| A VESSZŐ, GYÉKÉNY, SZALMA ÉS MÁS NÖVÉNYI NYERSANYAGOK FELDOLGOZÁSA | TARTALOM | AZ ASZTALOS SZERKESZTÉSŰ „LÁDA” |
FEJEZETEK
Azok, akiknek még alkalmuk volt népi bútorokat eredeti környezetükben látni, jól tudják, hogy az egykori parasztságnak, nemkülönben a vele nagyjából azonos gazdasági, illetve társadalmi szinten élőknek a bútorzata rendszerint igen eltérő képzettségű készítők kezéből került ki. Ez az összetettség azonban korántsem csupán a legutóbbi, néprajzi gyűjtésekkel vizsgálható időszakra jellemző. Összefüggéseikben szemlélve az előzményeket, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy ennek eleve így kellett lennie, attól az időponttól kezdődően tehát, hogy a falusi lakosság körében szokásossá vált a bútorhasználat.
Nyilvánvalónak látszik, hogy amikor először jutottak olyan helyzetbe a jobbágysorban élők, még az Árpád-kor folyamán, hogy egyes bútorok megszerzésére gondolhattak – követve ezzel, már amennyiben módjukban állt, a nemesség meg a polgárság példáját –, a merőben újszerű berendezési tárgyakért szükségképpen hozzáértőhöz kellett fordulniok. Ezek után pedig valószínűleg lényegében ugyanabban az egymásutánban vált általánossá előbb az, hogy az alávetett népesség egyáltalán bútorokkal éljen, majd miután az elsőt befogadta, az egyre újabb és újabb bútorféle. Előbb bizonyára megjelent a legelső, más helységbeli megfelelő szakembertől hozott példány a közösség valamely tekintélyes tagjánál, a bírónál vagy egy tehetős gazdánál. Csak amikor már az új berendezési darabot általánosan elfogadták, megáhították, sőt aki csak tehette, meg is vásárolta magának, akkor szánhatta rá magát egy-egy rátermett, másféle fatárgyaknak az előállításában kellően gyakorlott, vállalkozó kedvű faragó az újdonság készítésmódjának az elsajátítására, hogy idővel akár specialistájává is előléphessen.
Csupán az elterjedésnek ebben az előrehaladott szakaszában, amikor bizonyos bútorféléknek a birtoklása faluhelyen is már-már kötelezőnek számított, jelenhettek meg a pótlásukra a bárki által összeüthető szükségbútorok a szegényebb családok otthonában, no meg az időszaki hajlékokban. Meglehet, hogy eközben, szorult helyzetben egyes kezdetleges kinézetű bútorokat – mint amilyen a cöveklábú asztal és ágy – egymástól függetlenül, mintegy rögtönözve, többször is „feltaláltak”. Mégis az Európa jelentős részén, nagyjából összefüggő területen, közel azonos formában meglévő tárgytípusoknál – mint például az áglábú faderék-székecske – arra kell gondolni, hogy még ezeknek a legegyszerűbb bútoroknak a készítési megoldásai is valamiféle közvetlen tudásátadásnak az útján terjedtek (K. Csilléry 1982a: 232–236).
Minthogy a paraszti bútorhasználat általánossá válása ily módon ment végbe, mindenki számára magától értetődőnek tűnhetett az eltérő mesterségbeli szinteken előállított bútorok sajátos együttese. Egy-egy bútordarab megszerzésénél azt, hogy az {483.} a példány milyen képzettségű készítőtől származzon, leginkább az határozhatta meg, hogy milyen szerepet szántak a nevezett tárgynak. Az emlékanyag ismeretében úgy látszik, a családok mindig is törekedtek olyan bútorok megszerzésére, amelyek szakember kezéből kerültek ki – ilyenek voltak kiváltképp azok, amelyek szerepet kaptak a reprezentációs alkalmakon, köztük is az első helyen áll a menyasszonyi láda. Másokért viszont nem is illett volna pénzt kiadni – mint általában a gyalogszékért. A századok során a különféle mesterek, háziiparosok készítette és az odahaza fabrikált bútorok közötti arányok természetesen szüntelenül változtak, és ezek – ha voltak is vidékenként jelentős eltérések – mindinkább a céhes mesteremberek műhelyéből kikerülő, majd pedig a gyáripar által kínált áru felé tolódtak el. Ám a magyar történelmi körülményekből, a fejlődés egyenlőtlenségeiből, megtorpanásaiból következően végül is szinte a legutóbbi időkig megmaradt a mezővárosi és a falusi szobákban – jóval a gyári bútorok előretörését követően is – a vizsgázott asztalosmestertől és a meghatározott tárgykörre szakosodott háziiparostól előállított bútorfélének, nemkülönben az ügyes kezű ezermester által faragott, valamint a házilag barkácsolt példányoknak a szoros egymásmellettisége. Mindez egyben azt is jelentette, hogy egyazon lakótérbe került össze a máshonnan beszerzett bútor a helybeli származásúval, a városi eredetű a falun készülttel – még ha természetesen ennek megfelelően rangsorolva is.
A magyarság elődei körében az első, kizárólag faiparra specializálódott mesterember a honfoglalást megelőző korban, a török népekkel való együttélés időszakában jelent meg. Ennek bizonyítéka a magyar nyelv ács szava, mely ótörök eredetű. Ezt ismerve, nyomban felvetődik a kérdés, hogy mi lehetett az az újszerű feladat, amivel már nem volt képes megbirkózni a famunkában egyébként szükségképpen addig is járatos férfi népesség. A válasz kulcsát az az összehasonlítás kínálja, mely a magyar nyelvnek azt a famunkákra vonatkozó szókincsét, ami még a finnugor korból őrződött meg, veti egybe azokkal a faművességet illető későbbi jövevényszavakkal, amelyeknek az átvételére a honfoglalás előtt, a török népekkel való együttélés évszázadaiban került sor.
A famunkáknak a legkorábbi időkre visszamenő szókincséből, különösen ha figyelembe vesszük a néprajzkutatás gyűjtötte analógiákat is, arra lehet következtetni, hogy az alapvető nyersanyag a finnugor korban – körülbelül az i. e. 3. évezred végéig –, majd pedig jórészt az ugor korban – körülbelül az i. e. 2. és 1. évezred fordulójáig –, sőt jelentős ideig még azután is, az ugorságból kivált magyaroknál is a legkönnyebben megmunkálható fatermék lehetett, azaz a kéreg, nemkülönben a vékonyabb fa, az ág és a vessző. Ugyanis a fafeldolgozáshoz szolgáló eszköz: a fejsze, az ívelt fejű szalu, illetve a kés és a fúró akkoriban még mind csak nehezen kezelhető, kevéssé hatékony szerszám volt, főként mivel a fejet kőből alakították ki, amit úgy kötöztek hozzá a fa nyélhez. Az összehasonlító adatok arra mutatnak, hogy a korai idők famunkásai, ha csak tehették, egyetlen darabból formálták ki a tárgyakat, s ha erre nem volt mód, úgy minél kevesebből. Ha már elkerülhetetlen volt a különálló részekből való egybeszerkesztés, akkor háncsszalagokkal erősítették őket egymáshoz. Azt, hogy őseink szívesen választhattak a feldolgozáshoz alkalmas növésű, görbületű fákat, jelzi a kutak gémjének egykori neve, az (ostor)mén, (kút)mén vagy -mény, mely egy olyan ugor alapszóból ered, ami hajlást, görbülést, illetve hajlatot, görbületet jelölt. Egy másik, finnugor származású szó, a hajk arra emlékeztet, hogy a távoli múltban miként {484.} juthattak hozzá, ha az feltétlenül szükségessé vált, terjedelmesebb nyersanyaghoz nagy fatörzseknek a ledöntése nélkül. A nagy múltú, halok, hajk, hakk, holyka, hókács és más tájnyelvi változatokban élő szó – mely napjainkra már csak a népnyelvben és erdészeti szakkifejezésként őrződött meg – ugyanis az élő fatörzsből fejszével kihasított darabot jelöli (K. Csilléry 1982a: 54–55). Márpedig a Mátra vidékén még a századfordulón is ily módon volt szokás kiemelni a fák megfelelően görbülő tőrészéből egy-egy jókora szakaszt a szérűgereblyék fogainak készítéséhez.
Mindebből az következik, hogy a honfoglalást megelőző időkben működő ácsokra eleve azoknak a fatárgyaknak az elkészítését bízhatták, amelyeket több, különálló részből kellett összeállítani. Következésképp ekkoriban az ácsok nem csupán épületekhez szükséges famunkát végezhettek, hanem hihető, hogy rájuk bízták más, főként újabb típusú fatárgyak, köztük bútorok készítését is. Ez a gondolat szinte magától értetődő, hiszen magával a bútorhasználattal szintén akkoriban ismerkedtek meg a magyarok, mégpedig ugyancsak a velük érintkező törökség révén. Miként az ótörök eredetű elnevezések is tanúsítják, az átvett legkorábbi bútorok között ott volt a láda – koporsó névvel –, az akkor még elsődlegesen trónust jelentő szék, valamint a bölcső is. Meggondolandó azonban, hogy e legelső bútorok minden bizonnyal az előkelők otthonát díszítették, és oda is elsősorban mint presztízstárgyak kerültek. Ezért meglehet, hogy a többségüket idegenből szerezték be, és ezek a példányok szolgáltak követendő példaként a helyi kézműveseknek, az ácsoknak (K. Csilléry 1982a: 75).
Ami az első bútorokat közelebbről illeti, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a neve alapján idesorolható három bútordarab is már legalább két, de éppúgy lehet, hogy három új készítési módszert testesített meg. A számba vehető kortársi anyag és a későbbi magyarországi példák alapján a székek esetében mindjárt kétféle megoldás is nagyon valószínűnek látszik. Az egyik a méltóságteljesebb, vázas szerkesztés, bőrszíjjal vagy gyékénnyel bekötött üléssel. Ez egyaránt lehetővé teszi a támlátlan ülőke, a támlásszék és a karosszék kialakítását. Vannak azonban olyan nyelvi adatok, amelyek arra mutatnak, hogy az ülőkének egy szerényebb megjelenésű – eredetileg munkabútornak létrehozott – formáját szintén ekkor vettük át. Ez ülőlapból és belécsapolt lábakból áll; kései utódait a magyar népnyelv gyalogszék, kisszék névvel illeti (K. Csilléry 1982a: 98–100).
A honfoglalás előtti időkben megjelenő bölcső felépítését illetően arra kell következtetni, hogy az a vázas székekének megfelelő volt, tehát sarokpilléres megoldású, amit a ringatáshoz ívelt talpakkal láttak el (K. Csilléry 1982a: 143–145).
Ezeket az alapvető és lényegében mindmáig érvényben maradt bútorszerkesztési eljárásokat még az ókori közel-keleti civilizációk bútorművessége fejlesztette ki – az i. e. 3., illetve 2. évezredtől kimutathatóan. Ám tudvalévő, hogy a magyarokkal érintkező törökség nem egy olyan műveltségi elemet vett át Bizáncból, mely még az antikvitásból öröklődött át. Ilyeneket a magyarságnak is továbbadott; így történt ezeknél a bútordaraboknál is.
A koporsó nevű ládáról viszont az összehasonlítások fényében az látszik valószínűnek, hogy egyetlen, fekvő fatörzsből, vályúszerűen mélyítették ki. Ez a készítésmód kétségkívül kezdetlegesebb az előzőkben említetteknél, ámde őseredetinek, egészen a kezdetekig visszamenő gyakorlatnak mégsem mondható, ahogy a 20. század végéről nézve tűnhetne. A honfoglalás előtti török nyelvi átvételek másról tanúskodnak. Figyelemre méltó ugyanis, hogy egy sor olyan tárgy jelenik meg az új szavakkal jelöltek között, amelyeket akkoriban, akárcsak a koporsót, fekvő vagy álló helyzetű tőkéből volt szokás kivájni, illetve kiégetni: a teknő, a kölyű, a köpű és – amennyiben az átvétele ekkor történt – a vályú. Márpedig ilyen módszerrel előállított tárgyak neve {485.} a finnugor és ugor korból öröklődött szókincsünkben még nem szerepel. Fel kell tehát tennünk, hogy az ezekben a tárgyakban megtestesülő újítást a vaskos fatörzseknek a munkábavétele jelentette. Ezt viszont a fafeldolgozó szerszámoknak a nagyfokú tökéletesedése, nevezetesen a fém szerszámfejeknek az elterjedése tette lehetővé. Természetesen, hála a bronzkor ezen vívmányának, az ilyen, egyetlen fatörzsből kimélyített nagyobb tárgyak már jóval azelőtt szélesen elterjedtek Eurázsiában, hogysem a magyarság és a törökség érintkezésére sor került volna. Példaként idézhetők azok az ötméteres, vályúláda formájú koporsók az időszámításunk kezdete körüli időkből, melyek az Altaj hegységben feltárt fejedelmi temetkezésekből kerültek elő.
Mindazonáltal ez a – megfelelő faanyagot biztosító favágó szerszám birtokában igen egyszerű – készítésmód a továbbiakban sem veszített az aktualitásából. Még a 14. században is faragtak ilyen ládákat – így Bajorországban, Stájerországban (Moser 1949: 75–79; Lipp 1986: 18–19), nemkülönben hazánkban; hozzátéve, hogy úgy látszik, nálunk a népesség szélesebb körében végül is csupán szórványosan tudott elterjedni (K. Csilléry 1982a: 108–111).
Ami az ácsok tevékenységét illeti, abba még hosszú ideig beletartozott Európa-szerte a bútorok előállítása. Így azután, amikor támaszkodva a középkor technikai vívmányaira, megjelent az asztalosság, az az ácsmesterségből szakadt ki. Ez a folyamat különösen jól dokumentált Franciaországban, ahol már a 13. század elején kimutatható a ,,kis fejszés ácsok”, a „ládások” munkaköri elkülönülése, ámde Párizsban is csak 1371-ben került sor arra, hogy szervezetileg elváljanak az asztalosok az ácsok céhétől (Windisch-Graetz 1982: 64, 85).
Az idevágó későbbi külföldi és hazai adatok: viszályok, tilalmak azt is jelzik, hogy az ácsok általában nem egykönnyen mondtak le korábbi munkalehetőségükről. Ezért kényszerültek a kismartoni asztalosok is 1635-ben annak kimondására, hogy az „ácsoknak enyvezett munka, így ládák készítése megtiltatik” (Gürtler 1983: 46–47). Később is, egészen a 19. századig, nem egy hasonló értelmű határozatot hoztak országszerte. Mindazonáltal a 19. század végi adatgyűjtések továbbra is azt mutatják, hogy „háziipari asztalossággal foglalkozik … sok vidéken télen a falusi ácsmester is” (Gaul 1902: 15).
Az ácsolt ládák előállítása azok közé a faipari eljárások közé tartozik, amelyek a honfoglalást követően honosodtak meg a magyarságnál. Az új, a korábban alkalmazottaknál jórészt komplikáltabb tárgykészítési módszerek többségének a lényegét az jelentette, hogy a létrehozandó objektum több, speciális módon megmunkált alkotóelemből épült egybe. Közülük a kádárok alkalmazta abroncs és donga, nemkülönben az újfajta ácsmunkákhoz szükséges gerenda esetében az átvétel időpontjára is következtetni lehet. Hangtörténeti alapon ugyanis megállapítható, hogy ez még a 10. század vége előtt megtörtént.
Ezeket az addigra már Európa nagy részén meggyökeresedett technológiai újításokat a magyarok számára a velük együtt élő szláv népek faiparosai közvetítették; az átvett eljárások jellegét illetően az idetartozó jövevényszavak adnak útbaigazítást (K. Csilléry 1982a: 208–209).
A meghonosodó szakkifejezések körében ott található az újabb típusú bútorok előállításához nélkülözhetetlen szerkezeti elem, a deszka megnevezése is. Tudnunk kell, hogy ez idő tájt a deszkákat még úgy állították elő, hogy a rönköket fejszével {486.} hasogatták fel: előbb félbe, majd negyedbe és ezt is felezve megint tovább. Ennek az eljárásnak az emlékét őrzi a magyarság keleti csoportjainak a nyelvében – Szatmárban és Beregben éppúgy, akárcsak a Székelyföldön – megőrződött, ’deszka’ értelmű csetert (csötört, csütört), illetve cseter, csetér szó. Ennek a szónak a szláv nyelvekbeli eredetije ugyanis „negyedrész” értelmű. A körcikk keresztmetszetű deszkákat oldható kötések segítségével szerkesztették egybe. Ez a megoldás minden bizonnyal igen előnyös lehetett a tárgyak szállításánál.
Az Árpád-korban meggyökeresedett újszerű tárolóbútor, az ácsolt láda antik eredetű. Ezt mindennél jobban tanúsítja az a tény, hogy azok az elnevezések, melyekkel szerte Európában ezt a tárgytípust a régebbi időkben illették, mind latin megfelelőkre vezethetők vissza. Annak a szekrény szónak is, mely a magyaroknál a ruhanemű tartására szolgáló ácsolt ládákat korábban általánosan jelölte, végső soron szintén latin szó, a scrinium az elődje. Az efféle vándorszavaknál a közvetlen átadó rendszerint nehezen határozható meg, a szekrény esetében azonban minden jel arra mutat, hogy a szó és a tárgy közvetítője csakis valamely szláv nép lehetett (K. Csilléry 1982a: 263–272). Egyébként ugyancsak szláv eredetű a gabonatárolók szuszék neve is.
Szekrény szavunk megfelelője valószínűleg a balkáni területen került be a szláv nyelvbe, görögök révén (vö. Kniezsa 1955: 950). Ezt a feltevést támogatja az a nagyfokú formai és díszítésbeli hasonlóság is, ami a magyarországi – nemkülönben a vele szomszédos közép-európai – ácsolt ládák és a balkáni példányok között tapasztalható. Igen valószínűnek látszik, hogy a magyaroknál, legalábbis a vezető réteg körében, a tárolóbútoroknak ez a típusa már az államalapítást követő időszakban meghonosodott (K. Csilléry 1982a: 291–297). Legkésőbb a 13. században eljutott az ácsolt láda a falusi hajlékokba is. 1300-ból már két községből is van arra levéltári adat, nevezetesen az egykori Komárom megyéhez tartozott Dunaradványból és a volt Esztergom megyei Karváról, hogy a jobbágyok scriniumban tartották ruhaneműiket. A két községre rátámadó hatalmaskodók ugyanis az egyéb javak között ezeket is elrabolták tőlük. A 14. századból azután okleveles adatok sora bizonyítja, hogy Zala és Vas megyétől Ungig és Beregig a scrinium mindenfelé elterjedt már a jobbágyságnál (K. Csilléry 1982a: 263–264).
A 14. századból ismeretes két olyan további adat is, amely arról tanúskodik, hogy az ácsolt láda az erre a famunkára specializálódott kézművesek készítménye volt, akik az árujukat vásározóhelyeken értékesítették. 1333-ból fennmaradt egy mezővárosi hetipiac, a volt Pozsony megyei Csötörtök (Csütörtökhely) árusítási rendjének leírása, mely szerint ott a ládafélét a más faáruk, tüzelő- és épületfa, kocsikerekek és szekerek szomszédságában kínálták eladásra (Nagy I. 1883: 34). Egy 1399-ből kelt oklevél pedig arról tudósít, hogy a Fejér megyei árumegállító helyen, Battyánban (Szabadbattyán) egy dénárban állapították meg a vásárra vitt minden új ácsolt láda vámját. Összehasonlításul: ott ugyanezt az összeget kellett például 100 fejsze vagy két disznó vámjaként leróni (Mályusz 1951–1958: I. 660–661).
Az ácsolt ládák előállításával foglalkozóknak korán létrejöhetett a saját, állandó piackörzete. Noha a készítők egymástól távoli falvakban működtek, a tárgy felépítését illetően nagyjából-egészében szükségképpen alkalmazkodniuk kellett az öröklött módszerekhez. Ami viszont a felhasznált elemek arányait illeti, itt már nem volt lényeges, hogy igazodjanak az egykori szabályokhoz. Apáról fiúra adva át a fogásokat, bizonyos részletek kialakításán önkéntelenül is módosítottak, különösen pedig a díszítményeken – úgy, ahogy azt egyéni adottságuk, nemkülönben a vásárlóik igénye diktálta. Eközben a más készítőhelyek teljesítményeinek, esetleges újításainak a {487.} megismerésére nemigen adódhatott alkalom. Kialakultak tehát a kívülállóktól is jól érzékelhető helyei jellegzetességek.
Erre az alakulásra magukból a különböző készítőközpontokból fennmaradt, későbbi példányokból is következtetni lehet. Két középkori adat azonban arra is figyelmeztet, hogy az ilyen irányú eltérésekkel már korán számolnunk kell. A veszprémi káptalan 1429–1437 közt felvett leltárában már azzal jellemezték az egyik könyvesládát, hogy az „bakonyi módra készült” (Fejérpataky 1885: 145). Az itt még latin nyelven megfogalmazott lokalizálás Szelestey Miklósné 1558-ban kelt magyar nyelvű végrendeletében ugyancsak felbukkan. Ő a Mesterházán (Vas m.) őrzött vagyontárgyai közt említett egy „bakonyi szekrény”-t (Zoltványi 1899: 22).
Megjegyzendő, az ilyen alakulásra idézhető más fatárgyra is korai adalék. Így például 1281-ben egy szlavóniaiként megkülönböztetett dobozkát („capsella una sclavonica”) vettek leltárba az akkor velencei fennhatóság alatt állt Dubrovnik egyik családjánál (Han 1960: 9-10).
A Bakonyban a 15-16. században működő, ácsolt ládákat készítő központ a következő századok folyamán kihalt. Az egykori Magyarország más készítőhelyeiről a 16. századtól kezdődően, de többnyire csak jóval későbbről ismeretesek adatok. Mivel az ácsolt ládák elállítása nem vált céhes iparrá – de még a néprajzkutatók érdeklődése is csak késve fordult feléje –, az egyes készítőközpontokra vonatkozó tudásunk igen hiányos. Mégis nagyon valószínűnek tűnik, hogy a ma csupán kései említésekből ismert készítőhelyeknek egyike-másika nem kevésbé nagy múltú, mint azok, amelyeknek a fennállása már korábbról adatolható.
Sokkal bizonytalanabbak vagyunk a gabonatartó ácsolt szuszékok készítésének múltját illetően. Ugyanis mindazokról a 14–15. századi hazai oklevelekben említett ácsolt ládákról, amelyeknél ismerjük a funkciót, az derül ki, hogy lakásberendezési tárgyként hasznosították – elsősorban ruhaneműk és lakástextíliák raktározására –, míg más példányok egyházi célokat szolgáltak.
Mikortól kezdhették el hazánkban az ácsolt ládákat gabonatárolás céljára is készíteni? Nyugat-Európából ilyen adatok már a korai középkorból ismeretesek, ahol úgy látszik, a parasztok is korán használatba vették őket. A legszemléletesebb idevágó ábrázolás Franciaországban maradt fenn, nevezetesen a vézelay-i Sainte-Madeleine-templom előcsarnokának 1125–1150 közt épült középső kapuján. Ennek szeptember hónapot megjelenítő domborművén egy parasztember nyeregtetős ácsolt ládába önti a gabonát a vállán tartott zsákból (Windisch-Graetz 1982: 59. kép).
Hazánkhoz közelebb, Csehországból 1340 körülről, a Velislav-Bibliából idézhető ábrázolás. Itt az ótestamentumi József történetének annál a részleténél látható, ahol ő, mint alkirály, gabonát oszt egy nagyméretű, ajtócskával ellátott ácsolt ládából (Stránská 1962a: 9. kép; 1963: 41). A kép tehát egy állami gabonaraktár tárolóalkalmatosságát szemlélteti. Paraszti használatára ekkor még nem ismeretes adat. Hazánkra vonatkozóan meggyőzőnek érezni Füzes Endre következtetését, miszerint itt már a 14–15. században alkalmaztak ácsolt gabonás szuszékokat, 13–14. századi kezdetekkel. Szerinte az elterjedésük összefügghet a földművelés 14. századbeli fejlődésével és a gabonatermelés megnövekedésével. Ez idő tájt már a jobbágyság is rendelkezett gabonafelesleggel, amit akár piacon is értékesíthetett (Füzes 1984: 67, 230).
Akárcsak az említett bakonyi készítők, az ácsolt ládák előállítói a későbbiekben is túlnyomórészt az erdős vidékek lakói közül kerültek ki. A 18-20. századból nem egy olyan faluról tudunk, ahol szinte minden család főként ácsolt ládákból élt. Ezért ragadt azután rá Sóváradra (volt Maros-Torda m.) a jellemző csúfnév: „szuszékdöngető {488.} falu”; még a jelen század derekán is így emlegették (Haáz 1942: 48). Volt azonban, ahol csupán néhány ügyesebb háziiparos értett ehhez a munkához.
Az egykori Magyarországon az ácsolt ládát készítő háziiparos-központok elsősorban a bükkerdőövezetekben helyezkedtek el. Bükkből valók már a legkorábbról, a 14-16. századból fennmaradt példányok is, az erdélyi szászoktól; ez tehát igen régi gyakorlatra vall (K. Csilléry 1972: 45). Más fából, nevezetesen tölgyből, csak kivételesen, főként néhány másodlagos készítőhelyen – nagyobb számban Békés megyében (Tábori 1974: 211. kép, 267, 275–276) – csináltak ácsolt ládákat.
Tudjuk azonban, hogy a Kárpát-medencén túl is, a lengyeleknél, ukránoknál, románoknál, továbbá nagy általánosságban Jugoszlávia népeinél, nemkülönben másutt is a Balkán-félszigeten, másrészt pedig Olaszországban ugyancsak bükkfát használtak fel az ácsolt ládákhoz. Szintén ebből dolgoztak az ácsolt ládák egykori készítői Felső- és Alsó-Ausztriában, Stájerországban és ugyanígy a németországi Rhön-hegységben. Lényegében tehát a bükk alapanyag jellemzi mindazokat a vidékeket, ahol túl a tárgy felépítésének azonosságán, egyező a díszítmény grafikus jellege is, illetve az, hogy ennek kivitelezése ezen tárgy készítésének speciális munkaeszközével, hornyolóval történt. Ezek a sajátosságok ezen terület készítőgyakorlatának a közös eredetére látszanak mutatni, különösen mivel nem csupán maga az ácsolt láda ókori eredetű, hanem az egyik csoportjuknál már legalább az i. e. 2. évezredben a tárgyat borító mértanias, vonalas ornamentika is (vö. K. Csilléry 1982a: III. térkép, 163., 165–174., 182–185. kép, 267–268, 270).
Magyarországi viszonylatban az ácsolt ládák jellemző eltéréseiből arra kell következtetni, hogy a kiterjedt erdőségekben gazdag tájakon sok kisebb hatósugarú készítőcentrum működött. A Dunántúlon is több ilyennek kellett léteznie. 1845-ből a mernyei uradalomból (Somogy m.) név szerint ismert a szerződés alapján, időlegesen ott dolgozó, favillát és szórólapátot is gyártó, bükkfát felhasználó Gaál József hombáros (Takács L. 1975: 375–376). Fényes Elek 1847-ben Baranya megye nyugati részét említi, mint ahol a legtöbb faeszközt készítik, köztük hombárokat. Közel másfél évszázad múltán azonban ezeknek a műhelyeknek a pontosabb lokalizálása nem járt sikerrel (Füzes 1984: 57-58). Pedig az igen régies megjelenésű baranyai ácsolt szökrönyökről, nevezetesen a pécsi Janus Pannonius Múzeum tekintélyes gyűjteményéről alapos ismertetéssel rendelkezünk (Tarján 1979: 251–265). Más dunántúli készítőhelyek emlékanyaga már kisebb számban maradt fenn, és sajnos a közlésük is úgyszólván esetleges. Ezek alapján legszemléletesebben egy, az Őrségben az 1840-es években működött műhelynek a munkássága rajzolódik ki (K. Csilléry 1969: 16. kép, 68). Mellette ugyanezen a vidéken további készítőhelyeknek a létezésére is következtetni lehet (K. Csilléry 1967: 15. kép, 288), különösen mivel az itteni típusok a szomszédos Kelet-Stájerországban (Lipp 1971: 30–33) és Szlovénia (Domačinović 1977: I. tábla, 1–2. kép) területén szintén elterjedtek voltak.
Az Erdélyben működött készítőközpontokról több tudósítás is megjelent, főként annak köszönhetően, hogy az utóbbi fél évszázad során ráirányult az érdeklődés az archaikus jellegű tárgyakra és köztük e sajátos alkatú és díszű ládákra. A legalaposabb – mert még gyakorló mesterek magyarázataira támaszkodó – leírást Haáz Ferenc adta a gabonatartó szuszékok készítéséről és terjesztéséről, a volt Udvarhely megyei Siklódról és Varságról (Haáz 1942: 45–48). Később más készítőközpontok munkamódszeréről és készítményeiről is születtek ismertetések, ezek azonban – minthogy akkorra már végleg elsorvadt ott ez a háziipari ágazat – csak az idős egykori készítőknek és a tárgyak felhasználóinak a visszaemlékezéseire, másrészt a felkutatott emlékanyag vizsgálatára támaszkodhattak. Ilyen leírás mutatja be az ácsolt ládák {489.} készítését az egykori Udvarhely megyei Erdővidéken fekvő Magyarhermányban és Kisbaconban, illetve Vargyason (Seres 1978). Még Orbán Balázs helyszíni adatgyűjtésének idején, az 1860-as években Csíkverebesen is nagyban gyártották a szuszékot, száz év múltán viszont már a hozzáértő családoknak a neve is csupán az idősek emlékezetében őrződött meg (János P. 1971: 5).
Az ácsolt ládát előállító különböző romániai központok termékeinek alaki és díszítésbeli eltéréseit szemlélteti Kós Károly – összevetve a Palócságból és az Ormánságból származó, továbbá ukrajnai példányokkal is –, a Lápos-vidéki (volt Szolnok-Doboka m.) román ládakészítő központ, Nyárfás jellemzése kapcsán (Kós 1966: 181–196). Összefoglalása a múzeumi tárgyak tanulmányozása mellett jórészt helyszíni gyűjtéseken alapul. Ezekre a megfigyelésekre más tanulmányaiban is kitér, így a szilágysági magyar szekrénycsinálóknak és a környékbeli román és szlovák központoknak a munkásságára (Kós 1974c: 37–39; 1976a: 34), nemkülönben Erdély határain túl, moldvai csángó ládakészítőknek a működésére (Kós 1981: 113–117) vagy Olténiában az ácsolt ruhásládákat és hombárokat faragó cigányokéra (Kós 1972: 128–131). Hozzá kell tenni, hogy számos tanulmány emlékezik meg az ácsolt ládák román készítőközpontjairól (összefoglalóan Bănăţeanu 1967–68; Capesius 1974: 66–101).
Az így összegyűlt adatok egyaránt tanúskodnak a készítőeljárást illető nagyfokú egyezésről és a más-más központok ácsolt ládáinak kisebb-nagyobb formai eltéréseiről – főként a ládatető bütüjének a kialakításában –, nemkülönben pedig arról, hogy a leglényegesebb különbség a helyileg kibontakoztatott ornamentális díszben mutatkozik meg. A közlésekből nagyrészt kirajzolódnak az egymásba kapcsolódó piackörzetek: a nagyobb területet ellátó, vásározó háziiparosoké, mint a siklódiak, illetve az olyanoké, akik csupán faluról falura jártak vele, mint a varságiak (Haáz 1942: 47–48). Mellettük ott voltak a csupán saját falujuk megrendelőinek, esetleg egyedül a maguk háztartása számára dolgozó s gyakorlatlanságuk következtében az előbbiekkel mérkőzni nem tudó faragók (Kós 1974c: 38). Az olyanféle visszaemlékezések azonban, hogy a megfelelő fával rendelkező községekben bárki meg tudta volna csinálni az ilyen tárolóbútort, minden bizonnyal túlzók. Ezt látszik cáfolni a mesterséget az 1930-as években még gyakorló varságiaknak a véleménye is, miszerint „Csak az ért hozzá, aki ügyesnek született”.
A piackörzetek többnyire hosszú idők során alakultak ki, ám – már csak az egyes központokban tevékenykedő mesterek számának a gyarapodása-fogyása miatt is – állandóak aligha lehettek. Udvarhelyszékben a századfordulón még a megye középső részén fekvő Pálfalva, Oroszhegy és Firtosváralja látta el szuszékkal az egész környéket; ahogy azután a modern idők hozta változásokkal még az első világháború előtt kihalt itt ez a mesterség, a még meglévő igények kielégítése a megyeszékhelytől távoli, félreeső fekvésű Siklódra és Varságra szállt át (Haáz 1942: 48).
Erdélyben az ácsolt ládákra szakosodott falvak száma – Kós Károly becslése szerint (1981: 115) – 15-20 volt. Ezek a ládákat többnyire összeállítva szállították eladásra; általában kis mennyiségben, négyet-ötöt egy szekéren – hozzátéve, hogy ebben a pár ládában egy specialistának nagyjából ugyanennyi heti munkája feküdt. A visszaemlékezések szerint a jelen század elején Magyarhermányból ősszel néha 15-20, ily módon megrakott szekér is indult egyszerre útnak, egyrészt Háromszékbe, másrészt a szász városok, Brassó, Fogaras, Kőhalom és Segesvár vidékére. Akadtak azonban, így a siklódiak, akik szétszedve rakták szekérre az árut, római számokkal jelölve meg az összetartozó elemeket (Haáz 1942: 47; Seres 1978: 126). A Bihar-hegységbeli bondoraszói román készítők a ruhásládákat ugyan összeállítva vitték vásározni, 12-14 darabbal is megterhelve egy-egy szekeret, ám a gabonatartó szuszékokat {490.} viszont akként, hogy szekerenként három megépített példányt rakva fel, azok belsejében helyezték el öt másiknak a különálló részeit (Tija 1966: 370, 375).
A Bihar-hegységbeli román készítőközpontok mesterei a Tiszántúlt is rendszeresen felkeresték termékeikkel. Itt – a fennmaradt tárgyak, továbbá írott és szóbeli közlések alapján ítélve – 150-200 kilométer távolságig látogatták a vásárhelyeket. Az ácsolt ládákat illetően egyébként lényegében az Alföld egésze a környező bükkerdős tájak háziiparára szorult. A Bihar-hegységbeliek mellett legfőként a gömöri hegyvidék ácsolt ládákra specializálódott szlovák községei hozták ide a készítményeiket, eljárva 200-300 kilométerre fekvő alföldi vásárhelyekre is. A megőrződött emlékanyag alapján kirajzolódik a bihari és a gömöri áru elterjedésének területe, érintkezésük vonala. Az egyik fontos találkozási pont – miként azt a környéken számos tárgy igazolja – Debrecen volt. A két irányból érkező termékek egymás mellé kerülését jól érzékelteti két közel egykorú hódmezővásárhelyi levéltári adat is, melyek egyikében, 1811-ben „életes tót hombár”, míg a másikban, 1818-ban „oláh hombár” szerepel (K. Csilléry 1983: 285; vö. Füzes 1984: 58–59). Déli irányban a gömöri áru eljutott még az előbbiekben jelzettnél jóval messzebbre is. Elterjedésének déli határát jelzi egy ácsolt kelengyeláda; ez a darab Petrőcről (volt Bács-Bodrog m.) került az újvidéki múzeumba – a gömöri készítőközpontoktól tehát mintegy 400 kilométernyi távolságból (Milutinovič 1959: 3. kép, 139). Erről a példányról – díszítményének stílusa alapján következtetve – feltehető, hogy esetleg még a 18. századból való.
A volt Gömör megyei Kisrőcére vonatkozó forrásokban már 1551-ben és 1558-ban előfordul „szkriner”, azaz ácsoltláda-készítő (Ila 1944: 513). Valószínűnek látszik, hogy már az ezen a vidéken a 16. században működő mesterek, sőt a feltehető elődeik is lejárhattak árujukkal az Alföldre; a két terület közti ilyen kapcsolatnak ugyanis mindenképpen még a hódoltság bekövetkezte előtt ki kellett épülnie (vö. K. Csilléry 1989: 23. jegyzet). Hihető, hogy a piackörzet kialakításának korai voltával magyarázható az a tény, hogy a gömöri áru a Dunától nyugatra egyáltalán nem terjedt el; meglehet, a kezdeti időkben túl kockázatosnak ítélhették a távolról jött vásározók a rendszeres átkelést a széles folyamon.
Az ácsolt ládákkal való nagy múltú, faluzó-vásározó kereskedelem a századforduló idején, az asztalosipari, illetve bútorgyári termékek általánosulása következtében már hanyatlóban volt. Úgy tűnik, hogy ekkoriban már az Alföld egészén csupán a hombárok árusítására korlátozódott – no meg az eredeti funckiójukban itt már rég nem kelendő, műves cifrázású menyasszonyi ládáknak hombárként való elvesztegetésére. Lényegében azonban az árusításnak a trianoni békekötés vetett véget, miután Gömör a Felvidékkel Csehszlovákiához került, Erdély meg Románia részévé vált.
A nagy távolságok elengedhetetlenné tették, hogy a gömöriek – pontosabban az erre szakosodott szomszédos fuvarosfaluk – minél több áruval megrakva induljanak útnak, és az ácsolt ládákat részekre bontva szállítsák. Ennek érdekében alakult ki az alkotóelemek összetartozásának jelzésére egy, a többi készítőközpontból ismertnél jóval fejlettebb jelrendszer. Ennek a régiségét mutatja, hogy már az eddig ismert legkorábbi, évszámmal jelölt, 1720-ból való gömöri eredetű példányon is ilyen jelek figyelmeztetnek arra, hogy ezt ugyancsak szétszedve szállították. A használat helye ez esetben Szarvas volt, a készítő faluja pedig – a tárgy díszítményeinek stílusából ítélve – vagy Kiéte, vagy a szomszédos Babarét. Megjegyzendő, a gömöri készítők annak az elősegítésére is tettek bizonyos jeleket a gabonatartó szuszékokra, hogy a leendő tulajdonos a deszkavégeken és mellettük a lábon lévő, megegyező rajzolatok nyomán az eredeti sorrendben tudja visszahelyezni azokat a deszkákat, melyeket a homloklapból {491.} emelt ki, ahogy egyre inkább fogyott a láda mélyén a gabona (K. Csilléry 1970: 19–22. kép, 112–113).
Ácsolt kelengyés és ennek megfelelően díszes ládáknak eladásra való gyártása az Alföldön csupán a 18. században a Dél-Tisza-vidékre települt szlovákság körében, Békéscsaba és Tótkomlós faragóinál honosodott meg (Tábori 1974: 210–217, 267, 275–276). Munkáikon a gömöriek árujának közvetlen hatása tükröződik, bár a Békés megyeiek rendelkezésére álló faanyagból, a tölgyből természetesen nem lehetett követni azok finom kidolgozását és aprólékos mintázatát. Az itteni ládák tehát robusztusabbak lettek, és az elejüket borító kompozíciók jóval összefogottabbak, erőteljesebbek.
Ami a gabonatartó szuszékokat illeti, vannak adalékok, miszerint ezeket az Alföldön, főként a Tiszántúlon ácsok, kádárok vagy saját maguknak akár egyes faragásban jártasabb parasztemberek is elkészítették. Az eddig ismert legkorábbi datálású ilyen példányt a felirata szerint 1776-ban Barta Pál csinálta: ez a tölgyfából ácsolt darab Tiszabecsről (Szabolcs-Szatmár m.) való (K. Csilléry 1989: 7. kép, 90). A hasonló, helyi előállítású tárolóbútorok többsége azonban minden bizonnyal későbbi, és már csak az első világháború után keletkezett; készítésüket az elmaradó kínálat tehette szükségessé (Füzes 1984: 60).
Elgondolkodtató, ám aligha lehet véletlen, hogy az Alföldtől északabbra elterülő erdős vidéken, nevezetesen a Palócságban szintén kevés ácsolt láda készült. A gömöri készítőfalvakból kikerült, nagy mesterségbeli biztonsággal megépített tárgyak és különösen az azokat ékesítő, gyakorlott kézre valló, részletgazdag kompozíciók valószínűleg sokkal inkább visszariasztották a faragók próbálkozó kedvét, mintsem élesztették volna azt.
Néhány magános vállalkozó azért a Bükk és a Mátra vidékén is akadt. Mégis, a legkorábbról fennmaradt ilyen ruhatartó ácsolt láda sem túlságosan régi: a 19. század derekán alkotta egy mikófalvi (Heves m.), kiválóan faragó kovácsmester. Más darabok a század második feléből, sőt már a jelen század elejéről valók. A helyi emlékezet ezekről ugyancsak úgy tudja, hogy készítőjük valamely mesterség művelője volt: a Heves megyei Bélapátfalván egy mészégető, Bodonyban a helyi bognár. Az ácsolt ládákhoz ezek a készítők túlnyomórészt tölgyet használtak, a kezükből kikerült tárgyak már csak ezért is meglehetősen vaskosak. Készítményeik fő értéke, a tartósság azonban éppen a tölgynek köszönhető – no meg a gyakorlatlanságból is vastagabbra hagyott deszkáknak. A gömöri példányok jóval kevésbé voltak ellenállóak, nem csupán mert bükkből csinálták őket, de a deszkák egészen vékonyra való kidolgozása és keskenysége miatt is. A helyi műhelyek ácsolt ládáinak időálló volta úgy látszik elnézővé tette a megrendelőket az iránt, hogy a bevésett vagy felfestett díszítmény bizony nemigen tudott vetekedni a gömöri áruéval.
Az ácsolt ládával csak mellékesen foglalkozó kézműveseken kívül készült ilyen áru a vidék egyetlen olyan falujában is, ahol a teljes lakosság faszerszámkészítésből élt – favágás és az egy-két holdnyi föld megművelése mellett. A község, a korábbi Szuhahuta (Nógrád m.), mely 1964-ben önállósulva Mátraalmás nevet nyert, 1777-ben, szlovák telepesekkel, üveghuta céljára létesült. Csak ezen üzem megszűntével tértek át az itteniek – valószínűleg az 1840-es évektől – faeszközök, főként kaszanyél, gereblye, orsó és guzsaly háziipari előállítására. A legrátermettebbek a gömöri ácsolt ládák nyomán elsajátították a készítésmódot, és hacsak rendeléshez juthattak, átálltak erre a köznapi áruknál jobban fizetett cikkre. A 19. század utolsó negyedében hét szekrénycsináló működött itt. A legjobb mester, előre elkészített példányokból, kisebb raktár létesítésére is vállalkozott. Mindannyian a Mátrától északra fekvő falvak {492.} számára dolgoztak. Századunkban, a kereslet elapadásával, a készítők száma kettőre csökkent. Utoljára 1928-ban rendeltek tőlük menyasszonyi szekrényt, de lisztesszekrényt még 1949-ig folyamatosan igényeltek a falusiak. Ennek köszönhetően mindkét mesternél sikerült még megfigyelni a hosszadalmas – egy egész hetet igénybe vevő – munka teljes folyamát, sőt 1955-ben mód adódott azt filmre is venni (K. Csilléry 1955). A következő rövid leírás ezeknek a megfigyeléseknek az alapján foglalja össze az ácsolt ládák készítését (vö. K. Csilléry 1980: 86–89).
Az ácsolt ládához szükséges nyersanyag kiválasztásánál főként a fa megfelelő hasíthatóságára kellett ügyelni (K. Csilléry 1987c: 176–178). A könnyebb hasítás érdekében abban az évben vágott, minél frissebb fát használtak fel. A felhasogatott deszkák felületét faragófejszével megegyengették, majd a faragószékben kétnyelű késsel adták meg a végleges simaságát. Utána pálházó tőkébe szorítva be a deszkát, a vastagabb élét zsindelyszerűen kiárkolták, hornyoló (itteni neve: pálházó) segítségével. A mélyebb pálházás jobban tartja a deszkákat, a nagyobb méretű szuszékoknál ez elengedhetetlen. A lisztesszuszéknál különösen azért fontos, nehogy a réseken kicsorogjon a liszt.
A négy sarokpillérnek, lábnak, amelyet az átlagos deszkáknál kétszer vastagabbra hagytak, a keskenyebbik élébe került a hornyolás. Egy további árkot a lábnak abba a lapjába vágtak, amelyiknek a keskenyebbik oldal, a vég deszkáit kellett befognia. Az oldalfal legaljára szánt deszka az ormos; az ilyent azok közül választották, amelyek a hasításnál vastagabbra sikerültek. Az ormos alján, a láda belseje felé eső részen ormót képeztek ki; ebbe hornyoltak árkot a fenékdeszkák részére. Az előkészítő munkálatokhoz tartozott még kivésni a sarokpillérek pálházásainak a legalján meg a felső részén azokhoz a csapokhoz szolgáló csapfészkeket, amelyeket a végekhez tartozó ormosnak és a legfelső, azaz csapódeszkának a két bütüjénél alakítottak ki.
A már elkészült összes deszkát arra az időre, amíg a hornyoláson és a csapfészkek kivésésén munkálkodtak, kirakosgatták egymás mellé szikkadni, hozzátámasztva egy hevenyészett állványhoz a mester közelében; ugyanis az udvar szolgált szabadtéri műhelyként a szekrénycsinálónak. Az egészen nyers fának természetesen tovább kellett szikkadnia, nyáron akár négy napot, télen esetleg egy hetet is.
Mikor a deszkák elkészültek, hozzá lehetett fogni a láda összeállításához. A keskenyebbik oldalakkal kezdték. Először az egyik lábban futó ároknak az aljába és az itt elkészített csapfészekbe szorították be az ormos megfelelő végét, ezután pedig a deszka ellenkező végére ráhelyezték a lábat. Ezt követően a lábak közé sorra becsúsztatták a deszkákat – miután előzőleg, az árkok mélységének megfelelően a bütünél elkeskenyítették őket. A középmagasságtól felfelé a deszkákat kissé meg is kurtították, mondván, hogy az ácsolt láda „szebbet mutat, ha fölül keskenyebb”. A csapokat faszöggel rögzítették, leszorították. Ezek a szögek már jó előre elkészültek, napon, majd kemencében is szárítva, hogy a későbbiekben már ne zsugorodjanak; így az összeállításkor még félig nyers faanyag a száradás folyamán mintegy rátapad a szögre, összefogja.
Miután a két vég kész lett, az egyiket lefektették a földre, és a lábak belső oldalán továbbfolytatták a fenékdeszkák befogását szolgáló pálházást. Beállították a hosszanti oldalakhoz tartozó két ormost, majd – a szélességétől függően – egy vagy két faszöggel rögzítették. Ezt követően, kétoldalról indítva, közéjük csúsztatták az aljdeszkákat, {493.} középsőnek pedig egy hornyolás nélküli, mindkét szélén leélezett, 3-4 ujjnyi széles deszkát, aminek a neve, a szerepének megfelelően, ékdeszka vagy ék.
Majd felverték a másik véget az ormosoknak és az aljdeszkáknak még szabadon álló végére és rögzítették. Ezzel a ládát lábra lehetett állítani és egymás után a helyükre, a lábak közé beveregetni az elülső és hátsó oldaldeszkákat. Minden egyes deszka kicsivel rövidebb, mint az alatta lévő. A homlok- és a hátlapnál azonban a magasság irányában való keskenyedés kisebb, mint a végeknél. Míg ott a különbség 2-3 centiméter is lehet, itt elégnek találták a fél vagy legfeljebb egy centit. Az eltérést egy, az alsó deszka hosszára leszabott pálcával ellenőrizték.
A hátlap legfelső deszkája, a forgódeszka magasabbra emelkedik a többi csapódeszkánál. Hosszabbra is kellett hagyni a többinél, hogy a kinyúló szakaszból ki lehessen képezni, gömbölyítőkéssel hengeresre formálva, azt a két rövid tengelyt, forgót, amin a tető forog.
Legvégül a láda fedelét állították össze. Miként az aljnál, itt is kétfelől kezdték a csapódeszkák beillesztését. Ezeket egy közéjük benyomott deszka tartja feszesen, amit mindkét oldalról be kellett hornyolni, ferde irányú pálházással. Ezáltal a középső deszka némileg a többi fölé emelkedett, a csapódeszkák viszont rézsútosan feküdtek.
Az elkészült kelengyeládát enyves festékkel színezték. A Néprajzi Múzeum megrendelésére készült ilyen ládára, 1948-ban, az azt megalkotó idős mester vörös alapon kék mezőket, táblákat festett fel, míg a fiatalabb, a nála 1955-ben rendelt példányon ugyancsak vörös alapon a kék mezőket zöldekkel váltogatta. A festett alapba kisebb hornyolókéssel vágták be a geometrikus jellegű mintázat egyeneseit, a körmotívumokat pedig hornyolóheggyel felszerelt körzővel.
A tarka enyves festékek használatára 1900 körül tértek át a község szekrénycsinálói, korábban égerfa kérgének a főzetével vörösítették az alapot. Az első világháború után, 1919–1921 közt, amikor nem lehetett porfestékhez jutni, a kelengyés szekrényt sárgásbarnára füstölték, ahogy a szuszékoknál volt szokás, és ezt a felületet cifrázták.
Egyetlen ilyen kelengyés – nagyjából egyméteres – ácsolt ládának az elkészítése mindkét mátraalmási mesternek nagyjából hat napjába került. Mint mondták, még a konyhai használatra szánt, az előbbinél majd fele nagyságú, hagyományos díszű kis szekrényhez (vö. K. Csilléry 1967: 16. kép) is négy nap kellett. Emlékeztek azonban olyan, erre a munkára szakosodott falubelijükre, aki fiának a segítségével – aki a deszkákat kifaragta és pálházta – 3-4 kelengyés szekrényt csinált meg hetente.
A két gyakorlott mester teljes munkamenetének a végigkövetése abból a szempontból is tanulságos volt, hogy érzékeltette az archaikus technológia hosszadalmasságát. Az alapvető okot a deszkák hasított volta jelentette, minthogy hasítással teljes méretazonosságot, szabályosan egyező darabokat még a legbiztosabb kezű faragó sem tud elérni. Így azután nemhogy az előállítandó tárgynak a pontos méretét nem tudhatta előre, de még a felhasználandó deszkáknak a számát is csak hozzávetőlegesen. Végleges méretüket a deszkák az összeállítás folyamán nyerték el. A részek a munka kezdetén csupán nagyjából illettek egymáshoz; a deszkákat némileg vastagabbra és hosszabbra volt szokás hagyni, a fölösleget az összerakáskor vették le. A csapokat is először testesebbre, a kivágásokat viszont szűkebbre szabták. Mindez végtelen sok próbálgatással járt. Az alkatrészek többségét ismételten be kellett illeszteni jövendő helyére, majd ütögetéssel kiszabadítva, addig módosítgatni, míg elfogadható nem lett. Ezeket a kísérletezgetéseket a készítők a munka kényszerű velejárójaként fogták fel, ha nem is minden zokszó nélkül: „A tető végett nem szeretem, mer annyi baj van összepászítani”; hasonló panasz illette az alj berakását is. A munkamenet ismeretében biztosak lehetünk, hogy lényegében mindig és mindenütt hasonló nehézségekkel {494.} kellett megküszködniük az ácsolt ládák előállítóinak, még ha – közvetlen megfigyelés híján – a tárgy készítését ismertető dolgozatokban ez nem is jut kifejezésre.
Meg kell jegyezni, hogy egyes, ácsolt ládára specializálódott műhelyek egyéb bútorok előállítására is vállalkoztak. Ezek egy részénél közvetlenül az ácsolt láda technológiáját alkalmazták, míg több más bútorfélét már az utóbbi századokban kialakult, illetve meghonosodott bútoripari munkamódszereknek az alapján hoztak létre.
Az előbbiek közül az asztallappal felszerelt ácsolt láda tulajdonképpen ezen nagy múltú tárolóbútor egyik változatának tekinthető. Az ilyen ácsolt ládás asztal használatára azonban a magyarságtól nem ismeretes adat, noha a máramarosi ruténeknél és a románság szomszédos csoportjainál elterjedt volt (vö. K. Csilléry 1951: 280; Kós 1966: 12–13. kép, 188–189). Az ácsolt ládák mintájára készültek ácsolt ágyak is. Ezek az egykori Magyarországról a 14. századtól mutathatók ki, a 19. századból viszont ismertek az ácsolt ládákéhoz hasonló díszítésű és díszítetlen példányok Vas és Zala megyéből, nemkülönben ékrovásos díszűek a máramarosi ruténoktól (K. Csilléry 1951: 240; 1954; Cs. Sebestyén 1956; K. Csilléry 1956; Bíró 1984). Több, ácsolt ládát készítő műhelyből is maradt fenn bölcső (K. Csilléry 1954: 4. kép, 71–72; Kós 1966: 198–199; K. Csilléry 1969: 20. kép, 70; Gráfik 1988a: 186).
Mégis az idevágó emlékanyag csekély száma arra figyelmeztet, hogy ezeknek az ácsolt technikával kivitelezett bútoroknak a termelése nem mérhető az ácsolt ládákéhoz, különösen nem a legfőbb tömegáruéhoz, a menyasszonyi szekrényéhez. Hiszen azt – reprezentációs szerepe miatt – még a kevésbé tehetősek is lehetőleg szakembertől szerezték be. Elkészítésének bonyolult volta miatt kevés laikus próbálkozott meg vele. Ácsolt ágyra, bölcsőre, asztalra viszont nem volt feltétlenül szükség, azonos szereppel más megoldású bútorok is kínálkoztak, no meg a korábbi századokban mindezek a bútorféleségek akár teljesen is hiányozhattak a háztartásokból (vö. K. Csilléry 1954: 81–82).
A székek készítése eleinte nyilván az univerzális faműves, az ács munkakörébe tartozott, amint erről korábban már volt szó. Az ugyanakkor említett gyalogszék típusnak – mely a középkorban az alárendelt népesség ülőbútoraként terjedt – az egyszerű elkészítésmódját azonban minden bizonnyal könnyen elsajátították a faragással foglalkozók.
A vázas szerkesztésű, bekötött ülésű széktípus ugyan nagyobb hozzáértést kívánt, ám elterjedésével szükségképpen velejárt a hozzáértők kinevelődése is. A lécvázas székek szélesebb körű hazai terjedését dokumentálja az a korai adalék, amely Szent Margit 13. századi legendájából való, és egy 1274-ben felvett tanúvallomáson alapszik. Eszerint egy nemtelen, bár módos családapa, egy Székesfehérvárhoz közeli faluban, székében az ablaknál ülve nyerte vissza elvesztett látását. Minthogy a magyar legenda széknek fordítja a nevezett családfői ülőbútort, nagyon valószínű, hogy ez az antik eredetű lécvázas támlásszék volt. Az 1220 körül épített vértesszentkereszti templom két oszlopfőjén ilyen széken ülő szerzetest faragtak ki. Hazánktól nyugatabbra pedig ez idő tájt az efféle ülőbútor már annyira nem számított újdonságnak, hogy a Graz melletti reini kolostorban a 13. század első felében összeállított festőmintakönyvnek az akotója a cipészmesternek is ilyen széket rajzolt (K. Csilléry 1972: 21; vö. K. Csilléry 1982a: 238–239).
A 14–16. századból több magyarországi ábrázolás tanúsítja a lécvázas székféle polgári használatát, a támlátlan és a támlás változatét egyaránt. Már a legkorábbi, {495.} 1390 körüli megjelenítés is igen figyelemre méltó, ez a lőcsei Szent Jakab-templomnak az irgalmasság cselekedeteit bemutató freskóciklusa egyik képén látható. Itt ugyanis vázas széken ül a polgároktól éppen felruházott mezítelen – míg a sorozat egy másik jelenetén gyalogszéken az éhező. Ez tehát azt sejteti, hogy ekkorra a városi polgárság körében már köznapi szerepűvé válhatott az ülőbútoroknak ez a formája. A jelzett későbbi ábrázolások ugyancsak erre látszanak vallani.
Rendkívül szerencsésnek mondható, hogy a középkorban használatos bekötött ülésű vázas székeknek egy eredeti példánya is megőrződött: Marchiai Jakab karosszéke. Ez az egyetlen olyan hazai ülőbútor, mely még a hódoltságot megelőző időkből való (Fejér G. 1985; K. Csilléry 1989: 1–2. kép, 89). A 15. század derekán készült karosszék a fennmaradását szentté avatott tulajdonosának köszönheti, aki az 1444-ben alapított szeged-alsóvárosi ferences kolostornak a legelső gvárdiánja volt; egyébként az ilyen egyszerűbb, rendszeres igénybevételnek kitett bútordarabok nemigen menekültek meg az elhasználódástól. A Marchiai Jakab-féle karosszék kivitelezése helyi barkácsolóra látszik vallani. Erősíti ezt a feltevést az a tény, hogy fahasítvánnyal bekötött ülésének újkori megfelelői is éppen innen, a Dél-Tisza-vidékről ismertek (K. Csilléry 1989: 11. kép, 89; lásd még Vajkai A. 1974: 168–169).
A 15. századból akad magyarországi adat városi székkészítőre is (Szűcs J. 1955: 59), habár ez korántsem jelenti azt, hogy a mesterség valaha is komolyabb jelentőségre tett szert. Céhes iparrá a székkészítés sohasem vált, sőt a források nagyfokú hallgatásából az is valószínűnek látszik, hogy nem csupán a későbbi korra lehetett jellemző az, hogy a székkészítők többsége csupán a szűkebb környezetének dolgozott. Márpedig, amíg a használata szokásban volt, a szintén lécvázas szerkesztésű és bekötött lapú – és ugyancsak antik eredetű – dikó (nyoszolya, lésza, csiga, hárságy, szalmaágy stb.) előállítása is általában a bekötött ülésű székek készítőire hárult. Feltehető, hogy már abban az időben is meglehetett ez a gyakorlat, amikor ez a fekvőhelytípus a középkor folyamán – a 14. századtól kimutathatóan – meggyökeresedett Magyarországon.
A közelmúltbeli népi anyag alapján következtetve, azt kell megállapítani, hogy bármilyen korán is indulhatott meg a hazai elterjedés, a szóban forgó lécvázas székek soha nem váltak teljesen általánossá; használatuk csak némileg terjedt túl az egykori ország középső területein, a Dunántúlon és az Alföldön. Hasonlóképp volt ez a dikók esetében is. A 17. században megvoltak ezek például Erdélyben is, legalábbis a nyugati részeken fekvő udvarházakban (B. Nagy 1970: 135), úri hálószobákban éppúgy (1657: kötött hársfa nyoszolya, Szurduk, volt Szilágy m., Lázár Péter udvarháza – B. Nagy 1973: 123––124), mint az úri háztartásban szolgálatot teljesítő „csizmadiák házában” (1679: sövényes paraszt ágyfa, Uzdiszentpéter, volt Kolozs m., Teleki Mihály udvarháza – B. Nagy 1973: 165). Viszont ugyanitt a közelmúltbeli népi gyakorlatban csak kevés emléküket találni, így mindenfelé a Szilágyságban (Kós 1974c: 48–49), míg a Kis-Küküllő vidéki magyaroknál már csak a deszkából összeütött heverőknek a neve – dikó – jelzi az egykori meglétüket (Kós 1978a: 27a, 43e kép).
A gazdaságilag kedvezőtlen helyzetű vidékeken a korai időkben ezeknek a nem elsődleges szükségleteket kielégítő bútoroknak a befogadásához nem tudott létrejönni sem az igény, sem a lehetőség. Mire pedig a későbbiekben mód adódott volna rá, akkorra már falun is másféle bútoroknak a divatja hódított. Ennek tulajdonítható, hogy sok helyütt a támlásszékek közül legelsőkként a 16-17. századtól terjedő ún. hegedűhátú, tisztán deszkából kifaragott székek (K. Csilléry 1985a: 187) jutottak el a parasztházakba – így például a Palócföldön (K. Csilléry 1985a: 192) és jórészt Erdélyben (vö. Kós 1972d: 150; 1978a: 42. kép).
{496.} Ám a régies, vázas szerkesztésű székeket még ott is, ahol régebben meggyökeresedtek, gyakran szinte teljesen kiszorították a deszkaszékek, miként nem egy helyen a Dunántúlon történt. Annyira így volt ez, hogy a hazai néprajzkutatói vélemény, bizonyos újabb változatok alapján ítélve meg a kérdést, egészében kései jövevénynek, sőt a magyar kultúrától idegennek vélte őket (Cs. Sebestyén 1937: 146; Mándoki 1962: 358). Úgy tűnik, ennek az elterjedt vélekedésnek a következménye az, hogy a magyar néprajzkutatók szeme szinte teljesen elsiklott e nagy múltú tárgyak fölött (vö. K. Csilléry 1965: 218–219), holott néhol az újabb tárgytípusok térnyerése ellenére is mintegy napjainkig szokásban maradt a készítésük (lásd pl. K. Csilléry 1985a: 200–201).
Sajnos, nem készült az ilyen székféle előállításának munkamódszeréről egyetlen tüzetes leírás sem és ugyancsak nem a dikók esetében. Pedig a sok egyedi alkotónak, másrészt a lap bekötéséhez felhasznált anyagok (a ma már csak a hárságy elnevezésben élő hárson kívül: gyékény, szalma, vessző, csuhé) eltérő természetének köszönhetően sokféle eljárás lehetett szokásban. Tótkomlóson például a vesszőből mintásan beszőtt ülésekhez a nyersanyag felét frissiben lehántották, hogy fehér legyen, míg a többit egy napra a trágyadombba tették, amitől fekete színt kapott (Vajkai A. 1974: 168).
A mintázatok többnyire nagyon egyszerűek. Feltehető, hogy az összetettebb minták kialakulásának az adott lendületet, hogy a kukorica termelésének meghonosodása nyomán elterjedt a finomabb mintázásra igen alkalmas csuhénak a székekhez, dikókhoz való felhasználása. Az 1873-as bécsi világkiállításon Ménfőcsanakról (Győr-Sopron m.) egész sorozat, csuhéval, aprólékos mintával, különféleképp beszőtt székülést mutattak be. A községben a legutóbbi időkig nagyra értékelték, ha valaki különösen szépen szőtte be az erre a célra gondosan válogatott, egyenletesen fehér csuhéból a székeket és a dikókat. A munkát fatűvel és szálbehúzó kampóval végezték (K. Csilléry 1970: 116–117). Tótkomlóson textilmintákat volt szokásos áttenni – megfelelő hosszú vastűvel – a székülésekre; „az abroszból egy rózsa le van véve” – mondták, megjegyezve, hogy „babra munka ez a szövés” (Vajkai A. 1974: 168).
Nem ismerjük, milyen volt korábban az ilyen készítmények értékesítési módja, sem az esetleges piackörzeteket. Az 1950-es években Debrecenben a Csapó utcai piacon az egyik kosárkereskedő árulta – felnőtteknek és gyermekeknek való változatban – a Vámospércsen lakó készítőtől származó, gyékénnyel beszőtt hárságyat (K. Csilléry 1972: 28. rajz, 53). Máshonnan ilyen árusításról nincsenek adataink.
Ma egyetlen olyan, vázas széket készítő központról van tudomásunk Magyarországon, mely a legutóbbi időkig nagyobb területet látott el: ez a 18. század közepén idetelepült, német lakosságú Ófalu (Baranya m.). Itt hat család foglalkozott intenzíven e munkával. Ófalun a székeket a közeli erdőségek fáiból, juharból, bükkből, akácból, gyertyánból és – elvétve – tölgyből esztergálták. A fejszével felhasogatott, majd baltával kinagyolt fát rövid szárítás után vették munkába. Egészen az 1870-es évekig lábbal hajtott és rugalmas gyertyánrúd segítségével működtetett orsós esztergát használtak. Az alkalmazott másik eszterga már ennél fejlettebb típusú, lendkerekes, lábbal hajtva. A székváz kialakításához horonyvágót, simítókést és csigafúrót vettek igénybe. Az üléshez való gyékényt a közeli lovászhetényi és a jelentősebb távolságra elterülő palkonyai tavakból szerezték be. Július vége és augusztus eleje közt volt a kitermelés ideje. A sarlóval levágott gyékényt megszárítva tárolták. Az ősszel meginduló feldolgozás folyamán fakéssel hasították szét a szálakat, és erősen benedvesítve sodorták belőlük a bekötéshez alkalmas fonadékot. Ezzel az üléskeretet előbb oldalirányban, majd pedig efölött, a hátsó és az elülső hevederléc között, sűrűn {497.} egymás mellé fektetve áttekerték. A két réteg közét a befejezés előtt keményen kitömték gyékényhulladékkal.
A kész árut az ófalusiak az 1940-es évekig háton vitték a szomszédos falvakba, de árusították a baranyai, tolnai és bácskai vásárokon is. Ófaluban jelenleg is működnek székkészítők. A második világháború idejéig voltak olyan székesek is, akik az árusítási körzetben házalva, a székek megrongálódott ülését javították (Imre M. 1980; Manherz 1982: 257–260; Mándoki 1962: 358).
Egyébként már 1845-ben említette Haas Mihály Baranyának szentelt Emlékiratában, hogy „szalmaszékek, gyékények és kosarak készítésével foglalkoznak parasztgazdáink, el is hordván azokat… messzi földre”, ám azt, hogy a székek gyártói németek lennének, nem mondja (Mándoki 1962: 342, 358).
Az ófalusi székek sajátos arányaikkal, esztergályozott voltukkal teljesen idegenek a magyarországi vázas székek között, így természetesen a vázas székeket faragó, gyékénnyel, szalmával, csuhéval bekötő baranyai barkácsolóknak a munkái között is (vö. Mándoki 1962: 356–357). Valószínűnek látszik, hogy az esztergályozott székek készítésére vonatkozó tudást Magyarországra átszármazott német kézművesek hozták. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy Ófalu lakosai is már a 19. században sajátították el ezt a munkát a Tolna megyei Bátaapáti és a baranyai Zsibrik ugyancsak 18. századi telepítésű német lakosaitól, akik a későbbiekben felhagytak a mesterséggel (Imre M. 1980; Manherz 1982: 257). Mindamellett ez a jellegzetesen szikár, felirattól, dísztől mentes, esztergált széktípus a németek lakta területen nem kevésbé idegen; ott a 18. században, az ország északnyugati városaiban dolgozó holland székkészítőknek a munkássága nyomán honosodott meg a környező vidékeken (Deneke 1969: 64-65). A holland székek viszont a francia, angol, spanyol, olasz esztergályozott provinciális székekkel vannak közvetlen rokonságban. Igy, habár a belőle levont következtetést, miként erről az előbbiekben volt már szó, nem is fogadhatjuk el, végső soron helyesnek kell tartanunk Cs. Sebestyén Károlynak azt a megállapítását, miszerint az ilyen bekötött ülésű, könnyű, vázas székeknek – mármint az ófalusiaknak, minthogy Cs. Sebestyén nyilván elsősorban ezekre az elterjedt ülőbútorokra célzott – Itália és Franciaország a hazájuk, ahonnan kézművesek közvetítésével érkeztek Magyarországra (Cs. Sebestyén 1937: 146). De milyen kerülő úton!
Sajnos, ami a deszkatámlájú székeket illeti, a tudásunk ezeknek a készítőire nézve is igen fogyatékos. Hiába övezte az ilyen székeket a kutatók, de főként a tárgygyűjtők nagyobb megbecsülése, mint a vázas, bekötött ülésű példányokat, a megalkotóik iránt alig érdeklődtek. Holott már pusztán a dunántúli széktámláknak az áttekintése alapján is számos kisebb-nagyobb sugarú vásárkörzetre és azt ellátó műhelyre lehet következtetni, nemkülönben arra, hogy ezek némelyike nem kevés ideig állt fenn.
Malonyay Dezső munkatársai még mindennemű Balaton-vidéki faragott széktámláról – akárcsak a vázas székekről – úgy vélték, hogy az pásztorfaragás (Malonyay 1907–1922: 111. 175). Mindazonáltal már ezen vélekedésüknek a megjelenésével egy időben felmerült egy ezzel ellentétes elgondolás is. A Rábaköz és Győr vidékének népművészetét kutató Pálos Ede ugyanis, látva, hogy a faragott deszkatámláknak egyike-másika mennyire megfelel a történeti stílusok követelményeinek, megjegyzi, hogy az ilyen „inkább városi, mint falusi munka”. Egy 1835-ben klasszicista ízlésben faragott, kónyi széktámláról pedig – mivel azt az adatközlők egy helyi faragó munkájának mondták – kijelenti, hogy a mestere vagy városi ipari rajzoktatásban részesült, vagy egy onnan kikerült rajznak a birtokában alkotott (Pálos 1911: 170).
Pálos tépelődéseinek indokolt voltát igazolja az a tény, hogy 1718-ban Győrben az asztaloslegényeknek mestermunkaként a szokásos ruhaszekrény mellett egy deszkaszéknek {498.} az elkészítését is előírták, sőt a mesterek fiának, amennyiben céhbeli családba nősült, egyedül ez utóbbit kellett elkészítenie (Gürtler 1983: 48–49). A győri asztaloscéhnek ez a követelménye azért figyelemre méltó, mivel úgy látszik, a deszkaszékeknek egy igen jellegzetes 18. századi változatát – melynek számos, datált példánya maradt fenn az 1740-es évektől a század végéig terjedő időszakból (lásd pl. K. Csilléry 1972: 29. kép) – győri műhelyek bocsátották ki. Az ilyen jellegű emlékanyag többsége ugyanis Győr környékéről származik.
Valószínűnek látszik, hogy csupán a 19. században, amikor a deszkaszékek a városi lakosság körében már végképp nem találtak vevőkre, tevődött át az ilyeneknek eladásra való készítése a falusi faragókhoz, köztük pásztorokhoz. Ők azután a városi mintákat tehetségüknek, nemkülönben a népi faragásokon iskolázott ízlésüknek megfelelően, az öröklött régies, az ékrováshoz közelálló, erősebb árnyékhatásokra törekvő faragómodorban fogalmazták át (K. Csilléry 1972: 36, 56, 60). Az egyik ilyen utódműhely a hagyomány szerint Kónyban működött, a 19. század második feléig (K. Csilléry 1972: 30. kép). Ám Kapuváron még a századfordulón, sőt az 1940-es években is készült ezt a stílust továbbvivő darab, bizonyítva, hogy követők másutt is akadtak (K. Csilléry 1972: 38–39).
Bizonyára más dunántúli városokban is kialakult a deszkatámlás székek helyi stílusa. Ennek megállapítása érdekében folytatni kellene Viski Károlynak a dunántúli székek közreadására tett kezdeményezését (Viski 1925). A teljes anyag számbavétele alapján lehetne megkísérelni a városi munkák nyomán létrejött, ámde számos önálló stílusváltozatot kibontakoztató falusi műhelyeknek a lokalizálását is, nemkülönben a köztük létrejött kapcsolatoknak a felmérését.
Meg kell azonban jegyezni, hogy úgy látszik, országos viszonylatban a deszkatámlájú székek meglehetősen vontatottan terjedtek. Míg az ország nyugati részéből számos, 18. századi évszámot viselő példányuk maradt fenn, különösen az 1770-es évektől kezdődően, másutt még a 18. század végiek is rendkívül ritkák (K. Csilléry 1985a: 191-192). Mindenütt fennáll azonban a kettősség, az asztalosműhelyek és a barkácsolók készítményeinek a szoros egymásmellettisége (lásd pl. Cs. Tábori 1977).
Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a deszkatámlájú szék a parasztságnál elsősorban reprezentációs tárgy volt, és így – már a Dunántúlon is (K. Csilléry 1985a: 191) – sok helyütt csak a rangos portákra jutott el, míg a kevésbé tehetőseknek, amint erről az előzőekben olvasható, a házilag vagy háziiparosoktól gyártott vázas székek mellett kellett kitartaniuk. Nem egy községbe – mint például Dunapentele (Sergő 1963: 187) – el sem jutott a deszkatámlájú szék. A Palócságnak is széles sávjába – így a Karancs és Mátra vidékére – egyáltalán nem tudott behatolni (vö. K. Csilléry 1985a: 192).
Nem volt szó az eddigiekben egyes régies székformákról, így azokról, amelyeknek a támláját és ülését egyetlen darabból, teknőszerűen volt szokás kimélyíteni vagy alkalmasan görbült faderékből kifaragni (íl>lásd pl. Mándoki 1962: 353-354; K. Csilléry 1972: 24. kép, 51; Kós 1972d: 21c kép), és azokról a karosszékekről sem, melyeknek félkörös ülése és hasonlóan ívelt támlája van (lásd pl. Mándoki 1962: 346–347; K. Csilléry 1972: 33. kép, 51; Kós 1978a: 18. kép). A megőrződött emlékek helyi faragóemberekre vallanak, vásári áru az ilyenekből bizonyára nem vált.
Még leginkább az ülőbútorok egyik legegyszerűbbike, a közkeletű gyalogszék volt olyan, ami eladásra is készülhetett. Dunapatajon (Bács-Kiskun m.) az 1960-as években még volt olyan idős faragó, aki kiült vele a piacra. Mátraalmás (Szuhahuta) faszerszámkészítői is csináltak az 1950-es évekig kisebb mennyiségben kisszéket, fejőszéket, mosószéket a közeli – mintegy 30 kilométeres körzetben fekvő – falvakban {499.} való értékesítésre (K. Csilléry 1969: 71), nemkülönben az 1880-as évektől kezdődően az újabb típusú, kávás szerkesztésű, deszkaüléses támlásszékeket (K. Csilléry 1987d: 8. kép, 30). Az 1920-as években, amikor ez utóbbiak még nagyon kelendőek voltak, némelyik háziiparos 10-15 darabot is elkészített belőlük telente. Az áruval leginkább az asszonyok házaltak, akik a távolságtól függően két-négy támlásszéket kötöttek fel a hátukra, kisszékből pedig akár hatot is. Leginkább cserébe adták el őket, különösen a támlásszékeket. Terményért, vászonért cserélték, de főként borért, az ünnepi alkalmakra. Borért Markaz–Feldebrő irányába mentek, és a bortermelő községekben egy szövőszék elé való támlátlan, bevert lábú székért például – a nagyságuk és a faanyaguk szerint eltérően – két-négy liter bort kaptak. Más községben egy támlásszéknek három szakajtó árpa, fél véka kukorica vagy két-három méternyi vászon volt a szokott ellenértéke.
A bútorművességben a korábban alkalmazott összes technikáknál fejlettebb asztalostechnika a középkor folyamán nyerte el mai jelentőségét, és kezdte meg kiszorítani az ácsmunka módjára, fejszével hasogatott deszkákból való bútorkészítést. Az asztalosság ugyanis a fűrészelt, tehát téglalap keresztmetszetű és azonos méretezésű deszkák felhasználásán alapszik.
Érdemes az emlékezetünkbe idézni azonban, hogy az ókori civilizációkban nem csupán a ládaácsolást, de az asztaloseljárásokat is sorra kialakították. Az ókori Egyiptomról tudjuk, hogy ott már kikísérletezték azt, hogyan lehet kiküszöbölni az ácsolt ládákra jellemző, sarokdúc beiktatásával megvalósított sarokkötéseket és a nehézkes szélességi kötéseket. A közvetlen sarokkötéseket célzó próbálkozásaiknak az eredményeként jutottak el a legmegfelelőbb, legbiztonságosabb összeerősítési módhoz, a fecskefarkú fogazáshoz. Az illeszkedő felületeket legalább az i. e. 2. évezred második felétől össze is ragasztották túró- vagy halenyvvel. Elemi fokon megoldották a fa vetemedését gátló keretes-betétes szerkesztést is. Mindezeket a vívmányokat a görögök és a rómaiak fejlesztették tovább, aminek előfeltétele volt az alkalmazott szerszámok tökéletesítése, nem utolsósorban a keretes fűrész megalkotása és a gyalu feltalálása. Mindazonáltal a létrehozott asztalosmetódusoknak az általánossá válását erősen gátolta a deszkanyerés módszerének fejletlen volta, minthogy kézifűrésszel rendkívül bajos egyenletes keresztmetszetű és főként egyazon vastagságú deszkákat előállítani. Még inkább fékezően hatott ez a nehézség a későbbiekben, a Római Birodalom bukását követő évszázadokban, amikor egyébként is jóformán csupán az egyszerűbb, kisebb technológiai felkészültséget és szerszámkészletet igénylő bútorkészítési eljárások tudtak meggyökeresedni Európa-szerte. Mégis az asztalosipar alapjául szolgáló szerkesztési módszerek sem mentek teljesen feledésbe, csak rendkívül korlátozottá vált az alkalmazásuk és a terjedésük. Márcsak azért is így volt ez, mivel a hozzá való téglalap keresztmetszetű deszkákat fáradságos és nagy óvatosságot igénylő módon, fejszével hasítva állították elő (Kaesz 1962: 25, 50, 79; K. Csilléry 1972: 16–18; Windisch-Graetz 1982: 77–78; Appuhn 1984: 50; a hasításmódra lásd K. Csilléry 1987c: 175–176).
Az asztalostechnikában rejlő lehetőségek kibontakoztatásának és rendszeres alkalmazásuknak végül is a vízi erővel működtetett fűrészmalom feltalálása teremtette meg az alapját. Egy ilyen gépezetnek a legkorábbi ábrázolását Villard de Honnecourt, francia építész 1240 körül összeállított mintakönyvéből ismerjük (lásd pl. Endrei 1978: 5. tábla). A méretazonos és sima felületű deszkákból immár lehetővé vált a {500.} pontosan egyező alkotóelemeknek a készítése és ezzel a sorozatmunka, továbbá a fejlettebb szerkesztések, így az enyvvel rögzített fecskefarkú fogazások és a keretkitöltéses módszer alkalmazása, nemkülönben a korábbiaknál célszerűbb és a gyalu alkalmazása révén tetszetősebb, új típusú bútoroknak a létrejötte. Mindezeken túl, a mi szempontunkból külön is hangsúlyozandó, hogy a tömeges deszkatermelés adta meg a lehetőséget ahhoz, hogy a kelendő asztalosáru a kevésbé tehetősek részére is megfizethetővé váljék, és így széles körben elterjedhessen.
Érthető, hogy hamarosan Európa más országaiban is sorra feltűnnek a fűrészmalmok. Igaz, elsősorban nem a bútorgyártás érdekében, hiszen a szabványos deszkákat más iparágak is előnyösen alkalmazhatták. Németországból, Augsburgból 1322-ből ismeretes a legkorábbi adat fűrészmalomra, ám az egykori Magyarországról ugyancsak maradt fenn már a 14. századból ilyen adalék, nevezetesen Nyitra megyéből. Hozzá kell tenni, hogy az augsburgi deszkametsző malom az építési hivatal elszámolásai között került említésre (Windisch-Graetz 1982: 77). 1393-ban a bajmóci várnaggyal kötött szerződésben szintén azzal indokolta a fűrészmalom létesítését az arra jogot kapott soltész, egy németprónai polgár, hogy az házépítéshez szükséges deszkáknak az előállításához kell (Fejér Gy. 1834: 167). Ez a megokolás azonban semmiképpen sem zárja ki, hogy az így nyert deszkákból bútorok készítésére is juthasson.
| A VESSZŐ, GYÉKÉNY, SZALMA ÉS MÁS NÖVÉNYI NYERSANYAGOK FELDOLGOZÁSA | TARTALOM | AZ ASZTALOS SZERKESZTÉSŰ „LÁDA” |