{282.} MAGYAR BŐR- ÉS LÁBBELIKÉSZÍTÉS

MAGYAR BŐR. A BŐRÖK KIKÉSZÍTÉSE

A magyar bőr- és lábbelikészítő módok ismertetését illő a középkori Európában oly népszerű és keresett magyar bőrrel kezdeni.

Néhány szerző leírása szerint (Kropf 1898a: 237; Ebert 1913: 194) a középkorban angol, német, francia és olasz földön igen keresettek voltak a „magyar bőr”-ből készült szíjfélék, lószerszámok, kocsifüggesztő szíjak, sőt bőrnadrág- és bőrharisnya-(bracca- és caligá-) félék is. Ez utóbbiak Derby gróf 14. századi számadáskönyveiben és a lancasteri hercegség 1393–1394. évi számadási könyveiben szerepelnek (Gáborján 1962: 97). A szíjfélék, lószerszámok bizonyára vastag ökör-, ló-, bivaly- vagy marhabőrből készültek, míg a bracca- és taliga-félék anyaga feltehetően a vékonyabb kecske- vagy juhbőr volt.

Ez a magyar bőr annyira keresett volt, írja Jaques Savary des Bruslons 1723–1736ban megjelent szótárában, hogy IV. Henrik francia király (1589-1610) egy Rose nevű, bőrkikészítésben járatos embert küldött Magyarországra, hogy ott a magyar bőr készítését megtanulja. Ez meg is történt, és lassan francia mesterek is kezdtek bőröket „magyar mód”-ra készíteni. E magyar mód miatt hongroyeur vagy hongrieur névvel illették őket (Kropf 1898b: 293), és Saint-Denis központtal céhet is alkottak.

Hogyan is készült ez a „magyar bőr”? Magyar leírásokat erről eddig nem ismerünk. Ám egy La Lande nevő francia szerző 1767-ben leírta az összes, francia földön gyakorolt bőrkikészítési módokat, többek között a magyar módra való bőrkikészítést is. Munkájának címe: L’art de l’hongroyeur, és Párizsban jelent meg 1767-ben (Gáborján 1962: 98. l. és 1. ábra). Eszerint a magyar bőröket ásványi anyagokkal készítették ki: timsóval és konyhasóval, mégpedig igen rövid idő (2-4 hét) alatt, ellentétben a csersav tartalmú növényi anyagokkal való hosszadalmas, több hónapig, a középkorban 2-4 évig is eltartó kikészítéssel, a cserzéssel. Ír az hongroyeur-ökről Diderot Encyclopediája is (1777), és ábrákat is közöl e készítésmódról és a hozzá használt eszközökről (Gáborján 1962: 2–5. ábra).

A magyar bőröket késsel – borotválással – szőrtelenítették, majd timsóval-konyhasóval kenték be, és ilyen oldatban taposták meg őket. A timsóval-konyhasóval készített bőrök azonban igen érzékenyek voltak a nedvességre, ezért azokat – parázs fölött megmelegítve – olvasztott faggyúval itatták át.

Mivel a magyar módra készült, késsel szőrtelenített bőrök felületében – barkájában – a szőrök gyökerei bennmaradtak, az ilyen bőrök sűrűbbek, erősebbek voltak. Ezért, és mert a bőrök rostjaival vegyileg nem egyesült a timsó-konyhasó, az vízzel bármikor kimosható volt belőlük. Ekkor az ilyen bőrök szinte megint nyersbőrökké (Hant) válhattak, és szakítószilárdságuk is a nyersbőrökéhez volt hasonló. Ellentétben a {283.} bőrök rostjaival vegyileg is egyesülő csersavval, amely az így készített bőröket „Leder”-ré tette. A meszezéssel-erjesztéssel szőrtelenített, cserzett bőröknél a gyökerestől kitépett szőrök helyén sok kis apró lyuk maradt, ami a bőröket gyengítette, ezért a cserzéssel készített bőrök szakítószilárdsága és rugalmassága jóval gyengébb a timsóval készült bőrökénél, viszont a nedvességet annál sokkal jobban tűrik. A magyar bőr igen jó szakítószilárdsága volt az oka annak, hogy a bőrfajta a középkori és a még későbbi Európában is oly keresett volt.

A bőr- és lábbelikészítő mesterségek tárgyalásának szempontjai a következők: az anyag, amivel a termékeiknek való bőröket kikészítették, eszközkészletük és lábbelit varró technikájuk, végül pedig az előállított termékek.

Magyar területről középkori bőrkikészítésről szóló írásos adatokat eddig nem ismerünk, de néhány bőrkikészítő mesterség latin megfelelőjeként szerepel az alutarius szó, amely a timsó latin nevéből, az aluta szóból képzett, és ’timsóval dolgozó’-t jelent. Ez annak a jele, hogy a magyarság körében meglehetősen gyakori volt a bőrök timsóval történő kikészítése. Ezt mutatják a későbbiekben tárgyalandó tímár, tobakos és irhagyártó szavak latin alutarius megfelelői.

’Timsóval dolgozó’-t jelentő alutarius adatunk sok van, de az említett La Lande leírta magyar timsós-faggyús kikészítésről eddig összesen kettőt ismerünk. Ezeket ritkaságuk miatt idézzűk: egy 1636-ban, Varannóban kiadott limitáció felsorolja az eladni való bőröket, amelyek között „magyar módra készített” (Modo Ungarico elaborata) krajnai tehénbőr is szerepel (Limitationes 63). Egy másik, 1724-ből való – ugyanebben a kötetben szereplő – zempléni árszabásban a szíjgyártók munkáinak felsorolása között ez áll: „Szerszámnak való oreg burnek Ki Készítéséért, az Kihez tsak fadgyat tartozik adni és az Mester Ember ad egy font Sirt, fél font Timsót …” (Limitationes 359). Tehát itt a szíjgyártók egyértelműen sót, timsót és faggyút használtak egyik bőrfajtájuk kikészítésére. Készítettek a szíjgyártók cseresen is bőröket. Készíthettek csizmát, lábbelit, nyergesmunkát és bőr díszműárukat egy bagaria nevű bőrből is. Ez nyírkátrányolajjal, nyírfa-, nyárfa- vagy vörösfenyő-cserlében készült. Meszezés után rozs-, zab-, só- és kutyaganajos páccal kezelték és halzsírral. Festés előtt még timsós kezelést is kapott. Igen jellegzetes szaga volt. Először Oroszországban készítették; A Pallas Nagy Lexikona ír róla (II. 453). A magyar tímárok és vargák készítményei kőzött nemigen szerepel, bár mint bolgár bőr oszmán-török eredetűnek tűnik, és már 1552-ből is található rá adat (Vámosi 1942: 79). Ennek tárgyalása azonban nem e fejezet körébe tartozik.

TÍMÁR

A magyar nyelvben az eddig legrégibbnek ismert, bőr- és lábbelikészítőt jelentő szó a tímár. Erdélyi László A pannonhalmi főapátság története c. munkájában arról ír, hogy IV. Béla (1236–1270) Albeus mesterrel, nyitnak főesperessel 1237–1240-ben összeíratja a szentmártoni apátság birtokosainak határait és népeinek köteles szolgálatait. Ezek között sutorokról – lábbelivarrókról – is szó van, kiket más névvel tímároknak neveztek: „Hec sunt nomina sutorum … qui alio nomine tymar (dicuntur)” (Erdélyi L. 1902: 776).

A tímár szó a bizánci újgörögből – ahol ’finom, kikészített bőr’-t jelölt – került át a magyar nyelvbe (TESz III. 919), a fentebb idézett Albeus-féle összeírás szerint ’suton-lábbelivarró’ jelentéssel. Ez a bizánci finombőr pedig mai ismereteink szerint timsós és növényi, talán szömörcével kombinált eljárással készült. Ezek alapján úgy {285.} véljük, hogy a középkori sutor-tímár bizánci hatású, timsós és növényi kikészítésű finombőrrel dolgozott, amelyeket – középkori gyakorlat szerint – maga készített ki. Valószínű, hogy a talpnak való nehezebb bőröket más anyagokkal és másképpen készítették ki, mint a felsőrészekhez való vékonyabb és puhább bőröket. Például a hódoltság kori szolnoki, egri és nagykanizsai ásatási lábbeliknek csak a talpai maradtak meg, míg a valószínűleg timsóval készített, vékonyabb felsőrészek elenyésztek (Gáborján 1957: 543).

Alutarius, tehát ’timsóval dolgozó’ említések elég gyakoriak. Így a Gyöngyösi Szótártöredékben az „Alutarius … szyw gyarto vel tymar”. Ez azt jelenti, hogy 1560 körül a tímár (és a szíjgyártó) a bőröket timsóval készítette ki. Az alutarius-tímár megfelelés ettől kezdve számos szójegyzékben, szótárban folyamatosan megtalálható. Így az 1590-ben megjelent Szikszai Fabricius-féle szótárban a tímár latinul „tonsor”, ami a magyar bőrök borotválással való szőrtelenítésére utal. Majd Szenczi Molnár Albertnél (1604) a tímár „alutarius, cerdo”, Comeniusnál (1643) az „alutarius” – tímár, de cerdo is. Páriz Pápai Ferencnél (1767) a tímár „alutarius” is.

{286.} Az eddig idézett adatok a tímár és a timsós bőrkikészítés kapcsolatát mutatják. Ami a kikészített bőröket illeti, a középkortól kezdve következetesen tímárkészítmény két timsós finombőrfajta: az irha és a kordován. Ezekről majd – a szattyánnal együtt – a későbbi, hódoltság kori tobakosmesterségnél lesz bővebben szó. Itt most csak azok az adatok következnek, amelyek e timsós bőröket a hódoltság előttről említik. A hódoltságtól kezdve e timsós finombőrök készítése a tímároknál és a tobakosoknál összemosódik, illetve túlnyomórészt a tobakosokhoz kerül.

Az irha német eredetű szó a magyar nyelvben (TESz II. 232). Első írásos előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben az „alua-irha” (timsós irha). Ekkor még nem léteztek a jóval később, az oszmán-török hódoltság korában meghonosodott tobakosok, tehát a timsós irha a 14–15. század fordulóján minden valószínűség szerint a tímár-alutarius készítménye.

{287.} A ruházat számára timsósan készített, irha nevű finombőr jól kapcsolódik a magyar bőr leírásánál idézett középkori angol és olasz bracca és caliga (bőrharisnya vagy bőrnadrág) adatokhoz. Bár ezek az adatok az irhát kifejezetten timsós bőrnek mutatják, készítőjük a 17. században valószínűleg a Comenius (1647) idézte „Vestem Sartor … irha csinalo” volt. Az irhát még Pariz Pápai is (1782: 37) „Aluminata: Lágy irha … Alutarius … Erszényes, Irhagyártó” kifejezéssel értelmezte.

A kordován vándorszó. Az 1405-ben írott Schägli Szójegyzékben „adalutum, garduan”. E bőrfajta neve a spanyol Córdoba (latinul: Corduba) városnévből származik (TESz II. 573–574).

A mórok-spanyolok útján Nyugat-Európában elterjedő kordován a középkorban még timsós, valószínűleg növényi cserzéssel is kombinált kikészítésű. De míg Európaszerte már a 13–14. században elveszti timsós jellegét, és teljesen növényi kikészítésű bőrré válik, addig magyar területen hosszú időn keresztül timsós kikészítésű marad. A 14. század végén, 15. század elején – mint arról a fentiekben már szó volt – még nincsenek tobakok, tehát a timsós kordovánt valószínűleg az alutarü-tímárok készítették.

Bár a középkori irha és kordován, majd a hódoltság kori szattyán készítését a hódoltságtól kezdve egyre inkább a tobakosoknál találjuk, még a 18. században is készítenek a tímárok kordovánt és szattyánt. 1744-ben a kassai tímárok termékei között feltűntetnek „Egy pár öreg bak bürnek kordovánt’ formára kikészítéséért … Egy pár bárány, bornyu és Juh bőrnek Szatyanra kikészítéséért …” kérhető összegeket (Limitationes 392).

{288.} A timsós bőrt néhány régi szótár a gyártott jelzővel is jelöli. Így az 1560 körüli Gyöngyösi Szótártöredék. „Alutamen … gyartot bórboly [sic] chynaltatoth: alkottatoth mesterség.” Calepinusnál (1585) az „aluta – Lágy boer, ért boer”. Comeniusnál: „Kordován, gyartott boer: aluta …” (1643a), illetve „aluta … Lágy boer, gyártott boer, avagy érszénnek való lágy irha” (1647). Ezek alapján lehetséges, hogy a későbbi „gyártott bőr” megnevezéseknél timsósan készített bőrökre kell gondolnunk.

Hogy a timsóval dolgozó suton-tímárok a középkorban timsós börőket (irha, kordován) készítettek – igen valószínűnek látszik. De hogy suton jelzőjüknek megfelelően ezekből milyen lábbeliket készítettek, erre eddig nem ismerünk adatokat. Van azonban három középkori lábbeli, amelyeket esetleg kapcsolatba lehet hozni a középkori suton-tímárokkal. Ezek (a talpon kívül) a bocskor, a szekernye és a saru.

A bocskor szó első előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben található, és ismeretlen eredetű (TESz I. 316–317). Az írásos adatok hol tímárkészítménynek mutatják, hol a későbben tárgyalandó vargák műveinek. A bocskorkészítés joga vagy kötelessége gyakran oka volt a tímárok és a később, a 14. század végén feltűnő vargák közötti viszálykodásoknak.

A szekernye szó szláv eredetű, első előfordulása a fentebb idézett Besztercei Szójegyzékben található. Formájára nézve lehetett combig vagy térdig érő. 1626-ban a kassai „Vargak Limitatioia”-ban „Koczisnak czombigh ualo szekerniet …” említenek (Limitationes 22).

A saru – ótörök eredetű – szóval jelölt lábbeli váltja fel a 17. században a szekernye divatját. Eleinte ez is combig érő, majd „Terdigh ualo” lesz (Limitationes 22). E három lábbeliről majd a tímárokat váltó vargáknál lesz szó.

Mindhárom lábbeliről tehát középkori adatok is vannak, és nagyon valószínű, hogy a suton-vargák feltűnése (14. század vége) előtt e lábbelik a suton-tímárok készítményei voltak. A 14. század végén feltűnő suton vargamesterség a tímárokat egyre inkább a bőrök kikészítése felé szorítja, és egyre jobban eltávolítja eredeti ’suton’ jelentésétől. Például Pániz Pápai a bőrkikészítéshez szolgáló eszközöket következetesen tímáreszközöknek fordította. Így a „Coriarius: Szíj-gyártó. Tímár … Tímárhón való”, a „Cupa coriaria: Tímár kád” (Pániz Pápai 1782: 153). És a „Tímárok koppasztó deszkájuk: Scabellunm Coriariorum” (Pániz Pápai 1767: 353). Még a századunk elején író Frecskaynál is a bőröket áztatás céljából a cserzőláphoz vagy tímárláphoz kőtik.

TOBAKOS VAGY TOBAK

Az oszmán-török hódoltság korában a tobakosnak nevezett, és ugyancsak alutariusszal fordított oszmán-török, majd török módra dolgozó magyar mesteremberhez került az irha, a kordován, valamint az akkor újdonságnak számító szattyán (ugyancsak timsós bőr). A tobakok azonban már csak a bőrök kidolgozásával foglalkoztak, lábbeliket nem készítettek. Feltűnésüktől kezdve a két timsós mesterség: a bőrkikészítő tímár és tobakos gyakran átfedik egymást. Verancsicsnál (1595) a tímár „coriarius” – sőt „dalmatice … tabak”.

A tobak szó oszmán-török eredetű, és először 1544-ben tudunk róla, személynévként: „Melchior Thobak”. Az oszmán-törökben viszont arab eredetű a tabak szó, szintén ’bőrkikészítő’ jelentéssel. A magyar szó közvetítője leginkább a szerbhorvát lehetett, de jöhetett közvetlenül az oszmán-törökből is (TESz III. 817). Czuczor–Fogarasi (1862–1874: VI. 298) szerint „az úgy nevezett tobakok, kik juh és kecskebőrből {289.} fehér kutyaganajjal és szömörcével kordoványt, szattyánt és irhabőrt gyártanak”. Ugyanígy vélekedik a Magyar oklevélszótár is (OklSz 949).

A középkori irháról és kordovánról mint tímárkészítményekről már volt szó a tímároknál. A szattyán szó – a tobak szóhoz hasonlóan – szintén oszmán-török eredetű, ahol ’kecskebőr’ volt a jelentése (TESz III. 688).

Fentebb szó volt a kassai tímárokról, akik 1744-ben bárány-, borjú- és juhbőrökből kordovánt és szattyánt készítettek, és timsós bőr volt az irha is. Frecskay századunk elején már azt írja, hogy az „irhász … lágyvarga, irhagyártó (Fettgerber, Sämischgerber), ki zsiradékkal (Fett) dolgozik” (Frecskay 1912: 484). Hasonló adatot közöl Domonkos Ottó Sopronból, 1812-ből, ahol „Az Irha jártókra nézve l. Egy legnagyobb Szarvas bőrnek hal zsírral sárgára való kikészítéséért”, majd pedig az őz-, ürü-, kos-, kecske-, bárány- vagy gidabőrnek „hasonló módra való kikészítésiért…” kérhető összegről van szó (Domonkos O. 1980a: 87).

Erdélyben sokféle bőrt készítettek, nehezet és könnyűt, talpbőrnek, bocskornak, felső- és bélésbőrnek egyaránt. Készítőik tímároknak (amin inkább a nehezebb és vastagabb bőrök készítőjét, mint általában bőrkészítőt értettek) mondták magukat akkor is, ha kordovánt és szattyánt készítettek (Nagy L. 1971: 191–192). Ez az adat az alutarii-tímárokat ismét kordovánt és szattyánt készítőknek mutatja. De e két bőrfajta készítését egyre inkább az alutarii-tobakosok követelték maguknak. A tobakosok főként a kecske, a birka, a juh és a bárány nyers bőreit készítették ki, a kecskebőrt viszonylag vastag és nehezebb kordovánbőrré, a birka-, a juh- meg a báránybőröket a vékonyabb és könnyebb szattyánná, esetleg irhává.

A kordovánnál vékonyabb és puhább szattyánnak valójuh-, birka- és báránybőrök közül a rackajuhét értékesebbnek tartották a merinóinál. Tapasztalatból tudhatták, hogy a durvább szőrű racka bőre viszonylag erősebb és szívósabb, mint a finom selymes gyapjat viselő merinóé. Ebből készülhettek főként az erősebb férfilábbelikhez való felsőbőrök, míg a gyengébb és fiatalabb juh, különösen a merinó bőréből inkább az asszonyi csizmákhoz és papucsokhoz való szattyán, – a bárányéból és bizonyára a kecskegidáéból is a bélés meg az irha. Ezért inkább a nyírott juhok és birkák bőreit vásárolták, ismerve azok előnyeit. Nyírás után ugyanis az állat bőre átveszi a szőr, illetve a gyapjú szervezetvédő szerepét, és megerősödik (Nagy L. 1971: 192).

A 18. század végi tobakosok magukat „artis alutariae confectores”-nek nevezték, és az egykori timsós készítésre utal Nagy Lászlónak az a megjegyzése, hogy a 18. század előtt a tobakosok timsóval készítették ki a kis állatok könnyű bőreit (Nagy L. 1971: 206).

A 18. századtól már biztosan szömörcével dolgozták ki a bőröket, és meszezéssel szőrtelenítették őket. A szömörce meszes földeket kedvelő növény, amely Veszprém környékén dúsan termett. Leveleit learatták, megszárították, majd nyomtatták. A szömörceport gyapjúzsákokba tömködték, s egy részét el is adták.

A bőröket először szőrteleníteni kellett. Ezt – mint arra fentebb már történt utalás – a 18-19. században már biztosan meszezéssel művelték. De bármilyen gondosan végezték is el ezután a tímárok-tobakok a meszezéstől felduzzadt bőrbe került mész szíttatását, azt tökéletesen csak pácolással távolíthatták el. A pác általában madár- és kutyaürülékből készült. A nagyobb és viszonylag keményebb tehén-, borjú-, lóbőrökhöz többnyire tyúk- és galambürülékpácot, a kisebb és puhább kordovánnak meg szattyánnak való kecske-, birka-, juh- és báránybőrökhöz kutyaürülékpácot használtak. „Főként a csonttal táplálkozó kutyák fehér ürülékét részesítették előnyben, mert tapasztalataik szerint az ebből készített pác mésztelepített és puhított legjobban” – írta Nagy László (1971: 202).

{290.} Az egykori tobakosok emlékét őrzik Budapesten és más városokban is a tabán nevű városrészek (N. Kakuk 1955b).

Török tobakosoktól is vásároltak a magyarok bőröket, főleg fekete, piros és sárga kordovánt. Különösen a pirosat szerették, ezért ezt török bőrnek is hívták. A magyar – különösen veszprémi – tobakok készítette bőrök feltehetően kevésbé szép színűek lehettek. Például a veszprémi tobakok főként a legegyszerűbb és a legkönnyebben hozzáférhető anyagokat használták festékeik készítéséhez. „Feketéhez bizonyára rozsdásvasat kenyérhéjfőzettel, szömörce- vagy gubacslével, piroshoz különösen a vadalma és az üröm főzetét, sárgához a festőkökényét, a varjútövisét és a festőkamilláét” (Nagy L. 1971: 217).

A juhok meszezéssel eltávolított gyapját Veszprémben a helybeli csapók (szűrposztó szövők) vették meg, a kecskék gyapját a kapcások (Vajkai A. 1961a: 62). Mivel Veszprém környékén a kecskék a 19. század folyamán erősen megfogyatkoztak, kecskebőröket a Bánátból, Szlavóniából – Eszékről – és Pestről kellett hozatni. 18. századi adatok szerint a tobakok a bőröket Veszprémben meleg szömörcelében „gázolták” vályúban.

Erdélyben a kecskét, juhot és a birkát tömlőre nyúzták, mivel a tobakosoknál a zsákcserzés is szokásban volt. A tömlőre összevarrott bőrbe szömörcelevet öntöttek, majd a tömlőket ugyancsak szömörcével telt vályúba helyezték. Ezekre még léceket, deszkákat és köveket tettek, hogy a szömőrcelé a bőrökön jól átpréselődjön (Nagy L. 1971: 212–213).

A veszprémi, timsóval dolgozó tobakosok – „Artis Alutariae vulgo tobak dicti Magistri” – 1680–1690 körül folyamodtak céhprivilégiumért és artikulusokért, melyeket I. Lipót 1692. március 1-jén írt alá Bécsben. Ugyanebben az évben készült el a tobakcéh legényeinek, „Kis Társaságának” rendtartása is. Az 1693-as veszprémi artikulusok szolgáltak példaként a székesfehérvári (1694) és a szentendrei rác tobakosok 1698-as céhleveléhez (Nagy L. 1984: 502).

Sokat harcoltak a tobakosok a kontárok ellen, de a vargák, sőt tímárok ellen is. Szentendrén – I. Lipót Bécsben, 1698-ban aláírt céhlevelének IV. artikulusa szerint – „Vargáknak, Tímároknak ne legjen semmi kőző [sic] ehet Tabák böcsületes Czehez és abban belé kevernj ne merészellyenek magokat…” (Priv. et art. Ceh. II. 1).

Bár hivatalosan harcoltak a kontárok ellen, mégis előfordult, hogy tobakmesterek céhenkívülieknek is dolgoztak. Így Veszprémben tobakmestereket büntettek „a céhen kívül dolgozó bőrkereskedőknek és himpelléreknek végzett munkáért” (Nagy L. 1984: 503). Sőt még a 19. század elején is büntetődtek veszprémi tobakok „céhen kívülieknek való dolgozásért” (Nagy L. 1984: 509).

A veszprémi tobakosok 1799-ben a kecskebőrök, a szömörce, mész, olaj, festékek drágulása miatt kénytelenek voltak áraikat emelni (Nagy L. 1984: 507).

Bár a tímárok is, a tobakosok is alutariusnak hívták magukat, a tímárok egyre inkább ökör-, tehén- vagy bivalybőrből halzsírral készítettek talpnak valót, sőt a lóbőrt is feldolgozták, ugyanakkor az oszmán-török hatásra kialakult tobakosok válogatott ürübőrből és közönséges birkabőrből inkább szattyánt és kordovánt készítettek.

VARGA

A 14. század végén egy újabb, lábbelit varró, s természetesen a középkori gyakorlat szerint a lábbelikhez való bőröket is maguk kikészítő mesterembert jelentő szó tűnik fel a magyar nyelvben, a tímárhoz hasonlóan ugyancsak ’sutor-lábbelivarró’ jelentéssel, {291.} s ez a varga. 1389-től személynévként: „Ladislaus dictus varga”, majd 1500 körül már kimondottan ’lábbelivarró’ értelemmel: „Sutor: vargha” (TESz III. 1092). 1565-ből az olaszliszkai urbáriumban Csertörő személynév fordul elő, amely cserrel való bőrkikészítésre utal (Román 1965: 65), cserrel pedig a vargák dolgoztak.

Míg az előzőekben idézett tímáreszközöket (Páriz Pápai 1782: 153; 1767: 533) inkább a bőrkikészítés eszközeiként sorolják fel, addig a vargáknál a bőrkikészítésre utaló adatoknál jóval gyakoribbak, általánosabbak azok, amelyek a lábbelikészítésre utalnak. Így „Alisorium: Vargha kes” az 1560 körüli Gyöngyösi Szótártöredékben, a „varga toer, Ar, Subula” Szenczi Molnár Albertnél (1604), az „Ar: Varga tő” Baróti Szabó Dávidnál (1792), a „Subula… Ar Varga tő” Páriz Pápai Ferencnél (1782). Ez utóbbinál a „scalper sutorium: Varga kés”, a „Varga fonal: Szurkos fonal: Sutorium linum” és a „varga szurok: Pix sutoria” (Páriz Pápai 1782: 379).

Ezekből az adatokból az mutatkozik, hogy az egykori – lábbelivarrót (sutor) és bőrkikészítőt egyaránt jelentő – tímár szónak fokozatosan visszafejlődik a ’sutor-lábbelivarró’ jelentése, és tevékenysége – mint láttuk – lassan inkább a bőr, esetleg talp és bocskor készítésére szorul vissza, míg a varga szónak egyre inkább a ’lábbelivarró’ jelentése alakult ki. Természetesen a lábbelikészítés esetében a varga maga készítette ki, növényi cserzéssel, az általa varrandó lábbelikhez szükséges bőröket. Sőt, készített ki a varga más – bősből dolgozó – mesterek (csizmadia, szíjgyártó) számára is bőröket.

Mint a fentiekből látható, a korábbi, 13. századi sutor-tímár megfeleléshez hasonlóan a 15. században a varga szót is a latin sutor szóval fordítják a régi szövegek. A sutor-varga megfelelések ettől kezdve folyamatosan előfordulnak a szövegekben és szótárakban. De a varga szó latin fordítása a ’lábbelivarró’-t jelentő sutoron kívül még az ugyancsak bőrkikészítést jelentő cerdo vagy coriarius szó is. Ezekkel a szavakkal a tímárt is fordították néha, de a tímárt leggyakrabban mégis a timsós bőrkikészítést jelentő alutarius szóval jelölték. A cserrel dolgozó vargamester fordításaként az alutarius szó viszont nem fordul elő. A tímár készítette, timsós fehér bőrökkel szemben a cserrel készített, cserzett bőröknek vöröses a színe.

Felmerül a kérdés: Mi tette szükségessé az addigi sutor-tímár mellett vagy fölött a 14. század végén a szintén ’sutor’ értelmű varga szó megalkotását? Valószínűleg az a magyarázata, hogy a varga szó éppen akkor tűnik fel, amikor magyar földön egyre általánosabbá válnak a nyugat-európai bőrkikészítési módok (erre utal a már idézett, 1565-ből való Csertörő személynév), lábbeliformák és lábbelivarrási technikák. A varga szó (a latin suo→sutor analógiára) a varrni igéből képzett.

Mivel mind a tímár, mind a varga készített ki bőrt, közöttük néha átfedések is előfordultak, s e két mesterség nemegyszer össze is fonódott. A kortársak nem látszottak mindig éles különbséget tenni e két mesterség között, például Páriz Pápai (1782: 96) a cerdo szó fordításaként a tímár és a varga szavakat egyaránt jelöli, s ez a varga bőrkikészítő tevékenységét is mutatja.

A vargamesterséget jellemző növényi cserzés néha behatolt a tímármesterségbe. Ezt a jelenséget mutatja két, 17. századi szöveg: 1618-ban „Az cseres kádba fognak hamisságodért dugni a tímárok” (NySz I. 412), majd 1664-ben „Az oesvényeket foel ekesitétni, ha az timaroktúl maradott cserevel foeltoeltik, kit a nélkuel-is ki hánnak” NySz 111. 666).

A timsós készítés esetleges behatolását a vargamesterségbe jelenthetik az olyan adatok is, amelyek a vargák bőrfehérítési jogáról szólnak. A timsós bőrnek – mint arra az előzőekben már történt utalás – jellegzetessége a fehér szín. A besztercei sutor-vargák és cerdo-vargák közötti pernek tárgya is volt 1520-ban a bőrfehérítő tevékenység: „dealbitionis cutium sive coriarium” (Jakab 1870: 350–351).

{292.} Míg a vargák feltűnése előtt a bocskort, szekernyét és sarut tímárkészítményeknek lehetett tekinteni, később, amikor a tímárság tevékenysége inkább a bőrkikészítésre szorítkozott, e három lábbelit egyre inkább a vargák készítették. A talpkészítés megmaradt a tímároknál, a bocskorkészítés jogáról pedig néha vita volt a tímárok és a vargák között. Mégpedig akkor, amikor a hódoltság korában feltűnő csizmadiák egyre inkább a bőrkikészítés felé szorítják le a vargákat, ezek a bocskorkészítés jogát elperelni igyekeznek a tímároktól.

A bőrfehérítő tevékenységre visszatérve, amikor a múlt században a debreceni – tímároknak, de régebben vargáknak mondott – mesteremberek cserzéssel készítették ki bőreiket, a cserlébe halványítót, fehérítőt is tettek, ezért a „fakó” vagy „fejérenn” kifejezések nem jelentenek minden bizonnyal timsós készítést.

A zömében a 18. századtól kezdve ránk maradt írásos adatok vargakészítménynek mutatják a bocskort, szekernyét és sarut. Ezenkívül készítettek a vargák bőrkapcát is, melynek formája különbözött az oszmán-török hatású, csizmadiák készítette későbbi kapcáktól. 1617-ben a debreceni vargák „Ismétt sarkatlan, bélletlen, de nem czikkelyes Török formán, hanem régi Varga módon egész talpú bőrkapcákat magok által cserrel készített bürőkbül szabadosan csinálhatnak” (Vámosi 1942: 34).

A bocskor – mint arra már a tímármesterség tárgyalásánál történt utalás – a középkorban feltehetően tímárkészítmény volt. Amikor a tímármesterség mellé vagy fölé a cserrel dolgozó vargamesterség is kialakult, a bocskort az írásos adatok hol tímár-, hol vargakészítménynek mutatják. Hol kötelezni kívánják a vargák a tímárokat, hogy a bőrkészítésen kívül csak a talpak kimetélésénél és a bocskorkészítésnél maradjanak, hol – a divatos csizmát készítő csizmadiák által anyagilag is leszorítva – a bocskorkészítés jogát kívánják elperelni a tímároktól. Például,, … a Tímár ollyan bőrt meg ne vehessen, a meny nem bocskornak valo…” – áll a sárospataki vargák 1609-ből való céhlevelében (Sárospataki Ref. Lt. A. I. 69). De ennek ellenkezőjét kérik a debreceni vargák a 17. század dereka körül: „Az Varga Cehnek alazatos instanciája, hogy magokra assumallya az Varga Ceh hogy mind az varos nepet s mind az Videket gyartott Boczkorral el tartják ezek az Boczkorosok annovaltsassanak” (DÁL Protocolon Anni 1665–1666). 1720-ban a sárospataki bocskor-vargák „, … tehát a minemű munkára kérik, akár saru, akár bocskor, egy Szóval akarminemű Lábi öltőzőre, a magok Gyártott bűrjibül Szabadon művelhessenek”(Varga Mester Emberek. Sárospataki vargák céhlevele, 1720. BZmL: 2. Loc. 60. IV. 41 és 42).

A bocskorkészítés jogáért való harc a 18. században is folytatódik. A székesfehérvári tímárok privilégiumlevele (1701) szerint „és az Tímároknak Selegyen szabad bőröket Polgárnak Bocskor Számára ki metélni és árulni, ha pedig illyen bocskor kimetélésen tapasztaltatnának szabad legyen az ollyat az vargáknak contrabandálni”. A céhlevél elején a vargák bőrt, a kikészített bőrből pedig lábbelit készítettek (Priv. et art. Ceh. XIV. 6).

Hol a tímárok, hol a vargák készítették a bocskort még a múlt században is. Eperjessy 1816-ból Temesvárról „cerdo hung. seu peronura confector”-ok céhét említi. A „cerdo hung.” pedig a tímár. 1828-ban a Torontál megyei Nagybecskereken bocskort a „peronifex (v. varga)” készít (Eperjessy 1967: 251, 254).

17. századi írásos adatok a – középkorban tímárok készítette – szekernyét következetesen vargakészítménynek mutatják. E szláv eredetű szó első előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben található. Formája a 17. század elején combig, majd térdig érő. A század végére az erősen régimódi szekernye ki is megy a divatból, a szekernye szó a köznapi nyelvből eltűnik. A szekernye egykori formájáról, részeinek összevarrási technikájáról ma nem tudunk semmit.

{293.} A divatjamúlt szekernye helyét először a combig, majd térdig érő saru foglalja el. E szó a magyar nyelvben ótörök eredetű. Első írásos előfordulása 1211-ből ismert, majd a Königsbergi Szójegyzékben, 1380-ban: „Sutor: Sarwaro”.

Az írásos adatok a sarunak nagyjából kétféle variánsát mutatják. Az egyik szandálféle, talpból és szíjakból álló lábbeli lehetett. Ilyet mutat az 1526–1527-ből való Érdy codex: „Melto nem vona czak sarwya koeteleet ees megh oldany.” A másik forma volt a hosszú szárú saru. Ez régebben lehetett combig érő – ekkor a combig érő szekernyét váltotta –, majd lehetett térdig érő, sőt rövid szárú, deli saru is.

Úgy látszik, hogy a térdig érő saruhoz idővel nyugati formai elemek kapcsolódtak. Például a szárteteje körül kerekké vált, és a szárak összevarrása hátulra került. A saru talpáról számos, pontos adatunk van. Orra – a 17–18. századi nyugat-európai lábbelikhez hasonlóan – elöl néha szögletes lett (Gáborján 1958: 61 l., 33. ábra).

A régi írások az egytalpú sarun kívül bőven szólnak két-, sőt háromtalpú saruról is. Ez is kifejezetten nyugati megoldás. A múlt századi paraszti sarukról már a talp és a felsőrész összevarrási technikáját is rekonstruálhatjuk. Ez a következőképpen történt: a talpra kifelé hajló felsőrészt két tűvel varrták a kettős, ritkábban háromrétegű talphoz olyanformán, hogy a varrás felső része a kifelé hajló felsőrészen haladt, míg alsó része a legalsó – járó – talpba vágott risszben (árokban) futott. Az árokra azért volt szükség, hogy a varrás a járófelületre ki ne érjen, ne kopjon gyorsan. Ez a technika az ún. gojzervarrású cipőkére emlékeztet.

Végül néhány adat többtalpú saruról: az 1635-ből való kassai limitáció szerint „Varga céh… Egy pár kordovány saru, ha dupla a talpa…” (Kerekes 1901: 474). Sőt hármas talpú saruról is van említés 1696-ból: „hármas talpú saru: [calceus triplici solea instructus; schuh mit dreifacher sohle] A ki hoszszu utat akar gyalog járni, hármas talpú sarukat vészen” (NySz II. 1520).

A fokozatosan nyugati ízlésű lábbeliket varró vargák cipellősöket is készítettek. A talán latin eredetű szó első írásos előfordulása az 1380 körüli Königsbergi Szójegyzékben: „Soculares: cepelees (TESz I. 444). Készült cipellős több talppal is. A soproni vargák limitációtervezetében 1533-ban többek között ez áll: „Ein Par schuh mit Einer sollen vmb…”, majd „Ein Par geheybellt schueh mit 4 Solen vmb … Mit einer Sollenn vmb …” (Domonkos O. 1980a: 18).

A sárospataki vargák 1609-ből való limitációjában ez áll: Magistrorum Sutorum, Sive Calceariorum … varga mester … készítsen … egy Szippelőst …” (saját készítésű bőrből). (Sárospataki Ref. Lt. A. I. 69.) A pápai vargák 1611-es céhlevelét 1754-es megerősítésből és másolatból ismerjük. Itt a negyedik artikulusban az áll: „… egy pár Ché módon való czipelüst … egy Aszszony Embernek való czipelüst bűr gombokkal jó móddal öszvő Szőrkőztessen Kÿs Remeknek hivattatik” (Priv. et art. Ceh. LIX. 8). Majd a székesfehérvári német vargáknál: „Az Német pedig czipellősöket, úgy mint egy pár Papnak valót, egy pár Asszonynak valót fa Sarkut, egy párt pedig fejér bőrbül valot …” (Priv. et art. Ceh. LIX. 21). A Lébény-Szent Miklós-i vargák 1713-as céhlevelében ez áll: „Hogy légyen iól tanult ebben az mesterségben, es maga mesterségét tartozék ollyképen megbizonyitany, hogy ött kis bőrbül, es egy borjú bőrbül, egy keczke bőrbül, három Juh avagy Bárány bőrbül tiz par czipelőst tartozik ki szabnÿ …” (Priv. et art. Ceh. LIX. 25).

{294.} CSIZMADIA

Bár a csizma szó az eddig ismert írásos anyagban először 1492-ben fordul elő (TESz I. 544), a csizmadia szó első előfordulását csak 1570-ből ismerjük, amikor is egy „Cysmagyarto Andreas juratus”-ról van szó (Román 1968: 65).

A magyar nyelvbe mindkettő szerbhorvát közvetítéssel került oszmán-török szó. A csizmadia szó latin fordítása a 17–18. századi céhlevelekben – limitációkban – cothurnarius. Termékei a csizma, a papucs, a topán, a bakancs és a „czikkelyes” talpú bőrkapca.

A legrégibb csizmadia céhprivilégium valószínűleg a kassai – 1598-ból (Céhkataszter), s 1608-ban artikulusaikat már át is adják a sárospatakiaknak. A második a pozsonyiaké 1602-ből, latin nyelvű ugyan, de nagyon érdekesen és világosan határozza meg a csizmadiamesterséget: „…magistri artis sutoriae calceorum Hungaricum vulgo csizmazia dicti …” és „…contubernium artis sutoriae calceorum Hungariae, quos vulgo asueto iam cothurnos vocant” (Špiesz 1978: 48).

A harmadik legrégibb csizmadia céhlevél az 1604-ből származó debreceni, amelyet Vámosi Nándor 1942-ben közölt, s amelynek részletes ismertetése az ő munkája nyomán következik.

A céhlevél kezdő és befejező formulája latinul van, de az artikulusok magyar nyelven, „Ungarico idiomate” íródtak. Ezek közül az első artikulus így szól: „Minden esztendoeben az Chismadia mesterek koezoetth Viz-koeroeztth napban keth che mester ualaztassek, az kik az egez chenek gongiatth uisellyek, azokatth az ché uigye az Varos foe biraia eleiben, kiketth az foe biro eskwessoen megh az ché igassaga otalmazasara gongya uiselesere, az Ecclesia es Schola ioeuedelmenek igazan be szolgaltatasara” (Vámosi 1942: 9).

A második artikulus a remekelő legények kötelességeiről ír. Bizonyítaniuk kellett, hogy mesterségüket céhes helyen tanulták, 8 forint taksát kellett fizetniük, és a mestereknek két tál étket és egy pecsenyét, s minden tál étek mellé két-két pint bort kellett adniuk. Ezen kívül „Az foe bironak penigh aggyon egy kecske bwerboel chinaltth fekete szaras chizmatth. Az ketth che mesternek uiszontth mindeniknek egy egy oetth uyu bokor keztyueth aggyon” (Vámosi 1942: 9).

A harmadik artikulus pontosan leírja a céhremeket: „Minden uy mester megh probaltassek, hogy ha elegseges az mestersegge illyen hamm darab mester remek altal, elsoe egy szaras chizma, egy uarrassal toldas nekwel sima sarku es egyenes sarku legyen.” (Az „egy varrással” kifejezés a csizma szárának belső oldalon való, ritkábban előforduló varrását jelentette). Az ilyen, egyetlen darabból álló csizmafelsörészt nehezebb volt kiszabni.) – Azután így folytatódik: „Az macik egy papuch, kitth Gyulai papuchnak neueznek, ighen magas sarku ugy mintth egy tenyernyi nagy uyal oeszue, magassagu. Az harmadik darab legyen egy solya, ki beloel mind egeszlen beloetth es az uarassa sohul ki ne lassek, ez remek darabok megh chinalasara bwertth es szerszamotth mind az mesterek aggyanak, es osztan az remek darabok az egez che szamara legyenek” (Vámosi 1942: 9). E lábbelik egykori formáját, készítési módjait sajnos nem ismerjük. Nem tudjuk, milyen volt a magas sarkú gyulai papucs és az egykori sólya formáját sem ismerjük.

Azután ugyanott úgy folytatja Vámosi, hogy a levélszerző mestereknek is remekelni kell, de mesterasztalt nem kell adniuk, mert a céhlevélre költöttek. Azonban „Az foe bironak ezen leuel szerzoe mesterek mindenik az egy egy kecske bwerboel chinaltth fekete szaras chizmatis megh aggyak az mester remek be mutatas melletth” (Vámosi 1942: 9).

{295.} A céhlevél hatodik artikulusában ez áll: „Senki az ki az chizmadia cheben ninchen chizmadia miuetth a varason chak egy kapchatis ne merjen chinalni, ha chinal es raita talaltatik az chizmadia mesterek az fwe biro engedelmeboel, aztth az mitth chinal el uehessek kinek fele az chee fele az biroe legyen” (Vámosi 1942: 10).

A múlt század végén „A lábakat csizmával, topánnal, bakanccsal, papuccsal látja el a csizmadia. A czipőt a czipész – schuster – készíti főkép a némberek számára, noha ujabb időkben a férfiak számára is varr a csizmadia” (Jendrolovics–Kajdi 1861: V).

A régebbi vargamesterség az újabb csizmadiamesterségtől elsősorban abban különbőzött, hogy a vargák a maguk készített lábbelik számára szükséges bőrt is maguk készítették ki, míg a csizmadia bőrkikészítéssel már nemigen, csak nagyon ritkán foglalkozott. Lábbeliket azonban mind a ketten készítettek. A vargák – mint arról már szó volt – bocskort, szekernyét és sarut, valamint régimódi, egész talpú kapcákat, a csizmadiák pedig csizmát, papucsot, topánt, bakancsot és cikkelyes, tőrök formájú kapcákat készítettek (Gáborján 1957: 37., 39., 40., 41. ábra).

Lábbelikészítő szerszámaik is különböztek egymástól. Frecskay a század elején arról ír, hogy régebben a varga és a csizmadia szerszámai különböztek egymástól, de ezek a különbségek már nem ismertek. Az idézett debreceni céhlevél nyolcadik artikulusa erről így szól: „Senki az mesterek koezzwel Varga miuetth az az kentth bwerboel es egyéb az we mestersegekhez nem illoe szerszamokbol, ki az varga mesterre nezne, miuelni ne marian, azon el uetele bwentetes alatth” (Vámosi 1942: 10).

A céhlevél kilencedik artikulusa szerint: „Ha ualahonnan el ado gyartotth bwerth be hoznak az vasasra, mely az chizmadia mesterseghez ualo, azth az Varga mesterek kereskedesse nem hanem ha varga mwben maguk miuelik fel, es egyebis senki az chizmadia mesterek ellen megh ne uehesse. Ha ezen kiuel meg uennek az chizmadia mesterek az foe biro hireuel hazoktulis elhozhassak és uehessek, kinek fele az chee fele az biroe legyen” (Vámosi 1942: 10). A „gyártott bőr” kifejezés, mint arról a tímároknál már volt szó, esetleg timsós bőrt jelentett.

Szól a céhlevél a három évre szerződtetett inas kötelességeiről és a neki adandó ruházatról is, a céhlevél tizenkettedik artikulusában ilyen módon: „Az mester az inasnak ruhazattalis tartozzak, ugy mintth az három egez esztendeigh ualo inasnak, az mester ruhazattyara az elsoe ketth mindenik esztendeire aggyon egy egy szuer chuhatth és nadragotth” (Vámosi 1942: 11). Míg az 1655-ből származó varga céhlevél (Pető 1938: 10) gyapjúposztó ruháról nem rendelkezik, a divatosabb lábbelit – csizmát – készítő, előkelőbb csizmadiacéh már szűrcsuhát és szűrnadrágot ír elő az inasnak. A debreceni csizmadiák céhlevelének 12. artikulusa így folytatódik: „ketth ketth ingetth, ketth ketth gyatyatth, es sarutth. Az harmadik es utolso esztendeire aggyon egy kisnicher poztho kurta dolmantth, es egy azon fele nadragotth, de akkor szwertth ne aggyon…” (Vámosi 1942: 11). Az inas – a parasztokhoz hasonlóan – ingben-gatyában, szűrnadrágban és szűrcsuhában járt. A szűrcsuha egykori formáját szintén nem ismerjük. A harmadik évben, amikor a legényi állapothoz közeledik, már az olcsó posztó – de a szűrposztónál finomabb – kisnicérből kapott dolmányt és nadrágot, de szűrcsuhát már nem. (A „Kisniczér: panni genus… 1567: Panni Kysniczer”; OklSz 506.)

Ami a csizmadiák szerszámait illeti, már az inasnak is lehetőleg saját szerszáma kellett legyen. A tizenkettedik artikulus szerint „azon harmadik esztendoeben leuoe inasnak minden holnapban egy egy napotth engedgienek az mesterek, kin az inasok maguknak miuellyenek az we magok bweoreokboel es szerzamokbol …” (Vámosi 1942: 11).

{296.} A legények saját szerszámmal készített munkáiról a 17. artikulus tudósít: „Az heti beres legeny az we maga szerszamaual ha foldoz az iutalma we magaë legyen, ha penigh szerzama ninchen kiuel foldozzon, hanem az mester szerzamaual, az iutalmanak fele az mestere legyen, fele penig az legenie. Kontar helyen tanultth legennek miuetth chak ketth hetigh kel adni, touab nem” (Vámosi 1942: 12).

III. Károly 1729-i rendelete kötelezte a céheket, hogy a városi tanácsnokok közül céhbiztost (commisarius) válasszanak. A céhbiztos megjelent a gyűléseken, ellenőrizte a pénzkezelést, és megvédte a város érdekeit a céhvel szemben. „A céhbiztos fizetését nem sikerült ősszegszerűen megállapítanom” – írja Vámosi, ám 1820-ban „…ezenkívül a remekelő ifjak által fizetett remek darabolási ajánlásokat is ő kapta és a céh látta el egész háztartását lábbelivel: »Egy ló bőr csizmát (t.i. adott a céh) T. Commiszszárius Tikos István úr tehenészének…«” (Vámosi 1942: 18). A lóbőr nyúlott, silányabb minőség volt a szokásos marha- vagy kecskebőrnél, ezért kapta a tehenész.

Az inasokat három évre szegődtették, ekkor – mint arról az előzőekben már szó volt – ruhajárandóságot is kaptak. Ha azonban az inas fizetett a mesterének a tanulásért, két év volt a letöltendő idő. 1867-ben kötelező volt, hogy mindnyájan „a Számadásban, hasonlóképpen összveadás, kivonás és sokszorozásban a megkívánt időben a Czéh előtt … megfeleljenek” (Vámosi 1942: 20). – A veszprémi tobakok 1775-beli zászlócsináltatása alkalmával, „a nevek után rótt keresztek még írástudatlanságot árultak el” (Vajkai A. 1961a: 68).

Az inasnak a házi munkában is segédkeznie kellett, de a „fizető inas” semmi külső szolgálattal nem tartozott a mesternek 1604-ben (Vámosi 1942: 22).

A remek – ha lassan is – de az idők folyamán változott. 1805-ben „A’ Remek … a’ mostani világ szerént kellendő három darab munkából fog állam: az első egy béllelt száru fekete kordovány bőrből akármi rendű betsülletes Embernek alkalmatos csizma Opszetzre [Absatz = sarok]. A’ második egy pár piros csizma Asszony Embernek való. A’ harmadik egy pár Papucs sarokra” (Vámosi 1942: 30).

A csizmadiák a tímárok és a vargák készítette bőrből dolgoztak. 1607-ben azonban a debreceni csizmadiák panaszkodtak, hogy a helyi vargák csizmának felette rossz és alkalmatlan bőröket készítenek, és kérelmükre a tanács azt a határozatot hozta, hogy „szabad legyen a’ Csizmadiáknak igen jó és tudós Tímármestert hozni a’ Városba, s’ azzal az ő mesterségekhez való bőrt készíttetni ’s abból mívelni…” Majd 1617-ben „Hogy iob modgiaual és tyztessegesben mestersegeknek meg felelhessenek”, megengedte a csizmadiáknak a tanács azt is, „, … hogy kezeletlen buroket ugymint keczke burt, eőkört bőrt … mindenn szőröstül is megvehessenek”, és azt valamelyik tímárral kikészíttessék (Vámosi 1942: 33).

Ám a vargák ebbe nem nyugodtak bele. Megmásíttatták a tanáccsal az 1607- és 1617-beli engedményt: „… végeztetett, hogy a Csizmadiák(na)k semiképpen ne légyen szabad Tímárt tartani, hanem ha bőrt akarnak készéttetni az Vargákkal készéttessék” (Vámosi 1942: 34).

Majd így folytatja Vámosi: „Egy évtized mulya végre megszűnt a viszály a két céh között, mert ekkor a tanács intésére a következő megegyezést kötötték: »… a Varga mestereknek meg nem engedtetik, hogy vagy magok vagy cselédgyek a’ Csizmadiák sérelmére akár mely féle csizmát … csinállyanak … a mostani üdőkhöz képest, hegyes csizmafára, fekete viaszszil kívül varrott, két talpu, bélest fejű régi saru és nem csizma forma száru sarkos lengyel sarukat, és ugyan csizma fára belől varrott, iplik nélkül sarkozott bélletlen talpu, félig béllett fejű cipellősöket. Ismét sarkatlan belletlen, de nem czikkelyes Török formán, hanem régi Varga módon egész talpu bőrkapczákat, magok által és cserrel készített bürökből szabadosan csinálhatnak«” (Vámosi {297.} 1942: 34). A fordított-varrott csizma felső bőre a végig nem varrott, hanem nyitva hagyott saroknál kifelé hajlik rá a talpra, és ahhoz kívül van varrva. Ezt a varrást szokás volt díszes zsinórral fedni, ez volt az iplik. A fenti rendelet 1708-ból való, és azt mutatja, hogy az oszmán-török hatású csizmadiák készítette kapcák talpa cikkelyes, török forma volt (Gáborján 1957: 565 l. és 37., 39., 41. ábra).

Világos az is, hogy a vargák – és nem a csizmadiák – készítménye a saru, amely két-, sőt háromtalpú is lehetett, ugyanúgy a cipellős és a régi, varga módon készült, egész talpú bőrkapca.

Állandó harcban állott a csizmadiacéh is a kontárokkal. Ezek lehettek mesterségükhöz kevésbé értők, rosszabb lábbeliket készítők. „De kontároknak nevezték azokat is, akik a céhből kiléptek, még akkor is, ha kitűnően értették a mesterséget, inasi és legényi éveiket eltöltötték és … kontárok voltak azok is, akik kitanulták ugyan a mesterséget, de a céhbelépéshez szükséges különféle taksáknak megfizetésére nem volt pénzük és így kénytelenek voltak a mesterséget a céhen kívül folytatni” (Vámosi 1942: 34).

A debreceni csizmadiák kérésére a tanács 1641-ben megtiltotta, hogy „az Boldoghfalvai colontar csizmadiáknak a Varga mesterek biort kíszíthessenek …” (Vámosi 1942: 34).

Az 1604-i artikulusok még megengedték az idegen csizmadiák termékeinek behozatalát a debreceni vásárokra, de 1647-ben a tanács már kimondta, hogy a kontárok „se hetedszakai se közönséges szabadsághi vásárokon míveiket be ne hozhassák”. Csak a „külső Czéhes emberek (filialisták) hozhatták be szabadságnak idején a magok munkája és mestersége által készételt műveket” (Vámosi 1942: 36).

Vásárokon a debreceni csizmadiák sátrakban, színben árusítottak. A színbeli árulóhelyek, valamint a sátrak helyének kijelölése nyílvetés útján történt. A nyilak névvel ellátott, kör alakú rézlapok voltak, amelyeket nyílvető süvegben vagy zacskóban tartottak. Sorsoláskor a céhmester felrázta a zacskót, és sorra kiszedte a nyilakat. Ezek sorrendje szerint verték fel a mesterek sátraikat, illetve helyezkedtek el a vásárokban. Itt 1691-ben a nyílvetést „mindenkoron álhatatosan Hétfűn reggeli praedicallas avagy Isteni szólgálat után …” végezték (Vámosi 1942: 36).

A csizmadiamesterséggel kapcsolatban két fontos tényt kell tekintetbe venni. Az egyik az, hogy a csizmadia már nem maga készítette bőrből dolgozik (erre csak igen ritkán van példa), bőrkikészítéssel a csizmadia általában már nem foglalkozik. A kordovánt és szattyánt – egykor timsós készítésű felsőbőröket – tímár vagy tobakos készíti, vagy török import, míg a csizma egyéb felsőbőreinek, a talpbőrének készítője általában a tímár vagy a varga volt. Jendrolovics–Kajdi írja (1861: 10) a csizmakészítéshez szükséges anyagokról, hogy ezek „…talpbőrök; ú.m. fontostalp, melly gubaccsal háromszor páczolva a tímár által készítetik; – kétféle, egyszer és kétszer páczolt némettalp; az első asszonyi lábbelik talpazására; gyengébb oldalrészei pedig talpbélésül használtatnak”.

A másik fontos tény pedig az, hogy az oszmán-török divatú csizma és papucs talpának és felsőrészének összevarrási technikáját a megmaradt darabokból már jól ismerjük: ez az ún. fordított-varrás.

E fordított-varrás úgy készül, hogy a talp visszájára varrják két tűvel létrafokszerűen az ugyancsak visszájára fordított felsőrészt. Ez a létrafokhoz hasonló varrás a talpba csak félmélységig ölt, így a varrófonal nem kerül ki a talp járófelületére (Gáborján 1957: 21. ábra; 1958: 29. ábra). A saroknál a felsőrészt nem varrják a talphoz ezzel a fordított-varrással, hanem nyitva hagyják, és a csizmát – kissé benedvesítve – ezen a nyíláson keresztül fordítják a színére. Ez a fordítás egy fordítófa nevű, {298.} rövid botfélével történt, és nagy erőt és ügyességet kívánt. Néha még a szomszédot is segítségül hívták a fordításhoz. Mivel fordításkor a csizmadiák a gyomrukhoz támasztották a fordítófát, a sok nyomástól sokan szenvedtek gyomorbántalmakban.

Mivel a fordított-varrással csak egyetlen talpréteget lehetett a felsőrészhez varrni, a fordított-varrott talpú lábbelik viszonylag könnyűek voltak. Mezőkövesdi öregasszonyok emlékezete szerint a múlt század végén-századunk elején a fordított-varrott talpú női csizmákat könnyűségük miatt „mennybelépő”-nek nevezték.

A fordított-varrással felvarrott egyrétegű talp miatt nehéz volt a csizma talpalása. Az elkopott talpat le kellett bontani, s az új talpat ismét fordított-varrással felvarrni. A felsőbőr azonban ritkán bírta ki ismételten a csizma színére fordításával járó erős {299.} húzást, ezért az ilyen csizmák talpalása ritka és viszonylag drága volt. Például egy 1696-i abaújvári csizmadialimitáció szerint „Egy Pár Férfiúnak való öregh Csisma készítéséhez képest (60 dénár), ennek mintegy felébe (36 dénár) került az újratalpalás (Limitationes 146).

Ez a fordított-varrás a 16. századi szolnoki, egri, nagykanizsai stb. török talpleletek, valamint a múlt századi paraszti csizmák alapján biztosan mutat a hódoltság kori oszmán-törökség felé (Gáborján 1957).

E fordított-varrott technika az Észak-Afrikán keresztül Spanyolországot elérő arabokkal-mórokkal Nyugat-Európában a spanyol föld felől is terjedt. A barokk–rokokó stílusú, francia divatú könnyű női cipők egyrétegű, vékony talpai is ezzel a fordított-varrással voltak a felsőrészhez erősítve. S a múlt század legvégén-századunk elején a pesti finom cipészek e fordított-varrással készült, könnyű báli cipőkről beszélve azt mondták, hogy ezek talpait „spanyol varrás”-sal varrták a felsőrészekhez. Így e technika a magyarságot kétfelől, kelet és nyugat felől egyaránt érhette és bizonyára érte is.

A keleti nevű és keleti elemekből álló csizmába fokozatosan nyugati elemek is keveredtek. Így egyetlen darab bőrből szabták a barokk kori francia lábbelik hatására a csizma talpát, lágyékát, a sarok belső oldalát – oromzatát – és járófelületét. Ezt a békési csizmadiák „francia sarok”-nak nevezték (Gáborján 1959: 220–221; 1958: 54). Barokk hatásra a francia előkelők fekete cipőinek piros volt a sarka. Emiatt „piros sarkúak”-nak („Talons rouges”) nevezték őket. A múlt századi magyar paraszti fekete csizmáknak is piros volt néha a sarkuk, például a Néprajzi Múzeumban egy somogyi (Ltsz. 15.568) és egy csökölyi (Ltsz. 130.682) csizmának. Ennek hatására {300.} divatba jöttek a csizma felsőbőrétől elütő színű sarkak, például sárga csizma piros sarokkal, vagy piros csizma sárga sarokkal.

A régi, fordított-varrott csizmák sarka vaspatkó volt. E vaspatkót nem a csizmadia verte fel a csizmára, mert vásárra menve a vásározóládába rakott csizmák vassarkai összekarcolták volna a szárakat, hanem a vaspatkókat a vásárban a cigány patkolókovács verte fel a csizmákra. A csizmák sarka lassan bőrből rakott, majd fából faragott lett.

A múlt század vége felé-századunk elején a csizma talpához már kezdik szögezéssel felerősíteni a felsőrészt. Ennek jellegzetessége, hogy talpa két rétegből: egy béléstalpbranzolból és egy járótalpból áll. Ennek egy kimódoltabb variánsa az igen divatossá-népszerűvé vált ún. rámás csizma. Ez úgy készült, hogy a béléstalppal való találkozásnál a felsőbőr szélére egy keskeny bőrcsíkot varrtak, ez volt a ráma, és ehhez szögezték a járótalpat.

{301.} Természetesen a szögezett talpú, rámás csizma nem lett azonnal általános divattá. A múlt század végéről Jendrolovics–Kajdi (1861: V) azt írta, hogy a legújabb (nyugati) divat szerint készült rámás csizmákon kívül még fordított, azaz magyar csizmát is készített a csizmadia. A talpat bicskiával szabták ki, és a talp belső széléhez két tűvel vagy sertésdratvával (sertéssörte) varrták az ugyancsak kifordított felsőbőrt. Ennek befejezése után – mint erről már volt szó – a csizmát fordítófa segítségével színére fordították, „mihöz nemcsak fortély, hanem elegendő erő is kivántatik…” (Jendrolovics–Kajdi 1861: 28).

A múlt század végi, e század elejei csizmadiaeszközöket már recens gyűjtésből is megismerhetjük. Hogy bennük mennyi a régi vargaszerszám – amit a vargák a régi, hosszú szárú saru készítéséhez használtak –, ma már nem tudjuk. Frecskay századunk elején azt írja a csizmadiákról és vargákról, hogy azok „… a czéhrendszer idejében a lábbeliek (Beschuhung) készítésében némi eltérő eljárással és szerszámokkal dolgoztak, mely eltérés azonban ma már alig van meg s innen van, hogy ma közös néven lábbelikészítőknek (Schuhmacher) nevezik magukat” (Frecskay 1912: 53). A következőkben Frecskay egyszerűen lábbelikészítő eszközöket sorol fel, amelyekről így nem lehet tudni, hogy egykor varga- vagy csizmadiaeszközök voltak-e.

A Frecskay ismertette lábbelikészítő eszközök között kettő van, amelyek inkább a csizmadiákhoz látszanak kötődni. Az egyik a bőr kiszabásához használt kés, a bicskia, a másik a dikics nevű kés.

A bicskia szó a csizmához hasonlóan oszmán-török eredetű, és szerbhorvát közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Első írásos előfordulása 1708-ból való (TESz I. 297). Ezzel szemben Szabó T. Attila (1976–1984: I. 894) 1632-ből idézi, azonban az ő szövegéből nem derül ki, hogy az inas, akit a bicskiával megkínáltak, varga- vagy csizmadiainas volt-e. Ugyane munkában 1711-ből „Csizmadianak valo öreg Bicskia”-ról, 1734-ből pedig „Csizmadija Műszer” bicskiáról van szó.

{305.} Ami a bicskia formáját illeti, a recens anyagban ez félhold alakú, egynyelű kés. A múltra nézve azonban problémák adódnak ezzel a szerszámmal. A bicskia egykori, oszmán-török formáját nem ismerjük. Félhold alakú, lábbelikészítő eszközt nyugateurópai céhpecsétek, lábbelekészítést mutató ábrázolások a 15. századtól kezdve több formai változatban, folyamatosan mutatnak (Nagybákay P. 1984a: 90).

Van néhány olyan adat is, amely szerint a bicskia vargaszerszám. Így Páriz Pápai (1782: 500) szerint a „Scalprum” címszónál a „Bitskia, Vargakés” is. Szabó T. Attila (1976–1984: I. 894) pedig 1787-ből „Egj tészta végó Bitskia”-ról ír.

E kétféle formával teljesen összhangban áll Frecskay századunk eleji leírása, aki szerint van vargabicskia, ennek „éle a hegyén van, nincsen nyele (Zuschneidekneif) és {306.} különböző hosszúságú…”, és van „Csizmadiabicskia, ez nyeles és éle félholdalakú” (Frecskay 1912: 57). A Zuschneidekneif egészen más típusú szerszámot, egyenes és nyeletlen, hosszú kést jelöl. A bicskia szó itt láthatóan többféle kés gyűjtőneve.

A csizmadiamesterséghez tartozik a törökösen hangzó dikics nevű kés is, amelynek szintén elég késői az első írásos előfordulása: 1767. Az etimológiai szótár (TESz I. 635) szerint mégis „ismeretlen eredetű”. Majd ugyanott így folytatja e szótár: „Az oszm. dikiş ’varrás, varrat’ átvételeként való magyarázata jelentéstani okok miatt elfogadhatatlan. Esetleges összefüggése más török szavakkal … további vizsgálatot igényel.”

További csizmadiaszerszám még a sárgarézből készült, harang alakú, felül gombban végződő musta is, amelyet azonban nem tárgyalnak szótáraink.

Ezekről a szerszámokról így ír Jendrolovics–Kajdi (1861: 15–16): „Valkolás (ványolás) után bicskiával szabnak. A bélést mustával ütögetik a bőrhöz. A csizmák kaptára verése alkalmával a musta a talp simítására és kiigazítására használtatik.”

A csizmának jól ismerjük régi, kelet felé mutató formáját, e forma egyes elemeit. Így a csizmára jellemző az elől emelkedő szártető, a szárak kétoldalt varrása, ami azt jelenti, hogy a szár két részből állott: a fejjel egybeszabott előrészből, amelyet ványolással alakítottak a láb L alakú formájához, és egy sima hátsó részből. A régi csizma orra hegyes és felfelé kunkorodó volt. Talpa egylábas, azaz mindkét láb számára egyforma, nem különbözött a jobb és a bal láb szerint. Ez a szabásbeli jellegzetesség a paraszti szépségideált is megszabta, ugyanis ezeket a csizmákat „forgatós”-oknak {307.} is hívták. Ez azt jelentette, hogy esti levetkőzéskor, az ágy szélén ülve, a lábukat egymás fölött keresztezték, és azután húzták le a csizmákat. Így, ami egyik nap a jobb lábon volt, másnapra a bal lábra került, másnap pedig fordítva. A csizmákat „forgatták”.

A századfordulótól a csizma talpának fordított varrását lassan felváltotta a talpnak nyugati módra, szögezéssel történő felerősítése. Nyugati módra kerek lesz a szártető, és a szár addigi kétoldalt varrása helyett azt hátul egyetlen varrással varrták össze.

Ezzel megváltozik a fej ványolásának eszköze. A csizma fejét régen egybeszabták a szárral, s így az egyenes bőrnek a láb formáját, L alakot kellett felvennie. Ezt a célt szolgálták az L alakú ványolódeszkák, amelyekre nedves állapotban, faszögekkel szögelték fel a felsőrész elejének és fejrészének egybeszabott bőrt, s nyújtották L alakúra. A szár hátsó része viszonylag keskeny volt, ezzel nem volt semmi tennivaló. Hogy a csizmaszár bőre minél jobban felvegye a láb L alakú formáját, a szár előrészét lapos ráncokba szedték, amelyeket nedvesen madzaggal is lekötöttek. E sima ráncokat még a múlt század végén a „harmonikás” ráncolás váltja fel.

Amikor a szár két oldalvarrását az egyetlen hátulvarrás váltotta fel, a fejjel egybeszabott szár egyetlen nagy és széles darab lett. Ennek ványolására már lényegesen szélesebb ványolódeszkára volt szükség. És megjelent a ványológép, amelynél a hátulvarrott szárú csizma nagy darab és benedvesített bőrét a fémből való formára már csavarokkal erősebben lehetett nyújtani.

De a régi ványolódeszka sem tűnt el mindjárt teljesen. Amikor ugyanis a bőrt a ványológépről leszedték, egy időre még felszegezték a régi ványolódeszkára.

A csizma fejrészének külön – nyelvesen – való szabása könnyebbé tette a láb L alakú formájának az elérését, és fölöslegessé a ványológépet (Gáborján 1957: 554 l. és 31. ábra; 1958: 54).

{308.} Így a mai csizmának már csak a régi, oszmán-török hatású neve mutat kelet felé, egyéb formai és technikai elemeit lassan nyugatiak váltották fel.

Csizmadiák készítették a papucsot is. Ez a szó – a csizma szóhoz hasonlóan – oszmán-török eredetű (TESz III. 95), és kelet felé mutat a papucs talpának és felsőrészének a csizmához hasonlóan fordított-varrással való összeerősítése. Kéregtelen, csak talpból és felsőrészből áll.

A papucs szó első írásos előfordulása: 1559. A csizmához hasonlóan a hódoltság korában vassarka volt. Ezt mutatja az a Hobiárt pasáról szóló szegedi történet, amely szerint a cseresznyeszedni összehordott menyecskék a papucsuk sarkával verték agyon a pasát (Csefkó 1928). – Idővel ezt az oszmán-török divatú, vassarkú papucsot felváltotta a nyugati divatú Pantoffel-papucs, amelynek felső részét a talpához másféle varrással, majd szögezéssel erősítették, és sarka vagy bőrből rakott, vagy fából faragott lett.

Készítettek a csizmadiák régen bőrből kapcát is. E szláv eredetű szó első előfordulása az 1380 körüli Königsbergi Szójegyzékben található (TESz II. 357). Bőrkapcát – mint erről korábban már szó volt – a vargák is készítettek a csizmadiákat megelőzően. 1617-ben a debreceni vargák „Ismét sarkatlan belletlen de nem czikkelyes Török formán, hanem régi Varga módon egész talpu bőrkapczákat, magok által és cserrel kíszített bűrökbűl szabadosan csinálhatnak” (Vámosi 1942: 34). Ebből a szövegből az látszik, hogy a csizmadiák készítette bőrkapca talpa török formájú, cikkelyes volt (Gáborján 1957: 37–41. ábra).

Bakancsot is készítettek a csizmadiák, mégpedig oldalt- és elölfűzős formát is (Jendrolovics–Kajdi 1861: 30–31).

A bőr- és lábbelikészítés: a tímár-, a tobakos-, a varga- és a csizmadiamesterség és készítményeik története az e hazában véglegesen megtelepülő magyarság egykori keleti bőrkultúráját és annak nyugati elemekkel való fokozatos feltöltését mutatja.