{800.} KUTYA- ÉS MACSKATARTÁS

A KUTYA

A házikutya (Canis lupus f. familiaris L., 1758) a farkas domesztikációja révén jött létre. A legkorábbi háziasított kutyalelet az i. e. 12 000 körüli időből, a közel-keleti Palegawra-barlangból származik. Európában a legkorábbi leletet a türingiai Knie-barlangban találták, ez i. e. 8300 körüli időből származott. A domesztikált állat először valószínűleg a vadászatban segített az embernek, majd vigyázta a házat és csak ezután lett az állatot tenyésztő ember segítsége. Az i. e. 4–3. ezredből a délnyugat-ázsiai és egyiptomi ábrázolásokon fordul elő először, majd pedig a későbbi rajzokon már a rasszjelek is megfigyelhetők. A különböző fajták fokozatosan alakultak ki. A húsát több helyen fogyasztották, tetemét áldozatok bemutatására is felhasználták (Matolcsi J. 1975a: 225–233).

A magyarságnak a Kárpát-medencébe való betelepülése idején, tehát a 9–10. század fordulóján már lehetett vadász és őrző kutyája is. Az agárszerű kutyák Európában, Ázsiában és Afrikában is el voltak terjedve, de őseinknek már kopóik is lehettek. A Bécsi Képes Krónika vadászjelenete is többféle kutyát ábrázol. A két- és négylábú ragadozóktól nyájaikat komondorra vagy kuvaszra emlékeztető, nagy testű kutyákkal őriztették. A 20. század első felében zoológusok még azt tartották, hogy a kis testű terelő pulikat is a honfoglaló magyarság hozta magával keletről, és annak rokonsága Kelet-Ázsia nomád népeiig nyúlik (Anghi Cs. G. 1935; 1936). Ezt azonban mind a nyelvészeti (Loványi Gy. 1943; TESz III. 303, 306), mind a zoológiai kutatás elutasította. A kutyák csontjai a honfoglalók temetőiben is előfordulnak, jobbára azonban nem sírokban, hanem a sírok között, külön gödrökben. A honfog-laláskori és a kora Árpád-kori kutya-csontanyag vizsgálatáról 1982-ben így írtak: „az eddig vizsgált korai magyar lelőhelyeken pulira vagy komondorra utaló csontleletek nem kerültek elő” (Matolcsi J. 1982: 297–285). A kutyára való esküvés a pogány magyarságnál honfoglalás előtti, török szokásként honosodott meg. A kutyát kettévágták, és vérét megízlelték. Erre utaló régészeti leletek Zalaváron és Jánosszálláson kerültek elő. Ez a szokás az altáji népeknél is gyakorlatban volt. A 9–10. század fordulóján a bajor papokat olyan súlyos vádakkal illették, hogy „a kereszténységtől idegen magyarokkal barátságot és szövetséget kötöttek”, velük „kutyára és farkasra tesznek esküt” (Györffy Gy. 1975; Göckenjan, H. 1997: 338–341).

A honfoglalás korából előkerült állatcsontok nagy marmagasságú, tehát viszonylag magas kutyákra utalnak. Tekintettel azonban arra, hogy igen kevés kutyakoponya {801.} maradt fenn, az állatok fajtabéli sajátosságait nem lehet jól meghatározni. Az agarak, a barna szőrű juhászkutyák és a kuvaszok meglétét azonban a kevés adat is igazolni látszik. A Fenékpusztán 1978-ban talált kuvasz koponyája teljesen megegyezik mai társaiéval; marmagassága 57,5 cm volt. A honfoglalás korából származó csontanyag a puli és a komondor fajták meglétét viszont nem támasztotta alá (Matolcsi J. 1982).

A kutyák elnevezései is szolgáltatnak adatokat az állatfajták eredetére és történetére (TESz):

Az eb szavunk 1138/1329-ben fordul elő először, jelentése ’kutya’. Ősi örökség az ugor korból, megfelelői előfordulnak a vogulban és az osztjákban is. Az eb szó a faj történeti gyűjtőfogalma.

A kutya első előfordulása 1511, jelentése ’hitvány ember’; ’eb’ jelentése először csak 1585-ben fordul elő. A szó hangutánzó eredetű, eredetileg állathívogató szóból származtatható, finnugor rokonsággal.

A fakó 1536-ban ’kutya’, 1703-ban ’világos szőrű ló’, 1636-ban ’vasalatlan szekér’ jelentéssel fordul elő. Nyelvjárási szó, szinte csak az „Eb ura fakó” szólásban maradt fenn. Eredetét és történetét tekintve származékszó a fa főnévből és a kó képzőből; eredeti jelentése ’fából való, fához hasonló színű’ lehetett. A fakó kutya, a fakó ebből jött létre.

A cenk 1138/1329-ben falunév, 1395-ben ’kutya, vadászkutya’, 1708-ban ’lovász-legény’ jelentésű (Herman O. 1914: 585). A szó eredete ismeretlen. Eredeti jelentése ’kutya’ vagy valamely kutyafajta lehetett. ’Fiú, fiatal’ jelentése a ’kölyök’ jelentésből származhatott.

A kuvasz 1511-ben fordul elő először, jelentése ’hitvány ember’; 1560-ban pedig ’nagy testű, házőrző kutya’ lehetett. A szó valószínűleg ótörök eredetű. Ilyen nagy testű pásztorkutyákat tartottak Közép-Európától Közép-Ázsiáig. A ’hitvány ember’ jelentés több, kutyával kapcsolatos szakszó esetében is előfordul.

A komondor első előfordulása 1519-ben ’eine Hirtenhundrasse’. Török, pontosabban kun eredetű, eredetileg kun törzsnév, vö. kipcsak Qumadur törzsnév. A magyar forrásokban először 1454-ben Komondor alakban kun személynévként jelenik meg. A kutya jelentése a komondor eb ’kun eb’-ből alakult ki.

A puli szó nyelvünkben csak 1765-ben fordul elő először ’kis juhászkutya’ jelentéssel. Bizonytalan eredetű, talán német jövevényszó. A felnémet puli ’uszkár’ jelentésű szóból származhatott. Valószínűleg a 18. században terelőállatként kerülhetett hozzánk, de nagyon gyorsan jellegzetes magyar kutyává vált, hiszen a neve is ezt mutatja: Canis familiaris ovis villosus hungaricus. A kutya német eredetére vall az a tény is, hogy a Dunántúlon néhol estreiher, estreiger-nek (österreicher) is nevezik.

A pumi 1756-ban fordul először elő, jelentése ’pulihoz hasonló pásztorkutya’. A szó többszörös német átvétel eredménye. Vö. bajor-osztrák puml ’hosszú szőrű, hegyes fülű kis kutya’.

A pudli 1675-ben ’egy főként vízi vadászaton jól beváló kutyafajta, uszkárkutya’ jelentésű. A német Pudel ’uszkár, göndör hajú ember’ szó átvétele a magyarban és a szomszédos szláv nyelvekben is. A vízi vadászat állata, az uszkár (1815) ’pudli, Pudel’ az úsz igéből készített nyelvújítási szó.

A kopó 1237-ben fordul elő először, a ’vadászkutya’ jelentése azonban csak 1632-ből való. Regionális változata az erdélyi kopó. Valószínűleg a kap ige származékszava, {802.} eredeti jelentése az ’elkapó, megfogó, megragadó’ lehetett. A kopó megnevezésre több más nyelvben is (francia, német, orosz, lengyel stb.) a vadászatra, követésre, megfogásra utaló szavak szolgálnak. A magyar kopó szó átkerült néhány szomszédos nép, például a román, szlovák és ukrán nép nyelvébe is. A legrégebbi magyar vadászkutyának a kopót tartják, s ebből fejlődött ki – több fajtával történt keresztezés útján – a 18. században a magyar vizsla (Matolcsi J. 1975a: 233).

A szelindek szó szláv eredetű nyelvünkben, 1395-ben fordul elő először, jelentése ’nagy testű erős, vadászkutya’.

Az agár (1193) szláv vagy török eredetű. A Váradi Regestrumban előforduló, szláv eredetű szó, a hort is ’vadászkutya’ jelentésű volt.

A nyelvtörténeti adatok megerősítik az archeozoológiai adatokat: Az obi-ugor eredetű eb szó mindenképpen igazolja a kutyának a honfoglalás előtti, ótörök kultúra és nyelvi hatás előtti tenyésztését. A sztyeppék nagy testű őrzőkutyáinak a magyarságnál {803.} kitenyésztett fajtaváltozata lehet a kuvasz. A komondort viszont a 13. században betelepedett kunok honosították meg. A pulit pedig csak a 18. században a külföldről érkezett, idegen juhászok hozhatták magukkal. A vadászkutyák közül honfoglaló őseink ismerhették a kopót, esetleg az agarat. A szelindeket, az uszkárt és vízimadarak vadászatánál használt pudlit is már a Kárpát-medencében ismerhették meg.

Kutyafajtáink felhasználásuk szerint is nagy változatosságot mutatnak. A kuvasz (canis familiaris pastorali undulans hungaricus Abonyi l. 1935) magas, nagy testű, fehér, hosszú, hullámos szőrű őrzőkutya. Egykor farkas, bölény és medve vadászatánál is felhasználták. Páriz Pápai Ferenc szótárában 1767-ben így írja le: „ein grösse-rer Hund, Hirtenhund”. A komondor (canis familiaris pastoralis villosus hungaricus Raisits, 1924) magas, nagy testű, fehér színű, szőre a pofája kivételével egész testén hosszú, göndör és bozontos, gyakran a rackajuh tincseire emlékeztet. Nyáron a nyakán, mellén és a törzs elején megvedlik, hátsó testén megmarad a bozontos régi szőr. Csendes és komoly természetű kutya. Comenius 1653-ban így említi: „Komondoroc oerzic a csordát.” Pethe Ferenc (1815a) így jellemzi: „Ez a hatalmas és igen szép kutyafajta, mely Magyarországon kívül tsak némely nagy utasok előtt ismeretes ... Rendes nagyságában, mint egy jó nagy szelindek, de szálasabb, bolyhos, suta fejér szőri teszi köptzössé ...” Másutt: „Van közöttük, de ritka, amely a farkasnak egymaga is kiáll és megfelel.” Szerepüket az egykori állattartásban Herman Ottó így határozta meg: „A komondor – általánosan –, a nagy nyájak és gulyák körül nem terelő, hanem őrző és védő kutya, a fehérek néha nagyon lompos szőrűek. Bátor, sokszor orozva maró állatok” (Herman O. 1914: 587).

A 18. század közepén, illetőleg utolsó harmadában a komondor és kuvasz őrző szerepét a különböző néprajzi szakmunkák is megörökítették. Tálasi István kiskunsági monográfiájában így ír: „A komondorok éjjel nappal a nyáj körül cirkálnak, és ha csapást lelnek – emberét vagy farkasét – ordítanak. Éjjel a kutyáknak fekvést csinálnak szalmából, pokrócból vagy öregbirkabőrből, s a kenyeret oda teszik. Helyüket szabadon nem hagyhatják el, de ha egy jószág megugrik, már mind rajta van. Juhászoknál a számadó rendszerint a gúnyánál hál, míg a bojtárok, mindegyik egy-egy komondorral, a falka szélén. Ezer juhhoz körülbelül 3 komondort számítanak” (Tálasi I. 1936b: 74–75). Az egykori bakonyi pásztorok is „nagy fehér kutyákat” tartottak az állatok mellett a farkasok és betyárok kártétele ellen. Legeltetéskor kísérte a falkát, éjjel strázsált, jórészt mentesítette a pásztort az éjszakai ébrenléttől is (Tálasi I. 1939: 21). A nagy nyájőrző kutyák szerepéről Mitterpacher Lajos (1779–94: II. 318) a következőket írta: „A nyájőrző kutyának nagytestűnek és valamennyire elszántnak, valamint bátornak kell lennie, mivel a küzdelemre és közelharcra, nem kevésbé futásra használják; köteles ugyanis mind a farkasnak cselt vetni, mind a menekülő ragadozót és a vadat űzni, valamint a zsákmányt vonszolni és elragadni. A pásztor a fehér kutyát részesíti előnyben, mivel különbözik a vadállattól.” Pethe Ferenc (1814: III. 130) az őrző kutyáknak a nyáj melletti elhelyezkedéséről így írt: „... egy elöl, másik utól, a többi két felől kíséri a nyájat”.

A néprajzi tájmonográfiákban, valamint a pásztorkodási irodalom majd’ mindegyikében fellelhetünk adatokat az őrző-védő kutyák szerepére. Nagy őrzőkutyákat tartottak a Nagysárréten, a Nagykunságon, a Tiszazugban és az Ecseg-pusztán. A {804.} Hortobágyon és környékén is mindenütt előfordult, szerepe ugyanaz volt, mint másutt. A Vásárhelyi-pusztán még a századfordulón is 6–8 komondor volt egy-egy tanyán. Terelésre – mellettük – még egy-két terelőkutyát is tartottak (Szűcs S. 1938: 169; Bereczky I. 1981: 163; Béres A. 1962: 156–157; Nagy Gy. 1968: 148). A 19. század végén a gulyások kutyájának tartották, mások a komondor etetését, örvét és a mozgását gátló kolonc szerepét taglalták. Az előbbi az eredeti funkció tartozéka, védte a nyakát a támadó farkasok harapásától. Az utóbbi már a megváltozott szerep sajátja, elsősorban a tanyai tartásánál gátolta a kutyát a gyors mozgásban (Herman O. 1899b; Madarassy L. 1912: 57–58). Kiskunhalas környékén – a komondorok mellett – hosszú fehér vagy fekete szőrű, lelógó fülű uszkárokat, a gulyáknál és a méneseknél vörös szőrű (mondták tigrisszőrűnek is), nagy testű kutyát tartottak (Nagy Czirok L. 1959: 110–111).

A nagy testű őrző kutyákat a magyar nyelvterület más vidékein is tenyésztették és használták. A 20. század elején a juhnyájak őrzésére Gömör megyében, például a Hangony völgyében is komondorokat tartottak. Kettő-három is kísérte a nyájat, a farkasok ellen nyakukra vasörvet csatoltak (Paládi-Kovács A. 1965: 97). Csíkban is a kuvaszféle juhászkutya volt az általános. Színük szennyesfehér vagy fehér néhány fekete folttal. Bundás szőrük hosszú. A nyáj védelmében a farkasokkal is szembeszálltak (Szebeni G. 1962: 76). Székelyföldön ’nagy testű kutyaféle’ neve a köpec.

A pásztorok hagyományos funkcióit ellátó védő-őrző kutyák nyakába – a 19. század végén és még a 20. század elején is – kifelé éles hegyekben végződő vasörvet vagy kifelé hegyes szegekkel kivert nyakörvet kötöttek. A vasörveket kovácsmesterek készítették, öt-hat centiméteres hegyes tüskék álltak ki belőlük. Ezek védték a kutyák nyakát a farkasokkal vívott harcban. A ragadozók minden állat nyakát támadták. Amikor a nagy kutyák beszorultak a falusi porták udvarára, a szeges örvek helyett a nyakukba a mozgásgátló kolonc lépett. Ez a gyorsabb futásban és az elkóborlásban akadályozta az állatot. Az udvarokon – napközben – a legtöbb hamis nagy kutya is láncra került, onnan csak éjszakára engedték szabadon.

A komondorok és a kuvaszok nem voltak terelőkutyák, mellettük a terelést vagy a pásztoroknak kellett végezniük, vagy pedig tartottak az állatseregletek mellett ún. terelőkutyákat is. A ma ismert terelőkutyák – a puli, a pumi és a mudi – a 18. század folyamán, különösen annak a közepétől honosodtak meg. A puli (Canis familiaris villosus hungaricus Raisits, 1924) kisebb testű és magasságú, elsősorban fekete, ritkábban szürke, barna, fehér, deres vagy acélkék színű terelő kutya. Szőrzete sűrű, vastag, gyakran fürtös, két füle lelógó. A szakirodalom ezt tartja a legértelmesebb pásztorkutyának. A pásztorok szerint „olyan okos, mint az ember”, „mindent megért, csak beszélni nem tud”. A pumi a pulihoz hasonló, de annál némileg kisebb testű és hegyesebb fülű, rövidebb és nem gubancos szőrzetű terelő kutya. Szinte minden ún. puliszínben előfordulhat, farkát – hasonlóképpen, mint a terrier típusú kutyáknak – kurtítani szokták.

A három terelő kutya meghonosodásának pontos ideje, az elterjedés pontos útja és körülményei még nem tisztázottak. Hasonlóképpen nem ismerjük a terelő kutyák egymáshoz való viszonyát sem. A régebbi szakirodalom azt tartotta, hogy a puli honfoglalás előtti háziállatunk, még akkor is, ha terelő funkciót csak később kapott {805.} (Anghi Cs. G. 1935; 1936; Hankó B. 1940b). A pumi pedig a puli és a birkások által behozott német juhászkutya, a spicc keresztezéséből jött volna létre.

A kisebb testű terelő kutyáinkról az első adatok a 18. századból származnak, az ún. selyembirkákkal (merinó) hozták be a birkások valószínűleg Németországból. A szavak etimológiája a német eredetet valószínűsíti. Az új pásztorkutya megjelenését a korabeli gazdasági irodalom is regisztrálta. A Kiskunság területéről azt írták, hogy a 18. században jelent meg, de csak a 19. században terjedt el (Nagy Czirok L. 1959: 110).

Bizonyos területeken, például a Nagykunságban megkülönböztettek a birkásokkal bekerült német pulit a magyar puli mellett. Az előbbi aprószőrű, egérszínű, füle hegyes. Kunhegyesen hodás (hodályos) pulinak mondták. Jó terelő volt, de hamar kifáradt és „levette a csizmát, mint a német juhász”. A pásztorok között régi hit, hogy az egymás közti beszélgetésnél nem szabad a kutyának a szót hallani, mert az továbbadja. Ezért vacsora után rendszerint elküldik: „Félre te! Juhhoz te!” (Tálasi I. 1942a: 209–210, vö. még Fazekas M. 1979: 117). Mások is megkülönböztetnek kétfajta pulit. A magyar puli közepes nagyságú, körülbelül 40–45 cm magas, szájpadlása és torka fekete, füle tasla (lelógó), csak ha figyel, akkor hegyezi. Szőre közepesen hosszú és göndör, azt évente egyszer nyírják. De van hosszú, egyenes szőrű változata is. Színe fekete, szürke, feketésszürke, barna vagy vörösesszürke. A német és csupasz puli nagyobb termetű, mindig szürkés színű, hegyes és kopasz fülű. Juhászok és gulyások tartották, bár a juhhoz erősnek tartották, ezért szájkosarat tettek rájuk. Néhol megkülönböztettek még kanászok puliját és – színük szerint – vörös pulit, pápaszemes pulit stb. (Bereczki I. 1981: 164–165).

A puli juhnyáj, sertés konda, gulya és csorda, valamint ménes terelésére használatos. Az állatokat már a csaholásukkal is irányítják. Az állatcsoport körbeszaladásával igen hamar egy csoportba terelik vagy pedig egy-egy oldalon futva és csaholva a másik irányban indítják, terelik el. A terelő kutya mindig a gazdája parancsát teljesíti. A pásztor szóval és intéssel adja tudtára, hogy mit kell elvégeznie. A kutya az akció végzése közben többször vissza-visszanéz a gazdájára, munkájának helybenhagyását, illetőleg új utasítást várva. Ezt a pásztor ismét szóval és intéssel, ha nagy a távolság, akkor botjának és kalapjának intésével végzi el. Ha a kutya feladatát elvégezte, a pásztor visszahívja. Ha a kutya a parancs kiadásakor nem látja a nyájat, a pásztor felemeli és úgy utasítja. Ha a kutya a parancs végrehajtása során nem látja a gazdáját, két lábra áll és úgy figyel. „A jó puli többet ér, mint egy ember” – hangoztatják a pásztorok. „Egy jó puli mellett a pásztornak elég csak a legelő állatok után ballagni.” A fejőhelyen is „a puli szorítja kéz alá a juhokat”. Legjobbnak az ún. hangos, csaholós kutyákat tartották, mert azok már a hangjukkal is terelték az állatokat.

A pásztorok a terelő kutyák tanítását már kölyökkorukban megkezdik, s azt hosszú időn át, nagy türelemmel végzik. A tanítás során begyakorlott kutyák mellett tanítják, igyekeznek láttatni vele tanult társa munkáját. Jó szóval, dicsérettel, jutalmazással, sok igyekezettel, néha dorgálással tanítják. A jól betanított puli vagy pumi sokat ér, jóhírű kutya kölykéért adtak egy mázsa búzát vagy egy birkát is. A kutya mindenkor feltétlenül engedelmeskedik, gazdájához jóban és rosszban ragaszkodik. A terelő kutyák már hangjukkal irányították a nyájakat. Az elkóborló állatok nem várták be, a csaholással ellenkező irányba indultak. A néma vagy keveset ugató pulinak {806.} a nyakába pergőt akasztottak. A pergő belül üres, gömb alakú sárgaréz eszköz, amelyben vasgolyócska zörög. Ebben az esetben a pergő szava figyelmeztette az állatokat. A néma pulikat csak a tilosba is betévedő juhászok, és az ún. magatarti juhászok kedvelték. Arra a kutyára, amely túl erősen fogott (harapott), vagy szájkosarat tettek, vagy lecsípték a fogát. A szájkosár drótból vagy szíjból készült.

A kutyatartás módját és eljárásait legrészletezőbben a Tiszazugból írták le. „A valódi juhásznak volt kocapulija meg kani is, akkor nevelt másikat, ha öregedett a pulija.” Csak jó hírű kutyával pároztatott, ennek idejét is megválasztotta. „Téli kutya, nyári menyasszony egy se jó!” – tartották. Egy fialásból csak egy kutyát hagyott magának, többet csak akkor, ha valaki megkérte erre. A 10–12 hetes kiskutyák már kint voltak anyjukkal a legelőn. Amelyik nem tudta követni a nyájat, azt a pásztor szűre ujjába tette. Három hónapos korában a munkára tanítás játszással kezdődött, a pásztor igyekezett magához szoktatni. Legelőször a következőkre tanították: „Ide gyere! Nem mész hátra! Ülj le! Ott maradsz. A következő fontos lépés a botraugratás és általában a ráuszítás ... Később megpróbálja fejintéssel küldeni. Ha nem ment, visszahívta, megnadrágolta, kézzel megverte... A jól hajtót visszahívja a pásztor, megsimogatja.” Nyúl után nem szabad a pulit ereszteni. Ha rákapott a tojásra, főtt tojást forrón nyomtak a szájába. A leggyakrabban alkalmazott irányítószavak a következők: Eredj elébe! Hajtsd a hátulját! Eredj csak oda! Hajtsd csak! Közben kézzel, bottal és kalappal int. „Mikor a kutya hajtotta messzirül, hogy szóval sem érte, akkor intettünk, hogy errü kanyarintsa. Vagy akkor emerrül. Amikor jó volt akkor, az ember felnyújtotta a botot, akkor már tudta, otthagyta őket” (Bereczki I. 1981; lásd még Béres A. 1962; Fazekas M. 1979: 123–125).

A kutyák etetésében hagyományosan a legnagyobb szerepe a húsnak volt. Az ún. esett jószág mindig a kutyáknak jutott. Csongrádon szólás: „Ha él, urának, ha döglik, kutyának” (Katona I. 1958–59: 157). A Hortobágyon és környékén „az elhullott jószág húsát a kutya feljavítására, táplálására is használták. A feldarabolt húst felrakták a dögkerékre (a tiszacsegei pásztorok szerint ösztörűre), ahonnan kellő időben levághatták a megfelelő darabot, s jól tarthatták a nyájőrző kutyákat”. A dögkereket, az oszlopra állított, már nem használt szekérkereket a pásztorszállástól nem messze állították fel (Béres A. 1964: 462–464).

A nagy testű kuvaszokat és komondorokat csak hússal etethették. Az elhullott nagy jószágokat feldarabolták és a szállás melletti dögkerékre, földbe állított vastag rúdra erősített szekérkerékre tették. Ebből vágtak le naponta jókora darabokat a kutyáknak. Az is megesett, hogy elpusztult állatokat vettek kutyáik etetésére. Az őrző-védő kutyák etetése igen sokba kerül, márcsak azért is, mert egy-egy nagyobb nyáj mellett akár tíz-tizenkettőt is tartottak. A 20. században a pásztorkutyák rendszerint azt ették, amit gazdáik. Annyit főztek, hogy segítőiknek is jusson. Amint a pásztor elfogyasztotta ételét, nyomban adott a kutyáinak is. Ha a Hortobágyon nem volt a kutyáknak edénye, késével a pásztor egy kis mélyedést csinált a földbe, és abba öntötte az ételt (Béres A. 1962: 159). A juhászok és a gulyások kutyáikat általában jobban táplálták, azok tejet vagy savót is kaphattak. A nagy pásztorkutyáktól való megválást az is elősegítette, hogy etetésükről nehezebb volt gondoskodni.

Herman Ottó közel 25 oldalon körülbelül 600 kutyanevet sorakoztatott fel. Különböző táji és pásztorkodási monográfiák ezt a számot csak gyarapították. A névadás – {807.} hasonlóképpen mint az emberi névadás esetében – történelmi eseményektől, divatoktól és sok más tényezőtől függött. A 19. század vége felé a Lombardiában és Veneto területén szolgált magyar katonák a Rénó, Arno stb. neveket terjesztették el. A magasabb társadalmi osztályoktól jutott le a Hektor, Plútó, Lord. A divatot gúnyolták például a Krinolin, Tunika nevekkel (Herman O. 1914: 16–18). A pásztorkodás irodalma azt erősíti meg, hogy van területre jellemző névadás is. Illetőleg a településektől távol eső puszták pásztorai a hagyományosabb szokásokat tükröző neveket adtak kutyáiknak.

A magyar kutyanevek egy része folyónév, illetve más víznév: Berettyó, Sajó, Bodrog, Dráva, Száva, Tisza, Duna, Sió, Szamos, Maros, Balaton stb. Erre a tényre a 20. század elején Herman Ottó (1914: 17, 599–621) hívta fel a figyelmet, később, az 1960-as évek elején többen is értekeztek róla. Az ilyen folyónevekből lett kutyanevek a magyar nyelvterületen mindenütt előfordultak: a Bakonyalján Dráva, Duna, Maros, Rajna, Sajó, Száva, Tisza; Somogyban Tisza, Gyöngyös; Gyergyóban Tisza; Alsófehér vármegyében pedig Mures, Tisza, Duna stb. Nagy íróink műveiből is említhetünk példákat: Jókai Mór több helyütt írt kedves kutyanevéről, Sajóról (Nyíri A. 1963: 351–354). Az említett kutyaneveket 1963-ban kiegészítették (Berettyó, Bodrog, Garam, Ipoly, Körös, Morva, Tenger, Visztula, Zagyva, Zsitva stb.), illetőleg rámutattak a névadás 18. századi gyakorlatára. 1791-ben például a következőket írták: „A ’mi Majorjainkban, és gulyáink mellett való Ebeket a’ Pásztorok közönségesen folyóneveknek nevéről nevezik Dunának, Tiszának, Sajónak ’s a’t. azon az okon, hogy az ily nevű kutyák meg nem vesznek, vagy dühödnek. Ez minden fundamentum nélkül való babona és hazugság” (Nagyváthy J. 1791: II. 255). A Hungaria in parabolis c. munkájában Szirmay Antal is hasonlóan vélekedett: „A magyarok úgy vélik, hogy az olyan kutyának nem kell megvesznie, amely valamelyik közeli folyóvíz nevét viseli” (Szirmay A. 1807: 17; Nyíri A. 1963: 353). Gyulai Pál 1857-ben, Egy régi udvarház utolsó gazdája c. elbeszélésében olvashatjuk: „Itt hasalt ... a nagy komondor, melyet, hogy meg ne dühödjék, folyóvíz névre Marosnak keresztelt a babonás béres.” Czuczor Gergely és Fogarassy János szótára is ugyanezt a véleményt hangoztatta (Implom J. 1964: 203–204). Ez a névadási szokás több írónknál is fellelhető, így Jókai Mórnál, Tömörkény Istvánnál, Mikszáth Kálmánnál stb. (Nyíri A. 1963: 252–253). Baján például az 1947–1948-ban összeírt 2242 kutya neve közül 75 eredt földrajzi névből, ez az összes név 3,3%-a. Mélykúton ez az arány 2,7%. A Duna kutyanevet Dél-Dunántúltól Csík megyéig 15, a Tiszát pedig, ugyancsak Zalától Csíkig, 24 helyről mutatták ki (Kőhegyi M. 1964: 204–206; 1966: 423–424).

A folyónevekből választott kutyanevek, például Donau, Wasser, nemcsak a magyar nyelvben fordulnak elő. Herman Ottó is közölt olasz kutyaneveket. Nyíri Antal ide vonatkozóan arra mutatott rá, hogy a volt Szovjetunió népeinél szintén előfordulnak földrajzi, közöttük folyónevek a kutyanevek között; például Irtisz, Amur, Toboly, Dunaj, Baikal stb. E névadást az óvónevek közé sorolta, s a veszettségtől való megóvást említi (Nyíri A. 1963: 353). 1937-ben megjelent tanulmányában a névadást Vajkai Aurél az ártó betegségeket okozó víziszellem megnyerésének tartotta (Vajkai A. 1937b: 83).

A kutyák legveszedelmesebb betegsége a veszettség. A veszett állat feje lóg, folyik a nyála, vérben forog a szeme, lába között hordja a farkát, csendesen kocog és nem {808.} fut. A veszettség okairól nagyon sokféle magyarázat ismert: nem kap vizet, ha nem tud párosodni, a megsűrűsödött vér elönti az agyát, az éhezéstől, meleg ételtől, hólétől stb. (Béres A. 1962: 161). A veszettség gyógyítására már a 16. századtól vannak adataink. 1570-ben a veszett kutya által megmart embereknek három-három kőrisbogarat kellett megenniük. 1792-ben a veszettség gyógyító receptje a következő: Különféle megszárított füvet porrá törve össze kellett keverni az Úrnap előtti lerázott, megszárított és megtört kőrisbogár, valamint isten tehénkéje (nünüke) porával, majd ezt be kell adni pálinkával a megmart személynek. A veszettséggyanús állatokat füstpróbával választották ki. Amelyik állat a zabszalma és az említett por füstjét nagyon szagolgatja, „az a barom gyanús” (Magyary-Kossa Gy. 1929–31: 207–211, 359–363).

A kőrisbogárral gyógyítást az Alföldön sok helyütt ismerték. Hajdúnánáson kilencet kellett beadni az állatnak. Ha hamus kenyeret adtak a beteg állatnak, nem mart meg senkit. Igen elterjedtek a füstöléssel és égetéssel összekapcsolt eljárások. Hevesen a veszett kutyát agyonverték, máglyára tették és annak füstjén hajtották át a megmart állatokat. Hasonló eljárásokat ismertek Hajdúnánáson és Hódmezővásárhelyen is. Elterjedt volt a kutya szőrével való gyógyítás. A veszett állat szőrét a sebre kötötték vagy elégették és a hamuját hintették a sebre. Az Alföldön szinte mindenütt tevékenykedtek ún. veszettorvosok, akik gyógyítani is, de okozni is tudták a veszettséget. Tudományuk apáról fiúra szállt. A 19. században még uradalmak is alkalmaztak veszettorvosokat. Meg tudták bűvölni a kutyákat, a leghamisabbakat is megszelídítették. A hiedelem szerint maguk is át tudtak változni kutyává. Ráolvasással, füstöléssel és növényi orvosságokkal gyógyítottak (Barna G. 1972–74; Vajkai A. 1937b; Béres A. 1962: 161). Ráolvasással is igyekeztek védekezni a veszett kutya harapása ellen: „Gáspár, Menyhért, Boldizsár, ez a három szent király őrizzen meg engem, hogy ez a kutya meg ne lásson.” A kutyák támadása ellen a 17–18. században fekete kutya fogát vitték magukkal vagy bagolyfejet, ebszívet szorongattak hónuk alatt (MNL III. 365).

A veszettség gyógyításának egy másik módja is szokásban volt. A hideg vízzel való kezelést már i. e. 50-ben Celsus hydrophóbianak nevezték. Erre az eljárásra további adatok is vannak. A Magyar Kurír írta 1794-ben, hogy egy dühös farkas sokakat megmart, de az ebeknek nem lett baja, mert rögvest vízbe dobták azokat. Örkényben (Pest m.) feljegyzett adat szerint a veszett kutya nem megy be a hideg vízbe, mert akkor megdöglik. Ugyanitt a veszett kutya által megmart személyeket is gyorsan hideg vízbe dobták, s akkor elmúlt a betegségük (Vajkai A. 1937a: 82–83).

A kutyák számára a lakóházak mellett gyakrabban, a pusztai pásztorszállásokon ritkábban akadtak védő enyhelyek, épületek. Adatunk nem sok van, ezzel az irodalomban nem sokan foglalkoztak. A pásztorépítményekkel foglalkozó összefoglalásában Györffy István (1943: 173) is csak egy helyen tett említést arról, hogy az emlékezet szerint Túrkeve-Ecsegpusztán egy nyitott tetejű, de zárt disznókarám bejárata mellett az egyik oldalon a pásztoroknak, a másikon pedig a kutyáknak volt nádkunyhója. Kunmadarasról a kutya menedékéről 1979-ben így írtak: „Télen a kutya a ház előtt szokott lenni mindig; egy rossz kabáton fekszik, és nagy hidegben sem mozdul el róla. A juhászkutya téli hidegben legtöbbször a juhhodályban húzódik meg. Vagy ha van kutyaól, akkor abban tartózkodik. Ilyen ólat kinn a pusztán nem építenek – {809.} de legeltetés idején nem is tartózkodhatik a kutya az ólban, hiszen éjjel-nappal őriznie kell a nyájat” (Fazekas M. 1979: 128). A Tiszazugban az egész nyáron legelőn kint lévő birkanyájat őrző pulinak általában nem volt külön helye. A naponta kihajtott jószág terelőinek sem készítettek kutyaólat. „A hodálynál a szalmában keresett nyáron helyet magának, kint aludt, mert úgy tartották, hogy a szabadban alvó kutya éberebb.” Télen a községi csordás vagy juhász kutyája a háznál volt láncra kötve, és a legtöbb esetben kutyaólat építettek számára. „Az edzett kutya télen, a legnagyobb hidegben is kint volt.” De legtöbb helyen beengedték a szénáskandiba vagy az istállóba, hodályba a pásztor fekhelye mellé (Bereczki I. 1981: 167–168). „Nincsen tanya kutyaház, kutyaól nélkül – írták a Vásárhelyi-pusztáról. – Néhány tanyában kettő is volt ... Nagyobb része szegletes, de előfordul kerek is. Gyakran valamelyik melléképülethez ragasztották: tyúkólhoz, a disznóól akoljához, ritkábban az istálló ajtaja közelében, a fal mellett találni. Majdnem kizárólag vályogból rakták s tapasztották. A teteje is sár. Ritkábban találkozni deszkából készülttel. ... Füvesi Mihály tanyáján a széljárástól függ, hogy a kutya a ház melyik felén húzódik meg. Régen minden tanyában volt egy nagyhamis, egy hajtó és egy pockos kutya. Külön volt a fekvőhelyük. A hamis az út felöl, a házhoz volt nappal kötve, de éjszaka szabadon engedték. A hajtó és a pockos éjjel-nappal szabadon volt. A nagyhamis szót csak a vásárhelyiek használták” (Nagy Gy. 1975: 259).

A MACSKA

A macska (Felis silvestris f. catus L. 1759) domesztikációjának első nyomai a i. e. a 6. évezredtől, Elő-Ázsiából származnak. Matolcsi János (1975a: 234–241) szerint az első megbízható bizonyítékai az i. e. 2 évezredből, Egyiptomból valók. Szerinte őse az ún. núbiai fakó macska lehetett, amely Líbiától Arábiáig volt őshonos. A faj kialakításához hozzájárulhattak az iraki és sztyeppei macskák is, amelyek Elő-Ázsiában voltak őshonosak. A macska háziasítását kultikus okokra is visszavezették, Egyiptomban ugyanis tisztelték, s itt több macskamúmia is fennmaradt. Újabb teóriák szerint domesztikációjának gazdasági okai lehettek, a különböző rágcsálók távoltartása miatt szoktatták lakóhelyükre. Az is meglehet, hogy a településeken először betolakodók voltak, majd hasznukat látván az ember magához édesgette.

Európában első emlékei az ókori Görögországból, az első évezred elejétől származnak. Az Appennin-félszigetre i. e. az 5. században kerülhettek, majd fokozatosan meghonosodtak a római birodalomban és tartományaiban, majd azokon túl is. A középkorban nem volt mindig kedvelt állat, üldözték és irtották is. Hasznosságát ismét a keresztes háborúkkal behurcolt fekete patkány elterjedése után fedezték fel. Védett, majd kedvelt, sőt luxusállattá vált. Domesztikációját a szaktudomány nem tartja befejezettnek. Nagyváthy János (1791: II. 258) munkájában például a következőket olvashatjuk: „Azonban tsak látszik az, hogy a’ Matska Szelíd-állat; de valósággal vadságát soha tökéletesen le nem vetkezi...” Életmódjában és szaporodásában összehasonlíthatatlanul nagyobb önállóságot élvez, mint bármely más háziállat. Tömegesen sohasem tartották, gazdasági célból nem tenyésztették (Zimmermann A.–Zimmermann G. 1944).

{810.} A magyar nép a macskát rágcsáló állatok (egér, részben pocok és patkány) irtására tenyészti. Egy-egy gazdálkodással foglalkozó háznál kettőt-hármat is tartanak. Tenyésztését nem irányítják, de a szapora állatnak mindig csak annyi fiát hagynak meg, ahány maguknak vagy ismerőseiknek kell. Színük szerint megkülönböztetnek cirmost, feketét, fehéret és tarkát.

A magyar néprajzi irodalom a macskával alig foglalkozott. Szerepéről kielégítően csak Nagy Gyula írt hódmezővásárhelyi könyvében (Nagy Gy. 1968). A macskáknak is mindig adtak nevet, ez igen gyakran férfi és női név volt: Ali, Ádi, Ágnes, Bandi, Cenci, Cili, Dani, Dóra, Gyuri, Matyi, Peti, Tomi, Tóni, Zsiga, Zsófi stb. Ilyen arányban más állatokat nem neveztek el becézett vagy becézetlen keresztnévvel.

A macska igen sok kultikus hiedelemnek is tárgyává vált. Viselkedéséből jósoltak az emberi élet eseményeire vagy például az időjárásra. Ha karácsony vagy újév éjjelén nyávogott, halált jelzett. Macskával találkozni szerencsét vagy szerencsétlenséget jelentett. Ha a farkára lépnek, vendég jön. Foga, szíve, szőre vagy ürüléke lehet mágikus hatású, sőt gyógyszer is. Viselkedésével az időjárást is megjósolta. A boszorkányokat is gyakran képzelték nagy fekete macska képében, szerepére az építőáldozatban is rábukkanhatunk (MNL III. 477).