{318.} SZŰCSMUNKA

PARASZTI BŐRKIKÉSZÍTÉS

A juhbőr kikészítésével és feldolgozásával nemcsak a céhes mesteremberek foglalkoztak, hanem parasztemberek is, különösképpen pedig a juhászok. A következőkben Dorogi Mártont idézzük, e kérdés kiváló kutatóját:

„A bőrrel való bánnitudás legjobban a pásztorok közt öröklődött, és maradt fenn. A pusztán élő embernek nemcsak azért kellett ehhez értenie, mert ez volt a legkézenfekvőbb anyag öltözékéhez, hanem erőssége, tartóssága, az időjárással szembeni megbízhatósága felülmúlta minden más anyagét. A pásztor renden levőket, de még sok falusi embert is a pásztorok láttak el bőrruhaneműkkel” (Dorogi 1956: 307).

Dorogi leírja a nyúzás módját, majd a kikészítés háromféle eljárását; az első a legkezdetlegesebb, a második fejlettebb, a harmadik pedig szinte már a falusi szűcsök módszerével azonos.

„Nyúzás. A birkát ma már hasítva nyúzzák, régebben inkább tömlőre nyúzták. A tömlőre nyúzást a faránál kezdték. Hátsó lábától hátsó lábáig keresztbe felhasította, úgy bújtatta ki. A lehúzott bőrt náddal, kóróval kipeckelte (a szőrös fele volt belül), vagy kitömte. Voltak, akik nyúzás előtt felfújták, vagyis a bőre alá levegőt fújtak, így könnyebben jött le a bőr. Kés se nagyon kellett a nyúzáshoz, a mester haragudott a »vakmetszésre«, inkább öklözte, vagyis az öklét a bőre és a húsa közé nyomva húzta le, bicska csak emitt-amott kellett, jobbára a lábak és a fej kifejtésénél. Az egészen gyenge bárányt lehetett a feje felől kezdve is tömlőre nyúzni. A szájánál kissé behasította és lejött a fejéről is a bőr, ha már pár hetes volt a bárány, akkor összetörte a koponyáját, úgy húzta le” (Dorogi 1956: 309).

A kikészítés legkezdetlegesebb módját egy Biharból származó juhász, Sólyom László elmondása alapján ismerteti Dorogi:

A lenyúzott bőrt, ha piszkos, ganés, teknőben, tiszta, jó vízben kimossák, mint a ruhát. Ezután hagyják szikkadni, azután kiterítik és bekenik timsóval és szelíd, vagyis konyhasóval, amit bele is dörzsölnek. Az így megérlelt bőr kézben szárad meg, vagyis azonnal hozzákezdenek a töréshez. A töréshez a juhász nem használ szerszámot. Marokba fogja, húzgálja és kéz közt dörzsöli. Először a széleken, aztán halad befele. Ez körülbelül négy napig tart, mert csak akkor csinálják, amikor ráérnek. Ha nem törik, újra összehajtogatják és nyirkos, hűvös helyre teszik. Addig dörzsölik, míg ki nem fehéredik, míg olyan nem lesz, mint a gyolcs. Ezután szabnak belőle bundát, mellényt, kesztyűt, foltot.

„Szintén a legősibb kikészítési módot őrizheti egyes juhászoknak az az adata, hogy a bőr puhítását, törését fa törzsén vagy ágason való húzgálással végezték el” – fűzi hozzá Dorogi (1956: 310), majd Szalontai József tiszacsegei juhász elbeszéléséből a kikészítésnek egy fejlettebb módját ismerteti:

Csak akkor mosták a bőrt, ha nagyon szennyes volt, ha gyepről vágódott, nem. Az ilyen jó zsíros és meleg volt. A kiszáradt bőrt benedvesítették és besózták egy jó kanálfej timsóval, meg egy harmadrésznyi szelíd sóval. A sót aztán beledörzsölték, még búzakorpát is szórtak rá. Azután összehajtogatták, ha hidegebb volt az idő, {322.} ráültek, így egy kicsit összemelegedett, ha több szőr volt, egymásra rakták és összemelegedett az magától is. Legalább 4-5 napig volt így. Következett a bőr törése kákóval. Mind a négy lábára felkötötték, hogy a bőr sarkos legyen, ne kupás, vagyis ne csak a közepe nyúljon ki, hanem a széle is. A kákóban vak élű kasza volt. A kákóval kihúzta, azután a kaparóval, más néven a corholóval leszedte az árvahúst. Ha még nem volt jó, ha még kártyás (kemény) volt, újra felkötötte és törte.

Volt olyan hajdúsági juhász, akinek eljárása – Dorogi szerint – már átmenet a falusi szűcsök módszeréhez.

A SZŰCSMESTEREK MUNKÁJA

A szűcsmesterség „egész mesterség”; a nyersanyag kikészítésétől a kiszabásig, megvarrásig minden egy műhelyben, egy mester keze alatt történik.

A szűcsmester háza táját, műhelyét, berendezését, szerszámait a következőképpen írja le Kiss Lajos (1926a) Hódmezővásárhelyről:

A tulajdonképpeni dolgozóhely a lakószoba, ahol azonban már a megmunkált, kikészített bőrök szabása és varrása történik. A „műhely” kecskelábra helyezett műhelydeszkákból összeállított nagy tábla. Ezen áll középen a verpáng (Werbank), vagyis a dolgozóasztal, rajta a szabókés, szűcsolló, steierolló, szűcstű a párnában, mellette a tűszorító, gyűszű. Fiókjában a törökvas, szélesplajbász, kaszakő, ár, rózsavágó, {323.} almázó, csipkéző, lyukasztó, cérnakarika, a szélén prémmel körülvéve, hogy az apró szerszám le ne guruljon róla. A verpáng mellett kétfelől kis sásszék, szűcsszék, műhelyszék. Oldalt van a tőke, azon a furkó. A műhely fölött a gerendára szerelt tartókon a rakodófa. A szoba hosszában vagy közepén hosszú asztal, ezen történik a szabás, itt áll a mértékfa, fiókjában a csapóvessző. Az ágy végén a gamók. A mestergerendába vaskarika van erősítve, abba kötél kötve.

Külön épületben, színben, kamrában van a csávázóhely. Itt van a kád, szkáfaállvány, szkáfavas, curholó, pamacs; a kasszék is itt szokott lenni.

Az udvaron a kútnál hét-, nyolcakós kád, melyben a szárított és nyers bőröket áztatják és mossák. A kád mellett – vagy a kádon – a csurgó vagy csurgató. {324.} A magyar népi szűcsmunka technológiájához idézzük Torma László kéziratos összefoglalását: A prémekkel összefüggő legkorábbi adatok Európában az Uráltól nyugatra fekvő területekre irányítják a figyelmet. E terület egybeesik a magyarok egykori szállásterületeivel. A Középső-Volga, a Káma folyó, Perm a korai prémkereskedelem kiindulópontja. A borostánykőút és selyemút egyben a prémek kereskedelmi útja is. A kazár Bulgar városa az átrakodóhely észak-dél, kelet-nyugat kereskedőinek. A korai cserekereskedelemben a prém fizetőeszköz – több nyelvben a pénz elnevezése állatprémmel azonos –, szerepét e századig megőrizte. A magyarok e kereskedelmi kapcsolatban részt vettek. Az adókat prémben fizették helyenként még a 18. században Magyarországon is. Ősi obi-ugor szavaink prémes állatokat jelölnek, hölgy ’hermelin’ és menyét szavunk a menyasszonyért prémben fizetett vételár szokását őrzi.

A bőrkikészítés ősi jellegét bizonyítja eszközanyagának területi elterjedése, a timsós cserzési módszer, a bőrrátét-ornamentika motívumkincsének egy része. Honfoglalás {325.} előtti megjelenését az azonos eredetű eszközök, cserzési módok és díszítménykincs igazolják.

A magyar népi szűcsmesterség jellegzetesen juh- és bárányközpontú. Ősi juhfajtáink (racka, cigája) kis-ázsiai származásúak. Merinó a 18. század közepén került Magyarországra, csakis ezt a juhfajtát nevezték birkának.

A bőrkikészítő, cserző eljárások alkalmasak a prémek kikészítésére is. Az Eurázsiában előforduló zsíros, füstöléses, ásványi (timsós) cserzésmódok közül a magyarság csak a primitív zsíros cserzést (töretlen vagy készítetlen subák) és a timsós cserzést ismeri. A magyar juhprémfeldolgozás fehérbőr-készítés, amely a timsós ásványi cserzés jellegzetessége. A fehér timsós cserzés megjelenését Európában a bőrfeldolgozó szakirodalom a magyarsághoz köti.

Növényi cserzésű prémes bőr nem fordul elő, csupán a barnára festett juhbőröknél használnak fel cseranyagot is tartalmazó növényi kérget, gubacsot stb.

A bőr a lenyúzás után – ha nem dolgozzák fel azonnal – romlásnak indul. A nyersbőrök sózással, szárítással konzerválhatók. A feldolgozás kezdetekor a bőrt {326.} áztatják, mossák a szennyeződésektől. A nyúzáskor rajtamaradt hús- és hártyaréteget éles szerszámmal eltávolítják, lehúsolják. Ezután kerül sor a szőrmés bőr cserzésére, a csávázásra. Elkészülte után lassan szárítják, többször megtörik, puhítják, színelik, felületét bársonyosra tisztázzák. Szabás, díszítés, összevarrás a befejező munkafolyamatok.

A rátétnek készülő bőrök készítésmenete ugyanez, de kibővül a szőrtelenítéssel. Füllesztéssel, pállasztással, meszezéssel távolítják el a gyapjút, majd a bőrben maradt meszet kimossák vagy pácolással eltávolítják.

A bőrök szárításához, kipeckeléséhez nádszálakat dugnak a mellső lábakhoz, majd a fej és a farrész közé, hogy szellős helyen a levegő jól átjárhassa. Sózáshoz a konyhasó felhasználása általános.

Mosáshoz szappangyökeret, lehetőleg folyóvizet, a szennyeződések eltávolításához, a gyapjú kibontásához lóvakarót, kartácsot, fésűt használtak.

A húsolás eszköze éles fémszerszám, marokvas, corholó, curholó, kákó, gamó, horgoló; húslóráma, szkáfa; színelő, színelőkés, szkáfavas; kasza, kaszapad. Ugyanezek a szerszámok – tompább éllel – a törés, puhítás, színelés eszközei is. Formai kialakulásuk a neolitikumig vezethető vissza. Sajátos az ágasfából – később csak fémből – készült gamó (kákó, horgoló, curholó), hosszabb ágához kengyel csatlakozik, rövidebb ágát vaspenge köti a hosszabbikhoz. Az eszköz ismert a magyaroknál, északon a finneknél, norvégoknál, az észtek, zürjének, az oroszok általánosan, az altaji török népek, kirgizek, türkmének és a Kaukázus egyes népei használják még. Az eszköz keletről került Közép-Európába, minden valószínűség szerint magyar közvetítéssel.

A timsós cserzési mód kis-ázsiai eredetű, a magyarság az eljárást a 4–7. század közti időszakban tanulhatta meg. A csávalé anyagai só, timsó és egy, a kelesztést segítő savanyítóanyag, amely lehet korpa, kukoricaliszt és derce, kovász, dara, savanyútej, tejsavó, esetleg liszt. Az eljárás ismert még az eurázsiai sztyeppövezet nomád népeinél is. A mongoloknál, baskíroknál, tuvaiknál, kirgizeknél a savanyútejes, a burjátoknál a savanyútejes és rozslisztes, a volgai tatároknál a zabliszt-kovászos, az evenkiknél a kovászos-vizes, Perzsiában pedig az árpalisztes csávák ismertek. Az eljárást más cserzéstípussal is kombinálják. Figyelmet érdemel a savanyútejes és tejsavós csáva, amely Csík megyében és az Alföldön a legutóbbi időkig használatban maradt.

A sós, timsós lébe áztatják be a bőrt, húsos oldalára szórva az erjedést előidéző anyagot, bőrös oldalukkal összefektetett vagy egyenként összehajtott állapotban, egy-két hét időtartamra. Az összetétel aránya változó, általában a timsóból van nagyobb mennyiség.

A német szűcsök újabb eljárása Lipcséből ered. A savas lipcsei csáva csak a múlt század végétől, a bőrök krómtimsós cserzése, a timsó használata mellett pedig a legújabb időkben jelenik meg szűcsmestereinknél. A modern szűcsipar is felhasználja a régi típusú erjesztett csávákat.

Szárítás közben nyirkosan – vagy a már megszáradt bőröket újranedvesítve – törik meg a bőröket, míg a kellő puhaságot el nem érik. Kecskemét környékén a sarkalás papuccsal, vagy a meztelen sarokkal törés is használatos.

Színeléskor válik bársonyossá a bőr felülete. Krétát, gipszet használnak hozzá egyes vidékeken.

A rátéteknek szánt bőrök csávázása azonos, de vásároltak szűcseink tímároktól, fehércserzőktől is, a rátétbőr készítéséhez a növényi cserzési mód is alkalmas.

A szőrmés juhbőrök festése barnára általánosan taplógomba főzetével, feketére pedig a hozzáadott vassóval vagy vassó és égerfa kérgével, tobozkájával történt.

{327.} A rátétbőrökön a zöld színt szalmiáksó – vagy vizelet – és bronz-, illetve rézpor bedörzsölésével érték el, vöröset – csak timsós bőrön – növényi színezékkel alakítottak ki, a barna szín a növényi cserzőanyagok természetes színe, a fekete azonos a szőrmés bőröknél leírttal. Kék és sárga szín használata ritka.

Puha, száraz, kisimított bőrök kerülhetnek szabás alá. Az adott bőrnagyság korlátozza a feldolgozhatóság lehetőségeit. A legnagyobb terület kihasználásának szándéka a szabásvonalakban tükröződik. A leeső kisebb darabok összevarrásával is nagyobbítják a területet. Az állatok hón alatti kopasz foltjait – a mál részt – szőroldalról kitoldják, pöszölik, a hiányzó részeket hozzátoldják. Jellegzetes a subák kitoldása fiókirhával. A rátétek alatt és a bőroldalról nem látható részeknél kis darabokból összevarrt felületek alakulnak ki. Az összeállító varrásokat erősíti a közéjük fogott vóc, keskeny – szimpla vagy dupla – bőrcsík.

A szabás eszköze a szabászkés, szűcskés, jellegzetes formájú acélpenge.

A varrást műhelyasztalon (verpang, verpánk) háromélű szűcstűvel végzik, amelyet időnként tűszorítóba téve megfennek.

A szabáshoz használnak esetleg papírmintát és rőföt, méterrudat. (Torma 1988.)

Kiss Lajos hódmezővásárhelyi leírása (1926a) szerint a 18. században, még a 19. század elején is kikészítetlen bőrből (így nevezik a szárított és tört bőröket) dolgoztak a szűcsök, hasoplóan az alföldi pásztorok primitív eljárásához. Az ilyen bőrből készült suba neve: mosatlan suba. A készületlen bőrt szárazon törték.

A csávázás Hódmezővásárhelyen a szűcsök emlékezete szerint – írja Kiss Lajos – az 1830-as évekkel kezdődött, pedig már az 1732-es céhszabályok kötelességükké tették a legényeknek a csávára vigyázást. Magyar csávát használtak, vagyis ugyanabban a kádban forgatták meg a bőröket háromszor, mint amelyikben kikészítették. Azután egyenként kiterítik az asztalra, és sóval meg árpaliszttel, esetleg dercével behintik, majd összehajtogatják és összegöngyölve visszarakják a kádba, rá kútvizet húznak. Száz bőrre szűkösen kell negyven kiló árpaliszt és tíz kiló só. Másnap reggel egyenként kibontják a bőröket és megfordítják. Ez a forgatás naponta háromszor ismétlődik 14 napon át. Azután megszárítják, és bőrt bőrre, szőrt szőrre rakva, állam hagyják, míg magához nem jön, meg nem ereszkedik, majd hozzáfognak a kitöréséhez, de előbb curholón kihúzzák. Törés után kaszálják.

A sós, timsós kikészítési mód Hódmezővásárhelyre a Bácskából származott át az 1850-es évek táján. Nagy juhbőröket készítenek így, és akkor alkalmazzák, ha gyorsan, rövid idő alatt akarják a bőrt kikészíteni.

A lipcsei csávázás hatására az 1860-as években vitriolt is öntöttek a készítőlébe, mely finomította a bőrt, de ha a kelleténél többet használtak, szétmarta. A megszáradt bőröket kamrába hordják – bőrt bőrre, szőrt szőrre, egy hétig áll így, amikor a bőr megszivalkodik. Ha jól megázott, másnap a szűcsmester curholón kihúzogatja szélességére, és a már többször említett módon kitöri. Azután kikaszálja.

A kaszálás nagyon nehéz munka, kitartó erőt, sok ügyességet, még több türelmet kíván. Úgy történik, hogy a szűcsmester kaszaszékre ülve, a bőr széleit kezébe fogja, a bőr simán tartása végett jobb markában kaszálófát tart, és azzal együtt húzogatja, behajlítva a bőrt, jobbról balra a kaszakésnek szorítva. A kaszáláshoz használják a fehérföldet meg az árpalisztet is, a bőrre rátapadva a húscafatok érdesebbé tételére, mellyel ha bedörzsölik a bőrt, jobban tisztul, könnyebben pereg le a bőr színéről az árvahús. Ezzel fejezi be Kiss Lajos a sós, timsós kikészítési mód leírását.

A kaszaszék a szűcsmunka legjellegzetesebb eszköze. Már a 16. század elején feltűnik egy budai szűcsmester címeres sírkövén (Nagybákay P. 1985: 20. kép). A kecskeméti szűcscéh 1591-es pecsétjén is szerepel (Nagybákay P. 1985: 22. kép), és {328.} ettől kezdve gyakori tárgy a magyarországi szűcscéhek jelvényein. Figyelemre méltó a kaszaszéken dolgozó szűcsmester alakja egy 1742-es késő habán edényen, mely valószínűleg Nagylévárdon készült (Kresz 1979: 8. kép).

A bőrök festése újabb eredetű, a tímároktól terjedhetett a szűcsökhöz, sőt a festéshez használt tölgyfagubacsból készült gubófestéket is tímárok által használt gubóból készítették Hódmezővásárhelyen. A bőrt barnára vagy sárgára festették. A timsós készítésű bőröket csak hidegen festették sárgára. A régebbi típusú szűcsmunka fehér színű, a barnára festett vagy sárga bőrű szűcsmunka az újabb divatú, a reformkorral kezdődő típusoknál fordul elő. Példa erre Bikkessy-Heinbucher (1816) Különbféle magyar bundák c. képén látható úri bunda és a Pest megyei paraszt és egy szolgáló c. képén a szolgáló ködmöne (Kresz 1956: 7. tábla).

Varrásra a szűcsök háromélű tűt használnak, munka közben újra meg újra élesre fenik a tűt. A hímzést sűrűn ölteni csak erős juhbőrön lehet. Amikor a 18–19. századi gyapjúkonjunktúra idején a posztógyártás előretörésével a régi juhfajtákat, elsősorban a rackajuhot felváltotta a selymes gyapjú merinói juh, a hímzett szűcsmunka napjai meg voltak számlálva. A birka vékony bőre ugyanis kiszakadna a hímzés öltései alatt. A rackatartásnak az Alföldön vége szakadt, az alföldi szücsmesterek Erdélyből és a Délvidékről hozattak bőröket. A „Magyar Juhok” szembetűnően fogynak, írja a Tudományos Gyűjtemény 1822-ben, de egyszersmind „az ő betsükben igen nevekedtek”, „nem annyira goromba gyapjújok, mint inkább az Alföldön a téli Gunyákra el kerülhetetlenül szükséges Bőreik miatt” (idézi Kresz 1979: 17–18).

A bőrruhák szabása a bőr természetes formájához igazodik. Györffy István kétféle összetoldási vonalat különböztet meg, az egyik az állandó, szerkezeti vagy szabásvonal, a másik a szőrtelen részek kifoltozása szabálytalan alakú bőrdarabkákkal, a pöszlés. Az utóbbit úgy csinálja a szűcs, hogy az ne is lássék. A szerkezeti vonalat hangsúlyozza a díszítés is, a varrások megerősítése, a vóc vagy az irha. Két bőrt vóc befogásával lehet összeölteni. A vóc kétrét összehajtogatott irhacsík, mely megerősíti a varrást, a fonal nincs a felszínen, nem kopik. A varrás megerősítésének másik módja az irházás, a varrás irhával való letakarása. A vóc és az irha lehet az alapszíntől elütő színű, például vörös, vagy lehet az alapnál fehérebb, fényesebb. A varrások megerősítése, a vóc és az irha maga is díszítés.

A népi ruhadarabokra éppen ez a jellemző: a díszítés a szabás adta szerkezet megerősítése, hangsúlyozása, és a szabás adta lehetőségen belül az üresen hagyott foltok betöltése. Nem cél a szabásvonal eltüntetése. A bőr mint forma határozza meg a szerkezetet, a szabás pedig a ruhadarab funkciójával függ össze. A funkció, a szerkezet és a díszítés közötti teljes harmónia, a szerkezeti őszinteség a legjobb építészeti korszakok harmóniájára emlékeztet. A szűcsművészet nem pusztán síkdíszítés, hanem annál több: a felület adta lehetőségek és az ember testén viselt ruhadarab összhangja.

„A szűcsmesterség díszítő módjai között is a rátét kétségtelenül régebbi, mint a hímzés” – írta Györffy István a cifraszűrről szóló könyvében (1930: 31). Kétségtelenül a leganyagszerűbb bőrt bőrrel díszíteni. „Természetesebb a bőrvirág, mint a hímzett, még ha selyemfonalból való is” – írta Fábián Gyula (1910) az Ipoly menti művészetről szólva. A Néprajzi Múzeum gazdag gyűjteményében a szűcsmunka termékeit vizsgálva megállapíthattuk, hogy kétféle rátét különböztethető meg: a kétrét összehajtogatott bőrből készült „kivágásos” rátét, mely szükségszerűen szimmetrikus, ennek bonyolultabb formája az indás rátét, amikor az egyes elemeket összekötő indák is ugyanazon bőrből valók. (Aszimmetrikus minta esetén kettévágják az irhát.) Az ilyen összefüggően kivágott irha szinte mindig fehér. Ezt a típust tartjuk korábbinak. Ilyen {330.} a szűcsmunka díszítése Torockón, Zalatnán, előfordul Kalotaszegen, szép példa ismeretes Debrecenből, Hódmezővásárhelyről, gyakori Békésen, ismeretes az Ipoly mentéről is.

A rátét másik típusa különálló foltokból áll: rózsa, szegfű, tulipán. A legszebb színes bőr Törökországból származik, neve törökvörös. Hódoltsági török hatásra terjedt el mint újabb színezés, élénkpiros irhából igen tetszetős rátét és szegély készült. A vörös rátét a török hódoltság idején oszmán-török hatásra terjedhetett el Magyarországon az akkor divatjukat élő tulipán- és szegfűmotívumokkal együtt. A Nemzeti Múzeumban lévő, a 15–16. századra datálható török bőrköpeny vörös bőrből kivágott virágai szemléltetik, mennyire kedvelt motívum volt a szegfű a törökök körében. A virágokat összekötő szár az ilyen típusú rátéten különálló, levarrogatott szirony vagy hímzőfonal. Ez a fajta rátét nagyon gyakori a Dunántúl déli részén, Tolnában, Baranyában, Somogyban, a Felföldön és Erdély nyugatibb vidékein.

A felsőruha selyemmel való hímzésének divatja a nyugat-európai hímzett ruhadarabokból származik. A kézdivásárhelyi szűcscéh iratai között már 1718-ból van rá adat: „Városi embereknek egy tisztességes selymes ködmönt, maga adta bőrből irhát, selymet hozzája adván” drágább, mint az egyszerű „paraszt fehér cérnával csinált ködmön” (Cserey 1974–1975). A selyem ebben az esetben az irha levarrására szolgálhatott.

A rátét és a hímzés „harca” nagyon tanulságos. Kezdetben félénken jelenik meg a hímzés a rátét mellett. Később bátrabban dolgozik a hímzőtű. A hímzett virágok a rátétes virágokkal vegyesen jelennek meg, végül tisztán a hímzés érvényesül, csak egy-két virágmotívumban marad meg a rátét nyoma. A hímzés egy ideig megtartotta a korábbi technikákból adódó kompozíciót: szimmetrikus elrendezés, kétoldalt két rózsa, középütt szegfű vagy tulipán. A hímzés ott a legerősebb, ahol korábban nem volt rátét, az üresen hagyott felületen.

A szűcsmesterség azon mesterségek közé tartozik, amelyben mintakönyvet használtak. Több, kézzel rajzolt mintakönyv maradt fenn a reformkortól kezdve: Blázsik Pál „cifrás könyve” az 1820-as évekből Csongrádról (69. ábra), Kaszalay Ferencé Szegedről 1836-ból, Miskolcról Fülep István 1824-es és Nyitrai Dániel 1837-es füzete. A tervezett virágbokrétákat valószínűleg sohasem hímezték olyan formában, mint ahonnan papírra vetették őket. Úgy véljük, nem a természethűségre törekedő virágrajzok alakították a szűcsornamentikát, ellenkezőleg: a rajzok beilleszkedtek egy korábbi kompozícióba és motívumkincsbe.

A hímzés fonala sodrott vagy sodratlan selyem, ennek ragyogása felelt meg legjobban a bőrvirágok fényének. A szétfoszlott selyemszál apró, hullámos törése fokozta a sokszínű fonalak fényhatását. A selyemhímzést a 19. század végén az olcsóbb és szaporább gyapjúhímzés háttérbe szorította: a berliner fonal, a hárász, a merinói juh puha gyapjából készült fonal. A gyapjúfonállal hímzett szűcsmunka kétféle juhtartás és kétféle ruházati ipar találkozása: a bőrruhának kedvező magyar juh és a posztógyártásnak, gyapjúfonalnak kedvező merinói birka egyidejű tartása idején keletkezett. Jó példa a dél-alföldi magyar juhbőrből készült vócos suba és merinói birka gyapjából való hímzése.

BŐRRUHÁK

A legegyszerűbb bőrruha szabás nélküli: a hátibőr, a kacagány, melynek párja az előbőr, a mellre kötött bőrdarab. A Hortobágy pásztorai a közelmúltig viselték az elő- és hátibőrt. Dorogi Mártonnak számos változatot sikerült megkülönböztetnie a {331.} paraszti emlékezetből, s ezzel a ruházat legősibb típusaira vetett fényt (70. ábra). Györffy István szerint a juh hátibőr olyan általános volt még a 19. század elején, hogy az alföldi gyermekek abban jártak iskolába. A hátibőr maradványa a suba fekete gallérja a bárány lábaival, körmeivel, farkával; ilyen gallért látunk a 17. századi erdélyi sóvágó ködmönének rajzán (Szendrei 1905). A nemes prémből való kacagány a nemesi, katonai öltözet kiegészítője volt.

Talán ennek az ősi öltözetnek leszármazottja a zárt elejű, vállon és oldalt gombolódó melles, melynek csúcsos vége az állat farkát jelzi, németül Zipfelpelz (Hanika 1937). Györffy István szerint ez a zárt melles lehet honfoglalás előtti, a szabásforma az oroszokon át egészen Kínáig követhető. Igen nagy múltja van, megtalálható a hideg égöv alatt élő népeknél mind Észak-Eurázsiában, mint Észak-Amerikában, cirkumpoláris {332.} öltözet. Volt csúcsos végű sámánöltözet is, egy osztják-szamojéd darab a Kety folyó mellékéről, Szibériából származik. A Hanika által idézett kifejezést magyarországi szerző is használja, az 1810-es évekből való leírása szerint Nyitra megyében a juhok durva bőréből készült az „ungeheurer Zifpelpelz” (Kresz 1956). A csúcsos végű mellesnek szép példája az erdélyi szász asszonyok és leányok indás rátéttel díszes mellese, templomba viselték még e században is, mellükön nagy boglárral. A 11. századi somogyvári domborműn is hasonló, csúcsos végű díszes ruhadarabot látunk a férfiakon. A zárt elejű melles az Alföldön köznapi férfiviselet, Szegeden az „ódalgombos mejjedző” zárt elejű, Torockón és Kalotaszegen posztóborítású lett a leányok „mejjrevalója”.

Az elöl nyitott melles vagy mellrevaló legtöbb díszes példánya Erdélyből való. Lehet egyenes hátú, ez a régiesebb szabás, vagy karcsúsított, szabott hátú, akárcsak a ködmön. Míg a zárt melles férfinak vagy leánynak való, az asszonynak az elöl nyitott melles, már csak a szoptatás végett is.

A magyar szűcsök legfontosabb darabja a ködmön volt, sokáig a remekelés tárgya. A ködmön ótörök eredetű szó, és benne foglaltatik a ’ruhát felvesz’ értelem; elöl nyitott, felölthető, ujjas, mint a népdal mondja: „Két ujja van a ködmönnek”. A szó változatai az egész török nyelvterületen előfordulnak, és a magyar ködmönhöz hasonló {334.} ujjas Északnyugat-Ázsia nagy területén ismeretes. Mivel nyitott elejű bőrujjas mókusbőrből, gazdag rátétes dísszel már i. e. 4. századból előkerült a szibériai Pazirikben, ezért nem tartjuk kizártnak, hogy a díszes ködmön a legrégibb idők óta a sztyeppi lovas népek öltözete lehetett. A Zichy-expedíció 1897-ben Szamarkandból hozott egy juhbőr ködmönt, melynek rátétes dísze emlékeztet a magyar szűcsmunka motívumaira. A cifra ködmönre való legkorábbi utalás 1598-ból való egy Zala megyei árszabásban, de korábban is lehetett díszes ködmön, ha nem is mondták cifrának. Gyakran tilalmazták a „cifra ködmönt”. Debrecenben a szűcsök 1646-os rendtartása szerint csak „mondvacsinált” – azaz előre megrendelt – „cifrázott ködment” volt szabad vásáron árusítani. Gyöngyös város mesterei 1670-ben arról értesítették a rimaszombati szűcsöket, hogy megegyeztek Pásztó, Gyöngyöspata, Jászberény, Cegléd, Nagykőrös és Kecskemét szűcsmestereivel: a gyöngyösi piacon „czifra és megtiltott ködmönt” ne áruljanak. Kecskeméten 1698-ban Komáromi Szűcs István „mód nélkül való czifra ködment” csinált egy fejős juhásznak. Pénzbírság mellett a szűcsmestert azzal büntették, hogy a fogházban a ködmen cifráját fejtse le – a cifra ebben az esetben biztosan bőrrátét volt (Kresz 1979).

A suba – vagy más néven bunda – problematikus eredetű, a cifra bunda pedig véleményünk szerint korántsem olyan régi keletű, mint a cifra ködmön, sőt valószínűleg éppen a ködmön hatására vált díszessé.

A suba szó végső soron arab eredetű, 1290-től fordul elő a magyar nyelvben. Balogh Jolán kutatásai szerint Mátyás király korában a főrangúak is viseltek subát, és a brokáttal vagy bársonnyal borított subákat úgy ajándékozták mint az uralkodói {335.} jóindulat jelképét. Az ilyen subának ujja is lehetett. Balogh Jolán szerint volt egyszerű suba is, Mátyás a katonáit báránybőr subákkal szerelte fel.

A népnyelvben a suba szó nem általános, csupán a Jászságban és a Duna-Tisza közén mondják az ujjatlan juhbőr palástot subának. Petőfi következetesen subát ír. Másutt azonban bunda, mely szó csak 1723-ban tűnt fel. Debrecenben, írja Zoltai Lajos (1938), a suba idegenül hangzik, bundát mondanak, akár nő, akár férfi viseli.

A reformkori vélemény szerint a nép művelődésének, „pallérozódásának” jele, hogy „véres katzagány” helyett „czifra juhász bundát” visel. A kecskeméti öltözet 1840-es leírása szerint „régente, mint az agg öregektől hallám … a’ mostani suba helyett … kaczagánt … egy nagy ürüjuh nyakán kétfelé hasítván, ennél fogva nyakukba kötötték” (Idézi Kresz 1956: 37–38).

Egészen 1839-ig, 1841-ig a szűcsök céhében a ködmön volt a remekmunka tárgya, fekete prémmel és fehér cifrákkal megékesítve, de ekkor mind Hódmezővásárhelyen, mind Nyíregyházán „az idők szelleméhez alkalmaztatott” a remekmunka, és ezentúl „egy becsületes cifra bunda” elkészítése volt a feladat. Az 1745-ös szegedi szűcs árjegyzékben még szó sincs subáról, 1813-ban Zala megyében az ujjas vagy ujjatlan földig érő „Juhász Bunda” ára 10-14 forint. A rátétes díszű suba kivételes. A suba díszítése a selyemhímzés terjedésével egyidejű. A legszebb selyemhímzésű subák a Jászságban készültek, eleinte sokszínűen, utóbb csak zöld selyemmel. Az uraknak való bundákat már a reformkorban barnára festik (lásd Bikkessy-Heinbucher, in: Kresz 1956: 8–9. tábla).

Barnára festett a Debrecenben népszerű kisbunda, a református asszonyok viselete. Divatja Debrecenből sugárzott szét a hajdúvárosokba, a Nagykunságra és más tiszántúli református helységekbe. Eleinte színes a varrása, idővel egyszínű fekete lesz a hímzés.

{336.} A selyemhímzésű irhás suba mellett a Duna-Tisza közének déli részén az 1880-as években feltűnik az olcsóbb vócos suba, melyet színes gyapjúfonallal, hárásszal, berlinerrel varrnak ki. Alapszíne sárga, kikészítési módja timsós. Huszka József szemtanúja volt ez újabb fajta vócos suba elterjedésének.

Végül szóljunk a kostökzacskóról (74. ábra), mely nem lehet régebbi, mint a dohány elterjedése. „Egy tökéletesen elkészült cifra kostök” az 1851-es vásárhelyi szűcscéh rendelkezése szerint hozzátartozott a remeklés feladataihoz. Némelyik nagyon régies, ismerünk egyet, melyre heraldikus állatokat varrtak rátéttechnikával. Gyakori a magyar címer – és természetesen a virágmotívumok. Néha egészen polgárias a dohányzacskó díszítménye, mivel urak is használták a szűcsök e termékét.

TÁJI JELLEGZETESSÉGEK

A szűcsmunka az egész országban nagyon jelentős volt.

Az Alföldön a szűcsmunka legfontosabb területe a Jászság, Györffy István szerint mindegyik falujában számos mester dolgozott, a nagyobb helységekben 100-200, Jászberényben 300 szűcsmester is volt az 1880-as, 1890-es években. Erősen specializálódtak, Jászberényben inkább női subát, női ködmönt készítettek. Jászárokszálláson és Jászapátiban többnyire férfisubákat. Jász ködmönt viseltek a Pest környéki népviseletes falvak asszonyai, így a Galgamente népe. Lehetségesnek tartjuk, hogy az irhás suba (válltányéros suba) a Jászságból eredt, és hogy a jászoknak különleges szerepük volt a magyar szűcsmesterségen belül, különös tekintettel a subára. Emlékeztetünk arra, hogy a suba szó csak a jászok letelepedése után tűnt fel a magyar nyelvben. Jászberény felől terjedt a suba a Duna-Tisza közére a jászok 18. századi kirajzásával. Jász szűcs volt Móra Ferenc édesapja, Móra Márton, aki testvérével, Andrással Jászárokszállásról költözött Kiskunfélegyházára, ők Jászberényben tanulták a mesterséget. Jászberényi származású szűcs, Háczai nevű, készített Kecskeméten egy nagyra értékelt vőlegényi subát 1860-ban, melynek rajza maradt fenn a Néprajzi Múzeum rajzgyűjteményében.

Szeged szűcsmesterségének feldolgozását Bálint Sándornak köszönhetjük. Még a török alatt is virágzott a Szeged környéki juhászat és ezzel együtt a szűcsmunka. Az alföldi céhek a török megszállás után alakultak ki vagy alakultak újjá. A szegedi szűcsök 1722-ben szerezték meg a kiváltságlevelet. Az 1743-as árszabás többféle ködmönről szól, „cifrázás”-ról is, de subáról nem. A szegedi szűcsművészet legértékesebb {337.} emléke Kaszalay Ferenc 1836-os kéziratos mintakönyve, rajzfüzete. Igen jelentős volt a szűcsmesterség Hódmezővásárhelyen is, Kiss Lajos mintaszerű leírása dokumentálja, de az emlékanyag kevés. A szűcsök 1732-ben nyerték el a céhlevelet, és évről évre emelkedett a mesterek száma, s a csúcspontot 1857-ben érte el, amikor 180 mester tartozott a vásárhelyi céhbe. Korábban a legdíszesebb darab a ködmön volt – fényképe fennmaradt –, de 1841-ben cifra báránybőr suba lett a remek tárgya.

Az Alföld déli részén az 1860-1880-as évektől kezdve a sárgára festett vócos suba terjedt el. Nemcsak díszes vócos subák maradtak fenn több Duna-Tisza közi helységből, Kiskunhalasról, Kiskunmajsáról és máshonnan, hanem az ilyen subára való díszítmények rajza is, ezek Hódmezővásárhelyről Szabó Sándor, Albert András, Benyhe Lajos, Farkas Károly tervei.

A török után újratelepedett Békés megye lakossága átvette a környező magyaroktól az akkor még divatozó cifra ködmönt, és őrizte, sőt továbbalakította akkor is, amikor a környező magyarság már levetette. Az indás rátétű ködmön legszebb példányait Békés város magyar lakosságától ismerjük. Békés megye szlovák lakossága az aprólékos hímzésű ködmönt – kuzsukot – kedvelte, más-más változata volt Tótkomlóson, Szarvason, Mezőberényben. Békés megye gazdag tárháza a szűcsmesterség alkotta remekeknek, gyűjtőhelye a bihari, a jászsági, a kiskunsági, a nagykunsági, az erdélyi, a szlovák és román hatásoknak – írja Dorogi Márton, az alföldi szűcsművészet legjobb ismerője.

A debreceni viseletről szólva Zoltai Lajos azt írja, a régi céhiratokban „cifrázott ködmen”, „tarkázott ködmen” gyakori említése bizonyítja, hogy a 16. századtól divatos volt, míg ki nem szorította az újabb kisbunda, a református asszonyok jellegzetes palástja. Nyíregyházán is megváltozott a remek 1839-ben, a régi ködmön helyett festett bőrökből készült „becsületes cifra bunda” lett a remek, írja Kiss Lajos. Egészen kivételes a Heves megyei Átány hagyományhű református asszonyainak viselete, a fehér ködmön, melyet a helyi szűcs csakis helybeli asszonyoknak készített.

Katolikus vidékeken nem terjedt a debreceni típusú női kisbunda, és megmaradt a ködmön divatja, csak díszítése változott meg: a korábbi rátétet felváltotta a hímzés. Ez a váltás jól megfigyelhető a tardi és a mezőkövesdi matyó asszonyok ködmönein; míg a Tardról fennmaradt darabokon vörös rátétes virágok láthatók (geleji, majd bükkábrányi „szépmíves szűcsök” munkája), az újabbakon megjelenik, majd elhatalmasodik az élénk színű selyemhímzés. A Mezőkövesdről ismert kuzsu többsége már csakis selyemmel hímzett. A matyó férfiak bundája és bekecse azonban nem színes hímzésű, fehér alapon fekete gyapjúval varrott.

A palócok körében sem terjedt el a református kisbunda, a palóc ködmön és az ujjatlan cucaj is hímzett lett. Lehet, hogy az új divat elterjesztésében nagy szerepük volt a miskolci szűcsöknek, többek között Nyitrai Dánielnek és Fülöp Istvánnak, akiknek az 1830-as évekből való rajzfüzeteit Malonyay (1907–1922: V.) bemutatta.

{339.} A palóc hímzett ködmönök többsége barnára festett alapon selyemmel hímzett, készítőhelyük többek közt Balassagyarmat, Gyöngyös, Pásztó. A rátétes ködmön – amilyent az 1900-as évek elején Fábián Gyula még sokat látott az Ipoly mentén – kiszorult a hímzett ködmönök mellől. Egy híres míves bundának volt büszke tulajdonosa Mikszáth egyik novellahőse, „Az a pogány Filcsik”. „Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüst csat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon. Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs. De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi” (Mikszáth Kálmán összes művei. 32. köt. Budapest, 1968. 119).

A Dunántúlon díszes szűcsmunka elsősorban Tolna–Baranya–Sopron megye területén maradt fenn, ott, ahol a török hatás a legerősebb volt. A dunántúli ködmönök dísze a vörös rátétvirág fehérített bőrön, és itt is fokozatosan előtérbe került a hímzett virág. A Sárköz vidékének református asszonyai Szekszárdon készült ködmönt használtak, teljes sorozatok állíthatók össze a rátéttel díszített daraboktól a hímzéssel is dúsan díszített, gyári szalaggal felcicomázott példányokig. A baranyai magyar ködmönök közül a Baranyaszilágyról valók kizárólagosan rátéttel, apró bőrgombocskákkal is díszítettek. Mohácson a sokác lakosság számára mind rövid női ködmön, mind hosszú férfiködmön készült rátéttel és gyapjúhímzéssel. Somogyban a nők ködmöne egészen rövid derekú volt, és szintén megfigyelhető az átmenet a rátétdíszítéstől a kevés, majd egyre gyarapodó hímzésdísz felé. Csökölyön a reformátusok és a katolikusok viselete között különbség van, és női ujjatlan kisbunda is előfordul – lehetséges, hogy ez Debrecen hatása, mivel Csököly a legnyugatibb helység, ahonnan a debreceni református kollégiumba mentek tanulni. A Délnyugat-Dunántúlról alig maradt fenn szűcsemlék, egy hetési, radamosi asszonyt ábrázoló festményen azonban színesen hímzett ködmönt látunk. Zala megye 1813-as árszabásában szó esett ködmönről és juhászbundáról is.

Veszprém megyéből selyemhímzésű ujjatlan férfibundák ismeretesek, a legszebb egy szentgáli nemesemberé volt, és évszám is van posztóval bélelt gallérjában: 1896 (?). Hasonló bunda – de kopottabb állapotban – került elő Tihanyban. E szűcstermékek készítőhelye Veszprém városa vagy Pápa lehetett. Pápáról a szűcsöknek többféle céhemléke került múzeumokba. Jaschke 1821-es metszete a Veszprém megyei viseletről cifra ködmönben szolgalegényt ábrázol, míg a gazdalegény mentét viselt, juhbőrrel bélelt, kékposztóval borított ujjast.

A Regélő 1840-es ismertetése a Rábaközi földnépről azt írja: „A’ korosabb férfiak télente mellényt, nadrágot, prémes mentét … viselnek, ’s fölébe a’ szűcskészítette bundát veszik, mellynek egész báránybőr gallérja egy idő óta kerekre változik.” A tanulmányhoz csatolt képen látszik is ez a bunda. A bunda egyik legnyugatibb változata Fertőendrédről került a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe. Az osztrák Viktor Geramb a stájer népviseletről szóló könyvben (Geramb–Mautner 1932) a hímzett ujjas férfibunda viseletet magyar hatásnak tartja.

Az erdélyi szűcsmunka helyzete egészen különleges. A régi típusú rátétes munka a magyarságnak csak egyes hagyományhű csoportjainál maradt meg, de a 20. századig tovább élt a szászoknál és a románoknál. A mezőségi Mezőkeszün készült magyar {340.} szűcsmunkára nemrég terelődött a figyelem, 1973-ban Kós Károly a kolozsvári Erdélyi Múzeumban rendezett kiállításon a helybeli szűcsmester mintakészletét is bemutatta, papírból és bőrből kivágott motívumok sokaságát. Az indás rátét Mezőkeszüről és a szomszédos Visáról melleseken, ködmönökön és bőrtarisznyákon szerepel, némelyiken nincs semmiféle hímzés. Csupán rátét díszítette a torockói magyarok melleseit és ködmöneit. Már a Malonyay-kötet készültének idején, 1904-ben a gyűjtők csak egyetlen ködmönt találtak, melyet id. Vajda Józsefen festettek le. Kék zsinórral körbevarrták a férfiöltözet rátétét, a nőkét pirossal. Miriszló és Magyardécse református magyar lakosságának viseletét Szilády Zoltán ismertette 1908-ban, és méltatta a fehér bőrmellesek és ködmönök régiségét, szépségét. A Maros menti Magyarózd szűcsmunkáján érdekes, elmaradhatatlan motívum a medvetalp. Zalatna magyar szűcseinek fő mintaeleme a sasköröm, és e motívumról kiderült, hogy az Alföldön szintén ismeretes, de már hímezve a látszólagosan páros levelet nevezik saskörömnek a Hajdúságban, Jászságban, Dél-Alföldön. Kalotaszeg szűcsmunkájának egyik legfontosabb emléke az a rátét-mintagyűjtemény, amelyet Bátky Zsigmond készíttetett Kalotaszentkirályon 1899-ben, s ahol a fehér, vörös és fekete bőrből varrott motívumokat egyenként meg is nevezték. Bár ujjas kozsók is készült férfiembernek, gyakoribb a mellrevaló, mind férfinak, mind asszonynak. Sok köztük az évszámos. Különösen érdekes a Kolozsvárhoz közeli Tordaszentlászlóról származó sorozat.

A Székelyföldről kevesebb emléke maradt a rátétes szűcsmunkának, de a bukovinai székelyek a mádéfalvi veszedelem (1764) előtti szűcsmunkát őrizték meg egészen a 20. század közepéig. Szabásában régies a mintyán bunda, a mejjes bunda, a kozsok, a díszítés motívumai között előfordul kégyóvarrás és madárláb. A moldvai és gyimesi csángók részben házilag készítik ki a bőröket, részben a házakhoz vándorló szűcsök dolgoznak nekik; a régies kikészítés mellett a gyapjúfonal élénk színei új divatról tanúskodnak.

Bihar megye, a Fekete-Körös völgye viseletében sok alföldi hatás maradt meg. Ujjatlan bunda csakis itt készült, sőt készül máig is, a sebes-körös-völgyi Feketetó vásárában még napjainkban is olyan bundavásár folyik, amely a régi alföldi subavásárokra emlékeztet.

A rátétes hímzett szűcsmunka sajátságos magyar jelenség. Hasonló Európában csakis a magyarsággal szomszédos népeknél található, az erdélyi szászoknál, románoknál, a felföldi szlovákoknál, a délvidéki szerbeknél, horvátoknál és más nemzetiségeknél. Az irodalom viszonylag bőséges, újvidéken 1971-ben Mila Bosić rendezett egy kiállítást, a Vajdaság bundáit mutatta be és katalógusában méltatta. Szlovákia szűcsmunkáit Jarmila Pátková, Magdaléna Kanova és Mojmir Benza munkáiból ismerhetjük. A Garam mentén Léva, Bát, Breznóbánya és környéke fontos központok voltak, a szűcsáru beszerzésének fő helye Zólyom volt. Stájerországban fuvarosok viseltek hímzett ujjas bundát. Ukrajnában is gyakori a hímzett bunda. De távolabb már nem találunk ilyen jellegű viseletet. Úgy tűnik, hogy a népvándorlással hozott, díszített juhbőr öltözet a Kárpát-medencében honosodott meg. Sajátjukká tették, népszerű lett a magyarsággal együtt élő népek körében. Divatja kisugárzott a közvetlen környékre, minden korban felvéve újabb és újabb hatásokat, mind szabásban, mind díszítésben, mind a bőr kikészítésének technológiájában.