NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IV. RÉSZ.
NAPOLEON.
XII. FEJEZET.
Napoleon hegemoniája.
A császárság. – A harmadik coalitio. – Trafalgar és Austerlitz. – A rajnai szövetség. A római szent birodalom megszünése. – A porosz háború. Jena. – A continentalis zár. Tilsit.
Az összeesküvések még növelték a consul népszerűségét és szinte cultusszá változtatták azt az érdeklődést, melyet személye keltett. Elérkezettnek látta az időt kilépni a köztársaság első tisztviselőjének törvényesen még nagyon megkötött állásából és mint a nagy nemzet nagy uralkodója helyet foglalni az örökös fejedelmek sorában.
Kész szolgája, a senatus, 1804 márczius 27-én kifejezte azt az óhajtását, «hogy a nagy férfiú tegye művét ép oly halhatatlanná, mint dicsőségét». De császárságról még nem volt szó. Csak május elején tették meg a tribunatusban az indítványt, hogy Bonaparte Napoleon kiáltassék ki a francziák császárjának és hogy a császári méltóság örökös legyen családjában. Csak egy ember szólt ellene: Carnot. Kijelentette, hogy a sajtó szabadsága el lévén nyomva, az ország nem jelentheti ki függetlenül véleményét. A köztársaság ideális megalkotóinak és védőinek hattyudala ez a beszéde: «Vajon csak úgy mutatták e a szabadságot az embernek, de nem engedik, hogy éljen is vele? Csak olyan gyümölcs ez, a melynek érintése halálos?» A természet, mely szükségünkké tette a szabadságot, mostohánk-e? Hivatkozik Észak-Amerika példájára, bizonyítja, hogy igenis lehető e szabadság és nagyobb biztosítékot nyújt, mint akár az önkényes uralom, akár az oligarchia.377 Egyedül maradt, be kellett látnia, hogy nem hazájának, hanem egy embernek «szervezte a győzelmet». A senatusban az ellenzők távol maradtak az üléstől. Már nem lehetett szó arról, hogy urok kivánságának ellentmondjanak és a legbecsületesebbek is megelégedtek azzal a törekvéssel, hogy az új trónt legalább oly garantiákkal vegyék körül, melyek a forradalom nagy vívmányainak fenmaradását biztosítják.
Ezek közt legfőbb az, hogy Francziaország még mindig respublica. A sajtó s az egyéni szabadság védelmezője maga a senatus lesz, s ha csak egy senator is revolutio- vagy alkotmányellenesnek nyilvánít egy törvényt, azt kihirdetni nem lehet. A császárnak esküt kellett tennie a köztársaság területének megvédésére, a concordatum és a szabad vallásgyakorlat megtartására, a jogegyenlőség, a polgári s politikai szabadság tiszteletére, a nemzeti javak eladásának visszavonhatatlanságára. Nem szabad semmi törvénytelen adót kirónia és egész kormányában csak a franczia nemzet jóléte, boldogsága és dicsősége érdekében kell eljárnia. Ezt az alkotmányt a nép plebiscitummal elfogadta; csak néhány ezeren szavaztak ellene. A forradalom tényleg be volt fejezve. Összes nagyfontosságu eredményeit megvalósítja egy ember. Az 1789. elvek győztek, bár fentartásukra már nem állott talpon a nemzet. Az állam oly hatalmas volt, úgy bent, mint kifelé, minőnek Mirabeau és társai nem is álmodhatták.
Miután Robespierre megbukott, Walpole azt irta, hogy a forradalomnak ezzel nincs vége, nem is lehet, míg egy igen nagy ember nem támad. Ez most megtörtént, Napoleon a maga nevébe olvasztotta nemcsak seregének és bajtársainak, hanem az egész nagy nemzetnek dicsőségét. Személyében a forradalom legnagyobb elve: a szellemnek, a tehetségnek diadala jut páratlan elismerésre.
Az új alkotmány értelmében nemcsak császár volt, hanem dynastia is. Napoleon minden alkalommal azt igyekezett kimutatni, hogy a régi római császárság zsarnoksága épen abból eredt, hogy örökös nem volt.378 Saját ivadékain kivül testvéreire, Józsefre s Lajosra is kiterjesztették az örökösséget. Ők és nővérei, Elisa, Paulina és Mária Anna a császári házhoz tartoztak; Lucián és Jeromos nem, mert házasságuk bátyjuknak nem tetszett. A császár 25 milliónyi civillistát élvezett; rokonai ellátásáról is gondoskodott az ország. Udvara valóban császári lett s a legfőbb polczokat a forradalom volt tábornokai és szónokai foglalták el. Cambaceres főkanczellár, Lebrun kincstartó, Bonaparte Lajos connétable, Talleyrand főkamarás lett. Hogy megmutassa hatalma katonai eredetét és szellemét, egyszerre 14 marsallt nevezett ki és látott el dús javadalmakkal. Szintúgy gondoskodott polgári segítőiről, a senatorokról is. Nemcsak a forradalom állapodott meg; volt vezetői is lehető kényelmesen helyezkedtek el a császári hatalom árnyában.
Napoleon neje fejére teszi a koronát Notre-Dame-ban, 1804. decz. 2.
Frilley metszete után. Az eredetit Jaques Louis David (1748–1825) festette. Versaillesban a történelmi képcsarnokban.
Személy-magyarázat Napoleon fölkenése és Josephine császárnő koronázásához.
| 1. A császár. | 18. Moncey tábornok. | 34. Muratné. |
| 2. A császárné. | 19. Bessières tábornok. | 35. Borghese herczegné. |
| 3. A pápa. | 20. Főszertartásmester. | 36. Bacciochi herczegné. |
| 4. Főkincstárnok. | 21. D’Harville, senátor. | 37. Bonaparte József neje. |
| 5. Cambacèrés. | 22. Kincstárnok. | 38. Napoleon herczeg. |
| 6. Berthier. | 23. La Rochefoucauldné. | 39. Bonaparte Lajos neje. |
| 7. Talleyrand. | 24. La Valettené. | 40. Junot, Páris kormányzója. |
| 8. Beauharnais Eugén. | 25. Paris püspöke és két vicariusa. | 41. Rémusat, palotaelőljáró. |
| 9. A főlovászmester. | 26. A császár anyja. | 42. Kamarások. |
| 10. Bernadotte. | 27. Fontangesné. | 43. Duroc, a palota főmarsallja. |
| 11. Fesch bíbornok. | 28. Cosse Brissac kamarás. | 44. Lefebvre, Kellermann és Perignon marsallok. |
| 12. Olasz papok. | 29. La Ville kamarás. | 45. Gravina admiralis. |
| 13. Caprara bibornok, a pápa követe. | 30. Soultné. | 46. Cobenzl gróf osztrák követ. |
| 14. Braschi bibornok. | 31. Beaumont főlovászmester. | 47. Mr. Marescalchi. |
| 15. Görög püspök. | 32. Bonaparte József. | 48. Az Egyesült-Államok követe. |
| 16. Murat. | 33. Bonaparte Lajos. | 49. A porta követe. |
| 17. Serrurier tábornok. | 50. Költők, szobrászok, festők, stb. |
Csak egy, de igen fontos pontban tért el a császár a forradalmi hagyományoktól. Ő, bár egész lelkével az ellentáborban áll, felismeri a vallás conservativ, a társadalmat összetartó, az engedelmességet biztositó erejét. Hatalma szentesítése végett ép úgy, mint egy ezredévvel azelőtt Kis Pipin és Nagy Károly a pápasághoz fordult.
Jerome Napoleon.
Buchhorn (sz. 1770) rézmetszete után; az eredeti festményt F. Kinson (1771–1839) festette.
Az akkori viszonyok szerint, akarata törvény volt a Vaticánban. Nem feledték el, hogy Bonaparte még a concordatum tárgyalásakor is Róma elfoglalásával fenyegetődzött. Napoleon jól ismerte a moralis és vallásos tényezők hatását a nép képzeletére, és ha a concordatum egyik legbiztosabb alapjává lett a tényleges állapotnak, úgy a pápai felkenés, mely egy évezred alatt Nagy Károlyt tette a római császárok utódjává, most őt teszi a régi koronás családok legitim társává. Rómában azt hitték, hogy az új császár Nagy Károly nyomdokaiba lépve, vissza fogja adni a legatiókat és különben is igyekeztek jó viszonyba lépni a revolutio fékezőjével.379 VII. Pius Napoleon meghivására télnek idején útra kelt Francziaországba. Örömmel látta, mennyire hódol neki az a nép, mely elődjét megfosztotta a tróntól és fogságban engedte meghalni. Párisban is tett a kormány némi engedményeket és a pápa nagy eredményeket várt engedékenysége fejében. A koronázás szertartása igen nagy pompával ment végbe, de nem egészen a programm szerint. Ugyanis, épen midőn a pápa a felkenés után Napoleon fejére készült tenni a koronát, a császár kezébe vette azt és maga tette fejére, azután pedig megkoronázta nejét (1804 decz. 2). Mennyit fejezett ki ez eltérés a hagyományos formától! Addig a császárok a koronázás ténye által elismerik az egyház bizonyos felsőségét: most a világi hatalom teljesen önálló és csak dísznek tekinti az egyház fejének jelenlétét. Egy más lényeges pontban Napoleon meghódolt a pápa óhaja előtt. A koronázást megelőző estén egyházi áldással is szentesíttette házasságát, melyet polgári hatóság előtt kötött, és melyet addig a pápa nem ismerhetett el törvényesnek.
Midőn a franczia nemzet állama fejét azon czímmel diszíti, melyhez addig a régi római s a német szent római birodalom uralkodóinak volt kizárólagos joga és melyhez ezredéves traditio kötötte a világuralomnak ha nem is birtokát, de emlékét és igényét, nemcsak saját alkotmányában vitt véghez nagy változást, hanem az egész Európa közjogában is. Napoleon czímre egyenlő lett II. Ferenczczel, dynastiája pedig előkelőbbnek látszott, mert benne örökös a császári korona. Talleyrand ismerve a bécsi udvar aggodalmait, mindjárt kijelentette, hogy rangra a római császár marad az első. De hogy ott is örökös legyen a császárság, II. Ferencz a maga s örökösei részére császársággá emelte örökös tartományait: Ausztriát (1804 aug. 11.). Így az osztrák császárság egy időben alakult meg a francziával s hogy még nagyobb legyen az analogia, II. Ferencz még egy ideig fentartotta a német-római császári czímet is, úgy mint Napoleon a franczia köztársaságét. A két hatalom kölcsönösen elismerte egymást: a czím kérdése nem idézett elő háborút.
Talleyrand.
Delpech kőrajza után; az eredeti rajz Hessetől való.
Anglia ellenben, alig egy éves béke után, ismét nyilt háborúban áll Francziaország ellen. A franczia terjeszkedést Olaszországban véve oknak, az angolok az amiensi béke után is megszállva tartották Maltát és a Jóremény fokát. Még jobban elmérgesítette a viszonyt az angol sajtónak Bonaparte személye ellen intézett gúnyja és rágalma s a consul igyekezete, az ellene történő összeesküvéseket angol forrásra vezetni vissza. A háború már 1803 nyarán újra kitört és Napoleonnak nem volt nagyobb gondja annál, mikép támadhatná meg a szigetországot? E czélból Boulogneban, a csatorna mellett, állandó tábort állít, honnét sok apró hajó felhasználásával az első kedvező alkalomra várt, hogy seregeivel átkelhessen. Tengeren is ismét mutatkoznak a franczia hajók. San Domingóba még 1801 végén szép flotta evez, hogy ott a fellázadt négerek ellen újra érvényesítse a franczia uralmat. A republicánus érzelmű rajnai sereg javát küldték oda, hol a consul nagyravágyásának nem állhatott útjában. Bonaparte sógora, Leclerc tábornok volt a vezér. A szerecsenek a hatalmas seregnek nem állhattak ellen, de a francziákat annyira pusztította a sárgaláz, hogy csak kevesen kerültek haza közülök (1803 szept.). Elhozták magukkal a négerek derék humánus vezérét, Toussaint Louverturet is, ki azonban nemsokára meghalt fogságában. Így e gyarmati kisérlet nem sikerült. Francziaországnak ott kell kárpótlást keresnie, hová legiói szárazon eljuthatnak. Spanyolországot egészen magához köti, Nápolyban pedig újra a franczia őrség az úr, mely innen, Itália déli végéről akarja ellensúlyozni az angolok földközi-tengeri hódításait.
Még sokkal kedvezőbb alkalmat nyujtott az ilyen repressáliákra az angol király szárazföldi birtoka, Hannovera. A francziák, nem elégedve meg a Rajna balpartjának birtokával, a lunevillei béke óta bizonyos hódoltságban tartották az egész német birodalmat. Akkor ment végbe a nagy saecularisatio, az egyházi fejedelemségek, a városok, a grófságok területének felosztása és az összes német fejedelmek, a porosz királylyal élükön, kedvét keresték Bonapartenek és Talleyrandnak, hogy a zsákmányból mentől többet kapjanak. Poroszország akkor kapta a westfáliai püspökségeket és Erfurtot. Bajorország, Württemberg, Baden mind a consul kegyéből nyerték területöknek s lélekszámuknak lényeges gyarapodását. Baden, Hessen-Cassel, Württemberg és Salzburg megnyerik a választói czímet akkor, mikor már semmi kilátás sem volt új császárválasztásra. A régi választók közül két egyházi egészen elvesztette birtokát, csak a mainzi érsek, Dalberg, Napoleon hive, tartotta meg rangját s birtokai egy részét. A számos régi nagy birodalmi város közül csak hat: Hamburg, Bréma, Lübeck, Frankfurt, Augsburg és Nürnberg tartotta meg önállóságát. A német felaprózás nagyjában megszünt, de azért a nemzet nem vált egységessé, hanem részben franczia, részben orosz befolyás alá jutott. Az angol háború következtében Francziaország egy nagy lépést tett előre. Mortier tábornok megszállotta Hannoverát és így az Elbáig ért már is a franczia fegyver (1803 nyarán). Ellentállásra itt ép oly kevéssé talált, mint Itáliában.
Napoleon koronázási menete a Tribunat-tól a Notre-Damehoz menve.
Rajzolta és metszette L. D. Leleu.
Dalberg.
J. G. Müllerner (1747–1830) rézmetszete után; az eredeti festményt F. Tischbein (1759–1812) festette.
Gallia, a nyugoti Németország és Itália egyesítése által oly hatalom jött létre, mely területére és jelentőségére nézve megfelelt Nagy Károly birodalmának. Napoleon öntudatosan úgy lép fel, mint annak megujítója. Szivesen tartózkodik a nagy császár ősi székhelyeiben, Aachenben, Mainzban és Kölnben. A császári czímhez csakhamar hozzáfűzte Itália királyának czímét is, melylyel az olaszok őt megkínálták (1805 máj. 15.). A franczia köztársaság alapította köztársaságok csakhamar monarchiákká váltak az ő kezében. A liguriai köztársaságot (Genuát), mely névleg még független volt, egyenesen Francziaországhoz csatolta.
Napoleon a vaskoronával.
Longhinak 1812-ből való metszete után.
Világos, hogy ezen változások csak úgy sértették az európai egyensúlyt, mint annak idején V. Károly hódításai és XIV. Lajos réunioi. Anglia csak a tengeren állhatott ellen. A természetes ellensúly, az ausztriai birodalom, egyedül gyöngének bizonyult a francziákkal szemben. A siker némi kilátásával csak akkor ragadhatott újra fegyvert, midőn az angol subsidiumokon kívül egy nagy szárazföldi hatalomnak, Oroszországnak segítségére is számíthatott.
Napoleon megkoronázása Milanóban, 1805. máj. 23.
Fresko a milanói királyi palotában. Festette Andrea Appiani (1754–1817) Napoleon udvari festője. Francesco Rosaspina (1762–1841.) rézmetszete után.
Sándor és Konstantin nagyherczegek, I. Pál fiai.
Lampi vázlata után. A pétervári Eremitageban.
Láttuk, hogy I. Pál czár előbb szövetségese, majd ellensége lett az angol-ausztriai frigynek. E gyors változása lényegesen hozzájárult Bonaparte hatalma gyors emelkedéséhez. Országában a czár külföldi politikája elég népszerű volt, a katonaság és a nép kedvelték a czárt, de kicsinyessége, durva modora, despotikus magaviselete ellene lázította az előkelőket. Szuvarov kegyvesztes lett, Arakcsejev gróf, kit ő emelt nagy befolyásra és hatalomra, kénytelen volt eltávozni az udvartól. A legnagyobb hatalom birtokában is mindig szeme előtt lebegett szerencsétlen atyja példája és nem birt megszabadulni attól a félelemtől, az elnyomatás azon érzetétől, melyet anyjának II. Katalinnak rettenetes bűne annyi éveken át ébren tartott benne. Igazi Hamlet volt, nemcsak sorsát nézve, hanem természetét is. Gyanujában, bizalmatlanságában nem kimélt senkit, sem nejét, egy württembergi herczegnőt, kit nagyon bántott férjének viszonya Gagarin herczegnével, sem fiát Sándort, ki méltán tarthatott attól, hogy atyja kitagadja vagy megöleti.
A czár, gyanítva, mi vár reá, megakarta előzni nejét; erre magyarázta mindenki azon rendeletét, melylyel Arakcsejevet visszahivta. Tudták, hogy dühe nem ismer határt és azok, kiknek legtöbb okuk volt tartani a czártól, siettek, hogy a koronás őrültet ártalmatlanná tegyék.
Pahlen gróf, Szent-Pétervár kormányzója és a rendőrség feje, már régebben egyetértésre jutott Panin gróf alkanczellárral. A két főur nem akart folytonos rettegésben élni. Még oly nagy volt az oroszok loyalitása, hogy csak oly mozgalom számíthatott sikerre, melynek a czári család valamely tagja szolgál czímerül. Beavatták tervökbe a trónörököst Sándort, kijelentve, hogy az állam java megköveteli, hogy ő atyja kormánytársa legyen. A czárné is tudott az összeesküvés felől. A szükséges karhatalomról maga a testőrség gondoskodott; a Szemenov ezred egész tisztikara bószút lihegett a czár ellen. A semmitől vissza nem riadó végrehajtót is megtalálták Bennigsen tábornokban, kit Pál kitiltott, de Pahlen tovább is meghagyott a fővárosban.
Egy franczia fregatta harcza két angollal.
Doherty metszete után; az eredetit Gilbert festette. Versaillesban, a történelmi képtárban.
Márczius 23-ának estéjét (1801) választották a terv kivitelének idejéül, midőn a Szemenov ezred volt őrsége a Mihály palotának, melyben a czár lakott. Mindnyájan együtt voltak Pahlennál és onnét indulnak a palotába. Még nem volt szó másról, mint a czár letételéről és Sándornak trónra jutásáról, mibe mindenki belenyugodott. Nagy lármával törnek a czár hálószobájába, ki felkel és elrejtőzik. Nem menekülhetett, mert gyanúból elrekesztette a czárné lakása felé vezető ajtót. Megtalálják és Bennigsen felszólítja, írja alá lemondását. Pál ellenáll, a dolog tusakodásra kerül, melyben a czárt megfojtják. Az összeesküvők azonnal tudatják az eseményt Sándorral, ki könnyekre fakad, de azért elfogadja császárrá proclamálását. E lépése igen kellemetlenül érintette anyját, ki maga számított a trónra, hanem azért nem támasztott semmi ellenállást. E borzasztó tény óta mondták: Oroszország absolut uralom alatt áll, melyet a tőr mérsékel.380
Az új czár (szül. 1777) igen óvatosan lép fel, s megújítva II. Katalin traditióját, a nyugoti hatalmak versenyétől és erőfogyasztásától várja a maga tekintélyének emelkedését és birtokának terjesztését. Törökországot készül megtámadni, de ott is Bonepartebe ütközik, ki a régi franczia hagyományt megujítva, 1802 nyarán garantirozta a szultán birtokait. Ezóta egyre feszültebbé vált a viszony és az angol befolyás nőttön-nőtt Pétervárott.
Pittnek végre sikerült létrehozni az újabb szövetséget Ausztria és Oroszország közt (1804 deczemberben). Háború okának a francziák további terjeszkedését Nápolyban jelentették ki.381 Ezt kiegészítette az 1805 áprilisban kötött angol-orosz szerződés, mely Francziaországnak a régi határok közé szorítását tűzte ki czélul. Most ismét Ferencz császár habozott és csak Genua elfoglalása birta őt csatlakozásra.382 Együtt, nem is nézve az angol segítséget, körülbelől félmilliónyi sereggel rendelkezett a coalitio.
Napoleon a boulognei táborban várta az események fejlődését. Az osztrák és orosz hadi készülődések hirére a senatus erős ujonczozást rendelt el. Francziaország kész volt az elfoglalt positiót, ha kell, egész Európával szemben megvédeni. Főellenségnek azonban Angliát nézte. Ennek legyőzésére az összes franczia és spanyol hajóhadaknak Nyugot-Indiában kellett egyesülniök és onnét visszajövet hirtelen megtámadni a csatornán őrködő angol hajóhadat. Angliának vége, ha csak tizenkét óráig uralkodnak a csatornán, mondá a császár.383 A visszatérés szerencsésen sikerült, de Villeneuve admirális félve Nelsontól, nem rontott a csatornának, hanem egy spanyol kikötőben, Ferrolban várta a kedvező időt és így elszalasztotta az egyedüli alkalmas időpontot (1805 augusztus). Nelson közeledtére még tovább délre vonult vissza és Cadiz közelében, Trafalgar hegyfoknál kénytelen volt elfogadni a csatát. Ebben a borzasztó ütközetben az angolok tönkre tették a franczia és spanyol flottát és vele az átkelés reményét (okt. 21-én). Nelson, ki jelszóul azt tűzte ki legénységének: Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét, maga is elesett, de a francziák önbizalma elveszett és többé még csak kisérletet sem tettek az angol tengeri hegemónia megdöntésére.384 A trafalgari csata ép úgy megalapította az angol túlsúlyt az óczeánon, mint hét évvel azelőtt az abukiri a Földközi-tengeren.
Nelson.
Barnard rézmetszete után; az eredeti festményt J. L. Abolt (1760–1803) festette.
Schiller a XIX. század kezdetét úgy jellemzi, hogy benne két nagy nemzet küzd a világ uralmáért,385 az egyik Neptun szigonyával, a másik Mars villámával sujtva. Csakugyan a villámra emlékeztet Napoleon gyorsasága és sikere e hadjáratban. Mihelyt látja, hogy a várva várt hajóhad nem érkezik meg, gyors menetekben Boulogneból a Rajna felé viszi hadát. A német fejedelmek, különösen a bajor választó, hozzá csatlakoznak. Massénát Olaszországba küldi. Az angol kormány kivánságára a bécsi udvar Mack generálist állította vele szembe, legjobb vezérét, Károly főherczeget pedig Itáliába küldte. Mack behatolt Bajorországba, elfoglalta Münchent és azt remélte, hogy a Rajnánál útját állhatja Napoleonnak. Midőn a francziák közeledtek, Ulmba vonult vissza. Napoleon hátába küldte Bernadotte alatt a hannoverai őrséget, nem sokat törődve azzal, hogy annak a semleges porosz területen kellett átvonulnia és egészen körülvette a magukat egész biztosoknak vélő és az oroszokat be sem váró osztrákokat. A lovasság Schwarzenberg és Ferdinand herczeg vezetése alatt utat tört magának Csehországba, de a derék sereg, miután egy pár napnyi fegyverszünetet kért és a várt segítség nem érkezett meg, épen a trafalgari csata előtti napon lerakta a fegyvert. Egy hónappal a háború megkezdése után vége volt az osztrák főseregnek és pedig nem dicső harczok után, mint 1797-ben és 1800-ban, hanem nevetséges módon, merő tehetetlensége és Napoleon lángeszű számítása miatt. A császár mellett Ney marsallnak, egy elsaszi kézműves fiának volt legnagyobb része a diadal kivivásában. Olaszországban Károly főherczeg legyőzte ugyan Massénát (Caldieronál okt. 31-én) s a magyar huszárezredek és a 32-ik ezred újra nagy dicsőséget szereztek, de az ulmi capitulatio következtében az egész had mégis kénytelen volt visszavonulni. Ney Tirolon át összeköttetésbe lépett Massénával, Károly főherczeg pedig, mint 1797-ben, visszavonult Bécs felé.
F. Schiller.
I. G. Müllerner (1747–1830.) 1794-ből való metszete után. Az eredeti festményt A. Graff (1736–1813.) festette (1786–1791.).
Nelson halála.
James Heath (1757–1834) metszete után. Festette Benjamin West (1738–1820).
A császári város útja most nyitva állott Napoleon előtt. Ferencz fegyverszünetet kért, de az új császár elhatározó, a képzeletet megragadó diadallal akarta befejezni első hadjáratát és oly súlyos feltételeket szabott, hogy a háborút folytatni kellett. Pedig az osztrákoknak nemcsak a franczia okozott bajt, hanem tulajdon szövetségesük, az orosz is. Mert Kutuzov, a muszka fővezér, midőn végre megérkezett, oly durván lépett fel, mintha nem frigyestárs, hanem úr volna. Bécs városa, mely 120 évvel ezelőtt oly vitézül ellenállott a töröknek, melybe Mátyás király óta nem vonult be ellenség, most küzdelem nélkül megnyitotta kapuit (nov. 15-én).
Még épen állott a nagy orosz sereg és ha a porosz csatlakozik, még remélni lehetett a hadi szerencse megfordulását. A czár maga elment Berlinbe, hogy III. Fridrik Vilmost csatlakozásra bírja. A porosz kormányban két irány küzdött egymással: a franczia-ellenes, melynek Hardenberg, és a franczia-párti, melynek Haugwitz volt a képviselője. A czár befolyása alatt és a porosz terület semlegességének megsértése miatt az első győzött és Poroszország a potsdami conventióban kötelezte magát a fegyveres közbelépésre, ha a francziák nem állítják helyre a lunevillei békében kikötött birtokállapotot.386 Haugwitzot az ultimatummal Napoleon táborába küldték. De a porosz minister, kinek küldetése már magában véve is mutatta ura ingadozását és félelmét, igen lassan utazott; be akarta várni a harcz eldőlését, nehogy Napoleon várható győzelme esetén Poroszországot is lesujtsa. Így Napoleon időt nyert a coalitio megsemmisítésére.
Tábornokai, Murat és Lannes, ezalatt birtokukba kerítették a Duna nagy fahidját, mely Bécset összekötötte a Morvamezővel.387 Így a francziák átmehettek a Duna balpartjára, hogy döntő csatával véget vessenek a háborúnak. Napoleon érdekében állott a gyors eldöntés, mert Károly főherczeg délfelől már közeledett, a porosz beavatkozás csak idő kérdése volt és a magyar insurrectio is készült. Magyarország semlegessé nyilvánításáról is szó volt akkor és a francziák szivesen beléegyeztek volna, de az udvar nem mondhatott le azon ország támogatásáról, melyből legfőbb erejét merítette.
Napoleon fő hadi-szállása Brünn volt, a két császáré Olmütz. A szövetségesek, el akarván vágni a francziák visszavonulása útját Linz felé Bécs felé ezt Károly főherczeg készült megtenni Brünn és Nikolsburg közt foglaltak állást Austerlitz mellett. Ezt a kis városkát a franczia császár már jó eleve kiszemelte ütközet helyéül, úgy mint öt évvel előbb a marengoi mezőt. Egyre alkudozott, hogy az ellenség gyöngének vélvén őt, csatába bocsátkozzék. Kutuzov, Szuvarov nyomába akarván lépni, szintén siettette a csatát, melyet decz. 2-én vívtak meg, épen Napoleon koronáztatásának évfordulóján.
Austerlitz.
Napoleon számos diadala közt egy sem ragadta meg annyira a képzeletet, egy sem mutatta lángeszét oly teljes fényben, egyet sem ünnepeltek annyira versben és képben, mint azt, melyben ő, a forradalom fia, a legitim uralkodás két legfőbb képviselőjével, a római császárral és a muszka czárral, állott szemben. Hadát is lelkesíté a nagy alkalom. A csata reggel indult meg, midőn «Austerlitz napja» szétoszlatá a téli ködöt. A francziák védő állást foglaltak egy közlekedési vonal megtartása végett, de csakhamar támadtak és lovasságuk a bal szárnyon, majd középen is kivívta a győzelmet. Legerősebb volt az ütközet a jobb szárnyon, hol Davoust és Soult marsallok harczoltak, de aztán ott volt a legteljesebb diadal. Az oroszok csak egy keskeny gáton menekülhettek, két tó közt, sokan a tónak befagyott tükrére tolultak, mely beszakadt alattuk. A győzelem teljes volt és különösen az oroszokra nézve szégyenletes, kik nagy elbizakodottsággal mentek a csatába. De a kudarcz árát mégis csak Ausztriának kellett megadnia. Mert Oroszország, Napoleon akkori megjegyzése szerint, mely mai napig is igaz, «az egyetlen európai állam, mely háborút viselhet, mihelyt kedve tartja». Ha legyőzik, visszavonul pusztaságaiba és szövetségesei birtokaikkal fizetik a hadi költséget.
Nehéz lépés volt Ferencz császárra nézve, midőn a csata után harmadnap elment az austerlitzi győzőhez, békét kérni. Kis falusi malom előtt várta a corsicai ügyvéd fia udvariasan az utolsó római császárt. «Ily palotákban kényszerít lakni felséged három hónap óta». «E tartózkodás annyira hasznára van, hogy nem haragudhatik reám miatta», volt a szellemes válasz. Napoleon első sorban az orosz szövetségtől való elállást követeli vendégétől. Megállapodnak abban, hogy a béketárgyalásokat mindjárt megkezdjék Brünnben.
Franczia részről Talleyrand, osztrák részről Lichtenstein János herczeg voltak a megbizottak. Az orosz czár hazasietett, a coalitiónak vége szakadt. A porosz megbizott, Haugwitz, ki tulajdonkép az ultimatumot hozta volna Napoleonhoz, a változott viszonyok közt nem is merte azt szóba hozni. Schönbrunnban Napoleon oly szerződés aláirására birta, mely szerint Poroszország a bajoroknak engedi át Ansbach fejedelemséget és viszont birtokába veszi Hannoverát (decz. 15.). Jól tudta, hogy a porosz ily nagy területi haszonnak nem állhat ellen. Ezért cserbehagyja Ausztriát, elszakad az orosz szövetségtől és ellentétbe helyezkedik Hannovera jogos birtokosával, az angol királylyal.388 Ferencz császár pedig e szerződés által elesett azon reményétől, hogy porosz segélylyel, Károly főherczeg seregére támaszkodva, még egyszer megváltoztathatja a háború sorsát. Ismét kitünt, hogy a coalitió a helyzeténél fogva legjobban veszélyeztetett bécsi udvarnak nem nyújt semmi biztosságot.
Ily viszonyok közt nem maradt hátra más Ferencz császár számára, mint alávetni magát a győztes feltételeinek. Talleyrand kimélni akarta Ausztriát s veszteségeiért Moldva- és Oláhországgal kárpótolni Ferenczet, de mivel ez a felfogás mindenkorra ellentétbe hozta volna Ausztriát Oroszországgal, a felajánlott nyereséget danaida ajándéknak nézték. Így Napoleon minden tekintet nélkül éreztette túlsúlyát a vesztessel. A Pozsonyban 1805 decz. 26-án aláírt békében Itália részére kicsikarta a régi velenczei tartományokat Triesttel együtt, Bajorország részére pedig Tirolt. Némi kárpótlást a salzburgi érsekség nyújtott, melyet Ferdinánd főherczeg, ki érte Würzburgot kapta, átengedett a császárnak. Francziaország csak negyven milliónyi hadi kárpótlást kötött ki a maga részére. A Habsburgok négy millió lakos által népesített, 15 milliót jövedelmező területet vesztettek. Tirolban egyikét vesztették el ősi birtokaiknak. Napoleon egy páratlanul rövid és győzelmes hadjárat után megelégedett a dicsőséggel, csak vasallus államainak nagyította területét és czímét. Bajorország különösen gyarapodott Tirol és Ansbach által, uralkodója királyi czímet nyert, ép úgy, mint a másik szövetséges, a württembergi választó. És a mennyiben Poroszország kész volt elfogadni Hannovera lealázó ajándékát, Nagy Fridrik monarchiája is azon államok sorába lépett, melyek a corsicai hódítótól vártak üdvöt és nagyobbodást.
A két császár legyőzése, Poroszország megrettentése által meg volt nyitva az út az universalis monarchia felé. Addig csak a «nagy nemzet»-nek áll élén Napoleon, most «a nagy hadsereg»-nek (la grande armée) lép fel neve, azon ellenállhatatlan, köztársasági eredetű de császárához rendületlen hűséggel és lelkesedéssel ragaszkodó táboré, mely minden további harczban csak eszközt látott, hogy a világ urává tegye imádott vezérét.
Masséna.
Coqueret (szül. 1761.) és la Chaussée metszete után. A rajz Hilaire le Drutól való.
A tiroliak felkelése Hofer András vezetése alatt.
Dombormű a Hofer-emléken, az insbrucki templomban; J. N. Schaller (1777–1842) műve.
Charles Fox.
Cornorotto metszete után; az eredeti festményt F. Sloane festette.
A rajnai szövetség. A római szent birodalom megszünése.
Végre eldőlt az 1792 óta kevés szünettel folyó nagy párbaj Francziaország s a Habsburgok monarchiája közt. Egyenes következése azoknak a küzdelmeknek, melyeket századokon át vívtak a Valoisk és Bourbonok a császárok és a spanyol királyok ellen az európai hegemoniáért, de sokszorta nagyszerűbb amazoknál, mert a dynastiák és nemzetek hatalmi versenyéhez most egy új világnézetnek küzdelme járul, melynek fegyverrel kell utat törnie magának az elismerés, az uralom felé. E küzdelmet a külföldi hatalmak közt a legconservativabb, a német nemzet római birodalma ellen kellett megvívnia és a győzelem bére épen abban állott, hogy a világ történetének ezen legrégibb és legméltóságosabb világi alkotása nemcsak hogy elhullott a revolutio csapásai alatt, hanem bomladozó alkotó részei egyenesen a győztes uralma alá jutottak. Oda jutott a campoformiói béke után Itália, a lunevillei után a Rajna melléke: a régi Lotharingia, a pozsonyi után a Rajnán-túli Németország is.
Ekkor úgy látszott, mintha állandóvá és általánossá válnék a béke s vele Napoleon túlsúlyának elismerése. Egy hónappal a pozsonyi béke után elhunyt Pitt Vilmos, az angol világuralomnak, a Francziaország elleni háborúnak rideg megtestesítője. Szinte gyermekkorában jutott hatalomra, és egy évi időközzel megtartotta azt, büszkén, törhetetlenül, mint a törvényes angol aristokratia előharczosa a forradalmi szellemmel, majd az abból következő katonai dictaturával szemben. Mindjárt kezdetben felismerte a franczia mozgalom anarchikus irányát, kötelességének tartotta az egész világot mozgásba hozni ellene és meggyőződését nem rendítette meg sem a franczia seregek ellenállhatatlan rohama, sem az a roppant pénz- és véráldozat, melyet a harcz hazájától követelt, sem az a bámulat, melylyel a művelt Anglia Napoleonnak adózott. A trafalgari csata fényes igazolása volt politikájának: Austerlitz és Pozsony, még inkább, pedig Poroszország gyáva kapzsisága hiábavalónak tüntette fel minden fáradozását. E kudarcz teljesen aláásta gyönge egészségét. Régi római módjára halt meg. «Hazám, szegény hazám», voltak utolsó szavai (1806 jan. 23). Örökébe régi vetélytársa, az ékesszólásban mestere, Fox György lépett, a franczia forradalom bámulója, ki az amiensi béke után Párisba ment, hogy tiszteletét tegye a consulnál. Ő békére készült lépni Napoleonnal és az angol közvélemény akkor inkább a Hannoverát megszálló porosz, mint a franczia ellen fordult.
Eugéne Napoleon.
L. Rados metszete után, 1808-ból. Az eredetit J. B. Bassó festette.
Ez a kedvező helyzet képessé tette Napoleont arra, hogy levonván diadalai következéseit, megteremtse a maga államrendszerét. Neki nem szövetségesek kellettek, hanem vasallusok, kikkel rendelkezett. Ő a nap: a többi csak fényét tőle kölcsönző bolygó. E szerepre rokonai voltak legalkalmasabbak. Nápolyban, hol az 1805-diki háború idejében ismét felkeltek a franczia őrség ellen, bátyját, Józsefet nevezte ki királynak, kit a lakosság műveltebb része örömmel üdvözölt és ki az elhanyagolt országban utat nyitott a szabadelvű eszméknek (1806 márczius 30.) Hollandiában egy hónappal később öcscsét, Lajost (szül. 1778) kiáltották ki királynak. Sógora Murat a Rajna mellett kapta nagyherczegségül Kleve és Berg tartományokat. Mostohafia, Beauharnais Eugén, mint alkirálya kormányozta itáliai királyságát. Szoros családi statutum által gondoskodott arról, hogy családjának tagjai, még a királyok is, vele szemben mindig kiskorúak maradjanak és családjukkal együtt az ő hatalma alatt álljanak.
Hasonló módon ment végbe a német viszonyok rendezése, csakhogy ott Murat kivételével még nemzeti fejedelmekkel kellett körülvennie trónját. Ott törekvése abban állott, hogy az egyes országokat területi nagyobbítás és más kedvezések által kösse magához, az uralkodókkal pedig családi összeköttetésbe lépjen. Különösen nagy súlyt helyezett Bajorországra, mely Ausztriát, s Szászországra, mely Poroszországot volt hivatva egyensúlyozni. XIV. Lajos példájára aztán rajnai-szövetségben egyesítette valamennyi tőle függő német fejedelmet és területet.
Akkor az egyházi fejedelmekből került ki az egyesület zöme, most azok közül még csak a mainzi érsek Dalberg, Németország egyik legrégibb nemes családjának sarja, tartotta meg birtokai egy részét. A gyenge érsek mindenben kedvére járt a császárnak, hogy helyzetét megerősítse. Napoleon nagybátyját, Fesch bibornokot segédjéül és utódjául rendelte és Talleyranddal osztozott a szövetség létrehozásához vezető alkudozások intézésében.
Ezek eredménye gyanánt 1806 jul. 12-én szoros szövetség jött létre, melybe csak Rajna-melléki német fejedelmek léptek be. Élén mint főkanczellár Dalberg állott, ki székhelyül Frankfurt szabad városát nyerte. A bajor és württembergi királyok, a badeni, hassiai és bergi nagyherczegek, a nassaui, salmi és lichtensteini herczegek voltak tagjai. Egyszóval: a szövetség magában foglalta egész délnyugoti Németországot az Innig és Ecsig. A szövetség folytonos véd- és dacszövetségben áll Francziaországgal és 63,000 katonát állít. Protectora a franczia császár, kinek jogában áll a főkanczellár halála után ennek utódját kinevezni. Így igen tekintélyes hadierő jutott Napoleon rendelkezése alá.
Lujza porosz királyné Rüchelhez irt levelének hasonmása.
Dátum nélkül. (1807. jul.) Berlinben, a Lessing-féle gyűjteményben.
Lujza porosz királynénak Rüchel tábornokhoz irt levele.
(1807. julius első napjaiból.)
|
Transcriptio: Ich danke Ihnen hertzlich für die mir mitgetheilten Nachrichten und Ihre geistreiche Bemerkungen. Ich pflichte ihnen in allem bey, aber-aber mir deucht es sind schon grosse Missgriffe geschehen. Das ganz genderte Politische System Russischer Seits ist eine Sache die ich nicht begreife. Warum diesen Napoléon zugewinnen suchen auf alle Art, da wo man so gut vorschreiben kann als er; die Ursachen haben Sie so gut an (?Hardenberg?) auseinandergesetzt dass ich sie nicht wiederhole. Der König schreibt mir sehr weitluffig über seinen Empfang, er war anstndig u. N. usserst höflich. Es war sehr viel die Rede von mir, von meinem Hass führ ihn (lieben kann ich nur das Gute) wie sehr er hoffe dass ich meinen Frieden machen würde u. w. Seine Höflichkeit an Tafel ging so weit dass er dem König meine verhasste Gesundheit zutrank. Es ist stark die Rede unter den Franzosen dass ich hinkommen möchte allein so lange er selbst der N. den Wunsch dem König nicht s e h r höflich zu erkennen giebt komme ich nicht; dann aber, kömt besonders der Wunsch des Königs dazu und die Uberzeugung ich könnte nur durch meine Gegenwart etwas gutes stiften, so fliege ich dahin wo mein Hertz nie sein wird, und trinke den Wermut und leere den Becher mit der Würde die der Preussen Königin zukömmt. Ihre Feundin Luise. Ernsthausen muss ein edler junger Mann seyn. Schlesien ist uns gerettet durch Alexander. Doch tiefes Geheimniss. Jerom hat es haben und behalten sollen. |
Maximilian Joseph.
S. N. Schenker (1769–1822) metszete után az eredetit festette J. K. Stieler (1781–1858).
Midőn a rajnai szövetség tagjai a franczia protectoratus elfogadása által lemondtak souverainitásuk egy részéről, ezt nem tették kárpótlás nélkül. Még az 1803-iki nagy saecularisatió után is sok kisebb világi rend megtartotta birtokát. Ezeket, akár herczegek, akár grófok vagy egyszerű nemesek voltak, a mennyiben nem fogadták be őket a szövetségbe, meghagyták ugyan a földesúri jogok teljes gyakorlatában, de megfosztották őket a felségi jogoktól. E jogok a szomszédos szövetségesekre szállottak, kik ezáltal igen jelentékeny területi nagyobbodásra tettek szert. Ez eljárást mediatisatiónak nevezték, és minthogy a mediatisált fejedelmek csak oly törvényes urak voltak, mint szerencsésebb vetélytársaik, nem birtak új helyzetökbe nyugodni, és még sokáig ostromolták a német udvarokat jogaik visszaállítása érdekében. Több város is elvesztette szabadságát. Norimbergát és Augsburgot a bajor király kapta, Frankfurtot, mint láttuk, Dalberg.
A szövetségesek már augusztus 1-én bejelentették a regensburgi diétán kilépésöket a birodalomból. Midőn Ferencz császárt hivatalosan értesítették a történtekről, ez augusztus 6-án ünnepélyesen lemondott a római császári czímről, feloldva a rendeket a köteles hűség alól. Így szünt meg majdnem észrevétlenül az ó-kor és közép-kor leghatalmasabb, legidealisabb politikai alkotása. Az uj Caesar, ki maga tette fejére e koronát, hatalmasabb volt, mint a régi; a revolutio diadalt ült a legitimitás fölött.
Kétségtelen, hogy Németország általában sokat nyert e változások által. Csak a sok apró-cseprő birodalom megszünése tette lehetővé egy hatalmas, általános, nemzeti hazafias mozgalom keletkezését. A rajnai szövetség alkotmányos tekintetben is franczia befolyás alá jutott és megvalósult oly sok politikai intézmény, melyre a hazafiak rég áhitoztak. Hanem e változást idegen hajtotta végre. A német érzület, ha másban nem, az irodalomban nyert kifejezést. Napoleon megmutatta, mennyire méltányolja ő ennek hatalmát. Egy Németország legmélyebb megalázása czímű könyv terjesztőjét, Palm norimbergai könyvkereskedőt agyonlövette, mert az nem nevezte meg a könyv szerzőjét.
Napoleon Jenánál.
Murat. Berthier. Napoleon. Frilley metszete után. Festette Horace Vernet (1789–1863). A versaillesi történelmi képtárban.
Luiza porosz királyné.
Egykorú olajfestmény után, mely a hesseni nagyherczeg birtokában van.
Maga Napoleon később azt mondta, hogy minden háborújába úgy kényszerítették belé. Még könyvet is írtak mostanában e béke Napoleonjáról. De az is bizonyos, hogy az ő állása, egyéniségével egyesítve, örökös fenyegetés volt a még független államokra nézve. Ezek minden békét csak fegyverszünetnek néztek s épen mivel annyi mult egy emberen, lehetőnek tartották, hogy egy szerencsés hadjárattal visszaállítják a régi állapotokat. Ezért Napoleonnak nemcsak győznie kellett, hanem félelem és kedvezés által megosztani a még fennálló hatalmakat.
Ausztria leszámolt a Németországban végbement változásokkal és még nem feledte el Austerlitzot. Poroszország ellenben még érintetlen és nem hajlandó másodrendű hatalommá, vasallussá sűlyedni.
Láttuk, minő gyönge és kapkodó ezen állam politikája 1793 óta. Röviden úgy lehet kifejezni, hogy csak könnyű hódításokra törekszik, akár az orosznak, akár az osztráknak, vagy a francziának köszöni azokat; lesben áll és minden erőfeszítéstől visszariad. Ez az erkölcstelenség egyenes kifolyása volt II. Fridrik Vilmos kicsapongó, még az illemet is lábbal tipró, a mellett bigott, szinlelő és minden szabad gondolkodást üldöző jellemének. Ez az a király, kinek négy felesége volt egyszerre és a kinek kormánya Kantot, az újkor legnagyobb bölcsészét, hitetlenség vádja miatt még tanszékétől is meg akarta fosztani. Fia, III. Fridrik Vilmos, ki 1797-ben lépett a trónra, tiszta családi életet élt és nejét, Luiza királynét, szépsége, vallásos és nemzeti érzése bálványává tette a németeknek. De oly gyönge volt, hogy kormányának irányt adni nem birt. A régi rendszer emberei, Haugwitz minister s Leonhard és Beyme tanácsosok, folytatni akarták a nyerészkedést és Francziaországhoz, mint bőkezű adakozóhoz szítottak; az új ministerek, Hardenberg és Stein pénzügyminister, ellenben erélyes, az ország méltóságának megfelelő politikát javasoltak. Maga a király is hozzájuk hajolt, szíve az orosz czárhoz vonzotta, kinek, sentimentalis módon, Nagy Fridrik sírjánál örök barátságot esküdött, de az érdek és a félelem határozatlanná teszi minden lépését. Láttuk, mire vezetett ez az ingadozás 1805 végén.
III. Frigyes Vilmos.
Forsternek (1790–1872) 1817-ből való metszete után; az eredeti festményt Gérard festette Párisban, 1814-ben.
A schönbrunni szerződés után, melyben Poroszország elhagyja a coalitiót és Hannoverát nyeri, még tovább folyt az alkudozás Párisban. A porosz udvar elszigeteltsége egyre fokozta Napoleon követeléseit. Oly szerződésre kellett lépni, melyben Poroszország kötelezi magát az Elba és Weser torkolatainak bezárására, a mi elválasztja Angliától, s Francziaországgal együtt garantiát vállal a porta birtokáért, a mi ellenségévé teszi Oroszországot (1806 febr. 24.). Mindezen engedmény pedig még nem biztosította a berlini udvart Napoleon jóakaratáról. Hannoverát p. o., melyet már Poroszországnak adott át, kész volt visszaadni Angliának, ha létrejő a béke. A nagy hódító nem nézte másnak Poroszországot, mint önállótlan, kedve szerint igazgatható államnak.
Mégis erősebb volt a porosz állami öntudat, semhogy Bajorország vagy Würtemberg szinvonalára engedte volna sülyedni az országot. A király, mélyen sértve Napoleon eljárása által, fenyegetésnek vette a rajnai szövetség megalakulását és az sem engesztelte ki, hogy reménye volt a Majnától északre eső vidéket hegemoniája alatt egyesíthetni. Ezért titokban ismét összeköttetésbe lépett az orosz udvarral, szorultságával mentve ki előbbi ingadozását. Az oroszok akkor szintén alkudozásban állottak Napoleonnal, de előre volt látható, hogy ez az alkudozás ép oly kevéssé vezet békéhez, mint az azon időben folyó angol-franczia tárgyalás. Berlinben a hazafias körök egyenesen az udvar gyenge magatartásának tulajdonították a hatalmaknak Napoleon elől visszavonulását, és szükségesnek tartották határozott fellépés által megmutatni és fenntartani Poroszország nagyhatalmi állását. Ily értelemben egyenes felszólalást intéztek a királyhoz, nem ismerve annak titkos összeköttetését Oroszországgal. Csakugyan, a rajnai szövetség kijelentését azonnal követte a mozgósítás. A nemzetben és a seregben ép oly harczias volt a hangulat, mint egy évvel azelőtt, midőn a harmadik coalitió készült. A porosz udvar nem izent háborút, hanem első sorban a franczia sereg kivonulását követelte Németországból.389
A nagy franczia hadsereg, 170,000 ember, melyet még a mult hadjárat friss emléke lelkesített, német földön állott, készen az újabb diadalra. Soha sem volt sereg jobb és harczkészebb állapotban. Nem történt egyenes hadizenet, Napoleon annak vette a poroszok betörését Szászországba, és seregét, mely Würzburg és Baireuth körül táborozott, ily szavakkal biztatta a harczra: «A poroszok meg fogják tanulni, hogy a nagy nemzet barátságával könnyen lehet szerezni területi nagyobbodást, de hogy e nemzet haragja rémítőbb az óczeán viharjánál». A császár biztosnak tartotta ugyan a győzelmet, de sokkal erősebbnek tartotta a porosz sereget az osztráknál.390
Tulajdonkép már hat év óta készül a porosz a háborúra, de semmi nem volt rendben. A tábornokok a régiek voltak, «kiknek aggkora megcsontosította azon tulajdonságaikat, melyek egykor hiresekké tették őket». Bizonyosra vették a győzelmet, nem is sokat gondoltak tartalékkal és a várak jó karba hozásával. A katonaság vitéz volt ugyan, mint mindig, hanem hiányzott belőle a nemzeti szellem és az összetartás. A rendszeres koplaltatás lealacsonyította az egész sereget. A westfáliaiak, kik csak nem rég kerültek porosz uralom alá, még idegenkedtek tőle; a lengyelek közt, kik jelentékeny részét alkották a seregnek, igen nagy volt azok száma, kik szivesebben harczoltak volna hazájuk felszabadításáért Napoleon alatt. Napoleon szervezett is egy lengyel légiót, melyet a vitéz Dombrovsky vezetett.391
Ismét a braunschweigi herczeg vezette a poroszokat, mint 1792-ben. Szerette volna támadásával megelőzni a francziákat, de minthogy Napoleon serege sokkal hamarabb volt együtt, mint az övé, védelemre szorult. Épen az a nap, melyet a poroszok a franczia sereg Németországból való kivonulásának határnapjául tüztek ki, október 8-án, lépte át a franczia sereg a szász határt.
Thüringia hegyes-völgyes tartománya volt a harcz szinhelye. Napoleon azért választá ezt, mert az Elba folyását ép úgy legfontosabb hadi vonalnak tartá északi Németországban, mint a Dunáét a déliben. Gyors és határozó csata vivását most ép oly hőn kivánta, mint egy évvel azelőtt. A Saale mentén nyomúlt előre. Október 10-én történt Saalfeldnél az első összecsapás; a poroszok vereséget szenvedtek, vezérök, a vitéz Lajos Ferdinánd herczeg, elesett. Jena vidékén központosult mindkét tábor. Hohenlohe herczeg, ki a birodalom keleti részéből hozta a csapatokat, csatlakozott a braunschweigi herczeg seregéhez. Napoleon maga a híres kis egyetemi városban táborozott, körötte seregének virága, a gárda. Míg a poroszok minden mozdulatát akadályozta az élelem és lőpor hiánya, a francziák a csatára fordíthatták egész gondjukat. Miután egy napig lázas tevékenységgel törtek utakat az erdős vidéken, október 14-én kora reggel váratlanul megtámadták Hohenlohenak a Saale mentében felállított csapatait. Nemcsak a túlnyomó szám és vezetés, hanem a helyzet előnye is döntött a francziák mellett, kik a magasabb helyről rohantak a völgyben felállított poroszok ellen. E harczot, melyből az ellenség és a folyók közé szorított poroszok nem menekülhettek, ha ellenök dönt a hadi szerencse, Niebuhr a Trasimenus tó mellettihez hasonlítja, melyben Hannibal tönkretette a római légiókat. Midőn már el volt döntve a győzelem, különösen a franczia lovasság által, délután 2 órakor erősítés érkezik a porosz táborba. Ez a félig őrült Rüchel tábornok alatt, a helyett, hogy biztosítaná a szükségessé vált visszavonulást, a franczia battériák ellen ront és minden haszon nélkül sok ezer vitézt áldozott fel.
Jena és Weimar vidéke.
A friedlandi csatából.
Ney. Napoleon. Nansouty. Oudinot. Frilley metszete után. Az eredeti festményt Horace Vernet (1789–1863) festette. A versaillesi történelmi képtárban.
Mint a porosz seregnek, úgy a francziának is csak egy része harczolt Jenánál. A másikat Davoust marsall alatt a császár előre küldötte, Naumburg felé, hogy hátban támadja meg az ellenséget. Ugyanazon mozdulat volt ez, mely oly fényesen sikerült Marengónál és Ulmnál. Davoust Naumburg és Auerstdt közelében magára a visszavonuló főseregre talált a braunschweigi herczeg alatt. Itt a poroszok voltak túlnyomó számban és vitézül megrohanták az erős állást foglaló francziákat. Hanem a braunschweigi herczeg mindjárt a csata elején halálosan megsebesült, azután pedig az egyes hadosztályok minden közös terv nélkül harczoltak, míg a francziák kitartása visszavonulásra nem kényszerítette őket. Így egy és ugyanazon nap két különböző csatatéren történt Hohenlohe seregének megsemmisítése és a fősereg visszaverése. A mint a jenai menekülők az auerstdti legyőzöttekhez csatlakoztak, egyszerre vége lett a sereg önbizalmának és összetartásának. Mindennek a könnyelmű, gondtalan vezetés volt az oka: a tisztikar elvesztette minden tekintélyét. Az is kitünt, mily káros, hogy még mindig nem nemzeti, hanem nagy részben toborzott a hadsereg. A toborzott katonák azonnal elszéledtek mindenfelé.392
Az auerstdti csata szintere. 1806.
A diadalmas hadsereggel szemben már nem állott rendes armádia, csak egy bomladozó, üldözött tömeg. Már másnap megadta magát az erősített Erfurt. Harmadnapra Hallenál nagy vereséget szenvedett a porosz tartalék. A francziák csakhamar átmentek az Elbán és Murat már október 28-adikán, aránylag kis lovassereggel, megadásra szorítja Hohenlohenak Berlinből Stettinbe menekülő hadtestét Prenzlaunál. Másnap a hatalmas Stettin, egyike a birodalom legerősebb várainak, megnyitotta kapuit egy franczia lovas csapat előtt. Miután november elsején Küstrin és egy héttel később Magdeburg is megadták magukat, egy hónappal a háború megkezdése után Napoleon kezében volt az egész porosz birodalom az Oderáig. Erősebb ellenállást csak Blücher, a kitünő huszárvezér kisértett meg, ki Lübeckbe vetette magát. Hanem a francziák rohammal bevették a várost és Blücher hadi fogságba jutott. (nov. 7.).
Blücher szobra Berlinben, Rauchtól (1777–1857).
A porosz állam még csak hadseregből és bureaukratiából állott; mihelyt ezek megtagadták a szolgálatot, az egész összeomlott. Maga a császár előbb Potsdamba vonult be, aztán október 27-én Berlinbe. Mindenütt nagy tiszteletet tanusított N. Fridrik hagyományai iránt, hanem egyuttal nem rejté gyűlöletét és megvetését azok irányában, kik Poroszországot ellene háborúra bírták. Még Lujza királynét sem kimélte. Mint északi Németország ura, azonnal elszakította Poroszországtól Hannoverát és Westfáliát, trónvesztesnek nyilvánítá a braunschweigi herczeget, ki nemsokára meghalt sebeiben, és a hessencasseli választót, ki közte és a poroszok közt ingadozott. A többi fejedelem megtartotta birtokát, azon feltétel alatt, hogy a rajnai szövegséghez áll. A szász választónak mindenképen kedvezett: olyan szerepet szánt neki a poroszszal szemben, minőt Bajorországra bizott Ausztria ellen.
Fridrik Vilmos király mindjárt a francziáknak az Elbán való átkelése után békét kért. Előbb a Wesert ajánlotta föl határúl, azután még az Elbáig eső tartományokat is kész volt átengedni. Napoleon még ezzel sem elégedett meg; nagy hadi kárpótlást követelt. Így a poroszok nem fogadták el a szerződést és a háború folytatására készültek. Addig egyedül harczoltak, most igénybe vették Oroszország segítségét. Már az alkudozások alkalmával e lehetőség által nyomást akartak gyakorolni Napoleonra, de az így válaszolt: «Jönnek az oroszok? Annál jobb, meg fogjuk verni őket.»
Még mindig lehető volt egy nagy és diadalmas coalitio, ha Ausztria segítségére siet a levert Poroszországnak. Ezt megakadályozandó, Napoleon e hatalomnak szövetséget kinált. Kifejtette, hogy elég erős ugyan, de népe kimélése miatt szükséges, hogy az egyik szárazföldi nagyhatalom szövetségese legyen. Ferencz császár erre ugyan nem volt hajlandó, de semleges maradt, nagyobb joggal, mint Fridrik Vilmos egy évvel azelőtt.
Berlinben Napoleon csakugyan úgy léphet fel, mint az összes európai szárazföldi művelt nemzetek ura. Csak Angliát védi a tenger, Oroszországot meg távolsága. Minthogy Angliában Fox halála után (1806 szept.) Grenville alatt ismét harczias ministerium lépett a kormányra, a császár a végső eszközökhöz nyúl, hogy ezt a hatalmat megsebezze. Mint a hadai előtt a tengert, úgy akarta ő az angol kereskedés és ipar elől elzárni a szárazföldet. Az angol tengeri jognak alapelvét: a semleges jogainak semmibevételét, átviszi a szárazföldi forgalomra. Blokáde alá helyezi a britt szigeteket, eltiltja velök nemcsak a kereskedést, hanem a levelezést is. Ha az angolok a szárazföldre mernek lépni, úgy kell velök bánni, mint nyilvános ellenséggel; áruikat pedig el kell kobozni. Franczia kikötőbe nem bocsátanak oly hajót, mely angol kikötőt érintett (1806 nov. 21.). Ez válasz volt az angol kormány azon intézkedésére, melylyel tengeri zár alá helyezte az összes franczia kikötőket az Elbától Brestig. Az oroszlán és a czápa küzdelme volt ez: mindegyik úr a maga elemében. Csakhogy Anglia csakugyan ura volt a tengereknek; Napoleonnak pedig, ha czélt akart érni, nemcsak saját birtokait kellett elzárnia, hanem az összes európai bejárásokat. A continentális blokáde csak úgy válhatott valósággá, ha az egész Európa Napoleon közvetlen vagy közvetett hatalma alá jut.
Egyelőre egyre növekedtek a kilátások arra, hogy ez csakugyan sikerül. Fellázítja a lengyeleket, éket akarván ott verni a három keleti nagyhatalom közé és mindenkorra biztosítani magának az új életre kelt nemzet háláját. Ausztriát megkinálja Sziléziával, hogy elvonja a porosztól, a törököt pedig a muszka ellen izgatja. A mi pedig a fő, seregét egyre erősítette, hogy az egész Poroszországot megszállhassa, derékhadát pedig még novemberben előre küldé Varsóig, hogy útját állja a már közeledő oroszoknak. Az a sereg, mely Itália és Egyiptom forróságát kiállotta, most a Visztula mellékének hómezőin táborozott, előre törve szüntelen ha a sártenger nem akadályozta.
Az oroszok mindenütt makacs ellenállást fejtettek ki és az utak járhatatlansága máris megmutatta Napoleonnak, hogy a legszebben kigondolt stratégiai terv végrehajtását is lehetetlenné teszik az elemek. Már Pultuszknál is az olvadás menti meg Bennigsen hadát Lannes rohamától (1806 decz. 26.).393 Később, midőn az orosz hadsereg Köngisbergtől délre, Eylaunál egyesült, ugyancsak az egyes franczia hadtestek elszórtsága, érintkezésök nehézsége okozta, hogy az ott fejlődő csata nemcsak véresebb volt az előbbieknél, hanem nem is végződött a francziák diadalával. Maga Napoleon is igen válságos helyzetbe jutott, maga irányozza az ágyúcsöveket a támadó orosz oszlop ellen, utolsó tartalékját is kénytelen elővezettetni és utoljára csak Murat merész lovassági támadása és Davoust megérkezése által menekül (1807 febr. 8.). Ez a hadjárat kicsiben már előjátéka volt a nagy oroszországi katastrophának.
Napoleon és I. Sándor czár találkozása Erfurtban 1808. szept. 27–okt. 14.: báró Vincent osztrák követ fogadása.
A versaillesi történelmi képtárban.
Eylau után a háború szünetelt. Mindegyik rész erőt gyűjtött. A szövetségesekhez csatlakozott a svéd király is; Anglia még nagyobb subsidiumot vállalt el, de Ausztria most sem lépett ki a semlegességből. Napoleon viszont összegyűjtötte országai egész erejét és 150,000-nyi sereget bírt egyesíteni 200 mérföldnyire hadműveletei alapjától. Bennigsen, ki előbb tán sikerrel léphetett volna fel, most már nem bírt mérkőzni vele. A francziák elfoglalták Szilézia és Pomeránia várait és vitéz védelem után megadta magát a fontos Danzig is, egykor Báthory István diadalának színhelye. «Ausztria fenyegető állást foglalt, de végre még sem lépett fel határozottan. A törökök és mamelukkok meghiusították az angolok támadását Konstantinápoly és Aegyptus ellen. A szerbek, kik különben annyira ragaszkodnak az oroszokhoz, most a franczia császárhoz fordultak segítségért. Még Perzsia is szövetségbe lépett vele. Valóban hasonlíthatatlan állás, melyet ő hasonlíthatatlan energiával tudott megtartani.»394
Így elmult Napoleon hatalmának első komoly válsága. Az oroszok hátráltak és hazájukban akarták csak folytatni a védelmi harczot, de midőn Napoleon ereje egy részét Königsberg felé küldte, az orosz fővezér a porosz királyok koronázási helyének és utolsó menedékének védelmére mégis elfogadta a csatát. Az ütközet Friedlandnál ment végbe, néhány órányira Eylautól, a marengoi csata évfordulóján. Az oroszok túlnyomó erővel megtámadták Lannes hadtestét, mely nagy bajba jutott, de kitartott estig, míg a császár megérkezett. Neki az a terve, hogy az oroszokat az Alle folyó felé szorítja és ezért előre küldi Neyt, ki borzasztó tusa után elfoglalja Friedlandot és lerontja a hidakat. Az oroszok megfutnak, de sokan elesnek vagy a folyóba fulnak. Oly teljes volt a diadal, mint az austerlitzi. Az oroszok kivonulnak Poroszországból és Sándor czár már egy hét mulva megkezdi az alkudozást.
Napoleont e hadjárat tapasztalata még hajlandóbbá tette arra, hogy szövetségest szerezzen magának. Igaz, hogy a szövetség egyeduralmával nem fér össze, de máskép meg, annyi és oly hatalmas ellenséggel szemben, csak idő kérdése országának kimerülése. Sándor czárt elkedvetlenítette a háború menete, haragja inkább az angolok ellen fordult, kik nem biztosították kölcsönét, mint a francziák ellen. Kész volt követni atyjának Pálfordulását. Így, midőn a két uralkodó Tilsitben egy tutajon találkozott, megfogamzott bennök és csakhamar meg is született a franczia-orosz szövetség eszméje. Napoleon, ki ha akarta, ellenállhatatlanul kedves tudott lenni, egészen elragadta a könnyen lelkesedő czárt. Az Anglia elleni közös haragban találkoztak és ha a czár beleegyezik mindazon változtatásokba, melyet a császár tett és tesz Itáliában és Németországban, Napoleon viszont régi szövetségeseinek, a töröknek és svédnek, birtokait veti oda csalétek gyanánt a muszkának.395
Az Oroszországgal kötött nyilvános békében (jul. 7.) a czár kijelenti, hogy a császárral együtt Anglia ellen fordul, ha az el nem fogadja a két császár által megállapított békefeltételeket. Békére lép franczia közvetítéssel a törökkel is és visszaadja a megszállott tartományokat. Dalmátiából, hol az oroszok megszállva tartották Cattarót, és az ion szigetekről szintén ki kellett vonulniok. Látjuk, hogy e béke épen nem volt káros Oroszországra nézve, melyet távolsága megvédett. Sőt még közvetetlen haszna is volt: a volt porosz Litvániából nyert egy kerületet, Bialystokot.
Poroszország, mely julius 9-én járult a békéhez, területének majdnem felével fizette meg fegyverre kelését és bizalmát az orosz segítségben. Elvesztette az Elbától nyugotra eső összes területeit, Szászországnak egy sziléziai kerületet engedett át, és lemondott mindazon lengyel birtokokról, melyeket 1772 óta szerzett. A nyugoti tartományokat Napoleon legifjabb öcscse, Jerome kapta, mint westfáliai királyságot, a lengyel területet pedig, mint varsói nagyherczegséget, a szász választó, ki már 1806 végén királyi czímet nyert. Ily módon nagyrészt ki volt elégítve a lengyelek nemzeti óhajtása, a szász király pedig a poroszokkal és oroszokkal szemben, megbízható előörse lett Napoleon hatalmának. Danzig városa visszanyerte függetlenségét, de az oda helyzett erős franczia őrség tényleg császári birtokká tette. Poroszország kénytelen volt továbbá kikötőit és folyóit tényleg elzárni az angolok elől, mindaddig, míg ezek békére nem lépnek Francziaországgal. Az új államok terén mindenütt életbe léptek a franczia politikai és jogi elvek. E tekintetből kétségtelen sok jót tett a napoleoni hódítás, és számos érdeket csatolt magához.
Fridrik Ágost.
Bauzet (1738–1814) metszete után. Az eredeti festményt S. Graff (1736–1813) festette.
Ezen békekötés és az orosz szövetség által Napoleon valósággal ura lett Európa szárazföldjének. N. Fridrik állama szét van darabolva, a nagy király utódja alig más, mint Napoleon hűbérese, még a béke után is hosszú ideig megszállva tartotta a franczia sereg Berlint. Most már barát és ellenség egyaránt legyőzhetetlennek tartá lángeszét, örökre megállapítottnak hatalmát. Így szólottak Poroszországban azon férfiak, kik később előkelő részt vettek megbuktatásában, Francziaországban pedig a poroszok fölött kivívott diadalai mondhatatlan enthusiasmust keltettek a régi főnemesség romjainál, mely N. Fridrik seregének tiszteletében növekedett. «Mily kár, hogy nem ő a törvényes király.» Csak az öreg Blücher maradt a mellett, hogy «mégis csak bolond».
I. Sándor czár bemutatja Napoleonnak az orosz hadsereg kozákjait, baskirjait, kalmukjait. 1807. julius 8.
Qudaille metszete után. Az eredetit festette Pierre Bergeret (szül. 1780.). A versaillesi történelmi képtárban.
Marie Laetitia Ramolino, dame Bonaparte, Napoleon anyja.
Gérardnak a versaillesi muzeumban levő képe után.