{41.} FELDOLGOZÓ IPARÁGAK

{43.} ÉLELMISZER- ÉS VEGYIPAR
(MOLNÁR, PÉK, MÉZESKALÁCSOS, MÉSZÁROS, SZAPPANOS, OLAJÜTŐ)

A táplálkozás két legfontosabb nyersanyagát szolgáltató iparág a molnároké, illetve a mészárosoké. A városok és mezővárosok közélelmezésében a molnárok és pékek szerepe hasonló a mészárosokéhoz. A táji, földrajzi adottságok a Dunántúlon és a Felföld nyugati felében, a sok folyó, patak, valamint a Duna kínálta a vízimalmok, hajómalmok telepítését. A Duna-Tisza közén és a Tiszántúl nagy területein a járgányos szárazmalmok és szélmalmok céhes kereteken kívül végezték az őrlést. A céhes szerveződésnek is csak a 16. században leljük az első nyomait Pápa (1570), Sassin uradalmában (1550), Sopron városában (1590), Nyitra megye kisebb vizeinek közös szabályzataiban (1578), valamint az erdélyi szász városokban (5. térkép). E korai századokban bizonyosan általános volt még a kézi őrlőmalmok használata. E két iparág mestereinek testületbe tömörülését a városok is segíthették, mert nem pusztán a céhes érdekvédelem volt a fontos, hanem a sok visszaélést elkövető mészárosok és pékek, molnárok rendszabályozása is könnyebbé vált a magisztrátusok számára. A céhek történetével foglalkozó irodalom erre vonatkozóan számtalan példával szolgál. A vízi- és hajómolnárok kötelességeinek, jogainak rögzítése az áradások és vízelvezetések körüli veszélyek, viták miatt is fontos volt. Így érthető, hogy sokszor egy egész folyó, patak molnárai kaptak közös szabályzatokat, mint például a Rába menti, Nyitra megyei kisebb vizek molnárai. A mezőgazdasági árutermelés növekedésével pedig például a Dunán és a Rábán a hajómalmok olyan tömege települt meg, hogy az már a folyón való közlekedést is akadályozta (Czigány 1962, 1963, 1965, 1967; Vajkai Zs. 1980, 1983).

A molnár-ácsok a malomépítéssel foglalkoztak, és szinte vándoriparosok voltak a 16–18. században. Több helyen az udvarházakhoz, városokhoz tartoztak mint faragómolnárok. Elsősorban az uradalmak és városok malmait építették, javították, de messze vidékre is eljártak építeni. A molnárok munkájáról az első történeti áttekintést Takáts Sándor adta 1915-ben (Takáts 1915–1917: I.). A malomépítészet története, a vízi-, hajó-, szél- és szárazmalmokra vonatkozóan, műszaki szakember összefoglalásában látott napvilágot (Pongrácz 1967). Az erdélyi Barcaság mesterei 1571-ben a segesvári céh szabályzatait kérték mintának, amelyet azután Brassó város erősített meg és adott ki a vidék molnárai számára. Külön pontban írták elő a malomépítéssel kapcsolatos kötelességeket. „Ha egy molnármesternek nincs malma, vagy kezdettől fogva nem szánta rá magát, hogy ilyent építsen, erre a célra ne fogadhasson fel ácsokat, székelyeket vagy románokat, hanem olyan molnárokat, akik az új malmok építésében már tapasztalatokat szereztek. Ha valaki mégis egyedül fog neki malmot építeni, s ez nem sikerül, akkor az egész kárt a malomtulajdonosnak tartozik megfizetni, a céhnek pedig fizessen büntetésül egy forintot” (Kovách–Binder 1981: 134). A céhben választott malomlátó évente kétszer köteles volt a malmokat ellenőrizni, megbüntetni azokat, akiknél hiányosságot talált és rákényszeríteni a javításra. A céh becsülete mellett tehát a minőség ellenőrzése és a malomtulajdonosok érdekeinek a védelme egyaránt fontos volt. A barcasági mestereknek kötelessége volt a kontárok üldözése. „Mindaddig, míg jó mesterek találhatók, egy kontárt sem szabad megtűrni, de amennyiben hiány van a molnármesterekben, az ínség miatt az is megengedtetik, mert a nyomorúságnak nincsenek törvényei” (Kovách–Binder 1981: 133).

{48.} A feldolgozó szakmák közül a pékek céheinek (6. térkép) száma viszonylag csekély (39), a mézeskalácsosoké pedig kimondottan kevés (15), de a szappanosoké is alacsony (31). Bizonyos, hogy a kenyérsütés az önellátás legszélesebb területét jelentette mindig. Kétségtelen azonban, hogy a kisebb városok, megyeközpontok, mezővárosok a 18. század második felében, de a 19. század folyamán fokozatosan, olyan iparos-, kereskedő-, tisztviselőréteggel is rendelkeztek, amely szükségleteit már nem házilag elégítette ki. Az ellentmondást a céhes iratok kutatása oldja meg. Rábukkantunk például a budai fehérpékek (Weissbäcker) mesterkönyveire, akik a kenyérsütés mellett a finom pékáru készítésével foglalkoztak. 1695-ben kaptak szabályzatokat, mesterkönyveiket azonban már 1689-től vezették. Térképre rajzolva az adatokat (7. térkép) láthatjuk, hogy a főcéh hatásköre az Érsekújvár–Székesfehérvár–Dunaföldvár–Zombor–Ujvidék–Orsova–Karánsebes–Temesvár–Arad–Nagyvárad–Eger városok által határolt területekre is kiterjedt a 17–18. században, a török kiűzése utáni időben. Ezen belül a Buda környéki helységek sokasága kapcsolódott a céh kötelékébe. 1689–1800 között 106, 1801–1866 között 84 budai mestert vettek fel a céhbe. A vidéki mesterek száma 1696–1800 között 40 helységből 146, 1801–1858 között további 21 helység kapcsolódik a főcéhhez, de a felvett mesterek száma már csak 80 fővel emelkedik (BTM-Kiscell 41). Ezek közül néhány később önálló szervezetet alakított, így 1731-ben a .szegediek is kiváltságot nyertek, de már 1729-ben kaptak egy ideiglenes szabályzatot a város tanácsától, amely elrendelte, hogy addig is, amíg a királyi privilégiumot elnyerik, a mesterek számát nem szabad növelni, és mások se űzzék az ipart. A mesterek száma még 1844–1850 körül is csak 11–17 között mozgott, 1863-ban emelkedik 25-re. Az 1842–1865 között felszabadult inasok száma pedig 111 fő. A műhelyek munkaerő-szükséglete biztosítva volt, az önállósodásra azonban igen kevés eséllyel gondolhattak a nem pékcsaládból származó ifjak. Részben ez a körülmény, másrészt a Szeged környéki városok növekedése a kirajzást eredményezte. A budai főcéh hatáskörének a 19. század elején bekövetkezett csökkenése után természetesnek tűnik, hogy a szegedi pékek céhe átvette a főcéh szerepét, és 1850 körül közel húsz helység mestereit találjuk soraiban mint vidéki mestereket (Hilf 1929).

A budai és a szegedi céh adatait egy térképen egyesítve (7. térkép) láthatjuk, hogy a kenyérsütés háztartáson belüli gyakorlata fokozatosan teret veszít, illetve bérsütés formájában a pékek látják el. A finom pékáru a választék bővítését, a luxusigények kielégítését is jelenti. – Az ország nyugati felében Pozsony után (1376) a soproni pékek testülete a legrégibb, 1582-ben alakult, korábban a bécsújhelyi főcéh tagjai voltak. A 18. század utolsó negyedében Landmeisterként Rákos, Kőszeg, Szalónak, Ruszt, Balf, Bánfalva, Csorna mesterei is Sopronhoz tartoznak, majd 1820 körül Kapuvár és Ágfalva is Sopron vonzásában van. A városi mesterek száma 17-20 körül mozog a 18–19. század fordulóján. A soproni pékek 1815–1859 között összesen 361 inast szabadítottak fel, ebből 178 a vidéki származásúak száma, részarányuk pedig az idők folyamán 43-ról 60%-ra növekszik. A származáshelyek körülbelül 50-60 km-es körzetben fekszenek a várostól, ami a város egyéb munkaerővonzásával is egyezik nagyjából, másrészt a város közvetlen gazdasági kisugárzásának is egyik fokmérője lehet. Az 1870-es években Sopron megye nagyobb községeiben, mezővárosaiban, vásáros helyein 1-2, de 4-5 sütőt (Bäcker) is kimutatnak az iparkamarai statisztikák, ami kétségtelenül az önellátás bizonyos bomlását, illetve a polgárosodás folyamatát tükrözi (Domonkos O. 1975a).

A mézeskalácsosok az édességek specialistái a középkorban. Városi jelenlétük mai ismereteink szerint a legkorábban Sopronban mutatható ki 1379-ben, a város első telekkönyvének névjegyzékéből. Feltehető, hogy a királyi városokban, nagyobb mezővárosokban {49.} ekkor már több helyen is feltűnnek, így például Debrecenben. A céhes szerveződés az ország nyugati felében indult meg a bécsi főcéh vonzásában. A bécsiek első szabályzatukat 1597-ben kapták II. Ferdinándtól, amelyet 1638-ban III. Ferdinánd megerősített. Más nyugat-magyarországi iparágakhoz hasonlóan a mézeskalácsosok is a bécsi főcéhbe kérték felvételüket, amíg majd önálló céh alakítására elegendő számmal rendelkeznek. Az első idevonatkozó feljegyzés 1654-ből ismert, {52.} amikor a céhgyűlés határozatban mondta ki, hogy a bécsi mesterek egy évig, a morva és magyar külső mesterek pedig két évig nem vehetnek fel inast. Ezzel a szakma túlnépesedését igyekeztek megakadályozni. További adatok a számadásokból bizonyítják, hogy a pozsonyi és nagyszombati negyedmesterek (Virtl-Maister) 1658–1681 között háromévenként befizették a negyedévi díjakat, negyedmestert válaszottak stb. A vidékiek között az említettek mellett soproni, kőszegi, rohonci, kismartoni és nezsideri mestereket is találunk. A hatáskör kiterjesztését az 1661-ben I. Lipót által kiadott privilégium is biztosította a bécsi főcéh számára, ugyanis azt az Enns folyó alatti és fölötti Osztrák Birodalom, valamint a királyi Magyarország és a Morva őrgrófság területére szóló érvénnyel fogalmazták meg. A főcéhbe belépni nem volt kötelező, ezért a céhen kívül működő műhelyek zavarták a privilegizált mesterek érdekeit.

Így került sor 1681-ben az önálló magyar mézeskalácsos céh megalakítására, Pozsonyban. A bécsi főcéhhez Pozsony, Nagyszombat, Sopron, Modor, Győr mesterei nyújtottak be kérelmet, több más mestertárs nevében is, hogy egy önálló magyar főcéhet alakíthassanak, elválhassanak a bécsiektől. A kérést indokolta a távolabbi műhelyek ellenőrzésének a nehézsége is. A kapott privilégium hatásköre kiterjedt az említett királyi városokon kívül a bányavárosokra, Alsó- és Felső-Magyarországra. De tekintettel arra, hogy a bányavárosok igen távol estek a céh székhelyétől, Pozsonytól, engedélyezték nekik negyed-láda (Virtl-Lade) működését, azzal, hogy évente egyszer két mestert kötelesek voltak a céhgyűlésre küldeni. 1726-ban azután ezek a városok Besztercebányán önálló szabályzatokat is szereztek. A 8. térképről láthatjuk, hogy a negyed-ládaként is szereplő Nagyszombat mesterei már 1697-ben külön testületet alakítottak, a Tiszántúlon Debrecen és Békés 1713-ban, Kassa 1727-ben, Lőcse–Eperjes–Késmárk pedig 1735-ben váltak önállóvá. Vonzáskörzeteikről nem rendelkezünk adatokkal.

1719-ben Buda és Pest mesterei nyertek kiváltságokat a város tanácsától, amelyet 1726-ban megerősített III. Károly, és kezdték meg működésüket mint főcéh. Hatáskörük hamarosan kiterjedt a Székesfehérvár (1719), Eszék (1722), Kanizsa (1728), Szeged (1722), Temesvár (1728), Arad (1733), Eger (1723), Esztergom (1727), Érsekújvár (1745), Győr (1722) városok által körülvett területekre. A közbülső városok, mezővárosok, falvak beszervezése folyamatosan történt. Az új műhelyek építéséért különdíjat kellett fizetniök a vidéki mestereknek. A 18. században 46 helységből 136, a 19. században további 141, összesen 324 mestert vettek fel a főcéh soraiba. A 19. században még 21 helységgel bővült a céh hatásköre. 1834-ben a pestiek önállósították magukat, de arról, hogy vidéki mestereket is magukkal vittek volna, nincsenek adataink (Főv. Lt. 1210, 1211). A körzeten belül önállósította még magát újvidék 1822-ben, Pécs 1823-ban, Székesfehérvár 1859-ben. A Dunántúl nyugati felére pedig a pozsonyi főcéh terjesztette ki hatalmát, amelyből a soproniak 1818-ban váltak ki. A további kutatás feladata, hogy a két tiszántúli, de főleg a debreceni céh vonzáskörzetét felderítse és körvonalazza (Szabadfalvi 1957a, 1986; Domonkos O. 1980a).

A főcéh budai és pesti mestereinek a száma 1719–1858 között mindössze 39 fő, ami körülbelül 4-4 műhely változó mestereit teszi ki. Debrecenben viszont 1730 körül 24, 1770-ben 15, 1847-ben 6 mester dolgozik. 1834-ben az önállósodó pesti céh tagjainak a száma öt. A vizsgált időszakban körülbelül 90 műhelyben összesen 698 inas szabadult fel, amiből 152 mester fia vagy rokona volt. Ennek ellenére mindössze 20 olyan családot találtunk közöttük, ahol két esetben a család 3, öt esetben 4, két esetben 6, egy-egy esetben pedig 7, illetve 11 tagja folytatta a mesterséget, tehát több generáción keresztül családi kézben maradt a műhely. Az özvegyek például bérbe adhatták a {53.} műhelyt ifjú mestereknek, és amíg volt ilyen, addig nem engedélyezte a főcéh új műhely építését abban a helységben.

A mézesbábosok a vásárok, egyházi búcsújáróhelyek rendszeres látogatói voltak. Árusítottak ehető és dísztárgynak szánt, mintázott, később festett mézeskalácsokat, készítettek méhsert (erjesztett ital), márcot. De jelentős volt a bevételük a lépesméz melléktermékének, a méhviasznak a feldolgozásából, a húzott, öntött és mártott gyertyákból, a búcsújáróhelyeken hagyományos viaszofferekből egyaránt.

A mintás mézeskalácsok készítéséhez használatos faragott formákat részben maguk a hazai mesterek állították elő, Debrecenben, Pesten, a Felföld városaiban, Nyugat-Magyarországon kiváló faragókat ismerünk a 16. századtól kezdődően. Az utolsó mintakészítő mesterek munkáját iparművészeti és néprajzi irodalmunkból ismerhetjük meg (Kemény 1915; Végh J. 1938; Mihalik S. 1954; Weiner 1981). Természetesen számításba kell venni a vándorló legények munkásságát is, akik a magas színvonalú mintafaragás német területeiről érkeztek hazánkba.

A mészárosok céheinek elterjedési térképe azt mutatja, hogy ezek többsége a 15–18. század során alakult a sűrűn lakott országrészeken (9. térkép). Szabályozták a városi, földesúri és falusi mészárszékek bérlőinek, tulajdonosainak a kötelességeit a lakosság ellátása érdekében. De előírták azt is a szabályzatok, hogy a faggyút elsősorban a szappanosoknak, a bőröket pedig a helybeli vargáknak, tímároknak az előjoga megvásárolni. Az Alföld nagy területein alig találunk céheket, ami érthető, mert az állattartás általános gyakorlata biztosította az önellátást, illetve a mészárosok maguk is foglalkoztak élőállat nagybani kereskedésével is, például Debrecenben. Az iparág történetét a pest-budai, a soproni és győri céhtörténet kutatói részben feltárták (Bevilaqua-Borsody 1931; Winkler 1928; László F. 1965).

A marhák, juhok, sertések feldolgozásának mellékterméke a zsiradék, szalonna, faggyú, ami a szappankészítésnek és a gyertyaöntésnek az alapanyaga. A mosáshoz használt hamulúg, sziksó, szappanfű mellett a középkor végén terjed el a szappanfőzés ismerete a fejlettebb kézműiparral rendelkező királyi városokból, ahol a 14. században már feltűnnek e vegyi ismereteket, de legalábbis gyakorlatot igénylő mesterség képviselői.

A legkorábbi szappanoscéhek (10. térkép) az állattartás leghíresebb tájain, a Tiszántúl kereskedelmi és kézművesközpontjaiban szerveződtek. Az első ismert céh Debrecenben alakult (1598), amelynek mesterei azután Kecskemétnek és Nagykőrösnek adták ki szabályzataik másolatát 1642-ben. Valószínűleg Kálló mesterei is a debreceniek szabályzatait vették mintának 1651-ben, amit azután a király erősített meg. A városi igények növekedésével Nagyszombatban (1629), Pozsonyban (1646), Pesten és Budán (1696-1697) alakultak önálló céhek. A Dunántúl északnyugati területei a bécsújhelyi céh vonzáskörzetében voltak a 17. század első felében. Az Eszterházyak uradalmi központjainak szervezése a kézművesek számára is egy sor szabályzatot eredményezett. Így a fraknói, kismartoni és lándzséri uradalmak szappanosai közös céhlevelet kaptak Eszterházy Páltól 1657-ben, amelyet 1662-ben 1. Lipót erősített meg. 1657-ben két-két nagymartoni és lándzséri, egy-egy nyéki, fehéregyházi, feketevárosi mester tartozott a közös testületbe. Bécsújhelyi függőségüknek még 1672-ben is voltak utórezgései, feltehetően az elmaradt tagdíjak miatt (Csatkai 1941). – A győri szappanosok a budai, óvári és pécsi mesterekkel közösen alakítottak céhet 1745-ben és valószínű, hogy más vidéki mestereket is felvettek soraikba a Dunántúl területeiről. – A soproniak csak 1775-ben szakadtak el a pozsonyiaktól, 1783-ban már tíz mester dolgozott a városban, akik közül az 1880-as években kisebb gyártelep nőtt ki, amely {58.} még 1940 után is működött. – Erdélyben a szebeniek 1663-ban nyertek kiváltságokat, vonzáskörzetüket nem ismerjük, de feltehetően kiterjedt a szász városokra.

A Duna-Tisza közének a középkor óta fontos központja volt Szeged, de történelmi viszontagságai miatt céheiről keveset tudunk (a források jelentős része elpusztult). Szappanoscéhük csak a 19. században alakult, bár jól tudjuk, hogy a táj ellátásában jelentős szerepük volt a szegedieknek. A szegedi szappan az ország nagy területein árucikk, sőt kiváló minősége révén az 1830-as években magában Debrecenben is versenyképes volt a helyiek készítményeivel. A debreceni céhek legmódosabb testületei között találjuk a szappanosokat, akiknek a száma 1710–1720 között 58, 1770–1780 körül 68, 1790 táján 83 mester, majd megkezdődik a fokozatos csökkenés, és 1840-ben számuk már csak 50. 1785-ben a szappanoscéhnek 80 tagja volt, 10 legényt és 6 inast foglalkoztatott (és ki tudja, hány segítőt), évi termelése 3052 darab (egy tábla tőkeszappan 100-106 font = 50–60 kg), bruttó értéke 49 808 forint, az egy termelőre eső haszon 99 forint, ami a legmagasabb a nagy létszámú céhek körében (Varga 1981a; 1981b). A mesterek számával a termelés is visszaesett, ami a közönség kárára volt. A város tanácsa nagy gondot fordított a főzés rendjének betartására, hogy a város 30–40 ezres lakossága ne maradjon ellátatlan. Kötelezte a céhet, hogy a piaci áruszínjében mindig kellő mennyiségű szappant tartson. Az 1830-as években állni kellett a versenyt a szegediekkel. A céh határozatot hozott 1833. szeptember 11-én, hogy a Szent Mihálykor következő vásárra soron lévő tíz mester nehéz szappant főzzön, „… és a Szegedi Szappanosok mellé rakodni kötelesek lesznek. E mellett a Szappanos boltokba Könynyű Szappant árulhatnak (de) e mellett Nehezet ne, valamint a nehéz mellett Könynyűt nem.” 1839-ben „Végeztett, hogy a Szegedi Szappant minden Bs. Szappanos Embernek Helybeli Országos Vásárkor szabad lészen venni, és árulni”. 1840. január 24-én a következő végzést hozta a céh: „Továbbá, hogy mint a múlt Gyülésbe, megengedtetett a Szegedi Szappannak nagy vásáron által való vétele és árulása, Annál fogva azonn Szappant melyet a Bs. Czéh Tagjai, a Szegediektől Vásárkor levettek, szabad lészen (:az idevaló Szappan szűk volta miatt:) A Szappanos Színben Árulni, de többet sem levél által hozatni, sem vásárokról hozni szabad nem lészen” (HBmLt IX. 25.2). A híres debreceni szappanoscéh leáldozásának okát abban kell látnunk, amit a város történetének írói megfogalmaztak a helyi forrásanyag alapján. A 18. század végétől fokozatosan felhagynak a város kézművesei a termeléssel, és egyre nagyobb gondot fordítanak a város felosztott határából „házjogon” kapott földek és rétek hasznosítására, művelésére. Így hát nemcsak az aktív műhelyek száma csökkent, hanem a megmaradóknak egy része sem egész éven át dolgozott. A céhes kötöttségek pedig nem engedtek szabad utat a tőkével és vállalkozói kedvvel rendelkező mestereknek.

A debreceniek általában kevés legénnyel dolgoztak, az inasfelvétel is alacsony volt, amivel tudatosan is akadályozták az utánpótlás mesterjogot követelő rétegét. A soproni és győri szappanosok szálláskönyvei ezzel ellentétben nagyméretű külföldi és szerényebb hazai legényforgalmat jegyeztek fel az 1780-as évektől kezdődően. A debreceniek nyugatra irányuló vándorlásáról nincsenek adataink, ugyanakkor a Délvidék, az Észak-Dunántúl, valamint a Felföld városai legényeinek neve a szászországi legényszállások könyveiben többször megtalálhatók. Így például a pápai Kluge Sámuel, akinek kékfestő ősei a szász Sorauból települtek Magyarországra Mária Terézia idejében, több ezer kilométeres utat járt be a német fejedelemségek területén 1818–1820 között (11. térkép). A soproni legényszálláson 1775–1801 között 969 (92 magyar), 1802–1835 között 2209 (332 magyar) legény fordult meg, ami átlagban 37, illetve 65 főt tesz ki. A magyarok részaránya 10–15%, illetve 1820 körül 20-25%-ra {59.} emelkedik. A külföldiek száma az 1821–1835 közötti időben tovább növekszik, a hazaiakkal együtt az évi átlag 96 fő. A növekedés tulajdonképpen már az 1810-es években megkezdődött, de ugrásszerűen 1821-től feltűnő (GySmLt: 2. Sopron Céh 20/a; MTA Kézirattár Gazd./4° 33. sz.).

A soproni szappanosok főcéhe az első vidéki mestereket Pinkafő, Szentgotthárd, Kőszeg, Keszthely, Szalónak, Varasd, Sárvár, Pápa, Türje, Zalaegerszeg helységekből vette fel 1793–1795 között. A vidéki mesterek száma 1800 körül évente 18–19 fő, a városi létszám Sopronban 10–11 fő körül állandósult. A filiális mesterek száma 1815 után már csak évi 5–6 (Kismarton, Ruszt, Komárom, Győrsziget, Pápa, Léka helységekből). A városi mesterek száma 1856-ban változatlanul 11 fő, majd 1868-ra 6 főre csökken (GySmLt: 2. Sopron Céh 20/b). A vidéki mesterek viszonylag nagy száma a 18. század végén a vásározás kiszélesedését, a szappan általános elterjedését és a házi főzés fokozatos visszaszorulását is kifejezi. A közepes gazdaságok és háztartások egész éven át alig tudnak annyi zsírhulladékot összegyűjteni, hogy egyszer főzzenek, vagy valaki hozzáértővel, esetleg bérfőzésben a szappanosnak adják azt át. A 19. század közepén pedig egyre fokozódik a finomabb szappanok importja, ami elsősorban a városi és úri igényeket elégíti ki. – A szegedi szappan versenye a soproni vásárokon és piacokon is gondot okozott. 1835-ben a soproni szappanosok panaszt {60.} tesznek a tanácsnál, hogy a soproni kereskedők és iparosok vásáron kívül árusítják a szegedi szappant, s ennek eltiltását kérik. A mesterek kötött létszáma (11 fő) miatt a kívülről érkező választékbővítés és olcsóbb áru visszaszorítása azonban már lehetetlen (Csatkai 1963). Ennek magyarázatát abban látjuk, hogy a német területek iparosodása lényegesen előbbre járt. A manufaktúrák a 18. század végén nyomasztóan hatnak a kézművességre, a legények többsége állandó vándorlásra vagy pedig bérmunkára kényszerül. Az ipari forradalom erősödésével egyre reménytelenebb az önállósodás, így hát a fejlődésben elmaradott kelet-, délkelet-európai országokba vándorolnak, sokan a megtelepedés reményében. A munkaerő-túlkínálat Pesten és Budán egy sor szakmában feszültséget is okozott az 1840-es évek végén, éppen a polgári forradalom idején. A külföldiek így azután a kisebb városokban is szívesen megtelepszenek, és ha ez nem sikerül, nincs más alternatíva, mint az otthoni vagy a gyári munka, vagy a kivándorlás Amerikába. A Sopronba érkező legények származását tekintve a sorrend a következő: 1. Csehország, 2. Szászország, 3. Szilézia, 4. Ausztria, 5. Bajorország, 6. Morvaország. A győri szálláskönyv hasonló adatai megerősítik a soproni tapasztalatokat.

Az élelmiszer- és vegyipar csoportba tartozó kézművesszakmák közül az olajütőknek csak két céhes szervezetét ismerjük az országban, az egyiket Eperjesről (1517), a másikat Debrecenből (1740). Szabályzataikat a városi tanácstól kapták. Az eperjesiek régi, tehát még 15. századi levelük bővítését és korszerűsítését kérték. A városi polgárjogot nyert mesterember tudásának bizonyítására köteles volt a sajátjából fél véka kender- vagy lenmagból jó minőségű olajat ütni. Az olajnak mindig tisztának kellett lenni, azaz lenolajat kenderolajjal összekeverni tilos volt. A minőség szavatolását biztosította az, hogy az olajoshordókat a mester saját jegyével volt köteles ellátni. A tanács előírta a szabályzatban, hogy az eperjesi lakók nem vásárolhattak fel len- és kendermagot, csakis a céh. Ennek jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy Eperjes és környéke már a 15. század elején rendkívül jelentős fonó- és szövőmunkával foglalkozott, vásznaikat a tanácson keresztül értékesítették száz és száz végszámra, másoktól is felvásárolva a kész termékeket, vagy éppen bedolgozókkal fonattak és szövettek. E jelentős háziipari termelés mögött a nyersanyagot előállító mezőgazdaság állt kiterjedt len- és kenderföldekkel. Az olajütőknek gondoskodniok kellett a városi szükségletek mindenkori kielégítő ellátásáról. A magvak árának emelkedése esetén is csak a városi tanács engedélyével volt szabad áraikat emelni. A tanács viszont monopolhelyzetet biztosított számukra a piacon, senki idegen olajütő nem hozhatott olajat a városba. A hordók „mesterjeggyel” való ellátásában a nagyban való kereskedés általános gyakorlatát kell látnunk. E fontos iparcikk éppúgy lejuthatott a budai, hatvani, váradi vásárokra, mint az eperjesiek len- és kendervásznai (Iványi 1931–1932; Szűcs J. 1955).

Egyéb helyeken céhes kereteken kívül dolgoztak, hiszen számuk csak egy-két főt tett ki. Elsősorban a tökmag- és lenmagfeldolgozás adta az étkezési és világítási célra alkalmas olajat. A repce és napraforgó későbbi megjelenése és tömeges termelése, illetve feldolgozása már a céhes kereteken kívül létrejött kisebb-nagyobb üzemek körébe tartozik. Tudjuk azonban, hogy a nagy faszerkezetű olajprések a 19. század első felében országosan el voltak terjedve, majd számuk még növekedett is az olajos magvak szántóföldi méretekben történő termesztésének kibővülésével párhuzamosan. A soproni kereskedelmi és iparkamara jelentése 1876-ban Sopron, Vas, Zala, Somogy, Tolna, Baranya, Veszprém és Győr megyék területén összesen 224 olajütőt tartott számon, ebből 2 emberi, 216 állati és 6 vízi erővel működött. „Az itt elősorolt 224 olajmalom közül mintegy 123 iparszerűleg űzetik; többiek közül némelyikben a {61.} nagyobb földbirtokosok saját szükségletükre termelnek olajat, a legnagyobb része pedig ezen malmoknak gazdasági mellékipart képez. Az olaj termeltetik repcze- és lenmagból, úgy a napvirágnak magvaiból és tökmagból.” A legtöbb olajütő Somogyban és Tolnában működött, 75, illetve 64 műhelyben. E dunántúli terület évi termelése megközelítette a 3000 mázsát, valamint a 7300 mázsa melléktermék – olajpogácsa – a takarmányozásban került hasznosításra (Soproni iparkamara 1876. 1198–1199).

Az iparstatisztikák szerint Magyarországon 1884-ben 471 önálló vállalkozó 1160 egyént foglalkoztatott. A gyári termelés növekedésével azonban számuk gyors ütemben csökken, és 1890-ben már csak 77 önálló olajütőt tartottak számon 301 alkalmazottal (Matlekovics 1896–1898: II. 163).

A hamuzsírégetés, a salétromfőzés, sziksógyűjtés sohasem tartozott céhes keretekbe, jóllehet különösen hatalmas méreteket öltött a 18. század első felében, ami nagy károkat okozott az erdőállományban, és gyakorlását királyi rendelet korlátozta. A salétromfőzés elsőrendűen hadicélokat szolgált, lévén a salétrom a lőpor alkotórésze. A hamuzsír (lúgkő) és sziksó felhasználása a szappanfőzésben, a mindennapi mosás paraszti gyakorlatában az alföldi sziksó-termőhelyeken még századunk harmincas éveiben is élt.

FÉM- ÉS FÉMFELDOLGOZÓ IPAR
(BÁNYÁSZAT, KOVÁCSOLÁS, VASHÁMOROS, KOVÁCS, CIGÁNYKOVÁCS, PATKOLÓKOVÁCS)

Amint már említettük, a vasművesség munkájának szakaszait – bányászat, kohósítás, hámorokban való feldolgozás, kovácsolás, nyersvassal és kovácsolt termékkel való kereskedés –, paraszti gyakorlatát legjobban Torockóról és környékéről ismerjük Orbán Balázs és Kós Károly tanulmányai alapján. A modern vasipar megjelenéséig Torockó Erdély legjelentősebb vasfeldolgozó központja volt. 20–30 vasverő hámor dolgozott egy időben, félkész és készáruinak értékesítését társaságok, magánvállalkozók bonyolították le. Egy vasverőn naponta 70–80 kapa készült. Nagyszámú kovács, lakatos, fegyverkovács, cigánykovács dolgozott itt, akik ekevasat, szerszámokat, különféle használati eszközöket állítottak elő. Árujuk Erdély minden városába eljutott a szekeresek révén, termékeiket a vasboltok rendszeresen vásárolták. A Székelyföldet azonban Lövéte és Szentkeresztbánya hámorosai látták el már korábban is vaseszközökkel. Igen tanulságos leltárakat közölt Kós Károly, amelyekből kitűnik, hogy milyen sokféle vastárgyat használtak és őriztek még az 1950-es években is a torockói házakban. A vasművesség specialistái, szakemberei az árutermelés törvényei szerint mindennapi igényeiket a piacról elégítették ki, így egy sor iparos élt meg a városban e módosabb réteg megrendeléseiből. A város maga nemcsak ipari, de kulturális központja is lett a környéknek, ízlés alakítója az építkezésben, viseletben, a szerszámok használatában (Kós 1972b).

A Gömör megyei vashámorosok 1585-ben céhet alakítottak Jolsván, melynek szabályzatait a murányi várkapitány adta ki. Többek között szabályozta a hámorok működése után fizetendő bért, a munkavállalás szabályait, a rendszerint karácsonykor kötött megállapodások, előleg kötelezettségeit, a munkások bajtársias segítségadását, az önkényes távozás vagy munkáscsábítás bírságait éppúgy, mint a szén vásárlásának, illetve megosztásának módját, vagy a szén szállítójával kötött éves szerződés erejét. Külön rendelkezik a városon kívül lakókról: akik a céhbe akarják magukat felvétetni, a társaság összejövetelein részt venni kötelesek. A feudális céhes {62.} kötöttségeket az 1713-as, majd az 1755-ös szabályzat fokozatosan lazítja, és előtérbe kerülnek a tőkés termelés vonásai, majd ezeknek az erőknek az uralomra jutását fejezi ki az 1805-ben megalakított Murány-völgyi részvénytársaság (Heckenast 1958).

A vashámorok termékeiről az árszabások nyújtanak jó tájékoztatást, hiszen azokban nemcsak a közvetlen környék, hanem távolabbi vidékek talajviszonyait, eszköztípusait figyelembe véve nevezték meg az árukat. Borsod, Abaúj, Nógrád, Gömör megyék területén számos hámor működött, így a kovács árszabásokban ezek termékeivel is találkozhatunk. Egy igen tanulságos sorozatot állított össze ezekből Bodgál Ferenc az 1696–1770 közötti időszakból. Ezek között Mecenzéf hámorainak termékeit is megismerhetjük. A szokásos kovácsmunkák mellett szerepel sínvas, rúdvas, kapa, kétágú irtókapa, csákány, Alföldre való szántóvas, csoroszlya, boronafog, erős csiga, különféle erősségű láncok, fejsze, jó nagy béresfejsze, kisebb faragófejsze, fűvágó kasza, sarló, szecskavágóba való kasza, kaszakalapács üllővel, lécszeg százával stb. (Bodgál 1964). – Ismerjük a Veszprém megyei Kislőd vashámorának készítményeit is 1785-ből, melyek részben öntöttek, részben kovácsoltak. Ezek között a tűzhelyre való öntöttvas lemezek, vas főzőedények, kályhába beépíthető vízmelegítő, kisebb-nagyobb vaskályhák, mozsarak só és fűszerek törésére, sőt patikák számára használatos mozsarak, de különféle, lövésre, riasztásra alkalmas vasmozsarak, a kovácsmesterséghez való szerszámok, mindenféle vízi mesterséghez szükséges vaseszközök, nagy és kicsiny mázsák (római mérleg), süveges és posztós számára vaslemezek, malmokhoz szerszámok egyaránt szerepelnek (Némethy 1956).

Városi szerszámkészítő specialisták a szerkovácsok és műszerészek, mechanikusok (Zeugschmid, Zirkelschmid), de például késesek is, akik nemcsak a nevükben jelölt eszközöket, hanem szabóknak, kesztyűsöknek, borbélyoknak való ollót, borotvát is készítettek rendszeresen. Az egyes iparágak szerszámkészletének előállítása természetesen a helyi kovácsok és lakatosok munkakörébe is tartozott, mégis a 17. században már a nagyobb városokban létesült vaskereskedések kínálják a legnagyobb választékot. A nyugatabbra fekvő országokban szokásos szerszámkatalógusok megjelentek Magyarországon is, amiből a vaskereskedők rendelhették árujukat. Talán éppen a hazai felvevőpiac lehetőségeit ismerve vándorolt ki Tatáról Joseph Wathner és telepedett meg Stájerországban, kapcsolódott be a vasáru-kereskedelembe. 1825-ben Grazban megjelent árukatalógusában több ezer terméket sorol fel és mutat be ábrákon, ismerteti mesterjegyeiket, ad útmutatást a tömeges rendelés jelzéseire, használja az elnevezésekben a „magyar” jelzőt egyes termékeknél. E kötetből a gazdálkodás szerszámai mellett az egyes iparosok szerszámkészletének darabjait is megismerhetjük, egyes múzeumi darabokat szinte azonosíthatunk is a katalógus ábráival (Wathner 1825).

A mezőgazdasági termelés és közlekedés, az egyes iparágak alapvető szerszámainak, a háztartások vaseszközeinek előállításában a legfontosabb szerepet a kovácsmesterség töltötte be. A kovács személyének honfoglalás körüli kiemelt tekintélye és tisztelete a későbbi századok során ugyan megkopott, de munkája nélkülözhetetlen minden településen. A szolgáltatófalvak megszűnésével, specialistáinak polgári, jobbágyi vagy éppen katonai sorban való munkálkodása gyorsította a korábbi tisztelet csökkenését. Céheik (12. térkép) alakítása a 15. századtól egyre gyorsuló ütemet mutat, összesen 104 önálló testületben. Sokszor társultak azonban bognárokkal, lakatosokkal, e három iparágnak több egyesült szervezetét is ismerjük. A 18. század végétől szaporodó vegyes vagy egyesült céhekben, ahol néha egy helység 10-15 szakmájának mesterei kértek szabályzatokat, a kovácsok elmaradhatatlanok. Így hát szinte minden céhes településen megtalálhatók a 19. században. A kovácsok és {63.} bognárok közös céhei a 17. században elsősorban a Dunántúl nyugati felében az uradalmi központokban és mezővárosokban jöttek létre. A török alól felszabadult területeken az önálló kovácscéh elenyészően kevés, ellenben kovács és bognár, illetve a már említett vegyes céhek annál nagyobb számban alakultak. De tudunk arról is, hogy a megszállt területek mesterei például a közeli győri kovácsok céhébe kérték felvételüket.

A kovácsműhelyek felszereltségéről, szerszámairól a régészet középkori leletei és korabeli német metszetek ábrázolásai alapján kapunk képet (Szabó Gy. 1954). Az írott források egyes uradalmak, várak kovács- és lakatosműhelyeinek eszközeit, szerszámkészletit is leltárakban rögzítették, így például a 17. századi Rákóczi-uradalmakból (Makkai 1958b). A mezővárosi, falusi kovács- és lakatoskészítmények egy része a termelőeszközök előállítását szolgálja, akár tömegméretű áruként, akár megrendelésre (váltómunka, a kovács vagy a gazda vasából), többnyire azonban közvetlen szolgáltatás jellegű javítás, ekevas-igazítás, kocsi- és szekérvasalás javítása, élezés és edzés, patkolás; ajtó- és ablakvasalások, zárak, sarkantyúk, csizmapatkók, zablák és kengyelek készítése, a 19. század elejétől a hordók vassal való abroncsolása (lakatos!) – a korábbi faabroncsolás helyett – tartozik mindennapi munkájukhoz. Ezek sokféleségét a városi, majd megyei árszabások tömege révén ismerhetjük meg (Kolosváry–Óvári 1885–1897: V/1.).

Erdélyben a szász kovácsok céhuniót alakítottak 1642-ben. Szeben, Segesvár, Brassó, Medgyes, Beszterce, Szászsebes, Szentágota, Kőhalom, Berethalom és Szászkézd, tehát az egész Királyföld mestereinek képviselői (18 fő) összegyűltek Szebenben, és régi szabályaikat felülvizsgálták, újakat alkottak teljes egyetértésben. A munkaerő biztosítása érdekében kimondták, hogy az a legény, aki szőlőkapálásra akar menni, három forint bírságot fizet. Viszont parasztszolgát sem volt szabad egy vagy két hevítésnél tovább foglalkoztatni a műhelyben. Az unió mesterei árutermelést is folytattak, vásároztak, ami a kovácsoknál szokatlan jelenség. „Aki vásárra dolgozik, útközben ládáját árulás végett ne nyissa ki, aki ezt cselekszi, minden darab után fizessen egy forint bírságot.” – „A magyar sokadalmakon a megszokott helyen két napig legyen szabad árulni, aki ezt megszegi [több napon át árulna – D. O.], vétkéért egy forint bírságot fizet.” A szász sokadalmakra viendő munkát csiszolják ki, ahogy ez Erdélyben szokás, ellenkező esetben elkobozzák. Cigánypatkót venni és felverni tilos. A bányahelyek hámoraitól igyekeztek legényeiket távol tartani. „Ha egy legény Nagybányára vagy Torockóra vagy más olyan helyre akar vándorolni, ahol nem tartanak céhet, abban a helységben, ahonnan fel akar kerekedni, fizessen hatforintnyi bírságot.” Termékeiket tehát magyar és német formára egyaránt készítették, árusították (Kovách–Binder 1981: 210–211).

Míg a városi és mezővárosi kovácsok rendszerint önálló műhellyel rendelkeztek, addig az uradalmak, de a hozzájuk tartozó falvak műhelyei is a földesúr tulajdonát képezték, amelyekben vagy jobbágyként, vagy szerződött iparosként dolgoztak a kovácsok. A gazdasági felszerelések javítása elsőrendűen a faragóbéres-bognár és a kovács munkájától függött. Műhelyeik utolsó példányai, egymás mellett épült formában, még az 1950-es években is működtek, de már a szövetkezetek tulajdonában. A 19. században egyre gyakoribb az uradalmi és falusi kovácsok konvenciós alkalmazása, tehát évi szerződéssel, természetbeni és készpénzfizetéssel. A jobbágyrendszer felszámolása után a falvak elöljárósága szerződtette a kovácsot a falu műhelyébe, amely előtt rendszerint a jellegzetes patkolókalodát is megtaláljuk. Ez a gerendákból ácsolt és mélyen a földbe ültetett kaloda a rúgós lovak és az igába fogott marhák patkolását segítette. A lovak ugyanis idomíthatók, megszokják a patkolás kellemetlenségeit, {66.} az ökrök és tehenek azonban többnyire csak emelőszerkezettel ellátott kalodában voltak megpatkolhatók. Ezek utolsó példányait fényképek őrzik századunk közepéről. – Az uradalmak árutermelésre való áttérése után, a 19. század utolsó harmadában a gőzgép, cséplőgép is megjelent a termelőeszközök között, kezelésüket sok helyütt – a régi hagyományoknak megfelelően – konvenciós gépész-kovácsok látták el (Bodgál 1969).

Az európai gabonakonjuktúra hatására hazánkban is növekszik a szántóföld területe, több helyen áttérnek a kétnyomásos rendszerről a háromnyomásos vetésforgóra, de a rétek egy részét, valamint a lecsapolt területeket is bevonják a termelésbe. Ennek hatására növekszik a földművelő eszközök iránti kereslet, az ekéket a bognárok (háziiparos faragók is) készítik, a vasalások a kovácsokra várnak. Megnövekszik tehát a falvak kovácsainak száma, sokan kontárként is dolgoznak a 18. század végén, 19. század elején. Ezeket szervezik be mint vidéki mestereket a mezővárosok, városok céhei.

Így például a miskolci kovácsok 1719-ben még külön, a kovácsok, kocsigyártók, bognárok és kerékgyártók 1799-ben már közösen alapítottak céhet. A céh fokozatosan kiterjeszti hatáskörét egész Borsod megyére, sőt Abaúj és Szabolcs megye szomszédos területeiről is vesz fel mestereket. A bognárok mesterremekként egy egészen új kocsi és egy díszes német eke elkészítését írták elő 1799-ben. De vasalás nélkül sem kereket, sem egész kocsit nem volt szabad vásárra vinni, ami egyrészt az egyedi megrendelésen túl a piaci áru termelését, valamint a kovácsokkal való együttműködést is kifejezi. 1818-ra annyira felduzzad a céh létszáma, hogy ketté is vált. Ebben az évben a helyi mestereken kívül 41 „landmeiszter” kovács, illetve 35 kerékgyártó vidéki mester tartozott kötelékükbe. A két céh az 1818–1844 közötti időben összesen 82 helység mestereit vonta felügyelete alá, míg a városi mesterek száma a kovácsoknál 8-10, a kerékgyártóknál pedig csak 6-8 fő. Igaz, hogy a munkaerő-ellátás nem a legjobb, hiszen 1831–1859 között csak 405 vándorló legény fordult meg Miskolcon, ami évi 14 főnél valamivel több a két szakmában, tehát még egy legény sem jut minden mesterre, másrészt a vándorlegények nem is teljes éven át maradtak egy-egy helyen. Származáshelyük szerint dunántúli, alföldi, bánsági legények is vannak közöttük, de a többség a vidéki mesterek területeiről érkezik a városba. A munkaidő csökkentésére 1854-ben sztrájkokat is szerveztek a legények, a napi 15 órás (4-től este 7-ig) munka ellen lázadnak, és reggel csak 5-kor akarnak kelni és este 6 óráig dolgozni. A miskolci céh – a régi szokás megtartása érdekében – a kassai, debreceni és az egri céheket kéri nyilatkozatra a munkaidőt illetően. Természetesen mindenhonnan a hajnali 4-től este 7-ig tartó munkát igazolják, és így a legények vesztenek, minden marad a régiben. A céhek merevségét csak fokozza az a körülmény, hogy éppen a közeli vashámorok és manufaktúrák egyre nagyobb mennyiségben árasztják el az országot különféle ekevasakkal, kapákkal, sarlókkal és kaszákkal, tehát a munkaidő rövidítése a mesterek amúgy is romló viszonyait tovább mélyítené. A helyi javító, szolgáltató tevékenység egyre inkább előtérbe kerül (Bodgál 1965c; Bodó 1975).

Hasonló a helyzet a gyulai és a debreceni céhek vonzáskörzeteiben is. Gyulán a kocsigyártás árutermelői méretekben folyik a 19. század elején. Itt is alacsony a vándorló legények száma, bár közel duplája a miskolcinak, az 1830 körüli időben eléri az évi 37 főt is, de a mesterek száma is nagyobb (Czeglédi 1973). Debrecenben szinte kétségbeejtő a helyzet. 1822 és 1878 között összesen csak 1419 legény fordult meg a város műhelyeiben, ami évi 24-25 főt tesz ki, míg a mesterek száma 1820–1830 között 37; 1847-ben pedig 31 fő. Világosan látszik, hogy a mesterek többsége egyedül dolgozik, tehát valóban a szolgáltatás szintjére süllyedt; érdemes árutermelést már {69.} nem végeznek, megrendelésre dolgoznak. De tudnunk kell azt is, hogy ebben az időben már rendkívül széles választékkal dolgoznak a város vaskereskedői (HBmLt IX. 17/10).

Vácott 1725-ben a kovácsok és kerékgyártók együtt szerzik meg a kiváltságlevelet, ekkor a mesterek száma 6 fő. 1820-ban szétváltak és a céh vagyonán megosztoztak, legényeik is külön társaságokat alakítottak. A városi mesterek száma 10 körül mozgott a 19. század elején, ami a század közepére csaknem a felére csökkent. Vidéki mestereket 1730-tól vettek fel soraikba, hatáskörüket a század végére 10-12 helységre terjesztették ki, ez azonban 1858-ig a kerékgyártóknál 38, a kovácsoknál 41 településre bővült ki, illetve mindkét mesterség képviselőit 26 helységben együtt találjuk meg. Hatáskörük tehát 30-40 kilométeres körzetben érvényesült (Duray 1912). – A sűrűbb mezővárosi és birtokközpontokkal rendelkező Sopron megyében a kapuvári kovács-bognár céh hatásköre már leszűkűlt körülbelül 20 kilométeres körzetre, jóllehet 1669-ben Nádasdy Ferenctől kapott szabályzataik úgy rendelkeznek, hogy „… az egész Raba melleky Bognarok, Kouachok és Lakatosok (:kik tudniillik a Rabanak mind két felin Sopron Varmegiében laknak:)” mind felügyeletük alá tartoznak. Korábban Sopronkeresztúr vidéki mesterei voltak a kapuváriak is, de a nagy távolság miatt abból kiváltak, és kaptak önálló és jelentős hatáskört (GySmLt: 2. Céh, Kapuvár/b, Keresztúr/13a). – A 19. század közepének tájilag változó helyzetére megemlítjük, hogy a Sopron mellett fekvő Harka (ma Magyarfalva) kovácsainak száma 1840-ben 13, a bognároké 7, de 1862-ben már 19, illetve 9. Az alacsony lélekszámú község nyilván nem igényelt ennyi mesterembert, s azok minden bizonnyal a városi mesterek részére dolgoztak, vagy pedig kereskedők megbízása alapján árutermelők voltak, de kisebb szőlővel is rendelkeztek (GySmLt: 2. Céh, Harka).

A mezőgazdasági árutermelés növekedése az egyes kovács és lakatos műhelyek mestereit arra készteti, hogy bővítsék termelésüket, a korszerűbb vasekéket, vetőgépeket, szelelőket stb. sorozatban gyártsák. Hirdetések jelennek meg a fővárosi, országos lapokban, mezőgazdasági szaklapokban, például a Budapesti Hírlapban 1856. május 28-án a következő: „A hazai földművelés örvendetes haladását, és ahhoz legcélszerűbb eszközök érezhető hiányát tapasztalván, melyek nélkül a külföldön divatozó, legmagasabb foka a földmívelésnek el nem érhető; – e hiányt helybeli kovácsgyáram készítményeivel pótolni igyekeztem; a földmívelési legszükségesebb eszközöknek egyik nemét, vasekéket, nagy számban, és minden méltányos kellékkel ú.m. teljes czélszerűség és tartóssággal készítve kiállítottam a tisztelt földmívelő közönség becses szemléjére és megvásárlására, e vas-ekéim magukat azzal is ajánlván, hogy legállandóbb festékkel vannak bevonva, és a legjutányosabb áron ú.m. taligával 28 ft. taliga nélkül pedig 18 ft. p. p. ért megszerezhetők. Sopronban május 28. 1856. Pálfi Sándor kovácsmester 709. házszám.” (Magyar utca 14. – Pálfy Sándor tulajdonos 1869-ben.) De említhetjük a nagycenki Bokor-féle mezőgazdasági gépgyárat is, amely 1855-ben a párizsi világkiállításon a cenki ekékért kitüntetést kapott. Vetekedett a Vidats-ekével, az angol vasekék alakított változataként lett országosan is kedveltté, terjedt el a cukorrépa-termelő vidékeken. Wiener Moszkó írja a Magyar czukoripar fejlődése c. művében (1902: I. 265): „Az előtt használatban volt Zugmayer-féle ekéket angol minta szerint javították és a szomszédos stájer vashámorokban minták után készített alkatrészekkel együtt sok ezer példányban, mint »nagy-cenki ekéket« az egész birodalomban, különösen pedig hazánkba szállították.” Bokor Nándor géplakatosmester cenki üzemében vetőgépet, csépléshez használatos járgányt is készített, kiemelkedő ipari tevékenységéért 1885-ben a királytól arany érdemkeresztet kapott (Csenár 1968).

A céhes kovácsoknak nemcsak a kontárokkal, hanem a háziipar-szerűen dolgozó cigánykovácsokkal is sok vitájuk támadt a századok során. Egy ilyen vita derített fényt arra, hogy milyen vastárgyakat készíthettek, ami nem sértette a kovácsok érdekeit. Szeged város tanácsa 1723. március 1-jén kelt tanácsülési határozatában mondta ki: ,, … Kovács Mestereknek kys adattatott, hogy városunkban meg maradandó Czigányok mit dolgozzanak, tudni illik: Csizmákat patkollyanak. Szántó Vasakat élesicsenek. Vas villa ágat forraszszanak, és egészlen vas villát csinallyak. Szántó Vas orára két márjásig vasat verhessenek. Kész marok Vasat fel süthessenek, de ujjat ne csinallyanak. Nád vágó kaszát csinállyanak, sarlókat fogazzanak; Iszkábákat verhessenek, Szőlő mecző Kest csinallyanak. Es hogy alsó Városon Két Kovács, és három Czigány, az Felső Városon is Két Kovács, és három Czigány, az Palánkban {71.} egy Czigány maradgyon” (CsmLt IV. A 1003.a. 1). Tudjuk, hogy Torockón is nagyszámú cigány foglalkozott kovácsolással, de az ország más területein is csoportokba települten gyakorolták mesterségüket, amivel néprajzi irodalmunkban is több tanulmány foglalkozik (Bakó F. 1954; Ladvenicza 1955; Bodgál 1962b).

Külön kell még szólnunk a patkolókovácsokról (Hufschmied), akiket már a 16. században megkülönböztettek a kovácsoktól (Schmied). Míg ez utóbbiak olyan helyeken, főleg városokban dolgoztak, ahol nem minden kovács patkolt lovat, addig a Hufschmiedek egyben az állatorvosláshoz is értettek némileg, de mindenesetre teljes felelősséggel tartoztak a végzett munkáért. A gyakorlatlan kovács könnyen kárt okozhatott a ló patájában, a rossz helyre vert szöggel „megnyilalta”, megsértette a lábat, hogy rálépni sem tudott a ló, sőt sokáig sántított is, tehát munkaképtelenné tette a jószágot. A 16–17. századi német nyelvű céhszabályok következetesen a Hufschmied ’patkolókovács’ megnevezést használják, talán még a középkori kovácsmesterségből való specializálódás emlékeként. Ugyanakkor például a soproni patkolókovácsok 16. század közepi árszabástervezetében a 33 megnevezett munka között csak kettő vonatkozik a ló patkolására. Az országos Céhkataszter 93 kovácscéhe mellett csak 11 patkolókovács megjelölést találunk. Ezek mind városi vagy mezővárosi alapításúak, csak Selmecbánya (1591), Dobsina (1633) és Bélabánya (1678) észak-magyarországi, a többi nyugat-magyarországi: Sopron (16. sz.), Pinkafő (1594), Kőszeg (1603), Rákos (1652), Pozsony (1647), Rohonc (1668), Szalónak (1669), Rábapordány (1678), Pozsonyszentgyörgy (1680). A bécsi főcéh 1428-as szabályzatának másolatával Pinkafőn (15. térkép) 1594-ben 12 helyi és a környező tíz falu 24 mestere alakított céhet, majd a bécsiek közbenjárására 1629-ben új nagy császári szabadalmat nyertek (Prickler 1960). A 18. századi viszonyokat még – kutatás hiányában – nem ismerjük, de feltehetően egyre több helyen végeztek bizonyos állatorvoslást is. Alátámasztja ezt az a tény, hogy 1799-ben királyi rendelet írta elő a baromorvosi vizsga letételét a „pesti Baromorvosi Oskolában”, amiről bizonyítványt kaptak. A tankönyv egy példányát 1952-ben a Sopron megyei Süttörön sikerült Botka János leszármazottaitól megszereznie a soproni múzeumnak. A családi emlékezet szerint valamelyik ősük gyógykovács volt. A Patkolás Mesterség Tudománya 838 címen kéziratban maradt meg a tanítás a lovakról. A különféle betegségeket pedig külön kötetben tárgyalja a névtelen szerző. A kovácsok lógyógyításával szakirodalmunk is foglalkozott megfelelő mértékben (Bodgál 1971b). A gyógykovácsok tudományát a műhely előtt kifüggesztett cégér is hirdette. Rendszerint 5-7 féle patkót egymáshoz kapcsolva akasztottak a tartórúdra, amely a repedt pata, a sérült nyír védelmét szolgáló, a hibás járást javító, a bokát emelő patkótípusokkal került összeállításra. A soproni múzeum az évszázados hagyományokkal rendelkező fertőrákosi kovácsok utolsó ilyen cégérét őrzi.

BŐR- ÉS BŐRFELDOLGOZÓ IPAR
(TÍMÁR, VARGA, CSIZMADIA, SZÍJGYÁRTÓ, SZŰCS, KAPCAKÖTŐ, KEFEKÖTŐ, FÉSŰS)

A bőrkikészítés specialistái a királyi szolgálónépek körében a tímár nevet viselték. Amint már említettük, ez a honfoglalás előtt valószínűleg bizánci kapcsolatok révén görögből átvett szó, feltehetően az eljárással együtt. A magyar módra történő bőrkikészítést a tímárok mellett a szíjgyártók is végezték a későbbi századokban, több {76.} helyen külön céhekbe tömörültek a magyar, illetve német szíjgyártók, ami nyilván nemcsak a termékek típusa, hanem a bőr kikészítésének timsós, illetve cseres módja miatt történt (Gáborján 1962). A 12–13. századból Fejér, Csanád és Szabolcs megyékből maradtak fenn Tímár helységek adatai, de bizonyosra vehetjük, hogy a kikészített bőr legfontosabb termékei között a szíjféléket is ők állították elő. Ezért hát a tímárok és szíjgyártók céhesedésének folyamatát együttesen kell figyelembe vennünk. A tímárok legkorábbi céhei az erdélyi szász városokban jelennek meg a 15. században, valószínűleg ők hozták a nyugati cseres eljárás ismeretét. A magyar szíjgyártók legkorábbi testülete a debrecenieké 1484-ből. A 15. században a vargák legkorábbi testülete a soproniaké (1447). Mindhárom mesterség céhei szaporodnak a 16. században, és megjelennek mellettük a század végén a csizmadiák is. Valamennyien végeztek bőrkikészítést, területileg más-más módon és mértékben. A Céhkataszter statisztikai adatai 312 csizmadia, 263 varga (ebből 25 „német” és 10 „magyar”), 88 tímár, 54 szíjgyártó egyszakmás, valamint 16-16 csizmadia-varga és tímár-varga, illetve 5 nyerges-szíjgyártó kétszakmás céhet mutatnak ki az ország területén. A vargák között természetesen 15. századi alapításúakat is találunk, sok a 16. századi és még több a 17. századi testület (16. térkép). Utóbbiak közül a török által megszállt területeken több városban kimutatható a folyamatosság. A legkorábbi két csizmadiacéh Kassán, illetve a Nyitra megyei Verbón alakult 1598-ban (17. térkép). A 17. században azután tömeges a két szakma szétválása.

Nyilvánvaló, hogy a 15. század végén és a 16. század első felében megjelenő és fokozatosan teret hódító törökös divat a lábbelikészítésben is a specializálódáshoz vezetett még az egyébként nyugati, német mesterekkel teli városokban is. Így például 1532-ben a soproni vargák (Schuster) árszabástervezetükben már különbséget tettek a kétféle termék megnevezésében. Míg a német termékek között a hosszú szárú női, férfi- és gyermeklábbeliket Stiefel névvel jelölik, addig a magyarokéra a csizma szót használják („Ein Par ungarisch Tschizma umb 28. kreuzer” – ti. a készítés ára anyag nélkül), de a régi divatú, hosszú szárú lábbelit („Husserisch Par Schuh”) is mellette találjuk (Domonkos O. 1980a).

A háttérbe szoruló vargák és a divatos új csizmadiaszakma képviselői között megindult az évszázadokon át tartó vita, kinek mit szabad készítenie, mi nem tartozik munkájuk sorába. A nagyszombati vargák (Schuhmacher) 1566-ban nyert privilégiumát 1611-ben a város hiteles pecsétjével megerősítve másolatban kiadják a Sopron megyei csepregieknek, és azt földesuruk, Nádasdy Pál elfogadja, engedélyezi Csepreg mezőváros magisztrátusának aláírni és nagy pecsétjével szentesíteni. E régi szabályzat német nyelvű, melynek 3.§-a írja elő a mesterremeket: négy bőrből (kos, borjú, kecske, juh) tíz pár hosszú szárú lábbelit (Stiefel) kiszabni és ha ezt elvégezte, akkor egy aranyat a céhnek fizetni, ebédet adni, majd a teljes elkészítés után ismét egy aranyat letenni köteles az ifjú mester. – Vásárban a helybeliek szabadon árulhattak, a kívül lakók csak az áru ellenőrzése után kezdhettek árulni, illetve az elvett hibás árut 7 bécsi pénz lefizetése (látópénz) után visszakapták, eladható volt. A lefolyt vásár után senkinek sem volt szabad valamit is árulni a városban, kivéve a piros csizmát: „die rothe Stiefeln, welche Csisma genennet werden” (7.§). A 18.§ szerint minden mesternek jogában áll a saját házában bőrt készíteni. Ezeket a szabályokat 1645-ben, 1659-ben, 1733-ban hitelesítették, sőt horvát nyelvre is lefordították, ami érthető a vidék török elől idemenekült horvát lakosságát tekintve (EK LIX. 3). I. és II. Rákóczi György a csizmadiákat rendkívüli kedvezményben részesítette más bőrfeldolgozó szakmákkal szemben. Az országban ehhez hasonló példával máshol nem találkoztunk. Az ország keleti felében, a borosjenői végvári csizmadiamesterek szabályai, {77.} amelyeket I. Rákóczi György Sárospatakon adott ki 1646. november 18-án, a vargákkal való legnagyobb egyetértést mutatják. A 13. artikulus: „Mivel az csizmadiák is abban az városban, az mint értjük, fekete, sárga bőrt, kordoványt és szattyánt, talpat és ahhoz illendő bélésbőröket tudnak magok mesterségek szerént megkészíteni, fűvel és égerfának bombájával [!], azért az megírt csizmadiák bőrt mesterségök szerént készíthessenek minden ahhoz illendő eszközzel egyetemben, melyben meg se háboríttassanak és bántassanak senkitől.” A 14. artikulus: „… ők is mesterségökhöz illendő szőrös mindennemű ökör- és tehén-, borjú-, kecske- és csapjó [kecskebak] szattyánnak és bélésnek való bőröket és szín[te] városban és faluban, sokadalomban, vásárokon s azon kívül is, utcán és piacon, háznál és mindenütt, az vargamesterek házokon kívül szabadosan megvehessenek, melyben senkitűl, de kiváltképpen az vargamesterektűl is meg ne bántassanak. Mindezáltal az török birodalombúl, sokadalmakbúl kötésekkel az mely karmazsinokat, kordoványokat és szattyánokat szoktak hozni, azoktúl ne tartozzanak az igaz harmincadot megadni.” Bőr vételekor, ha a varga talál először szőrös bőrre, azt a csizmadia ne kérje, amíg a varga azt ott nem hagyja. De kész bőrt a csizmadiának sem volt szabad háromnál többet venni, hanem a céh számára kell azt lefoglalni és a mesterek között szétosztani. Ebből világosan kitűnik, hogy nincs elegendő kész bőr a piacon, így hát egyik céh sem igyekszik monopolizálni a kikészítés jogát. A 17. artikulus megengedi a csizmadiáknak, hogy a szokásos termékek mellett szabad nekik az asszonyok számára solyát, csizmasarut is csinálniok, ami talán korábban a vargák termékei közé tartozott. A kontárkodást tiltják a termék és az eszközök elkobzása terhe mellett, de az árulást is korlátozzák. „Senkinek sokadalom napján kívül ott a városban ellenök se titkon, se nyilván szabados ne legyen, az egy török csizmán és míven kívül mívet árulni, se behozni, avagy bevinni. Ha ki ez ellen valamit athentálna, afféle mívet az céh elvehesse, s övék is legyen fele, fele pedig az kapitányé.” Remekül pedig előírják „… egy sarkantyús, helyes, dali csizmát, egy papucsot kapcástúl, egy keskenytalpú száraz csizmát…” készíteni (Binder-Kovách 1981: 217–218, 214). A zilahi vargák, csizmadiák és szíjgyártók ugyancsak I. Rákóczi Györgytől kapták céhlevelüket, egyes bekezdések szinte szó szerint egyeznek a borosjenőiekével. A szőrös bőr vétele ügyében ők a szűcsökkel szemben tanúsítanak olyan magatartást, mint Borosjenőn a csizmadák a vargákkal szemben és viszont. A csíkszeredai csizmadiacéh, az 1649-ben II. Rákóczi Györgytől nyert kiváltságlevelében, a mészárosok nyers bőreinek vásárlására előjogot kapott a szűcsökkel szemben. Sőt, ha nem jutott elég bőr nekik, akkor elkobozhatták a szűcsök felvásárolta bőröket. – Hatáskörük Gyergyóra is kiterjedt, de idővel a gyergyószentmiklósi mesterek száma jelentősen emelkedett, és 1840-ben önálló testületet alakítottak (Tarisznyás 1982a: 100). Erdélyben a katonáskodó székelyek jobbágysorba vetése, majd a 17. század sok politikai változása, hadjáratok és bosszúállások zavarai elősegítették a hegyek közötti apró települések kialakulását, az önellátás előtérbe kerülését, a céhen kívüli munkálkodást.

Néhány csizmadiaszervezet forrásainak részletesebb vizsgálatát is elvégeztük. Azt tapasztaltuk, hogy a mesterségéből élő árutermelő városi iparosok mellett az egyes mezővárosok vagy birtokközpontok céhei is kialakítottak 30-40 kilométeres vonzáskörzeteket, onnan vidéki mestereket vettek fel vagy kényszerítettek céheikbe. A felvett mesterek helységenkénti száma azonban azt mutatja, hogy a körzetükbe tartozó 20-30-40 helység közül 6-8-10 van olyan, ahol a helyi szükségleteken túl vásárra termelés, tehát rendszeres vagy időszakos árutermelés folyik. Erre a legjobb példa a Sopron megyei Locsmánd mezővárosa. Esterházy Mihály kőszegi uradalmához tartoztak, céhlevelüket 1709-ben kapták. A mezővárosi polgárjog megszerzése után „… {78.} edgy pár Papucsot Kapczástul megh csinállya, és ha az Mesterek helyén hadgyák, és javasollyák Mesterségét, az Czéh ládáyában edgy Aranyat tégyen…” A kontárokat üldözni kell: ,, … ennek-utánna efféléknek az Városnak feöldén helyek ne legyen… az eő Míveket a Város Bíráyának hírével a Czéh Mester megh tarthassa és el vihesse.” Két legénynél és inasnál többet tartani tilos. A munkaidő hajnali háromtól este kilencig tartott. Heti harminckét pénz volt a munkabér, kiegészítő keresetet a foltozás jelentett. Azonban itt is megszorítást írtak elő. Ha munkaidőben végzett foltozást a legény, akkor annak díja a mestert illette, ha munkaidő után került erre sor és a folt, fonál és viasz a legényé, úgy a bér az övé, de ha ezeket a mesteréből használta, akkor ennek a bérnek is a fele munkaadójának járt. E súlyos feltételek alól igyekezett mindenki szabadulni. Az uradalom területén feltehetően dolgoztak céhen kívüli legények, de a belépést nem kerülhették el. A környező falvakba húzódott kontárok beszervezésének első nyomait 1720-ból ismerjük, 1750-ig 23 falut vontak ellenőrzésük alá, 1800-ig további 19-et, 1803–1851 között azonban már csak további 7-et, összesen tehát 49 helység mesterei tartoztak a locsmándi csizmadiák céhébe (18. térkép). Ezek közül 29 olyan helységet találunk, ahol az egyszeri belépés után nincs folytatás, vagy csak 1-1 pótlásra került sor a kihalás rendjében. A többi 20 faluban folyamatosan 2-3 mester dolgozott, illetve 2-3 helység 5-6-10 mesterével kiemelkedett az átlagból. Magában Locsmándban húsz körüli a mesterek száma, tehát vásárra dolgoztak. 1709–1851 között összesen 275 mester volt tagja a céhnek, bár vonzáskörzete már 1770-ben megoszlott a nemeskéri csizmadiák kiválásával, a közeli falvak odacsatlakozásával (18. térkép). 1770–1868 között 23 helységből vett fel mestereket az új céh, összesen 212 főt, amiből a helyi nemeskéri csizmadia 130 fő. E kisebb körzeten belül is újabb árutermelő helységek jelennek meg, így Felszopor, ahol 1848-ban 18 mester dolgozik. Völcsej kisnemesi mestereinek száma 1876-ban 27, foglalkoztattak 11 legényt, és 7 inast tanítottak a mesterségre (Domonkos O. 1974). Hasonló jelenséggel több más városban és mezővárosban találkozunk a 19. század elején. A Rábaköz fővárosában, Csornán, 1713-ban kaptak kiváltságlevelet a csizmadiák, ekkor 10 mester esküszik engedelmességet. A 18. századból csak szórványadatok szólnak Kapuvár, Garta, Kisfalud és Bodonhely filiális mestereiről. A 19. század első évtizedétől fokozatosan terebélyesedik ki az ellenőrzés a Rábaköz falvaira, összesen 26 helységre (18. térkép). Nagyobb mesterlétszám Kapuváron, Tamásiban, Bogyoszlón, Kisfaludon és Edvén mutatkozik.

Az 1695-ben alakult egri csizmadiák mesterlétszámáról a 18. századi adókivetési összírások adnak képet. 1715-ben 20 mester dolgozott a püspöki városban, 1738-ban már 43, 1760-ban 85, 1767-ben 100, végül 1785-ben már 133 mestert adóztattak. E gyors változást csak a város lakói számának növekedésével magyarázni nem elegendő, bizonyosra vehető, hogy a környék ellátásában is részt vettek árutermelésükkel (Breznay 1933–1937: II. 212, 217). – Nyitrán 1836-ban 28 mester dolgozik, 1863-ban 43, de hozzájuk tartozik még 15 vidéki mester is. – Balassagyarmaton 1820-ban hat közeli falu mestereivel együtt 62 mester dolgozik, de 1911-ben is még 45 fő van a „sátorozás sorrendjébe” feljegyezve. – Mohácson az 1750-es évektől kezdve a városi mesterek száma 15, az 1840-es évekre 60-ra emelkedik, valamint a környék tizegynéhány helységének mestereit is kötelékükbe vonták. Jegyzőkönyvüket 1914-ig folyamatosan vezették. Ebben a hagyományőrzésben a balassagyarmatiak rajtuk is túltettek, mert még 1930-ban is az 1783-ban kezdett jegyzőkönyvbe írták be az új mesterek és az elhaltak neveit egyaránt (Domonkos O. 1985).

A mesterlétszám városi megkötése már a 17. század közepén gondot okozott Sopronban is. 1668-ban a céhlevél a mesterek számát hat főben jelöli meg, amit {80.} azonban 1681-ben tízre javítanak, illetve emelnek. Természetesen a helyi igényeket sem tudták kielégíteni, ezért már korábban kénytelenek voltak eltűrni, hogy a kereskedőknek joga legyen lábbelit is árusítani. A kereslet, valamint a törökös divat növekedése, céhlevélbe iktatott védekezésre kényszerítette a céhet. A 21. §. kimondja: „Fölöttéb nehéznek latszik ezis az emlétet céhnek-s előmenetelére igen károsnak, hogy nem csak a Vidékj Tőrők árusok kik ide jönnek az Sokadalmokra, sőt még az itvaló kalmarokis szabad Tőrők (áru) mellett, magiar, csinalta munkat arulnak, s véle kereskednek: Hogy azért többe ez ne törtenniek, efféle magiar Csizmazia csinalta munkanak arulasa, s véle való kereskedése, mind az Tőrők arusoknak – s mind penigh az itvalo Kalmaroknak (:szabad aruikon kívül:) tiltva legien.” Ez az idézet is könnyen érthetővé teszi, hogy a mezővárosokban a szükségletek létrehozták a helyi céheket, kisebb-nagyobb vonzási körzetekkel, ahol elsősorban a falusi lakosság számára termeltek. Így bizonyos, hogy Kapuváron és környékén, az egész Rábaközben az 1712-ben kiadott céhlevélben megjelölt mesterremekek egyben a legáltalánosabb lábbeli elkészítését írták elő: „Az Mesterek eleyeben adván az Mester Remeket csinaltassanak vele egy tisztességhes horgas Szarvas Csizmát tisztességhes Papucsot, és tisztességhes Deli Csizmát, mind a három Karmasinbul légyen, az mely ételekkel s italokkal, tisztességgel a Mestereknek: tartozik a karmasint is megh faraghny az melybül a Remeket csinálya, és szablya.” A vásárokon minden céhes mester 18 pénzt, a kontárkodók pedig annak kétszeresét voltak kötelesek fizetni, ami a földesúr haszna volt. Vásárra csak új árut volt szabad hozni, tiltották a fejelt csizma árulását. Az új árut tilos volt használt béléssel készíteni. Mindez az olcsóbb áruk kirekesztését jelentette a versenyből, amire a céhek látómesterei ügyeltek. Kapuváron szokás volt az új mestert „fölkeresztelni”, más mesterséghez hasonlóan áldomást fizetett a vásárban először megjelenő mester. A minőség védelmét jelentette az a szabály, miszerint tilos volt lóbőrből cipőt készíteni, a büntetés egy egész mesterdíj, ami 15 forint volt a 18. században.

A városi mesterek termékei között is az egyik legfontosabb darab a parasztcsizma volt. Ezt a városi mesterek a 19. században túl egyszerű remeknek tartották, ezért előírták Sopronban 1850-ben a magyar tiszti csizma készítését, valkolt úri csizmát finom kordovánból, de maradt a hegyes, torokban ráncolt parasztcsizma is, a szártetőn kék zsinórral befoglalva. E régi divat emlékei sajnos eredeti viseleti példányok formájában csak igen ritkán maradtak ránk. Szerencsére a mesterjog ötvenéves jubileumát megért mester rendszerint a régi remek kicsiny változatát készítette el, amit azután a céhek ládájukban őriztek. Több példány múzeumokba került a céhek megszűnése után. Egy ilyen ritka jubileumot örökített meg a soproni magyar csizmadiacéh jegyzőkönyve is 1851-ben. Az 1799-ben remekelt Michael Felix „második mesterremekét” (zweites Meisterstück) a jubileum emlékére elkészítette, amely egy kicsiny parasztcsizma volt. A csizma bélésébe is beírták a nagy eseményt, hitelesítve a remeket, amely ma a soproni múzeum féltett darabja. A divat változása azonban hamarosan bekövetkezett a Rábaközben, mert a nemeskéri vásározó csizmadiák jegyzőkönyvében már 1868-ban olvashatjuk, hogy „Az edigi rantzos remeg Csizmát által változtattuk az új divatra az rantz nélkül valóra 1860. január 13 dikán” (GySmLt: 2. Céhek, Kapuvár, Locsmánd, Nemeskér, Nyék, Sopron-Csizmadia). A sima torkú, ványolt, valkolt csizmák mellett egyre nagyobb teret hódítottak a külön-külön szabott fej- és szárrészből készített csizmák. Ezek szerszámait szokás volt a csizmadiaműhelyek bejáratát reklámozó cégtáblákra is megfesteni. Az újabb divatú „muzsikaráncos”, csikorgós, majd a varrógép megjelenése után a kivarrott női csizmák bemutatása már a viselettörténet körébe tartozik.

{81.} A tímár-, szíjgyártó-, varga- és csizmadiamesterségek céheinek elterjedési térképei (19., 21., 16., 17. térkép) több helyen fehér foltokat mutatnak, nem számítva az erősen hiányos erdélyi adatokat. Ha azonban a négy térképet egymásra helyezzük, akkor meglehetősen telített képet nyerünk, kivéve a török által megszállt területeket. Itt azonban ismét a főcéhek nyomait kell keresnünk, hogy vonzáskörzetük felderítésével kiegészíthessük a 18–19. századra vonatkozó adatainkat. Így például a vöröstímárok (Rotgerber) budai főcéhe 1747–1800 között 46 helység 125, 1801–1829 között pedig további 26 helység 206, összesen 72 helység 331 mesterét vette fel (20. térkép). E területeken tehát meglehetősen nagy volt az ellenőrzés és szervezettség. Egyúttal azt is mutatja, hogy a nyugati cserző eljárással végzett bőrkikészítés hatalmas területeket hódított el a középkori, timsós magyar eljárás rovására, illetve sok helyen a két eljárás egy műhelyen belül élt egymás mellett. A budai főcéh vonzáskörzetének térképe, több más iparágéval közösen, szépen nyomon követhetővé teheti a felszabadult területek céhes újjászerveződését, a parasztság ellátásának növekedését, az áru- és piaci viszonyok állandósulását, az ipari forradalom potenciális lehetőségeinek alakulását (BTM-Kiscell 15312).

A debreceni szíjgyártók írott forrásainak részleteiben kutatva, adatokat találtunk arra, hogy például 1637-ben 89 font, 1642-ben száz font timsót nyolc mester közösen vett a céh számára, melynek költségeit 3-4 forintonként adták össze, majd a teljes szétosztás után pénzüket visszakapták. A véletlen megőrizte számunkra a timsós eljárás cseresre való váltását is. Az 1672. március 16-án tartott céhgyűlés jegyzőkönyvi bejegyzése így szól: „Az Böcsülletes Che közönseghes veghezesből vegheztek ujobban mivel hogy az bőr keszetes megh valtozot az cseres bőrt helyben tört bör szokot lenni…” (HBmLt IX. 26. 3-4).

A szíjgyártó- és vargamesterséghez szükséges bőrök megszerzése sem volt mindig gond nélküli, annak ellenére, hogy a nagyállat e vidéken bőviben tenyészett. 1666-ban arról határoz Debrecen város főbírája, hogy „… sem Börgyüjtök sem penigh bocskorosok Hetfötöl foghvan Kedden Tizenket oraigh mi ellenünk megh ne vehessek az bört sem varosbeli Embertől-sem külsötöl…” Az a bőrgyűjtő, aki nem a saját pénzén vásárolt, attól a szíjgyártó- és vargamesterek a letett pénz ellenében elvehették az árut (1652). Ezt a tanácsi határozatot 1675-ben is megerősítik. De tilos volt az is, hogy valaki bőrt adjon el a mesterek közül anélkül, hogy azon dolgozott volna, ha ellene vétett, úgy elkobozták a bőrt, melynek fele a céhet, fele a város bíráját illette meg. A bőrkereskedők felvásárlása néha még arra is rákényszerítette a mestereket, hogy lábon vegyék meg az állat bőrét: „… senki Mester Emberek közzül a Mészárostul bőrt ne nmerészelyen a Maga házánál bőrt venni, annál is inkább a Marha hátán levő bört előre meg alkudni, és semmi nemű practikaval meg venni a ki Comperialtatik 2 Forintal büntettetik” – szól a határozat 1773-ban (HBmLt IX. 26. 3-4).

Az ország nyugati felében a magyar és a német szíjgyártók már a 16. században elkülönültek, hiszen termékeik között eltérés van. A magyarok a kocsi fogatolásához, a ló nyergeléséhez szükséges szerszámokat, a német szíjgyártók kumeteket és nehéz német nyergeket készítettek. Az előbbiek Soprontól keletre, az utóbbiak főleg nyugatra eső területek igényeit elégítették ki. A soproni magyar szíjgyártók kapcsolatai Somorja, Nagyszombat céheivel voltak hagyományosak. Először az inasok és legények tartására vonatkozó szabályokat kérik kölcsön a somorjaiaktól 1585-ben. Céhszabályaik tervezetéhez azonban mégis az anyacéhhez fordulnak Nagyszombatban (itt 1568-ban alakult a pajzsgyártó, csiszár és szíjgyártó vegyes céh), amit a kérelmező három soproni mester 1597-ben latin nyelven kap kézhez. Korábban valószínűleg filiális céhként működtek a soproni mesterek. Az 1606–1723 között felvett mesterek {85.} száma: 20 szíjgyártó és 13 csiszár. A városközi kapcsolatok több példájával találkozunk a Dunántúl északi felében a 17. század során.

Viszályok esetén a bűnösnek tartott, a hagyományokat megszegő céhek ellen szervezkednek a környező városok mesterei. 1629-ben Pozsonyban a német nyereggyártók kérik a városi tanácsot, hogy a helybeli magyar szíjgyártóknak tiltsák meg a kocsibőrözést. A szíjgyártók támogatásért a soproni magyar szíjgyártókhoz fordulnak, ecsetelve a helyzetet: „… nekünk megh tilczak, hogi mi nekünk ugymint Szygiartoknak ne legien szabad koczitt beöröznünk avagi borítanunk sem szyiaznunk, a mint szokasunk hogi az kass állasaigh szoktuk boritanj es kerest szíjtikot s egieb hozza valo ezkösököt hozza adnj”. A pozsonyi tanács azt kívánja, hogy másokkal is bizonyítsák, hogy Magyarországon a kocsiborítás nem a nyereggyártók joga. Ők úgy emlékeznek, hogy vándorlásaik során magyar, horvát, lengyel és erdélyi országokban a szíjgyártóké ez a jog. Ilyen értelmű igazoló levelet várnak a soproniaktól, sőt a hír továbbítását kérik Kőszegre is, hogy onnan is megerősítő igazolást kaphassanak. Kilátásba helyezik, hogy ha őket eltiltják a kocsibőrözéstől, akkor ők eltiltják a német nyereggyártókat attól, hogy „… Tatár Njerget es magiar forman valo Njerget…” készíthessenek. „Ami az hintó boritast illetj azt magunkra nem hiszük”, ez tehát tipikusan német divatú termék.

Egy-egy új, illetve önálló céh alakítása is viszálykodáshoz vezetett, ha nem a szomszéd városok tudtával és egyetértésével történt. A győriek 1692-ben nagy felháborodással tudatják a soproni szíjgyártókkal, hogy a komáromi ifjú legények, akik korábban Győrben dolgoztak, titkon a Kancelláriához fordultak és „… sinistra informatioval [félrevezető módon] Árticulusokat szöröztek magoknak, és otthon Komaromban Remeket nem akarnak csinalny, és különbb Mesterek(nek) akarják magokat tartanyi, mint az Mező és Király Városokban lévő Remek Csináló Mesterek es sehonnet valo Chehektül fügni és egyet érteny nem akarnak, az melly dologh halhatatlan újságnak ítéltetik lenny…” A pozsonyi és szombati céh is fel van háborodva: követeket akarnak küldeni a királyhoz Pozsony, Nagyszombat, Pápa mestereinek leveleivel, amihez kérik a soproniak nyilatkozatát is. A soproniak teljes egyetértésben vannak a győriekkel. A komáromiak kihasználták a török kiverése körüli újjászervezés kezdeteit, és úgy szereztek királyi privilégiumot, mint a felszabadult területek mesterei. A lázadást annál inkább nagy bűnnek tekintették az említett mesterek, mert már 1631-ben szinte területi szövetségként fogtak össze a legények ellen Pozsony, Komárom, Sellye (Vág-), Somorja, Ersekújvár, Pápa, Veszprém, Szentmiklós (Fertő-), Csütörtök (Pozsony-) szíjgyártó- és lakatgyártómesterei. Pozsonyban gyűltek egybe Kisasszony napján (szeptember 8.), és végzést hoztak a legények mezőgazdasági munkában való részvétele ellen. Vásár előtt és után két héttel ne hagyhassák el mesterüket a legények. E tájékoztatást Sopronba küldő győriek kérik, hogy a lakatgyártókkal is ismertessék a határozatot, miheztartás végett (GySmLt: 2. Lad. XXXVI. No. 2; Lad. X. Fasc. III. No. 51). A mezőgazdasági munkákban való részvétel egyrészt a nős legényeknek volt érdeke, de a saját kenyéren élők is így juthattak külön jövedelemhez, illetve szüleiket és testvéreiket segíthették ki munkájukkal, keresményükkel.

A magyar szíjgyártók készítményeinek legfőbb darabjai a 17. századi mesterremek előírásokban szerepeltek, a későbbiekben a hámok bizonyos fejlődése figyelhető meg, illetve az úri igényeknek megfelelő díszesebb, könnyebb termékekkel bővültek (Pettkó-Szandtner 1931). A német szíjgyártók a 19. század első felében Szombathelyen {90.} éppúgy, mint Debrecenben, a német, francia és angol divat szerint dolgoztak. A kikészített bőrök importja ebben az időben már jelentős, a nyugati megyékben a gráci bőr jelenik meg (Savaria Múzeum, Szombathely Ht. 63. 314. 1).

A remekléshez megkívánták „a mesterséghez való rajz” bemutatását, a rajziskola látogatását inaskorban. Debrecenben 1853-ban 17 tagú mesterbizottság vizsgálta meg a kikészített bőrt, és a hibákért 2 forint büntetést szabott ki, majd feladta a remeket, „… nevezetesen egy pár Lóra való Német szerszám Lapos istrángal Frantzia tartó szíjakkal, és többség szavazata szerént még egy Szekeres féket tartozik készíteni, homlok és két odal rojtokkal”. Ez utóbbi kívánságot akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy a debreceni körülbelül 100-110 km sugarú kereskedelemben a szekeresek százainak volt nagy szerepe. 1789–1790-ben 628 szekerest és 167 talyigást, 1809–1810-ben 771, illetve 121 főt, 1848-1849-ben már csak 130, illetve 128 főt tartottak számon az adózás kimutatásai. E régi hagyományok emlékét őrzik az új divat darabjai mellett kijelölt szekeres fék készítésének előírásaiban, elkészíttetésében (Balogh I. 1966). A szíjgyártók munkájának változását, sokféleségét a már említett árszabásokban nyomon követhetjük. – A közelmúlt kézművesgyakorlatát a Kisalföldről Timaffy László közleményeiből ismerhetjük meg az igás lószerszámokra és a német divatú kumetokra vonatkozóan (Timaffy 1966b; 1967). A debreceni szíjgyártók országszerte híres készítményeit Varga Gyula mutatta be könyvében (Varga 1986).

A szűcs szó honfoglalás előtti török jövevényszó, a bőrök feldolgozásával foglalkozó személyt jelöli. A tenyésztett juhok és kecskék bőrén kívül számtalan vadféleség prémjének kikészítésével és ruházati feldolgozásával foglalkoztak. A bőr megmunkálásának egyszerű és a honfoglalás körüli időben általános gyakorlatának szerszámkészletéről, illetve ezeknek a kenderfeldolgozásba való átmentéséről, másodlagos használatáról Szolnoky Lajos monográfiájából nyerhetünk alapos tájékozódást (Szolnoky 1972). A specialisták az eljárások változataival, széles anyagismeretükkel kiemelkedtek a hétköznapi gyakorlatból, és tudományukat a szabás-varrás, díszítés különféle ismereteivel bővítették ki. Éppen a meglehetősen általános paraszti gyakorlat elleni védekezésként jöttek létre a 15. században a városi céhek, privilégiumokkal körülbástyázva érdekeiket. A vadban bővelkedő erdők és áradásos területek (vidra, hód) mellett az állattartás hatalmas méretei érthetővé teszik az egyszerűbb, durvább eljárások széles körű ismeretét. Térképre vetítve, Szebentől Kassán és Pozsonyon át Varasdig szépen körül van kerítve 15. századi céhekkel szinte az egész ország (22. térkép). A források elvesztének tartjuk itt is Székesfehérvár, Pécs és Szeged, valamint a Duna-Tisza köze mezővárosi céheinek középkori hiányát. A szűcsök is a tíz legnépesebb céhszervezet közé tartoznak 169 egyszakmás és 23 kétszakmás testületükkel.

A korai céhek a földesurak rokonsági kapcsolatai, illetve egymástól távol fekvő birtokai révén nagy távolságokra adták kölcsön a szabályzatokat. Például 1611-ben a Sopron megyei Csepreg mesterei a varasdiaktól kapják kölcsön az artikulusokat. Mátyás király 1480-ban a csiszár, szűcs, zablakészítő, kovács, fegyverkovács, puskaágykészítő, nyerges, pajzs- és lándzsakészítő varasdi mesterek közös céhének adta eredetileg, amit azután évszázadokon át nagy becsben tartottak. Csepregről a Nádasdyak birtokán tovább került Fertőszentmiklósra 1617-ben, majd Csornára 1676-ban, az Esterházyak uradalmába. Nádasdy Pál 1617-ben megköveteli, hogy az urak és rendek által hozott árszabásokat megtartsák. „Továbbá midőn nekünk mesterségekre szükségünk leszen, esztendőnként tartozik minden Mester Ember avagy maga avagy elegendő Mester legennye az mi Varasinkban, avagy Udvar házainkban mívelni.” Az uradalom területén tartandó vásárok előestjén és más nap kilenc óráig nem árulhattak {91.} csak a helyi mesterek. A kapuváriak 1713-as szabályai szerint a munkaidő hajnali háromtól esti kilenc óráig tart. A 48. cikkely a bőrkikészítés árait is megszabta: „A Szeűcs Mesterséghben éleő Mester Emberek Ezen Articulus szerinth Dolgozzanak, Farkas Beör Csáválásrul hétven eot Péncz, vidra beörtul Harminc Péncz, Nyusztul Harmincz Péncz, Nyestül huszan eöt Péncz, Gerény beörtül Tizen Két Péncz, Róka Beörteül Tözen söt Péncz, Macska [vad – D. O.] beörteül Tözeneöt Péncz, bárány Beörteül ki eöregh Tizen Két Péncz, Juh Beörteül Tizenhat Pénz, hoszú Bárány beörtül hat Péncz, Boryeu (borjú) Beörteül husz Pénz” (GySmLt: 2. Céhek, Csepreg/d, Kapuvár/e).

A prémek többsége a módosabb városi viseletben került felhasználásra, kesztyűk, süveg bélelésére, bundák és ködmönök varrásánál. Amint a népi szűcsmunkákról írott tanulmányok azt részletesen bemutatják, a legnagyobb és legdíszesebb bőrruhák a bundák, subák, ködmönök voltak – a Dunántúlon és az Alföldön egyaránt. A díszítés túlzásainak tilalma részben a céhek közötti féltékenység miatt, illetve a rávaló pénz nem mindig becsületes megszerzése következtében tűnik fel jegyzőkönyvekben és árszabásokban egyaránt.

A „három város”, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, mezővárosi fejlődése török alatti folyamatosságának gazdasági és társadalmi vizsgálata kitűnően tárta fel a kézművesek szerepét a népesség ellátásában. E mezővárosok, egymástól eltérő társadalmi állásuk, jobbágyi (Cegléd), illetve önálló önkormányzati, nemesi (Nagykőrös) státusuk, valamint a vallási-felekezeti különbségük ellenére fejlődésükben sok hasonlóságot is mutatnak. A református puritanizmus előírta az egyes társadalmi rétegek magatartási, de viseleti normáit is. Ezekből következően korán megjelentek a viseletre vonatkozó tilalmak, amelyek a szegénysorsúak „hozzá nem illő” ruházatát leparancsolták viselőjükről. „…1698-ban büntette meg a kecskeméti tanács Dékány György fejősjuhászát azért, mert komáromi Szűcs Istvánnal »hozzá nem illő«, cifra ködmönt csináltatott magának, ezért elvették tőle a ködmönt és megbotozták, a szűcsöt pedig áristomba zárták, ott kellett lefejtenie a cifraságot a ruháról, az egyszerű ködmönhöz számított árkülönbözetet pedig vissza kellett térítenie a juhásznak” (Szabó K. 1931; Novák L. 1982). A szigorú kecskeméti ítélethez hasonlókkal a későbbi századokban is találkozunk. Ugyanakkor a klarissza rend jobbágyait, a ceglédieket, semmi hasonló tilalom nem sújtja. Somogyban 1793-ban a szűrökkel egy időben a ködmönök cifrázását is tiltják az árszabásban (VmLt VVTIR. ORR 1793. VIII).

Esztergomban 1776-ban a mester fia remeklésnél csak felényi cifrával volt köteles varrni, de minden segítség nélkül. „Az Idegen pedig hosszabbat és több Czifrával segítség nélkül.” 1781-ben már a hivatalos tiltás került a jegyzőkönyvbe: „… el vigezte a Bötsületes Nemes Czéh egy Akarattal, hogy az Szirom varrások, Uján valo füzesek, Czifra kötők, Fordításra valo Premzisek, és batog Gomb föl varrások az Vásári Munkára nem lesznek szabad Munka vesztessége alatt.” A legjobb legény fizetése 25 forint, tudástól és ügyességtől függően ez csökkent 20, 18, 16, 15 forintra. Emellett egy ködmönnek való bőr és a hozzá szükséges eszközök használata is járt a legénynek (1814). Tiltva volt, hogy magyar legény német mesternél – és viszont – munkát vállaljon négy forint büntetés terhe mellett, ami munkaerőhiányra vall (BTM-Kiscell H. 78. 66. 1). Tudjuk, hogy Nagykőrösön 1736–1872 között 120, Esztergomban 1757–1856 között 138 volt a felvett mesterek száma, ami évi átlagban mintegy 20 fős műkődö műhelyt jelent. Viszont Nagykállóban 1819–1872 között mindössze 80 szűcslegény fordult meg, ami nem egészen 1,5 fő évi átlagnak felel meg. A legényeket nyilván a nehezebb, erős fizikai munkát igénylő bőrkikészítésnél alkalmazták, míg a finomabb hímzőmunkában az asszonyok is segítettek, sőt bedolgozók {92.} is vállalhattak kivarrást (Pest megyei Levéltár, Nagykőrös 34; Esztergom, BBM H. 78. 66. 1; Szabolcs megyei Levéltár, Kálló 54/e).

Az irhások egyes árszabásokban a tímárok, vargák, szűcsök mellett külön tételben kaptak helyet, ami a bőrkikészítés további munkamegosztását, a specializálódást bizonyítja. A csávált bőrök felsorolásában szarvas, őz, dámvad, kecske, kos, ürü, juh és hasi bárány megnevezéseket olvashatunk például az 1811-es Komárom megyei árszabásban. A szarvasbőrök feldolgozását elsősorban a kesztyűsök végezték, készítettek belőle nadrágokat és bőrlepedőket is (Domonkos O. 1970).

A szűcsöknek a legtöbb vitája a szabókkal volt, akik a ruhákat néha prémdíszekkel is ellátták, a szűcsök pedig egyes termékeikhez posztót is használtak.

A bőrfeldolgozó iparágak melléktermékei, a különféle szőrök, szaru- és csontféleségek feldolgozására egy sor kézműves specializálódott céhes keretek között is. Így a textilszakmáknál tárgyalandó mesterek: posztós, szűrcsapó, gubacsapó, süveges, kalapos, melyek többsége közvetlenül a ruházkodás szükségleteit elégítette ki. Kiegészítésül ide kell sorolnunk a kapcakötőket, akik a gyapjúfonalból kötött harisnyákat kallózással tömörítették, csizmába húzható kiváló, meleg kapcákat készítettek. Önálló céheik száma nyolc, ezek közül hat a Dunántúl területén szerveződött, másik kettő pedig Brassó és Nagyszeben városokból ismert. Nyilván nemcsak városi szükségletre dolgoztak, hiszen árszabásaikban a durvább minőségek is megtalálhatók, amit a külvárosok szegényebb lakóin kívül a szabadban dolgozó mesteremberek, fuvarosok, de a falusiak is viseltek.

A szőrfeldolgozók speciális ága a kefekötőké, akik többnyire városokban és mezővárosokban dolgoztak. Három önálló szervezetüket ismerjük a 19. századból: Buda 1820, Pest 1823, Sopron 1832. Munkájukra általában nem is a parasztságnak volt szüksége. Termékeik egy része olyan iparágak szerszámait képezte, amelyek közvetlenül falusi igényeket is kielégítettek. A budai kefekötők mesterremekei a következők voltak 1821-ben: fekete, illetve fehér hajkefe, egy rőf hosszú posztónyíró kefe, négyszögletes lókefe, dupla lekötésű cipőkefe, palackmosó egy rőf hosszúságban, 1841-ben duplakötésű hordókefe említésével találkozunk, 1851-ben pedig ezekhez sorakozik a 24 fontos ágyú csövének tisztítókeféje és a ruhakefe. A nyersanyag a disznósörte, lófarok, sörény, amit a mészárosoktól, hentesektől, tímároktól szereztek be. A budai főcéh 1820-1867 között 17 város 37 vidéki mesterét vette fel Nagyszombattól Nagyszebenig (23. térkép; BTM-Kiscell 12946).

A szaruból és csontból készült fésűk a tisztálkodás és a hajviselet díszes kellékei voltak. A fésűsök, a kefekötőkhöz hasonlóan, széles vonzáskörzettel rendelkeztek. Az országban összesen 15 önálló céhszervezetet tart számon a Céhkataszter, kettőt a 17., tizenegyet a 18. és kettőt a 19. századból. A budai fésűsök inasszabadító könyvéből kirajzolódik a kép, amely egyben a vidéki mesterek hálózatát adja a már sokat emlegetett, török alól felszabadult területeken (24. térkép). 1802–1871 között 34 helység mesterei kérték inasaik felszabadítását. A budai és vidéki inasok száma 323 fő, amiből az utóbbiaké 151. E vidékiek sorából kiemelkedik Eger 30 inasával (1802–1835), ahol azután 1835-ben önálló céh is alakult (BTM-Kiscell 13092).

A szarut feldolgozó késes-, fésűs-, gombcsináló- és csutorásmesterek Debrecenben évszázadokon át együtt, egymás mellett éltek, közös és önállósodott céhekben, ipartársulatban. Történetüket N. Bartha Károly dolgozta fel kiválóan (1929). Munkájából megtudjuk, hogy a mesterremek több darabból állott 1713-ban, amikor a fésűsök elváltak a késesektől, és önálló szabályzatot nyertek a város tanácsától: „A fűsűcsináló készíttsen szép fejér vagy sárga tiszta szaruból egy tisztességes, széles és hosszú ritkafogú bontófűsűt, ismét három részű [oldalú – D. O.] vagy szegű hasonló tiszta {93.} szaruból fűsűt, melynek egy része legyen ritkásabb fogú, másik sűrűebb, harmadik annál is sűrűebb” (N. Bartha 1929: 17). A 19. század elején újdonság az „összejáró fűsű”, ami nyilván becsukható volt. Az 1860-as években a már említettek mellett fontos szerepet kapott a „hajakasztó”, metszett, fűrésszel cifrán áttört díszű kontyfésű és egyszerű változatai. Itt is előfordul a becsukható „bicskafűsű”. A mesterség leírásában minden munkafázist bemutat, rajzokkal adja a kontyfésűk mintáinak gazdag változatait, több mint hatvan darabot, s teljes szerszámkészletet, valamint az 1823-ban készült céhládát és a gyűlésbe hívó táblát 1846-os évszámmal.

Az 1812-es soproni árszabásban férfinak való görbe fésűről, asszonynak való legjobb minőségű dísztelen fésűről, nagy ritka bontó-, kétélű sűrű, kétélű ritka, illetve sűrű fogazású, kicsiny egyélű sűrű, hajbodorító és végül lófésűről olvashatunk. De a szaru lőportartókat is a fésűsök csinálták, fél, negyed, nyolcad font lőpor tárolására. Céhük 1799-ben létesült (Domonkos O. 1980a).

A források hézagos, illetve ismereteink hiányos volta miatt itt most csak Miskolcot említjük, ahol 1783-ban alakítottak céhet a fésűsök, majd később Tállya (1802), Cegléd (1827), Félegyháza (1833), Mezőtúr (1837) mestereit is soraikban találjuk (24. térkép). Külön említést érdemel, hogy Rimaszombatról 1806-ban három csutorást, azaz szaruból esztergályozott pipaszopókát készítő mestert vettek fel a miskolci céhbe (Fügedi M. 1980: 288). Egy miskolci műhely munkáját Megay Géza gyűjtötte fel 1931-ben. Több mint száz szebbnél szebb papírminta került a múzeumba Csoma József mestertől.

A debrecenihez és miskolcihoz hasonló gazdag fésűssablonokat találhatunk a kőszegi, félegyházi múzeumban is, jó szerszámkészletet pedig a keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményében.

Napjaink utolsó fésűsmesterei a régi eljárásokat gyakorolták, kivéve a gépesített fogazást.

{95.} TEXTIL- ÉS TEXTILFELDOLGOZÓ IPAR
(SZŰRCSAPÓ, SZŰRSZABÓ, TAKÁCS, POSZTÓS, SZABÓ, GOMBKÖTŐ, KÉKFESTŐ, SÜVEGES, KALAPOS, KÖTELES)

A legtöbb egyszakmás céhes szervezetet felmutató iparcsoport. A ruházkodás alapanyagainak előállítását és feldolgozását végző szakmákat foglalja magában. Egyedül a kötelesszakma szolgálja a mezőgazdaság, halászat és vadászat igényeinek kielégítését, a többi mind közvetlenül a viselet egyes darabjainak váltómíves, illetve vásári termékeit állította elő, zömében kifejezetten az árutermelés keretei között. Az alapanyagot a csapók, posztósok, takácsok adják. Az egyes iparágak elterjedési térképeinek (25–26., 54. térkép) fehér foltjai esetünkben nemcsak a források hiányos ismeretéből adódnak, hanem éppen a távolsági kereskedelem feltételezését kényszerítik ki. Ugyanis a szűrcsapók legfőbb központja ugyan Debrecen (1398), az állattartás juhállománya biztosíthatná a nyers gyapjút az Alföld nagy területein, de mégis alig alakultak itt csapócéhek. A magyarázatot Györffy István adta meg, aki a szűrszabók történetének legkiválóbb ismerője: „A XVII. század elején a kecskeméti szűrszabók Erdélyből a Szászföldről a szűrposztót csempészik, mivel nem kaptak a kivitelre engedélyt [ti. az erdélyi fejedelemtől – D. O.], mint a debreceni és váradi szűrszabók. Később pedig a duna-tiszaközi szűrszabók debreceni szűrszabóktól, a veszprémi, gyöngyösi, putnoki stb. csapóktól szerezték be a posztószükségletüket” (Györffy I. 1930: 78). A Nagyszeben közelében fekvő Nagydisznód szűrposztója hasonlóan nagy területeken volt keresett a szűrszabók körében. A szarvasi szűcsmesterséggel kapcsolatosan írja Dorogi Márton: „Az irhának való bőrökről természetesen az ollóval lenyírható szőrt lenyírták. Az év folyamán így összegyűlt gyapjút József napja körül adták el. Ezt az alkalmat mázsálásnak nevezték. Nagydisznódról jöttek a szűrposztósok, azok vették meg. Ilyenkor nagy lakomát csaptak, birkát vágtak, elborozgattak. A lakomán ott voltak a szűrszabók is, mivel nekik meg szűrposztót szállítottak a nagydisznódi szűrposztósok. A lakomát is sokszor a szűcsök fizették” (Dorogi 1960: 13). Másrészt a bőrruhák, a subák és ködmönök éppen az alföldi tájon voltak a legelterjedtebbek, így hát a kép érthetővé válik. – A szebeni, segesvári, szászsebesi és szászvárosi céhek 1376-os szabályzata így rendelkezik: „Továbbá a gyapjúszövők [tudniillik a szűrposztókészítők vagy úgynevezett csapómesterek] a céhtagságot négy forintért, két font viaszért, két veder borért s lakomáért nyerjék el. Amelyik hamis gyapjúszőttest készít, valamennyi ingó javának elvesztésével bírságoltassék meg. Aki pedig a rendes hosszúságot és szélességet el nem érő szűrposztót rendes vég gyanánt adna el, az olyan azt teljesen veszítse el” (Kovách–Binder 1981: 63–64). – A debreceni csapók a vidék juhállományának gyapjúhozadékából biztosították a nyersanyagot, feltehetően bedolgozó fonókat is alkalmaztak. A szűrposztókészítés évszázadokon át az egyik legvagyonosabb réteget alakította ki a városban. A divat változásával, a 18. század második felében a guba szövése került előtérbe. 1785-ben 87 mester dolgozott Debrecenben 43 legénnyel és 47 inassal, évi termelésük 10 659 darab (Varga 1981a). A Tiszántúl északi felében Szatmárnémeti és Nagyvárad csapócéhei játszottak jelentős szerepet, amit Györffy István a cifraszűrről írott monográfiájában megfelelő részletességgel tárgyal.

A dunántúli szűrposztókészítés legfontosabb területe Veszprém megye. Öt céhük alakult a 17–18. században (Pápa 1606, Veszprém 1640, Várpalota 1700, Devecser 1757, Tapolcafő 1777), ami egyben a Györffy által „bakonyi szűr” néven jelölt {100.} hímzett szűrök csoportjának kialakulását tette később lehetővé. A munkabérekről – szerencsés módon – a pápaiak 1637-ben kelt céhlevélmásolatában olvashatunk bővebb részletezést: „A szűr kallónak minden mester egy végtül adjon 10 pénzt és ételt, mellék fonyónak is a mellék fonyástól 33 pénzt, a ki penig ételt kíván, adjanak 25 pénzt. A mellék tépőnek is adjanak 10 pénzt, béltépéstül és csapástul 10 pénzt, szövéstül adjon 5 pénzt, egy bélfonástul adjon 10 pénzt. A ki pedig maga kenyerén egy vég szűrt megkészít, annak adjanak egy forintot, a mely mester penig az inast mással taníttatja szövésre, az adjon 15 szűr szövéstül flo. 2. A ki penig többet adna, annak büntetése 1 forint” (TT 1894. 642).

A csapómesterek Fejér, Komárom, Veszprém, Vas, Zala és Tolna megyében szövetségre léptek 1744-ben. A főbb kérdések a következők voltak: A gyapjú árát egymással szemben nem verik föl a kereskedőnél, alkuba nem kezdenek a céhmester nélkül. Ha háznál találkoznának össze gyapjúvásárlásnál, úgy a szomszéd és azonos céhbeliek egymásra nem licitálnak. Inast addig nem szabadítanak fel, amíg szabadulólevelét ki nem váltotta 2 forint díj ellenében. A vándorló legény érkezéskor a céhmesternél tartozik jelentkezni és tanulólevelét átadni. A mesterséget, „… hogyha ámbár kort ért volna is az inas … négy esztendőkre beállni … megengedtetik … azon alul befogadni szabad ne légyen”. Szökött inast máshol szegődtetni tilos. „A mester legényeink midőn aratásra akarnak, messzebb való útra két héttel előbb, közelebb penig az ő idejében elmehetnek, úgy mindazonáltal, hogy mihelyest aratását elvégzi, visszajönni neki kölletik; egyébaránt ha munkáján túl csak egy holnapot eltöltene, nyári olyan időben a hol mulatott, a telet iss ott tölthesse, és sehol műhely nekie ne adattassék.” A korábbi században szokásos fonóasszonyok dolgában is megállapodnak: „Hogy ezentúl egy mestertársunknak ne légyen szabad leányt vagy asszonyt fonyóul befogadni, ha csak esztendő számra bé nem szegődik, és azt is hogy tiszta személy lészen. Kivévén a mester ember, nem különben szűrszerszámos gyermekeit és feleségeit, kiknek fonyóul szolgálni mindenütt ellenben megengedtetik.” Kilenc város mesterei 24 forint büntetés terhe mellett szentül fogadták az egyezség megtartását. A győri, tapolcai és ozorai céh 2-2 mestere kiegészítést is fűzött a megállapodáshoz, miszerint a mester fia fél taxát fizet felvételkor; a vándor igazolást hozzon előző munkahelyéről. „Egy mester legénynek se legyen szabad sem szőlőt, sem kertet, sem tehenet, sem penig semmi nemű baromfit is tartani.” Teljesen világosak az érdekek a gyapjúvásárlásban, a munkaerő biztosításában és megtartásában, a családtagok, illetve éves szerződésű fonók alkalmazásában (TT 1895. 90).

A posztósok céhei (26. térkép) Erdélyben, a Felföldön és a Dunántúl Balatontól északra eső vidékein jól kiegészítik a csapók által szervezett területek szomszédságait. A hazai céhes posztós a középszerű minőséget soha nem haladta meg a gyapjú minősége miatt. Így hát az átlag polgári viselet, illetve az ünnepi paraszti posztóruha, valamint a katonaság szükségleteinek felelt meg a termékeik minősége. Jól ismerjük a Sopronba települt morva posztósok történetét a 17. századból, ismerjük festődéjüket, szárítójukat és kallójukat a 19. század elejéről. Termékeik egyaránt kelendőek voltak, a rábaközi magyarság körében a világoskék, a 17. században délről idemenekült horvátoknál a fehér, majd a barna, illetve a Sopron környéki németek férfiviseletében a sötétkék és a fekete volt a kedvelt (Dávidházy 1954a; 1955; 1976). Természetesen a kereskedelem által importált gyengébb minőségű anyagok még ezeknek a hazai termékeknek is konkurenciát jelentettek. A cseh, lengyel, sziléziai posztók éppúgy jelen voltak minden országos vásáron, mint a brassói posztó, a 16. század óta bedolgozórendszerben (Verlagsystem) festett és kikészített posztóféleségek.

{101.} A hazai textilmanufaktúrák termeléséről, termékösszetételéről, ezen belül a posztóféleségek minőségéről, a külföldi konkurenciával folytatott verseny és bukás okairól történeti feldolgozás ad részletes tájékoztatást (Endrei 1969).

Ha a királyi városok és a megyék árszabásait is figyelembe vesszük egyes szakmák termékeinek elterjedését illetően, akkor például a szűrszabóknál azt látjuk, hogy a korai és kevésbé díszes darabok már a 16. században szerepelnek Zalában, Vas megye déli felében és Sopronban, jóllehet itt szűrszabó céhek csak a 18. és 19. században alakultak, de a cifraszűrök klasszikus díszítései később sem jellemzőek a készítményekre. A Győr megyei árszabásból olvashatjuk 1818-ban: „Egy öreg embernek való hosszabb Dolmán szűr a millyent a Han mellékiek [Hanság] és a Rábaköziek viselnek 7 Fl. Egy kurtább mint a Rábán kívül viselik 5 Fl 12 Kr. Kisebb 13, és 15 esztendős gyermeknek való 4 Fl.” A szűrposztóból készült ruhák egyszerűek, de a ,,széles vállos embernek való öreg szűr” sem cifra. A cifrázás tilalma 1793-ban kezdődött Somogy megyében, nem sok foganattal (Gönczi 1942).

Hasonló módon a táji adottságokkal és a nagytáji munkamegosztás kialakulásával magyarázható a céhes takácsok szervezeteinek elterjedése is (54. térkép). A nagyállattartó területeken, a török kiűzése után is ritka településhálózattal rendelkező alföldi vidékeken nem alakultak, nem szerveződtek újjá olyan mértékben a takácscéhek, hogy a szövés paraszti gyakorlatát visszaszoríthatták volna. A Tiszán túl és Nógrádtól északkeletre eső területek paraszti lakossága az önellátás keretében állította elő a maga által termelt kenderből a szükséges vásznat. A Felföld takácscéheinek ritkább volta pedig a szövés sok évszázados háziipari gyakorlatát jelzi. Tudjuk, hogy a szepességi szász városok és falvak már a 14. században olyan tömegű vásznat állítottak elő, hogy az messze meghaladta a helyi és tágabb környezetük szükségleteit, az ország déli területei felé irányult kereskedelmük. 1378-ban az erdélyi szászok azzal a kéréssel fordultak Nagy Lajos királyhoz, hogy a szepesi szászokat, akik vásáraikat felkeresik, eltiltaná, mivel azok nagy mennyiségű szövött árut adnak el. A király azzal a megszorítással adta meg erre az engedélyt, hogy a szepesi szászok csak a hét erdélyi szász város országos vásárait látogathatják, árujukat rőfönként nem, hanem csak végszám árusíthatják (Lipták 1938). A Zsigmond király által a céhek ellenében támogatott barhentszövők, a bedolgozórendszer (Verlagsystem) keretében, Bártfa, illetve Kassa város tanácsa szigorú ellenőrzése mellett, ezer végszám szállították a pamutvásznakat, illetve pamutvetülékkel szőtt mintás vásznakat Buda, Fehérvár, Debrecen vásáraira, bizományosaikhoz. – A Duna-Tisza közének takácsai kiváltságaikat inkább a hímes szövések terén tudták érvényesíteni a 18. századi céheikben. A Dunántúl kétharmadán, Zala–Veszprém–Fejér megyétől északra azonban olyan mértékű a szervezettség, a céhes helyek sűrűsége, hogy az kizárta a paraszti szövés lehetőségét. A Dunántúl megyéiben a térképen mutatkozó ritkább területek magyarázata a következő: Moson megye egész területe egyetlen megyei céhhez tartozott, Győr megyében a magyar takácsok az egyházi birtok céhébe kényszerültek, Fejér megyében a sármelléki takácsok helységenkénti filiális mesterei foglalják el a teret. Somogy, Tolna, Baranya sajátosságainak felderítése még várat magára.

Késmárk kékfestőinek festett és nyers vászonnal való kereskedéséről 1737-ből maradt fenn megállapodás. Húsz mestere egy-egy országos vásárra 1000–1500 rőf árut vihetett, többet nem, elkerülendő a túlkínálat. Így Eperjes mellett Tállya, Istvánfalva, Keresztúr, Tokaj, újhely (Sátoralja-), Miskolc és Debrecen szerepel vásári körzetük kiemelt pontjaként (MGtSz 1898). A szepességi vászon a 19. század második felében – kiterjedt és jól szervezett kereskedelmi és bizományosi hálózat révén – az egész országban kapható volt.

{108.} A feldolgozóipar egyik legjellegzetesebb árutermelő és vásározó ága a szabóké (29. térkép). Mai ismereteink szerint a legkorábbi szabályzatot Nagy Lajos királytól kapták a szebeni szászok (1379), ezt követte az egrieké (1455), 1459-ben a pozsonyiaké, 1461-ben a kassaiaké, majd Sopron szabad királyi városé (1477). Közülük kiemelkedő jelentőséget kell tulajdonítanunk az egri püspök által kiadott céhlevélnek. Ebben ugyanis a birtokközponthoz tartozó helységek is felsorolásra kerültek, ami ritka kivétel a 15. század közepén. Az 1524-es átírásban maradt meg a Hédervári László adta szöveg hiteles másolatban. Eszerint a szabó- és posztónyírómesterek, akik Eger városában és annak völgyében, tudniillik Pusztaszikszó, Maklár, Nagytállya, Kistállya, Tihamér, Almagyörs, Cegléd, Bakta, Felnémet, Tárkány, Szarvaskő, Szölöske, Harangozó helységekben élő mesterek, eddigi szabadságukban élhetnek tovább. Tiltották a kontárok munkáját, korlátozták a káptalan urainak házában végzendő ruhavarrást és posztónyírást az országos vásárok idején (Balassa 1969). Általában magyar szabók járták az országos vásárokat, a váltómívesek méret után dolgoztak megrendelésre, a vásármívesek pedig nevüknek megfelelően kizárólag tömegárut készítettek. Árszabásokban vásármívesekkel először az egész Erdély területére érvényes 1627-es fejedelmi rendeletben találkozunk. Biharban és Szatmárban 1700-ban, illetve 1706-ban, majd a 18. század első felében Baranya kivételével a Dunántúl vármegyéi külön tételben sorolják fel a vásármívesek termékeit. Baranya megye a 18. század végén szintén külön jelöli a vásározóknak ezt a rétegét.

A várásozás kiterjedtségére vonatkozóan Esztergom vonzáskörzetének (30. térkép) ismeretét a magyar szabók céhjegyzője buzgalmának köszönhetjük, aki 1742-ben több korábbi följegyzésből gyűjtögette össze és jegyezte fel a céh jegyzőkönyvében az ideérkező vásározó szabók nevét és lakóhelyét. 1742 előtt 23 helység 228 mestere keresztelkedett be az esztergomi vásáron: „Minden Böcsületes Czéhbeli Mester Ember tartozik régi szokás szerint ezen keresztelöbe (:minden engedelem nélkül:) egy forintot adni, mely forintbul ismét vissza téríttetik ugyan azon Czéhbeli Mester embernek d 15. idest. tizenöt pénz borra való”, amit bizonyára közösen fogyasztottak el. (E szokásra kapuvári csizmadiák is hivatkoznak 1712-ben, céhlevelük XXXIV. pontjában: „a vásáron szabad az új mestert fölkeresztelni, mint más mesterségbelieknél”.) A bejegyzett mesterek között több „szoknyás” is szerepel Tata, Nagyszombat, Győr, Bazin vásorából, ami egyben a legkorábbi női „konfekció” megjelenését igazolja (Esztergom, BBM H. 77. 268. 1). Győrben 1634-ben viszálykodnak a vásármíves és a váltómíves szabók, mivel az utóbbiak el akarták lopni a céhládát, hogy megakadályozzák a vásármíves mesterek céhmesterjelöltjének megválasztását. A vásározó mesterek száma ekkor 29 fő (Gecsényi 1979). Az esztergomiak jegyzőkönyvében 1742 előtt összesen 28 győri mestert kereszteltek föl első vásáron való megjelenéskor.

A szabók is féltékenyen őrködtek azon, hogy a vásárokon kívül senki ne árulhasson városukban. Így 1675-ben a fülekiek szabályzatának 17. artikulusa a kontárokat tiltja el a munkától a városban és városon kívül is, „… azoknak marhaiokat ell vévén fele Kapitány Uramé, és fele az Czehesseké legyen”. A 18. artikulus kimondja, hogy idegenek sokadalom kívüli köznapokon nem árulhatnak, „… valaki raita találtattnak attol minden ruhaia el vetessék, az sokadalomkor is Kalmároknak se dolmányt se mentét, se nadrágot ne légyen szabad árulny, valakinél találtattnék, vétessék ell tőlle Kapitány segétsége által”. A munkaidő elképesztően hosszú, ,, … két órakor fől kelven kilencz óraig, varion, az foldozasnak fele része Urae, es mas fele az legényé”. Mesterremekük előírása arra vall, hogy maguk is vásároztak, hiszen az „Alföldi Köntöst, Aszony embernek valót” bizonyára nem a nógrádi vásárokon kínálták a vevőknek. Ebben az időben Fülek a végvidékhez tartozott, így tehát alföldi termékeik {109.} a török által megszállt területek vásárain kerültek értékesítésre (EK Céhlevelek LV. 15). A környező falvak mestereit igyekeztek felügyeletük alá vonni, illetve ha azok céhbe álltak, akkor a „kontárkodásért” először lefizették az öt forint büntetést, majd elkészíthették a szokásos remeket.

A városok és mezővárosok körül dolgozó falusi mesterek száma a 18. század utolsó évtizedeiben szaporodik, a 19. század első felében pedig jelentősen megnövekszik. A szabók, szűrszabók, vékonyszabók sokszor egy céhben dolgoztak együtt, amint a helyi adottság ezt megkívánta. A népviseletek kivirágzásának kora ez. A női viselet varróasszonyai mellett a tanult mesterek méretre, testre szabva varrták az ünnepi öltözeteket. A filiális mesterek, a falusi „Landmeisterek” munkája tehát az új divat tömeges terjedésében és egy évszázadon át való megtartásában, a „hagyományos” megőrzésében nagy szerepet játszott. Ennek igen szemléletes példáit szolgáltatja a Rábaköz, illetve Kisalföld két mezővárosa, Csorna és Fertőszentmiklós céheinek egyesített vonzáskörzeti térképe (31. térkép). Hasonló képet mutat a mohácsi szabók adatainak a feldolgozása is (32. térkép).

A gombkötő céhek nagy száma (83) jól mutatja, hogy a férfi- és női öltözetek, a királyi udvartól a jobbágyok és zsellérek házáig, országszerte évszázadokon át zsinórozással, horgolt és kötött gombokkal, vitézkötésekkel, sújtásokkal, paszományokkal, derékövekkel, fonott és horgolt kardkötőkkel, tollbokrétákkal egészültek ki. Erre bizonyság a sok korabeli ábrázolás, az árszabásokban szereplő szabó-, szűcs- és gombkötő készítmények sora. A gombkötő céhek térképéről jól leolvasható (33. térkép), hogy a szűr és szűcsmunkák legfőbb területein, így az Alföld széles tájain kevésbé volt szükség termékeikre, mint Erdélyben, a Dunántúl és Észak-Magyarország {111.} vidékein. Illetve arra kell gondolnunk, hogy a török alól felszabadult területek 18. század közepi életének megélénkülése idején a szabók szükségleteit már a kereskedelem elégítette ki. Új céhek alig alakultak. Az Alföldön Debrecen, Szeged, újvidék, Baja céhes mesterei biztosították a helyi ízlés szerinti készítmények előállítását. A kisebb helységek mesterei feltehetően a 19. század vegyes céheinek soraiban találhatók meg.

A gombkötőmesterség termékei többségükben magyar igényeket elégítettek ki, illetve a zsinórozást az ország nemzetiségei is átvették, módosítva ízlésüket. A főúri, nemesi, kuruc és huszáröltözetek nemcsak a hazai népviseletekben, hanem egész kontinensünkön divatot teremtettek. A magyar viselet iránti igények Bécsben 1691ben magyar gombkötő céh (Ungarische Knöpfmacher) alakításához vezettek. Mesterremekül {116.} egy egész bundára való tizenkét pár vitézkötést kellett készíteni csillagos mintázatú gombokkal együtt. – Német ízlés szerint a paszományosok dolgoztak, de rendszerint egy céhben szerveződtek a gombkötőkkel. A kismartoniak céhlevele például kimondja, hogy a magyarok a magyar, a németek a német divat szerint készítsenek remeket (1748). A mesterré avatás után szokásos eskü szövege is igen tanulságos a rohonciaknál, melyet a 17. században vetettek papírra. „Az Esküvisnek Formája! Isten Tiged Úgy Segillen, Tellyes Szent Háromságh; Bizony Isten, az Te igaz Hütöd, hogy Ezel az Gombkötö Mestersigel, az te tehetsiged szerint, Igazán Ilsz; Igaz, és jó Féle Selembül, Aranyfonálbul munkálkoszol; es az mellett, ha valaky, Velenczej, Nöremberj [nürnbergi – D. O.] Sikbül kivanna Munkát Akarattya szerint, azt is el vigezhesd; Enek Fölötte elötted jaronak, Czéh Mesternek, Öreg Mestereknek Engedelmes, és Szava Hallo liszesz; Oket meg böcsülöd, Istenért; Más Mester Embernek Szolgait el nem hitegeted, sem penig az vásárokon, az Vevő Embereket; az más Mester Embertől el nem hivod; hanem mindeneknek az böcsöletes Czéhnek Articulussinak, Rendtartásához Szabod, és tartod; s cselekszed; mind anak Szip Articulusj meg Magyarázásra; Elődben adássa Szerint! Isten Tiged úgy Segéllyen! Amen!” (EK XLII. 25).

A piacért folyó harc perlekedéseiből tudjuk, hogy a gombkötők bedolgozókat is alkalmaztak. Győrben az 1642 körüli években. A gombkötők ugyanis azzal a kéréssel fordultak a városi tanácshoz, hogy az tiltsa el a kereskedőket, a szabókat és a zsinórverő asszonyokat a zsinórok és más gombkötőáruk készítésétől és árusításától. A tanács megállapította, hogy a kereskedőknek erre joguk van. A meghallgatott asszonyok pedig védekezésükben előadták, hogy ők nemcsak kereskedőknek és szabóknak dolgoznak, hanem maguk a gombkötők is vettek tőlük árut és dolgoztattak velük. A pereskedést a tanács azzal zárta le, hogy az asszonyokat húsz forint büntetés terhe mellett eltiltotta a kontárkodástól (Gecsényi 1979). Ebben az időben Győr a végvári főkapitányság székhelye, politikai és hadászati szerepe jelentős. Igazi gazdasági fellendülésére azonban csak a török kiűzése után került sor, élénk kereskedő- és iparosközponttá fejlődött. A gombkötőlegények 1728-ban kezdett könyvéből kitűnik, hogy az 1732–1776 közötti időben 99 helység tanítványai fordultak meg a város műhelyeiben (34. térkép). A nyilvántartások elég pontatlanok, hiányosak, mégis húsz körüli az érkező legények éves átlaga. A legtöbben a Felföld nyugati feléből és a Dunántúl városaiból jöttek ide munkát keresni. A külföldiek kizárólag a bécsi magyar gombkötő céh tanítványai, akik rendszeresen megjelentek a magyar munkában való ismereteik gyarapítására, begyakorlására.

A gombkötők címerében, szakmai jelképei között jellegzetes ábrázolás a kócsagtollat tartó jobb kéz (Nagybákay P. 1987). Ez látható a győriek céhládájának előlapján is (1835). Amint egy vitából kitűnik, a céhek körmenete alkalmával és a ládakísérésnél a gombkötőlegények ilyen díszes kócsagtoll bokrétákkal vonultak fel a 18. század közepén. Ezt a parádés szokást kezdték átvenni más céhek legényei is, amit a gombkötők sérelmesnek tartottak. Kérték a tanácsot, hogy másokat ettől tiltsanak el, mert ez csak őket illeti meg (Szabó P. 1979). Szakirodalmunkban a rozsnyói, iglói, debreceni, szegedi, soproni gombkötők készítményeiről és céhes szervezeteiről találunk közleményeket (Nyáry 1905; Domonkos O. 1955a, 1959; Bálint-Juhász 1968).

A kékfestés tulajdonképpen a középkori városokban és kolostorokban gyakorolt kelmefestésből nőtt ki a 18. század folyamán. Mint ritka mesterség önálló céhhel nem rendelkezett a 17. század elejéig. Ekkor Lőcse-Eperjes-Késmárk-Igló (1608) városközi testületet hozott létre. Céhes kapcsolatuk a bécsi és a boroszlói főcéhekkel volt. Előbbiek Magyarország nyugati felének mestereit vonzották magukhoz, utóbbiak {118.} pedig legényszabályzatuk kölcsönzésével kötelezték le Eperjes mestereit. A céh a vászon, posztó és selyem festésének kizárólagos jogkörét a kékfestés új eljárására is igyekezett kiterjeszteni a 18. század közepétől. Az ország területén ebben az időben 8-10 főcéh osztozkodott (35. térkép). Vonzáskörzeti térképeik egyrészt jól mutatják a terjedés ütemét, másrészt az iparág fontosságát a gyáriparral alig rendelkező textiltermelés terén. Részben a házi szövésű anyagok, nagyobbrészt a szepességi és sziléziai, valamint egyéb importált pamutvásznak festését, mintázását végezték a műhelyek százai. A nyugatról érkező új eljárás egyben a mintakincset is magával hozta, ami részben a klasszikus történeti stílusokat, másrészt a falkárpitok, tapéták városi polgári ízlését is közvetítette. A helyi ízlésnek megfelelően kerültek ezek alkalmazásra viseleti anyagokban, lakástextileken. A mintafákkal dolgozó kékfestés gyorsan és könnyen utánozhatta a brokátok, selymek, de a szőttesek mintázatát is, ami például a besztercebányai hímes takácsok nagy romlását okozta a 18. század végén. A kékfestést az alakuló manufaktúrák is gyakorolták. A kis műhelyek 19. századi tömeges méretű elterjedése jelzi, hogy a külföldi gyári áru versenye elől a városokból a kisebb helységekbe is települő mesterek, a szűk helyi igények tiszteletben tartásával, még évtizedeken át jó megélhetést biztosítottak maguknak.

A fokozódó import, majd a hazai textilgyárak megerősödése századunk elejére a kis műhelyek tucatjait tette tönkre. A paraszti viseletben bekövetkező változás, de főleg az olcsó gyári kartonok megjelenése csökkentette a kékfestők számát. Néhány régi műhely, a század elején megkezdett gépesítéssel, a helyi nemzetiségi, vallási és hagyományos ízlés alapos ismeretében és tiszteletben tartásával, a gyári termékekkel is tudott versenyezni. A két világháború között lezajlott nagy gazdasági válság a kis üzemek többségét tönkretette. A második világháború után még körülbelül 30-40 működőképes műhely létezett az országban, de részben az anyaghiány, részben a szakember-utánpótlás megszűnése miatt ezek száma is megfogyatkozott. A kékfestés új divatja az 1960-as években következett be, amikor a régi szép minták városon váltak kedveltté, mintegy a „népművészet” hagyományaiként. Ezt már csak 15 műhely érte meg, valamennyien áttértek az indatrénnel való festésre is, ami az indigóval szemben szebb és tartósabb színt adott. Mosásálló, kellemes színével a modern lakásdíszítésre is rendkívül alkalmasnak bizonyult. Az iparág részletes feldolgozása jól bizonyítja, hogy a falusi lakosság ellátásában milyen jelentős szerepe volt a kis műhelyek mestereinek, hogyan tűnt fel országunkban, hogyan áldozott le, illetve művészi értékű mintakincse hogyan él tovább napjainkban (Domonkos O. 1981).

Györffy István azt írja A magyarság néprajza viseleti fejezetében (1933: 398), hogy „… bolgár-török eredetű a kalpagon kívül egy másik főrevaló, a süveg neve is”. E két elnevezés adja talán annak magyarázatát is, hogy kétféle céh alakult. A süvegescéhek száma a 17-19. században mindössze tizenegy (36. térkép), míg a kalaposoknak 81 szervezete jött létre a 16-19. század során (37. térkép). Erdély fehér foltjait hiányos adataink magyarázzák, valamint az a tény, hogy a távolsági kereskedelem révén a 17. század elején már jelentős szállítmányok érkeztek Pozsonyból az erdélyi kereskedőkhöz. Ugyanakkor a hegyvidéki területeken, a juhtartó vidékeken a prémes fejfedők elterjedtsége bizonyára jelentősebb volt, mint más vidékeken. – Ha a 17–18. századi megyei és városi árszabásokat vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy Pest megyétől északra egy sor süveges árszabást találunk ott is, ahol még csak a közelben sem létezett süvegescéh. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy az ország északi vármegyéit birtokló kuruc hadak felszereléséhez tartozott a süveg, a vármegyék árszabásait egységesen adta ki Rákóczi fejedelem. Másrészt egészen bizonyosra vesszük, hogy a sok kalaposcéh mesterei süvegeket is készítettek, hiszen a kétféle fejfedő készítési {123.} alapelve, a nemezelés megegyezik.

Érdekes jelenségnek tartjuk, hogy éppen a Felvidéken alig van kalapos árszabás, jóllehet a legtöbb kalaposcéh ezen a területen alakult, és termelésük bizonyára a helyi szükségleteken messze túl nőtt. Ha azonban a süvegesés kalaposcéhek, illetve árszabások térképeit egymásra helyezzük, akkor – Erdélyt kivéve – az egész ország területére nézve viszonylag arányos elosztódás mutatkozik. De meg kell jegyeznünk, hogy az egész Alföld területén, az egy debreceni céhet kivéve (1793), mind a 19. században alakult. Természetesen tudjuk és számításba is vesszük azt a körülményt, hogy egyes kalaposcéhek, esetleg több vármegyére kiterjedően, vidéki mestereket is felvettek soraikba (38. térkép). Így például a győri céhbe tartoztak a 17–18. században a fehérvári, pápai, veszprémi, óvári, tatai, pécsi, szekszárdi mesterek is (GySmLt: 1. 99/15). A soproni céh pedig kiterjesztette hatáskörét a 18–19. században Sopron, Vas, Zala és részben Veszprém megye területére. Ebből a vonzásból vált ki és önállósodott 1830-ban a kanizsai céh, és vette fel a környező falvak filiális mestereit (TGyM 72. 22. 2). Hasonló a kép Debrecen esetében is az 1818–1867 közötti időszakban. Míg Debrecenben csak 10 mester dolgozott, addig 30 környező helységből 55 „Landmeister” került felvételre a céhbe. Északon Miskolc és Munkács, {128.} keleten Nagybánya és Szilágysomlyó, délen Belényes és Nagyvárad, nyugaton a Tisza menti Kunhegyes a vonzáskörzet határa (HBmLt IX. 13/5).

A fejfedők viseletében a 18–19. század fordulóján indult meg a divatváltás, nyomult előtérbe a kalap a süveg rovására. Ennek oka a városok lakosságának növekedése, a német területekről történő jelentős telepítések hatása, a polgárosodás lassú, de fokozatos térnyerése. Ebben az időben rendkívül nagy az országba érkező német mesterlegények száma, akik meg is telepedtek városainkban, mezővárosainkban (39. térkép). Eppen Debrecen rá a példa, hogy ha a városban nem kaptak lehetőséget, akkor a körzet helységeit szállták meg a jórészt német nevű mesterek. Természetesen nem hagyhatjuk számításon kívül a szepesi városokból történt kirajzást sem, ahol nagyszámú kalaposcéh termelte, nevelte a munkaerőt. A vándorlásban részt vevő magyarországi legények is nagy utakat tettek meg a német tartományokban, ahol megtanulhatták a rövidebb szőrökkel (nyúl, macska, pézsma, hód, teve) való munkát, formázást, vasalást stb. Szakirodalmunkban a nemezelés munkafázisait, a süvegviselet történeti adatait, a divatváltás menetét több tanulmány tárgyalta az ország egymástól távol eső területeiről (Luby 1951–1952; Kresz 1956; Apáthy 1960; Domonkos O. 1962; Pacsirszky 1972).

A len- és kendertermelés országosan elterjedt volta kínálta a lehetőséget egyes kötél- és zsinórféleségek, sőt varrócérna fonására, készítésére a paraszti háztartáson kívül is. A gazdasági kötéláru iránti igény a kibontakozó földesúri és majorsági gazdálkodás 15–16. századi szakaszában, majd pedig a 18. század végén megnövekedett, s a készíttetett kötélféleségek száma is megnőtt. Mindkét nagyobb periódus kitermelte a köteles specialistákat, akik jobbágyi szolgáltatásként vagy iparosként végezték munkájukat a földesúri birtokokon, vagy pedig a visszaesés időszakaiban bekényszerültek a városok, mezővárosok céheibe. A legkorábbi céhes szervezeti keretek ebben a szakmában is az erdélyi szász városok 1376-os szabályzataiban öltöttek formát. Őket követték a kolozsváriak 1486-ban, majd a 16. században több felföldi szász és bányaváros, illetve újabb erdélyi szász városok alakítottak önálló céheket. Ezek jó része a nyersanyagtermelés területén, a bányászat, távolsági kereskedelem, hajózás igényeinek kielégítésére alakult. A hosszú és vastag bánya- és hajókötelek készítése különleges szaktudást követelt, és gyakran több mester összefogását is szükségessé tette. Ügyeltek is a jó minőségű kender vásárlására, féltékenyen őrködtek afelett, hogy senki ki ne sajátíthasson egy-egy nagyobb tételt a vásáron. Azt vagy a céh vette meg és osztotta szét tagjai között, vagy hasonló eljárásra kötelezte a vételt lebonyolító mestert, súlyos büntetés terhe mellett. Az ország más területein, így a Dunántúlon csak a 17. század első évtizedeiben jöttek létre önálló testületek (Győrsziget 1628, Sopron 1631). A nyugat-magyarországi mesterek egy része feltehetően a bécsi vagy bécsújhelyi céh tagja volt ezt megelőzően. A győriek 1637-ben nyertek kiváltságokat, hatáskörük a század közepén már a komáromi, tatai, veszprémi és pápai mesterekre is kiterjedt (Győr, XJM 56. 4. 8). Az ország déli területén, a török alól felszabadult vidékeken legelsőként a bajai (1701) és az újvidéki (vegyes céh, 1701) alakult meg, majd több más követte ezeket (40. térkép).

A Mária Terézia által szorgalmazott ipari nyersanyagok termesztési kísérleteiből (indigó, csülleng, gyapot) a kender vált be egyedül, de az kiemelkedően jó eredménynyel. Ennek köszönhető a hazai nyersanyaggondok megszűnése a kötelesmesterségben, másrészt az e vidékeken alakult rendkívül sok vegyes céh, amelyeknek soraiban mindenhol találkozhatunk kötelestagokkal is. A kendertermesztés serkentése birodalmi érdek is volt, hiszen a tengeri és folyami hajózás kötélszükségletéhez innen biztosították a nyersanyagot és csak részben a készterméket.

Az egyes főcéhek hatásköri vitái ebben a mesterségben is törvényszerűen megjelentek a 18. században. Az 1620-ban alakult selmeci céh 1660-ig önállóan működött, majd a bányabeli termelés visszaesése miatt megcsappant megrendelések a céh hanyatlását okozták, egyesülésre kényszerültek a körmöcbányaiakkal. A viszonyok változása után titokban új királyi céhlevelet szereztek a selmeciek, és búcsú nélkül elkülönültek korábbi társaiktól (1737). A tíz évig tartó pereskedés alatt a körmöciek kérésére kiközösítették a selmeci mestereket és legényeket a pozsonyi, budai, trencséni, besztercebányai és pesti mesterek. Végül is 1747-ben a király parancsára voltak kénytelenek kiegyezni és a selmeciek magukat megalázni. – Az 1697-ben alakult budai főcéh a 18. század során több mint 120 alföldi és dél-dunántúli, az 1724-ben alakult pesti céh pedig 35 észak-alföldi helység 153 mesterét szervezte be az 1724–1860 közötti időben (Szabó Ervin Könyvtár BQ–0910/68/I.). Ugyanezen idö alatt Pest városában összesen 44 mestert vettek fel a céhbe. Vonzáskörzetükbe tartoztak a szegediek is, akik azonban 1743-ban kiváltak, és a környező városok mestereivel közösen alakítottak {130.} testületet. Szeged jelentős központtá vált, ahol a vándorlegények is rendszeresen munkát kaptak (41. térkép). A legényszálláson 1743–1809 között 636 legény fordult meg, ami évente átlagosan csak 9 fő, de mellettük számításba kell vennünk a helyi, éves, féléves szerződéssel dolgozókat is (Somogyi Könyvtár, Szeged 337). Az Alföld déli területein, a kendertermelés közelében és központjában a céhes iparból Szegeden a Bakay Nándor alapította kendergyár, valamint Apatinban a kenderfeldolgozó gépek gyára nőtt ki és vált országos hírűvé a 19. század második felében (Győriványi 1980).

A kisebb műhelyek szaporodására vonatkozóan Gyula szolgáltat értékes adatokat (42. térkép). A városból 1789-ben még a pesti főcéh vesz fel mestert, mégis valószínű, hogy a közeli Szegedhez tartoztak többségükben, majd 1828-ban önállósodtak, mivel mestereik száma 12-15 főt tett ki. A környező 24 helység mestereit pedig filiális tagjaikká szervezték 1828–1872 között. A céhtagok száma fokozatosan növekedett, és 1849-ben már húszon felül volt a városi mesterek száma, a vidékieké pedig 39 fő. Így azután a céh bátran vállalhatott nagyobb megrendelést is a szabadságharc ideje alatt. 1849. július 23-án Rozenthal Antal nagyváradi polgár szerződést kötött a gyulai céh mestereivel, hogy augusztus 3-ig 2 ezer darab két öles kötelet „mellyen az álladalom petsétje vagyon” darabonként 12 ezüst krajcárjával, valamint száz kötőféket „az ide fialó Czéhnek petsétjével” darabonként 8 ezüst krajcárjával elkészítenek. A teljesítésről nincsenek adataink, a hadi események kedvezőtlen fordulata feltehetően meghiúsította (Békés m. Lt. Kötélverő; Gyula, EFM Tgy. 72. 32. 1).

Úgy tűnik, hogy a mezőgazdaság 18. század végi fellendülése, a gabonakonjunktúra által növekedő szántóföldi termelés kiszélesedése, az árutermelés előtérbe jutása, a kötélgyártás szórványos házilagos előállítását is fokozatosan háttérbe szorította, el tudta látni megrendeléssel, keresettel a kötelesszakma vidéki mestereit is.

Egy keszthelyi műhely teljes munkáját, áruféleségeit mutattam be 1958-ban a Néprajzi Közleményekben, a kötélgyártás magyarországi történetét pedig Győriványi Sándor előtanulmányban foglalta össze a Magyar néprajz számára (Domonkos O. 1958; Győriványi 1967, 1980).

FA- ÉS FAFELDOLGOZÓ IPAR
(ÁCS, ASZTALOS, KÁDÁR, BOGNÁR, ESZTERGÁLYOS, KULACSKÉSZÍTŐ)

„Ács (Álcs, Álcsi). A szó honfoglalás előtti, ótörök eredetű. Azt a mesterembert jelölhette, aki mindenféle famunkát végzett. Mai szűkebb jelentése a középkor folyamán alakult ki” – írja Heckenast Gusztáv a fejedelmi/királyi szolgálónépekkel kapcsolatos munkájában (Heckenast 1970: 90). A szakosodás után az ács szó a csapolt szerkezetek jelölésére szolgált. Általában a sok tapasztalatot kívánó tetők, malmok, hidak építését végezték, tehát a statika, erőátvitel fortélyait jól ismerő mesterek nevévé vált. A többféle famunkát értő és végző emberek a faragók, nagy számban a tutajok kirakodó-, kikötőhelyein dolgoztak, így Szolnokon, Szegeden, Komáromban. A szakosodás Árpád-kori emlékeit őrzik az Esztergár (esztergályos) és Bocsár (bodnár) nevű szolgáltatófalvak is. A szakosodást növelte a 14. században nyugatról érkező asztalosok mestersége. A bognárok, kerékgyártók hasonlóan korai mesterei a famunkának. Ideszámíthatjuk még a molnárokat is, hiszen tudjuk, hogy specális malomácsok készítették a vízi- és szárazmalmokat, de egyéb famunkát is végeztek, {131.} ami a rokon szakmákkal súrlódásokhoz vezetett. E faipari szakmák 15–16. századi céhes szerveződése önálló testületekben kezdődött, de az egymást kiegészítő vagy rokon szakmák sokszor közös céhet alakítottak, mint például a bognár-kovács, ács-kőműves, ács-molnár stb. Kiváló adatsorokat ismerhetünk meg erre vonatkozóan például az egri vár 1493-1596 közötti építkezéseinek számadásaiból (Détshy 1963).

A céheket megelőző korszak magyar lakáskultúrájának részletes elemzését a finnugor kortól a tatárjárásig kiváló monográfia tárgyalja (K. Csilléry 1982a). Kötetünk is külön fejezetet szentel a bútorművességnek.

A városi asztalosok nemzetközi kapcsolatai a 16-18. században a szerszámkészlet speciális darabjainak meghonosítását és az új stílusok közvetítését segítették elő. A vándorlegények származásának és az új stílusok megjelenésének közvetlen kapcsolatait az iparművészet kutatói derítették fel. A legényvándorlások általános kérdéseivel néprajztudományunk művelői is behatóan foglalkoztak (Batári 1967; Szabolcsi 1972; Domonkos O. 1979).

Az asztalosok mezővárosokban és falun való megjelenésének és tevékenységének kiemelkedő emlékei a 15–18. századi templomok gerendás és fakazettás, festett mennyezetei, szószékei és padjai. Az itt alkalmazott virágdíszek és állatalakok az egész népi díszítőművészetre rendkívüli hatást gyakoroltak (Tombor 1967). Kiváló példával szolgált Kós Károly a vargyasi festett bútorról írott munkájában az egy családon belüli több generáción át megfigyelhető változásról éppúgy, mint anyagismeretük széles köréről (Kós 1972c).

Miskolc mezőváros önálló céhének vonzáskörzetéről, vidéki mestereiről is kaptunk képet (44. térkép; Bodó 1975). A mezővárosi és falusi asztalosok többnyire egyesült, illetve vegyes céhek soraiban találhatók meg a 18–19. században. A falvakban, a 19. század közepén, a korábban városi bútor- és épületasztalos munkáknál használt profilgyaluk sorozatban is megjelennek. Ennek szép példáját találjuk a fertőszéplaki falumúzeum asztalosműhelyében. 1860 körül Répcevisen alakult a műhely, 1880 körül települt át Süttörbe, majd az 1970-es évek végén a soproni múzeum gyűjteményébe került. A profilgyaluk a 19. század közepén megújuló parasztházak ajtó- és ablakmunkáihoz, ajtóbélések, bútorok szegőléceinek, a koporsók profilált díszeinek, az egyre szaporodó képek kereteinek készítéséhez kiválóan megfeleltek, sőt templomi berendezések igényeit kielégítő munkát is végeztek velük.

A fafeldolgozó iparcsoport legnépesebb egyszakmás ága a kádároké 109 szervezettel. Jelentős számban vannak ezek között 16–17. századi alapításúak a fontosabb borvidékek területén. Tudjuk, hogy a középkor végi borkereskedelem hordószükséglete nagy volt, hiszen a bort hordóstól adták el. Másrészt a hordó javítása, vesszőabroncsok pótlása, a „hordókötők” készenléte olyan kötelesség volt, mint a tűzoltás. Az értékes termék elfolyása pótolhatatlan veszteséget jelentett, ezért kellett mindig készen tartani saját, megbízható abroncsokat. Tilos volt a piacon, vásáron kapható abroncsok használata. – Természetesen a szőlő feldolgozására és a bor tárolására szolgáló edényeken kívül sokféle, dongákkal készített terméke volt a kádároknak. Így a káposztás-, uborkáshordóktól, itatóvödröktől, a mosásnál használt szapulósajtáron át a tizedet és kilencedet „mérő” edényig, sőt a lőporos hordóig terjed a választék. Készítményeik sokféleségéről a korabeli árszabások adnak tájékoztatást (Kolosváry–Óvári 1885–1897: V/1).

A céhek alakításában (45. térkép) a királyi városok járnak az élen. Eperjes (1475), Kisszeben (1526) és Kassa (1641) feltehetően a zempléni borvidék mestereit is céheibe szervezte, másként érthetetlen volna, hogy e jeles borvidéken csak a 18. század végén (Sárospatak), illetve a 19. század első évtizedeiben alakultak kádárcéhek. Természetesen {134.} más központok áruja is érkezhetett erre a területre. Erdélyben a szász kádárunió 1614-ben alakult, 14 város és helység 26 mesterének jelenlétében készítették el a szabályzatot Nagyszebenben. A túlkínálatot azzal korlátozták, hogy a mesterek kész hordóiknak csak egyharmadát vihették vásárra, foltozott árut, dongát, hordófeneket pedig tilos volt a sokadalmakban eladni. A Pozsony–Sopron környéki borvidék termelése jelentős exportszállításokat tett lehetővé, jórészt Sziléziába, Cseh- és Morvaországba. A Fertő-vidék adottságai szinte monokultúrás termelést alakítottak ki a 15-17. században. A soproni kádárcéh (1565) mellett Kismarton, Nagymarton, Feketeváros, Sopronnyék, Ruszt, Nezsider céhei mind 17. századi alapításúak. De hasonló a helyzet Pozsony megyében is. A vidék apróbb falvainak mestereit céheikbe szervezték 15-20 kilométeres távolságból. Sopronban 1617-ben csak 16 mester dolgozik. A mesterek száma ugyan viszonylag alacsony a vidék bortermelését és kereskedelmét tekintve, de az ideérkező külföldi vándorlegények száma igen jelentős, ami a szükséges munkaerőt biztosította. Az 1605–1880 közötti időből fennmaradt legénykönyvek statisztikai számításra is alapot nyújtanak:

1605–1640: 1446 fő, évi 41 legény; mester 1617-ben 16 fő

1642–1699: 1853 fő, évi 32 legény; mester 1642-ben 21 fő

{135.} 1702–1788: 1762 fő, évi 22 legény; mester 1702-ben 11 fő

1789–1820: 402 fő, évi 12 legény; mester 1796-ban 14 fő

1820–1880: 524 fő, évi 9 legény; mester 1876-ban 10 fő.

A vizsgált 263 év alatt tehát a legények száma 5987 fő, évi átlagban 22 fő.

Kiemelkedik az első periódus, a városban megfordult legények évi 41 fős átlaga, amit az 1720-1730 közötti rövid időszak évi 50 fős átlaga még meghalad, utána már fokozatos a csökkenés. A 19. században növekszik a vidéki mesterek száma (Storno-gyűjtemény levéltára – kádárok).

A mesterek létszámára vonatkozóan néha a kiváltságlevél megszerzésének alkalmával készültek feljegyzések. Így például Debrecenben a céh megalakulását követő évben (1716) 57 mester neve sorakozik egymásután, s bár bizonyos, hogy olyan idősek is voltak közöttük, akik már nem folytatták mesterségüket, mégis tekintélyes szám ez, egyben a környék szükségleteinek kielégítésében is részt vettek. 1802-ben azonban már csak 30 mester dolgozik a városban, jóllehet annak népessége közben még növekedett is (HBmLt IX. 4–6). Egerben 12 mester neve szerepel az alapítók között 1712-ben, majd a következő száz évben összesen 122 új mestert vettek fel a céhbe, valamint néhány vidéki mestert is (HmLt IX. 1/4). A német földről való betelepülés beszédes példája az esztergomiak mesterkönyve, ahol 1708–1721 között 18 mestert vettek fel, közülük egyetlen egy a magyarországi születésű, kilenc bajor származású, a többiek különböző német és osztrák tartományokból jöttek, a közeli Morvaországból is csak egy. És mindez a német telepítéseket sürgető 1724-es törvény megjelenése előtt zajlott le (Esztergom, BBM 1954-366. 1). – A kontárság bélyegétől való félelem még a 19. század első felében is nagyfokú. Példa erre a pesti kádárcéh jegyzőkönyve, illetve mesterkönyve. Váctól Szegedig, Szárról Nyírbátorig vettek fel vidéki mestereket (46. térkép), akik között több uradalom kádárai is rendszeresen megtalálhatók. A főcéhbe való belépésüket a földesúr engedélyezte, például 1805: Károlyi uraság – Nyírbátor, 1811: Wenkheim báró – Mezőberény, 1811: gr. Sándor – Magyar-Bikal, 1815: Grassalkovich uraság – Hatvan, 1854: Podmaniczky báró – Aszód helységből. Itt nyilván szerződött kádárokról van szó, akik az önállósodás reményét még nem adták fel. Másrészt egy újabb munkahely elnyerésénél mégiscsak nyomott a latban a „céhes mester” titulus, no és így inast is tarthatott, legényt is fogadhatott maga mellé a mester (BTM-Kiscell 9070).

Egy-egy műhely termelésének nagyságára vonatkozóan adataink csak a 19. század végéről, századunk elejéről vannak. Itt is becslésekre lehet támaszkodni a hagyatéki leltár és a bevételi-kiadási naplók adatai alapján. Egy szekszárdi műhely vagyoni helyzetét, családszerkezetét, szakmai kapcsolatait, hitelviszonyait, a háztartás színvonalát szociológiai alapossággal elemzi egy tanulmány. A termelésben elfogadott norma: egy legény naponta egy tízakós (egy akó 54,3 liter) hordót készít el (Tóth Z. 1977).

A bognárok 54 önálló céhes szervezetét tartja számon a Céhkataszter. Az eddig ismert legkorábbi 1459-ben Kassán alakult. De ide kell számítanunk a már említett bognár-kovács szervezetek 73 helységét is, és így a kettő együtt 127 testületet tesz ki az ország területén (47-48. térkép). Ez utóbbiak között is találunk 16. századi alapításút. A nyugat-magyarországi földesúri birtokokon sok 17. századi, az alföldi területeken – az egy debreceni (1576) kivételével – pedig 18–19. századi testületek jöttek létre a török kiűzése után. Az erdélyi szász céhek zöme 16. századi.

Jelentőségüket talán nem is kell külön hangsúlyozni, hiszen sok helyen az ekét, boronát, parasztszekeret és kocsit, hintót-csézát, postakocsit, szánt készítették, és {138.} mindezek javításával is foglalkoztak. Sok helyen, asztalos hiányában, a koporsókat is ők készítették a fejfával együtt. – Az egyes céhek vonzáskörzetére vonatkozóan a kovácsokkal kapcsolatosan már utaltunk. – Tudjuk, hogy a bognármunka egyik legfontosabb terméke a kerék, amelynek készítéséhez eszterga is szükséges. A kinagyolt rönköket hengeres, néha szépen profilált kerékaggyá esztergályozzák, a kerék méretének megfelelő vastagságúra. A kézi és láb meghajtású esztergák többféle változatát ismerjük. Gyakran előfordult azonban, hogy a bognár a kerékagy elkészítését a helybeli esztergályossal végeztette el, mint akinek nagyobb gyakorlata, esetleg jobb felszerelése volt a munkához. – A kerekes járművek készítésével, használatával, {139.} történeti és táji rendszerezésével néprajzi irodalmunk is foglalkozott az elmúlt évtizedekben (Paládi–Kovács 1973; P. Madar 1973; Czeglédi 1973).

A famegmunkálás speciális ága az esztergályozás, a hengeres, gömbölyű formák, üreges testek előállítása. A tihanyi apátság 1055-ös oklevelében tálkészítőről történik említés. A királyi szolgálónépek falvai között is megtalálhatók a 13. században. Igaz, hogy csak három Esztergár nevű falu maradt fenn az erdős Zalából, a Bakonyból és Nógrád megyéből. A név szláv eredetű, tehát az itt élő lakosságtól vettük át a mesterséget is. A legkorábbi céh is a nyugat-magyaroszági Szalónak mezővárosban alakult 1437-ben, szabályzatukat saját városuktól nyerték. 1532-ben a kolozsváriak, majd néhány év múlva a szász városok nyertek kiváltságokat. A 17. században váltak önállóvá a soproni (1686) és a budai (1692) mesterek. Utóbbiak főcéh jogkörrel éppúgy beszervezték a kassai, újvidéki mestereket, mint a fehérváriakat és komáromiakat. A pestiek is csak 1779-ben váltak külön a főcéhtől. A veszprémiek (1726) a csutorás, a nagybányaiak (1716) a kupáscéh elnevezést használták, ami elsőrendűen a kulacsok, faedények készítésére vall. A rokkás megnevezés ebben az iparágban csak a 19. században jelenik meg Békés megyében, fő termékük nyilván a kerekes rokka (Tábori 1959).

A készítendő tárgyakra, a napi előírt teljesítményre és bérre vonatkozóan a nagybányai kupáscéh szabályzatai szolgálnak a legjelentősebb adatokkal, a 18. század elejére vonatkozóan. A kupákat és a tálakat készítő mesterek számára külön mesterremeket írtak elő. „Az céhnek csináljon mesterremekben egy félvedres, csűs szájú, féloldalas palackot, egy félvedres, csatornás fedeles kupát, egy tángyéros tornyos kalamárist … Tálasmesterek is egy céhet tartván velünk, tartoznak remekkel céhünkben állani. Remekjeknek nemek egy öreg borító, egy öreg pecsenyetángyír, mely remekjeknek egyik darabja, úgymint az pecsenye öregtángyír az akkori vásorunk főbírájáé” (Kovách-Binder 1981: 236).

Híres kulacskészítő központ volt Veszprém és Brassó, jelentős hadiszállításokat is végeztek, de vidéki kulacsbőrözőket is elláttak éven át nagyobb szállítmányokkal (Gönyey 1932; Nagy L. 1940; Domonkos O. 1955b; Sándor M. 1960; Bartócz 1971).

A budai esztergályoscéh remekei között (1783–1822) az első helyen mindig a német kerekes rokkát találjuk, majd a sakkjáték következik, végül a vízipuska a harmadik. De előfordul a krisztircső és tiktak játék is (BTM-Kiscell 13901). – Egy pápai mester Segédek Számolási könyve az 1857-1864 közötti időszak mindennapi munkájába enged bepillantást. Egyrészt az alkalmazott egy-két legénynek a gyakorlattól függően volt magasabb, illetve alacsonyabb a hetibére. Emellett azonban rendszeres az „idő utáni munka”, amit darabszám fizettek. Az alapbérben végzett munkák nem kerültek feljegyzésre, de feltehetően itt is sok a rokka és egyéb vásári áru, mint gömbölyű sótartó, mozsár, asztalosok számára bútorláb, bútorgomb, függönygomb, kalamáris. Külön rendelésre cseresznyefa rokka, csapszeg, de politúros köpőládák is készültek. Másrészt a tömeges termelés feltehetően a szivarszipkák, pipaszárak köréből adódott. Tucatjával fizette a mester az „idő után” is százszámra előállított rövid és hosszú meggyfa szárakat, csibukszárat szaruszopókával. De a 12 colltól 28 collig (1 coll = 2,64 cm) terjedő szárakkal is találkozunk az 1860-as években. A pipázás fénykorával esik egybe a feljegyzés. De készítettek szaruszipkákat és szarugombokat is. – A másik állandóan visszatérő munka a rokkák 50-100 darabos tételekben való javítása október és január között. Így például 1861-ben idő utáni munkaként 400 rokka javításáról szólnak a feljegyzések, amit több száz orsó készítése is kiegészít. 1864-ben január-február hónapban több mint ezer orsó készült. Sok más tételben százával szerepel a rokkaszárnyak kimetszése, illetve beillesztése, ami a rokkák megújítását {145.} szolgálta. Úgy véljük, hogy a pápai Mayer-féle posztógyár számára készülhettek a munkák, ideszámítva a bedolgozóként alkalmazott fonók rokkáit is (Pápa, Kékfestő Múzeum Gysz. 186).

A rábaközi Mihályiban az 1950-es években egy teljes esztergályosműhely felszerelését sikerült megvásárolni a soproni múzeum számára. A szerszámok teljes sorozata maradt fenn, a hosszú pipaszárfúróké éppúgy, mint a mozsarak, tekegolyók készítéséhez szükséges vésőké, kotróké. A műhelyt a 18. század végén alapították, a vidék falusi szükségleteit elégítette ki. Tekintve azonban a helyi uraság rangos udvartartását, a közeli gazdag Kapuvár igényeit, a faesztergályozás mellé a csont- és rézmegmunkálás szerszámait is megszerezte a mester a 19. század közepén. Ezekkel gyöngyház gomb éppúgy előállítható volt, mint a fém menetvágás, csavarmetszés. A családi hagyomány szerint a mesterremek egy rézből készült rokka volt az 1830-as években. Ilyet a soproni múzeum is őriz ebből az időből. E műhely munkája, a fennmaradt feljegyzések szerint, fokozatosan szolgáltató jellegűvé vált. A falubeli uraságnak, mesterembereknek (kalapos, bognár, asztalos) végzett javításokat, illetve megrendelésre készült munkát őriznek a vándorkönyv lapjain vezetett számadások. Az uraknál újévkor volt az elszámolás. Ezek között a kaszakőtokmány, pipaszár, székláb javítása, rokkakerékbe tengely, puskavesszőre gomb, a kúthoz szivattyú, lámpacsiga, hámfa, csontból olvasószem, hamutartó ragasztása, káposztáshordó srófja, kővirágragasztás, a haranglábhoz két vezérorsó, a kalaposnak faforma és vasalónyél, kézifűrészbe való gombok, késnyelek és gyertyatartók, sodrófa, csizma rámafa, kerékagy a bognárnak, sok más apróság mind megtalálható az 1860-as évektől 1890-ig (Sopron, LFM Népr. Lt. 55).

A faipari mesterségek szerszámkészletének egyes darabjai a falusi ezermesterek faragóműhelyében is megjelentek, sokszor kiváló termékek kerültek ki kezük alól. Néhol saját készítésű gyalupaddal is találkozhatunk, de ezek a folyamatos munka igénybevételét nem viselnék el.

A századforduló faragóspecialistáinak szerszámkészletét, tevékenységi körét a néprajzkutatás még a közelmúltban fel tudta gyűjteni (Molnár M. 1965).

AGYAG-, FÖLD-, KŐFELDOLGOZÓ IPAR
(FAZEKAS, KÁLYHÁS, KŐMŰVES, ÜVEGES)

Az Árpád-kori falvak között 5 Fazekas és kilenc Gerencsér nevű helységet találunk, amelyek a szolgálónépek települései voltak. Szóródásuk az ország területén egybeesik a későbbi fazekasközpontok vidékeivel. A specialisták szabad működését korlátozta a 15. század végén megindult céhesedés. Ez a folyamat egyre gyorsult a 17. század folyamán, majd a 18. században is tovább növekedett a céhek száma. Az eddig ismert 147 céhes szervezet közül csak 21 alakult a 19. században (50. térkép). A jelentősebb központok kisugárzó hatását, illetve ellenőrző szerepét itt is megállapíthatjuk, mint már annyi más iparágban. A kérdés monografikus feldolgozását Kresz Mária végezte el, aki kötetünkben is az agyagművesség összefoglalását adja. A tálas, korsós, fazekas specializálódás részleteibe, a technológiai újítások (habánok) tárgyalásába nem kívánunk itt elmélyedni. Néprajzi irodalmunkban könyvtárnyi munka foglalkozott a kerámia kutatásával, elsősorban népművészeti vonatkozásaival. Az elmúlt két-három évtizedben azonban sor került olyan kérdések tisztázására is, mint az égetőkemencék mérete, hőfoka, a mázak minősége, összetétele, égetési követelményei, a fekete kerámia {148.} jellegzetességei (az alapanyagot illetően éppúgy, mint az égetést), nem is szólva a tűzálló edények kérdésköréről. A díszítést illetően a honfoglalás kori, majd középkori mázas edények, a török kerámia, a habánok betelepülésével megjelenő főúri és polgári igényeket kielégítő ónmázas fajanszok önálló és egységes ornamentikája, ezek hatása a magyar fazekasok munkájára, végül a díszkerámia előtérbe jutásával és a népies gyári kerámia megjelenésével hatalmas fejlődési ívet vizsgálhat a néprajztudomány. A hétköznapi használati edény céhes előállítása mellett azonban, éppen nagy keresettsége miatt, a céhen kívüli parasztfazekasok működése is nyomon kísérhető (Kresz 1960a; Szabadfalvi 1960; Duma 1966; Igaz–Kresz 1965; Domanovszky 1968; Kós 1974a; Cs. Katona 1974; Soproni 1959b; Kocsi–Csomor 1980).

A lakóházak tüzelőberendezéseinek régészeti és néprajzi vizsgálata sok új eredményt hozott. A királyi udvart és főúri igényeket kielégítő kályháscentrumok részben ismertté váltak, illetve a fazekas-kályhás munkák vidéki emlékei egy művészi igényű és színvonalú iparág létéről tanúskodnak a középkortól kezdve. A lakószoba füsttelenítésének egyik iránya a szemes kályha. A lapos csempékből rakott kandallók és kályhák, a 19. században pedig a városi divatú táblás kályhák egyaránt szolgálták a kényelmet és a lakás díszítését. A táji eltérések és fáziskülönbségek felmérésére sor került itthon és Erdélyben is (Holl 1958; Kós 1972e).

A fazekasok vásározása, illetve vándorkereskedelme az egyszerű termékcserétől a használati edények körében, illetve a díszkerámia vásárlása, az 1950-es évekig élő gyakorlatban volt vizsgálható. – A céhes fazekasok tárgyi emlékeiből a pecsétek és a behívótáblák kerültek feldolgozásra, ami többek között a fazekaskorong típusváltásának történeti megvilágításához is hasznos eredményeket hozott (Nagybákay P. 1978; 1984a).

{150.} A kőművesekről általában az a vélemény, hogy elsősorban városokban működtek, illetve vállalkozóként több segéddel mentek munkát vállalni a környék falvaiba. A városi árszabások részletezik a helyben, illetve vidéken kötelező munkabéreket, külön figyelemmel arra, hogy saját kenyéren vagy a megrendelőén éltek-e (Domonkos O. 1980a). A kőben gazdag vidékeken már a 18. század közepén megfigyelhető a kőművesmesterek megtelepedése falun, vagy a falun élők céhbe szervezése. Így például a miskolci kőművescéh 1773–1818 között 21 helység mestereit vette fel Borsod, Abaúj és Zemplén megyék területéről (51. térkép; Bodó 1975). Az építőtechnikát, stílusokat közvetítő szerepük tárgyalását itt mellőzzük, mert azt megfelelő részletességgel tárgyalja majd a sorozat egy másik kötetének népi építészeti fejezete.

Az üvegesek mindössze hat önálló céhet hoztak létre, de tudjuk, hogy más iparágakkal közösen a 19. században számuk gyarapodott. A soproniak 1626-ban, a budaiak 1698-ban kaptak szabályzatokat, illetve az esztergomiak 17. századra keltezett pecsétje sorolható a korai céhek közé. A 18. században alakult a pozsonyi (1752) és a pesti (1756) főcéh. Ez utóbbinak mesterkönyve alapján rajzolhattuk meg térképünket az 1756–1860 közötti időről, amely a vidéki mesterek lakóhelyét és az első üveges, illetve üvegkereskedő említését tünteti fel (52. térkép). Összesen 46 helység 120 mesterét szervezték be a céhbe, amiből Ó- és új-Aradon 30 a felvett tagok száma, ami érthetővé teszi, hogy 1844-ben önálló céhet alakítottak az aradiak, kiváltak a főcéh kötelékéből.

Az üveges- és üvegkereskedő mesterek az üveghuták, majd manufaktúrák termékeit hozták forgalomba, illetve csiszolással, foncsorozással, tükörkészítéssel is foglalkoztak. A síküvegek, táblaüvegek megjelenésével, a luxusigényeket kielégítő üvegfestmények, képkeretelések mellett az egyszerűbb, szegényebb városi, mezővárosi, majd a falusi lakások ablakainak üvegezésében is jelentős szerepet játszottak személyesen is. De számításba kell vennünk az egyre több faluban megtelepedő asztalosokat, akik nyilván üvegezést is végeztek. A városi üvegestől – mint raktárbázisból – szerezték be készleteiket a vándor üvegesek is. A falusi lakóházak 19. századi megújulásában már az üveges ablakok számottevő, minőségemelő tényezők (Filep 1973; Veres 1990).