{412.} FAFELDOLGOZÁS

A FAMEGMUNKÁLÁS MINT HÁZI MUNKA

Az erdőt, a határt járó parasztember ismerte környezetét: tudta, melyik fafajta mire alkalmas és figyelte, hol lát épületelemnek, szerszámnak, tárolóedénynek alkalmas fát, amit magának megszerezhet. Szekérlőcsnek például természetes hajlású faágat választott, amiből a lőcsöt kevés faragással kialakíthatta, és az erősebbnek is bizonyult. A kinézett fát alkalmas időben kivágta és otthon, a faragószínben dolgozta fel. A jobbágyokat 1848-ig faizási jog illette meg, amelynek értelmében a földesúr erdejében saját szükségletükre épület- és tűzifát vághattak. Ebből a házilag feldolgozott szerszámfa is kikerült. A jobbágyfelszabadítás után a közbirtokossági és uradalmi erdőkből szerezték be faszükségletüket.

Lips szerint a fakéreg a legkönnyebben munkálható faanyag, ebből ered, hogy az emberiség legrégibb tartóedényei, kosarai, enyhelyei kéregből valók (Lips 1962: 124). A magyarság ősi kéregművességére utal a gyermekrigmus néhány sora: „Egyszer volt egy ember, Szakálla volt kender, Nyírfa tarisnyája, Cserefa csizmája…” Az Őrségben, Zalában, Baranyában, az északi hegyvidéken és a Székelyföldön készültek fakéregből különféle tároló- és ivóedények.

Éghajlati viszonyaink között a nyír-, hárs-, cseresznye-, éger-, fenyő- és fűzfa kérge volt alkalmas edénykészítésre. A sükői székely vadcseresznyefa kérgéből készítette a kászut (kéregtáskát). Májusban, cseresznyevirágzáskor a sima, ág és bog nélküli fakérget lehántotta, otthon vízbe áztatta, hogy kellően puha, hajlékony legyen. Ezután az összehajtott kérget a szélén 2-3 ujjnyira bicskával átlyuggatta és mogyoró- vagy rózsafabotról pattintott hasítvánnyal, ún. kávával összefűzte. A 40-50 cm magas, 20-30 cm átmérőjű kászut cseresznye és más gyümölcsök szedésére, tárolására {414.} használták. Kezdetlegesebb volt az összehajtott fakéregnek hosszú tüskékkel való összetűzése. Előfordult, hogy a kéregtáskára iszalagból fogót erősítettek.

Zalában hárs- és gesztenyefa kérgéből 40-50 cm magas, 70-75 cm átmérőjű gabonaés terménytárolók is készültek, amelyeket a saját háncsból sodrott szijáccsal varrtak össze. A frissen összevarrt edénybe hamut töltöttek, hogy felszívja a kéreg nedvességét. Ugyanott és Erdélyben pásztorember készítette nyírfakéreg sótartók, méhbefogó kasok, fűz- és égerfakéregből való ivópoharak is fennmaradtak. A nyírfakéreg sótartók oldalát karcolással díszítették is. A kéregedények elnevezése eléggé változatos: Göcsejben, Alsó-Őrségen kászli, kászó, Székelyföldön kászu, az Ormánságban sarginya, szükő, Zalában turba, a Balaton-vidéken kobak, kaponya, az északi hegyvidéken döbön, kazup ~ kozup, kolomp, medence, a Mezőségen toboz.

Rokon népeink közül a cseremiszek a század elején a leírtnál sokrétűbb, fejlettebb kéregművességet őriztek, például a hárs-, nyír- és szilfakéregből varrott kosarakon, edényeken kívül hársfaháncscsíkokból bocskort és papucsot is fontak (Wichmann 1908).

Kós Károly úgy véli, hogy a kéregedények után az egy darab fából faragott edények, eszközök alkotják népi eszközvilágunk legrégibb rétegét (Kós 1980: 13–37). Ezeket a faragáshoz értő parasztember úgy formálta, hogy a lehető legkisebb alakítással váljanak használható tárggyá. Csíkszentdomokoson, ahol századunk elején még mindenki elkészítette a családja számára szükséges eszközkészletet, a következő faragott faedényeket és -eszközöket használták: puliszkaliszttartó tekenő, kalácssütő tekenő, dagasztó- vagy sütőtekenő, mosótekenő, merő- vagy szórólapát, merítőkanál, eszteke (hosszú nyelű fakanál), ivókanna, ejteles (régi űrmérték), mozsár, sótartó tál, légej (csobolyó-féle), hurkatöltő, kilinta (sajtkészítő edény), szuszék (fatörzsből vájt gabonatároló). Mindezek juhar-, nyír-, jegenye- vagy fűzfából készültek. A csíki faedényfaragó szalut (faragófejsze), egyenes és görbített kézvonót, különböző méretű teknőpucoló gyalukat, görbe élű kanálpucoló késeket és egy pár fúrót használt.

Göcsejben a famozsár, a lükü egyetlen körte-, cseresznye- vagy tölgyfatörzsből, kezdetleges módon készült. A jól kiszáradt fatörzsön először megjelölték a mélyedés kerületét, és rövid, majd hosszabb vésővel kezdték a vájást. Amikor vésővel már nem tudtak dolgozni, égetéssel folytatták az üreg mélyítését. A kivájt üregbe 2-3 marék cserfakérget szórtak, rá parazsat tettek, és a lüküt a földre fektetve időnként forgatták, hogy minden oldalon egyenletesen égjen ki. Miután a tűz kialudt, a kiégett fát vizes ronggyal hűtötték és az elszenesedett farészeket kikotorták. Ezt addig csinálták, amíg a mozsár ürege a kívánt szélességet és mélységet el nem érte. A 19. század közepe előtt a famozsarat erdőben gyűjtött taplóval égették ki. Nagyobb, 120-130 cm magas mozsarak égetéséhez áttüzesített vasgolyókat is használtak. A lükü égetése nehéz, hosszadalmas munka volt, rendszerint télen végezték, s néha három hónapig is eltartott (Gönczi 1914: 629-630).

Ugyancsak Göcsejben a 19. század végén házilag készítettek csöbröt, vödröt, sajtárt, tejesszökrönt, zsírosvéndüt (bödönt), egyes faragók boroshordót, puttonyt, szánkót, köpülőt, kendertörőt, tilót, gyermekállót, bölcsőt, szövőszéket, jászolt, vályút, kovásztartó fát, sótartót, faekét, malomalkatrészeket is.

A lombos erdők övezetében a parasztemberek – a kereket kivéve – maguk elkészítették a szekér alkatrészeit, de volt olyan hegyvidéki település, például a székelyföldi Atyha, ahol a századforduló tájáig a kerék is házi famegmunkálással készült (P. Madar 1973: 86–90). A kerékagy fúrása, a keréktalp készítése és a küllőzés szakértelmet és jó szerszámokat igényelt, ezért ezeket a munkákat másutt már korábban specialistákra vagy képesített mesterekre bízták. Az 1900-as évektől a kerékkészítés az {415.} elzárt fekvésű hegyvidéki településeken is egyre inkább kézműves specialisták vagy mesteremberek munkája lett.

A maga munkaeszközeit kifaragó parasztember gondosságára példa, mire ügyeltek az atyhai székelyek a szekérnek való fa kiválasztásakor: északi fekvésű helyről választották, mivel ott a fa az állandó egyirányú szél következtében ellenállóbbá vált, télen (decemberben vagy januárban) vágták ki és holdtölte idején, mert – úgy tartották – akkor nem eszi meg a szú, és tartósabb lesz; kerékagynak, tengelynek, keréktalpnak, küllőnek a fatörzs földhöz közeli végét használták fel, és minden alkatrészhez a legjobbnak tartott fafajtát választották. Az egyik kiválasztási szemponttal egybehangzó a perőcsényi (Nógrád m.) faragók véleménye: „Csak télen vágott fábú’ lehet dolgozni, mer’ az alszik, elállt a leve, nem fog szuvasodni.” A sok nemzedék tapasztalatán alapuló, gondos nyersanyagválasztást a korszerű szakipari anyagismeret jórészt igazolja.

A házi szerszámkészítés legfontosabb eszköze a faragószék, amelynek táji elnevezése igen változatos: vonószék (Bakony), bakszék (Ormánság), szijószék, szijópad (Dunántúl), jancsi, jancsibak, fajankó (Alföld), kézvonószék (Kalotaszeg), kézvonópad, késelőpad (Udvarhelyszék). A megfaragni való fát a faragószék feje szorítja le a mozgatható lábító vagy papucs segítségével. Az így rögzített fadarabot a faragószéken lovagló ülésben ülő parasztember vonókéssel (kézvonó, szijókés) munkálja meg. A parasztfaragók ezenkívül faragóbaltát vagy toport, fejszét (a székelyeknél szalu), vésőket és fúrókat használtak. Kalotaszegen az alkalmazás célja szerint megkülönböztettek csaperesztő, légyszegeresztő és gereblyeszegeresztő fúrút.

A faragás, mint házi munka, leginkább a téli hónapokban folyt, amikor a fészerben vagy szín alatt a parasztemberek megjavították, kiegészítették eltört vagy megrongálódott szerszámaikat, és újakat készítettek. A Zempléni-hegyvidék lakói a kutatók szerint fa eszközanyaguk 80%-át maguk állították elő. Többen foglalkoztak erdei fakitermeléssel és tűzifaeladással, mint faragással, de a saját szükségletre történő szerszámkészítés igen jelentős volt. Egy Duna-Tisza közi községben, Kecelen a ház körül szükséges fafaragást minden tizedik parasztember elvégezte. Akadt, aki a kocsi- és eszközjavításokon kívül eperfából új széket, díszes tükörrámát is készített ráérő idejében. „Ha kidobtam egy gyümölcsfát, eltettem. Hátha jó lesz valamit faragni” – mondta egyikük.

Nehéz a fafaragó házi munka szerepét, más szóval a házi famegmunkáláson alapuló önellátás mértékét a magyar parasztság vagy akár egy kistáj tárgyi ellátottságában megállapítani, mivel ehhez hiányoznak az előmunkálatok. A kutatás csak néhány tájra vonatkozóan – például Bakony, Szilágyság – tárt föl erről adatokat. Annyi bizonyos, hogy az önellátást szolgáló faragó házi munka szerepe függött a növényföldrajzi viszonyoktól, és koronként változott. Utóbbira lássunk egy példát. Tövisháton (Szilágyság) számos faluban az 1950-es években is az a szokás járta, hogy az udvarló legények hímes guzsalyt, mángorlót, sulykot, kapatisztítót vagy más használati eszközt készítettek és ajándékoztak szeretőjüknek. A szerelmi ajándékot régen a legények faragták, a fiú „ha igazán szereti (a lányt), kivirágozza, hogy dicsekedhessen a másik, mit tud az ő szeretője”. Több évtizede, az első világháború utáni évektől azonban a faragott ajándéktárgyakat specialisták készítik viszontszolgálatért vagy pénzért az ügyetlenebb és a vagyonosabb legények részére (Kós 1974b: 105–114).

FASZERSZÁM- ÉS SZEKÉRKÉSZÍTÉS

A hegyvidéki faragók régebben az erdőn készített kunyhóban végezték a famegmunkálást. 1744-ben Csutorás Mihály kislődi lakos vallotta, hogy „társaival együtt egyvégben három esztendeig a Sz(ent) Gáli Bakonyban tányérokat csinált, oda fizetvén árendát” (Tálasi 1942: 166). Rómer Flóris említi, hogy a bakonyi faszerszámkészítők egész telüket és nyarukat az erdőn töltik, de hozzáteszi: „Manap [1860-ban – J. A.], minthogy ezen üzlet mindinkább csökken, már nagyobb része hazahozza a kiválasztott fát és udvarában vagy fészer alatt dolgozza fel” (idézi Hegyi 1978a: 85). Századunkban a famegmunkáló specialisták műhelye már nagyobbrészt otthon volt, és csak akkor építettek erdei kunyhót, ha lakóhelyüktől távol dolgoztak.

Gazdasági eszközök faragására legértékesebbnek a bükkfát tartották, de alkalmas volt a kőris, gyertyán, hárs, juhar, jávor, nyír, szil, vadalma- és vadkörtefa is. A többi fafajtát a bakonyi faragók épület-, bútor- és tűzifának használták.

Richard Bright, 1815-ben Magyarországon járt angol orvos a bakonyi faszerszámkészítésről így írt: „Majd minden háznál készítenek gazdasági eszközöket: gereblyét, lapátot, villát. Amikor … megérkeztünk Városlődre, megkértem a postamestert, hogy vezessen el egy ilyen műhelybe. Egy gyümölcsös közepén állott a szín, benne kemence és katlan. Itt dolgozott a paraszt a társával és egy vagy két napszámossal … Amikor meglátogattam őket, szénahányó villát készítettek, mégpedig bámulatos ügyességgel. A kellő nagyságra vágott fát félig a katlanba merítették. Negyedóra múlva kivették, a kívánatos fokig meggörbítették és a darabokat fakapoccsal összefogták. Most a villa fogait farácsba tették, hogy alakjuk megmaradjon és az egészet kemencébe helyezték, hogy jól megtüzesedjék. Nagyon tetszetős villákat készítettek ilyenformán” (idézi Hegyi 1978a: 86). Az egykorú leírást több részlettel kiegészíthetjük. A bakonybéli faragók a villaágakat előbb négy- vagy nyolcszögletűre nagyolják, majd vonókéssel simítják, azután következik az üstben való főzés, ami által a fa a hajlításkor kellőképpen megpuhult. Főzés után a villaágakat az ún. lukasfán görbítik, majd a villahajtóba vagy kalodába teszik.. Egy-egy kalodában egyszerre több tucat {419.} villaág száradt. Végül a favillát tűzhely vagy kemence fölött szárították: „Az volt a jó vella, amelyik szép hegedűbarnára volt kiszárítva” – tartották a bakonybéli specialisták.

Az 1900-as években a bakonybéli villafaragók aratás után fogtak az előző télen kitermelt, elfűrészelt fatörzsek feldolgozásához, és – a téli favágást kivéve – húsvétig folyvást szerszámokat készítettek. Egész évi munkájuk eredményét tavasszal értékesítették. Egy villafaragó – a fiával és két napszámossal – egy esztendőben tíz-tizenöt fatörzset dolgozott fel. Egy vastag fából 400-500 villa telt ki, így évente 4-7 ezer favilla készülhetett egy-egy specialista műhelyében. A pesti József-napi vásáron a bakonybéliek 35-40 ezer favillát eladtak, ha pedig külön megrendelésük volt, akkor 70-80 ezret is. Ezenkívül kis- és nagygereblyét, kaszanyelet, más szerszámnyeleket is készítettek.

A bakonyi favillákat tízezerszámra vásárolták balkáni kereskedők is a pesti vásárokon, és hajón szállíttatták hazájukba. 1881–1882 körül azután 24 bakonybéli famunkást szerződtettek Romániába villakészítésre. Később Bulgáriában, Szerbiában, Horvátországban is dolgoztak. Fél évre, májustól novemberig tartó munkára szerződtek. Kisebb szerszámaikat magukkal vitték, a nagyobbakat – villahajtókat, állványokat és a faragószéket – a munkahelyen készítették el. Az 1890-es évek közepétől a lókúti (szintén bakonyi) faragók is csatlakoztak hozzájuk, s évente 3-4 csoportban 40-50 villakészítő járt a balkáni országokba dolgozni. Külföldön párban végezték a munkát, mivel úgy gyorsabban lehetett haladni. Egy pár év alatt 5-6 ezer favillát készítettek. E munkavállalásaiknak az első világháború kitörése vetett véget. Bulgáriában, Romániában a bakonyi faragók által készített toldott, háromágú favillákat „magyar vellá”-nak nevezték.

A Bakonyban a faszerszámkészítés legnagyobb központja Bakonybél volt, ahol még az 1940-es években is évente 40-50 ezer favilla, 15 ezer gereblye, 4 ezer falapát, 5 ezer járomfa, 50 ezer keréktalp készült – de számos fafaragó háziiparos működött Városlődön, Kislődön, Lókúton, Szentgálon, Herenden, Bakonyszentkirályon is. Toldott ágú favillákkal ellátták az egész Dunántúlt, és a közvetítő kereskedelem révén jutott belőlük az Alföldre is. Dél-Bihar fafeldolgozó központjaiban (Árpád, Tenke), Borsodban (Nádasd, Cserépfalu) és Udvarhelyszéken másfajta, ún. hasított favillát készítettek, amelynek munkafázisait az udvarhelyi Telekfalváról ismerjük (Haáz 1942: 25–27). Ott a fiatal nyírfát tartották a favillakészítésre legalkalmasabbnak. A nyírfa héját a kézvonópadon, a kézvonóval letisztítják, s a töve felőli, rugalmasabb részét elvékonyítják és meghegyezik. Ezután a végétől lemérnek három előaraszt (kb. 45 cm), ezt meghajlítva beteszik a gerendafalú épület kiálló gerendavégei közé úgy, hogy a villa leendő nyelét erősen lekötik. A készülő villának így kell kiszáradnia. Utána a most már meghajlított villafát a három előarasznyi távolságon mogyorófából hasított kávával – újabban dróttal is – megkötik, majd a villafát hegyétől a káváig egyszer vagy kétszer befűrészelik. A befűrészelést fadarabkával két vagy három ágba feszítik – aszerint, ahány ágú villát készítenek –, majd az eszköz az ún. villahajtóba kerül. Ebben kapják meg a favilla ágai a kívánt görbületet. A villahajtóba szorított eszközöket régen felvitték a padlásra, hogy az ott szállongó füst a fát átjárja, és ezzel hamarabb száradjon. Igyekvő, dolgos háziiparosnál egyszerre 50-60 favilla is száradt.

Az ugyancsak udvarhelyi Fenyéden a villafát parázs fölött megsütötték, vagy forró vízben főzték, és azután hajlították – ami megegyezett a bakonyi villakészítők eljárásaival. Hasított ágú favillát nem lehetett olyan nagy mennyiségben előállítani, mint toldott ágút – egyrészt nehézkesebb volt ugyanannyi darabhoz faanyagot beszerezni, másrészt hajlítása külön-külön történt, míg több tucat toldott ágú villa hosszú és rövidebb ágai a nagy- és kiskalodában egyszerre száradtak. Egy székely háziiparos két {420.} családtagjával, egy télen át 1500-1600 favillát és -gereblyét tudott elkészíteni. Innen adódott, hogy a székelyföldi favilla már a századfordulón 30%-kal drágább volt, mint a felföldi vagy a bakonyi.

A bakonyi, dél-bihari, börzsönyi és zempléni faszerszámkészítők gyakran csináltak keréktalpakat és küllőket mezővárosi kerékgyártómesterek megrendelésére, de szekeret képesítés nélküli specialisták az utóbbi évszázadban már csak a Székelyföldön készítettek. Pedig Erdélyben is működtek évszázadok óta kerékgyártó céhek. Bizonyos, hogy a székely szekérkészítésben a hegyek között élő, magára utalt népesség hosszú ideje kialakult önellátása őrződött meg. Századunk első évtizedeiben Udvarhelyszéken a szekér készítésével már mindinkább városi iparos, kerekes foglalkozott, „mégis alig van olyan falu – írja Haáz Ferenc (1932: 10) –, ahol ne találkozna szekércsináló ember. Leginkább apáról fiúra szálló mesterkedés ez … Vannak mesterei, akik megszegődött árért másnak dolgoznak, de nem tekinthetők hivatásos iparosoknak, mert főfoglalkozásuk mégis csak a gazdálkodás; és vannak – ilyenek a székely gazdák csaknem kivétel nélkül – akik javításokat végeznek, vagy részeket pótolnak saját szekerükön.” Ide az előbbiek tevékenysége tartozik, akik parasztiparosként, pénzért végeztek kézművesmunkát mások számára. Közel fél évszázaddal később a kutató megállapította: „Az atyhai földmívesember maga készítette – részben napjainkban is maga készíti – szekerét” (P. Madar 1973: 86).

A székely parasztember az otthon fejszével kinagyolt fát kemencében megsütötte, vagy teknőben leforrázta, majd trágyával bekente, némelyek a kerékagyat a trágyadomb alá elásták. A trágya konzverváló hatása ma már bizonyított. A szekér fa alkatrészeit sok székely megcsinálta, de a kereket nem tudta mindenki egyformán elkészíteni – különösen azután, hogy a vasalás és az eszterga elterjedt. A többi munkafázisnál bonyolultabb kerékkészítés így a székelyek között külön foglalkozássá vált. A munkafolyamat részleteit a kerékgyártó-mesterségnél ismertetjük.

Egy sokoldalú kemencei faragó eszközkészletét Gönyey Sándor gyűjtése nyomán mutatjuk be (1940a: 228–232). Az 1930-as években dolgozó idős faragó szerszámait részben apjától és nagybátyjától örökölte. Tíz különböző fejszét, baltát, szekercét használt: favágó fejsze, faragófejsze talpfafaragáshoz, villaszár- és kaszanyélhasogató fejsze, ölfahasogató, keréktalpfaragó szekerce, gereblyefej-szögellő, vályú- és teknőkivágó balta, villaszárhoz, kaszanyélhez való faragószekerce, sindölöző- (zsindelyező-) balta, bárd. Ezeket a finomabb munkához szükséges alábbi eszközök egészítették ki: gereblyenagyoló gyalu, kis gyalu nagyoláshoz, simítógyalu, gereblyefogfúró, nagy fúró, füles véső, colos véső, ácsmunkához, karfa-, oldalfa-, létrakészítésnél használt véső, karfafúró, kaszakacsvéső, orsóeszterga-véső, széklábfúró, gereblyefejfúró. Emellett kilenc, különféle rendeltetésű vonó-, illetve simítókést, hatféle fűrészt használt, és esztergája is volt. A műhelyében felállított faragóállványt, az ún. lukasfát villahajlításnál, gereblyenyél, kocsioldalfa faragásakor használta. A börzsönyi fafaragók – a már említett faddi specialistához hasonlóan – több kézművesmesterség: az ács, a kerékgyártó és az esztergályos szerszámait alkalmazták.

A parasztfaragók szinte napjainkig sukkban számolnak. Egy sukk – vagy súk – a két ökölbe szorított kéz kinyújtott hüvelykujjakkal (kb. 31 cm). Sukkban számolták a szekér, illetve kocsi részeit és teljes hosszát. Kisebb mértékegységük a coll (2,6 cm), 1 sukk 12 collal egyenlő.

{421.} DONGA- ÉS TALPFAFARAGÓK

A 16–17. századi iratokban olvashatunk hordófalkéselőkről, hordófalhasítókról (Takáts 1961: 88), akik minden bizonnyal nem képesített mesterek, hanem a hordókészítés egy részletmunkájára szakosodott jobbágyok vagy zsellérek voltak. A 19. században a Zempléni-hegység famunkásai durván kifaragott dongákat készítettek a hegyaljai kádárok számára. Az első világháború előtt a kiterjedt bakonyi erdőségekkel rendelkező várpalotai uradalom horvátországi, szlavóniai kádárokat, ún. gránerokat fogadott hordókészítésre. A gránerok télen otthon dolgoztak, s nyárra szegődtek el a bakonyi uradalomba. Az uradalom adta a fát, és az elkészült hordók fele a megrendelőt, fele a kádárokat illette. Az erdőben nyeregtetős faházat, éléskamrát, fészert, szerszámkamrát építettek maguknak, s általában több évben ugyanazon a helyen dolgoztak. Kizárólag tölgyfa hordókat készítettek. Segédmunkásnak bakonyi falvakból való zsellérlegényeket alkalmaztak, akik a munkafogásokat elsajátítva később maguk is készítettek faedényeket, vagy kádárműhelybe szegődtek, tehát képesítés nélküli specialisták lettek (Hegyi 1978a: 80–82).

A Székelyföldön háziiparos kádárok is működtek, akik háromféle, nagyobb méretű faedényt: kádat, csöbröt és hordót készítettek. Az 1930-as években Oroszhegyen 27, Varságon és Szentkirályon 18 parasztkádár dolgozott (Haáz 1942: 43–44). Munkamenetük és eszközkészletük csaknem teljesen a képesített kádárokéval egyező, ezért ott vesszük sorra.

A 19. század második felében föllendülő magyarországi vasútépítés hívta életre a talpfafaragók rétegét. A Zala folyó és a Dráva között elterülő dombvidék irtásfaluinak szegényparasztjai előbb Somogyba, majd az 1880-as évektől a Bakonyba és a Vértesbe is eljártak talpfát faragni. Márton-naptól (november 11.) szerződtek téli idénymunkára. A 19. század végén és századunk elején maguk végezték a fa kitermelését, darabolását és a talpfafaragást, később kikötötték, hogy a talpfának való tölgyfát az uradalom szállítsa a munka színhelyére. A talpfafaragás téli keresetkiegészítést jelentett a zalai falvak mostoha természeti viszonyok között gazdálkodó szegény- és kisparaszti családjainak.

ZSINDELYMETSZÉS

Zsindely szavunk a 15. század elején tűnik föl először okleveleinkben (TESz III. 1220). A német Schindel szó átvétele, amely a latin scindula, scandula ’zsindely’ főnévből származott. Bizonyára német házépítőmesterek révén került nyelvünkbe.

A Bakócz-kódex számadásai arra engednek következtetni, hogy a 15. században az egri püspökség hatáskörébe tartozó épületeket – a székesegyházat, az allódium épületeit – ezzel fedték, és azt is tudjuk, hogy a zsindelyt lenolajjal itatták át és vörösre festették (Bakó F. 1978: 58). Bethlen Gábor 1627-ben kiadott gyulafehérvári árszabályzata a zetelaki, csíki, gyergyói, kászoni és kalotaszegi zsindelyfaragókat említi, akik jobbára a fejedelmi udvar, a nemesi udvarházak, az egyház és a városi magisztrátusok, módos polgárok számára dolgozhattak. A 17–18. században ugyanis Erdélyben a falusi parasztházakat, a falusi tanítói és papi lakot is szalmával vagy náddal fedték. Az Alföldön ugyanabban az időben még kevesebb volt a zsindelytető. 1831 táján Udvarhelyszéken a gazdagok csűrjei, pajtái, istállói már deszkával és zsindellyel, a lakóházak a fafeldolgozó központokban deszkával és zsindellyel, másutt részben szalmával, részben zsindellyel voltak fedve (Molnár I. 1974: 338). Több település lakossága Erdélyben és Dél-Biharban a kedvező földrajzi adottságok folytán már a {422.} 17. században zsindelymetszésre szakosodott. Legismertebb közülük az udvarhelyi Zetelaka, mely – Orbán Balázs szerint – „egy nagy gyárfalu, hol minden ház egy zsendelyműhely; a Küküllőn megszámlálhatatlan fűrész metszi a deszkát” (Orbán 1868–1873: 1. 65).

E vidékeken a zsindelymetszés tipikus háziipar volt, s a századfordulón 46 községben 2647 családnak nyújtott megélhetést (Gaul 1902: 24). A 18. század vége felé a folyami tutajeresztés lehetővé tette a Tisza és Duna melléki fafeldolgozó telepek kialakulását, amelyeken bevezették a kedveltté váló tetőfedő zsindely készítését. 1898-ban 62 gyár jellegű fűrésztelepen 315 zsindelykészítő dolgozott, s évente több mint 58 millió fazsindelyt állított elő (Gaul 1902: 64). A legnagyobb zsindelykészítő {423.} központtá Szeged fejlődött, ahol a fűrésztelepeken 1889-ben 60-70 zsindelyvágót alkalmaztak, és 50 háziiparosként dolgozó zsindelykészítő közel 300 munkást foglalkoztatott (Juhász 1961: 186). A zsindelymetszésnek e nagyméretű helyi fölvirágzását a tiszai és a marosi fenyőúsztatás alapozta meg, de elősegítette az 1879. évi árvíz után újjáépülő város meg a vonzáskörzetébe tartozó táj tetőfedőanyag-szükséglete is. A századfordulótól a cseréptető térhódításával a zsindelykészítés fokozatosan visszaszorult, évtizedek óta csak az Országos Műemléki Felügyelőség készíttet fazsindelyt műemlék épületek (malmok, haranglábak stb.) tetőfedéséhez.

A zsindely elsősorban fenyőből, a Felvidéken és Udvarhelyszéken ritkán bükk- vagy tölgyfából is készült. A hegyvidéki háziiparosok különös gondot fordítottak a fa kiválasztására: a faragófejszével próbavágást tettek, hogy meggyőződjenek, jól hasad-e a fenyő. A fatörzsből a zsindely hosszával egyező hosszúságú (14-17,5 colos) {424.} csutakokat, szegedi tájszóval tőkéket fűrészeltek. Ezeket azután baltával négyfelé hasították. Székelyvarságon egy negyed hasábnak remök, Szegeden fértáj a neve, magát a munkafázist pedig elremökölésnek, illetőleg négyellésnek nevezik. Az elhasított remököt (fërtályt) ezután kisbaltával zsindely vastagságú cikkelyekre, zsendelylevelekre hasogatták.

Ezt követően a zsindelyt a faragószékbe szorítva kézvonóval elvékonyították, megadták a kívánt szélességet (8-10-12 cm). A következő munkafázis a zsindely hornyolása, Szegeden használt kifejezéssel vőgyellése. Erre fanyelű, hajlított vasú, két végén bepöndörített hegyben végződő eszközt használtak, amivel a zsindely vastagabbik oldalát kihornyolták, kivőgyellték, vagyis körülbelül egy centiméter mély vájatot véstek bele. Tetőfedésnél ebbe a vájatba csúsztatták be a következő zsindely elvékonyított élét. Az előbbi munkafázist a székely háziiparos hornyolópadon, a háromhutai és a szegedi zsindelyvágó a földön, faforgácson ülve végezte. A zsindelyvágás általában férfimunka volt, ám Varságon a hornyolásban olykor asszonyok is segítettek.

A szegedi zsindelyvágóknál 2-2 ember párban dolgozott: egyiknek mestör, másiknak vőgyellős volt a szakmai neve, s kettejüket egy széknek nevezték. A tapasztalt, idősebb munkás volt a mester, a másik a vőgyellős. Amíg a vőgyellős négyelt, aközben a mester már hasított, így folyton váltakozva egymás keze alá dolgoztak. Ez a munkaszervezési forma igen megnövelte teljesítményüket. Míg a háromhutai zsindelyvágó naponta 300-400, a székelyvarsági 600-700 darab zsindelyt készített el, addig Szegeden egy szék napi teljesítménye a 2-3 ezer darabot is elérte (a napi munkaidőtől függően). Ez háromszor-négyszer nagyobb teljesítményt jelent, amit Szegeden minden bizonnyal a zsindelykészítés kapitalizmus kori konjunktúrája hívott életre (Haáz 1942: 11–18; Ujváry 1959: 262–269; Juhász 1961: 185–191).

Bükkfából hasított zsindelyt Erdélyben és Északkelet-Magyarországon készítettek, ahol dránica vagy gránica néven ismert. Nagyobb méretű – 40-80 cm hosszú, 15-20 cm széles –, egyenletes vastagságú, és nincs hornyolva. Nehezebb volt készíteni, és nem bizonyult olyan tartósnak, mint a fenyőzsindely.

1862-ben egy szeged-alsóvárosi lakatos zsindelykészítő gépet talált fel, amit gőzerőre is alkalmazhattak, és így óránként 12 ezer zsindelyt is képes volt készíteni. A gép nem vált be, de alkalmazásával az első világháború után az egyik szegedi fatelep zsindelymetszéshez értő vezetője (Lippai Imre) újból próbálkozott – ismét hiába. A zsindelykészítő gép nem pusztán technikatörténeti különlegesség, hanem egy fafeldolgozó háziipar kapitalizmus kori fölfutásának sajátos – bár sikerületlen – mellékterméke. A gépesítés azért nem sikerült, mivel a gép nem szálába hasította a fenyőt – mint a bevált eszközökkel dolgozó munkások –, emiatt a kész zsindely nem egyformán száradt ki, és a tető felpúposodott.

TEKNŐ- ÉS CSÓNAKVÁJÁS

„Régi faragómestereink között számra nézve az elsők között álltak az úgynevezett tekenősök, teknővájók, kiket némely vidéken koponyásoknak is hívtak” – írta Takáts Sándor (1961: 91. – A ’teknő’ jelentésű koponya szláv szó). Megállapítását arra alapozta, hogy a 16–17. századi összeírásokban igen sok és sokféle teknőt talált, amiből arra következtetett, hogy a teknőkészítés sok embernek adott kenyeret. Sajnos nem közölte, hogy az uradalmi összeírásokban és a jobbágyközségek urbáriumaiban hány teknővájót vettek számba. A fateknő nem szerepel a céhbeli kézművesmesterek készítményei között, így bizonyos, hogy készítésével mindig képesítés nélküli specialisták {425.} foglalkoztak, akiknek a kilétét, számát az egykorú iratokból nehéz megállapítani.

A 16. századi végvárakban ezernél is több földhordó teknőt tartottak. Az egykorú udvarházak háztartásaiban az alábbi teknőfélék szerepelnek: kenyérszakasztó, dagasztó, lisztelő, szalonnasózó, túrógyúró, sajtgyúró, kenyérhordó, förösztő, mosódó, mosogató, szappanyozó (Takáts 1961: 92). Valamennyit fatörzsből vájták és faragták.

Írott források hiányában a 16–19. századi teknővájókról közelebbit nem tudunk. Századunkban a teknővájással cigányok foglalkoztak, akik vándorlás közben ott tanyáztak le, ahol alkalmas fát szerezhettek, és készítményeikre vevő mutatkozott. A szakirodalom szerint a teknőkészítést a román anyanyelvű cigányok egy csoportja űzte, akiket erről teknős cigányoknak neveznek. A Dunántúlon Zala, Somogy és Baranya megyében, az Alföldön Szatmárban és Szolnok megye Tisza melléki területein élnek (Erdős 1959: 163–164).

Régebben uradalmakban és olyan parasztgazdáknál dolgoztak, ahol megfelelő fához tudtak jutni. A nagybirtokosoknál rendszerint az erdőben telepedtek le, és {426.} családjuk számára kunyhót építettek. Parasztcsaládoknál gyakran úgy vállalták a munkát, ha a gazda kosztot adott vagy hozzávalót, és ebből a teknővájó felesége főzött.

A teknővájó cigány szerszámai: fejsze, bárd, keresztvágó fűrész, kapocska, kétnyelű kés, kanálvájó, kusztura, mejdeszka (88. ábra). A kapocska a teknő, vályú belső és külső faragására szolgált, több fajtáját használták.

Teknőkészítésre a fehér nyárfa, a topolya és a fűzfa a legalkalmasabb. A fa kidöntése, elfűrészelése és hasítása után a teknővájó kivette a teknőnek való fa belsejét, az ún. bélfát, amiből szakajtó (kerek, kihajló peremű nagy fatál) készült. Sosem méretre, hanem mindig szemmértékre készítette a teknőket. Először fejszével kinagyolta, majd kapocskával mélyítette a teknőt, s végleges formáját a kétnyelű késsel adta meg. Az ütések hangjáról érezte, kell-e még faragni az oldalát vagy a fenekét. Készítettek sütő-, gyúró-, mosó- és sózóteknőt, ezenkívül szakajtót, vagyis fatálat, fakanalat, rendelésre suszterszéket, zsiradék eltartására szolgáló faedényt (Gunda 1934).

A készterméket vagy az árát a fa tulajdonosa és a teknővájó megfelezte. Ritkán előfordult, hogy a teknővájó megvette a fát, és a helyben elkészített faedényeket vásáron értékesítette. Vándor életmódot folytattak. Egy Zemplén megyei faluban letelepedett teknővájó cigány csak télen lakott otthon, az év nagy részében a Bodrogköz, Hegyalja és a Hegyköz falvait járta és ott dolgozott, ahol fát tudott beszerezni, és igényelték a munkáját. A termelőszövetkezetek megalakulása után nehezebben lehetett fához jutniuk, de – ha csökkenő mértékben is – volt igény készítményeikre. Az 1960-as években, az egyéni megrendelőkön kívül, a Felső-Tisza-vidéken néhány termelőszövetkezet is készíttetett a teknővájó cigányokkal sózóteknőket (Petercsák 1975).

Csík megyében és másutt, ahol a férfiak otthon kifaragták a faedényeket, nem volt szükség a teknős cigányok munkájára.

A teknővájáshoz hasonló volt az egy darab fából faragott csónak, az ún. bödönhajó vagy bodonhajó készítése. Szintén specialisták készítették nagyobb folyóink és a Balaton mellékén. A balatoni halászokat a Kis-Balaton menti Vörs falu specialistái látták el bodonhajóval, mivel a környékbeli erdőkben „csónaknak termett” évszázados tölgyeket leltek. Fejszével adták meg a csónak formáját, belsejében kifaragták az erősítő keresztfalat, mely ülőhelyül is szolgált, majd szaluval, kapaccsal mélyítették. A belsejébe nádat raktak és meggyújtották. A füstszivárgás helyét szurokkal, gyantával vagy fával foltozták be. Megpörkölték a külsejét is, majd marhatrágyás vízzel kívül bekenték, hogy bírja az időjárás viszontagságait, s ne repedezzen (Jankó 1902).

ORSÓ- ÉS GUZSALYKÉSZÍTÉS, ROKKÁSOK

A rostnövények házi feldolgozásához nélkülözhetetlen orsó és guzsaly túlnyomórészt barkácsolók vagy háziiparosok készítménye volt, mivel elkészítése speciális munkeszközt, esztergát igényelt. Az orsó, guzsaly és kisebb háztartási eszközök (pl. fakanál) faragására szakosodott kalotaszegi, telkibányai (Abaúj-Torna m.), háromhutai (Zemplén m.), cserépfalvi (Borsod m.) és gyöngyössolymosi (Heves m.) háziiparosok századunk elején egy-egy nagyobb táj szükségleteit ellátták, így e tárgyak házi faragása a kender- és lenfeldolgozást folytató falvakban is mindinkább visszaszorult.

Az orsót nagyobbrészt bükkfából, rakottyafűz-, gyertyán-, bodza-, vackor- és szilvafából, a kalotaszegi Magyarvalkón fehér fenyőfából faragták. A magyarvalkóiak {427.} a fát havasi deckásoktól szerezték be, akik a fenyőt 5 cm széles, 4 m hosszú lécekre fűrészelték. Az orsónak való fát a kívánt hosszúságú darabokra fűrészelték, fejszével elhasogatták, majd a léceket a faragószéken kézvonóval megfaragták, két végén kihegyezték. Ezután került az orsófa az esztergára. A börzsönyi Kemencén, a szatmári Gacsályon, a zempléni Háromhután, a kalotaszegi Magyarvalkón egyaránt kézivagy nyirettyűs esztergát használtak (Gönyey 1940a: 232; Nagy J. 1947: 265; Ujváry 1960: 129–132). Az orsófát az esztergába szorították, és a nyirettyű szíját vagy madzagját egy fordulatnyira a fára tekerték. Az orsófaragó háziiparosok kétfajta nyirettyűt alkalmaztak: az egyiken a nyirettyű szíját a faragó ujjaival szorította a nyélhez (ilyen volt a háromhutai kézieszterga), a másikon a szíjat a nyélhez, ún. vonóhoz rögzítették (ez a kemencei és a valkói esztergán látható). A faragó egyik kezével a nyirettyű vagy vonó ide-oda mozgatásával forgásba hozta az orsófát, másik kezében az orsókéssel kinagyolta az orsót. Néhány száz orsófa kinagyolása után folytatta a további megmunkálást. A kéziesztergák hajtómechanizmusa ugyanazon az elven alapul, mint a prehisztorikus kő- és tűzfúrók forgatási eljárása.

Az orsó perdítéséhez szükséges nehezéket, a karikát legtöbbször fűzfából faragták. Ennek elkészülte után a középen kifúrt karikát az orsó vastagabb végére húzták, majd az esztergán hozzáláttak az orsók lesimításához.

Ujváry Zoltán vizsgálta, miért maradt fenn a kézi hajtású eszterga használata a lábbal hajtós elterjedése után is. A kezdetleges munkaeszköz alkalmazásának összetevőit a következőkkel magyarázza: 1. a háziiparos csak alkalmanként használta az esztergát, ezért nem vált szükségessé, hogy fejlettebb meghajtószerkezetet állítson fel, 2. orsóesztergálásra a kézieszterga tökéletesen megfelelt, 3. aki viszont főfoglalkozásul készített faedényeket és -eszközöket, az törekedett lábítós esztergát vagy esztergapadot beszerezni. Háromhután a kézieszterga használatát kizárólag az orsókészítés tartotta fenn 1957 tájáig, néhány háziiparos műhelyében (Ujváry 1960: 136–137).

Erdély több vidékén (Kalotaszeg, Szilágyság) az orsókat véséssel, festéssel díszítették is. A dísz- vagy cifraorsó szerelmi ajándéknak készült.

Az orsófaragás egy időben jól jövedelmező háziiparnak számított: az 1930-as években Etéden volt olyan legény, aki szeptembertől április végéig – apja segítségével – 14 ezer orsót készített, és mind értékesítette a környékbeli vásárokon (Gagyi 1978: 78–82).

A guzsalyok leginkább a könnyen faragható és véshető juharfából, egyes helyeken mogyorófából vagy a keményebb bükkfából készültek. A guzsalytalpak díszítéseit, az eszköz változatait és szerepét más fejezetek tárgyalják.

Magyarországon a 18. században kezdett elterjedni a pergőrokka, más néven kerekesrokka, amit faesztergályosok vagy erre specializálódott rokkások készítettek. A Békés megyei Füzesgyarmat krónikása írta 1830-ban: „Vagynak még ezeken kívül számosan több Mesteremberek is; de minden czéh nélkül … Rokkás is egy” (Tábori 1959: 4). A rokkakészítők tulajdonképp fafeldolgozó specialisták.

Békés megyében, ahol a szlovák, német, román származású lakosok körében a kender házi feldolgozása századunk első felében is továbbélt, számos rokkásmester dolgozott: a legtöbb Mezőberényben, de Békéscsabán, Békésen, Füzesgyarmaton, Gyomán, Szarvason is élt néhány mester. A megyében élő esztergályosok is tudtak rokkát készíteni, ám ők nem egyedül ezzel foglalkoztak. A rokkások csak háromlábú, ún. kecskerokkát készítettek, míg az esztergályosok négylábú, ún. álló rokkát is.

A mezőberényi rokkások a rokka derekát, a kereket, a kerékágast, a srófot, srófanyát és az orsó szárnyát bükkfából, a többi részt fehér vagy fekete nyárfából készítették. A fát olyan hosszú darabokra vágták, amilyenekre a rokka részeihez {428.} szükségük volt, kinagyolták és pár hónapig száradni hagyták. A rokka megmunkálása esztergán történt. A Békés megyei rokkások a 20. század elején még olyan, lábbal hajtott esztergán dolgoztak, amely a munkába vett fadarabot nem forgatta állandóan körbe, hanem bizonyos számú fordulat után visszafelé kezdett forogni, ezért az esztergavésőt a megmunkálandó fáról le kellett emelni, hogy a meghajtó taposása után az eszterga a helyes irányban ismét forgásba lendüljön. Ezt az esztergát többen az első világháború után cserélték ki ugyancsak lábbal hajtott, de lendkerekes esztergapadra, amelyen már folyamatosan tudtak esztergálni. A rokka egyes részeit gyűrűsen esztergálták és a vásárlók ízlése, igényei szerint festették is. Az utolsó mezőberényi rokkásmester zöld, sárga, kék, fréz, piros és fehér, az 1950-es években még dolgozó szarvasi mester borvörös, zöld, narancssárga, citromsárga, bíborvörös és fehér színű porfestéket használt a rokkafestéshez. A Békés megyei rokkások általában festették készítményeiket, míg az esztergályosok ritkán, csak megrendelésre festettek rokkát. A mezőberényi rokkások messze vidékre jártak vásározni.

HÁZÉPÍTŐ FARAGÓK

A molnárságról szólva kifejtettük, hogy a faragó megnevezés a 16–18. században gyűjtőfogalom volt: mindazokat a kézműveseket így nevezték, akik fából építményeket, munkaeszközöket, használati tárgyakat készítettek – akár céhbeli mesteremberek, akár képesítés nélküli barkácsolók lettek légyen. Itt csak utalunk arra, hogy e kifejezés igen gyakran társult a molnár mesterségnévhez, írott forrásokból úgy látszik, hogy a faragómolnárok többféle famunkához értettek (Takáts 1961: 44). Most lássuk a faragó mesterségelnevezés néhány korai előfordulását.

1721: „Thóth István adván magát ácsmesterségre egy néminemű Király Péter nevű faragóember mellé legényszámban…”; 1756: „Itten a jobbágyok, mind farago Mester emberek lévén, … valahányszor Uraság Maruson (= Maroson) lévő hidas vámja kivánnya, vj hajot csinálni tartoznak”; 1778: „Hatzegán Abrám … Gyermek korában ment Benyere ottan mind addig faratskált mig jo farago ember és Molnár lett belolle” (Szabó T. A. 1976-1984: III. 696–697). 1806: „Az atyám, Pál István … farago ember lévén István Istvánnak házat csinált…” (Szabó T. A. 1940: 193).

Két példánk házépítő ácsmesterre, egy hajóépítő ácsra, egy pedig faragómolnárra utal. A faragók említése fölbukkan a 18–19. századi iparos-összeírásokban is. Kecskeméten 1757-ben 15 faragót, Szegeden 1830-ban 92 mestert, 383 legényt és 40 inast vettek számba, „Fabri Lignarii Hungarici” néven (Szabó F. 1968: 144). A szegedi magyarfaragók foglalkozásáról többek között egy 1810. évi házbecsü tanúskodik: egy tehetős asztalosmester házát 2775 Ft-ra, amiből a „Magyar Építők és Faragók” munkáját 2550 Ft értékűre becsülték. (A lakatosmesteré 113 Ft, az asztalosé 86, az üvegesé 26 Ft értékű volt.) 1831-ben a szegedi kőműves- és ácsmesterek bepanaszolták az ún. „magyar faragók és építők”-et amiatt, hogy a céhprivilégiumok cikkelyei ellenére házépítést végeztek, és kérték ettől való eltiltásukat. A városi tanács úgy határozott, hogy a magyar faragóknak az építést nemcsak agyagból és vályogból, hanem tégla- vagy kőalapra is engedélyezi – és ha a céhbelieknél olcsóbban dolgoznak (!), akkor nád- és gyékénytető készítésén kívül a házaknak zsindellyel vagy deszkával történő fedését is végezhetik (Juhász 1985: 450). Mindebből arra következtethetünk, hogy Szegeden a 19. század első felében a házak számottevő részét céhen kívüli építők építették, méghozzá a lakosság megelégedésére, különben a tanács nem járult volna hozzá tevékenységi körük kiszélesítéséhez. Egyébként az egykorú szegedi iparosösszeírások {429.} az ácsokat „Fabri Lignarii Germanici”, vagyis németfaragó néven említik. Jellemző a céhes mesterek és a céhen kívüli faragók házépítésben betöltött szerepére, hogy 1844-ben Szegeden az ácsmesterséget 90 fő (4 mester, 75 legény, 11 inas) űzte, faragóként pedig 530 fő (70 mester, 400 legény, 60 inas) dolgozott (Szabó F. 1968: 144). Bizonyos, hogy hasonló lehetett a képesített és a barkácsoló házépítők aránya a 19. század közepén más alföldi városokban is. A szegedi magyar faragók nagy számát azzal magyarázhatjuk, hogy közülük kerültek ki a Tisza-parti fahajó- és malomépítő telepek fűrészelő munkásai és ugyancsak céhen kívüli hajóácsai is.

A farag szó far- alapszava az uráli korból származó ősi örökség, melynek eredeti jelentése ’köpüs baltával kiváj’ (TESz I. 842). Ez a jelentéstartalom az idők folyamán módosult, de a középkor századaiban a faragó még olyan mesterembert jelentett, aki bárddal, szekercével valamilyen famegmunkálást végzett. A Felföldön a faházépítés műszava a ró ige, amely a 16. században ’építés’-t, ’ácsolás’-t is jelent. Napjainkra a fa kútkáva ravás, rovás megnevezésében maradt fenn ez a kifejezés (Bakó F. 1967: 170). Erdőben gazdag hegyvidékeinken a fa volt az uralkodó építőanyag. A Kárpát-medencében kétféle faházat építettek: boronafalú épületet, melyet egymásra fektetett, a sarkokon összecsapolt gerendák alkottak, valamint gerendavázas, rovásos vagy zsilipelt falú épületet, melyben a gerendák közét vastag deszkákkal töltötték ki. A szakirodalomban elterjedt az a vélemény, hogy a faházakat maguk a parasztok építették. Újabban Bakó Ferenc és Selmeczi Kovács Attila levéltári kutatás és Heves, Borsod megyei adatgyűjtés alapján más következtetésre jutott. Bakó Ferenc szerint a zsilipelt faház talpfáinak, oszlopainak, zsilipeinek elemenként való kifaragása, majd összeállítása olyan műszaki ismereteket feltételezett, amelyek föltétlenül specialistát kívántak meg (Bakó F. 1967: 170). Ilyen ismeretekkel nem minden parasztember rendelkezett, de nem is volt rá szüksége, mivel a faház több nemzedéket kiszolgált, és lakóinak legfeljebb javítgatniuk kellett. Selmeczi Kovács Attila a felvidéki gerendavázas építkezés kutatása során úgy tapasztalta: „Legtöbb faluban voltak faragók, akik értették az épületrészek elkészítésének módját, azonban a munkát az építést vezető ács irányította” (Selmeczi Kovács 1974: 71). Ugyanúgy dolgoztak a faházak építésén a faragók vagy bárdos emberek egy-egy fogadott ácsmester keze alatt a Kis-Küküllő vidékén (Kós 1978c: 34). A faragónak, Erdélyben bárdos embernek is nevezett parasztbarkácsolók tehát a boronafalú és a gerendavázas építkezés nélkülözhetetlen munkásai voltak. Némelyik hegyvidéki faluban számos faragóember élt, a gyergyói Tekerőpatakról például 1820-ban azt mondták, hogy ott minden második ember ács (Imreh 1979: 178). Forrásunk többet nem árul el, de valószínű, hogy nem voltak valamennyien céhbeli ácsmesterek, hanem többségükben olyan jobbágyok, akik a család megélhetésének biztosítása végett faragóként is tevékenykedtek.

A faépítkezés területein, így például Gyergyóban, a Dél-Bihar erdős falvaiban szokás volt, hogy a faragók otthon elkészítették és leszámozták a faépületek valamennyi gerendáját. K. Kovács László írja: „… a régi hóstáti házak fából készültek … A legtöbb gazda, ha építtetni akart, akkor előbb megrendelte mértékre valamelyik mokánynál a házat, azok a havason kivágták a fákat, összeillesztették és amikor készen volt, szekereken, vagy leginkább télen, amikor szánnal lehetett, lehozták és átadták. Gyakran ők állították össze” (K. Kovács 1942: 39). A Gyalui-havasok alján fekvő Bedecsről a parasztácsok készítményei Kalotaszeg, a Mezőség falvaiba és Szatmárba is eljutottak. Heves megyében a faépítkezés virágkorában Váraszó volt olyan központ, ahonnan kész lakóházakat szállítottak a szomszédos falvakba (Bakó F. 1967: 170). Erdőben gazdag vidékeinken a 18. század közepe tájáig – Erdélyben később is – számos építőközpont működött, ahonnan ácsok, barkácsoló favágók {430.} keltek útra és vittek épületelemeket vagy kész épületeket távoli vidékekre. Ez a tevékenység része volt az ország tájai között kibontakozó regionális munkamegosztásnak.

Ismeretes, hogy az Alföld a föld- és sárfalú épületek elterjedési területe volt, ám ott is készültek oszlopos vázszerkezetű, sövényfalú épületek, és a tetőszerkezet, a födém gerendáit – a fűrészelés elterjedése előtt – éppúgy szekercével, bárddal faragták, mint a hegyvidéken. Így mehetett át a csak famegmunkálást végző felföldi, erdélyi stb. házépítő specialisták faragó megnevezése a túlnyomórészt vert és vályogfalat építő, bár ácsolást is folytató alföldi barkácsolókra. Sok faluban az 1910–1920-as évekig xiem volt képesített ácsmester. Ezeken a településeken barkácsolók végezték vagy irányították a családtagok és a rokonok részvételével is folyó paraszti építkezést. Különösen jelentős a barkácsolók szerepe az alföldi tanyák építésében. Szeged vidékén az iparengedély nélküli építéssel foglalkozó, az ácsmunkában, sármunkában és nádazásban is jártas barkácsolót napjainkig kocamestörnek nevezik.

KAPUFARAGÁS

A magyar faragóművészet legszebb és legismertebb alkotásai közé tartoznak a Kárpát-medence több tájegységén elterjedt fedeles kis- és nagykapuk. Szélesebb körben elterjedt a fedeles kiskapu állítása. Szép, egyszerűen faragott példái maradtak fenn a Szatmári- és a Beregi-Tiszaháton, a Nagykunságon és a Sárréten (Gilyén–Mendele–Tóth 1975: 102–104; Miskolczy–Vargha 1943). Díszesebbek a kalotaszegi „hímes utcaajtók”: a két ajtófélfa rendszerint hímes, vagyis díszített, de jutott faragás a szemöldökfára is. Változatos faragású kapubálványfejeket ismerünk a Duna-mellék és a Középső-Tisza-vidék (Szolnok és környéke) falvaiból (Torbágyi-Novák 1926). Legmívesebb megmunkálásúak azonban a Székelyföldön állított nagykapuk, melyek az irodalomban és a köztudatban már a múlt század végén székelykapu néven váltak ismertté. Maguk a székelyek ezeket galambbúgos nagykapunak emlegették.

A székely nagykapu három oszlopra – kapulábra vagy kapuzábéra – épült és két bejárata van: a gyalog- vagy kiskapu és a szekérkapu, melynek a nyílása legalább 2 öl (3,8 m) magas, hogy a megrakott szekér elférjen alatta. A vastag tölgygerendából bárdolt kapulábakat és a szemöldökgerendát ácskötésekkel kapcsolták össze, innen ered, hogy kötött kapunak is nevezték.

A fedeles nagykapu állítása középkori európai hagyomány. Viski Károly 1929-ben széles kitekintéssel, középkori metszetek és történeti munkák alapján vizsgálta a székelykapu párhuzamait és eredetét. Kutatásaiból tudjuk, hogy 15–16. századi várainkban fedeles nagykapuk voltak, amelyek megfelelőit kimutatta ausztriai várak, németországi városok ábrázolásain és Dürer metszetein. 17. századi írott forrásaink nemesi udvarházakból, kolostorudvarok, templomok kőkerítéseiből említenek hasonló fedeles nagykapukat. Az erdélyi fejedelmek tordai kúriájának 1588-ban épült nagykapuja ugyan kőből készült, de galambbúgos és zsindelyes fedél volt rajta (Viski 1929: 66–77). A Viski által bemutatott német, osztrák és magyarországi várkapuk voltak az előképei a 17–18. századi erdélyi nemesi kúriák és udvarházak nagykapuinak, és ezek szolgáltak közvetlen mintául a székelyföldi falvakban a 17. század végétől fölbukkanó galambbúgos nagykapuknak (Szabó T. A. 1977: 305–306).

A legrégibb ismert székely nagykapu a mikházai ferences kolostor 1673-ban készült fedeles kapuja, melyet a Néprajzi Múzeum őriz. Szinte Gábor megállapítása szerint tökéletesen szerkesztett, kötésekkel erősített ácsmunka, díszítését a hornyolás és a {431.} sűrűn belevert faszegek sorozata adja (1909–1910: 46–48). Legrégibb adatunk 1632-ből egy kucsulátai (fogarasi) udvarház kapujáról bizonykodik: „Az utca felől egy öreg deszkás galambucos zsindelyes kapu, mellette egy kis ajtó” (Szabó T. A. 1977: 306). A következő egy siménfalvi udvarház kapujának leírása 1636-ból: „… vagyon nagy eöregh festett harom temerdek oszlopokon allo keöteött galamb bugos kapuja syndelyes, mely kapunak dezkázattyát mostan építették” (Haáz 1942: 88). A Székelyföld régebbi kutatói – Orbán Balázs, Huszka József, Szinte Gábor – túlnyomórészt 19. századi kapukat örökítettek meg, pedig egyes források szerint a fedeles nagykapu a 18. század végén már eléggé elterjedt. II. József erdélyi útja alkalmával, ha galambbúgos kaput látott, olykor rámutatott: „ím, ott is egy uralkodótársam lakik” (idézi Viski 1934: 349). A századfordulón a Székelyföld sík területein: Háromszéken és a Maros mentén új galambbúgos kaput már nem talált a kutató, de Csíkban és Udvarhelyszéken még fedeles nagykaput állíttattak a székelyek (Szinte 1909–1910: 44), 1935 táján pedig Udvarhely megyében csak egyetlen hivatásos, elismert kapufaragót lelt föl Haáz Ferenc. Az utóbbi két-három évtizedben újból szokásba jött a székelyföldi falusi házak, olykor városi magánházak, közintézmények bejáratául díszesen faragott, fedeles nagykaput állítani. A ma élő kapufaragók a tradicionális formákból, díszítőkincsből merítenek, s közben alakítják is azt. Faragványaik a kapulábak és a deszkák egész felületét beborítják, és általában cifrábbak, mint a régiek.

A székely fedeles kapuk készítői nem céhbeli ácsmesterek, hanem kontár ácsok és faragómolnárok voltak. Az a szokás járta, hogy a megrendelő parasztember és felesége nevét vésték a „kicsi kapu” fölé vagy a szemöldökfába, így alig néhány faragó neve maradt az utókorra. Szinte Gábor nyolc, Udvarhely megyében élő 18-19. századi kapufaragó nevére bukkant, akik nevüket a kapun megörökítették, Malonyay Dezső pedig egy máréfalvi öreg molnárt említ, aki az 1900-as években a legdíszesebb kapuzábékat faragta (Szinte 1909–1910: 172; Malonyay 1907–1922: II. 173).

A fedeles nagykapu tölgy- vagy cserefából készült. Egyenes, bog nélküli fatörzseket szemeltek ki vágásra, és egyévi száradás után, félszáraz állapotban fogtak a faragáshoz. A fejszével lenagyolt kapuoszlopokat a faragó simára gyalulta. Fenyéden (Udvarhely m.) a három kapuoszlopot vagy kapuzábét az ún. kontyfa (szemöldökfa) köti össze, ebbe becsapolták a kapuzábékat, és a csapokat 2-2 faszeggel fogták össze. Ezután cirkalommal leszabták a kötéseket és bevállazták az oszlopokba és kontyfába. A kiskapu fölötti felületet a kapukoronája vagy betét (régiesen tükör) tölti ki, amit szintén becsapoltak a két oszlopba.

Az egész kaput alacsony tuskókra vagy bakokra szokták fektetni, hogy a faragó lovagló ülésben végezhesse munkáját. Falusi kovács készítette vésőkkel dolgozott, melyek közül a legfontosabb a kupás véső. A székelykapu díszítményeit más kötet hivatott elemezni, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy gyakori díszítőeleme a napkorong (bevésett rozetta alakjában) és az életfa. A 18. század vége óta terjed a székelykapuk festése. Piros, zöld, kék és fehér festéket használnak. A galambbúg (galambdúc) fenyőből (puhafa) készül, amit ezért sosem faragnak, csak festenek. Födele zsindelyből készül. Festés után az összeállított nagykaput 10-12 ember segítségével állították helyére. 1934-ben egy fenyédi gazda a fiával három hét alatt készített el egy faragott nagykaput, amiért pénzt és teljes ellátást kapott (Haáz 1942: 49–57).

A fedeles kis- és nagykapu mellé gyakran építettek csapott fedéllel ellátott padot, aminek szakállszárító a neve. Ráérő emberek, asszonyok itt jöttek össze beszélgetni. A legtöbb 19. századi galambbúgos nagykapu napjainkra a Hargita tövében fekvő Máréfalván és Malomfalván maradt fenn. Ugyanitt él a kapuállítás szokása, és néhány helybeli kapufaragó távoli megrendelésekre is dolgozik.

{432.} Egy fedél alá fogott kis- és nagykapuk a Felföldön, Cseh- és Morvaországban, Németországban, Oroszországban az ugor népek lakta területen is készültek (Viski 1934: 349). Az összehasonlító kutatás elterjedésüket még bizonyára pontosabban körülhatárolja. A mai Magyarországon a sajókeresztúri (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) református templom kerítőfalának ácsolt fedeles kapuja a legrégibb, 1766-ban állították.

FEJFAFARAGÁS

A fejfa protestáns temetőink sírjele. A magyarországi reformátusok, unitáriusok és sokfelé (pl. a Kisalföldön, Gömörben, a Duna-Tisza közén) az evangélikusok állítottak fejfát halottaik sírjára. Népi megnevezése fűtül valófa, gombfa, gombosfa, kopjafa. Utóbbi elsősorban a Székelyföldön elterjedt, és egyes kutatók véleménye szerint a kopjás temetés emlékét őrzi. A római katolikusok a sírokra kereszt alakú sírjelet állítottak. A különböző típusú sírjelek múltját a tudomány még nem tárta fel kellően.

A 19. század utolsó évtizedeiben a református, unitárius temetőket faragott fejfák sűrű erdeje borította. Csak a hegyvidéki kőfaragó központok környékén jelentek meg tehetős polgárok és családtagjaik sírjain a faragott sírkövek. A faragott fejfák „erdeje” a századelőn s több helyen a közelmúltban is megkapó látványt, esztétikai élményt nyújtott, ám a helybeliek számára minden egyes fejfa jelentést (is) hordozott. A fejfáról tudni lehetett az elhunytnak nem csupán a vallását, hanem a nemét, vagyoni helyzetét, korát, néhol a foglalkozását is. Gönczi Ferenc írja Göcsejről: „A gazdagabb házbeli halottnak szebb és cifrább a fejfája, mint a szegénynek s az öregebbnek is mint pl. a gyermeknek. A szegény ember megelégszik egyszerűen simára faragott fejfával, a vagyonosabbak azonban kigyalulják, cifra kivágásokkal díszítik, sőt néha be is festetik” (Gönczi 1903: 145–146). Leírása – bár nem általános érvényű – más, protestánsok lakta vidékekre is jellemző.

Kiss Bálint szentesi református lelkész 1830 táján a dél-tiszántúli protestánsok temetőit így írta le: „Mindeniknek volt főtől való fája, némelyikre csak egy-két betűvel volt feljegyezve, ki fekszik ott; amelyiknek nagyobb főtől való fája volt, többet metszettek rá … Epitáfiumot is szegeztek némelyek a főtől való fára; néhol ezt márványból faragták ki. Békés vármegyében ezek a főtől való fák bunkósra vannak vágva, Csanád és Csongrádban vagy élesre, vagy pedig kicifrázva, kigombozva voltak, a felső végek kifaragva, feketére festve; ha pedig erőszakos halállal halt meg, veresre” (idézi Csalog J. 1957: 204).

A magyar temetők s kiváltképp a református fejfák néprajzi kutatásának gazdag irodalma van. Több kutatónk a fejfafaragás megörökítésére is gondot fordított, bár erről nincs mindenünnen jó leírásunk.

Göcsejben a 19. század utolsó évtizedeiben a fejfát „többnyire házbeli férfi”, a vagyonosoknak parasztács faragta ki (Gönczi 1903: 144–145). Az Ormánságban ugyanakkor az elhunyt komája, jóbarátja – tehát parasztember –, a századfordulón már inkább faragóspecialista készítette (Zentai 1964: 279–280). Az elhunyt férfirokonai faragták a fejfát a Szilágyságban is (Kós 1974b: 114). A Kárpát-medence keleti felének magyarlakta területein – a szatmári Erdőháton, Kalotaszegen, Székelyföldön – részint parasztok, részint parasztácsok: újabban használt terminológiával faragóspecialisták foglalkoztak fejfafaragással (Szinte 1901; Csete 1942: 201; Erdész 1968). Néhány településen azonban mást regisztrált a kutatás: a „csónak alakú” fejfáiról ismert Szatmárcsekén többnyire ácsok készítették a fejfákat, az 1950-es években éppenséggel kerékgyártómester volt a legkiválóbb fejfafaragó (Nyárády 1960: 198), a {433.} kalotaszegi Magyarvalkón pedig 1942-ben helyi ács- és asztalosmesterek faragták a fejfákat (Nagy J. 1942: 141). A Nagyalföldön a Nagykunságról és a Duna-Tisza közéről vannak adataink, ahol századunk elején ácsok, kerékgyártók és paraszt ezermesterek, ritkán asztalosok voltak a fejfafaragók (Györffy I. 1907: 94; Novák L. 1980: 94).

Bár több vidékről hiányoznak vagy erről éppen nem tájékoztatnak a föltárások, annyi megállapítható: egy-egy tájon, illetve településen a társadalmi munkamegosztás, illetőleg a lokális társadalom differenciálódásának függvénye, hogy kik foglalkoztak fejfafaragással. Ahol a helyi vagy kistáji társadalomban az önellátás kereteit a sokféle kézművesipar még nem feszítette szét, vagyis a munkamegosztás nem bontakozott ki, ott a fejfákat parasztemberek, legfeljebb (a módosabbaknak) parasztspecialisták faragták. Ahol a népi társadalomban a munkamegosztás jobban előrehaladt, ott a fejfák készítői – a parasztfaragók, barkácsnak nevezett ezermesterek mellett – már többnyire képesítéssel bíró famegmunkáló kézművesek: ácsok, kerékgyártók, asztalosok. Jellemző, hogy a fafeldolgozó iparosok szerepét a társadalom differenciálódásában a Göcsej és az Ormánság előtt járó Nagykunságon és a Duna-Tisza közén mutatta ki a kutatás.

Időrendet tekintve árnyalt helyzetfölmérést egyedül az ormánsági fejfakészítésről ismerünk: a múlt században az elhalthoz közelálló parasztemberek, a századfordulón specialisták, a 20. század közepén viszont bognár-, ács- vagy asztalosmesterek készítették a fejfákat. A koma vagy jóbarát viszontszolgálat nélkül, barátságból vállalta a faragást, a „szakosodott fejfafaragók” munkáját ajándékkal vagy visszasegítéssel viszonozták, az iparosnak pedig fizettek (Zentai 1964: 279–280). Helyenként valóságos faragódinasztiák alakultak ki, ilyen volt például egy nagykőrösi család, amelyben a 19. század közepe óta négy nemzedéken át voltak gombosfát faragó ácsmesterek (Novák L. 1980: 94).

Gyakran még életükben kiválasztották azt a fát, amelyből fejfát óhajtottak maguknak. A tölgyfa, az Alföldön az akácfatörzs évekig pihent az udvaron, a kerítés mellett. Amikor a halál bekövetkezett, hívatták a fejfafaragót vagy elvitték hozzá a kiszemelt fát, hogy a fejfa a temetésre elkészüljön.

A fatörzset bakra, ászokra helyezték s lehántották a kérgét. A faragó előbb fejszével kinagyolta a törzsből az oszlopot, mérték után megjelölte a fejfa részeit, majd bárddal vagy faragófejszével a faragáshoz látott. A nehezen hozzáférhető helyeken kézvonót és vésőt használt. Régebben a fejfafaragó parasztoknak és specialistáknak csak fejsze, bárd, kézvonó és véső volt az eszközük. A kézművesek és az őket követő specialisták már fűrészt és gyalut is használtak.

Egyes fejfafaragók a sírfelirat vésését is elkészítették, mások csak a faragást végezték, és a felírást a fejfaíróra, kopjafaíróra bízták. Neves fejfaírók működtek századunk első felében is a szatmári Erdőháton (Erdész 1968).

A kész fejfa lábát rendszerint megpörkölték, hogy ne korhadjon el hamar, felső részét pedig sok településen – de nem mindenütt (!) – korommal vagy fahamuval feketére festették. A Szilágyságból és Nagykőrösről ismert az az eljárás, hogy a vízben oldott hamut, illetve a bécsi korom nevű festéket állatok májával dörzsölték a fejfára. Désházán a torra levágott borjú vagy tyúk máját, Nagykőrösön a mészárszékben vásárolt marhamájat használták erre. Kós Károly pogány kultusszal (a halott etetése) magyarázza az eljárást, Novák László racionális magyarázatot ad: a véres máj jó kötőanyag, ami hosszú időre konzerválta a fára vitt festéket (Kós 1974b: 114; Novák L. 1980: 97). Kívánatos lenne az eljárást és hátterét másutt is földeríteni.

{435.} A fejfák festése a Duna-Tisza közén és a Nagykunságon az elhunyt korát jelezte: az idősebbek fejfáját sötétbarnára vagy feketére, a felnőttekét kékre és szürkére, a gyermekekét fehérre vagy világoskékre festették.

Több tájunkon különbözött a férfi- és női fejfa faragott dísze, például a háromszéki Bodoson a férfi gombfájának ismertetőjele a sapka, az asszonyé a konty, lány és fiatalasszony fejfájáé a tulipán volt. Az Ormánságban viszont nem tettek különbséget férfi és nő fejfája között, s gyermeknek, idősnek egyforma fejfát készítettek (Zentai 1964: 281). A fejfa részeit általában az emberi testrészek megnevezésével illették, így Bodoson a férfinak állított gombfa részei: sapka, egyes lapocka, gomb, nyak, bajusz, törzs, szív, köldök, láb (Balassa 1947). Kalotaszegen a fejfa legfelső része a faragvány formája szerint tulipán, csillag vagy más alakzat, alatta van a homlok, az eresz, a törzs és a földbe ásott láb (Malonyay 1907–1922: I. 257). A fejfák homlokára több helyen az elhunyt foglalkozását jelképező szerszámot véstek: ácsnak szekercét, kovácsnak üllőt, kalapácsot.

Szatmárban és a Duna-melléken Dömsöd és Foktő között minden falunak kialakult a maga fejfatípusa, amitől a helyi faragók nem tértek el. A falusi temetőkben mégis föltűntek a helyi típustól különböző fejfák, aminek az exogámia a magyarázata: az elszármazottnak szülőfalujából hozattak fejfát, de az is előfordult, hogy az elhunytat kérésére szülőhelyén temették el, s „idegenben” készült fejfájával együtt vitték haza (Erdész 1968: 201).

A fejfáknak három alaptípusát különböztetjük meg: a fatönkös, az oszlopos és a táblás fejfák csoportját, melyekről más helyen olvasható áttekintés (Pócs 1979: 98107).

A Székelyföldön a századfordulón már kevés helyen állítottak kopjafát, mert nehéz volt tölgyfához jutni, s inkább az olcsóbb és tartósabb homokkőből faragtattak sírjelet (Szinte 1901: 121; Cs. Sebestyén 1905: 103). A reformátusok lakta alföldi településeken, ahol a fejfa akácfából készült, tovább élt a fejfaállítás szokása. Sok helyen az 1930-1940-es években még gyakran állítottak temetői fejfát. A magyarországi fejfatípusok között különleges hely illeti meg a szatmárcsekei református temető ún. „csónak alakú” fejfáit, melyeknek eredetével több kutató foglalkozott. Debrecenben is jellegzetes csónak alakú végződésű fejfákat állítottak, rendszerint szomorúfűzfa díszítéssel és ABFRA („A boldog feltámadás reménye alatt”) kezdőfelirattal. Zoltai Lajos 1919-ben még több mint 300 ilyen fejfát rajzolt le és nyolc, akkor már rég elhalt fejfafaragó-mester nevét jegyezte fel (Zoltai 1928: 16-24; Sápi 1965: 179–184). A fejfafaragás hagyománya Szatmárcsekén napjainkban is él. Hasonló fejfákat a FelsőTisza-vidék más falvaiból s Kunhegyesről is ismerünk.

FASZÉNÉGETÉS

A szénégetők az ércolvasztáshoz nélkülözhetetlen olcsó faszenet állítottak elő, ezért munkájuk és termékük iránt régebben a kovács- és lakatosmesterek, majd a hazai kohászati központok támasztottak jelentős igényt. A Felföldön és Erdélyben elsősorban olyan hegyvidéki települések lakói foglalkoztak szénégetéssel, amelyek közelében vasbányászat és erre épülő vasolvasztás folyt, így a Diósgyőrhöz, Salgótarjánhoz közeli hegyi falvak, Torockó és környéke, a Marosvásárhely vasműveseit ellátó Nyárádselye és a Brassónak termelő Bodza lakói. A Lápos vidékén 1822-ben indult meg a vasbányászat, 1847-ben állami vasolvasztó és öntöde kezdte meg működését, ami után a tájon felföldi telepesekből kis szénégető telep létesült. A telep keletkezése {436.} szép példája annak, hogyan alakította a 19. században kibontakozó tőkés nagyipar a táj népéletét, lakóinak foglalkozását.

A faszén felhasználása megnőtt a 19. század utolsó évtizedeiben, amikor is tért hódítottak a korábbiaknál finomabb gyári vásznak: a gyolcs, a kanavász, a sifon, melyeket már nem mángorlóval, hanem faszenes vasalóval (amit a gyáripar nagy mennyiségben állított elő) simítottak. Ettől fogva a faszén fokról fokra valamennyi városi és falusi háztartás szükségletévé vált.

A fokozódó igények kielégítése az erdőségek rablógazdálkodás-szerű kiélését eredményezte, amihez hozzájárult a hamuzsír, a salétrom főzése és a mészégetés is. Az erdők részint uradalmak, részint községi, városi közbirtokosságok birtokában voltak. A faszénégetés a Bakonyban beilleszkedett az uradalmi nagybirtok gazdálkodási szervezetébe. Ahol a közbirtokossági erdőt hasznosították szénégetésre, ott eredetileg minden helybeli lakosnak joga volt bizonyos mennyiségű fához, s az ezen felül kitermelt fáért fizetnie kellett. Szokás volt, hogy a fakereskedők lábon, vagyis kivágás előtt megvásárolták az erdőt, és a kitermelt fa egy részét épület- és szerszámfának, más részét tűzifának és faszénégetésre hasznosították. Ilyen esetben a szénégetőket a kész faszénért hektószámra fizették. Előfordult, hogy a vállalkozó a szénégetés helyszínére szállíttatta a fát, és onnan elfuvaroztatta a kiégetett szenet. Ez esetben a szénégető már akkordban dolgozó munkás volt.

Jó faszenet bükkfából lehet égetni, de alkalmanként gyertyánt, kőrist, cserfát is hasznosítottak e célra. A szénégető helynek Erdélyben baksa- vagy vátrahely, a Bakonyban boksahely a megnevezése, a Lápos vidékén még tűszhelynek, Szentgálon szürünek is nevezik. Magas fekvésű, száraz helyet választanak, amit a szükség szerint elegyengetnek, mert a baksahelynek a varságiak szerint olyan tisztának és egyenletesnek kell lenni, mint a szérűnek. A kisebb, 80 űrméter fa kiégetéséhez való boksának 8 m átmérőjű helyet készítenek. Ahol nem akad vízszintes földterület, ott a lejtős hegyoldalon teraszt képeztek ki.

A baksahely közepén előbb négy darab, élére állított, 100-130 cm hosszú fahasábból üreget alakítanak ki, amit fahulladékkal, forgáccsal töltenek ki úgy, hogy az üreg egyik oldala a begyújtás céljára szabadon maradjon. Ez az ún. baksabél, amely köré állítják egymásnak támasztva a fahasábokat. Amikor 2-3 m átmérőjű kört kialakítottak, megkezdik a másik sor fahasáb rakását az előző tetejére. A baksát a közepén három rend, egymásra állított fahasábból rakják, így végül 3-3,5 m magas, kupola forma farakás készül. A baksabéltől a baksa széléig körülbelül 15 cm széles rést, gyújtólikat hagynak, ezen keresztül történik a baksa meggyújtása.

Az összerakott baksát lehullott falevéllel, száraz avarral betakarják, majd legalább 10 cm, néhol 20-25 cm vastagon beföldelik, de a tetején szellőzőnyílást hagynak, hogy könnyebben meggyulladjon. Az erdélyi szénégetők a gyújtólikon bedugott karó végére kötött csóvával alul gyújtják be a baksát, míg a bakonyiak a farakás kezdetén, a boksa közepén hosszú faágat szúrnak a földbe, ezt most kihúzzák és a helyébe, a boksa tetejéről, parazsat öntenek. A szakirodalom szerint a székelyvarságiak gyakorlata őrzi a régebbi munkamódot.

Begyújtáskor a baksa csúcsától méternyi távolságra, oldalt 4-8 szelelőnyílást nyitnak. Miután a tűz a baksa tetejéig terjedt, az ott lévő rést fadoronggal betömik, majd földdel lefojtják, hogy a farakás lassabban égjen. Ilyenkor a szénégető a baksa oldalához támasztott lajtorján (létrán) megy fel, nehogy a már parázsló baksa beroppanjon alatta, s szerencsétlenség érje. A baksa csak felülről juthatott némi oxigénhez, mert az alulról behatoló levegőtől a fa hamuvá égett volna. Az oldalán nyitott szellőzőnyílások biztonsági szelepként is szolgáltak, kivezették a képződő gőzöket. {437.} Ha a szénégetők nem ügyeltek rá, előfordult, hogy a baksa „felrobbant”, és emiatt – ha pénzért égették a szenet – ők is károsodtak.

Egetés közben a baksa oldalán mind lejjebb és lejjebb szúrkálnak szellőzőréseket, miközben az előző lyukakat betömik. A fa elszenesedését az mutatja, hogy a baksa oldala összeesik, megroggyan. Egy nagyobb, 150 m3 fából rakott baksa nyáron 14-16, télen 10-12 nap alatt ég ki.

Égetés után a szénrakásról fa- vagy vasgereblyével lehúzzák a földet, a gazt, majd port lapátolnak rá, hogy a faszén lefojtva hűljön ki. A lehűlés legalább egy napig tart. Ezután következik a szén tisztázása, más kifejezéssel vetkőztetése: a faszenet nagy kampóval vagy vasvillával kihúzzák a por alól, portalanítják és halomba gyűjtik. „A jól égett szén úgy cseng, mint a cserépedény” – emlegetik a székelyvarsági szénégetők, a bakonyiak pedig azt mondják: „Úgy szólt, mint a harang.” A még izzó vagy lángra lobbanó fadarabokra port lapátoltak vagy vizet locsoltak. 1 m3 száraz bükkfából rendszerint 5 hektó (kb. 110-120 kg) faszenet égettek.

Egy baksánál általában két szénégető dolgozott. Égetés közben nem volt szabad elhagyniuk a baksát, a begyújtás utáni két nap csak felváltva alhattak. Gyakran egymás közelében 2-3 baksát is égettek, 1-2 napos munkafázis-eltolódással. Az erdélyi és a bakonyi szénégetők hasonló eszközöket használtak, az előbbieké valamivel kifinomultabbnak látszik (Tagán 1943; Hegyi 1978a: 101-107; Kós 1978b).

Mivel télen-nyáron az erdőn tartózkodtak, a hegyoldalban ideiglenes szállást, kalibát, vagy állandó építményt, gunyhót építettek maguknak. A székelyvarsági szénégetők kalibája 2,5 × 3 m hosszú fákból összetákolt, kúp alakú kunyhó. A lakóhelyüktől távol dolgozó munkások állandóbb jellegű, szelementetős gunyhót készítettek, melynek az oldalához és a faágakkal borított tetejére földet hánytak. A kunyhóban két priccs, kecskelábú asztal, pad, vaskályha állott. Nyáron a kunyhó előtt raktak tüzet.

A szénégetés művelete az ércolvasztás és a kovácsolás fölfedezése (a rézkor) óta lényegében nem sokat változott, és a nagyipari kohászat mellett is megtartotta létjogosultságát.

ÁCSMESTERSÉG

Ács szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. A 12. században a dömösi és a pannonhalmi egyházi birtokon, a 13. század elején egyes várszervezetekben számos háznép ácsmunkával teljesített szolgálatot. Több településen a lakók zöme ácsként dolgozhatott, innen eredt e falvak Ács és Taszár (vagy Teszér) elnevezése (a szláv taszár szó ’ács’-ot jelent). Árpád-kori és középkori forrásainkban a mesterségnév gyakran alch (alcs) alakban bukkan elő.

A korai ácscéhek Erdélyből ismeretesek, ahol 1485-ben önálló barcasági ács céhunió alakult (Kovách–Binder 1981: 28). Az ácsok a céhalapításra rendszeresen társultak – főleg kisebb városokban – más famegmunkáló kézművesekkel (kerékgyártókkal, molnárokkal), vagy építőmesterekkel (kőművesekkel és kőfaragókkal). A Felföldön és a Nyugat-Dunántúlon – az ismert forrásanyag szerint – a 17. század első felében létesültek ácscéhek: Selmecbányán (1607), Lőcsén (1614), Pozsonyban (1615), Kismartonon (1633) stb., de az Alföldről és a Tiszántúlról csak a török utáni időkből ismerjük az ácsok önálló, illetve más iparágakkal társult céheit. Az ácsmesterek – Erdélyt nem számítva – 33 önálló céhet, a molnárokkal 16 és a kőművesekkel 20 társult céhek alapítottak Magyarországon (Céhkataszter II.) – kevesebbet, mint más faipariágak: a kádárság, asztalosság és a bognárság mesteremberei. Pedig az ácsok a mindenkori népesség alapvető szükségletének ellátásán: hajlékának építésén dolgoztak. Az okok boncolgatása messzire vezetne, és egyelőre kevés a mesterség helyi múltjáról föltárt forrásanyag, de annyi megállapítható, hogy céhbeli ácsmesterek a 17. század elejétől a 19. század közepe tájáig csak városokban és földesúri, uradalmi központtal, várral rendelkező településeken működtek. Az ácscéheknek voltak ugyan vidéki, „filiális” mesterei, de elég kevesen, és ők is mezővárosokban vagy hasonló nagyságrendű helységekben dolgoztak. A céhbe tömörült ácsokat a városi magisztrátusok, iparos és kereskedő polgárok, a földesurak és az egyházak látták el munkával. A falvak parasztnépe az ország nagy részén évszázadokon keresztül maga építette, faragóspecialisták közreműködésével lakóházát és egyéb épületeit. Falun csak a nemesi udvarház, kúria vagy kastély, a templom és a harangláb épült céhes ácsmesterek munkája révén – azok sem mindenütt. Ez a helyzetkép tájanként más-más ideig látszik jellemzőnek, amire alább még visszatérünk.

A 17. századi összeírások gyakran említenek olyan molnárokat, akik a földesúrnak ácsmunkával szolgáltak; például: „A molnárok tartoznak fejszével szolgálni minden esztendőben két hétig, ahová kívántatik” – írják a felvidéki Nagy-Tapolcsányról. Ennek az a magyarázata, hogy a korabeli molnárok faragók, malomépítők is voltak, így kiválóan ismerték a faszerkezetek illesztésének és rögzítésének módját (Takáts 1961: 40–50). Bizonyára ezért alapítottak számos településen az ácsokkal közös céhet. Hódmezővásárhelyen, ha a faragás munkáját mesteremberre bízták, még a 18. század {440.} végén is jobbára molnár végezte. Uradalmi molnárok ács- vagy más fafeldolgozó munkával való foglalkoztatása Erdélyben a 19. század közepén is előfordult: „Meg fogadtam Molnáromnak a Náznánfalvi malmamba Bágya Juont kinek is lészen kötölössége … Mikor szükségem lészen udvaromba dolgozni, áts vagy asztalasi munkát kötolös tenni” (Szabó T. A. 1976–1984: I. 71).

A 14. század közepén az alsólendvai uradalom birtokosa megengedte, hogy jobbágyai szabadon eltávozzanak, magukkal vigyék mindenüket, azonban nem vihették el a maguk készítette házat és kerítést, mely – a földesúr szerint –,,a telekkel kapcsolatban van”. Más, 14-15. századi oklevelekből tudjuk, hogy hatalmaskodó birtokosok a házak fáját elhordták. E forrásaink fagerendákból összerótt boronaházakról tanúskodnak. A középkor századaiban az ország erdős területein a faépítkezés általánosan elterjedt volt. Gyakran alkalmaztak fagerendákat a várak megerősítésére: „A bástyák vastag fákból faragott boronáknak magassan való fel-rakásokkal erősítettek” (Szarvas-Simonyi 1890–1893: I. 291). Valószínűleg igaza van Cs. Sebestyén Károlynak abban, hogy a középkor folyamán alakult ki az ács szó máig ismert jelentéstartalma: házgerendák megmunkálásával és összeszerkesztésével foglalkozó mesterember.

A 17. századi ács munkájáról Comenius ad szűkszavú, de kiválóan eligazító leírást: „Az ács megfaragja (bárdolja) a színlő bárddal az épületre való fát (…) és fűrészli fűrésszel … Azután fölemeli a megfaragott fát a tekerő emelővel, az ácsló- (faragó-) tőkékre (székekre) reászegezi (megerősíti) kajmáccsal (vaskapoccsal, kötővassal), egyenessen megméri zsinórral (csapómadzaggal), akkor osztán öszvefoglalja a falakat, és öszveszegezi (szörköszteti) a baronafákat öreg, vastag szegekkel” (Comenius 1959: 154–155). A jellemzésben a későbbi népéleti leírások néhány részletére és máig használt eszközeire figyelhetünk föl. Számunkra most az a legfontosabb, hogy a faházat alkotó gerendák megmunkálását és összeillesztését említi az ácsok munkájaként. Comenius Sárospatakon írta az egykorú kézművességet is bemutató kézikönyvét (A látható világ), amiből arra következtetünk, hogy ismeretanyaga szülőföldjén kívül az erdőben gazdag Felföldről származott. E területeken a 17. században a faépítkezés volt az uralkodó. Ahol építésre alkalmas fa a Kárpát-medencében előfordult, ott ehhez évszázadokon át hozzá lehetett jutni. A 18. század közepén például az egri püspöki uradalom még rendszeresen ellátta épületfával a jobbágyokat, a század vége felé azonban az erdők faállománya már erősen megfogyatkozott (Bakó F. 1967: 165). A fa értéke megdrágult. A Helytartótanács 1772-ben korlátozta a faházak építését, és rendeletét egyes vármegyék tovább szigorították. A tilalmak a faépítkezést egy csapásra nem tudták fölszámolni, de a fa felhasználásában változást idéztek elő. A teljesen fából épülő boronaházak helyett egyes vidékeken – például a Mátra és a Bükk hegység falvaiban, Baranya és Somogy megyében – kevesebb épületfát igénylő gerendavázas falakat (talpasház, tömésfal stb.) építettek, amelyek már korábban is ismertek voltak. Az építőanyag változása új épületszerkezetek kialakítását vonta maga után, vagyis módosította az ácsok munkáját is. A népi építészeti kutatások szerint faházak, a Székelyföld fában még bővelkedő területeit kivéve, körülbelül a 19. század közepéig épültek. Azóta a fagerendák alkalmazása a melléképületek (csűrök, pajták, gabonatárolók, ólak) építésében tartotta magát némely vidéken.

A faépítkezés régebben elterjedt voltát mutatja, hogy 1910-ben az ország területén a lakóházak 28,2%-a volt fából vagy más anyagból (sövényből) épült. Ez az arány nagy szóródást takar: míg Székelyföldön a házaknak 90%-a, Zalában 22,5%-a, Vas megyében 18%-a volt fa- vagy vesszővázas szerkezetű, addig a szintén dombos, erdős Nógrádban már csak 8,6%-a, Somogyban pedig 7%-a (Bakó F. 1967: 163).

{441.} Az egyes településeken a 18–19. században ácsmunkával foglalkozók számát megállapítani nehéz, sok helyen nem is lehetséges. Szabó T. Attila a 17–19. századi levéltári források tanulmányozása alapján az alábbi magyar és latin köznévvel jelzett kalotaszegi jobbágyparasztokat tekintette ácsmunkával foglalkozóknak: ács, faragó, faber lignarius, molnár, molnármester. Ám ezek a mesterségnevek az egykorú iratokban nem mindenütt szerepelnek. Nagyobb városok összeírásai viszont már a 18. században föltüntetik a céhbeli ácsmestereket. Debrecenben az 1770-1780-as években megkülönböztették a magyar ács- és német ácsmestereket, utóbbiak 1783-ban a kőművesekkel alapítottak céhet (Varga 1981a: 310, 315). Ugyanez a két mesterségelnevezés előbukkan a szegedi forrásanyagban is: 1796-ban egy szegedi építőmester vállalta a kisteleki csapszék építését, mely szerint a lakóháznak „Magyarossan az pallattyai nádbul lészen megh vettve … az padlás egészlen gömölve sárral meg rakva”, az épület gerendáit pedig „német ács módjára” kell megfaragniuk (CsmLt Szeged város tanácsának iratai 1796. 678). Úgy látszik, a tapasztott nádpadlatot a „magyaros”, mai szóhasználattal a népi építkezés sajátjának tekintették, amihez képest a gerendák faragása, talán illesztése a német ácsok munkamódjával történt. Ezt a módszert egyelőre pontosan nem ismerjük, de a megfogalmazás arra utal, hogy a több évszázados paraszti építőgyakorlat mellett a 18. század végén éltek újabb munkamódok, amelyeket a német ácsok képviseltek. Nem véletlen, hogy ennek írott emlékei az Alföld két legnagyobb, fejlett kézművességgel rendelkező városából kerültek elő.

A Nógrád megyei Diósjenőn az 1910-es évekig nem dolgozott képesített ács, Tápén 1936-ban, Kecelen 1941-ben váltott iparengedélyt az első képesített ácsmester. Ez a helyzetkép – némi fáziskülönbséggel – a kisebb alföldi falvakban gyakorinak mondható. Korábban részben képesítés nélküli parasztfaragók, részben az iparhatóságtól háromévi gyakorlat után segédlevelet szerző ácssegédek végezték falusi építkezéseken az ácsmunkát. Századunkban a föld-, sár- és téglafalú házak építési vállalkozói többnyire a kőművesmesterek, akik közül számosan – főleg az idősebbek – értettek az ácsmunkához is, de gyakoribb, hogy erre képesítetlen barkácsolókat vagy ácssegédeket alkalmaztak. Az építkezők számára az volt a fontos, hogy a tetőszerkezetet igényeik szerint jól össze tudták állítani. A falvak és mezővárosok módos építettői az utcafrontos, széles, száraz kapubejárattal ellátott polgárházak tetőszerkezetének készítését természetesen képesített mesterekre bízták. Élelmes, jó hírű, ácspallérnak nevezett vállalkozók nagyobb építkezésen 8-10 segéddel és inasokkal dolgoztak.

A mesterség nem volt helyhez kötött iparág, ami mozgékonnyá tette művelőit. Ügyes ácsokat a környéken sokfelé elhívtak, a 19-20. századi építőkonjuktúrák idején számosan dolgoztak nagyvárosi építkezéseken. Az utóbbi kihatott a mesterség technológiai fejlődésére és létrehívta szakosodását: budapesti építkezésen már a század elején kötő-, zsaluzó- és állítóácsok tevékenykedtek.

A mesterség eredeti eszközanyaga nem nagyszámú: legfontosabb a fejsze (székely tájszóval fészi), aminek legalább két válfaját használták – a favágó vagy nagyolófejszét és a faragófejszét. Utóbbinak két változata a hosszabb nyelű szekerce és a rövid, rendszerint görbe nyelű bárd. A fejszés ácsolás régi eszköze a cigányfúró, amivel a szarufák végein a faszegek helyét fúrták be. Régen az ácsoknak is volt faragószékük (vonószék, vonópad), amelyen a vonókéssel szerszámnyelet munkáltak meg. A csapok kifaragására, vájatok vésésére vésőfejsze, más néven vésőcsákány, kapavéső szolgált (Frecskay 1912: 5; Kós 1972f: 30–32; Selmeczi Kovács 1976: 42–43).

Ácsfűrészt a székelyföldi Kászonban és a somogyi Nemespátrón az 1830-as évek óta használnak, bár az erdélyi írott forrásanyagban 1744-ben bukkan elő: „Edgy nagy {442.} áts fűrész” (Szabó T. A. 1976–1984: I. 71). Fatörzsek deszkának való feldolgozására használták: a vastag szálfát állásra fektették, egy ember húzta a fűrészt fenn az álláson, kettő pedig lenn a földön. Erdélyben a hegyi patakok mentén az 1830–1840-es években elsokasodó vízifűrészek, majd a Tisza, Duna, Maros melletti városokban létesült fűrésztelepek temérdek deszkát, fenyőgerendát állítottak elő, ami a kedvező fekvésű településeken megkönnyítette az ácsok munkáját. A rámás vagy félkézfűrész legutoljára, a századforduló táján Kászonban terjedt el.

Utóbb az ácsok szerszámkészlete különböző vésőkkel és gyalukkal egészült ki. A vándor ácssegédek állandó eszközkészlete az 1930-as években a következő volt: 1 szekerce, 1 rámás fűrész, 1 véső, 1 vinkli vagy ácsderékszög, 1 tisztítóvas és 1 kisgyalu (93. ábra). A mesterek ezenkívül faragófejszét, bárdot és fúrókat hordtak magukkal szerszámosládájukban.

A Kárpát-medencében boronafalas és gerendavázas, ún. ravásos vagy zsilipelt technikával készültek faépületek. Mindkét faltechnika múltját és összefüggéseit az {443.} építkezésről szóló fejezet tárgyalja majd a sorozat egy másik kötetében, viszont ki kell térnünk arra a – szakirodalmunkban elterjedt – véleményre, hogy az erdős hegy- és dombvidékeken régebben minden (vagy csaknem valahány) parasztember értett a faház építéséhez.

Vegyük sorra, a teljesség igénye nélkül, a fontosabb kutatási eredményeket. Legrégibb Nemes-Népi Zakál György Őrségről szóló leírása, 1818-ból: „A’ Házat az Eörséghi Ember maga építti magának fábul, szomszédjainak és jó Embereinek segíttségével. Minden Ember ért valamit a faragáshoz. Már ma ugyan minekutánna az Emberi mívelődés csinosabb lakhelyre vágy, találtatnak némely építtő Mesterek, a kiket a tehetősebbek az építtésre meg hívnak” (Nemes-Népi Zakál 1985: 42). Gönczi Ferenc Göcsej és Hetés vidékének régebbi faépítkezéséről századunk elején így írt: „Aki építtetni akart, összehívta jóismerőseit, kik között 1-2 faragcsálni tudó volt, kimentek az erdőre, levágták az alkalmas fákat s hazahordták, otthon a talpakat, gerendákat stb. kifaragták s hozzáhordták az építéshez. Fűrészt egyáltalán nem használtak; mindent bárddal, fejszével végeztek…” Ez a helyzetkép a 19. század első felére és közepe tájára vonatkozik, majd a századvég építkezésére térve a szerző így folytatja: „Most olyan parasztembert vesznek, ki a ház építéséhez ért. Csaknem minden községben van 4-5 ilyen egyén. Az ily ember kiegyezik a munkára, vagyis áttollába vállalkoznak arra több társsal… A munkát a derékok, vagyis a házrészek száma szerint számítják. Kis, 3-4 derékból álló épületet 80-100 koronáért s fél akó borért; a nagyobb, 8-10 derekas épületet 200-250 koronáért építik meg” (Gönczi 1914: 470).

Az Őrség népi építészetének újabb kutatója, Tóth János szerint a 20. század elején még minden falusi férfi értett az ácsmunkához. Az igényes ácsszerkezetek ismertetése után megállapítja: „A régi népi mesterek és a mai falusi ácsok szakképzettsége azért olyan fejlett, mivel csak azok foglalkoztak – és foglalkoznak – ácsmunkával, akik szerették – szeretik – ezt a nemes mesterséget” (Tóth J. 1971: 70, 72). Megállapítása – igaz volta mellett – leegyszerűsítő és úgy tűnik, ellentmond az őrségi parasztemberek között általánosnak vélt ácstudásnak.

A székely ház leírásai közül a legújabbat vesszük alapul: „Mindenki maga építette házát, s legfennebb kikérte az ügyesebb szomszédok tanácsát… Kimondott hivatásos ácsmesterek még ma [1950-es években – J. A.] sincsenek, mert … az idevalókkal úgy van, hogy nem kell külön tanulják, mert már a fészivel születnek… A szegődő ácsok általában a falu földnélküli vagy kevés földű szegény rétegéből kerültek ki, akik munkájuk ellenében, különösen régen, gabonát kértek.” Munkájukra elsősorban módosabb gazdák tartottak igényt (Kós 1972f: 33–34).

E leírások ugyan először a parasztok hozzáértését, a szomszédok, ismerősök segítő munkáját emelik ki, de nem kerülheti el figyelmünket, hogy a faházat építő módos gazdák az Őrségben, Göcsejben és Székelyföldön ácsokat fogadtak – az Őrségben már a 19. század első évtizedeiben. Arra is fölfigyelhetünk, hogy az Őrség 1818. évi leírása nem állítja általánosan elterjedtnek a paraszti ácstudást: „Minden ember ért valamit a faragáshoz” – szól a kortársi jellemzés –, és az építkező szomszédai segítségével építi föl házát. Akárcsak Göcsejben, ahol az építkezés ideje alatt jól tartott ingyenmunkások között mindenütt akadt egy-két „faragcsálni tudó” paraszt. Ezek a megjegyzések minden bizonnyal faragókra, mai fogalmaink szerint képesítés nélküli specialistákra, parasztácsokra utalnak. Az is kiderül a forrásokból, hogy a 19. század eleje óta a faházépítés munkaszervezete jelentős mértékben változott. A század elején még számottevő volt a kalákamunka, a faragásban jártas parasztemberek közreműködésével, később a faragómunkához különösképpen értő falusi parasztok szerepe nőtt, hozzáértésük {444.} révén kiváltak társaik közül, és már pénzért vagy természetbeni juttatásért végezték munkájukat. A korábbi szakirodalom ennek valószínűleg azért nem tulajdonított jelentőséget, mert az önellátást szolgáló paraszti házi munkát és a parasztspecialisták tevékenységét nem különböztette meg egymástól úgy, ahogyan az utóbbi évtizedben megtesszük (vö. MNL II. 505).

Újabban több kutató mutatott rá a parasztácsok, vagyis a képesítetlen specialisták szerepére a Heves, Borsod megyei boronafalú és zsilipelt falú faházak, valamint a Somogy megyei talpasházak építésében (Bakó F. 1967: 168–170; Knézy 1973: 216; Selmeczi Kovács 1976; Paládi-Kovács 1982: 86–87). Véleményüket alátámasztja, hogy a boronafal és a gerendavázas falszerkezetek készítése olyan famegmunkálási és épületszerkesztési ismereteket igényelt, amelyekkel egy-egy paraszti közösség, például falu minden férfitagja nem rendelkezett. Tegyük hozzá, nem is volt szükségük rá, mivel a munkamegosztás kibontakozásával ezt a munkát mások jobban el tudták végezni. A belső-somogyi falvakban például a talpasház gerendáinak és tetővázának összeillesztése ácsmunkához értők feladata volt. Az építkezéshez rendszerint egy mester szegődött el három legénnyel. A munkában a ház farészeinek rögzítéséhez szükséges faszegek kifaragásával, a fa kitermelésével, hazahordásával, a gerendák emelésével az építtető család férfitagjai is kivették a részüket. Az is igaz, hogy a faépítkezésen az építő ács, az építtető paraszt és segítőtársai munkája eléggé összefonódott. Csak az építéstechnika és a munkaszervezet aprólékos vizsgálatával lehetett az egyes személyek szerepét pontosan körülhatárolni (Knézy 1973: 216–219; Selmeczi Kovács 1976: 47–48).

A fából rótt épületek változatait, azok technológiáját a népi építészeti fejezet ismerteti, itt néhány olyan munkamódra kell szorítkoznunk, amelyek a paraszti szükségletekre dolgozó ácsok mesterségbeli fölkészültségét és az alkalmazott épületszerkezeteket érzékeltetik.

A faépítkezés eljárásai a 20. század első évtizedeiben az észak-magyarországi csűrök építésében éltek tovább. Ezek a csűrök gerendavázas szerkezetű, ravás- vagy fonásfalú építmények. Talpfának, falgerendának, oszlopnak tölgyfagerendát, az épület oldalának bükk- vagy tölgydeszkát használtak. A gerendák lehántolásában, megfaragásában az építkező parasztembernek faragók segítkeztek, akik értették az épületelemek elkészítésének módját, de az egész munkát fogadott mesterember, ács irányította. Az ács választotta és szabta ki az egyes épületrészeknek legjobban megfelelő gerendákat, kiszabta az elemek összeállításához szükséges bevágásokat, csapokat.

A csűr alapját négy talpfa alkotja, amelyeket a legvastagabb tölgygerendákból választották. Az épület sarkain a talpfákat a múlt században egyenes bevágással rótták össze. A csűr összeszerkesztésére az ácsok országszerte a ró, rovás (ravás) kifejezéseket használták. A századforduló után épült csűrökön már fél- vagy egészfecskefarkú rovást alkalmaztak, ami kapocsszerűen fogta az egymást keresztező gerendákat. Ezt a technikai fogást az építőanyag változása is szükségessé tette, a múlt században ugyanis gyakoriak voltak a 25-35 cm vastag talpfák, amelyeket nyugodtan összeköthettek akár 15-20 cm mély bevágással, de a század eleji építkezéseken leginkább 18 × 18 cm-es talpfákat fektettek le. Az épületgerendák vékonyodása tehát kikényszerítette az ácsolási technika megváltozását. Ugyanígy illesztették a négy anyatalpfába a kereszttalpfákat.

A csűr sarkain a talpfákba négy vastag sarokoszlopot és 1,5-2 méterenként újabb oszlopokat csatoltak. Régen kisméretű, 5 – 5 cm-es csapokat faragtak az oszlopok végén, amelyek a talpfából kivésett csaplyukba illeszkedtek. A talpfát és az oszlopokat kötésekkel, kötőfákkal erősítették egymáshoz. A csűr hosszában felállított oszlopok {445.} tetejére került a két koszorúgerenda, koszorúfa, melyeket igyekeztek – a jó megtartás végett – egy darab szálfából kiállítani. 16-18 méter hosszú csűrök építésénél ez ritkán fordult elő, ezért ahol szükségessé vált, a két koszorúfát teljes rálapolással illesztették össze, amit két somfaszöggel erősítettek meg.

A szarufák fenyőgerendából készültek. Alaphosszúságuk a csűr szélességének kétharmad része, amihez hozzáadtak a koszorúgerendán túlérő ereszre 40-50 cm-t. A leszabott, párba válogatott szarufákat felső végükön csapolással vagy villáskötéssel kapcsolták össze. A szarufa alsó vége régi csűrökön nem ért túl a koszorúgerendán, hanem abba volt becsapolva, ún. ojtott csapolással. Újabban a szarufán a végétől számított 50 cm-re derékszögű bevágást, ún. kármi bevágást ejtettek, ez illeszkedett a koszorúgerendára, s az illeszkedést szöggel biztosították.

Valamennyi épületelem előkészítése, megszámozása után került sor a gerendavázas csűr vázának felállítására, amit ácsmester irányított. A talpfák alá termésköveket helyeztek, hogy azok a földtől ne nedvesedjenek át. A kövekre lefektették a talpfákat és összeillesztették a keresztgerendákkal. Ezzel elkészült a csűr alsó gerendakerete. Most az alap közelében, sorban a földre fektették a sarokoszlopokat, a végükön kifaragott csapokra ráillesztették a koszorúgerendát. Az így előre összeácsolt, 16-18 m hosszú, 3-4 m magas falváz felállításánál általában 12-20 ember segédkezett. A művelethez 4-5 m hosszú rudakat használtak, amelyeknek a végére erős kötelet hurkoltak. Ezt az eszközt Észak-Magyarországon ollónak, a Pest megyei Acsán emelőkengyelnek, a Győr megyei Kapi községben ráklábnak nevezték (VajkaiWagenhuber 1937: 334–335).

Az építést vezető ács jelölte ki a munkában részt vevők feladatát. Négy gyengébb fizikumú embert az alsó gerendakerethez állított, ők ügyeltek arra, hogy emelés közben az oszlopok csapjai jól illeszkedjenek a talpfa nyílásaiba. A többiek megemelték a koszorúgerendát, bakokat tettek alája, majd rácsatoltak négy ollót, és egy-egy ollóhoz 2-2 ember állott. Miután az olló végén a kötélhurok megfeszült, az ács vezényletére egyszerre tolták a magasba az egész falvázat. Amikor az épületváz a helyére illeszkedett, az ollóknál egy-egy ember maradt, a többiek kötőfákkal rögzítették a sarokoszlopokat, s miután a falkeret biztonságosan állt, az ollókat levették a gerendáról, és pihenés után folytatták a munkát.

A falkeretek felállítása után állást készítettek, helyükre emelték a földön összecsapolt szarufapárokat és belécelték a tetőt. Ezzel az ács munkája véget ért. A falak elkészítése, a tetőfedés már az építtető gazda – és a kalákában dolgozók – feladata volt. Egy átlagos méretű csűr felállításáért az ács 6-8 mázsa búzát kért (Selmeczi Kovács 1976: 32–46). Sajnos, szakirodalmunkban kevés a hasonló alaposságú építéstechnikai leírás.

Észak-Magyarországon a gerendavázas épületek ácsszerkesztésében három szakasz különböztethető meg: 1. a 19. század közepén még olyan ácsszerkezeteket, kötéseket alkalmaztak, melyeket föltehetően korábban hosszú időn át használtak a gerendavázas építkezésben; 2. a 19. század végén és a századfordulón vékonyabb gerendákat építettek be, amelyekhez erősebb kötéseket kellett biztosítani; 3. a 20. század elejétől pedig a szakiskolázás hatása is meglátszik az ácsszerkezeteken.

A Borsod megyei Szölősardón több ács és faragóember élt, akiket a legutóbbi időkig (1950) a környékbeli községekbe is elhívtak gerendavázas csűrt építeni.

A falusi ácsok mesterségbeli tudásáról tanúskodnak a hatalmas erdélyi és felső-Tisza-vidéki jármos csűrök, a felvidéki torkos csűrök, illetve a nyugat-dunántúli torkos pajták fedélszerkezetei, de legmonumentálisabb alkotásaik a 17–18. századi fa harangtornyok, más néven haranglábak. Ezeket falusi és mezővárosi református gyülekezetek {446.} építtették, rendszerint a templom közelében. Építőik többnyire parasztácsok, némelyik a nevét meg is örökítette valamelyik gerendán. A jándi (Szabolcs-Szatmár m.) harangtorony „1791-ben Kakuk Imre jándi paraszt lakos ácsi kezelése és vezetése alatt Kancza József ácsmester utasítása nyomán épült”.

A harangtornyok bárdolt tölgygerendákból készültek. Talpgerendáik általában túlméretezettek: 30 × 30, néhol 35 × 35 cm átméretűek, ami növelte a torony súlyát, ezáltal viszont biztonságosabban állta a viharokat. Jellemző, hogy a felső-Tisza-vidéki harangtornyokban vihar által okozott károkról semmiféle följegyzést nem találtak a kutatók (Gilyén–Mendele–Tóth 1975: 148–149). Vegyük példának az 1794-ben épült nemesborzovai harangtorony vázszerkezetét! Talpfáit ötször ötös szerkesztési hálózatnak megfelelően fektették le, amelyeknek csomópontjaiban merevítőkkel rögzített lábdúcok állnak. A toronytestet átalgerendák, átlós merevítők és andráskeresztek rendszere képezi. Fent a toronytestből konzolosan túlnyúló, körbefutó, oszlopos tornác ugrik ki. A magas, karcsú toronysisakot a torony gerincét alkotó császárfa és a meredek szarufák alkotják, s négy sarkán kis fiatornyok vannak, melyek együtt a gótika és a reneszánsz hatására vallanak. A felső-Tisza-vidéki harangtornyokra a karcsú törzs és a magasba törő sisak jellemző, míg a göcseji, őrségi haranglábak – akárcsak az erdélyiek zöme – alacsonyabbak, így tömeghatásuk más, egyszerűbb. A haranglábakat általában zsindellyel, néhol zsúppal fedték.

Természetszerűleg más az ács munkája a föld- és sárfalú építkezés övezetében, ahol a födémgerendák, a tetőszerkezet leszabása, összeállítása és felrakása, zsindelyfedél alkalmazásánál a fenyőfa zsindelyek felszögezése volt a dolga.

A magyar népi építészetben Barabás Jenő háromféle hagyományos tetőtartó szerkezetet különböztet meg (Barabás–Gilyén 1979: 50–56). Nagy múltú és elterjedt az ágasos vagy szelemenes tetőszerkezet. A másik, a korábbi szakirodalomban szarufás tetőnek nevezett szerkezetet Barabás Jenő – jellegénél fogva – egyszerű tetőnek nevezi. Ezen a szarufapárokat a tetőgerinc alatt átkötőgerenda, ún. kakasülő rögzíti. A harmadik az állványos tetőszerkezet, amit leginkább az erdélyi és a szatmári csűrök példáznak. A neolitikumig visszavezethető ágasos vagy szelemenes tetőszerkezet válfajainak készítéséhez az Alföldön a közelmúltig kiválóan értettek a faragóspecialisták. Emellett például ollóágasos szelemenes tetőt a Dél-Alföldön tanult ácsmesterek is készítettek. A fában gazdag területeken épülő állványos tetőszékek és a 19. század második felében megjelenő székes, széklábas tetőszerkezetek építése az előbbinél igényesebb ácsmunkát követelt.

Ácsmunkák a parasztházak deszkaoromzatai, amelyeknek számos változata alakult ki. Legegyszerűbb formája a függőleges deszkázattal készült állóhézagos, a Dél-Alföldön végdeszkásnak mondott oromzat. Ezen a padlásablakok formája, a vízvető és a vihardeszkák szegélyének fűrészelt díszítése ad sajátos jelleget. Többfelé fölbukkan a napsugaras oromdíszítés, melynek leggazdagabb, legszebb változatai Szegeden és környékén találhatók. Maga a napsugaras orom barokk ihletésű, és Szegeden a barokk egyházi kultusz (az alsóvárosi templom 18. századi barokk főoltára, a ferencesek stb.) hatása mellett a tiszai faúsztatásnak köszönhette felvirágzását. Fontos tudnunk, hogy az 1879. évi szegedi árvíz után Lechner Lajos, a város tervezőmérnöke két, napsugaras oromzatú lakóház típustervét is megrajzoltatta. Így az újjáépítés során a parasztok lakta városrészekben (Alsóváros, Fölsőváros, Móraváros) egész házsorok épültek oromdísszel, s ezek a típustervnél sokkal több változatot képviseltek. A napsugaras deszkaorom szegedi és a kirajzó telepesek révén bácskai, békési településeken is föllelhető gazdag változatai az ácsok alkotókészségét dicsérik.

{447.} A göcseji faragott és festett faormokon a virágos reneszánsz kései hatását mutatta ki a szakirodalom. A századunkban dokumentált díszes göcseji házormok a 19. század második felében épültek. Tóth János négy festett oromzatról derítette ki, hogy készítőjük ugyanaz a hegyhátszentpéteri (Vas m.) faragóember, parasztács volt – 1869-ben, 1879-ben, 1885-ben és 1891-ben! (Tóth J. 1962).

A történeti Magyarországon 1890-ben 24 570, 1900-ban 25 587, 1910-ben 31 939 ácsot írtak össze, tehát számuk korunkhoz közeledve mérsékelten nőtt. De ha figyelembe vesszük, hogy a közelmúltig fából építkező kászonalcsíki járás 17 falujában 1900-ban mindössze 9 ácsot, Gyergyóditrón és Gyergyócsomafalván egyetlen mestert sem, a többi csíki faluban csak pár mestert vettek számba – úgy látszik, hogy a képesítés nélküli, ám munkájukat kiválóan értő parasztácsokat nem tünteti föl a népszámlálás. Ez – a fentiekből következően – alföldi megyéinkre is vonatkoztatható, ahol pedig több ácsot mutat ki a statisztika. Kívánatos volna az ácsmesterségről, egyáltalán a házépítőkről monografikus összegzést készíteni, amit az egyes tájak népi építészetéről készülő, a különféle építőmesterek (ácsok, tetőfedők, épületasztalosok, kőművesek) szerepére ügyelő földolgozásoknak és további történeti adatföltárásoknak kell megelőzniük.

HAJÓÁCSMESTERSÉG

A mesterség, az eddig kellően nem igazolt hazai, középkori előzményeket nem számítva, idegen hatás nyomán vált jelentőssé Magyarországon. A középkorban – mint külföldön – nálunk is egyrészt a sókereskedelem, másrészt a hadi szállítás támasztott igényt folyami szállítóeszközök iránt. Nem tudjuk, milyenek voltak és hol készültek a 12–13. századi tiszai, marosi sószállító hajók, adataink vannak viszont arról, hogy a török hódoltság alatt – részben a Tisza elzátonyosodása miatt – a sót fenyőszálfákból összerótt tutajokon szállították Máramarosból a hódoltsági területekre (Takáts 1904: 83–84).

A 16. században a déli végváraknál használt naszádhajók a Száva és Dráva menti tölgyesekben kitermelt fából épültek, de az építéshez szükséges vas alkatrészeket (szeget, iszkábát) osztrák tartományokból kellett beszerezni. Korai történeti forrásaink Győrött, Komáromban, Vácott és Budán települt hajóácsokat említenek (Csermák 1956: 23). A 16. században Bécsben sem voltak hajóépítők, oda is olasz mestereket fogadtak.

A török adójegyzékekben két szegedi komphajó építéséről vannak adataink, de a 18. század elején már Budáról kellett révhajókat vitetni Szegedre. Ez arra vall, hogy a volt hódoltsági területen, a másfél évszázados török uralom után, a hajójavítást sem voltak képesek ellátni. Bécs már a 16–17. században a felső-ausztriai Gmundenből hozatott hajóácsokat és hajóépítéshez szükséges anyagot Pozsonyba és Győrbe. A török alóli fölszabadulás után ez a folyamat Budára, Szegedre, Bajára, Eszékre és Máramarosba irányult. 1703-ban a hajózási hivatal 60 hajót, szekercéket, baltákat, fúrókat, majd az ottlévő 300 hajó „schopperolására” 50 schoppert kért Szegedre (Takáts 1904: 102). 1727-ben a bécsi kamara Baján létesített hajójavító telepet, 1738-ban pedig a főhajómester Szegedre 21, Pestre 10 osztrák, illetve bajor hajóácsot (Schopper) küldött. A mesterek telepítése elsősorban a 18. században nélkülözhetetlen dunai és tiszai hajózás megindításához volt szükséges, de azt is célozta, hogy helyben hajóácsokat képezzenek. Ezt a célt elérték, mert a kortársak a 18. század végén és a 19. század elején már olyan magyarországi hajóépítő központokról adnak számot, ahol száz, illetőleg több száz munkás dolgozott fahajók építésén és javításán.

{448.} Vedres István 1805-ben írta: „Az egész Ausztriai birodalomban, ki vévén a tenger partjait, sehol jobb Hajógyártók vagy Hajótsinálók nem találtassanak, mint a Szegediek … Ezt magok a kereskedők és Hajóbirtokosok mondják…” (Vedres 1805: 36). Másfél évtizeddel később ugyanő így tudósít: „… itt [Szegeden – J. A.] a legerősebb, legnagyobb és legszebb Tiszai és Dunai Kereskedő Hajók, Győri, Komáromi, Mosonyi, s Horváth Országi Nagy Kereskedők által, sőt a Magyar Királyi Kamara számára is mind kemény, mind lágy fákból szünet nélkül készíttetnek, melyeknek alkotó mesterei ide való születésű Magyar úgy nevezett Faragók, akik noha sem a rajzolást nem tanulják, sem az írást közönségesen nem esmérik, mégis úgy alkalmatosabb és legarányosabb hajókat készítenek” (TGy 1821. V. 61).

A hajóépítő ipar kiugró szegedi föllendülését – az osztrák, bajor mesterek telepítésén kívül – részint a város kedvező földrajzi helyzete, részint a kereskedelem szükségletei magyarázzák. A napóleoni háborúk alatt gabonakonjunktúra bontakozott ki, és Szeged vált a dél-magyarországi gabonakereskedelem központjává. Növelte a szükségleteket, hogy a 18. század második felében települt Csongrád és Csanád megyei dohánykertészségek termékeit zömmel szegedi nagykereskedők (Wodiáner, Sina és mások) vették át és szállították tovább. Szeged környékén ugyan nem honos hajóépítésre alkalmas fafajta (tölgy és fenyő), ám a tiszai, a marosi és a körösi faúsztatás lehetővé tette, hogy elegendő fát halmozzanak fel – ott, ahol a szállítás szükségletei éppen megkívánták. Ugyanezek a körülmények magyarázzák a Vág folyó torkolatánál fekvő Komárom hajóépítő iparának fölvirágzását, ahol 1820-ban négy „hajócsináló kompánia” működött. óvatos becslés szerint egy-egy kompániában 10-20 ember dolgozott, így a gabonakereskedéséről híres városban 1820-ban legalább 40-80 munkás foglalkozott fahajóépítéssel (Kecskés 1978b: 171). A Duna mentén Győr, Komárom, Obuda, Tolna, Baja, Bezdán, Apatin, a Tisza mentén Szolnok, Csongrád és Szeged, a Dráva mellékén Eszék vált jelentős fahajóépítő központtá. Hajóácsok kisebb településeken – például Esztergomban, Vácott, Kisorosziban, a Tisza menti Mindszenten – is működtek, de helyben csak kisebb fahajókat készítettek, javítottak, s többnyire a nagyobb hajóépítő telepek biztosítottak számukra munkát. A fahajóépítő manufaktúrák létrejötte természetszerűen a 18-19. századi folyami hajózási központokhoz kötődött.

A hajóácsokat forrásaink a 18. század elejétől gyakran említik schupper vagy schupper néven, amelyet a szakirodalom a ’tömni’ jelentésű schoppen német mesterműszóból eredeztet. A hajódeszkák közének mohával való tömítése ugyanis a fahajóépítésnek fontos, elmaradhatatlan munkafázisa. Más vélemény szerint a super mesterségelnevezés a ’bárdol, farag, deszkát behasogat’ jelentésű schuppen igéből származnék. Megalapozottabb az előző eredeztetés, mivel bárddal történő faragást más faiparosok is végeznek, a deszkák közének a vízbeszivárgás elleni ilyen tömése viszont sajátosan s kizárólag folyami járművek (hajók, hajómalmok, kompok stb.) készítésére jellemző.

A Duna menti hajóépítő központok supermesterei rendszerint céhekbe tömörültek, míg a Tisza mellékéről nincs adatunk hajóácscéhekről. A 18. század első felében betelepített osztrák, bajor mesterek zöme – kézművestársaihoz hasonlóan – gyökeret vert új telephelyén, és utódainak nagy része idővel elmagyarosodott. Csak Tolnán és Apatinban tudnak a 20. századig német hajóácsdinasztiákról. Sajátos, hogy Szegeden a fahajóépítéssel – több egykorú forrás szerint is! – a 19. század első felében ún. magyarfaragók foglalkoztak. Említettük, hogy ugyanők, a céhbeli ácsok tiltakozása ellenére, majd a városi tanács jóváhagyásával házakat is építettek. Úgy tűnhet, hogy a szegedi magyarfaragók (Fabri Lignarii Hungarici) fagerendák, deszkák megmunkálásához {449.} és azokból épülő, többféle szerkezet összeállításához értő specialisták voltak. Ám egy 1812. évi összeírás szerint a városban 38 faragó, 37 malomépítő és 192 hajóépítő dolgozott (Reizner 1900: III. 484). A magyar faragók között tehát kialakult bizonyos szakmai munkamegosztás, csakhogy ezt a korabeli összeírások ritkán vagy egyáltalán nem veszik figyelembe. Az 1830. és 1844. évi szegedi kézműves-összeírás például már 515, illetve 530 magyarfaragót (mestert, legényt, inast) tüntet föl.

A hajóépítő mesterségen belüli szakosodásra még két támpontunk van. Az egyik 1813 előtti (sajnos datálatlan) szegedi levéltári forrás: „A Magyar Faragóknak úgy Fuseroknak azon munkákba mellyek Moh’ s Iszkábával vitetnek véghez, avatkozni egy átallyában szabad nem lészen, azonban Malom házak s ollyatén vizen álló építményeknek, mellyekhez Moh’ s Iszkábálás nem kívántatik készítése nem tilalmaztatik, szinte azonképpen a Tzéhbéli Super vagy is hajó készítő Legényeknek se engedtetik az meg, hogy a Super Mester híre s engedelme nélkül akármely nagyobb munkát, úgy mint Hajók, Kompok, Ladikok vagy Malom Hajók tsinálását fel vállalhassák” (CsmLt Céhekre vonatkozó szabadalomlevelek és iratok 1747–1814. Juhász 1962: 133).

Forrásunkból két tilalomra irányítjuk a figyelmet: l. a magyar faragók az alább részletezett, mohával és iszkábával történő hajóvarrást nem végezhették; 2. a hajóácslegények a supermester nélkül úszó járművek készítését nem vállalhatták. Mindkét tilalmat az hívhatta életre, hogy a valóságban ennek ellenkezője történt. Így a városi hatóság, illetőleg a supermesterek nézőpontjából megfogalmazott szakmai követelményként tanulságosak. Szegedi hajóácscéhet egyébként más történeti kútfő nem említ.

Más szegedi forrásunk, valamint Duna s Tisza melléki terepgyűjtésünk is arról tanúskodik, hogy a hajóvarrás speciális munka volt, amivel leginkább hajóvarrók, varró emberek foglalkoztak (a műveletet lásd alább).

A magyarországi fahajóépítés virágkora a 19. század közepére tehető. A gőzhajó vontatta vasuszályok és a vasúti forgalom az 1850-es évektől kezdték visszaszorítani a fahajókon történő folyami teherszállítást, de a mesterség hanyatlása a hazai vizek partján más-más időben zajlott le. Míg Komáromban a 19. század végén már elvétve épült fahajó, addig Szegeden 1891-ben még 7 supergazda (hajóépítő vállalkozó) működött 200-300 munkással, a század legvégén pedig 5 supergazda körülbelül 150 munkással (Juhász 1962: 136–137). Tóth Ferenc szegedi hajósgazda a millennium évében építtette a „Kossuth” nevű bőgőshajót, amely a legnagyobb hordképességű tiszai fahajó volt: 90 vagonnyi búzát volt képes szállítani (94. ábra). A szegedi hajóácsok akkori megrendelői azonban már nagyobbrészt szerbiai, romániai kereskedők voltak.

Az első világháború előtti és utáni években a supermesterek, hajóácslegények és -inasok a meglévő fahajók javításán dolgoztak, vagy beálltak a budapesti hajógyárak, illetve a Magyar Folyam- és Tengerhajózási RT dolgozói közé, ahol gőzhajók, uszályok fedélzetének famunkáit készítették. Az ország gazdasági konszolidációja idején, az 1920-as évek közepétől élénkült meg a kereslet: Szegeden a föllendülő városi építkezésekhez falazóhomokot és sódert szállító homokosdereglyéket, ugyanott és Szolnokon, Csongrádon, Mindszenten, Baján, Bezdánon tetejetlen fahajókat, tökösbárkákat (haltartó bárkát), a folyamkotró mellett alkalmazott sárhajókat, kompokat, ladikokat készítettek és javítottak. Az 1930-as évek végén Szegeden 6 vállalkozó 18 homokszállító fahajót tartott üzemben. A megrendelők folyóink déli mellékén – Csongrád-Szeged között és Baján – adtak több munkát a superoknak, de ez már a műszaki fejlődés által visszaszorított mesterség rövid életű utóvirágzásának tekinthető. {450.} Az utolsó homokszállító fahajót Szegeden 1947-ben, Baján 1955-ben építették. A szegedi fahajót 1960-ban szétbontották, mivel nem tartották érdemesnek megjavítani, a bajai dereglyét a hatvanas évek közepén az Erdőgazdaság még használta.

A hajóépítés legfontosabb nyersanyaga a tölgyfa és fenyőfa. Régebben többnyire tölgyfából építettek, de a 19. század elején is készültek hajók „lágy fából”, vagyis fenyőből. A superok a mocsári tölgyet tartották legalkalmasabbnak, mert szívós, erős, s emellett könnyen hajlítható. A komáromiak a Csallóközből és a Vértes erdeiből, a Tisza mentiek a Rétközből vagy a Maros melléki tölgyesekből szerezték be. A 19. század végén a tölgyfa hajókat fölváltották a tótfenyőből, vörösfenyőből készített hajótestek, de a hajó egyes részeit itt is keményfából (tölgyből vagy akácból) kellett készíteni.

A hajóácsok legszívesebben cigánykovácsok készítette szögeket, iszkábát használtak. A nagyobb hajóépítő központokban a közelmúltig dolgozott egy-két iszkábaverő cigánykovács, akiknek a készítményeit a kisebb települések hajóépítői is vásárolták. A varráshoz szükséges mohát vállalkozó szegényemberek erdőben szedegették össze és megszárítva adták el a supermestereknek.

1818-ban egy szeged-felsővárosi hajóácsnál a következő szerszámokat vették leltárba: 2 nagy fejsze, 1 bárd, 2 nagy fúrú, 3 kisebb fúrú, 2 deszkavágó fűrész, 1 avilt keresztfűrész, 1 félkézfűrész, 6 gyalu. A hajóépítők eszközanyagát a 95–96. ábrán mutatjuk be.

{453.} A hajóépítés munkafolyamata előtt röviden tekintsük át a folyóinkon ismert fahajók típusait (ezt részletesebben a Közlekedés, teherhordás fejezet tárgyalja majd a sorozat más kötetében).

A hajók jellege szerint megkülönböztetünk tetejes és tetejetlen fahajókat. Tetejesek voltak a gabonaszállító, ún. búzáshajók és a kofahajók, tetejetlenek pedig a homokszállító hajók és dereglyék.

Formájuk szerint ismerünk függőleges orr- és fartőkéjű hajót: ilyen volt valamennyi tetejes gabonáshajó és fekvő tőkés hajót, amelynek a Tisza mentén bornyúszájú hajó volt a megnevezése. Készítettek olyan fahajót is, melynek orrtőkéje álló, fartőkéje fekvő vagy csapott elhelyezésű volt.

A hajóépítést elsősorban Betkovszki Jenő részletes szolnoki leírása (1968: 17–27) nyomán mutatjuk be, de figyelembe vesszük mások munkáit és a magunk terepgyűjtését is.

A hajóácsok szinte kizárólag folyóparton dolgoztak, ahol a kész hajót vagy például a malom házhajóját könnyen vízre bocsáthatták, de a superplacc (hajóépítő hely) nagyobb áradásnál sem került víz alá. Itt fűrészelték a vastag tölgy- és fenyőszálfákból a körülbelül 3 m hosszú, 10-12 cm széles hosszára vágó vagy metszőfűrésszel a hajó deszkáit és bordáit. A fűrészelést három ember végezte: egyikük a farönkön állott és ügyelt arra, hogy a fűrész a csapózsinórral megjelölt vonalon haladjon, két ember pedig az állás alatt vagy a fűrészelőgödörben lefelé húzta a fűrészt (186. kép). A felül álló rendszerint mester volt, alul faragók vagy napszámosok dolgoztak. (Ebből a munkamódból született a régi szegedi szólás: „Fölül húzta az apja a fűrészt” – amit az öntelt, másokat lenéző emberre mondogattak.)

A fűrészelés után az első munkafázis az épülő hajó állványának összeállítása, a tőkézés. A hajó hosszára merőlegesen, egymással párhuzamosan, 2,5-3 m távolságra gerendákat, ún. kantárfákat helyeztek el, amelyek alá farönkökből 70-80 cm magas állványt készítettek. Az állvány olyan magasra készült, hogy a superok a hajó feneke alatt szerszámaikkal dolgozni tudjanak.

Ezután a kantárfákra lefektették a hajó fenékdeszkáit, először a középsőt, a vezérdeszkát. Ez adta meg a hajó hosszát. A vezérdeszkát csapózsinórral megközepelték, vagyis kijelölték a hajó középvonalát. A fenékdeszkák gazdaságos összeválogatása szakmai jártasságot kívánt, ezért ezt föltétlenül mester végezte. Végül a hajófeneket letusákolták, vagyis ideiglenesen a kantárfákhoz rögzítették.

Ácsplajbásszal felrajzolták a hajófeneket a lefektetett deszkákra. Rendszerint tervrajz nélkül dolgoztak, támpontjuk csupán a hajó megjelölt középvonala – amitől jobbra-balra egyenlő távolságokat mértek le – és a hagyomány megszabta tapasztalat volt. Ezután rókafark fűrésszel körülfűrészelték a hajó fenekét – úgy, hogy a fenékmederdeszkához kissé kifelé dőlve lehessen odailleszteni és -szögezni a hajóoldal legalsó deszkáját, az oldalmederdeszkát.

Ezután következett a fenékbordák – Szolnokon burkonyok vagy fenékbalkonyok, a Duna menti superok nyelvén bókonyok, fenékbókonyok – lefektetése, egymástól 70-80 cm távolságra. Ezek – és az oldalbordák – alkották a fahajó vázát, ezért fenyődeszkából való hajón is mindig keményfából: tölgy-, az utóbbi időkben akácgerendából készültek. A fenékbordákkal egy időben kiszabták a hajó oldalbordáit, az oldalburkonyokat, -bókonyokat, melyeket hablábnak is emlegettek. Idős superok emlékeztek olyan tetejes hajókra és hajómalomra, amelyekben a fenékborda és az egyik oldalborda egyfából volt kifaragva. Ez a fahajó vázának tartósságát szolgálta. Egyébként az oldal- és fenékbordákat összekapcsolták és 2-2 burkony- vagy bókonyvassal is rögzítették.

{454.} Az oldalbordák hossza a hajó oldalának magasságához igazodott, ami a tiszai fahajókon 150-160, legfeljebb 180 cm, a dunai hajókon pedig elérte a 200 cm-t is. A tiszai fahajók a folyó gyakori zátonyosodása miatt készültek sekélyebb járatúra.

Bordázás után a fenékdeszkákat a fenékbordákhoz szögelték. A szögek helyét felülről a bordákon át fúrták ki kézifúróval, de a 20-22 cm hosszú szögeket a hajófenék alatt dolgozva kellett nagykalapáccsal beverni. Erre a célra deszkákból, párnának nevezett kis zsámolyt ácsoltak össze, amin hanyatt fekve végezte a hajóács a fenékszögezés fárasztó munkáját.

Nagy teherbírású, 40-50 m hosszú fahajókon a fenékdeszkákat ún. horvát toldással toldották össze, amit úgy készítettek, hogy az összetoldott deszkák hegye egy-egy szomszédos borda alá kerüljön.

A fenékdeszkák és a bordák összeszögezése után a hajófenéken öt keményfa deszkát, ún. mederriglit fektettek végig, az előbbi toldásokkal, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy megakadályozzák a terhelt hajó fenekének meghajlását.

Ezután felállították a hajó orr- és fartőkéjét. A gabonáshajók többnyire álló, függőleges helyzetű tőkével készültek. A supermester előbb faragófejszével kinagyolta, majd bárddal finomította a tőke faragását. Az álló tőkék két éle mellett hosszanti bevésést, ún. zsilipezést képeztek ki, amibe az oldaldeszkák végét szögezték. Gabonáshajókon, hajómalmokon szokássá vált az orrtőkén egy hatalmas nagybőgőfejet idéző faragvány kialakítása, amiről ezeket bőgőshajónak nevezték. Ez a díszítmény 19. századi ábrázolásokon tűnik föl, s jellegét jól példázzák a század végéről fennmaradt hajómodellek.

A fekvő tőkés, ún. bornyúszájú hajókon a fenékdeszkákat elöl-hátul föl kellett hajlítani a hajófenéknél magasabban lévő tőkékhez. Erre hévért (emelőt) használtak, s közben a deszkákat vízzel locsolták.

A tőkék beállítása után készítették a hajó oldalát. Először általában a legalsót, az oldalmederdeszkát tették a helyére, de voltak olyan mesterek, akik a legfelsővel, a prémdeszkával kezdték. Mindegyiket előbb az orr-, illetve a fartőke zsilipezésébe szögezték és azután hajlították az oldalbordákhoz. A deszkákat lassan, óvatosan hajlították, nehogy megrepedjenek. Különös gonddal végezték a prém vagy bálvány meghajlítását, mivel az a többinél vastagabb, gyakran félgömbölyű fenyőfa volt. Ezért faforgácsból gyújtott tűz fölött hajlították és közben öntözték, hogy meg ne égjen. Fokról fokra, többnapos munkával érték el az oldaldeszkáknak az álló tőkés hajók szép formája szerint megkívánt hajlítását. Az oldaldeszkákat a fenékhez hasonlóan vagy kapcsos toldással toldották.

Az oldal készítése közben a specialisták már hozzáfogtak a hajófenék varrásához. A deszkák közé gyékénykötelet vertek, erre két tétel mohát tömtek a véső alakú mohozóval, amire színvesszőnek nevezett, tölgy- vagy akácfából hasított vékony kis lécet tettek és az egészet iszkábával rögzítették. A szegedi, csongrádi és szolnoki superok körmös cigányiszkábát, pödrött iszkábát és fűzfalevél iszkábát ismertek. Hajóvarráshoz leginkább a körmös cigányiszkábát használták. A munkát többnyire idősebb emberekre bízták, nem tartozott a nehezebb munkafázisok közé, de tapasztalatot és odafigyelést követelt (190. kép).

Ezek után a fahajó tetőzetének és szerkezeti elemeinek elkészítésére került sor, ismertetésük más fejezetbe tartozik. Végül a fahajó fenekét és oldalát bekátrányozták, s a hajót görgőkön vízre eresztették.

E munkafolyamat a külföldi hajóácsok telepítése nyomán, nemzedékek tapasztalatát fölhalmozva csiszolódott ki. A szakirodalom arra vall, hogy az osztrák és a bajor Duna-szakaszon a 19. században és századunk elején a magyarországiakhoz hasonló {455.} fahajók épültek (Neweklowsky 1952–1954). Tudunk arról is, hogy az erdélyi hajóépítő telepeken a 18. században csak faszegekkel tákolták össze a hajókat, s emiatt nagyobb terhelésnél szétestek. Ezeket „erdélyi módra” épült hajóknak nevezték (Takáts 1904: 82).

A leírt módon készültek a fakompok, kisebb-nagyobb dereglyék, ladikok is. A ladikot sok halász maga készítette el.

KÁDÁRMESTERSÉG

Kora középkori és középkori forrásokban a mesterség bodnár, pintér, kádár néven szerepel. Az előbbi kettő a német Binder mesterségelnevezésből származik, kádár szavunk viszont a szerbhorvát kàd arra vezethető vissza (TESz II. 300). A német eredetű elnevezések – sok mesterműszóval együtt – a betelepült németországi kézművesek közvetítette hatást tanúsítják, a délszláv kádár szó meghonosodásának pedig talán az a magyarázata, hogy az ország középső területei számára a jórészt horvát- és szlovénlakta Dráva- és Száva-mellék tölgyerdői adták a mesterség elsőrendű nyersanyagát.

Hordókat, kádakat, dézsákat, különböző rendeltetésű faedényeket (vödör, puttony, köpülő, kármentő stb.) készítettek. A 16-17. században borkötőnek, hordókötőnek hívták őket, mivel a hordókat hajlékony mogyoró-, nyír- vagy fűzfavesszőből való faabroncsokkal „kötötték össze”. Akkoriban évente kétszer kellett a faabroncsokat berkének nevezett kötővesszővel újrakötni. Munkájuk fontosságáról, halaszthatatlan voltáról a debreceni bodnárcéh rendtartása így tanúskodik: „Valamikor a kádármesterek közül valaki borkötésre hívattatik, mindenik az első hívásra tartozik a boros emberhez elmenni. Ha az elmenetelében halasztás leszen, s azonközben a bor el talál menni, tartozik a kádár a borbeli kárt … megtéríteni. Ha a bor a kádármester menetele közben folyik el, a kár a borgazdáé. A borkötéstől a kádárcéhben egyetlen mester sem mentes” (Takáts 1961: 75). Faabroncsos hordókat – az erős, tartós vasabroncs elterjedése mellett – a 19. században is használtak. 1815-ben egy módos szegedi vendéglős pincéjében 27 darab vasabroncsos és 12 faabroncsos hordót vettek leltárba. A század végén a Nógrád megyei specialisták évente 2-3 ezer méter faabroncsot készítettek, ami Budapesten kelt el (Kovács Gy. 1898). A székelyvarsági kádárok még az 1930-as években is mogyoróvesszővel pántolták meg faedényeiket.

A mesterség különösen a nagy múltú borvidékeink – a zempléni Hegyalja, Gyöngyös és Eger vidéke, a Balaton-felvidék stb. – városaiban és azokon a településeken vált jelentőssé, ahol sörfőzdék létesültek. A híres magyar borokat a 16–17. században külön-külön hordófajtákban tárolták és szállították, a tokaji aszút például antalfában, más néven antalhordóban, a másfajta tokaji bort gönci fában vitték a kereskedők külföldre (Takáts 1961: 76–77). Régen a kádárok – uradalmak, kolostorok, borkereskedők szolgálatában – borkezeléssel is foglalkoztak. A századforduló táján előfordult, hogy a nagyobb szőlővel rendelkező mezővárosi gazdák boruk kezelését kádármesterre bízták.

A Kárpát-medence erdős hegyvidékein a 19. század végén és századunk első évtizedeiben több helyütt – így az Árva megyei Alsó-Lipniczán, a Gömör megyei Tiszolczon és Erdélyben Udvarhelyszéken, Kászonban – számos specialista foglalkozott a kádársággal, akik portékáikat részben maguk, részben közvetítő kereskedők révén értékesítették.

{456.} A 19. század végén a kádármesterek főleg megrendelésre dolgoztak, századunkban viszont mind többen eljártak vásározni, mivel a helyi rendelések, javítások nem látták el műhelyüket elegendő munkával. A dél-alföldi mesterek vásározókedve föltehetően azért is nőtt, mert az első világháború után megszűnt a bihari, erdélyi fafeldolgozó specialisták készítményeinek Alföldre áramlása. Legjobb jövedelmet az őszi vásárok hoztak, ám borvidéken már a szőlővirágzás után kiderült, milyen lesz a hordó iránti kereslet. A kádárok a jól kereső iparosok közé tartoztak, egészen a zománcos, üveg, majd a műanyag tárolóedények elterjedéséig. A Duna-Tisza közi szőlőtermelő szakszövetkezetek körzetében a boroshordó-készítés és -javítás, másutt néhány speciális áru készítése ad munkát a mai mestereknek.

A kádárok legalkalmasabb nyersanyaga a tölgyfa, ebből készültek a boros- és söröshodók – de anyaghiány esetén, kispénzű embereknek és vásárra készítettek eper-, néhol akác- és szelídgesztenyefa hordót is. Az eperfa puhább, könnyebb munkálatú, mint a tölgy, ezért a belőle készült hordó olcsóbb volt, de rövidebb élettartamú, mint a bevált tölgyfahordó. Dézsát, kádat fenyőfából, Miskolcon szilből, hársból, kőrisből is készítettek (Juhász 1965: 325; Fejes L. 1976: 117).

Ahol a mesterség apáról fiúra szállt, számos kézbeli szerszám öröklődött, így kerülhettek az utóbbi évtizedekben múzeumokba 1820–1840-es évekből való eszközök. A régi mesterek sok szerszámot maguk faragtak és véséssel díszítettek is. Önállósuló fiatalok idős kádároktól és városi vaskereskedésekben is vásároltak fűrészeket, gyalukat, késeket.

A kádárok még az 1920–1930-as években is németül, gyakran torzultan elmagyarosodott kifejezéssel nevezték meg szerszámaikat, de sok német mesterműszónak használják a magyar megfelelőjét is. Például a ’fenékhúzó’ jelentésű Auszieher szót acigernek, a Hauselbank szót (vonó- vagy faragószék) házlipanknak említik. Készítményeik közül a hordókészítést ismertetjük, mivel az volt legjellegzetesebb és legmunkásabb portékájuk.

Dongafának a kádár csak egyenes szálú, görcsmentes fát választott. A farönkön megjelölte, majd elfűrészelte a hordódongák hosszúságának megfelelő hasábokat, amelyeket szekercével hosszában előbb kétfelé, majd újból kettőbe, fertályokba, vagyis negyedekbe hasított. Ügyeltek arra, hogy a fa szálában, ún. tükörszála mentén hasadjon. Ezután faragóbárddal kinagyolták a dongát, majd a faragószéken vonókéssel és füles gyaluval megadták a végleges formáját. A különböző méretű hordódongák kiszabásához mértékül módlák szolgáltak, melyeket a kádárok maguk készítettek. Ezután a dongafákat a szabadban kászliba (Orosháza), kalickába (Kecel, Mecseknádasd) vagy máglyába (Miskolc) rakták, hogy száradjanak. Legalább fél évig kellett a dongafának száradnia, de a nyersanyagbeszerzésben megelőzött mesterek mindig az érettebb, egy-két éve száradó fákat kezdték földolgozni. A miskolci kádárok úgy mondták, az idő viszontagságainak kitett dongafa megszelidül.

Hordókészítés előtt a kádár módlával ellenőrizte és ha szükséges volt, késsel vagy gyaluval kiigazította a dongák formáját, majd a dongákat abroncsba állította. Az állítás úgy történt, hogy egy dongát a húzatóabroncshoz erősített, majd körben mellé állította a többi dongafát. Miután a dongák jól összeilleszkedtek, a húzatóabroncsot kalapáccsal vagy a trapéz alakú bodnársulyokkal lejjebb ütötte, és a dongák felső vége felől ráhúzott még egy abroncsot. Most a hordót kitüzelte: az összeilleszkedő dongák között faforgácsból tüzet rakott, kívülről pedig vízzel locsolta a dongákat. A dongafa így rugalmassá vált (vö. a fahajó deszkáinak hajlításával), engedett az összehúzásnak, amíg valamennyi abroncsot rá nem szorították. Fejlettebb műhelyekben a hordók kitüzelésére ún. tüzelőkosarakat alkalmaztak.

{457.} Ezután következett a csínvágás, székely kifejezéssel ontorázás, vagyis a hordófenék vájatának bevésése. Eszköze a három facsavarral állítható vésetű csínvágó vagy ontorázó. Majd a kádár cirkalommal (fakörzővel) megmérte a fenék kerületét, kiszabta, legyalulta a fenékdeszkákat. A fenékdarabokat régebben kéthegyű faszögekkel erősítették össze, és közéjük, az ún. fugokba napjainkban is egy-egy szál gyékényt, pintérkákát tesznek. A dongák közeinek tömítésére a vajasgyékény (Typha latifolia) puha, hosszú leveleit használják. Ezután a hordóról leverik a húzatóabroncsokat, az oldalfugok közé is gyékényt helyeznek, majd a körülfűrészelt és a peremén elvékonyított hátsó feneket a csínbe illesztik. Visszateszik az abroncsokat, az első fenéken kifúrják a csaplyukat, a szájdongán a beöntőlyukat, majd helyére teszik az első feneket. Ezzel kész a hordó. Végül a húzatóabroncsokat rendszerint ledobják, gyaluval megcsinosítják a hordót, ráverik és összeszegecselik a végleges abroncsokat és hitelesítik. (192–199. kép.)

Századokon át a hordómérőnek vagy akolómesternek nevezett mértékhitelesítők akófával mérték a hordókat. Mecseknádasdi adat szerint az 1 akós (1 magyar akó = 54,3 liter) hordó fenékátmérőjének 42 cm-nek, dongái hosszának 52 cm-nek kellett lennie. Uradalmakban a képzett kádármesterek keze alá hordófalhasító parasztspecialisták dolgoztak.

A többi faedény készítése a hordóéhoz hasonló, de valamivel egyszerűbb. A Csongrád megyei pintérek 1803. évi árszabásában a hordókon kívül a következő portékák szerepelnek: kád, bornak való „fertályos”, bortölcsér, búzamérő véka, uborkáshordó, kútveder, mosogatódézsa, facsöbör, „fördő kád”, vajas hordó, vízhordó puttony, fadézsa borsöprűnek, borhűtő fadézsa. A 19. század vége óta a szüreteléshez, borkezeléshez taposókádat, puttonyt, kármentőt (a hordó feltöltésére szolgáló, kiöblösödő tölcsért), általában a parasztháztartások számára káposztás-, túrós-, sózó- és mosódézsát, zsírosbödönt, vajköpülőt, favödröt, pásztorok és mezei munkások számára csobánt vagy csobolyót, egyes vidékeken mézpergető dézsát, halszállító hordót készítettek.

KERÉKGYÁRTÓ-MESTERSÉG

Legrégibb írott emléke 1360-ból a Kerekes családnév, mely gyakran szerepel 14–15. századi oklevelekben, majd 1426-ban bukkan föl, szintén családnévként a kerékgyártó elnevezés (Szamota-Zolnai 1902–1906: 479). Az összehasonlító nyelvtörténeti vizsgálatok alapján Paládi-Kovács Attila megállapította, hogy „a magyar szekérterminológia legrégibb rétege a honfoglalás előtti időkben gyökerezik, s török, mongol, iráni kulturális kapcsolatokra enged következtetni” (Paládi-Kovács 1973: 13). Honfoglaló elődeink bizonyosan használtak állatok vonta kerekes járműveket. Ebből és a kerékhez, a járműhöz kapcsolódó műszavak alapján valószínűsíthető, hogy szekérkészítő mestereik is voltak.

Az utóbbi időkben használatosabb bognár mesterségnév az azonos jelentésű, bajor-osztrák wagner szó w > b hanghelyettesítéssel történt átvétele, amely a 15. század elején tűnik föl nyelvünkben (TESz I. 323). Ezzel a szakmát jelentős német hatás érte, ami szókincsében – főleg a szerszámelnevezésekben – máig kimutatható. Ugyanakkor jellemző, hogy Erdélyben a közelmúltig a kerekes, az Alföldön (a bognár mellett) a kerékgyártó megnevezés (is) járta, és a szekér egyes részeit napjainkig finnugor tőből származó (kerék, oldal, derék) vagy honfoglalás előtti török eredetű szavakkal (pl. tengely, szárny) nevezik meg. Ez is arra mutat, hogy a német mesteremberek közvetítette hatáson kívül a mesterség és készítményei jelentős mértékben belső fejlődés révén tökéletesedtek.

{458.} A történeti és a néprajzi szakirodalom szerint a kocsi – egykorú forrásokban „currus kochy” (kocsiszekér) – kifejlesztése magyar mesteremberek, nevezetesen a Komárom megyei Kocs községben élő szekérkészítők érdeme. Ezt tanúsítja maga a kocsi szó (első hiteles említése 1493-ból való) és elterjedése az európai népek körében, valamint az a körülmény, hogy a Mátyás király által 1485-ben, Buda és Bécs között létesített postaút Kocs községen vezetett át, ahol pihenőállomás is volt. A 15-16. században Magyarországon megforduló nyugat-európai utazók elismerően írnak a könnyű és kényelmes utazószekerekről.

A magyar kerékgyártómesterek leggyakoribb és legfontosabb készítményei évszázadokon át a paraszti teherhordás és közlekedés járművei: a különböző szekerek és kocsik voltak. A Dél-Tiszántúlon és a Duna-Tisza közén népünk különbséget tesz a szarvasmarha (ökör, bivaly vagy tehén) vonta szekér és a ló fogatolású kocsi között, másutt a ló vonta kerekes járművet még a közelmúltban is szekérnek nevezték. Összegezésünkben ezért a szekér kifejezést használjuk, ám a jelzett területről való példáinkban kocsitípusokat is említünk.

A Céhkataszter nyomán a kerékgyártóknak 54 önálló céhszervezetéről tudunk, a kovácsokkal pedig 73 településen létesítettek közös céhet. Mivel a mesterség a közlekedés és teherszállítás számára nélkülözhetetlen járműveket, a mezei gazdálkodásban szükséges munkaeszközöket készített – tehát alapvető szükségleteket látott el –, ezért alföldi, dunántúli és hegyvidéki kis falvakban is voltak művelői, akik sosem tömörültek céhbe, és városi céhekhez sem csatlakoztak. Ez azzal a következménnyel járt, hogy kontárnak minősültek. 1778-ban Hódmezővásárhely város tanácsa publikáltatta: ,,… az kováts, asztalos, kerékgyártó és lakatos munkát ezen mezővárosban a czéhen kívül levőknek, azaz a kontároknak dolgozni nem engedtetik” (idézi Herczeg 1983: 259). Ha tiltani kellett, bizonyos, hogy a nagymezővárosnak számító Hódmezővásárhelyen számos kontár dolgozott. Sokkal többen kontárkodtak a feldolgozandó fában bővelkedő és a tanult városi kézművesektől távol élő erdélyi, felvidéki, dunántúli falvakban. A századfordulón készült kimutatás szerint gazdasági eszközök készítésével és bognársággal 273 községben 3007 családfő foglalkozott „háziiparszerűen” (Gaul 1902). Említettük, hogy őket parasztspecialistáknak tartjuk: nagy részük favillát, -gereblyét, szerszámnyelet faragott, Székelyföldön sokan elkészítették a szekeret is – a kerék kivételével. A kerék készítésével már kerekesmesterhez vagy olyan specialistához fordultak, akinek esztergája és e munkában gyakorlata volt.

A céhek megszűnése (1872) előtt kontárnak tekintett parasztkézművesek és a specialisták tevékenysége lényegesen nem zavarta a céhes, illetőleg tanult bognármesterek működési körét, amit két tényezővel magyarázhatunk: 1. az előbbiek olyan földrajzi környezetben dolgoztak, ahová a képzett mesterek értékesítési körzete nem vagy alig terjedt ki; 2. az Alföldön a szegényebb néprétegek (pl. tanyai kisparasztok) dolgoztattak a kontárokkal, mert ők olcsóbban, olykor terményért vagy viszontszolgáltatásért végezték munkájukat.

A 19. század végén a sűrűn tanyásodott alföldi települések határában is dolgoztak bognármesterek, rendszerint a forgalmas utak mentén, mivel szükség volt munkájukra. Az új kocsi farészeit a kovács vasalta meg, és gyakori, hogy a bognár- és a kovácsmester között tartós, évtizedekre szóló munkakapcsolat alakult ki. A parasztember rendszerint a kovácsnál rendelt új kocsit, de előfordult, hogy a famunka elkészítésére maga egyezkedett egy bognárral. Ahol a bognár- és a kovácsmunkát, a kocsi festését, vagyis az ún. szatlermunkát egy helyen elvégezték, azt a műhelyt kocsigyárnak nevezték. A Kölber testvérek budapesti kocsigyárát 1784-ben alapították. Századunk első felében Alföld-szerte híres volt Hodács Andor szegedi kocsigyára, {459.} de a két világháború között Hódmezővásárhelyen és Orosházán is működött kocsigyár. A főurak és vezető városi, megyei tisztségtisztviselők díszhintói, a bérkocsisok fiákerjai rendszerint kocsigyárakban készültek.

Az 1890-es évektől a Technológiai Iparmúzeum téli rajztanfolyamain számos bognársegéd elsajátította az úri hajtókocsik, a század elejétől elterjedő féderes kocsik szerkesztését, ami később hozzájárult ahhoz, hogy műhelyeikben többféle igényt ki tudtak elégíteni.

A bognármester a faszerszámait – esztergát, gyalupadot, kerékszéket stb. – örökölte, idősebb mestertől vette vagy maga készítette. A fúrókat, vésőket, fűrészeket, gyalukat vaskereskedésben, a szegényen induló fiatal mester az ócskapiacon vásárolta. A fát régebben vásárokon, az erdészettől vagy parasztemberektől, az 1920-as évek óta jobbára fakereskedőktől rönkökben szerezték be. A szekérkészítéshez használt fafajtákról – hét gyűjtőponton végzett kutatás alapján – táblázatot állítottunk össze (10. táblázat).

10. táblázat. A szekérkészítéshez használt fafajták tájanként

(Ládony: P. Madar 1975–1976; Szentendrei-sziget: Gráfik 1971; Szank: Juhász A. gyűjtése, 1965; Szeged: Bálint 1957; Orosháza: Juhász 1965; Sárrétudvari: P. Madar 1973; Debrecen: Komlóssy 1942, Balogh I. 1966).

Látható, hogy a kulcsfontosságú szekéralkatrészekhez (kerékagy, keréktalp, küllők) az ország különböző vidékein ugyanazt a fát használták, ami a századokon át kikristályosodott kézműves-tapasztalatokat igazolja – és az egységes kézműipari szakképzést dicséri. Ahol és amíg bőven rendelkezésre állt kőris, bükk, cser, abból készítették a szekér egyéb alkatrészeit, de utóbb az akácfa vált elterjedtté helyettük, ami kemény, ugyanakkor hajlékony, szívós szerszámfa, és könnyen beszerezhető volt. A bognárok csak több éve kivágott, légszáraz fából készítettek szekeret. Hogy jobban kiszáradjon, kérgét fejszével bevagdalták. A rönköket hasítófűrésszel a mester által megjelölt darabokra, palincsba fűrészelték.

A kocsi famunkáját a mesterek több vidéken (Szeged, Hódmezővásárhely, Szentendrei-sziget) tíz részre osztották, s a munkát legtöbb helyen – bár nem mindenütt – {460.} a kerekek készítésével kezdték. Kerékagynak mindenhol a szilfát tartják legalkalmasabbnak, és csak szükségből készítették kőris-, cser- vagy akácfából. A szekér jellegétől függően a kerékagy hossza 14-17 coll, és hengeres formáját az esztergán alakították ki. A bognárműhelyekben lábbal hajtós vagy kézi hajtású (97. ábra), lendkerekes esztergát használtak. Esztergálás után megjelölték, majd kifúrták és fülesvésővel kivésték a küllőcsapok helyét. A kerékküllőket szálán hasított akácfából, sablon nyomán faragták ki. A szekérkerék 10 vagy 12 küllős, Sárrétudvarin például az első kerekek 10, a hátsók 12 küllősek. Beküllőzés előtt a kerékagyra a kováccsal rendszerint felhúzatták a két agykarikát, hogy a repedéstől megóvják. Számos helyen a legutóbbi időkig több órán át főzték a kifúrt kerékagyat, különösen ott, ahol akácfából készítették. Azt tartják, hogy az akác kerékagy a főzés által megpuhult, úgy könnyen bele tudták verni a küllőket, s miután kihűlt, azok jól szorultak benne. Az így készült kerék hosszabb élettartamú volt. Érdemes megjegyezni, hogy az udvarhelyszéki székely faragóspecialisták a szekéralkatrésznek kinagyolt fát mindig kemencébe rakták vagy teknőben leforrázták, és utána – nehogy megrepedjenek – trágyával bekenték (Haáz 1932: 17).

A küllőzés, vagyis a küllők beverése a kerékszéken (Székelyföldön kerékfalazó pad a neve) történt és nagy figyelmet, gondosságot igényelt. Következő munkafázis a talpalás: a 6 keréktalpat kalapáccsal a küllők bokáira verték. Ezután a mester vonókéssel lefaragta és citlinggel lesimította a talpak belső éleit. Most került sor a kerékagy fúrására: először előfúróval kifúrkászták, majd a nagy kanálfúróval folytatták úgy, hogy egy ember ráült a fúró nyelére, egy másik pedig hajtotta a fúrót. Volt, ahol hárman végezték a kerékagyfúrást (Bátky 1933c: 313).

A négy kerék után készült a két kocsioldal (5-6. rész), az első és hátsó saroglya (7. rész), a szekér (kocsi) eleje (8. rész), a szekér hátulja (9. rész), majd a 4 lőcs, a hámfák és a rúd (10. rész). A szekér fő részeit nem mindenütt ebben a sorrendben készítették {461.} a mesterek (e munkafolyamatot lásd Bálint 1957: 790), de a részeket ugyanúgy vagy hasonlóan különböztették meg. Leírásunk nem terjedhet ki a szekérkészítés munkafolyamatának minden részletére, ezeket néhány kistáji és helyi feldolgozásban találja meg az érdeklődő (Gráfik 1971: 106–114; P. Madar 1973: 90–131, 167–206, 1975–1976: 218; Farkas J. 1984: 182–187).

A szekér famunkáját nem vitték mindjárt a kovácshoz vasaltatni. Az igényes bognár és kovács – ha nem sürgette az idő – hagyta még legalább két hónapig száradni a szekér összeillesztett fő részeit. Módos parasztgazdák a szekér kész farészeit egy-két évig a padláson tárolták, mielőtt megvasaltatták volna. A jól kiszáradt szekérfa nem repedt meg idejekorán, állta a vasalást. Mindez azt szolgálta, hogy a megrendelők minél tökéletesebb járműveket használhassanak.

18–19. századi hagyatéki leltárakban szerepel a fakószekér, amely vasalatlan vagy alig vasalt szekér volt, tehát csaknem teljesen bognármunka. Egyes alkatrészeit fűz-, mogyoró- vagy nyírfaágakból font gúzzsal erősítették össze. A szekér fejlődésében előrelépést jelentett a fatengely vastengellyel való felváltása, ami a múlt század végétől az első világháborúig zajlott le.

A magyar szekereknek és kocsiknak számos táji változata alakult ki, amelyek közül itt csak néhányat említünk, mivel e járműveink történeti és táji rendszerezése a Szállítás, közlekedés fejezetbe tartozik, egy másik kötetben. A Vas megyei Ládonyban a nehéz igásszekeret két méretben készítették: a rövidszekér 9 sukk (2,85 m), a hossziszekér 13 sukk (4,16 m) hosszú volt. Mindkettő oldaldeszkákkal, elöl-hátul súbernek nevezett deszkasaroglyával készült (P. Madar 1975–1976: 207, 216–217). Az alföldi ökrös szekerek a megrendelő gazda igénye szerint 9-12 sukk hosszúra készültek, egyenes saroglyával, tézslával és járommal.

Az Alföldön a kötött talajon gazdálkodók 7-8 sukk hosszú nehéz igáskocsit, a homokos területeken 6-6,5 sukkos könnyű igáskocsit használtak. A Duna-Tisza közi futóhomokra vékonyabb fájú homokfutó kocsik, szaladó kocsik készültek, amelyeken 5-6 mázsa terhet lehetett biztonsággal szállítani. A 19. század második felében a Dél-Alföldön kiformálódott a könnyű igáskocsinak egy olyan változata, amelybe vesszőből font oldalkast helyeztek. Ez a kasos, körülkasos vagy garabolyos kocsi kisebb teherszállítás mellett személyszállításra is alkalmas volt, ha a kocsiderékba ülést tettek.

Ismereteink szerint századunk elején jelentek meg paraszti használatban a rugós, féderes kocsik, amelyeket kifejezetten személyszállításra és piacozásra használtak. A rugókon nyugvó kocsiszekrény megszerkesztése kovácsmesterek érdeme, de az úri hajtókocsikat utánzó kocsioldal, a hajlított sárhányók igényes kivitele bognármunka volt. Különösen az árutermelő Duna–Tisza közi, dél-tiszántúli tanyai parasztok vásároltak féderes kocsit, mivel az igáskocsinál alkalmasabbnak bizonyult a zötyögős dűlőutakon könnyen sérülő portékáik: a szőlő, gyümölcs, zöldségfélék, tejtermékek piacra szállítására – és a városukba történő ünnepnapi bekocsizásokra. A féderes parasztkocsinak a helyi igények és a kocsigyártómesterek leleménye szerint több változata jött létre, ilyen a kőrösi, a kunsági és a szegedi féderes kocsi (Jordán 1973: 57–59), közülük a Dél-Alföldön legismertebb a nagyatádi kocsi, amely az 1920–1930-as években a törekvő, piacra termelő kisgazda- és középparaszti rétegnek szinte jelképévé vált. (Nem véletlen: a kocsit Nagyatádi Szabó István kisgazdapárti politikusról, a Bethlen-kormány földművelésügyi miniszteréről nevezték el.)

A szekér és a kocsi a vasalás után lett kész, és ahol kedvelték a cifra kocsivasalást – mint például Kiskundorozsmán –, ott a kovácsmunka kivált takaros jelleget adott a járműnek. Az új kocsi árának rendszerint 40%-a illette a bognárt, 60%-a a kovácsot. {462.} Ahol vékonyabb volt a famunka és több a vasalás, ott egyharmad-kétharmad arányban osztozott a bognár és a kovács.

A paraszti szükségletre dolgozó kerékgyártó-mesterség a 20. század első harmadában a Dél-Alföldön jutott fejlődése csúcspontjára, amit az árutermelő földtulajdonos parasztság gazdasági és társadalmi szükségletei motiváltak. A szakirodalom több híres kocsigyártó központot tart számon: ilyen volt a Duna-Tisza közén Nagykőrös, Kecskemét, Szeged, Kiskundorozsma, a Tiszántúlon Hódmezővásárhely. A példák száma további kutatással még bizonyára szaporítható. Mindegyik helységben a lakosság számához mérten sok bognár működött, akikhez messze környékről igyekeztek a fölszabaduló inasok, hogy elsajátítsák a szakma fortélyait. A Duna-Tisza köze déli részén a dorozsmai kocsi volt a minta.

Sajátosak azok az eltérések, amelyeket Bálint Sándor a szegedi és a dorozsmai kocsi között föltárt. A dorozsmai kocsi lőcse, saroglyája hajlottabb, mint a szegedié, s kerekei 4 collal magasabbak. Utóbbi révén a homokon könnyebb járású volt (Bálint 1957: 791). A különbség magyarázata az lehet, hogy a dorozsmai bognárok több kocsit készítettek homoki parasztoknak, mint a szegediek, akik feketeföldekre és a Tisza–Maros-közbe is szállítottak.

A jó hírű bognármesterek szinte kizárólag megrendelésre dolgoztak, mások vásárokra is készítettek famunkát, amit a szokott kovácsmesterrel felvasaltattak. Az orosházi kerékgyártók 1912. évi árszabása a következő készítményeket sorolja fel: igáskocsi és alkatrészei, ökörszekér, lajtkocsi, kivágott oldalú kocsi, féderes kocsik, kétkerekű kordé, szán, stráfkocsi, eke, eketaliga, targoncaalkatrészek, szerszámnyelek, dagasztószék (Juhász 1965: 314).

Szerszámjavítással is foglalkoztak. Szokás volt, hogy módos gazdák az év folyamán végzett javításokért ősszel kommenciót fizettek a bognármesternek.

Amikor a 19. század második felében a dél-alföldi kubikosság és sajátos munkaeszköze, a kubikostalicska kialakult, a talicskakészítés – elsősorban Szegeden, Szentesen és Csongrádon – a bognármesterségből vált önálló foglalkozássá.

Az 1930–1940-es években sok mester szalagfűrésszel, villamos meghajtású esztergával korszerűsítette műhelyét. A mesterség a termelőszövetkezetek szervezése, a mezőgazdasági termelés és termékszállítás gépesítése óta fokozatosan vesztette el készítményeinek felvevőpiacát. A bognármesterek azóta vagy termelőszövetkezetben végeznek eszközjavítást, vagy faipari jellegű kisipari termelőszövetkezetben dolgoznak. Önálló bognár kisiparos napjainkra kevés maradt.

ESZTERGÁLYOS- ÉS CSUTORÁSMESTERSÉG

Árpád-kori okleveleink tanúsága szerint a 12–13. században az egyházi és a királyi birtokokon dolgoztak esztergályosok. A dömösi egyház esztergályosai évenként kéthárom alkalommal 500-500 tállal adóztak földesuruknak. A forrásokban esztergár szóalakban fölbukkanó mesterségnév szláv eredetű.

Első szabadalomlevelüket a nyugat-magyarországi Szalónak mezővárosból tartjuk számon (1437: Céhkataszter II. 121). A 16. századból kizárólag erdélyi városok esztergályosainak céhprivilégiumai maradtak fenn (Brassó és Kolozsvár: 1532, szász városok: 1536, Medgyes: 1590). A 17–19. században több településen közös céhet alkottak a rokon iparágat művelő asztalosokkal, néhol az üvegesekkel is. Erdélyben kupásnak, a Dunántúlon és néhány más városban (pl. Miskolcon) csutorásnak nevezték őket. Mind a két elnevezés jellegzetes készítményükről: a fakupáról, illetőleg a lapos, korong alakú, rövid nyakú fakulacsról vette eredetét. Csutora szavunk délkelet-európai vándorszó: fából készült kulacsot jelent a szerbhorvát, {463.} bolgár, román, albán, oszmán-török nyelvben is. Földrajzi elterjedése alapján a kutatás azt tartja, hogy hozzánk a szerbhorvátból származott. A balkáni eredet mellett szól az is, hogy a mesterség kutatója, Bartócz József számos hasonlóságot talált a bolgár falvak csutorásműhelyei és a veszprémi tárgyi emlékek között (Bartócz 1971: 242).

A legnevezetesebb hazai csutoráscéh a 18. század elejétől Veszprémben működött. Jelentőségét két körülmény határozhatta meg: a nyersanyagot nyújtó bakonyi erdők és a balatoni bortermelő vidék mint felvevőpiac közelsége. A városban 1744-ben 22,1836-ban, 37, 1890-ben 20 csutorásmester dolgozott. Lehetőségeiket igen megnövelte, hogy a napóleoni háborúk, majd a porosz–osztrák–olasz háborúk alatt a hadicsutora keresett árucikk lett. 1798-tól 1867-ig az Óbudai Hadi Comissio megrendelésére a veszprémi céh közel 400 ezer darab hadicsutorát szállított. Az 1800-as években a céh évente 25-30 ezer darabos megrendelésnek tett eleget. Amikor győzték munkával, a hadi szállításokon kívül vásárokra is dolgoztak. A céhszabályzat szerint minden mester csak egy kocsi portékát vihetett a vásárra és egy asztalon árulhatott. A vásáron pénzbüntetés terhe alatt tiltották a „cifra” vagy „kockás” csutorák árulását, a mesterek – mint a büntetésekből tudjuk – mégis árulták a díszes csutorákat, mert bizonyára kelendők lehettek.

1787-ben a veszprémi csutorások azzal panaszolták be a bakonybéli himpelléreket, hogy miattuk nem tudnak csutorának alkalmas fát kapni. Ajánlották, lépjenek be a céhbe és készítsenek remeket. A bakonybéli specialisták visszautasították a vádat, azt állítva, hogy nem dolgoznak rendszeresen, csak akkor, „ha a paraszti munka ősszel megszűnik”, és különben is nemcsak tányért, mozsarat, hanem teknőt, talicskát is készítenek. A csutoráscéh följelentése nem érte el célját: a bakonybéli háziiparosokat nem tudták a céhbe kényszeríteni (Bartócz 1971: 247–256).

A veszprémiek a csutora készítéséhez juharfát és diófát használtak, de a legjobb darabok tiszafából készültek. A kiválasztott fát gyakran maguk a mesterek vágták ki legényeikkel az erdőn. A rönköt a csutora méretének megfelelő darabokra szabták, fejszével lenagyolták, majd a csutoraesztergába helyezték. Lábbal hajtós esztergát használtak. Miután a csutora külső formáját megadták, belsejét az oldalán lévő nyíláson keresztül a kotróvassal vájták ki. Ezután kivésték a szájnyílást, oldalát egy korong alakú lappal – amit a csutora fenekének neveztek – lezárták. A kész csutorát olvasztott gyantával vagy viasszal öntötték ki, hogy a folyadék ne ivódjék a falába. Végül a csutorát a szíjgyártók szíjazattal, olykor bőrbevonattal látták el (Gönyey 1932). A veszprémin kívül nagykanizsai, miskolci és debreceni csutoráscéhről van tudomásunk.

A nagybányai kupáscéh 1716. évi árszabása a következő készítményeket sorolja fel: féloldalú csőszájú lapos palack, közönséges palack, meszelyes kupa, egy itcés bokályforma fedeles kupa, egy meszelyes bokányforma kupa, egy itatú apró kupa, kerekded tornyos kalamáris, borstörő, talpas pereces pohár, talpatlan pohár, vízipuska, hájas kupa, bormérő itce, metszőkésnyél, karózókésnyél, reszelőnyél, tábori srófos kalamáris diófából, illetve jávorfából. Föltűnő, hogy a tálasok munkáit – fatálakat, tányérokat, tejszűrőt – külön limitálták, ami azt tanúsítja, hogy az iparágban helyenként bizonyos szakosodás alakult ki (Kovách–Binder 1981: 247–249).

A Szilágyságban, ahol famegmunkáló háziiparosok (orsó- és guzsalyfaragók) elégítették ki a 20. század elejéig a fonással foglalkozó nők igényeit, az esztergályosmesterség csak századunkban terjedt el. Az ötvenes években az alig 1400 lakosú tövisháti Sámsonon 4 esztergályos dolgozott, akik átvették a háziiparosok korábbi szerepét (Kós 1974b: 114). Az esztergályosság, illetve egy készítményre szakosodott ágazata, a rokkásmesterség azokon a vidékeken és addig maradt fenn, ahol és amíg a falusi lányok, asszonyok otthon fonással foglalkoztak – és nagyobb városokban, ahol néhány mester a polgári rétegek igényei szerint dolgozott.