6. A VÁNDORSZÍNÉSZET ORSZÁGOS HELYZETE (1837–1848)

TARTALOM

8. GYORSMÉRLEG – EURÓPAI ÖSSZEVETÉSBEN

{352.} 7. SZÍNJÁTSZÁS A POLGÁRI FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJÉN (1848–1849)

A színházi nézőtér, amely – mint láttuk – az 1830-as évekig jószerével az egyetlen fórum a társadalmi nyilvánosság számára, ahol az egyébként nem érintkező osztályok és rétegek együtt jelennek meg, az utóbbi két évtizedben, 1848 előtt, a „társalkodás”, a szórakozás és a politizálás bevett, elismert és általánosan látogatott színhelyévé lett országszerte. Így nem meglepő, hogy március 15. táján és azt követően nemcsak a Nemzeti Színház, de a vidéki játszóhelyek is politikai fórummá válnak, népgyűléseknek adva otthont. Győrött már március 4-én Lukács Sándor a színházban olvasta fel az országgyűlési ellenzék felirati javaslatát. A kezdeményező szerep itt is a város ifjúságáé és a nemesi értelmiségé, akik korábban a színházi bérletszervezést irányították, és más, mozgósító akciókat is szerveztek. A műsorrend kialakítása a forradalom napjaiban mindenütt hasonló módon történik: a politikai hatáskeltésre választott színdarabok kereteit (akár Pesten a Bánk bán-előadásét) szétfeszíti a nézőtér robbanékony hangulata, a Nemzeti dalt és sebtében készített zenésítéseit, valamint más, általában a negyedik műsorrétegből származó politikai tömegdalokat kívánva. Ilyen a színházi pályázatra készült Himnusz és Szózat, a színpadi betétdalként is felhasznált Rákóczi-induló, a Fóti dal és a Hunyadi László I. felvonásának kórusfináléja. Győrött március 14-én este, a bécsi forradalom hírére (Czakó Könnyelműek c. társadalmi drámájának előadásán) „felvonások között az ingerült kedélyű közönség mindannyiszor Rákóczi-indulót kívánt, derék karnagyunk, Richter a közönség kívánatának hódolt is”. Másnap pedig „este a színházban az egész kar ódon magyar öltönyökben a Szózatot éneklé. A ház teljesen kivilágítva, s háromszín szövetekkel bevonva. Felvonások közben a közönség ismétlé ezen magyar szívből eredt s magyar szívbe ható nemzeti himnuszt.”*Életképek 1848. ápr. 9. Szegeden március 17-én a Szökött katona előadása alakult át politikai gyűléssé, 20-án a műkedvelők népszínmű-produkcióját (Egy szekrény rejtelme) kísérte lelkes tüntetés. Aradon március 17-én előadás közben az ifjúság a katonazenészekből és helyi polgárokból álló zenekar helyett cigánybandát kívánt, s velük játszatták el a Rákóczi-indulót és a Hunyadi László kórusát, a 12 pont és a Nemzeti dal a színpadról hangzott el először itt is. (Gócs Edének és {353.} színészeinek vonakodása és cenzor utáni kérdezősködése egyébként – eddigi adataink szerint – páratlan az általában lelkesen és aktívan csatlakozó színtársulatok sorában, bár a császári katonasággal rakott, stratégiai fontosságú németes városban némileg érthető.) Sepsy társulata Rozsnyón az Eljegyzés álarc alatt előadását változtatta meg, a Szózat, a Himnusz és egy politikai szónoklat beillesztésével. Március 26-án, a népgyűlés után egy Hunyadi Mátyásról szóló drámát adtak elő a városháza dísztermében „nemzeti dalokkal”. Temesvárott az erdélyi országgyűlésre igyekvő Feleki-társulat állapodott meg, és – Prielle Kornélia emlékezései szerint – itt is a Szózat és a Nemzeti dal fokozta az ünneplő közönség hangulatát.

Az utóbbi évtizedek kutatásai, adatközlései lényegesen változtattak korábbi színháztörténetünk „inter arma silent musae”-felfogásán. Mert igaz, hogy Sepsy Károly színigazgató 1848. május 23-án, Miskolcon kelt Fegyverre, vidéki színészek! c. felhívását követően több társulat feloszlott, tagjaik – akár a Nemzeti Színház férfiszemélyzetének zöme – nemzetőrnek, sőt utóbb honvédnek álltak, de kb. ugyanakkor iktatta Szemere Bertalan belügyminisztériuma Döme Lajos debreceni színigazgató levelét, amelyben a forradalmi helyzetbe került színészet ellentmondásos helyzetét tárta föl: a vidéki színészet helyzetében semmi változás nem történt; ők örömmel fognának fegyvert, de mi lesz hátrahagyott, vagyontalan családjukkal; mi lesz a sorsa az öregebb, a katonai szolgálatra már nem alkalmas színészeknek?

Jelenlegi ismereteink alapján mindenekelőtt a színészet folyamatosságát kell megállapítanunk. A végig a forradalmi kormány fennhatósága alatti területeken Debrecen, Szeged, Arad, Nagyvárad; az ideiglenesen császári megszállás alá is kerülteken Pest, Kolozsvár. Kecskemét, Györ, Kassa számít adatolhatóan színházi központnak; a megszállt Dunántúlon – Szuper Károly naplójából tudjuk – a Hetényi-társulat működött, s létezhetett jó néhány olyan, a honvédnak állt vezetőszínészek híján tengődő faluzó törpetársulat is, amilyennel Cegléden találkozott naplóírónk 1848 novemberében. De a megszálló csapatok is követelték a játszás folytatását, elsősorban tisztikaruk szórakoztatására.

A forradalmi hatóságok mindvégig tisztában voltak a színjátszás mozgósító erejével, lehetőségeivel. A Nemzeti Színház már az áprilisi törvényekben szerepelt (XXXI. tc. 2–3. §), és az állami költségvetésben évi 20 000 pengőforinttal, minden korábbinál magasabb összeggel volt jelen; ebből István nádor, Kossuth Lajos pénzügyminiszteri ellenjegyzésével április 29-én és május 30-án 5–5000 pengőforintot, június 29-én Kossuth további 3000 forint előleget utalt ki a színháznak. A kormánnyal 1848 decemberében, 1849 januárjában Debrecenbe menekült tagok (Schodelné, Jókainé Laborfalvi Róza, Kovácsné, Lendvay, Telepi, Szigligeti stb.) változatlanul megkapták fizetésüket. Erdélyben Bem József tábornok 1848 végén leszereltette kb. 60 színész-honvédjét, hogy társulatot szervezzenek belőlük. A példák sora folytatható.

Természetesen a színjátszás folytonosságának megállapítása nem ment fel a sajátos előadási körülmények vizsgálata alól, elsősorban a játszási alkalmak megváltozása és a közönség átrétegződése érdemel figyelmet. Megnő a rendkívüli alkalmak száma; ezek első hulláma (mint láttuk) a március 15-ét követő népgyűlésekhez {354.} kapcsolódik, s a későbbiekben is nyíltan politikai célzatúak. Pesten, a Nemzeti Színházban, az alábbi alkalmakat tarthatjuk számon:

Sőt, augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel napján, még köztársasági címerrel díszített színlap hirdeti Kolozsvárott Szigligeti II. Rákóczi Ferenc fogsága c. krónikásdrámájának előadását. Itt, az alkalmi előadások sorában kell említenünk a Debrecenben folyamatosan játszó Láng–Abday-társulat két produkcióját, amelyeken – a sebesült honvédek javára – a Nemzeti Színház idemenekült tagjai is felléptek:

A forradalom kitörését követően, de kivált a fegyveres harcok megindulása után a színházlátogatási szokásokat külső tényezők, a napi politika eseményei, majd a hadihelyzet alakulása befolyásolták. Új közönség elsősorban az ifjúság soraiból jelentkezett: Győrött márciusban a jogakadémia, áprilisban a pesti tanítóképezde hallgatói követelték, hogy színházba járhassanak. Új, sőt első közönségnek számított mindenütt a nézőtéren helyet foglaló honvédség: együttélésük a színpadi cselekménnyel, beleszólásaik bizonyítják, hogy színielőadást korábban aligha láttak. {355.} Az új publikumrétegeket azonban a politika és a hadihelyzet csakhamar elvonta a színházlátogatástól.

A folyamat részleteit természetesen legjobban Pestről és a Nemzeti Színházból ismerjük. Népgyűlések, macskazenék, a pozsonyi gőzhajó esti érkezésére várakozás vonta el a közönséget 1848 tavaszán, míg a technikai feladatok ellátását a színházon belül a nemzetőri szolgálat hátráltatta. Némileg fellendült a látogatottság a népképviseleti országgyűlés megnyitását (1848. július 5.) követően, mélypontra zuhant a szeptemberi válság idején. 1848 novemberében–decemberében a Nemzeti igazi népszínházzá változott: honvédközönsége anyagi értelemben is sikeressé avatta az előadásokat.

1849 tavaszán, a diadalmas honvédseregek tiszteletére rendezett előadáson, ismét nagyszámú a közönség. A Nemzetiben nagy és spontán ünneplést vált ki a katonai és politikai vezetők megjelenése, április 28-án Aulich, április 29-én Klapka, június 9-én Kossuth. Hasonló a helyzet Kolozsvárott; telt házról, honvédközönségről és forradalmi hangulatról ad hírt Győrből Szuper Károly is, 1849 májusában. Ugyanitt kell megjegyeznünk azonban, hogy a rendkívüli előadási alkalmak (viharos tetszésnyilvánításaik, forró hangulatuk ellenére) nem jelentenek automatikusan telt házat – a közönség megjelenése a fő tendencián, a politikai és a hadi helyzet elvonó hatásán belül érvényesül. 1848. április 5-én, a bécsi forradalmi ifjúság küldöttségének tiszteletére adott egyveleg bérletes előadásként került színre. A napi kiegészítő jegyvásárlás 1059 db. Mindazonáltal nem volt telt ház – a nem bérletezhető 700 fős karzaton (ahol leginkább várnánk tömeget) 417-en voltak. Hasonlóképpen nem vonzott telt házat az 1849. április 24-én adott Szabad hangok-egyveleg, bár a közönség lelkes hangulatát a sajtó is megemlíti.

Alapvetően más a helyzet az ideiglenes császári megszállás alá került színházak nézőterén. A közönséget zömmel a katonaság és a tisztikar alkotja, a polgári lakosság (a csendes ellenállás egyik fajtájaként) távol marad. Mátray Gábor naplójegyzetei pontos adatokkal szolgálnak a Nemzeti Színház 1849. január 6-i, 9-i, 10-i, 16-i és ápr. 14-i előadásáról, belőlük világosan látszik a törzsközönség csökkenése minden helyosztályon: „a casinoin kívül 1-ső emeletben üresek voltak [ti. a páholyok] ... a zártszékekben csupán 2 asszonyság, a földszinti páholyokban csak 4” (január 6-án); „múlt napokban a parterren 8–16 ember jelent meg 1–1 mutatványra a polgáriakból”*VÁRNAI PÉTER, Adalékok a Nemzeti Színház történetéhez. Színháztörténeti Értesítő 1954–3, 93–5. (április 14-én). Hasonló a helyzet Kassán és Kecskeméten is, ahol a többszöri felszólításra megtartott előadásra „az udvarról és utcáról hajtották be a cselédséget és bámész népet, hogy civil is legyen a színházban”.*Szuper i. m. 66.

A Nemzeti Színházat a megszállás alatt károk is érték. Windischgrätz kirabolta a fegyvertárat, a jelmezek javát a színészek maguk vitték Debrecenbe, a könyvárusi forgalom megszakadt a külfölddel, sőt Kolosy Gergely pénztáros megszökött a rábízott összeggel együtt. A közönség távolmaradása miatt a bevételek rendkívül {356.} alacsonyra csökkentek, a korábban nagy sikerű Szigligeti-népszínművek is alig hoznak pénztári hasznot: az 1849. január 7-i Csikós 95 váltóforint 5 krajcár, a 14-i Szökött katona 138 forint 42 krajcár, a január 21-i A rab 100 forint 12 krajcár jövedelmet eredményezett. Toldy Ferenc hiába kéri Erdélyit február 1-jén, hogy a Kisfaludy Társaság javára tartandó szokásos előadást tűzze ki, a megszállás alatt is helyén maradó aligazgató kesernyésen válaszol: „Előadásaink jövedelmei két, öt, legfeljebb tizennyolc, húsz forint, sőt amire még példa soha nem volt, a hetfői előadás költségét 2 f[orint] 56 kr[ajcárr]al kellett pótolnunk.”*Erdélyi János levelezése. I:342.

A Nemzeti Színház 1848. április 1-jétől érvényes új törvénykönyve nem intézkedett újonnan a vezetés és a műsorszerkesztés elvi kérdéseiről, törölte viszont az 1842-ben meghatározott műsorpolitikai alapelveket. Bajza, a rutinos aligazgató, tisztában volt azzal, hogy új műsort egyik napról a másikra a forradalom napjaiban sem teremthet. Ezért két irányban intézkedett. Felújította és gyakrabban játszatta a negyedik műsorréteg azon darabjait, amelyeknek mondanivalóját időszerűnek, hatását mozgósító erejűnek vélte; zömmel ezek kerültek a rendkívüli előadási alkalmakkor is színpadra. Közéjük tartozott a Hunyadi László, a Benyovszky, a Bánk bán és Szigligeti néhány népszínműve. Bajza folytatta a Molière-játszást is: a Tartuffe mellé most a Fösvény társult – április 17-i bemutatója az első premier a forradalom óta.

Kudarc, sőt derültség kísérte viszont Victor Hugo A király mulat c. drámájának május 29-i bemutatóját, holott a darab a forradalmi időkhöz választott témájú, szereposztása parádés (I. Ferenc–Lendvay, Triboulet–Egressy, Blanche–Komlóssy Ida), de a bútorkönyv szerint kiállítására is gondot fordítottak. Mindazonáltal a bemutató megkésett, a darab a harmadik műsorréteghez tartozott volna. Kényes alapötlete sokszor látottnak, ismertnek, sőt komikusnak tetszhetett, Egressy „ettől félve nem torzítá el arcát és testét annyira, mint különben a szerzőtől felfogott alapeszme követelé vala”.*Nemzetőr 1848. jún. 3. Lendvay is – szőke parókával a fején – a romantika második vonalához tartozó darabokban gyakorlott eszközökkel játszotta a királyt.

A rendkívüli előadási alkalmakon Bajza egyvelegeket is színpadra engedett, amelyekben a forradalmi tömegdalnak számító zeneszámok és énekek mellett szavalat és több táncbetét kapott helyet. Ilyenekkel tűzdelték meg a prózai előadásokat is – ezekhez rendelkezésre állt Veszter Sándor külföldről hazaérkezett tánctársulata. Szcenikai változás egyetlen történt Bajza igazgatása alatt, a felvonásközi átdíszletezés április 8-tól kezdve lebocsátott előfüggöny mellett történt.

Bajza június 1-jén Erdélyi Jánosnak adta át helyét, akinek első aligazgatói hónapjai tájékozódásban teltek el. Levelei tanúsága szerint kezdetben nincs tudomása a bevett szereposztási gyakorlatról (ami az új törvénykönyv szerint teljesen igazgatói jog), nem ismeri a jogdíjfizetések rendjét, a gázsikra kiadott előleget és egész sor hasonló, színházi ügyvitelhez szükséges dolgot. A tényleges vezetés ezért a titkár, Szigligeti Ede kezébe megy át, aki – rendkívül tapintatos, utasítást kérő {357.} javaslatokkal – biztosítja a folyamatos ügymenetet. Őt nemzetőri szolgálata, majd Debrecenbe menekülése távolítja el a színháztól, ekkorra azonban Erdélyi már jobban eligazodik teendőiben. További gondok forrása lett az országos főigazgató és Erdélyi viszonya. Ráday, Nógrád vármegye forradalmi főispánja, betegeskedett, emiatt nem követte a kormányt Debrecenbe, de – amint az az Erdélyivel folytatott, eléggé ritka levélváltásból kitűnik – a műsorrend, a szabadságolás kérdéseiben és a személyzeti ügyekben továbbra is befolyást gyakorolt a színházra, ami olykor ma már felderíthetetlen súrlódásokat okozott kettőjük között.

A június 1-jétől hozott új intézkedések összességükben a forradalmi helyzethez igazodó műsor kialakítását célozták. Ráday módosította a jogdíjak rendszerét (Vahot 1847-es javaslata alapján), mégpedig a szerzők javára: ezentúl az első, bérletszünetes és a második, bérletben adandó előadás tiszta jövedelmének fele, a továbbiakban pedig 10%-a illeti meg őket. Kiegészült – Jókaival, Hazuchával és Vahottal – a drámabíráló választmány, és előre meghatározta ülésrendjét. Erdélyi és Szigligeti folytatta – az új darabok megjelentéig – a Bajza megszabta játékrend törekvéseit. A balettprodukciók száma változatlanul magas volt, a Giselle újra színre került, július 21-én pedig, felvonásközben, először lépett színre Aranyváry Emilia, az 1850-es évek majdani primabalerinája. Fellépési lehetőséget kapott, Veszterék mellett, a többi hazatérő népzenetársaság is. Az eredeti bemutatók némi pótlására Szigligeti átdolgozta a Pókaiak c. drámáját (felújítása július 5-én).

Josip Jellačič támadásával lezárult a műsordarabok eddigi, Bécsen át történő megszerzése. Ezért a drámai rendezőséghez intézett, október 18-i igazgatói levél már „a színpadról lemaradt régi, de becses darabokra” hívja fel a figyelmet, és segítséget kér újak felkutatásához. Ilyen körülmények között természetesen nem lehetett szó arról, hogy Erdélyi a műsorrend kialakításában megvalósítsa elveit, melyeket még 1847-ben, a Szépirodalmi Szemle szerkesztőjeként, a francia romantika túlsúlya ellenében vallott. Hogy a Schiller-műsor nagyobb részaránya szükségmegoldás-e, vagy Erdélyinek van benne része, nem állapítható meg egyértelműen. Természetesen az ő igazgatása alatt is játszották (némileg felújítva) a negyedik műsorréteg eredeti és belehallásokra képes darabjait: Tisztújítás, Éljen az egyenlőség!, Szökött katona, Csikós stb.

1849. január 6-tól a megszállás alatt meginduló előadások műsorát betiltások is gyengítették – ezek nemcsak az 1848-ban írott és még elemzendő művekre vonatkoztak, de például Doppler Benyovszkyjára is (a lengyel rokonszenv miatt) vagy a Csikósra, amelyben Füredi célzatosan énekelt Debrecenről. A közönség hasonló belehallásairól és merész megnyilvánulásairól Mátray naplójegyzetei adnak felvilágosítást: január 18-án a zenekar verbunkosát „Éljen a magyar!” kiáltások kísérték, február 16-án a karzaton Kossuthot éltették, 19-én, a Mátyás deák előadásán, a „Sokáig éljen a magyar haza!” színpadi mondatot éljenzés, az „Éljen a magyar király!” köszöntést pedig fagyos csönd fogadta. A megszállás három és fél hónapja alatt mindössze három bemutatót tartottak, s közülük is a Sorel Ágnes c. drámai költemény már bizonyíthatóan ősszel megvolt, és tervezték bemutatóját. Szembeötlő a színészi játékerő gyengülése; Schodelné, Jókainé, Szigligeti, Telepi, Kovácsné {358.} mellett Lendvay és a kormánybiztos Egressy rendezőként is hiányzott. Visszakerülnek a műsorra a harmadik réteg darabjai (Világ divatja, A Notre-Dame-i toronyőr), a népszínművet az újra feltámasztott bohózat próbálja kiegészíteni: Lumpáci vagabundus, Garabonciás diák.

A magyar színészek helytállása később sem változik. Haynau csapatainak közeledtére Egressy most már hosszabb időre távozik, miután júniusban néhányszor fellépett; július 1-jével lemond Ráday és Erdélyi; szerződése leteltével távozik Schodelné is. A Szemere-kormány július 8-án tette át székhelyét Szegedre, 9-én tűnik el a Kossuth-címer a színlapokról, hogy csak 16-án kerüljön fel ismét a koronás fejléc. Valószínűleg volt valóságalapja annak a Mátray följegyezte híresztelésnek is, hogy a színészek be akarták záratni a színházat.

A negyedik műsorréteg színjátéktípusai nem egyformán voltak képesek új, forradalmi mondanivaló hordozására. Naprakészek csak az egyvelegek lehettek, amelyek a régi quodlibetek formáját új tartalommal töltötték meg. Bennük a forradalmi tömegdalok és zenei betétek szavalattal, operarészletekkel vagy tánccal kerülhettek együvé. Példának álljon itt a többször említett Szabad hangok részletes műsora:

A kolozsvári rendkívüli előadási alkalmak sorában (és valószínűleg másutt is) fontos szerep jut a feltámasztott tablónak, amely új, allegorikus mondanivalót hordozhatott. 1849. március 15-én A nagy nap emléke, 19-én A nemzet hálája, április 21-én A kétfejű sas halála címen rendezett tablót Gyulai Ferenc színész; ehhez a díszleteket Balogh József színházi festő készítette. Május 1-jén a Szapáry Péter előadásába kerülnek új tablók, a IV. felvonás végén nem a töröktől, hanem Hentzitől veszik vissza Budát, míg az V. felvonás végén „Budapest mostani állásában lesz látható”. Vahot Imréről is tudjuk, hogy Camarilla címen „allegóriai drámát” írt a Nemzeti Színháznak, azonban ezt színszerűtlen zavarossága, ötvenhét szereplőt és statisztériát igénylő szövege s így rendkívüli költségei miatt nem tűzték ki előadásra; mutatványa jelent meg a Budapesti Divatlap 1848. december 17-i számában.

A táncok (kivált a nemzeti karaktertáncok) az egyvelegekben és az előadások szüneteiben nagyobb szerephez jutottak, mint korábban. Veszter együttesének táncmestere, Kilányi Lajos eredeti némajátékot készít (Csata Fehértemplomnál): „táncokkal, csoportozatokkal és ütközettel.” A két szakaszban négy zárt szám van: kettős magyar, tréfás kettős, verbunkosjelenet (férfiszóló és -kar), valamint egy markotányosnőtánc (mazurka, négy női szólóval és tánckarral, nemzeti zászlócskákkal {359.} mint kellékekkel). Voltaképpen egyik sem új, és ismerős a táncjáték szerelmi szála is; a Százados, az Őrnagy, a Rác vezér és a hadbíró alakja viszont azt mutatja, hogy a hagyományos sémába ezúttal az életszínjáték elemei, a valóban megtörtént hadi események nyomultak be, pantomimmal kifejezve, például az áruló Százados halálra ítélésének és kivégzésének jelenetében.

A prózai színjátéktípusok sorában a vígjáték rendelkezik a legjobb lehetőségekkel, a forradalommal egyetértő, avval csak megalkuvó vagy vele szembeforduló társadalmi típusok ábrázolására.

A várva várt magyar politikai vígjátékok azonban nem tükröznek azonos állásfoglalást. Szigeti József darabja, az elsőként bemutatott Egy táblabíró a márciusi napokban (1848. október 14.). Scribe-től technikát és ötleteket nyert, de merített a Csikós I. felvonásából is. A színész-író szócsöve Szivesi, a református lelkész, aki demokrata, a forradalmi erőszak minden igénye nélkül; a fiatalokat érzelmeikben segíti, csak a lány megesésétől tart; a nép terheire és a természetjogra hivatkozik – s végül, március 15-én, maga is puskával nemzetőrként lép színre! A színpadon a szerepet jutalomjátékként játszó és a darabot rendező Szentpétery alakítása is ezt húzta alá. „...szerzőt leginkább a hazafiúi frázisokért, és Szentpéterit szabad szellemű papolásáért, többször kihívák” – adja tudtul a Nemzetőr a bemutatóról.*Nemzetőr 1848. okt. 19. Szigeti a korábbi majdnem-típusokat írja tovább, őket helyezi a márciusi napokba. Nyakasy ábrázolása kielégíthette a radikális közönséget is, a kritika éles: a rangkórságos táblabíró, akinek egyetlen érdeme, hogy 32 évig szolgált a megyénél, éppen március 15-én kapja az azonnal elértéktelenedő nagyságosi címet. A forradalom ellen erőszakot is használna; büntetése nemcsak a macskazene lesz, hanem Ugróczy borbély és Löwi zsidó polgártársias és számára kínszenvedést jelentő viselkedése is. A jellem következetes, Nyakasy a III. felvonás végén tudatosan és meggyőződésből lesz reakcióssá. Patainé, az özvegy tanácsosné, feledi saját polgári származását, amikor fia hasonló házasságát ellenzi, és Ákost kitagadja. Az ő hirtelen megjavulása a zárójelenetben szintén mutatja a következetes jellemrajz nyomait – jó szívét már az I. felvonásban előlegezi az író, s megváltozásában valós motívum, hogy a forradalom következtében elvesztette jövedelmei felét. Szivesi tirádái (akár a reformkor hasonló darabjaiban) a rangkórság és az arisztokrácia ellen irányulnak csupán. A forradalmi részvétel kapuja viszont nyitva maradt a nemesifjak számára. Ákost eleinte céltalannak látjuk, utóbb lázadása anyja ellen csak érzelmi töltésű, de a kiátkozással teljesen tanácstalanná válik. Életcélját és egyéni boldogságát is a forradalom hozza meg, barátaival együtt tömeggyűlésen hallunk róla utoljára, ahol szónokként lép a nép elé. A polgárságot – Szivesi barátjaként prezentálva – Beckendorf, a gazdag német aranyműves képviseli, aki általában nem viseltetik előítéletekkel a magyarok, de igenis a nemesek és a címek-rangok iránt. A forradalomban az ő jelleme is megváltozik, és őszintén fogadja családjába Patainét és Ákost.

{360.} Szórványos adataink szerint vidéken ez lett a szabadságharc színpadának reprezentáns vígjátéka. A nemzeti egységet célzó, több társadalmi rétegnek kezet nyújtó megoldáson túl mellette szólt, hogy kevés díszletet kívánt (a három felvonás egyetlen szobabelsőben játszódik), szerepei hatásosak, a továbbfejlesztett majdnem-típusokat kisebb tehetségű színészek is sikerrel játszhatták, s a hatást csak fokozta a megzenésített Nemzeti dal betétként való felhasználása.

A márciusi ifjak radikális csoportja is színpadot kapott, Dobsa Lajos Marczius Tizenötödike c. négyfelvonásos vígjátékával (bemutató: 1848. december 18.) – bár nem minden ellenzés nélkül. Maga Ráday igyekezett ellene munkálni azzal, hogy nem adott pénzt a díszletek kiállítására, s így késett a bemutató. A vígjáték címe Pálffy Albert radikális köztársasági lapjára vonatkozik, amelynek példányaiból megállapítható, hogy a cselekmény 1848. május 8. és 19. közötti, zömében megtörtént eseményeket sűrít egyetlen napba. Dobsa tárgyától szemlátomást nem is akart távolságot tartani; a főhőst, Orányi Gézát, önéletrajzi vonásokkal is felruházta: részt vett, akár maga a szerző, a februári párizsi forradalomban.

Az a publicisztikai tevékenység, amely Dobsának 1848. nyári és őszi szereplését jellemzi, erőteljesen átgyűrűzik a vígjátékba. Színes, életképes mozzanatokat őriz meg a májusi napokból, és feltételezhető, hogy több szereplője mögött szintén élő személy lappang. De a hevület ezúttal erősebb, mint a színpadi érzék, noha gyakorlottan ötvözi a vígjátéki eszköztár és a szcenika lehetőségeit, mégis meglehetősen elnyújtott művet kapunk, négy felvonásban és hét képben. A nyomtatásban megjelent mutatványt, az előjátékot (Életképek, 1848. szeptember 10.) nem játszották. A két főszereplő – Orányi Géza, a Marczius Tizenötödike levelezője és Kondor „népszónok, communista, a macskazenék elnöke” – nem idealizált ifjú hős. Folytatói annak az ábrázolási hagyománynak, amelynek során a városban élő fiatalember személyiségvonása az adósságcsinálás, a pontatlan házbérfizetés és a szerelmesért folytatott valóságos ostrom. Orányi is szerepjátékokat produkál Hermináért, ezek viszont újak és időszerűek. Először miniszteri huszárként csalja el a táblabíró kérőt lakására, másodjára újságárusnak öltözve, az előbbi eseményt kikürtölve akadályozza meg a kézfogót, hogy végül a macskazene idején (melyet barátja és eszmetársa szervezett) elragadja a lányt. De mindkét verestollas fiatal radikálisunk nemzetőr is, sőt Kondortól, aki házbértartozása miatt a bérházak kisajátítását tervezi, mint a szerbek ellen induló önkéntesek hadnagyától búcsúzunk. Orányi szerelmi ügyének még Puppi, az adósságcsináló, érdekből házasulandó arszlán is szövetségese.

A vígjátéki kritika éle Piffl Alois kamarillaügynök és Csilling Boldizsár Heves megyei táblabíró ellen irányul, aki a kormánynak bizalmat szavazni jött választmány elnöke. Az előbbiben a vígjátéki ábrázolás minden ellenszenves vonása megtalálható. Bécs fizetett ügynöke, akinek feladata, hogy a szerbek ellen készülő önkénteseket a Pesten állomásozó olaszokkal összetűzésre ingerelje – ugyanakkor leányőrző és fösvény. Házassági tervét, hogy mostohalányát a táblabíróhoz adja, anyagi érdek is diktálja, lévén ő Csilling vagyonának gondnoka. Bűnhődése háromszoros: Herminát megszöktetik, Csilling kibékül a fiatalokkal, és Piffi politikailag {361.} is lelepleződik. Csilling figurájában a Pestre érkező és ott értetlenül forgolódó, tehát könnyen félrevezethető vidéki nemes hagyománya folytatódik. De jellemzi még az idősebb férfi nősülési kedve meg a főispánságért törtető rangkórság is. Múltjából pedig felbukkan juristaéveinek „emléke”, az elcsábított leány, azóta felserdült gyermekével. Politikai arculata szerint abszolút kormányhű Batthyány iránt – Piffl ármánykodásában azonban nem vesz részt. Így büntetése is csupán magánéleti: Herminát éppen Orányi, unokaöccse veszi feleségül, aki kifizetteti vele hátralékos házbérét, továbbá el kell jegyeznie hajdani elcsábítottját. A színpadi-rendezői ötletek esetében szintén megfigyelhető a hagyományokra építés, amit a sietős munka is indokolt. Politikai tömegdalaink közül a Rákóczi-induló hangzik el, a cselekményt több helyütt melodramatikus zenekíséret festi alá. A IV. felvonás végén tabló alakul a három új házaspárral (az arszlán is elveszi – hozománnyal – Csilling fellelt lányát), amelyet a színfalak mögött fáklyás zene, tehát kivilágítás és muzsika erősít. A színhelyek a korabeli Pest jellemző részleteit ábrázolják: „fagylaldát” a leégett Német Színház mellett, szobát, behurcolt svarcgelb faköpönyeggel, amelynek tetejéről eladták a kétfejű sast. De láttuk már a negyedik műsorréteg darabjaiban a kettéosztott színpadot is, mely most az utcát és Piffl házának egyik, vasrácsos ablakokkal védett szobáját ábrázolja. A Tisztújítás korteseinek kétkulacsossága most a kokárdajátékban él tovább. Piffl zsebében mindenféle színű van, de Csilling is hajlamos a háromszínű jelvény kicserélésére.

Dobsa darabja tehát beleillik a magyar vígjáték fejlődésvonalába, felhasználja a negyedik műsorréteg eredményeit. Letűnésének okát (egyetlen előadást ért meg Pesten) több tényezőben látjuk. A december 18-i bemutató időpontjában, Windischgrätz közeledésének hírére más, időszerűbb jelszavakat várt a közönség, a fél évvel korábbi események helyett. A forradalom tábora belső ellentéteinek helyébe a leleplezett külső ellenséggel való nyílt szembeszegülés lépett.

11. táblázat

Vidéken, tudomásunk szerint, a vígjátékot sehol sem játszották, ott a radikális lap neve mint darabcím önmagában is eléggé riasztóan hangzott; a kormányellenes támadásairól nevezetes újság ellenében valóban levelek tucatjaival lépett fel a táblabírákkal {362.} teletűzdelt nemesi közvélemény. A Nemzeti Színházban viszont, ahol Orányit Lendvay, Kondort, aki a színlapon is megtartotta „communista” minősítését, Szigeti játszotta, a vígjátékok közül ez vonzotta a legnagyobb publikumot. Hogy a második előadásra miért nem került sor 1849 tavaszán; politikai ok, személyes ellentétek vagy a nagyszámú közönség csalódása miatt, erre jelenlegi forrásaink nem adnak egyértelműen választ.

Obernyik Károly vígjátékánál (Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban, bemutató: 1849. június 15-én) más a helyzet: a színszerű, hatásos darab vidéki bemutatóira és további pesti előadásaira már nem jutott idő. A nyíltan republikánus és udvarellenes vígjáték folytatja a két korábbi darab táblabíró-ábrázolását. Tordai egyenesen Bécsig fut 1848 őszén, ahová október 6-án, a második forradalom napján érkezik meg. Komikumának csak alaprétege a nagyvárosba tévedt nemes tájékozatlansága – a főmotívum immár a politikai helyzet előli menekülés és az állásfoglalás tudatos kerülése. Ezért véli a táblabíró udvarhűnek, aulikusnak a bécsi egyetemi ifjúság légióját, ezért kíséri menekülési törekvéseit annyi kudarc. A meggyőzendő ifjak magukkal ragadják, sőt – színlelése folytán – vezérükké választják; amikor szekrénybe bújik, azt majdnem, menekülő kocsiját pedig ténylegesen is beépítik a barikádba. A fegyveres összetűzés idején a császáriaknak segítene, de tájékozatlansága a biztosíték arra, hogy végül – szándékával ellentétben – a forradalmároknak tegyen szolgálatot. Kapott sebe és befolyásolhatósága garantálja viszont, hogy beleegyezik gyámfia és lánya házasságába, hazatér, sőt mindenkit meghív az esküvőre. A többi szereplő megformálásában Obernyik sem lép túl a negyedik műsorréteg bevált sablonjain. Ödön lelkes republikánus, körülötte magasra csapnak a két egymásra utalt forradalom, a magyar és a bécsi rokonszenv-megnyilvánulásai, de a barikádharcban (éppen szerelméért küzdve) nem vesz részt, s ez megtöri a jellem szavainak és tetteinek egységét. Klára, Torlai lánya, szintén nem több a negyedik műsorréteg hasonló figuráinál: szerelme ellenére erősen tart apjától, biztatást nyújt Ödönnek, de lázadni nem akar és nem mer. A vígjátékban ismét szerepel a Rákóczi-induló és mellette a Marseillaise, s kitűnő ötlettel szolgál a szokásos életképdíszlet, a bécsi utca, középpontban a barikádba beépített kocsival – ez utóbbi remek helyzetkomikumokra ad alkalmat. Mindent összevetve: jellemzési hibái ellenére, Obernyik vígjátéka – a táblabírói magatartás és a forradalmi helyzet sikerült konfliktusával – a szabadságharc legjobb vígjátéka.

Drámatörténetünk mindmáig nem tett kísérletet rá, hogy egybegyűjtse 1848–49 vidéki eredeti bemutatóinak adatait. E tiltott, utóbb üldözött drámák rendszerint alkalmi szerkesztésűek voltak, rendszerint a vígjáték vagy a népszínmű formajegyeit viselték – szövegpusztulásuk azonban teljes. A Nagyváradon bemutatott, Fodor Pál tollából származó Egy magyar önkénytes (1848. július 17.), Szuper Károly A tömeges népfelkelés c. darabja (Kecskemét, 1848. december 17.), a debreceni Ökröss Bálint Batthyány miniszterelnöknek ajánlott Szabadság, egyenlőség c. munkája, a Kolozsvárról ismert és ott tomboló sikert aratott Márciusi napok (Dózsa Dávid) és Március 15-ike (Csörgey Kiss Dávid) c. produkciók mindenesetre azt mutatják, hogy országszerte folyt színházi-drámai műhelymunka.

{363.} A krónikásdráma típusából – amelynek keretében most megjelenhettek a magyar múlt szabadságküzdelmeinek eddig cenzúra tiltotta eseményei – egy debreceni és egy pesti bemutató említendő. 1848. október 7-én tűzte műsorra Debrecenben Láng Lajos és Abday Sándor társulata ismeretlen szerzőtől a Két Dózsa, vagy a kuruc lázadás c. drámát. Az együttes tudatosan, „mint a mostani zavaros időhöz némileg hasonlítható eseményeket előidéző művet” ajánlja a közönség figyelmébe. A három felvonásos, négy képből álló drámáról szakaszcímei („Az éji nász”, és „Lelkész és temploma”, „Elkésett kegyelem”) és a színlap helyszínutalásai nem adnak átfogó, rekonstrukcióra alkalmas képet. Szereplői között találjuk Dózsa Györgyöt és Gergelyt, Nagybotú Lőrincet, továbbá Zápolyát, Báthorit és Petrovich Pétert – első teljes Dózsa-drámánk az epizódisták névsora alapján nem Eötvös-dramatizálás, hanem történetírói forrás alapján készülhetett.

Szigligeti krónikásdrámája, a II. Rákóczi Ferenc fogsága olyan pillanatban került színre (1848. december 4-én), amikor a schwechati vereség tanulságainak levonása után, a fegyveres önvédelemre való felkészülés idején, a darab mozgósító ereje rendkívüli módon hathatott. A dráma sikere részben ezzel magyarázható: a bemutatóra csak kb. 1200-an voltak kíváncsiak bérletszünetben, másnap azonban a kb. 1400 db bérletkiegészítő jegyvásárlás már nagyobb érdeklődést sejtet, és a siker országosan is folytatódik, amikor az egy hónap alatti hét pesti előadást vidéki bemutatók követik. A közönség Zrínyi Ilona szavait lelkesen, Rákóczi császárhű szerepjátszását gúnyos nevetéssel fogadta, és amikor az V. felvonás végén a Rákóczi-induló felharsant, az Életképek szerint „a tömeg felordít, mintha mindegyik szívének legérzékenyebb húrján volna találva, egy kitartó névtelen kiáltás emeli a levegőt, minden arc ragyog, minden szem sír, minden kéz tapsol, vagy oldalához kap és fegyverét keresi”.*Jókai Mór összes művei. Cikkek és beszédek II. S. a. r. SZEKERES LÁSZLÓ. Bp. 1967. 417. A drámát 1848 tavaszán kezdte Szigligeti írni, nagyjából egy időben Petőfi versével (Rákóczi, 1848. április 21-én); szeptember végén fogadták el előadásra, így a jó király illúziójának még juttat bizonyos szerepet: az uralkodó engedélyezi Rákóczi házasságát a hesseni hercegnővel, segítené a magyarokat, Rákóczi ellene nem is lázad. A romantikus játékhagyomány a rossz tanácsadók figurájában a leggazdagabb, amely ezúttal éles antiklerikalizmussal bővül. Kollonits érsek valóban félelmetes ellenfél, ötletei (Rákóczi átnevelése, a tanulótársnak álcázott kém, az anya iránti szeretet felhasználása az érzelmek kipuhatolására) visszataszítóak. Páter Knittelius a legjobban sikerült szereplő – sunyi, haszonleső jezsuita, aki áltudományával, kenetteljességével Kollonits engedelmes, de nem kevésbé veszedelmes eszköze. A melodrámából származik, sőt a vitézi játékra megy vissza a múlt élő kísértete, a börtönben megőrült Zrínyi Boldizsár, illetve a két heroina, Zrínyi Ilona és Rákócziné Amália. Az utóbbi nemcsak külsőségekben lesz magyarrá, hanem gondolkodásmódjában, életvitelében is; tevékenysége férje sikeres szökésében nyeri el jutalmát. Bercsényi alakjában a „romlatlan tüzes magyar” dramaturgiai funkciója él tovább, Petur bán kétségtelen hatása alatt: Bécsben is megőrzi viseletét, hagyományőrző indulatát, szenvedélyesen panaszolja föl {364.} az ország sérelmeit. Az összegező jelleg az epizódistákra és a részletekre is kiterjed. Az önfeláldozó, Rákóczi szökését élete árán is végrehajtó Lehmann kapitányt diákkori, Don Carlos és Posa esetére emlékeztető eskü köti össze a fejedelemmel; az V. felvonásban a kuruc Rákóczi-jobbágyok és a labanc nótárius jelenete pompás, népszínműves életkép, s hasonlók kísérik végig Rákóczi életútját is (sétaóra a jezsuitáknál, a tékozló barátok Rákóczi bécsi palotájában stb.). Természetesen megvannak a krónikásdráma kiszámított hatású nagyjelenetei is: ilyen Zrínyi Ilonának és fiának provokatív célzattal rendezett találkozása Kollonits kémlelő szemei előtt; ilyen a felségárulással vádolt herceg kihallgatása, az áruló Longuevall erkölcsi összeomlásával, a vád hatástalanságával; s végül a zárókép, ahol Rákóczi a lengyel koronát utasítja vissza, hogy megindíthassa szabadságharcát.

A színpadon sokszor látott díszletek szerepelnek, ami 1848 őszén, a Nemzeti Színház rossz gazdasági és beszerzési viszonyai közepette, nem lényegtelen. A kiállítást a szereposztás pótolta: Lendvay, a darab rendezője játszotta a főszerepet, Jókainé Laborfalvi Róza Zrínyi Ilonát, Szigeti Lehmannt, Bartha Bercsényit, Fáncsy Zrínyi Boldizsárt, Szentpétery (nagy egyéni sikert is aratva) Knitteliust. A legjobb szereposztás ez, csupán Kollonits szerepére hiányzott a távollevő kormánybiztos, Egressy Gábor.

A opera színjátéktípusa 1848 márciusa és 1849 ősze között öt újdonsággal szolgált. Közülük három (Mercadante: Horatiusok és Curiatiusok, Alberto Mazzucato: Két altiszt és a megszállás alatt bemutatott Puritánok Bellinitől) mihamar letűnt a műsorról. Flotow Mártája viszont ekkor, 1848. július 11-én kezdte el magyarországi sikersorozatát. Diadalt aratott Császár György és Kirchlehner Ferenc eredeti operája, A kunok (bemutató: 1848. szeptember 16-án). A szövegkönyvön meglátszik, hogy a Nemzeti Színház prímhegedűsének munkája, jószerével csak zenei lehetőségeket teremt. A kun férje és magyar szerelmese ingadozó hősnő, Margit, a magyar Lucia di Lammermoor; egyéniségének egysége, cselekedeteinek logikája azonban még a librettókban igényelt mértékben sincs meg. Császár György, a megmagyarosodott másodkarmester, intonációs konfliktus helyett inkább a hagyományos zárt számok sorát írta meg: cavatinák, cabaletta, bevonulás kórussal, bordal, szerelmi kettős stb. A romantikus kézzel komponált zene és a IV. Béla környezetében játszódó szöveg mégis élénk hatást váltott ki a nézőtéren. A befogadott árulók emlegetése, az igazságos nemzeti király felléptetése és a nemzeti egység kívánsága váltotta ki ezeket Jellačič támadásainak napjaiban – az operát 1849 januárjában ideiglenesen be is tiltották. Színrevitelét, mint az Erdélyi és Szigligeti levélváltásából kitűnik, Ráday maga sürgette, hogy jutalomjátékot biztosítson Füredi Mihálynak és hatásos bemutatkozási lehetőséget az újonnan szerződtetett hőstenornak, Stéger Xavér Ferencnek. A siker őt igazolta – ebben része lehetett még, hogy az előírt színhelyeket (lovagterem, kert, tömlöc) könnyen ki tudták állítani, a szereposztás pedig valóban parádés volt. A női főszerepet Hollósy Kornélia énekelte, s az említettek mellett még a kisebb szerepekre is olyan énekes jutott, mint Kőszeghy Károly, Bognár Ignác, Udvarhelyi Miklós. Az operára is áll tehát, hogy a forradalom alatt született darabjában nem lép {365.} túl a negyedik műsorréteg színvonalán, de a nehezebb játszási körülmények között is törekszik annak eredményeit összegezni.

A forradalom és szabadságharc színháztörténetétől egy kavargó, kissé kaotikus képpel búcsúzhatunk: 1849 augusztusában Nagyváradon sorsukra vártak a honvédsereg tisztjei, az őket hódoltató orosz hadsereg körében. „A színházban minden este tartottak előadást: vagy valami magyar nyelvű darabot mutattak be, vagy pedig a magyar nemzeti táncokból összeállított táncjátékot adtak elő, melyek közül a magyarok a pergő ritmusú féktelen csárdást kedvelik leginkább” – jegyezte fel emlékeibe az orosz törzskar egyik tisztje.*LIHUTYIN, MIHAIL DORMIDONTOVICS, Feljegyzések az 1849. évi magyarországi hadjáratról. In: A magyarországi hadjárat 1849. Vál. ROSONCZY ILDIKÓ, szerk. KATONA TAMÁS. Bp. 1988. 794.

A magyar színházművészet, amely naprakészen osztozott a polgári nemzetté válás örömeiben és gondjaiban, új feladatok elé nézett. Az első-negyedik műsorréteg hagyományainak megőrzése várt rá az önkényuralom esztendeiben.

6. A VÁNDORSZÍNÉSZET ORSZÁGOS HELYZETE (1837–1848)

TARTALOM

8. GYORSMÉRLEG – EURÓPAI ÖSSZEVETÉSBEN