. Díszítésének, hímzésének technikája karcolás, vésés, domborítás és színes festés, motívumai között dominál a hatágú csillagként jelentkező rózsa számos változatban és a református vallás néhány szimbóluma. Ezt a motívumkincset kiteljesíti a műtörténeti stílusok növényi eredetű elemeinek hatása, sokszor barokkos vonalvezetéssel (Csete B. 1990: 15). Díszes kaput más magyar településeken is találunk, a földrajzi adottságoktól függően fából vagy kőből. Erdélyen kívül inkább csak a kő kapubálványok érdemelnek említést, ezek Győr környékén, Pest megye északi tájain, Eger és Gyöngyös vidékén lelhetők fel, míves kőkapura azonban Erdélyben is tudunk példát. A paraszti méretekhez viszonyítva monumentális székely és kalotaszegi nagykapu a fatemplommal, a haranglábbal, a temetőbeli építményekkel azonos műszaki és művészeti kör, az eredetileg gótikus faépítészet öröksége. Az építők mesteremberek, faragómolnárok voltak, akik ezt a tudományukat az egykori várak kézműveseitől örökölték (Viski K. 1941: 147).

A parasztudvar utcával párhuzamos vonalán húzódó kerítésének birtokjogi és védelmi szerepe van, ezért ritkábban díszítik. A sárral tapasztott és meszelt, tetején zsúppal vagy zsindellyel lefedett, sár közé formátlan kövekből rakott és kavicsos sárba ültetett kövirózsával borított kerítésnek megvan az a természetes bája, szépsége, ami otthonossá tette régi faluképeinket. A kastély, kúria vagy a templomkert kerítésének formája sokszor felismerhető a módosabb gazdák kerítésein, kapuin. Máskor a városi polgárság biedermeier {260.} stílusú bútorainak ornamentikája lepi meg a falusi udvar kiskapuján belépő látogatót.

A népi építkezés esztétikai megítéléséhez hozzátartozik az udvar gazdasági rendeltetésű épületeinek vizsgálata is. Gyakori eset, hogy olyan anyagokat, szerkezeteket őriznek, amelyek a lakóházakon már elavultak. Elmondható, hogy a gazdasági épületekben tovább él a fa alkalmazása, díszítésükben pedig korábbi stíluselemeket őriznek (Vargha L. 1960a: 121; 1964a: 157–160).

A LAKÓHÁZ ESZTÉTIKÁJA

FŐHOMLOKZAT

A lakóház négy homlokzata közül a külső megjelenés szempontjából legfontosabb az utcára néző fő-, vagy véghomlokzat. Az eleve már két család számára készült kétvégű háznak hátul, a kert felé is van homlokzata, ez azonban megismétli az elsőt, de annál jóval szerényebb. A hátsó homlokzat, a ház háta mindig díszítetlen; tapasztott és meszelt felületét csak a szövőszék szegre akasztott és itt tartott nagyobb darabjai, tartalék zsúpkévék és a konyha felé újabban nyitott, egyetlen kis ablak töri meg. A ház oldalhomlokzata az elsőhöz hasonlóan ugyancsak hangsúlyos, s erre még vissza fogunk térni.

A lakóház teljes megjelenését, de különösen a főhomlokzat képét erőteljesen meghatározza a tetőforma és a héjazat. Formájától függ, hogy van-e a háznak oromzata és milyen jellegű. A két alapforma, a kontyos-, valamint a nyeregtető számos evolúciós változatából inkább az utóbbi kedvez a homlokzat tetszetős kialakításának. A kontyos tetővég csak akkor kap díszítést, amikor annyira megrövidül, hogy a csonkakonty alatt megjelenik a függőleges deszkaoromzat, amit a Dunántúlon faragással és színes festéssel művészi szinten képeznek ki (Tóth J. 1961: 128). A csonkakontyos tetőforma hazánkban 19. századi jelenségnek látszik, de a Dél-Dunántúlon mindenképpen korábbi. Felföldön a kutatás a 16. századra teszi (K. Csilléry K. 1991: 67–68).

A tetőforma másik alaptípusa, a nyeregtető attól kezdődően, hogy mindkét végét függőlegesen lezárták, lehetőséget nyújtott a ház véghomlokzatának többirányú, sajátos igénybevételére. Ilyen volt elsősorban a tűzhely füstjének elvezetése, aminek érdekében az oromcsúcs alatti háromszöget nyitva hagyták, hogy ott a füst szabadon távozhasson. Ezt a füstlyukat később sövénnyel, lécráccsal fedték le, amivel már az oromzatot is díszítették. A füsttelenítés fejlődésével kéményt építettek, az oromzat füstlyukát pedig teljesen lefedték, illetve annyira, hogy a padlásra világosságot engedjen be. A füstlyuk alatt a Felföldön vízvetőt hagytak, és a kettő együttes hatása fokozta a főhomlokzat szépségét, sajátos jellegét. A füstlyukas oromzat kialakulásának egy másik útja is lehetséges, amelyen a kontytető felső részén megjelenik a füstlyuk, és ennek tágulásával képződik ki a vízvető. Látványban a kettő között az a különbség, hogy utóbbin a vízvető mélyebben nyúlik be a falkorona fölé, előbbin viszont az oromzat síkjából indul ki.

A nyeregtetőhöz kapcsolódó és a homlokzatot védő, a vízvetőnél jóval nagyobb méretű szerkezet az Észak-Magyarországról, Mezőkövesdről ismert előeresz, amit irodalmunk üstöknek vagy bugynak, illetve orrnak nevez. Ez a nagyméretű eresz teljesen megváltoztatja {261.} a ház főhomlokzatát, mert eltakarja a vessző- vagy deszkaoromzatot, csak a végfal alsó részét hagyja szabadon. Anyaga többnyire zsúp vagy nád, ami a fal teljes szélességében, mint ernyő borul előre. Az újabb kutatás ezt a típust a matyóságon kívül máshol is megtalálta, így a Mátra és a Bükk vidékén, a Galga völgyében, a Kisalföldön, Somogyban és Biharban. A Felföldön az erősen előreugró ereszt a falgerendák kiálló végére támaszkodó derékszögű faszerkezet, a könyökfa tartja (Bakó F. 1978: 100–103), amit palóc vidéken mívesen megfaragtak.

Az üstöknek mondott előeresz funkcióját fejlettebb formában az oromtornác teljesíti (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 96), amit előtornácnak, népnyelven pedig ásítónak neveznek (Kömlő). Lényegében ez egy meghosszabbított vízvető, amit 2–4, kis kőlábon álló faoszlop tart. Az oszlopokat esetleg fűrészelt deszka mellvéd veszi körül (Bakó F. 1978: 114–115). Mind az oszlopokat, mind a mellvédet téglavörösre, mogyoróbarnára, fehérre szokták festeni. Előtornácot hazánk több táján építettek, legrégebben a dunántúli talpas-ház elé, és Erdélyben fából, a Kisalföldön, Békés megyében pedig kőből, ezeket bemeszelték (MNL 5: 316–318).

A főhomlokzat archaikusnak tűnő formájában a fal és az oromzat összefügg egymással, azaz egyazon anyagból van, amit semmiféle párkány nem oszt ketté. Ezt az általában simára tapasztott, fehérre meszelt falsíkot legfeljebb két szerkezeti elem zavarja meg vagy dekorálja. Az egyik mindenesetre az ablak. A múlt században gyakori volt az egyablakos homlokzat. A kis teherbírású földfalazatra rakott szelemenes tetőszerkezetet tartó külső, egyenes ágasfa volt egyetlen dísze ennek a homlokzatnak, talán emiatt pl. Nagyrédén pirosra festették, más helyeken – Tápiósülyön – díszes faragással látták el (Imrényi-Szabó I. é. n. 129; Balassa M. I. 1977).

AZ OROMZAT ÉS A VÉGFAL DÍSZÍTÉSE

A nyeregtetős ház véghomlokzatának felső, falra támaszkodó része, az orom(zat) vagy modern nevén a tűzfal a kezdetlegesség szintjén vesszőből font, esetleg sárral tapasztott része volt a háznak. Ebben a formájában még díszítetlen, de amikor anyagát fára, vályogra vagy kőre cserélik fel, fokozatosan elkezdődik a díszítése is. A főhomlokzat hangsúlyos része az oromzat, aminek díszítése összefügg az építtető anyagi, társadalmi helyzetével. Leolvashatjuk róla gazdájának a faluban elfoglalt pozícióját, haladó vagy éppen konzervatív gondolkodásmódját (Bakó F. 1978: 103; Cs. Tábori H. 1982: 211). Kétségtelen, hogy kiképzése, díszítése a homlokzati falsík és ezen belül az orom hangsúlyozott tagozásával jár együtt. Az ösztönös díszítés, „a megáhított szép, a szemmel lopott új részlet és forma” kerül ide, a véghomlokzat leginkább exponált helyére (Vargha L. 1954a: 83).

A korábbi sövényoromzatot általában deszkával cserélték fel és szerkesztették orommá. Elterjedése összefügg a fűrésztelepek számának növekedésével, ez könnyen hozzáférhetővé tette a fűrészelt fát, aminek feldolgozását a kézművesek, elsősorban az ácsok, könnyen elsajátították. Az 1850 körül megindult építkezési eljárás a hazai faépítkezés hagyományaira támaszkodhatott és emiatt is terjedt el Erdély kivételével az egész magyar nyelvterületen, noha nem azonos formában és ornamentikával. Tájainkon a deszkaoromzatok sok helyi sajátosságot is mutatnak (Vargha L. 1964a: 162).

{262.} 55. ábra. Vakolatdísz lakóház oromzatán. Mikófalva (Heves m.)

A legrégebbieket a nemes egyszerűség jellemzi. Ez a deszkák V alakú vagy függőleges összeállításában nyilvánul meg. Az oromcsúcs közelében elhelyezett kör alakú nyílás(ok) a padlás megvilágítását szolgálja, és ez a fejlődés későbbi szakaszaiban is megmarad. Virágzásának mintegy száz éve alatt díszítése egy ideig egyre gazdagodott, majd századunk derekán újra leegyszerűsödött. Formájukat illetően öt alaptípust lehet megkülönböztetni, amelyek részben táji elkülönülést is jelentenek. Nevezetes közöttük a napsugaras oromdísz Szegeden és környékén, bár a motívum nemcsak itt, hanem az északi hegyvidékig is elterjedt. Amíg az álló hézagos és átlós forma a fa természetes szerkezetéből adódik, addig a napsugaras már tudatos díszítő szándék eredménye. Gyakori a széldeszkák és lécek barokkos vonalú csipkézése, főként palóc néprajzi tájakon, de kedvelt motívum a szív, holdsarló, csillag és más formák is. Nemcsak a deszkaormokon, hanem az oromcsúcsokon is szerepelnek olyan szimbólumok, amelyek a ház gazdájának vallását tüntetik fel: kereszt, kehely stb. (Gilyén N. 1985: 163–166). A reneszánszot idéző nyugat-dunántúli fűrészelt, vésett és festett faormok a magyar népi építészet sajátos helyi hagyományokat formába öntő emlékei (Tóth J. 1961: 76–79).

A deszkaoromzatok gazdag és változatos ornamentikája alkalmat ad arra, hogy a díszítőelemeket szimbólumnak tekintve, azok jelentését, üzenetét keressük. A vallási szimbólumok jelentése kétségtelen, a kereszt, a kakas vagy a kehely közvetlenül utal a katolikus vagy a protestáns szellemiségre. A díszítésben megjelenő más elemek azonban az ősi pogány jelképvilágba is tartozhatnak. Az orom függőleges osztóléce úgy is felfogható, mint életfa, ami a házvégi ágasfa „leszármazottja”, közel áll ehhez az eszmerendszerhez, s a motívum elterjedése a palóc Felföld és a Nagykunság felé mutat (Cs. Tábori H. 1982: 213, 217).

A szilárd anyagból emelt tűzfal vakolatborítása igen alkalmas a plasztikus díszítésre. Általában 1850 körül kezd elterjedni, de az építőszakma mesterei, pl. a kőfaragók már korábban is alkalmazták (Demjén, Kossuth tér 12. 1841. év). Műtörténeti szempontból a míves oromzat „nem más, mint a magyar arányú timpanon”, vakolatdíszítése pedig a néphagyományban meglévő sajátos szerkesztési módra utal (Voit P. 1941: 35; Aknai T. 1971: 293). Díszítettségének mértéke a deszkaoromhoz hasonló parabolikus pályát mutat. {263.} A múlt század vége felé haladva a díszítmények mind nagyobb terjedelemben fedik az oromzatot és a végfalat, de később, 1920 után az egyszerűbb formákhoz térnek vissza.

56. ábra. Virágmintás vakolatdísz lakóház oromzatán. Köpec (Háromszék vm.)

A vakolt orom alsó szélét egyszerű vagy tagolt övpárkány szegi, felette keretbe foglalt kompozíció, rendszerint két keretelt, téglány alakú padlásablakkal, ezek alatt kisebb, tagolt könyöklőpárkány, ez alatt táblára helyezett vagy szabadon álló dátumszöveg és díszítmény. Az egri főegyházmegye központja körül és a Balaton-felvidéken az oromzat felső közepére oromfülkét alakítottak ki, amelybe a védőszent Flórián vagy Donát szobrát állították. A kompozíció a polgári építészet szabályait követi, és minél inkább távolodunk az egyházi vagy polgári építő centrumoktól, az elemek és szerkesztésmódjuk annál inkább válik népivé, annál nagyobb mértékben olvasztja magába a táj díszítő hagyományait. A népi díszítőszándék érvényesülését érezzük a véghomlokzat festésében is, ami lehet egészen szerény igényű: hamus mésszel kihúzva; vagy művészi hatásra törekvő, amikor a fehér falsíkból kiemelkedő tagozatokat világoskékre festik (Bakó F. 1978: 106–107).

Az oromzat formáját egyes tájakon sajátosan alakította a barokk és a klasszicista korstílus. Ezek hatására a tűzfal pereme kígyózó vonalban fut és a barokk esetében volutákban végződik, a klasszicizáló stílusú pedig egyszerű vonalakkal a tetősíkon fölülre falazott. A klasszicista forma a Dunántúlra jellemző, a barokk pedig az Alföldre és Észak-Dunántúlra. A formát szinte közvetlenül az elit művészetből lehet származtatni (Voit P. 1941: 35; Aknai T. 1971: 296).

A főhomlokzat masszív összetevője, alapja a végfal, ami korai formákban még összefügg az orommal, de később sem válik mereven el tőle. A tűzfalon kialakított kompozíció gyakran megegyezik a fal díszítésével, közöttük csak az övpárkány vagy a vízvető húzódik. A végfal sokszor lábazatban végződik, ami lehet a fallal egyszínű, de lehet attól élesen eltérő is: a meszelt fal alján artisztikusan hat a széles fekete sáv, a lábazat. Kőépítkezésű tájakon a lábazatot sötétszürke görgeteg kőből rakják ki, s a kövek sima, eső utáni fényes felülete megszépíti a díszítetlen, meszelt falat.

Nemcsak a főhomlokzat, hanem az udvari homlokzat fontos összetevője is az ablak, ami az építő gyakorlat fejlettebb szintjén díszítő tényezővé válhat. A faház tolitunak nevezett rekeszablaka után az ablak is fejlődésnek indult, nagyobb nyílások nyíltak a falon, amiket fa-, illetve vasrácsokkal védeni, kifelé pedig díszíteni kellett. A ház külső megjelenésének fontos tényezői az ablakkeretek, ezek anyaga, formája és díszítése emelheti {264.} vagy ronthatja a szemlélőre gyakorolt hatást. Megformálásuk jelentős szerepet kap a ház díszítésében, s a keretek tükrözik a módosabb parasztházakon a népi ízlést és a nagy művészeti stílusok hatását (Zentai T. 1992b: 129).

57. ábra. Sertésól vésett díszítése évszámmal. Fadd (Tolna m.)

Az esztétikailag értékelhető ablakkeretek a 18. század végétől fából készültek és az anyag olcsósága miatt egész a legújabb korig használatban voltak. Sajátos, hogy a fakeretek formájukban és díszítésmódjukban távolabb tudtak kerülni a történeti stílusoktól és a falura dolgozó ácsok, asztalosok bútorainak formavilágát fogalmazták át. Bár a kő ablakkeretek jóval később kezdtek elterjedni falvainkban, Eger környékén az elsőt 1777-re tudjuk meghatározni, amikor a hagyomány szerint a falu templomát építő mesterek az egyik parasztháznak ablakára is készítettek kőkeretet. Az ismert kőkereteket nagy számuk ellenére nehéz datálni, mert a 18. században még közvetlenül kerültek át az elit művészetből a népibe, minden adaptáció nélkül. Szélesebb körű elterjedésük 1830 után kezdődik, ezek a kőkeretek teljesen simák, enyhén tagolt könyöklőpárkánnyal, a díszesebbek ún. „füles ablakok”, zárkőmotívummal. 1870 után a keretek mind díszesebbekké válnak, majd századunk első negyedében leegyszerűsödnek és helyüket az olcsóbb és könnyebben előállítható vakolat veszi át (Bakó F. 1976: 150–154).

OLDALHOMLOKZAT, TORNÁC

Az udvari homlokzat hossza, nyílásainak száma és ritmusa az alaprajzi beosztástól függ. Világosan feltárja ezt az összefüggést Bátky Zsigmond a székely ház alakulásának menetéről rajzolt ábrákon, itt a tornác csak a fejlődés középső fokán jelenik meg, majd a legvégén el is tűnik (1941: 154). Hazánk más tájain ettől eltérő fejlődés ment végbe, és vannak olyan vidékek, mint a Kisalföld, ahol a hagyományos építőgyakorlat felbomlásáig nem is építették (MNL 5: 315). Ez az egységes falfelület is – a szerves homlokzati egység, amit csak az ajtó és ablakok nyílása tagoz, a vastag és lágy tapasztással, a meszelés adta játékos felülettel – művészi hatást kelt (Vargha L. 1954a: 84).

Az ablakok formája, díszítése a főhomlokzatot követi, néha bizonyos késéssel. Előfordul, hogy az elölről korszerűsítés miatt kibontott ablak oldalra kerül a hátsó helyiségre, mert az első szoba ablaka mindig előnyben részesül. A pitvarajtó módosabb gazdáknál kőből faragott, esetleg a fából készült tokot felirattal, évszámmal látták el (Aldebrő, 1834. Bakó F. 1976: 157). Az ajtó előtt általában alkalmazott félajtók, verebcék, alkalmasak voltak arra, hogy a barkácsoló falusi ember az egyszerű formák variálásával keresse a szépet és kifejezze a benne szunnyadó díszítő, művészi képességeket.

A népi építészet legrégebbi tornácai faoszloppal készültek. Már a baranyai és kalotaszegi boronaházak előtt is álltak, de a későbbi vályog- vagy kőépületek mellett is megmaradtak. {265.} A faoszlopokat a legrégebbi időktől kezdve mindig gondosan megformálták, sokszor faragással díszítették, mert a tornác a ház gazdájának egykor magasabb társadalmi, gazdasági helyzetét fejezte ki még akkor is, ha fából volt. Az oszlopokat gyakran deszkából, lécből készített mellvéd kötötte össze, melynek faragott vagy fűrészelt díszítése, áttört mintázata megszépítette a homlokzat látványát. A mellvéd története igen régen kezdődik, talán a reneszánsz karzatmellvéddel, de a dél-baranyai talpasházzal is már együtt épült (K. Csilléry K. 1991: 72; Aknai T. 1971: 290). Az Alföldön a faoszlopokat tapasztással, meszeléssel vastagították meg, s így eltüntették a fa merevségét, hogy szervesebben illeszkedjék a sárfalú lakóház homlokzati egységébe (Vargha L. 1954a: 86).

A vályogból vagy kőből emelt oszlopok, pillérek az előbbitől eltérő, emelkedettebb, tekintélyesebb külsőt adtak a tornácnak. Első formáit a Balaton-felvidéken apró kövekből rakták, tapasztották és meszelték, de kőfaragók is állítottak elő tornácoszlopokat, s ezeket nagyobb területen értékesítették. A Balaton környéki tornác eredetét a kutatók a nemesi építkezésben keresik, a másikat kézművesek honosították meg. A Sirok községben gyártott oszlopok készítését a helyi kőfaragók 1870 körül olasz mesterektől tanulták el, akik a gróf Károlyi család építkezésein dolgoztak (Bakó F. 1978: 117).

A kőoszlopos, ívelt áthidalású tornác eredetét a távoli múltban a kolostorfolyosó oszlopaiban és ívsorában, a felvidéki vagy erdélyi loggia, a barokk polgárház udvari árkádjában kell keresni. A Nagykunságban a nemesi kúriák hatására nőtt ki a földből a népi épületek „timpanon koszorúzta oszloprendje”, amely csodálatosan illeszkedik a tájba. A klasszicizáló tornác kétségtelenül úri eredetű (Voit P. 1941: 35; K. Csilléry K. 1991: 69–70). A korunkban még megismerhető népi műemlék lakóházak kőből emelt íves-oszlopos, mellvédes tornáca számos stíluskorszak – reneszánsz, barokk, de leginkább klasszicizmus, empire – hatására alakult ki, de a helyi építőmesterek kezén ezek a stíluselemek népivé váltak, sajátosan magyarrá alakultak (Dám L.–D. Rácz M. 1986: 61–63; Zentai T. 1991a: 173–178). Különösen vonatkozik ez a Nagykunság és nyugati szomszédsága ikeroszlopaira, amelyek a klasszicizmus megfogalmazásában a táj legszebb építőelemei és házkultúrájának sajátos vonásai (Vargha L. 1954a: 89).

Az oldalhomlokzat sajátos eleme a bejárat elé épített, fedett kis csarnok, aminek nyeregtetejét két klasszicizáló oszlop tartja, a bejárati lépcső felett timpanonnal. A népnyelvben kódisállásnak nevezett előtér a régi építkezésben csak a Dunántúl nyugati szélén ismert, de századunkban az ország belső részeire is eljutott, így a Felföldre is, ahol az egykori kisnemesi kúriákat díszítette (Gráfik I. 1990: 165–167).

A falusi építőmesterek működése, hatása a környezet építészetére nem eléggé ismert. A számba vehető mesterek száma még ma is olyan nagy, hogy csak a legnevesebbeket lehetne megvizsgálni és bemutatni. Az eddig felkutatott életutak, építészeti pályafutások olyan információkat tartalmaznak, mint az alkalmazott stílus, a mintakép, a modell megismerése, követése, az átvett formák, ornamentika kezelése, módosítása, újak kigondolása, meghonosítása. Végeredmény lehet a hazai tájak kisnemesi és műemlékekben megőrzött klasszikus építészeti hagyományainak megbecsülése, alkalmazása és továbbfejlesztése nemcsak a tudomány, hanem a kortárs alkotó építészet számára is. Erre az utóbbi évszázad építőművészei – beleértve a jelenkort is – már többször mutattak fel ragyogó példákat.