7. SZÍNJÁTSZÁS A POLGÁRI FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJÉN (18481849) | TARTALOM | V. FEJEZET MEGŐRZÉS VAGY TOVÁBBLÉPÉS (18491873) |
A magyar hivatásos színművészet első hatvan esztendejének áttekintése után nem kerülhetjük meg a kérdést az eddigi szórt, erre vonatkozó utalások után: hol helyezkedik el a korabeli Európa művészeti térképén Magyarország, amelynek játékszíni kultúrája a hazai szemlélő számára gyorsuló fejlődésűnek tűnhetett?
Véglegesebb választ e kérdésre a napjainkban meginduló és az első elemzéseknél tartó komparatív színháztörténeti kutatások adhatnak. Mostani tudásunk alapján annyi biztonsággal állítható: a magyar színházművészet Nyugat-Európához viszonyítva mindvégig a „platóhoz mért periféria” helyzetében volt, miközben Kelet-Európa és a Balkán felé maga is hasonló szerepet töltött be, mint onnan nézve fejlettebb színházkultúrájú ország. S nemcsak a magyarországi nemzetiségek révén: Pály Elek operatársulatának 1840. évi sikeres vendégjátéka Bukarestben éppúgy megerősítette a román fejlődést, mint ahogyan a magyar politikai és katonai emigráció Sumenben és Lomban tartott előadásai is serkentőleg hatottak a bolgár nemzeti színjátszás fejlődésére. Szemere Bertalan 1837-ben, Skóciában járva döbbent rá a periféria-helyzet hasonlóságára. A glasgowi szegényes színházról írta: „De a színészek jó tapintattal bírnak; a közönségnek gyengéje lévén a hazafiság, ennél fogva vonják magokhoz, mint nálunk s velünk is cselekszenek színészeink.”* [Kiemelés tőlem K. F.]
A periféria-helyzet korai színészetünk számos sajátosságát magyarázza: a mindvégig művészeten kívüli céloknak is alárendelt, helyettesítő-kompenzáló, nemzeti és társadalmi funkciót (ami ellen a Nemzeti Színház vonatkozásában Kossuth Lajos Pesti Hírlapja már legelső, 1841. január 2-i számában felemelte szavát); a gyors és ezért óhatatlanul kapkodó eszmei tájékozódást, ami eklektikus művészetfelfogáshoz és kritikai gyakorlathoz vezetett (olvashattuk az elméleti fejezetekben, s legkivált Teleki László Kegyencének fogadtatása kapcsán) stb. De tartósan meghatározta az egyes színjátékelemek egymáshoz viszonyított arányát és fejlődési ütemét is, előnyt biztosítva a tartalmi-verbális szempontoknak, az ezt közvetítő, azonosulásra bíró színészi személyiségnek és játéknak, egyszersmind háttérbe szorítva a látványelemeket, csak lassan megteremtve a játékhelyek, a közönségszervezési {367.} szokások megalapozott anyagi és társadalmi bázist feltételező eszközrendszerét. A színjátékelemek között ezért a periféria-helyzeten belül jelentős fáziskülönbségek alakultak ki.
A magyar dráma, mint játszható színpadi szöveg nem tudott teret nyerni a nyelvterület határain kívül. Az irodalmi reformkor legelején Kisfaludy Károly „hazapufogatás”-ának bécsi kudarca áll. Miközben a magyarországi német színészet sikerrel adta a megírásával azonos előadói és befogadói közegben darabjait, az iskolát teremtő vitézi játék, A tatárok Magyarországban megbukott a császárvárosban (Theater an der Wien, 1821. február 8-án); a Gaál György fordításában megjelent, három drámáját tartalmazó kötet, a Theater der Magyaren (Brünn 1820) szintén nem keltett érdeklődést. A magyar dráma bezártsága nem tévesztendő össze a magyar téma mint egzotikus drámatárgy és színhely iránti érdeklődéssel. Bölöni Farkas Sándor 1831-ben az amerikai Bostonban meglepve szembesült egy francia vándortársulat melodráma-előadását látva (Pixérécourt Tékélijét játszották) az Újvilág magyarság-képével: a darabban Thökölyt, szabadsághősünket az ostromlott malomból egy közismert vándoranekdota dramaturgiai felhasználásával liszteszsákban menekítik ki. De említhetjük azt is, hogy az irodalomban évszázadok óta jelenlévő és így szinte vándortémának tekinthető Bánk bán-történetet Európa számára, maradandó drámatörténeti érvénnyel nem Katona József írta meg, hanem az angol George Lillo a 18. (Elmerick, 1730, Drury Lane Színház) és az osztrák Franz Grillparzer (Ein treuer Diener seines Herrn, 1828, Burgtheater) a 19. században. A korszak végére a helyzet annyiban változott meg, hogy a francia dráma technikáját a magyar vígjátékhagyománnyal, azaz a „plató” divatos gyakorlatát a „couleur locale” érdekességével kiválóan ötvöző Szigligeti Ede Liliomfi-ja Nestroy átdolgozásában eljut majd a bécsi Carl-Theater színpadára is. Ez volt drámatörténetünk első olyan plágiumvitája, ahol az összegezés eredetiségét magyar író képviselte, fejlettebb színházkultúra ellenében.
Nem volt jobb a helyzet a nyelvi korlátok közé kevésbé szorított opera esetében sem. Bár nálunk vendégszerepelt énekesek egy-egy koncertszám erejéig műsorukra vettek Erkel-áriákat, és a Nyugat-Európát járó daltársulatok feltűnést keltettek operarészletekkel és népszínmű-dalok előadásával, a reformkori sajtóban 1844 óta fel-felbukkant híresztelések a Hunyadi László bemutatási szándékáról nem bizonyultak valósnak.
Sajátos jelenség figyelhető meg a kelet- és közép-európai régión belül: a szerb és román színhely, zenei betét, tánc, epizódfigura stb. csak színesítő jelleggel jelent meg a magyar műsoron; a nagyjából azonos fejlettségi szinten álló cseh, orosz, sőt a különleges kapcsolatnak számító lengyel színpad történelmi tematikája pedig Kotzebue és epigonjai vitézi játékaiban, tehát a „plató” közvetítésével hatott. Bemutatókig csak az utóbbi jutott, ám a drámaszövegek id. Aleksander Fredrótól Julius Słowacki Mazeppájának 1847. évi világbemutatójáig németből fordítottak.
Színészeink közül a vizsgált korszakban a színpadon senki nem tudta átlépni a nyelvterület határait. Egyes alakítások az ösztönös tehetség felvillanásaiként, a {368.} szerepkör és az alkat pontos egybeesésével fel tudták ugyan kelteni a külföldről jött és netán a játéknyelvet sem értő nézők figyelmét is, mint Kántorné és a fiatal Megyeri az 1825. évi pozsonyi országgyűlési vendégjátékon, ám legtöbbjük alighanem Széchenyi István szemével nézte a hazai színpadokat. A „legnagyobb magyar”, aki nézőként sem tudott (akár az élet, a kultúra más területén) azonosulni a periféria-helyzet sajátosságaival, meglehetősen lesújtó véleményt formált. A Bánk bán 1839-es, pesti előadását politikai szempontból ítélte lázítónak és ezért veszélyesnek; bejegyzései szerint azonban Erkel Báthory Máriáját is „élvezhetetlen”-nek minősítette; Lendvay, Egressy, László József játékát pedig többször bírálta, társadalmi szerepüket, befolyásukat túlzottnak tartotta. Ehhez képest meglepőnek hat az október 5-i debreceni bejegyzés, amikor Keszynét, a társulat vezető színésznőjét egyenesen Elisa O’Neill-hez, a londoni Covent Garden tagjához hasonlította. Két nappal később azonban kiderült, hogy a természetadta felséges orgánum keltette benyomás aminek alapján Széchenyi először ekkor és itt hitt egy „nagyon jó magyar társulat” lehetőségeiben csak pillanatnyi volt, mert nem párosult alakítókészséggel és műveltséggel.
Némileg másképp alakult énekeseink pályája. Déryné végig nem járt útja 1823-ban, a pesti Német Színház elutasított meghívásával a hazai német színészeten keresztül vezethetett volna (esetleg) Európa felé. A következő nemzedékek tagjai, Schodelné, Hollósy Kornélia, De Caux Mimi, Stéger Xavér Ferenc azonban már angol, németországi és itáliai operaszínpadokon csiszolhatták technikai tudásukat, játékképességüket. Mindez a színpadi tánc területén, fáziskésésének megfelelően, 1840-ig csak ígéret maradt Sáry Fanny és Aranyváry Emilia nemzetközi karrierjével dacára a magyar verbunkos férfitánc virtuozitásának 1823 óta adatolható, egy-egy kiugró személyi sikerével. A nyelvi közeghez nem kötött énekesek és táncosok azonban nem művészeti águk alapvető nemzeti sajátosságaival gazdagították az egyetemes színházkultúrát (legfeljebb egy-egy dallam, ritmusképlet, divattá lett karaktertánc erejéig), hanem egyéni tehetségük révén az utóbbi képzett tolmácsolóivá válhattak hazájuk számára és javára is.
A színjátékelemek közül jelentős elmaradásával tűnik ki a szcenika és a színházépítészet. A kolozsvári, Farkas utcai színház az akkor legkorszerűbbnek számító bécsi játékszín, a Theater an der Wien egyszerűsített változata; az ideiglenesnek szánt Pesti Magyar Színházat pedig Novák Dánielnek a Honművészben 1837 nyarán közölt adatai alapján nemzetközi összevetésben közepesnek lehetett minősíteni. Mintája a párizsi Odéon színház volt, s jelentősen elmaradt nemcsak a hivalkodóan túlméretezett pesti Német Színháztól, de a Széchenyi által előképnek tekintett párizsi operaházaktól, az Opéra Comique vagy a Théâtre Italien szcenikai és társalkodási lehetőségeitől. A többi magyar színházépület szükségszínháznak tekinthető, s ezen a Kolozsvár számára 1821-ben, a Miskolc részére 1836-ban, a Győr számára többször is Bécsben rendelt díszletek elszigetelt szcenikai törekvésekként nem tudtak változtatni.
A vizsgált időszakban alapvetően megváltozott viszont a platón belül a tájékozódás iránya. Korszakunk elején a német irodalom és színházművészet dominanciája {369.} érvényesült: Pest-Budán, Kolozsvárott, Lembergben, Prágában, sőt Vilnában és Szentpétervárott egyaránt Kotzebue uralta a színpadokat, Shakespeare életművét a felvilágosodáskori német színész-átdolgozásokban játszották, és a zenés színpad sikerei is azonosak voltak. Az 1840-es évekre a nyugat-európai „plató” eredményeinek hordozója a francia dráma és szcenika, az átromantizált Shakespeare és az olasz nagyopera lett. A Habsburg-birodalom keleti fele számára a kultúrközvetítő ugyan Bécs maradt, de egyre inkább csak figyelemfelkeltő jelleggel, és kialakult intézményrendszere révén a fordítások azonban növekvő hányadban készültek az eredeti nyelvből, és a sikerlisták egyre számottevőbb különbségeket mutatnak. Mindezt jól szemlélteti Egressy Gábor európai tanulmányútjainak krónikája, 183738-ban a tegnapi vándorszínészt még lenyűgözte a Burgtheater színészeinek elmélyült, tudatos játéka, a szcenika színvonala, az előadások rendezettsége és szervezettsége, a közönség felkészültsége. 1843-ban azonban, Párizsba utazva, már az udvari színház játékrendjét is „igen selejtes”-nek látta, s kissé gépiesnek az előadások csiszoltságát; a francia fővárosban viszont a színművészet nemzeti jellegét és korstílusait tanulmányozta vagyis a plató és a periféria kapcsolatában az egyedi és az egyetemes problémájának szakmai kérdéseivel ismerkedett.
7. SZÍNJÁTSZÁS A POLGÁRI FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJÉN (18481849) | TARTALOM | V. FEJEZET MEGŐRZÉS VAGY TOVÁBBLÉPÉS (18491873) |