{369.} CÉHES TAKÁCSOK

KÖZÉPKORI TAKÁCSOK, BARHENTOSOK

A takácsmesterség a középkor óta állandóan férfimunka volt, ezt a szabad királyi városok 14–15. századi összeírásai és számadásai bizonyítják. Számuk nem volt magas a 14. században, ami a textilipar elmaradottságát mutatja, amint erről Szűcs Jenő munkájából (1955) részletesen tájékozódhatunk. A harmincad- és városi adójegyzékekből {370.} azonban kiviláglik a textilek behozatalának jelentős mértéke, ami talán a szükségletek kielégítésének nagyobb részét biztosította. A finomabb és mintás szövetek között a 15. század első évtizedeiben már lenvászonról, gyolcsról, fátyolról, barhentről számos adat tanúskodik.

A magyarországi céhes takácsok szerveződésének első hiteles oklevelét az erdélyi szászok körében találjuk. 1376-ban a szász unió céheinek újjászervezése valamennyi iparágra kiterjedt, ezek között a takácsokról is olvashatunk: „Továbbá a takácsok, bodnárok, szabók és nyergesek céhöknek két forinttal, két font viasszal, két veder borral és lakomával tartoznak a felvételért, és különösképen az az ifjú aki a takácsmesterséget tanulja, a takácsok céhének csak két font viaszt és két veder bort fog adni” (Kovách-Binder 1981: 66). Kolozsváron egyházi szervezetből nőtt ki a lenszövők céhe (… magistri Confraternitatis siue Cehe Linificium … ), szabályzataikat 1479-ben a város főbírája adta ki (Jakab 1870: 262; Kovách–Binder 1981: 65).

Sopronban 1379-ben még csak két takács szerepel a házjegyzékben (Házi 19211943: I/1. 185, 189), 1426-ban már hat takács és egy fátyolszövő, valamint egy vászonkereskedő ismert (Házi 1921–1943: II/1. 349–359). A 15. században a Szent Mihály-templomban alapították a „heiligen Drei König Altar” testvérületét, ebből alakult azután a takácscéh 1524-ben (Házi 1921–1943: 1/7. 94–97).

Arra vonatkozóan, hogy a 14. században a paraszti háztartások vászonszükségletét az önellátás keretében biztosították-e, nincsenek biztos adataink az ország nagy területeiről. Kivételt képez a Szepesség, Bártfa, Kassa térsége, ahol a házi szövés a 14. század végére jelentős árutermeléssel vesz részt az ország távolabbi piacain is. Bártfán az 1420-as évekre a városi tanács felügyelete és szervezése keretében a minőség ellenőrzése, a felvásárlás és értékesítés tőkés vállalkozásai bontakoztak ki. A szövést városon és a falvakban egyaránt végezte nő és férfi. Ezer végszám kerültek vásznaik a budai, fehérvári, hatvani, debreceni vásárokra, sőt még az erdélyi szász városokba is (Szűcs J. 1955: 223. kk.). Az erdélyi szász székek a takácsok érdekeinek védelmében már 1378-ban kérik Nagy Lajos királyt, hogy tiltsa meg a szepesi szász kereskedőknek az erdélyi országos vásárok látogatását, mivel azok ott sok vászonáru eladásával kárukra vannak. A király a szepesi vászonkereskedők árusítását a hét erdélyi szász városra korlátozta, ahol árujukat csak „stückweise” (hat vég), tehát nagyban engedélyezte, kicsinyben, rőfszám nem mérhettek (Lipták 1938: 106).

E háziipari méretekben végzett árutermelő szövés került hátrányba 1401-ben, amikor a kassai barhentosoknak kiváltságot adott Zsigmond király. Ugyanis e mintás szőttesek szövésének egyedüli jogát csak a Kassán lakó mestereknek vagy az oda települőknek biztosította. Az ország más városaiban is készült ilyen, alapanyagában lenvászon, mintázatában pedig pamutvászon szövet. Kassa monopóliumát érvényesíteni nem volt könnyű. Több olyan királyi rendelet jelent meg 1419-ben is, mely például a budai mesterek áttelepülésének vámmentességével foglalkozott, azonkívül megtiltotta a barhent behozatalát az országba, illetve a pamutfonál kivitelét. Ebben az évben külön rendelet szólt a bártfai mesterek ellen is, majd többévi vita után 1424-ben csak nyolc mesternek hagyták meg a jogát barhent készítésére. Ugyancsak 1419-ben királyi rendelet tiltotta el a budai, székesfehérvári és pozsonyi mestereket a szövéstől és szorgalmazta áttelepülésüket Kassára. A következő évben pedig az erdélyi Szeben mesterei is tiltás alá kerültek. Tudjuk, hogy 1427-ben Sopronba bécsi fekete „parhant”-ot adtak el a vászonkereskedők, 1430-ban pedig „Waidgaren”, azaz csüllenggel kékre festett fonál vétele került számadáskönyvébe (Házi 1921-1943: 11/6. 212). A 15. századi budai jogkönyv kereskedőkre vonatkozó tételei között: „Waydgaren”, „Parchant” és „goltsch” csak nagyban adható el a városban. De külön is {371.} kihangsúlyozták itt, hogy a külföldieknek Hollandiából („nyderlendern”) származó barhentot és gyolcsot hat végen alul eladni tilos (Mollay 1959: 100, 194). Az erdélyi szász Besztercén pedig 1461-ben „Jurg Weydner” és „Peter Weydner” mesterek neve szerepel az adófizetők között (Gundisch 1977: 339, 344).

A „parhant” és „Waydgarn”, „Waydner” megjelölés a barhent technikájára, a fonalak csüllenggel való festésére utal, ahol ez előfordul, ott a monopóliumot élvező kassaiak ellenlábasairól van, illetve lehet szó.

A Zsigmond király által támogatott barhentszövés 1430 után lekerül a napirendről, nincs királyi kiváltság, hanem céhhé szerveződnek a kassai mesterek 1461-ben, „Parchanter Czeche” néven. A város által kiadott szabályzat tizedik pontja előírja: a barhent szövéséhez vagy pamutfonalat, vagy pedig kék lenfonalat (wartgarn, watgarn – Wenzel 1871: 41) szabad használni. Éppen a csüllenggel festett kék fonalak díszítik azokat a féltve őrzött textilemlékeket, amelyeket parkant, poksin, bakacsin néven ismerünk a Szepességből. Az idézett adatok arról győzhetnek meg bennünket, hogy a barhent készítése az országban a Szepességben, az erdélyi szász városokban, Budán, Fehérváron és Sopronban a 15. század elején már elterjedt volt. A nyugati behozatal ellen szólnak a vámolások, tilalmak. A közeli Bécs mesterei közvetlenül is veszélyt jelentettek, hiszen a bécsi módra készült hosszúságot, szélességet és fonalsűrűséget követelték meg a hazai mesterektől is.

A barhentosok mintakincse, szövéstechnikája a későbbi takácsok munkáját is befolyásolta. Az ún. madaras (gefogletes) motívum számtalan változatban és átfogalmazásban évszázadokon át a legkedveltebb minták közé tartozott, egészen napjainkig. A szövéshez 4-6-8 nyüstöt használtak, amelyek lábítóinak keresztkötése és váltása gyakorlott és ügyes lábmunkát követelt meg. Nem véletlen, hogy fusswerch-nek nevezték a zwillich, drillich, barhent munkáját, és a 16–17. századi hagyatéki leltárakban is a legdrágább vászonneműeknél ott találjuk a megjelölést: „Fusswerk”, ami lehet díszes asztalterítő, szalvéta, de ágynemű is. Amint már említettük, a kassai barhentosok 1461-ben városi szabályzatot szereztek céhük számára, majd pedig az ún. lentakácsok ellen emeltek panaszt 1481-ben, mert azok az ő régi munkájukba avatkoztak bele. Az idő egyesülésre késztette az ellenfeleket. 1590-ben a késmárki céh kérésére (alapítás 1578) kiadták megújított céhlevelüket, amelyben hivatkoztak a régi időkben létezett „Parchenter Czech” szabályaira, de ekkor már lentakácsnak (Leinweber) nevezik magukat. A másolatra nyilván azért volt szüksége a késmárkiaknak, mert a kassaiak szabályzata részletesebb volt, különösen a vásári munkák méreteire és a korábban monopolizált parhent szövésére is vonatkozott (Bruckner 1941: 235). A kassai céh tekintélyét nemcsak a késmárkiak ismerték el, hanem a rimaszombatiak (1666) és csetnekiek vitás ügyeikben bíróként kérték véleményüket. A rozsnyóiak pedig tőlük kölcsönözték szabályzataikat 1668-ban (Abaúj vármegye 230–231). Így hát Kassa fokozatosan több vármegyére kiterjedő főcéh szerepet szerzett magának. A középkor óta vetélytársai voltak Eperjes, Bártfa és Lőcse mesterei, céhei.

Az erdélyi szász barhentosok munkájáról részletesebb adataink a 15. századból nincsenek. Valószínű azonban, hogy a lentakácsok mellett folyamatosan dolgoztak. Ezt látszik bizonyítani a lentakácsok és kéktakácsok közös szabályzata, amelyet az Erdélyi Szász Egyetem megbízásából Szeben város jegyzője adott ki 1564. május 1-jén. Eszerint „… elhatároztatott, hogy a kéktakácsok szabadon árulhassanak kék és fehér vásznat egy áruasztalon és a fehér takácsok büntetlenül kékre festhessék (árujukat), valamint kéket és fehéret (vásznat) minden tilalmazás nélkül egy asztalon árulhassanak, anélkül, hogy ezért a céh bármely kötelezettséget is vállalna” (Kovách–Binder {372.} 1981: 119–123). A munkabér dolgában a mester és legény szabadon megegyezhetett, semmiféle céhbeli tilalom nem akadályozta megállapodásukat. A vásáron áruba bocsátott vásznat azonban csak a céh által rögzített áron volt szabad eladni.

CÉHES RÉGIÓK

A kereskedelem és az árutermelés fokozatos növekedése a kézművesség és a mezőgazdasági termelés munkamegosztásának bővülését eredményezte a 15–16. században. Az iparosréteg érdekei védelmére, a külföldi áru elleni védekezésként, de szűkebb helyi előnyeinek a biztosítására is testületekbe, céhekbe szerveződött a takácsiparban is (54. térkép). Az ország területén mai ismereteink szerint négy olyan régiót körvonalazhatunk, amelyek központjai nagyobb területekre kiható vonzással, illetve kisugárzással bírtak.

Időben a legkorábbi az erdélyi szász egyetem céhszervezete, amely 1376-ban már újjáalakítva kap szabályzatokat Nagy Lajos királytól. Ekkor még csak a négy nagyobb város (Szeben, Segesvár, Szászsebes, Szászváros) iparosai rendeződnek céhbe, de később a hét szász székre kiterjedő a hatalmuk.

A második a kassai barhentosok 1401-ben nyert kiváltságlevele, amely ugyan monopóliumot biztosított három évtizedre e jeles szakma művelőinek, de utána ezek is céhbe kényszerülnek az országos átlagba süllyedve. Az 1461-es parhentos céhből kinövő lenszövők céhe jelentős főcéhként működik a későbbi századokban (Wenzel 1871; Bobrovszky 1975).

A harmadik a nyugat-magyarországi, dunántúli körzet. Ennek Bécs a központja a 15. században. Kiváltságlevél-kölcsönzéssel vagy annak mintául vételével alakultak Kőszeg (1509), Sorpon (1524), Pozsony (1552) takács-, lentakácscéhei, amelyek azután maguk is kölcsönözték céhlevelüket más helységeknek vagy a közelükben birtokló földesuraknak. Bécs jelentősége kiemelkedő, mert például Szarvkő, Pinkafő földesurai, Ludwig von Königsberg (1591) után a Batthyány, Esterházy család is innen kölcsönöz szabályzatokat birtokközpontjai számára a 17. században. E nyugati területen 1579-ben a pozsonyi takácsok új szabályzatokat nyertek a várostól, és megkezdték vonzáskörzetük fokozatos kiépítését. Előbb Nagyszombat (1584), Vágsellye (1597) irányában észak felé, majd 1612-ben Modor, 1613-ban Csepreg–Sárvár, 1625-ben Győr, 1666-ban Szalónak, 1678-ban Fertőrákos kerül függésbe a pozsonyi céhvel. A török által megszállt területek felszabadítása után pedig hatalmas erővel indul meg az ott dolgozó takácsmesterek céhbe szervezése. A pozsonyi takácsok országos főcéh rangot és jogot kaptak a királytól 1712-ben. Ennek alapján minden, eddig céhben nem volt mester köteles volt felvétetni magát a szervezetbe. Ennek szervezeti megoldása az volt, hogy a főcéh jogaira hivatkozva az egyes nagyobb helységek mestereinek céhlevélmásolatot adott ki, ennek az artikulusai szerint élhettek a vidéki mesterek, de a szabályzatot továbbkölcsönözniök szerzett jogaik elvesztése terhe mellett tilos volt. Mit jelentett hát e függés? Elsősorban a legnagyobb szégyentől, a fuser-kontár megbélyegzéstől mentesültek, mert nem céhen kívül dolgoztak. Másrészt e helységek körzetében sem volt szabad senkinek sem céhen kívül dolgozni, így hát e céhlevélmásolattal rendelkező helységek egymást és környezetüket ellenőrizték és kényszerítették céhbe állni. Pozsonynak ez a szervezeti hatásköre Sopron, Győr, Fejér, Veszprém, Vas, Zala és Tolna megyéig hatolt le két évtized alatt. A pozsonyi szabályzat átvételét ismerjük már 1717-ben Székesfehérváron, 1722-ben Kanizsán és 1735-ben Kaposváron.

{373.} A negyedik, nagy központ Pest-Buda, amely a felszabadított területek újjászervezésében kelt versenyre Pozsonnyal. Az alföldi területekről a mestereket „vidéki mester”ként (Landmeister) vették fel testületükbe, majd idővel szabályzatukat is átadták. A budaiak 1743-ban negyed-láda, „fertálycéh”, jogot adtak a szegedi takácsoknak, a pestiek pedig a nagykőrösieket vonták befolyásuk alá 1804-ben kiadott artikulusaik révén.

E négy nagy körzeten belül a jelentősebb takácsközpontoknak joguk volt a környező falvakból mestereket felvenni, ezek filiális szervezetként kapcsolódtak például Pozsonyhoz. Ily módon olyan szervezettség jött létre, amely teljes mértékben kizárta például a Dunántúl Balatontól északra eső területein a paraszti szövést. E kisebb filiális központok mesterkönyvei, jegyzőkönyvei csak hézagosan, esetlegesen maradtak fenn. Feldolgozásuk azonban azt bizonyítja, hogy körzetükben a takácsok kizárólag férfiak. A kontárságért büntetést fizettek, majd vidéki mesterként fél mesterdíjjal kerültek felvételre.

Természetesen e nagy körzeteken kívül a földesúri központok, egyházi birtokok, de maguk az egyes nagyobb városok is közvetlenül a királytót szerezhettek kiváltságlevelet mestereik számára, nem akarván függésbe kerülni senkitől, illetve anyagi lehetőségeik, a városok hagyományai ezt tették lehetővé.

A takácscéhek elterjedési térképe is tükrözi a fentieket és a 18–19. századi újjászerveződés mértékét is. Feltűnő azonban a tiszántúli területek „szervezetlensége”, a céhek ritka megjelenése. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy a szükségleteket a paraszti önellátás keretein belül oldották meg. Másrészt tudjuk azt, hogy ezekre a területekre a középkor óta nagy mennyiségben érkezett a szepesi vászon, de nemcsak a vásárokra, hanem a házaló kereskedelem révén és lerakatok létesítésével is. Így például 1737-ben a késmárki kékfestők, akik tanult szakmájuk mellett vászonkereskedelemmel is foglalkoztak, festett és mintázott készítményeiket ezer rőfszám vitték Bodrogkeresztúr, Tokaj, Miskolc, Szikszó és Debrecen vásáraira. 1737-ben húsz késmárki mester kötött egyezséget a céhben, hogy egy-egy vásárra 1000–1500 rőf árunál többet nem visz az árak tartása miatt. A visszamaradó vásznat sem vidéki kereskedőknek, sem a tállyai varróasszonyoknak nem adják át, mert ezek a debreceni vásáron versenyt jelentenének számukra. Elképzelhető, hogy egy jeles vásárra akár 20 ezer rőf anyagot vittek csak Késmárkról (Domonkos O. 1976: 52). A Tudományos Gyűjtemény 1818-ban arról tudósít, hogy „A Debretzeni országos vásárkor esztendőkön által több mint egy millió pengő pénz forintnyi szepesi vásznat adnak el a serénykedő késmárki festők”. Egy rőf mintás kékfestő ára ebben az időben 2-3 forint volt.

Erdély területén a szászok és egyéb városok takácsai mellett a falvak önellátása keretében készült a hétköznapi vászon és gyapjúszőttesek sokfélesége. A 18. század közepéről azonban számos adat szól arról, hogy ún. tót párnahajat használtak egyes háztartásokban. Ebben az időben nagy vita támadt a besztercebányai takácsok és festők között, aminek ugyancsak az Erdélybe szállított szőttes párnahajak álltak a középpontjában. A takácsok fő tevékenysége a párnahaj és a parasztkabát anyagát képező vászon előállítása, amihez azonban nem a festőkkel színeztették a fonalakat, hanem saját maguk festették meg. A közönséges néven Párnahay különböző színű fonalakkal, szőtt alakokkal és virágokkal készült. A takácsok termékei messzire eljutottak, így Erdélybe, Horvátországba, Magyarország félreeső helyeire is a Zólyom megyei házaló parasztok útján. A város tanácsa a takácsok pártján állt és úgy döntött, hogy a saját szőttesekhez továbbra is festhetik a fonalakat, a festők pedig elégedjenek meg saját munkájukkal, hiszen úgy is jobban élnek, mint a takácsok (Domonkos O. 1976: 60–64).

{376.} MESTERREMEK

Az egyes helységek takácsmestereinek munkáját magából a céh elnevezéséből is meg lehet ítélni. A legmagasabb színvonalat a lentakácsok képviselték, akiknek az elnevezése a 15. században Barhandweber, a 16. században Lein-Masselan–Parchet-Zeugweber, a 17-18. században Leinweber–német takács, lentakács volt. A mesterremek-előírásokban általában a négysámlás vagy négynyüstös szövőszék összeállítását írták elő, a felvetést pedig sávolyos munkára, damasztszerű minta szövésére alkalmasan kellett előkészíteni és befűzni egy kijelölt mester házánál. A szövés munkája városon dupla kígyófutásból és egy melléje szőtt keskeny csíkból állott, a vidéki mestereké pedig csak egy egyszerű kígyófutásból mellé szőtt csíkkal volt előírva (Sopron 1524, Pinkafő 1591, Nagymarton 1629, Kismarton 1701, Győr 1625, Pápa 1613, Székesfehérvár 1717, Eger 1733, Hódmezővásárhely 1773). Kiegészítésül gyakran történik arról említés, hogy a városi takácsok 5, a falusiak 3 szövőszéket tarthattak, más-más munkához felkészítve a „szerszámot”. A remeklés szigorúbb előírásokkal is kiegészült a városiaknál: a sávolyos munkából harminc rőfös darabot, a sima lenvászonból 24 rőföset, vagy éppen mindkét oldalra használható duplaszövésű sávolyos vásznat kellett remekelni. A falusiak általában rövidebb darabot szőttek. Néha a vászon finomságát is megadták, így például Igalon (1723) a pozsonyiaktól kapott szabályzat 16-os vászon „lábi munkát” írt elő, ami a négynyüstös mintás szövéssel egyenlő volt, míg a 30-as a vékony, finom fonálból szőtt vásznat jelentette. Az egrieknél (1733) a dupla kígyófutásos remek mellé forgatásos minta szövését is előírták. Hódmezővásárhelyen (1733) pedig a szokásos sablonok mellé a hétköznapi, durva és ritka rása- vagy mazolán-szövésből kellett egy véget készíteni.

A 19. századból nagyobb számú mesterremekrajz maradt fenn, amelyek többsége az ún. madaras mintákat örökítette meg. A remekrajzokat általában valamelyik mesterrel rajzoltatta meg a céh, idővel megújíttatták pénzbeli fizetségért. A hat-tizenkét mintából egyet kiválasztottak, és jegyzőkönyvileg is rögzítették a minta sorszámát, vagy éppen a rajz szélére írták rá, hogy ki és mikor kapta remekbe. Ilyen mintákat ismerünk Nagykanizsáról, Kiskunfélegyházáról, remekbe szőtt darabot a szombathelyi és székesfehérvári múzeumban őriztek meg. A győri úrasztalterítő valószínűleg szintén remekbe készült a barbacsi gyülekezet számára.

A remekléseknél kivétel nélkül mindig szerepel a „széthányt” szövőszék vagy egy „új szövőszék” felállításának a feladata, ez az első követelmény. Ennek oka nagyon egyszerű: ha a szövőszék nem áll kellően összecsapolva és ékelve, akkor elhúzódik benne munka közben vagy a bordaláda, ami a vetülék egyenletes beverését szolgálja, vagy ha a nyüstök magassága nem megfelelő, akkor a láncfonalak nyitása egyenetlen, de a rosszul összeállított szövőszékben elhúzódhat az egész „szerszám”, és a vele való szövés hibás, szakadozott, használhatatlan lesz.

Az egyszerűen csak takács vagy magyar takács megjelölés többnyire a falusi mestereket illette. Ezek főleg a parasztasszonyok és -lányok által font len- és kenderfonalakból szőtték a mindennapi szükségletet kielégítő sima vásznakat, zsáknak és ponyvának való durva szöveteket. De hímes szőtteseket is állítottak elő nagy mennyiségben, amihez azonban piros vagy ritkábban kék pamutfonal kellett. Bár gyakran előfordult az is, hogy a házi fonású len- vagy kenderfonalat festették meg és azt használták a mintázáshoz, csíkok szövéséhez. A lepedőszélek szőttes díszei rendszerint nem a lepedő anyagába szövődtek, hanem külön csíkokból varrták össze, és a kétszél széles lepedő végére varrták fel, a szőttes aljára pedig még a felvidéki csipkeverőktől származó csíkokat is varrtak a háziasszonyok. Rendkívül elterjedtek a 18–19. században {377.} a párnahéjak, amint arról a besztercebányaiak esetében szó volt. A Dunántúl területén a múzeumok ezekből több ezret őriznek, ami a helyi ízlést, a mintakincs rendkívüli változatosságát mutatja. A takácsok közül eddig csak a Komárom megyei Nagymegyer mesterei nevezték magukat „mazolány és párnahéj csinálók”-nak, az 1713-ban megújított szabályzatukban. A mezővárosokban öt, a körzetükbe és ellenőrzésük alá tartozó falusi mesterek pedig csak három szövőszéket használhattak műhelyükben. A párnahéj szövésére specializálódott a 12 mester. Feltehető, hogy árujukkal a Kisalföld és a Dunántúl nagyobb területein is vásároztak. Fényes Elek 1848-ban így ír: „Különös figyelmet érdemel, hogy e megyében (Komárom) a takácsok legfelesebb számmal vannak 930, minden 154 lélekre esik egy. Nagymegyeren van 38, Guttán 18, Szimőn 22, Ácson 26 takács” (Fényes 1848: I. 37).

MINTAKÖNYVEK

Az ismert mintakönyvek alapján a következő kép rajzolódik ki. A legkorábbi darab Szentesről került a múzeumba. Rézre metszett lemezekkel sokszorosították Németországban. Johann Michael Kirschbaum Webermeister zu Heilbronn Neues Bild- und Musterbuch zur Beförderung der edlen Leinen- und Bildweberkunst (Heilbronn und Rothenburg ob der Tauber, 1771) c. könyve 178 mintát mutat be 74 rézmetszeten, közbeiktatott magyarázatokkal. Ebben az alapmotívumoktól a csíkmintákon át a legbonyolultabb damasztszövésig halad, megadva hozzá a befűzés kottáját is. Azt gondolhatnánk, hogy számunkra e könyv érdektelen, mert csak a felsőbb társadalmi rétegek igényeinek megfelelő textilek készítéséhez ad útmutatást a lentakácsoknak. Az alaposabb vizsgálat azonban azt bizonyítja, hogy a már idézett kígyófutás, kis csíkminta, amely a 16–17. századi remeklések előírásaiban következetesen megjelent, ebben a mintakönyvben is jelen van. A csillagos, rózsás, szegfűs, makkos, indás stb. csíkmintákból változataikkal együtt mintegy ötvenet közöl, amelyekkel a népi szőtteseken is találkozhatunk az ország legkülönbözőbb területein. A mintakönyvet 1811–1830 körüli időben Orosz György használta, amint ezt a mintakönyvet borító belső lap feljegyzései bizonyítják. 1814-ben házasodott, sorra feljegyezte gyermekei születésének évszámát, amint ez a Biblia vagy imakönyv, más fontos könyv lapjain általánosan szokás volt. A mintakönyv nyomtatott címlapja és a magyarázó szövegek hiányoztak belőle, a véletlen szerencse vezetett az eredeti példány felkutatásához a nemzetközi irodalom alapján. A mintakönyv másolása elég széles körben elterjedt az 1830 körüli években, amiről a datálható mintakönyvek sora tanúskodik. A virág- és csíkminták egy nemzetközi réteget képviselnek, a sajátosan magyarországit a kiegészítő rajzok adják madarakkal, rózsás, gyertyás, asztallábas motívumokkal. Ezeknek kiváló sorozatait állította össze Mihalik Gyula, a fővárosi iparművészeti iskola tanára, és engedte át közlésre Malonyay Dezső már idézett könyvében, 1912-ben.

Baranyából Mándoky László közölte egy 1774-es, a Veszprém megyei Takácsiból pedig Herkely Károly az 1782-re datált mintakönyv egy-egy lapját. Ezek közelebbi tanulmányozására nem volt lehetőség. Mindkettőn láthatunk madaras, rózsás, szegfűs csíkokat, motívumokat (Mándoky 1978; Herkely 1941a).

Az 1784-ben létrehívott ipparrajz-iskolák az 1810-es évekre megerősödtek, és az ország nagyobb városaiban kibontakoztatták tevékenységüket (Szabolcsi 1976). A rajzkészséget kívánó iparágak (asztalos-, kőműves-, kőfaragó-, ács-, bognár-, kocsigyártó-, szíjgyártó- stb. mesterség) mellett természetesen megtaláljuk a takácsokat is. Szegeden az 1811–1868 közötti időből közel 80 darab rajz maradt fenn, amelyeket az {378.} inasok, legények készítettek. Az iskolai előírás teljesítése nélkül nem remekelhetett a legény. A pécsi levéltár is őriz három ilyen típusú rajzot az 1830-as évekből. Fontosnak tartjuk, hogy a takácsok körében elterjedt minták igazolhatóan mind 1841 előtt kerültek mintakönyvekbe. Ugyanis ebben az évben Neuestes Weber- und Muster-Buch … címen megjelent Ulm városában azonos mintákkal a „legújabb” mintakönyv a kézi és gépi szövők számára, de tanulságul a kereskedők használatára is. Ennek egy példányára bukkant a brassói levéltárban az erdélyi textilkutatás kiváló szakembere, Szentimrei Judit. A Szilágyság magyar népművészetét tárgyaló kötetben idézi a mű címét, s hozzáfűzi: „A század elején Szilágyban is elterjedtek a mintás nyüstös szövések … Ezek a mintás szövések a múlt század végén kiadott takácsmintakönyvek álapján az uradalmi vagy a városi takácsok közvetítésével terjedtek el országszerte” (Szentimrei 1974: 131, 173). Éppen az ő kutatásaiból ismerjük, hogy az erdélyi magyar és moldvai csángó parasztok szőtteseinek mintakincse mint alakult a takácsminták hatására (Szentimrei 1972; 1978; 1981). Ez közel 30-50 éves késést mutat a magyarországi céhes minták paraszti átvételét tekintve.

Az iparoktatásra visszatérve be kell mutatnunk a hazai törekvések egy kiemelkedő példáját. Egy kéziratos szöveg bukkant fel és került közlésre Sióagárdról (Boross 1962a). Ebben a magyar sávolyos vagy kockás formáról, a forgatásos művekről, a fehér formáról, a forgatásos veres formáról, a forgatásos rakott műről kaptunk részletes leírást. Bizonyosra vehető volt, hogy valamilyen szakkönyv részletét másolta le Kovács József mester 1847-ben. Végül is nyomára akadtunk az eredeti kiadványnak. „Nemes Bereczky János takáts mester, s a Tek. Jász s két Kun Kerületben a takáts meterségnek rendes tanítója Kis Kun Szabadszállásán” az írója az 1829-ben Pesten megjelent Útmutatás a takáts mesterségre a takáts mesterségen lévő ifjúság számára c. tankönyvnek. Ebben a következőkről ad szakszerű leírást: csévélés, a fonál felvetése, a fonalak számlálása (ige, pászma, kötés) és az ebből kiszámítható rőf száma, a fonálnak súlyra történő átvétele és rőfre való átszámítása, a szerszámba húzás munkája, a különböző mintákhoz szükséges felvetés módja, az ún. „istámnak húzása”, a fonalak szövés előtti kenése és a szövésnek módja. Ismerteti a „dupla verés” módját, a vesszős formát, a fehér pántlikás formát. „A bornyomó vagy gyapjús sáknak szövéséről” egy bekezdés szól. Majd „Az ollyan tsipkésforma szövéséről, mellyet táblával kell forgatni” kerül tárgyalásra. Mindezeket követi a második rész, amely a már említett kézirattöredékben került elő Sióagárdon. A könyvhöz rézre metszett mintalapokat kívánt közölni, de azok súlyos költsége miatt csak hat, kőre metszett kockás és üres lapot kötöttek hozzá, amelyeken a mintarajzolást gyakorolhatták az ifjak. Nyilvánvaló, hogy a külföldi példák és az iparoktatás tapasztalatai késztették a szerzőt e fontos munka megírására.

A takácsoknak a kontárok elleni fellépését jelentősen támogatta kiváltságlevelüknek az a pontja, amely kimondta, hogy a céh székhelyén és annak 2-3 mérföldnyi körzetében (ez magyar mérföldben számítva 12-18 kilométert tesz ki) tilos mindenféle takácsmunka. A vidéki mesterek fél taxával kerültek felvételre a szerveződéskor. Később a kontárt megbírságolták, majd kötelezték a céhbe lépésre. A szórványosan fennmaradt mesterkönyvek közül a győri magyar takácsoké ad hű képet arról, hogy a céhmester ellenőrző útja során mint szaporodik meg a belépők száma az 1712-1800 közötti időben. Itt 56 helység 315 mestere került a céhbe, de közülük 61 csak egyetlen évig fizette a tagdíjat, ami az összes mesterek több mint 20 százalékát teszi ki. Még nagyobb mértékű kontárkodásról szólnak a nagykanizsai adatok. A felvett mesterek száma 1816-1857 között 25 helységből 51 fő, akik közül 14 szintén csak egy évig vállalta a céhes terheket, ami több mint 27 százalékos arányt mutat. Ugyanakkor a {379.} nagyvázsonyi céh körzetébe tartozó 33 falu 231 mesterénél – 1726–1881 között – alig fordul elő egyéves tagság. A nagyfokú szervezettséget bizonyítja a németújvári Batthyány-birtok takácsainak jegyzőkönyve. 1741–1754 között 43 helységben 459, majd 1760-1790 között 48 helységben 355 mester fizette be az évi díjat a céh pénztárába. Az egyes falvak mesterlétszámában jelentős visszaesés tapasztalható, ami egy földesúri birtokon kontárkodással nem magyarázható (Eisenstadt, Landesarchiv, Güssing). A második fontos tapasztalat, hogy sehol sem az asszonyok szőnek, hanem szakmar tanult férfiak a kontárok (Győr – XJM 54.4.4, 54.4.6; Nagykanizsa – TGYM 72.21.2).

LEGÉNYEK – MUNKAERŐ

A városok és nagyobb takácsközpontok munkaerő-szükségletéről, -ellátásáról csak szórványos adataink vannak. Az inas és legény mellett csak a családtagok segíthettek, külső leány vagy asszony alkalmazása tilos volt. Az egy-egy műhelyben használható 3-5 szövőszék kihasználása azonban csakis a szakképzett és vándoréveit töltő legények felfogadásával volt lehetséges. A letöltött hároméves inasidő után 1-3 évig volt kötelező a vándorlás, a szakmai tapasztalatok gyarapítása. A fontosabb központokban a takácscéhek szálláskönyvet vezettek az érkező és távozó legényekről, feljegyezve születési helyüket vagy pedig tanulóhelyük nevét. E ritka dokumentumokból egy magyar takács- és egy lenszövő, német takácscéh legénykönyveinek adatait térképre rajzoltuk, elemeztük (55–56. térkép). A kiskunfélegyházi magyar takácscéh legénykönyvébe, a Kis Társaság Lajstromába 1765–1852 között összesen 1392 legényt jegyeztek be, ami évi átlagban 16 főt tesz ki. Tudjuk, hogy a mesterek száma ebben az időben 6-11 között mozgott, így bizony az egy főre jutó legények száma műhelyenként maximum két fő. De ha számításba vesszük azt, hogy a vándorlegények ritkán ülnek meg éven át egy műhelyben, akkor ez az arány tovább romlik. Nem is szólva arról, hogy a mesterek jelentős része esetleg csak egyedül és egy szövőszékkel dolgozik. A legények közül mindössze három érkezett Csehországból és egy Bécsújhelyről. Ez a jelenség is azt bizonyítja, hogy a nagyrészt házi termelésű vagy vásáron vett len- és kenderfonalakból szőtt ún. házivászon és a jellegzetesen magyar hímekkel díszített takácsmunka nem vonzotta a külföldi legényeket, pedig ezek szép számban fordultak meg az országban ugyanebben az időben (Kiskunfélegyháza – Kiskun Múzeum 63.508.1).

Az esztergomi lenszövők szálláskönyve 1756–1853 között 835 vándorló legény adatait őrizte meg számunkra. Ez évi átlagban alig több mint 8,6 főt tesz ki. Származásukat illetően magyar 259 fő (30,7%), külföldi 418 fő (49,7%), a helynév nélküliek száma pedig 164 (19,6%). Bizonyosra vehető, hogy ez utóbbiak legalább a fenti arányokban magyarok és külföldiek. Ebben az esetben több mint 50% az Esztergomban dolgozott külföldi legények száma. A külföldiek összetételét vizsgálva: a morva városokban született legények aránya 31%, a cseheké 23%, az osztrákoké 10%, a maradék 35% Sziléziából és a német tartományokból érkezett, és mindössze csak két fő származott orosz területről (Esztergom – BBM 1954-296-l).

A két város összehasonlítása azt is mutatja, hogy a finomabb, mintás vásznak szövését a nagy múlttal és fejlett textiliparral rendelkező cseh-morva, német területek legényei végezték. Számukra a magyarországi úti cél nem egyszerűen a vándorévek eltöltését jelentette, hanem némi tőke gyűjtését szorgalmas munkával, másrészt letelepedési szándékkal is érkeztek ide. A tőlünk nyugatra fekvő országok és tartományok textilipara ekkor már manufakturális keretekben működött, a kis műhelyek mesterei {384.} is jórészt bérmunkássá váltak vagy kivándorlásra kényszerültek. A kivándorlás egyik iránya éppen Magyarország is lehetett, hiszen a külföldiek 1724 óta különösen szorgalmazott betelepítése a török alól felszabaduló területekre, a földművelők mellett a mesterembereknek is kedvezményeket biztosított. A vándorutak a rokoni kapcsolatok ápolására is alkalmasak voltak.

HÁZISZÖVÉS – AZ 1851. ÉVI IPARRENDELET

A céhes kötelékek lazulása tapasztalható a 19. század legelején. Az ország különböző megyéiben a céhek eltörlése mellett álltak ki. Az indok az volt, hogy a mesteremberek száma alacsony, rossz a szükségletek kielégítése, a céhek akadályozzák a fejlődést, kizárják a szabad versenyt. A felügyelet szorosabb kézbentartását szolgálták az 1805-ben és 1813-ban kiadott „korszerűsítő” rendelkezések, amelyek újabb céhek szerveződését eredményezték. Sok helyen a régi szabályzatokat nem újították meg, azok kedvezőbbek voltak a mesterekre nézve. De voltak olyanok is, akik a kötöttségeket végképp nem kívánták tovább betartani (Eperjessy 1967). Az 1848-as szabadságharc alatt készült egy, a céheket módosító rendelet, érvényesítésére azonban nem volt elég idő sem.

1851-ben jelent meg Pesten az Ideiglenes utasítás a Magyarkoronaországbani kereskedelmi és iparviszonyok szabályozása iránt címet viselő rendelet. Ezt egy új, általános iparrendszer előkészítésének szánták a helytartóság főnökei. Ebben szétválasztották az ún. engedélyezett és a szabad iparokat. Az első gyakorlásához hatósági engedélyre volt szükség, ide sorolták a korábbi céhes iparok nagy többségét. „Szabad kézműipar az mellyet személyes kellékek kimutatása nélkül, a hatóságoknak azon egyszerű bizonyítványa mellett: hogy nálla bejelentetett, miszerint valaki a kijelölt foglalkozást a hatóság területében űzni szándékozik, gyakorolható. Ilyenek: a vászonszövés, divatárusnői munkák, varrás, hímzés, csipkeverés, fúvó- és gyapozatkészítők, kőmetszők, zománczozók, viaszfejérítők stb.” Azért nem ilyen egyszerű a dolog, mert a 110. § kimondta, hogy ha helyben, járásban, megyében például vászonszövéssel céhes keretekben foglalkoznak, akkor e szakmát is céhesnek kell tekinteni, illetve céhen kívül maradni akkor sem szabad, ha helyben több iparágból alakult vegyes céh létezett. A céhgyűlésbe eljárni nem kötelező, de a terheket viselni tartoztak (165. §), így hát az erősen szervezett területeken a céhes kötelékeken kívül dolgozni vagy abból kimaradni nem nagyon lehetett. Az ország gazdasági viszonyainak változása, a tőkés termelés és kereskedelem irányában történt elmozdulása végül is a céhek eltörléséhez vezetett 1872-ben, de helyükbe az ipartársulatokat állították, amelyek egyéb érdemes rendelkezés hiányában új szabályokkal, de a régi céhes hagyományokat folytatták, vagy éppen teljesen szabadon igyekeztek érdekeiket érvényesíteni. Az 1884-es egységes, új iparrendtartás iparcsoportokba, szakcsoportokba sorolta a szakmákat, részletes útmutatást adott a kereseti adóval kapcsolatos adminisztrációra stb. Azonban ez a rendelet is kötelékbe kívánta vonni a takácsokat, amire például a szentesi ipartársulati takácsok a következő választ adták 1886-ban: „Minthogy a takács ipar a magas minisztérium által is házi iparnak tekintetett, mert az országos ipartörvénykönyvben előszámlált és megnevezett iparágak rovatában fel nem vétetett, azt ezen testület is mint házi ipart tekinti és nyilatkoztatya…” Az indoklás a következőkre tért ki: 1. Az ország több vidékén szinte minden háznál szőnek. 2. Vidékünkön a szövéshez szükséges a len és kender, termesztése hiányzik. 3. A külföldi gyárak olcsóbban adják a kész szövetet, mint a takácsok a nyersanyagot veszik munkájukhoz. 4. Szentesen és környékén {385.} iparát minden mester csak 1-2 hónapig űzi. Az ifjabbak napszámmal és kubik munkával keresik kenyerüket. Ezek miatt nem csatlakoznak az ipartestületekhez sem (CsmLt – Szentes IX. 15/2). – Ezen átszervezésekkel párhuzamosan szerveződnek már az országban háziipari egyletek, hímző-, csipkeverő, szövőtanfolyamok asszonyok és lányok számára, hogy valamíféle keresőfoglalkozáshoz jussanak. Így hát megszűnt minden akadály, hogy az ügyesebb asszonyok révén a hímes szövések szélesebb körben fokozatosan elterjedjenek, a takácsok monopóliuma megszűnjék.

*

A népi szőttesek kutatása mindig is előtérben állt a népművészet vizsgálata körében. A történeti anyag bevonása azonban többnyire elmaradt, csak az utóbbi években jelent meg néhány dolgozat, amely egy-egy kisebb körzet népművészetének, szőtteseinek, a paraszti fonás-szövés munkájának vizsgálatát az előzményekre is kiterjesztette (Báldy Bellosics 1968; Csiszár–Felhőn 1983; Dobosy 1987; Dobrosy-Fügedi 1982; Janó 1987; Kántor 1961; Kerecsényi 1986; Lendvai 1979; Landgráf–Szittner 1983; Sugár 1985; Szathmáry–Varga 1984). A kimondottan népművészeti szempontú könyvek és közlemények bibliográfiáját a Magyar néprajz népművészetet tárgyaló kötete adja.

A céhes takácsok gazdag anyagának, írott dokumentumainak feldolgozása, monografikus összefoglalása mielőbbi, kívánatos feladat a néprajztudomány számára.