VI. FEJEZET.
Az emberi jogok és a franczia alkotmány.

A forradalmi szellem terjedése. – A Bastille bevétele. – A kiváltságok megszüntetése. – Az emberi jogok kijelentése. – A constitutio. – A pénzügyi reform. – Az egyház az államban. – A nép Versaillesban. A király és a nemzetgyűlés Párisban. – Mirabeau. – A jakobinusok és a foederatio. – Az emigratio. A király szökése.

A forradalmi szellem terjedése.

Valósággá lőn az ige: egy nagy nemzet, magában egyesítve, helyet foglal mint souverain királya mellett, hogy az új eszmék és saját érdekei szerint intézze sorsát. Lehetetlen leirni azt a hatást, azt a lelkesedést, melyet e nagy esemény mindenütt keltett. Az emberiség tavaszát látták virulni, megvalósultnak vélték a nagy költők és philosophusok álmait a boldogságról: az aranykor érkezését üdvözölték. Még a higgadt Washington is azt hitte: ha a forradalom úgy végződik, mint az utolsó hirek mondják, ez a nemzet lesz a leghatalmasabb és legboldogabb Európában. Eddig az eszme győzött; de a küzdelemhez, melynek sötét árnya már ott lebegett a nemzetgyűlés kezdete óta, erős karokat is követelt. Ezeket pedig a forradalmi szellem szerezte meg és sorozta be.

XIV. Lajos utolsó évei óta szinte napirenden voltak a lázongások Párisban és a vidéken egyaránt. Többnyire az inség, a kenyér drágasága idézte őket elő, de gyakran erőszakos ellenállásra talált az adó végrehajtása, a katonaszedés vagy a városi hatóságok zsarolása is. Mutatják a nyomort, az elégedetlenséget, a régi rendszer ezerszeres visszaéléseit, de forradalomnak nem mondhatók és az egész állapotot nem rendítették meg. Egy jó aratás vagy a katonai hatalom közbelépése helyreállította a nyugalmat és Turgot reformjainak keresztülvitele nagyrészt megszüntette volna még a bajok forrásait is. Addig, míg az emberek meg voltak győződve az állapotok helyességéről vagy legalább változhatatlanságáról, az ilyen mozgalmak, bárminő mély sebeket tártak is fel, csak helyi vagy vidéki érdeküek maradtak. De mihelyt mind több ember meggyőződött arról, hogy ez a rend igazságtalan, hogy csak erőszak és elnyomás tartja azt fenn; mihelyt arra a belátásra kezdenek jutni, hogy az erőszak és elnyomás elleni küzdelem nem csak jogos, hanem lehetséges is: a forradalom kitörése csak idő és alkalom kérdésévé vált. Mihelyt a forradalom meg van az elmékben: nyilatkoznia kell annak a tettekben is.

Mindig nevezetes problémája marad a történetnek, mikép hatoltak le az újító iskola tanai a világtól elzárt, olvasni, irni nem tudó, a mindennapi élet gondjaitól eltörődött köznép körébe. Mint minden szellemi mozgalom, ez is előbb kevesekre szorítkozott, azután mind nagyobb kört foglal el, míg végre, szinte észrevétlenül, magával ragadja a nép millióit is, ellenállhatatlan rohamra egyesítve őket.

A felvilágosodás tanait először a franczia aristokratia karolta fel. A királyi kormány magához ragadt mindent; a közügyek vezetésében, a közigazgatásban, a jogban és pénzügyben jártas polgári osztály tagjaié volt az elsőség; a háború mégis csak kivételes állapot és az udvari élet nem elégíthette ki a magasabb röptű szellemeket. Így a kormány egyes tetteinek vagy egész rendszerének birálata maradt fenn politikai tevékenységnek és ez a birálat annál élesebb, mennél világosabb az, hogy minden aristokratia természetes ellensége annak a kormánynak, melyben része nincs. XIV. Lajos korában az ellenzéki szellem leginkább a jezsuiták és jansenisták küzdelmeiben nyilvánult, s St. Simon emlékiratai legvilágosabban bizonyítják, minő beható volt a kritika és minő éles a megszólás. A regens alatt, ellenhatásúl a volt uralom hypokrisise ellen, a hitetlenség vált uralkodóvá. Az irodalom, szinház, művészet és a pletyka még sem szolgáltatott elég anyagot és midőn nyilvánvalóvá lőn XV. Lajos uralkodásának teljes hitványsága, 1750 körül az égető politikai kérdés foglalkoztatja a kedélyeket.¹⁸³ Voltaire 1759-ben panaszkodik, hogy az oekonomisták viszályai miatt már senki sem törődik a szépirodalommal. Ez nem áll egészen: Rousseau Nouvelle Héloisejának sikere az ellenkezőt bizonyítja. De világos, hogy mint mindig, mikor nagy és égető kérdések foglalják el az elméket, a távolabb eső szellemi műveket is főként ama szempontból itélték meg: minő viszonyban állanak a fennforgó társadalmi, egyházi és politikai problemákhoz. Sikerre pedig csak az számíthatott, a ki bármiben is az új irányt segíti diadalra.

Az itélőszék a salonok világa, a XVIII. századnak és tán egyáltalában eddig a művelt társalgásnak legszebb virága. A franczia salonok a Htel de Rambouillet óta nem szüntek meg nagy szerepet játszani az irodalmi izlés és nyelv terjesztésében és nem csuda, ha e szerepöket akkor is megtartják, mikor oly eszmék forognak szóban, melyek fölött már nem dönthet sem az izlés, sem a divat. A tisztán a társaságnak élés, az egyén minden szenvedélyének és érdekének mellőzése a társadalmi kötelességek miatt, a beszélgetés udvarias s szabad volta és magas szinvonala utolérhetetlenné tette az akkori salonokat. El kell olvasni Walpole párisi leveleit, vagy Taine bájos leirását, hogy egészen élvezze az ember azt a finom illatot, melyet az olyan hölgyek, mint Choiseul herczegné vagy Madame Du Deffand, szinte kileheltek. Az élet ünneppé vált, nem hiányzott az ihlet sem és bárminő kötelező volt a galanteria, a beszélgetés nem tért ki a tudomány és a humanitás problémái elől sem és a nők egész hiúságukat abba helyezték, hogy ott is tündököljenek. E salonokban érintkezett az előkelő világ nemcsak az irókkal, hanem a gazdag polgári körökkel is, melyek életmódja már ekkor egészen hasonlóvá vált az aristokratiáéhoz. A társalgás hangja épen nem volt mindig az a csiszolt, elegáns, minden szenvedélyestől és természetestől idegenkedő «bon ton», melyet szinte akaratlan hozzáfűzünk a salon fogalmához. Az egykorú levelek mutatják, hogy elég gyakran tárgyaltak oly thémákat, hogy mostanában egy becsületes káplár is pirulna rajtuk. De tán ez még a kisebb baj volt. Hanem még a nagyon szabadelvű Walpole is megbotránkozott azon, hogy nem csak politikáról beszéltek az inasok előtt, hanem az Isten létét is vitatták. Milyen hatást tehetett ez? Megkezdődött és sok ezerre elterjedt, mert legio volt a cselédség száma, a felvilágosodás műveltség nélkül.

A társadalmi korlátok különben is düledezőben voltak már, midőn Rousseau divattá tette az egyenlőség és a természetesség cultusát. Ebben kétségtelenül nagy része volt az angol befolyásnak. Már St. Simon panaszkodik, hogy véget érnek a régi szép szokások, hogy az idők szentelte ceremoniákkal nem törődik senki és hogy egyenlő lábon érintkezik a nemes a polgárral. Később ez az irány egyre halad. Elhagyják az egyes rendeket addig megkülönböztető ruhákat s létrejő az egyszerű társasági ruha, a mostaninak egyenes őse. Még a rendjeleket sem viselték szivesen, ünnepi alkalmakkor sem. Clubok alakultak 1784 óta és ott már angol mód szerint megvitatták a politikai kérdéseket.

Nem is a szabadság az uralkodó elve a forradalomnak, hanem az egyenlőség. Quinetnek ez az állítása igaz és mélyen gyökerezik az emberi lélekben. Mert a szabadság valami elvont fogalom, melyet csak a művelt ért meg, gyakorlati hasznát pedig csak az élvezi, kinek módot ád a közügyek intézésében való részvételre, tehát csak előkelőbb, népszerűbb, gazdagabb ember. Az egyenlőség ellenben, még ha csak társadalminak és joginak veszszük is, határozott nyereség a nemzet legnagyobb részére nézve, ledöntése azoknak a választó-falaknak, melyek a minoritás biztossága és büszkesége érdekében milliókat szolgáltatnak ki a zsarolásnak és mi rosszabb, a lenézésnek. A szabadságért való lelkesedés az emberi lélek legmagasztosabb érzelmeit érinti; az egyenlőség követelésében nagy része van egy rút jellemvonásnak, az irigységnek, mert mindenki természetesen csak azokkal akar egyenlő lenni, kik bárminő tekintetben fölötte állanak. És ezt az egyenlőségi törekvést nem elégítik ki azok az egyes tények, melyek a főranguak, vagy épen a királyi családnak közeledését s érdeklődését mutatják szegények, parasztok, idegenek iránt. Ez leereszkedés, kegy, mely nem veszélyezteti a méltóságot. Különben is a társaság minden ismerője tudja, hogy a sokkal alantabbakkal való barátságos érintkezés nem áldozat, hanem igenis az azokkal való, a kiknél épen egy fokkal állunk magasabban. Természetes, hogy első sorban a harmadik rendnek művelt vagy gazdag tagjai követelik az egyenlőséget, mely őket egy rangra emelje a nemesekkel és udvari emberekkel. De ez nem forradalmi osztály. Erőt törekvésének csak az adhatott, ha a köznépet, a sokaságot is meg lehetett nyerni az eszmének.

Erre az első alkalmat az amerikai szabadságharcz adta meg. Tudjuk, hogy ennek vezetőit igen reális gazdasági érdekek indították a felkelésre és hogy a közjogi és általános elveket csak később hozták segítségre iróik. Mégis, függetlenségi nyilatkozatukban a nemzeti és emberi jogok állnak elől, ezeket hangoztatták vissza legjobban a szószéken és az utczán; ezeket hallotta az odaküldött franczia sereg. Így sok ezer ember ismerkedett meg egyszerre oly társadalommal, melyben nincs nemesség, nincs kiváltság, csak egyenlő jogú polgár van. Ezek a kereskedők, halászok, iparosok és földmívelők pedig megállották a sarat Európa egyik legjobban fegyelmezett és legvitézebb serege ellen. Így a szabadság és egyenlőség nemcsak eszményi fogalom gyanánt jelenik meg, hanem megvalósulva, és pedig abban az alakjában, mely minden embernek legjobban tetszik: a vitézséggel párosulva. Kitünt, hogy ki lehet vívni az emberi jogokat. Midőn Lafayette hazatért, szobájában ékes keretben felfüggeszté az amerikai nép jogainak nyilatkozatát és mellé egy üres lapot: «A franczia nép jogainak kijelentése.» Ő és tiszttársai, kik már küzdtek a szabadságért, lettek az alkotmányos szabadság legtüzesebb előharczosai. Hanem minővé alakultak a fogalmak a műveletlen közvitézek elméjében, kik aztán benyomásaikat, tapasztalataikat elterjeszthették társaik, rokonságuk közt? A közvitéz pedig mind a köznépből kerül ki, hisz még 1788-ban is meghagyja egy királyi rendelet, hogy csak nemes lehet tiszt.

Nézzük, milyen az a köznép, melyhez e réven jutottak el először az új evangelium igéi. Kétféle proletariust kell megkülönböztetnünk: a városit, s különösen a párisit és a falusit. Az utóbbi tán még inségesebb, de nem érzi annyira, mert körülötte mindenki körülbelül egyformán él, az úr pedig utolérhetetlen magasságban trónol fölöttük.

Már XIV. Lajos kora óta megszokták elcsenevészett, nyomorék fajnak tekinteni a franczia köznépet. Ilyennek tüntetik fel az akkori gúnyképek is, rendesen békának rajzolván, ellentétben a testes angol bikával, John Bullal. Egyike a legkitűnőbb gazdáknak, ki épen a forradalom kitörése idején utazta be Francziaországot, csak keleten és délnyugoton talált jobbmodú parasztságot. Másutt tulságosan fel volt aprózva a birtok és a földmívesnek nem volt tőkéje, hogy gazdaságát jobb karba hozza. Az egyre súlyosodó adók miatt nagy darab föld maradt műveletlen és e területet Young 9 millió hektárra (20 millió hold) becsüli. Sok földesúr bérbe adta földjét, felében; oly arány, mely különben csak a nyomorult Irországban divott. A mezei napszámos bére, átlag 70 fillér, alig volt elég kenyérre. A jobbágy düledező kunyhóban lakik, rosszúl ruházkodik, hónapokon át nem jön asztalára bor és hús. A magasabb érdekek közül legfölebb az egyház férkőzik szivéhez, különben a mindennapi kenyérért való küzdelem tölti be az egész életét. Ha a legkisebb szerencsétlenség éri, a szűkölködés helyébe az éhség lép egész borzasztóságában.

Nem csekély jelentőségű momentum az, hogy 1788-ban számos ily csapás sujtotta Francziaországot. A termés igen rossz volt és Páris környékén épen az aratás előtt roppant vihar és jégeső tette tönkre a gazdák reményét. Igen kemény tél következett, mely elpusztította déli Francziaország egyik legfőbb terményét, az olajfát. Nem sokat segített a kormány, pedig 40 millió francot költött gabonára, sem a klastromoknak és egyeseknek jótékonysága. Némely községben koldusbotra jutott a lakosság negyed része, a többi árpakenyérből és vízből élt.¹⁸⁴ Ennek természetes következése volt a szegények tódulása a városokba és különösen Párisba, hol mégis könnyebben jutnak munkához vagy alamizsnához.

Ez a tódulás különben már az egész századon át egyre folyt; Párist már akkor aránytalanul népesnek tartották. Csakhogy ott sem volt ám oly biztos a megélhetés. A divat csak úgy uralkodik az iparos, mint az időjárás a gazda fölött. Az oly országban, melyben évenkint 24 millió franc árú rizsport gyártottak, sok volt természetesen a majd virágzó, majd meg elhagyott iparág. Kenyér volt ugyan mindig Párisban, erre a franczia udvar csak úgy gondolt, mint régen a római, de a munkásnak gyakran az egész napot a pék boltja előtt kellett vesztegelnie, míg megkaphatta a maga és családja részére szükséges élelmet egy napra. «Kora hajnalban, sűrű, meghatározott sorban foglalta el a szegény nép a pékek előtti kövezetet. Párisnak egy milliónyi lakosságából egy negyed nem tudja ma, megszerezheti-e holnapra a mindennapi kenyeret.»¹⁸⁵ Ezt pedig még a nagy inség előtt irták.

«A szegény párisi meggörnyed a fáradság és munka örök súlya alatt, folytatja Mercier, épít, dolgozik, leszáll a kőbányába, fönt jár a tetőkön, roppant terheket szállít, minden hatalmasabb ember önkényére van hagyva, mely őt összezúzza, mint a férget, mihelyt fel meri emelni szavát. Nyomorban, arcza verejtékével nyeri gyenge táplálékát, mely fenntartja ugyan életét, de nem biztosítja nyugalmát öreg korára.» Íme, ugyanaz a keserves panasz, mely Morus Tamás Utópiájában szólal meg, csaknem háromszáz évvel azelőtt. Azóta Európába jöttek az Indiák kincsei, felvirult minden, tudomány, művészet, ipar és kereskedés; az európai civilisatio túlszárnyalt minden előbbi műveltséget. És a népesség nagy része mégis az éhhalállal küzd, éppen ennek a civilisatiónak elismert központjában.

De nem csak a nyomor nagy; az az elnyomatás érzete is, ott, a hol napról-napra látja az inséges a pompának, a gazdagságnak fitogtatását. «A mint az ember Párisba lép, észreveszi, hogy itt nem a nép szabja a törvényt. Nincs semmi tekintet a gyalogjárókra. A nép elválasztottnak látszik a többi rendtől; a nagyok és gazdagok, kik kocsin járnak, megcsonkíthatják és eltaposhatják az utczán; évenkint százan esnek áldozatáúl a kocsik kerekének. A nép halavány, apró, mindjárt látni, hogy nem republikanus, hanem monarchia alatt áll, nem is képes megvédeni érdekeit.»¹⁸⁶ Csak egy fegyvere maradt: a gúnynak igazi franczia fegyvere és nem ok nélkül mondták, hogy Francziaország alkotmánya despotismus, melyet csak pasquillusok mérsékelnek. De mi lesz, ha más fegyvert is kap kezébe?

A vidéken, igaz, hogy csak helyi érdekek szerint, már nemzedékek óta szervezve van az ellenállás. A kegyetlen vadászati törvényeket számos vadorzó játszsza ki, a sómonopoliumra, mely e nélkülözhetetlen czikket annyira megdrágította, egész csempészhadak támadtak. A nép, mint mindenütt, a hol érzi elnyomatását és örvend, ha zsarnokai ellenállásra találnak, pártjukat fogja, akár csak nálunk a szegénylegényeknek. De különben is sok tolvaj és zsivány harczol nyiltan a törvényes állapot ellen és az egyre növekedő koldussereg kész iskolája minden bűnnek és törvénytelenségnek.

Természetes, hogy Párisban még rosszabbul állanak a dolgok. A fővárosban és környékén 1788-ban 16,000 szökött katona barangolt. Ide jön az egész világ szerencsevadásza, kit csak ruhája különböztet meg a tolvajtól, de nem erkölcse. Hát az a sok szolga, ki látja az urak duslakodását és ki, ha egyebet nem, megtanulta tőlük a hitetlenséget. Magában a Palais Royalban 31 játéktanya, tehát bűnbarlang áll fenn. Ugyanez a vidék gyülőhelye a roppant számú örömleánynak.¹⁸⁷ Harmincz-negyvenezernyire tették ezek számát, sok e nyomorultak közül kéme volt a rendőrségnek. De ezeken kívül is mintegy állandó serege van a «világ központjában» a nyomornak, bűnnek és törvénytelenségnek. Az ipar és kereskedés régi székhelyét, a citét, széles körben veszik körül a külvárosok és ezek közül, a metropolisoknak egy szinte általános törvénye szerint, a keletiek a szegénység és nyomor tanyái. «St. Marceauban lakik Páris lakosságának legszegényebb, legzajosabb, legfegyelmezetlenebb része. St. Honoré egy házában több pénz van, mint az egész St. Marceauban. Oda rejtőznek a tönkrement emberek, az embergyűlölők, az aranycsinálók, az őrjöngők. Ott senki sem keresi őket, csak kiváncsiságból megy valaki e tartományba; oly nép az, melynek semmi összeköttetése nincs a Szajna-melléki párisiak művelt népével. A felkelések és lázongások rejtett eredete itt van. Itt rajongtak a század elején a csudatevő Paris diaconusért, mig a király a csudatételeket el nem tiltotta. Minden vitát verekedéssel végeznek. Sokan kerülik a rendőrség Argus-szemeit. Egész család ellakik egy szobában, a butorai nem érnek húsz tallért, minden három hónapban ki kell hurczolkodnia, mert nem fizetheti a bért. Asylumból asylumba viszik nyomorult háztartásukat és meztelen gyermekeiket. A rendőrség nem mer igen szigorúan bánni a csőcselékkel; kiméli, mert tudja, hogy képes a legnagyobb kihágások elkövetésére.»¹⁸⁸ Így veszi körül a barbárság a civilisatiónak fénytől sugárzó központját, így néz fenyegetően farkasszemet a nyomor a gazdagsággal.

Védelméről gondoskodott a társadalom. «A párisi rendőrség számos és igen kitünően szervezett. Nem is lehetne túlozni az elővigyázatot, különösen tél kezdetén. Körülbelül ötven év óta jó menetben van ez a gép, de neki is vannak gyenge időpontjai. Ha megtalálna állani, Páris oly borzasztó sorsra jutna, mint egy rohammal bevett város..»¹⁸⁹

Rendes viszonyok közt elegendő lett volna e védelem. De a nép részvétele a politikai ügyekben, a választás, módot adott arra, hogy a szenvedélyek korlát nélkül nyilatkozzanak. Egy Réveillon nevű kárpitgyárosról azt mondták, hogy szerinte egy családos munkás meg bir élni napi 15 souból (75 fillér). Ezrével gyűlnek háza elé a csavargók, a csőcselék, ellenállanak a rendőrségnek, dúlnak a szomszédban, még a katonaságnak is ellenállanak. Másnap visszajönnek, megtámadják a katonaságot és csak tüzérséggel lehet őket szétverni.¹⁹⁰

A választások óta, melyeket az orléansi herczeg vezetett, ennek palotája, a Palais Royal, válik a felforgató elem állandó gyülőhelyévé. Ott kél el a legtöbb röpirat, ott tartják a legtüzesebb beszédeket, ott gyül össze a sok deák, foglalkozás nélkül való ügyvéd és naplopó. A kert közepén fabódékat állítottak fel, utánozták a nemzetgyűlést, szónokoltak, indítványoztak és határoztak. Camille Desmoulins ott tesz szert nagy hírnévre, mint a forradalom szónoka és írója.¹⁹¹

Minden társadalom fenekén vannak anarchikus elemek, melyeket béke idején tehetetlenségre kényszerít az államnak reájuk nehezedő súlya, de melyek megmozdulnak és megingatják az államot, mihelyt észreveszik, hogy annak fentartói és főtényezői egymás ellen fordulnak. Viszont az uralomért küzdő személyek és pártok is gyakran elég lelkiismeretlenek ahhoz, hogy czéljaik elérésére felfegyverezzék, ellenségeikre uszítsák azokat, kik akár saját bűnükből, akár a társadalom hibájából, minden rendnek, törvénynek, műveltségnek természetes ellenségei.

Ennek a nagy anarchikus osztálynak szerepét a forradalomban nem szabad tagadni, de túlozni sem szabad. Mert világos, hogy a paraszt, a kisiparos, a tisztviselő, ha szegény is, nem anarchista. Mi tette a legszámosabb néposztályokat a revolutio hiveivé? Mi tette ellenállhatatlanná annak rohamát?

Mindenki csak annyit ért meg abból, mire tanítják, a mennyit addigi készültsége alapján befogadni, elsajátítani képes. A psychologiának ez alapigazsága ellen ép oly gyakran vétenek a tanítók, az írók, mint a politikusok. Mit érthetett az a szegény jobbágy vagy munkás a szabadság vagy az alkotmány jelszavaiból, mikép hathatott reá az elvont humanitás és a természetesség dicsőítése! Üres szó mind. De azt ugyancsak megérti, ha azt mondják, hogy a nemes uralma jogtalan; megérti, hogy igazságtalan az az adó, mely őt nyomja; megérti, hogy mestere őt is kizsákmányolja. Megérti továbbá, hogy az ember egyenlő és ha valaki gazdagabb és hatalmasabb nála, az igazságtalanságot követ el. Valójában érezte ő ezt előbb is, de visszatartotta a kettős félelem: az Istentől és a fegyveres hatalomtól. De hisz az Isten szabadnak, egyenlőnek teremtette az embert, a katonaság pedig csak nem lő tulajdon véreire. Megérti továbbá azt, hogy minden, a mi fennáll, a mi őt korlátozza és elnyomja, emberi változható törvény, hogy a törvényt a többség hozza, tehát hogy voltakép ők, a szegények, elnyomottak, lenézettek az igazi, jogos törvényhozók. És végre mindennél jobban megérti, hogy a mit most oly kevés kiváltságos élvez, ahhoz jussa van minden ember-fiának, neki is és a ki azt megtagadja tőle, zsarnok, ellensége az emberi nemnek, kit le kell ütni, mint a bestiát. Vegyük ezekhez a parasztnak századok óta felgyült haragját az uraság ellen és szinte természetes szomját a földbirtokra, a munkásnak örökös bérkérdések által elkeserített viszonyát a mesterhez és azt a természetes törekvését, hogy a maga ura legyen és elég táplálékát látjuk a legnagyobb, legvérengzőbb, tettre legsovárabb szenvedélyeknek. Vegyük még ehhez a szegény irnok vagy tisztviselő gyülöletét főnöke ellen, kinek munkáját ő végzi, vegyük a közkatona kétségbeesését, ki élethossziglan való szolgaságra van kárhoztatva, míg tisztje, csak azért, mert nemes, vigan, munka nélkül él. Vegyük mind az igazi vagy képzelt tehetséget és érdemet, mely nem bír érvényesülni, mert nem született és vegyük hozzá, hogy most lehetőnek látszik egy nagy felforgatás árán napfényre, magas polczra jutni, sikert érni el! Valóban, mint a régi evangelium a mennyek országát, úgy ez az új a földet igérte oda híveinek.¹⁹² Nem csak az értelemhez szólt, hanem a képzelethez is ezért rajongó, önfeláldozó lelkesedést bírt kelteni, hősöket és martyrokat birt teremteni.

Aljas és nemes szenvedélyek fogtak itt kezet. A csavargó és rabló mellett, ki a zavarosban akar halászni, ott van a plebejus, ki útat akar törni tehetségének, hogy használhasson a közügynek; az orléansi herczeg aljas ármánya mellett, ki lágba akarja borítani az országot, hogy boszúját tölthesse a királyi páron és esetleg útat nyisson magának koronához, ott van a sok főúr és nemes, ki saját kárával is segíteni akar az elnyomottakon.

De olyan bonyadalmasak és szövevényesek az emberi viszonyok, hogy még ez indító okok jellemzésével sem merítettük ki a forradalom psychologiáját. Nemcsak az, a ki őszintén akarja a jót és nem választ mást, mint tisztességes útat, hanem a rabló, a gyujtogató, a gyilkos is a közjót véli szolgálni tetteivel. Mert megrögzött az elmékben az a gondolat, hogy a régi rendszer merő bűn ember és Isten ellen, hogy a királyi család és az udvar vampyrként szívja Francziaország vérét, hogy kéjeinek élhessen; hogy a pap merő szinlelő, hogy a nemes mind zsarnok és hóhér. Nem érdem-e ezektől megszabadítani a világot? A politikai fanatismus épen oda jutott, a hová legnagyobb ellenfele, a vallásos rajongás annyi századon át vitte az emberiséget. A mint ez a hit nevében, úgy gyilkol amaz a szabadság és egyenlőség nevében. Egyik sem elégszik meg ellenségei megsemmisítésével, meg is gyalázza őket, beszennyezi emléköket. És a minő különösnek látszik, mégis igaz, hogy csak nevek és jelszavak különböztetik meg lelkileg az eretnekégetőt és azt a tömeget, mely ujjongva nézte az autodafékat, a forradalom vezetőitől és fanatizált csőcselékétől. Mindkét esetben a legszentebb jelszavak örve alatt lábbal tiporták az igazságot és az ember méltóságát.

A Bastille bevétele.

XVI. Lajos uralkodása abban állott, hogy minden erősebb ösztönnek vagy ellenállásnak enged. Igy sorban maga mellé veszi és elbocsátja Turgot, Neckert, Calonnet, megannyi külön rendszer képviselőjét, összehívja és elküldi a notableokat, megengedi az états généraux összegyűlését és, tétova kisérletek után, nemzegyűléssé való alakulását. Ez az alakulás azt jelentette, hogy a souverainitás a népre, azaz a gyűlésnek azt képviselő többségére ment át és a királynak alig marad más, mint fényes, üres czíme. Méltóságát megtarthatja, de hatalmát a megszokott s kedvelt szeméyek és intézmények védelmére már nem használhatja. Nem lett volna ember, ha belenyugszik e gyors és a viszonyok hatalma által tőle kicsikart változásokba.

Még kevésbbé nyugodhatott sorsába az udvar. Nem engedhette a rendi alkotmány felforgatását, a király tekintélyének nyilvános sértését. Párisban és Versaillesben egyaránt a néptömeg fenyegető magatartása, a katonaság aránylag csekély száma és fegyelmének lazultsága okozta az udvar vereségét. Megbizható és nagy számú katonaság egyszerre nagy fordulatot adhatott a dolognak. Ebbe vetette most reményét az udvar azon része, mely nem akart lemondani az előjogokról, a kormány azon része, mely a nemzetgyűlés minden határozatában bitorlást látott a király örökölt törvényes hatalma ellen. E párt élén a király testvérei állottak. Tervök keresztülvitelére ki kellett szorítani a kormányból Neckert és mind nagyobb sereget kellett központosítani Páris körül. Sikerült is összegyűjteni 30.000 embert, kiknek élére az engedni nem akarók az öreg Broglie marsallt állították.

Míg az udvar teljes titokban készült, a most már mind a három rend által látogatott nemzetgyűlés folytatta munkáját. Alkotmány kidolgozását tüzte ki czéljául, ez által akart biztosítani Francziaországnak boldogságot, nevének örök emléket. Lafayette indítványára előbb egész philosophiai, akademikus módon az általános emberi jogokat akarta megállapítani, hogy elvileg helyes álláspontból vonja le következés gyanánt Francziaország új constitutióját. Mirabeau azonban az utópiák közben sem feledkezett meg a pillanat feladatairól és veszélyeiről, s indítványára a nemzetgyűlés feliratot intézett a királyhoz a sereg fenyegető összevonása miatt. «Ne higyjen Felséged azoknak, kik könnyedén beszélnek a nemzetről és a kik saját szempontjaik szerint majd lázongónak, majd pedig az iga alá hajlónak, engedelmesnek tüntetik azt fel. E két kép egyaránt hamis. Mindig készek vagyunk engedelmeskedni Felségednek, mert a törvények nevében rendel; hűségünk nem ismer határt. A hazának, Felséged szerencséjének és dicsőségének nevében kérjük: küldje vissza a katonákat azon helyekre, honnan tanácsosai elhívták, küldje vissza a tüzérséget, melynek rendeltetése a haza védelme, küldje különösen vissza az idegen csapatokat, nemzetünk szövetségeseit, kiket azért fizetünk, hogy megvédje, de nem hogy zavarja tüzhelyeinket. Felségednek nincs reájuk szüksége, minek is hozatna huszonöt millió francziának imádott uralkodója nagy költségen néhány ezer idegent trónja védelmére. Felségedet gyermekei között szeretetök őrzi.»¹⁹³

E szavak, melyekben utólszor nyilatkozik a király iránti szeretet, hatás nélkül maradtak. A király kitérő választ adott. Már meg volt téve minden előkészület az államcsiny végrehajtására. Másnap, julius 11-én, a király elbocsátotta Neckert, kit csak arra kért, hogy csendesen távozzék, és két más ministerét. Helyökbe a reactio eszközei léptek. Az udvar kész volt erőszakhoz nyulni, hogy visszaállítsa az 1787 előtti állapotokat.

A nemzetgyűlés Versaillesban tanácskozott, a királyi teljhatalom közvetlen körében. Néhány megbizható német század elegendőnek látszott az egész ellenzéki, philosophus és hazafias tanácskozás megszüntetésére. Nem is Versaillesban kellett legyőzni a forradalom szellemét, hanem Párisban.

Az anarchista elemek mindaddig soha sem birtak ellenállani, ha határozottan ellenök fordult a fegyveres erő. A forradalom tehát most még kevésbbé számíthatott diadalra, midőn a mindenünnen összevont katonaság annyira növelte a kormány erejét. Egészen másként állott a dolog, mihelyt Necker elbocsátása és az államcsinytől való félelem a kormány ellenségeivé tette az intelligens, jómódú polgárságot is. Mert az állam hitele, melytől ezernyi gazdag és közép sorsú hitelezőjének jövedelme függött, hogyan birja el ezt az újabb megpróbáltatást? Természetes volt a gondolat, erőszakkal verni vissza az erőszakot és az az igyekvés, hogy a katonákat, mint francziákat megnyerjék a nemzet ügyének, mind nagyobb eredménynyel dicsekedhetett.

A Palais Royal ragadta magához a vezérszerepet. Nemsokára sikerült a franczia testőrség ezredének a forradalmi mozgalomba vonása. Az ezredes már junius 30-án kénytelen volt elfogatni tizenegy katonáját, mert egy forradalmi clubhoz csatlakoztak. Csakhamar a Palais Royalból több ezernyi tömeg indúlt meg a foglyok kiszabadítására, feltörte a börtön kapuit és a katonák örömére, diadalban hozta ki a foglyokat. Azóta az ezredek nyiltan barátkoztak, vagy mint mondták, fraternizáltak a néppel. A seregen gyakorolt igazságtalanság véresen megboszulta magát, midőn az elnyomottakat fel akarták használni a régi rendszer fenntartására. A párisiak kérésére a nemzetgyűlés közbenjárt a királynál e fogoly katonák érdekében és így mintegy szentesítette a fegyelem megtörését.¹⁹⁴

Mind e forrongó elem közé mint villámcsapás esett Necker elbocsátásának hire. Maga a minister személye nem volt igen népszerű, és Mirabeau, a nemzetgyűlés vezetője, ellenséges lábon állott vele. De elbocsátása, a katonai készületekkel összevetve, nem jelenthetett mást, mint a nemzetgyűlés megbüntetését és Páris fegyveres megfékezését. Julius 12-én, egy vasárnap délután ért e végzetes hír Párisba. Mindenfelől a Palais Royalba özönlik a sokaság, Camille Desmoulins beszédét hallani. A fiatal szónok új Sz. Bertalan éjjelének nevezi Necker elküldését, és fegyverre szólítja a polgárokat. Hadi jelül a zöldet, a remény színét ajánlja. Nemsokára lomb nélkül állanak a kert gyönyörű gesztenyefái és 10,000-nyi tömeg, részben felfegyverezve, járja be a várost, követve Neckernek és az orléansi herczegnek mellszobrait. Több a királyhoz hű csapat megtámadta és szét is szórta a csődületet, de a franczia gárdaezred, mely egyenesen a felkelőkhöz szegődött, visszaverte egy német ezred rohamát. Még a svájcziak sem harczoltak szivesen a nép ellen. A Palais Royal, melyet a fegyelmetlenségnek általa terjedt szelleme segített, ura maradt az óriási városnak.¹⁹⁵ A nép kirabolja a fegyvermívesek boltjait, hatalmába ejti a városházát. Mintegy a földből teremnek elő a rablók (brigands), kiket Réveillon háza előtt láttak, botokkal és lándzsákkal felfegyverezve. Az éjjel lerontják a város sorompóit és kirabolják azokat, a kiket a nép ellenségeinek tekintenek. A békés polgárság halálos félelem közt tölti az éjszakát. Másnap is a csőcselék uralkodik a városon, kirabol egy klastromot, kiszabadítja a foglyokat és kezdi kifosztani a pékeket és korcsmárosokat.

Szerencsére szervezkedik a polgárság is, és véget kezd vetni a törvényes állapot lerontásának. Katonaságra már nem lehetett bízni a város védelmét; maga a polgárság fog fegyvert. A választókból álló őrség, melyből később a nemzetőrség (garde nationale) fejlődött, julius 12-én lépett fel először, másnap megszállotta a városházát és bizottságot rendelt, mely kezébe vette a közbiztonság fenntartását. A 60 kerület mindegyikéből 2–200 fegyverest kellett kiállítani. Sokan a felkelők közül beállottak a nemzetőrségbe, másokat le kellett fegyverezni. Az egész napon át Párist folyton az a veszély fenyegette, hogy a brigandok kirabolják és csak a polgári őrség mentette meg e sorstól. A fegyelmetlen csapatok erejét nagyon gyarapította a franczia gárdáknak és számos szökött katonának csatlakozása. A Páris körül táborozó katonaság, melynek Besenval tábornok állott az élén, nem is mert beleavatkozni a küzdelembe. A nemzetgyűlés a párisi zavargások hirére egyhangulag felkérte a királyt, állítsa vissza a főváros nyugalmát a gyűlölt idegen katonaság visszaküldése által. A küldöttség nem ért el eredményt; de a nemzetgyűlés szavánál hatalmasabb volt az a félelem, hogy a lázongás szelleme áthathat az addig hű ezredekre is. A nemzetgyűlés pedig, melyben most megszünt minden párt- és rendkülönbség, felelőseknek mondta ki a király tanácsosait, újra tiltakozott a bankrott ellen, és permanentiába helyezte magát, hogy elejét vehesse várható feloszlatásának.

Desmoulins Camille a Palais Royalban, 1789. julius 12.
Duplessis-Bertaux egykorú rézmetszete után.

Ily izgatottságban találta Versaillest és Párist julius 14-ikének végzetes napja. Amott a forradalom pártjának a passiv ellenállásra kellett szorítkoznia, itt a cselekvő fellépésre nyilt tere. A mérhetetlen városban a forradalom ragadta magához az uralmat. De az még nem volt biztosítva, sőt a királynak a nemzetgyűlés kérésére adott tagadó válasza nyiltan mutatá, hogy az udvar fenntartja magának az erőszak alkalmazását. Az anarchia le volt győzve, most a szabadságot kellett megmenteni. Meg kellett menteni az örvény szélén álló nemzetgyűlést, meg vele együtt a reform, egy szebb s boldogabb kor lehetőségét, meg mindazt, a miért annyi ideje sóvárgott minden hazafias és szabadságszerető szív. Az anarchia és rablás helyébe ismét a valódi, politikai revolutio lépett. Előbb az udvar akart sereget küldeni Páris ellen, most a főváros készült Versaillesba a nemzetgyűlés oltalmára, a nép ellenségeinek megbüntetésére, a király kiszabadítására rossz tanácsosai köréből. Lázasan folyt a készülődés, a rokkantak palotájában 20 ágyú és 28.000 puska jutott a nép birtokába, még nagyobb fegyverkészletet reméltek találni a Bastilleban. Oda indul néhány bátor férfiút követve az egész sokaság, lehetetlennek tartják a békét és szabadságot, míg áll a zsarnokság e bástyája.¹⁹⁶

Ez a régi vár, melyet V. Károly király építtetett, a város és Sz. Antoine külváros közti téren, magában foglalta a korlátlan királyság önkényének minden rémét. Századok óta a Bastille volt az állami fogház, ott sínlődtek a királyok, a ministerek, vagy egyes befolyásos férfiak és nők politikai gyanújának vagy személyes gyűlöletének áldozatai, per, kihallgatás, itélet és remény nélkül. Egyszerű, a király által aláírt elfogatási levél (lettre de cachet), melyet az udvari emberek könnyen szereztek meg, elég volt az illetőnek, kinek csak nevét kellett beiktatni, hosszantartó, vagy épen örökös rabságára. «Ó ti, a Bastille vastag falai, kik az utolsó három uralkodás alatt annyi áldozatnak hallottátok sóhajait és nyögéseit, ha beszélni tudnátok, mennyire meghazudtolná borzasztó és hű elbeszéléstek a történet félénk és hizelgő nyelvét.»¹⁹⁷ A fogság rémét még növelte a hozzá kötött titok. Voltaire óta a felvilágosodás harczosai sorban megismerték e börtönt. Bár XVI. Lajos óta megszünt a régi kegyetlenség, a Bastille megmaradt egyaránt gyűlöletesnek és félelmesnek. Vele az egész középkort vélték leronthatni az új eszmék előharczosai. Számos ágyú védte, de csak csekély, többnyire rokkantakból álló őrség.

A Bastille ostroma, 1789. julius 14.
Duplessis-Bertaux egykorú metszete után.

Az őrség gyermekjátéknak nézve az egészet, nem is viszonozta a tüzet.¹⁹⁸ Végre néhányan, megvetve a veszélyt, a dobogóhid lánczához férkőztek, azt elvágták és útat nyitottak társaiknak a várba. Az őrség a belső udvarba vonult és De Launay vezetése alatt visszavert egy rohamot, de a másodiknak nem állhatott ellen. A felbőszült csőcselék dühe elől sikerült kiszabadítani a közlegényeket, de a vitéz várparancsnokot és a tiszteket hiába iparkodtak megmenteni a nép vezérei. Fejöket diadalban hordozták körül a gyilkosok. Ugyanazon időben megölték a városi bizottság elnökét, De Flessellest is, mert gyanúban tartották, hogy eltitkolja a fegyvereket. A nép diadalt aratott, de e diadalt bemocskolta. Mindazáltal örök hírre méltó a Bastillet vívók emléke. Az annyi ideig elnyomott nép ott az absolutismus legrútabb emlékeinek szinhelyén semmisítette meg elnyomóját. A szabadság ügyének előharczosai nagy bátorságot tanusítottak, vezéreik rendkívüli nemeslelkűséget fejtettek ki, midőn meg akarták menteni De Launay-t és társait. Párisban már semmi sem emlékeztet a király uralmára. Éjjel ki van világítva minden ház, örömből vagy félelemből, az utczák kövezete gyorsan barrikáddá változik és a győztes népesség már nem védelemre gondol, hanem Versaillesnak, az aristokrata fészeknek megtámadására.

Mai napig nemzeti ünnep gyanánt üli meg a Bastille bevételének napját, julius 14-ét a köztársasági Francziaország. Vajjon ünnep-e ez a nap az emberiségnek, vajjon ez egy esetben alkotás volt-e a rombolás? A mennyiben a rombolás symbolikus, azt a helyet érte, melyhez mintegy kötve volt a korlátlan hatalom zsarnokságának és kegyetlenségének emléke; a mennyiben ez által végét jelölte a régi, kiváltságon, önkényen és így elnyomáson alapuló rendszernek: csakugyan mindenki örvendhet most is ez eseményen, a ki óhajtja az emberi nem haladását és szabadságát. De a menynyiben ez a felszabadítás egyúttal oly erőket is felszabadított, a melyek egész valójuknál fogva ellenségei a minden műveltséget és erkölcsöt egyedül védő állami és társadalmi életnek, egyúttal már sötét árnyát veti előre az anarchia rémuralmának.

A kiváltságok megszüntetése.

XVI. Lajos a Bastille bevételének napján nem vadászott. Naplójába be van írva: julius 13. semmi, julius 14. semmi. Az udvar nem hitte, hogy a nép hatalmába kerítette Párisnak bevehetetlennek tartott citadelláját. Legbefolyásosabb tagjai, a királyi herczegeket sem véve ki, még nem mondtak le a fegyveres elnyomás reményéről s ajándékokkal és lakomázással buzdították a katonaságot a király parancsainak teljesítésére. A nemzetgyűlés együtt maradt egész nap és egész éjjel, de küldöttségei most sem birhatták reá a királyt a katonaság visszavonására. Midőn 15-én reggel új küldöttség felől tanácskoztak, váratlanul megjelent maga a király.

Foulon meggyilkolása a Greve-téren. 1789. julius 23.
Berthaultnak Prieur után készített rézmetszete kisebbített hasonmásban.

Tanácsosai elhallgatták előle a terveiknek annyira ellenmondó eseményeket, Páris felkelését és a Bastille elfoglalását. De Liancourt herczeg, ki mint a király főudvarmestere, minden perczben szabadon járhatott be hozzá, éjjel elbeszélte a királynak a nap eseményeit. Bámulva kiáltott fel a király: «Hisz ez zendülés!» (révolte). Nem zendülés, hanem revolutio, válaszolt a herczeg. «Nem kell a királynak más, mint szívéhez, mely barátja a jónak, méltó tanácsos.¹⁹⁹ A király felismerve a veszélyt és visszariadva a vérontástól, elhatározta az engedést, a nemzetgyűlésnek és a fővárosnak kibékítését. Midőn a nemzetgyűlésbe ment, csak testvérei által kisérve, csendben fogadta a néptömeg, csendben fogadták Mirabeau indítványára a követek is. De midőn kijelenté, hogy egy akar lenni népével, elbocsátja a katonákat és ő reájuk bízza magát, az egész gyűlés megindult és visszakisérte a királyt palotájába. Igen soknak kellett még történnie, hogy megszünjék az a kapocs, mely a francziákat uralkodójukhoz fűzte.

A királynak ez ünnepélyes kibékülése a nemzetgyűléssel, a katonaság visszavonása, Necker visszahivása, az államcsinytől való félelem megszünése szabad tért engedett a nemzetgyűlés munkálatainak és lehetővé tette a főváros kibékítését. A még túlnyomó jómódú és rendszerető polgárság Lafayettet, Washington bajtársát választotta meg a polgárőrség vezérének, Baillyt pedig a város polgármesterének. A mozgalom ily módon nemcsak győzött, hanem szervezkedett is és új vezérei eléggé biztosították nemcsak a szabadságot, hanem a rendet is. Igen nagy tevékenységet fejtettek ki a fegyveres csapatok feloszlatásában és a nép kihágásainak és kegyetlenségének meggátlásában, bár természetesen nem léphettek fel teljes szigorral «a Bastille legyőzői» ellen. A város naponkint 30.000 francot adott, hogy népe olcsóbban vásárolhassa kenyerét.

Három nappal a Bastille bevétele után maga a király meglátogatta fővárosát. Jelenlétével mintegy szentesítette a történt átalakulást. Megelőzte őt a nemzetgyűlés egy deputatiója. «A világ egy városa sem hasonlítható Párishoz, ha nagy szenvedély izgatja, mert egyben sem oly gyors a közlekedés s nem oly élénk a szellem. A mit tenni akar, meg van téve. Hajnalban két órakor ért a nemzetgyűlés küldöttsége Párisba és reggel hétkor már 150.000 emberből álló, Passytól a városházáig érő sor fogadta a királyt.» Bailly eléje vitte a város kulcsait, melyeket egykor IV. Henrik elé vittek. «Akkor ő hódította meg népét, most a nép hódítja vissza királyát.» A nép mogorván fogadta a királyt, nem hallatszott más kiáltás, mint éljen a nemzet. De midőn egyedül, testőrség nélkül belépett a városházába és a háromszinű szalaggal, a szabadság jelvényével kalapján mutatta magát népének, helyre állott a bizalom és a nép lelkesedve éljenezte királyát.²⁰⁰

XIV. Lajos örököséből alkotmányos, népe szeretetére támaszkodó király lett. Az alkotmányos király nem nélkülözhette az alkotmányos ministert, a nép bizalmának kiválasztottját, Neckert. Már jul. 16-án felszólította őt a visszatérésre, és a nemzetgyűlés csatlakozott a király kivánságához e szavakkal: Várják a nemzet, királya és képviselői.²⁰¹ Baselben kapta e leveleket és azonnal visszautazott. Mindenütt a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel fogadták, mint a haza atyját. Akkora tekintélynek örvendett, hogy képes volt megakadályozni több kihágást a nemesek és papok ellen. Szabad lábra helyezte Besenvalt is. E tettek mutatják hazafiságát és belátását, de különösen az utóbbi nagyon megingatta népszerüségét.

A sokaság még Párisban is örömmel fogadta a béke és engesztelés szavait, annyira uralkodik fölötte mindig az indulat, akár jó irányba terelje az, akár rosszba. Hanem a legyőzöttek, az államcsiny pártjának vezérei, kiknek fejére már julius 13-án díjt tűzött ki a Palais Royal, nem bízhattak a megvetett csőcselék nagylelkűségében. Az artoisi gróf, Condé herczeg és családja, a bukott ministerek és a Polignac család elköltöztek hazájukból, nemcsak félelemből, hanem hogy tiltakozzanak az uj rend ellen. Nemsokára a főnemesség nagy része követte őket, ellepve Svájcz és Németország szomszéd vidékeit. Ez volt az emigratio kezdete. Magát a királyt is távozásra akarták birni, de a lelkiismeretes fejedelem megmaradt azon helyen, melyre a kötelesség állította.

Mihelyt a fegyveres erő, az absolutismus egyedüli biztos támasza, vereséget szenvedett vagy nem volt alkalmazható, meg kellett buknia az «ancien régime»-nek. Nem hiába irta Montesquieu, hogy a kényuralomnak a félelem a principiuma. De azonnal készen állott az örökös, az alkotmány támasza, a nemzetőrség. Páris példáját rohamos gyorsasággal követte az egész ország. «Két hét alatt két millió nemzetőr állott talpon. Az a hír, mely villámgyorsasággal terjedt el minden városban és minden faluban: a rablók jönnek, kétségtelenül siettette a militia fegyverkezését, de az egyhangú érzelem, melynek hatása alatt a nép kiszabadult gyámságából, nem volt sem ravaszságnak, sem egyes ember vezetésének gyümölcse. Egy pillanat alatt megszűnt a kiváltságos osztályok uralma és a sorkatonaság ereje. Mindennek helyébe a nemzet lépett, elég volt, hogy mutassa magát és győzött.»²⁰² Mindenütt akadt puska, dárda vagy kard, az egyenruhában sem igen válogattak, s a békés polgár nagy büszkeséggel végezte szolgálatát, nem bánva, hogy egy ideig el kell hanyagolnia üzletét.²⁰³ Mint Párisban, mindenütt bizottságok vették kezökbe a közigazgatást, a régi hatóságok és parlamentek maguk is siettek eltünni. Francziaország egyik végétől a másikig hűséget esküdtek a királynak, a nemzetgyűlésnek és a törvényeknek. Jelvényül nem a zöld szín szolgált, mert azt, mint az artoisi gróf szinét, gyűlölték, hanem a háromszinű lobogó (tricolore). Ennek két szine, a kék és vörös, Páris czímeréből volt véve, melyek közé helyezték a fehéret mint a király szinét, ez által is jelezve a király és nép iránti érzelmeknek összeférését.

A nemzetőrség tulajdonképen az udvar ellen alakult, de minthogy az nem tett ujabb kisérletet, teljes erővel az anarchia ellen fordúlhatott. Mint Párisban, úgy az egész országban tényleg ez uralkodott. Minden nagyobb helynek megvolt kicsiben a maga julius 14-ikéje. A városok népessége kiméletlenül üldözte a régi kormány tisztviselőit, még jobban azokat, kiket gabonával való uzsoráskodás gyanujában tartott. A polgári őrség nem is nézte rossz szemmel az ilynemü zavargásokat, csak gyilkosság és rablás ellen szokott közbe lépni. És ha a városokban még voltak a rendet fentartani képes és hajlandó elemek, a vidéken, hol legnagyobb volt az elnyomás, egyszerre meg kellett szünnie minden tekintélynek, mihelyt véget ért a félelem. Az izgatottság és a törvénytelenség lassankint birtokába kerítette a jobbágyságot is.

Minden nemest olyannak tekintette faluja, mint Páris a királyt. A követek folytonos levelezés által izgatták a népességet az aristokraták ellen, a falusi irástudók, az úrnak és papnak természetes ellenségei, még jobban fel tudták forralni a nép szenvedélyeit. Mindenfelé hirdetményeket köröznek, melyekben a király nevében tettre szólítják a parasztságot. Az északi tartományok jobbmódú népessége megelégedett az adó, a tized, a robot és más szolgálatok önkényes eltörlésével, csak néhol foglalta le a maga részére a földes ur majorsági birtokait. De délen és a középső tartományokban a nyomorult szegény lakosság borzasztó kegyetlenségek által jelölte hosszas elnyomatásának végét. Mindenütt üldözik a nemeseket és papokat, felgyújtják a klastromokat és kastélyokat, iszonyú kinnal végzik ki a foglyokat, kik néha alig kisérlik meg az ellenállást. Legáltalánosabb azonban a mozgalom keleten. Elszászban zsidóüldözés előzi meg a forradalmat. «A hitelező zsidót nem nagy korlát választja el a birtokos keresztyéntől; azonnal át is hágják.»²⁰⁴ Százával, ezerével járnak körül a fegyveres parasztok, rabolva, gyujtogatva és gyilkolva, egyenesen kimondják, hogy az ő uralmuk és birtoklásuk lép a réginek helyébe. «Alig van szó személyes boszúról, nem az egyest üldözik, hanem a rendet.» A legtöbb urat halálos fenyegetéssel kényszerítik a jogairól való lemondásra. Legszivesebben a régi okleveleket pusztítják el. Mindenütt hangzik a kiáltás: öljük meg a nemeseket. Még a fürdőhelyen tartózkodó nemeseket sem kimélték. A birtokos-osztály, ha nem volt is nemes, egyaránt volt fenyegetve mindenütt. A vad gyanánt üldözött kiváltságosok nem is találtak menhelyet másutt, mint a nagy városokban, és szerencsésnek tarthatta magát, ki eljuthatott a külföldre. «Languedocban darabokra vágtak egy urat, lebetegedő neje láttára; Normandiában máglyára tettek egy béna nemest, és csak akkor vették le, midőn kezei elégtek, a Szabad grófságban fejszével, vasvillával kényszerítették a nőket, mondjanak le jogaikról és földjükről, egy népszerű bárót egy óra hosszat lógattak le egy kútba, tanácskozva, leeresszék-e vagy máskép öljék-e meg?»²⁰⁵

Mindjárt a pórfelkelések kezdetén bizottságot rendelt a nemzetgyűlés e bajok okainak kikutatására és megszüntetésére. E zivataros hetek alatt is tovább folyt az értekezés az emberi jogok felől, melyet azonban augusztus 4-én félbe szakítottak, hogy meghallgassák a bizottság jelentését. A legelőkelőbb nemesek megegyeztek abban, hogy bizonyos kárpótlás fejében lemondanak uri jogaikról. Oly általános volt a meggyőződés a feudalitás tarthatatlanságáról, hogy ez eljárás inkább tanusít belátást, mint nagylelkűséget. Aiguillon herczegnek, ki Richelieu családjából származott és egyike volt Francziaország leggazdagabb földbirtokosainak, kellett volna megtenni az erre vonatkozó indítványt, de őt megelőzte Noailles vicomte, Lafayette sógora. Beszédében elégtelennek mondta a zavarok ellen hozandó törvényt, ha nem szüntetik meg az okot. Ezt a nép elnyomásában látta. Mihelyt a népről leveszik a feudalitás terhét, meg fog szünni az okozat is. Ezért el kell rendelni a közös, egyenlő teherviselést, a feudalis jogok megváltását és a személyes szolgaság teljes eltörlését. Aiguillon herczeg tovább ment és szükségesnek állította, hogy a nemzetgyűlés jótétemények által nyerje meg a nemzet bizalmát. A nemesség úgy is sietve követi majd a képviselők példáját. Felszólalt még egy bretagnei nemes, parasztruhában, ki a legrikítóbb szinekkel festé a hűbériség által törvényesített rabszolgaságot. Szabad még a pórokat kocsi elé fogatni, mint az állatokat, és Bretagneban a paraszt köteles éjjel a tavat korbácsolni, hogy a békák zaja ne zavarja ura nyugalmát. «Siessetek», így fejezé be beszédét, «vagy egy elpusztult Francziaország részére akartok-e törvényt hozni?» Az ily szavak valódi versenyét keltették nemes büszkeségnek és nagylelkűségnek. Egy nemes szükségesnek mondá a számos évdíj s az udvari hivatal után járó fizetés megnyirbálását: a jelenlevők, a kiket ez illetett, szivesen lemondtak. Beauharnais vicomte a törvény előtti egyenlőséget és a hivatalra való egyenlő képességet követelte minden franczia részére. Szóba jött az uriszékek eltörlése, és egy elszászi követ hiába említette az Elszászban birtokos német fejedelmek hűbéres jogait. Montmorency gróf felszólalására azonnal meg is szavazták ez indítványokat, a mi pedig ellenkezett a házirenddel. Csak a papi-rendet kérdezték meg külön, mely sietett követni a nemesség példáját.²⁰⁶ Valódi mámor vett erőt a gyülekezeten, és mellőzve a különben is felesleges megvitatást, melyre nem is volt szükség az ily áldozatok igazságának kimutatására, minden osztály, minden rend, minden bárminemű kiváltság birtokosa siet lemondani róla. Az első rendek képviselői után a harmadik rend követei is meghozzák áldozataikat. Nem ajánlhatnak fel személyes előjogokat, hanem egész tartományokét és városokét áldozzák fel. Nemcsak a személyek, hanem a terület minden részei közt is helyre áll így az egyenlő jog. Az elnökség lépcsőin egymást váltják fel a követek, kik felviszik lemondásukat, nem is foglalják czikkelybe a törvényeket, csak egyszerűen elsorolják az áldozatokat. A lelkesedés általános volt, mégis észre lehetett venni némely kiváltságos törekvését, túlzás által ártani az ügynek. Ezért Lally-Tolendal (a szerencsétlen hadvezér fia) az alkotmányos párt egyik vezére, titkon felkéri az elnököt, vessen véget a gyűlésnek. Minden attól függött, szentesíteni fogja-e a király, a mit a nemzet az önmegtagadás egy hasonlíthatatlan, vissza nem térhető perczében elrendelt. Lally ezért indítványt tesz, hogy a király ezentúl «a franczia szabadság helyreállítójának» czímét viselje. A gyűlés lelkesedéssel fogadja a javaslatot, és miután még Te Deumot rendelt e nagy nap emlékére, szétoszlott éjfél utáni két órakor.²⁰⁷ «Kétségtelen, hogy soha sem nyújtott nemzet ily látványt. Azon vetélkedtek, ki ad többet, ki ajánl fel többet a nemzetnek. A báró lemond kiváltságairól, a biró az ingyenes igazságszolgáltatást követeli, a pap, kinek két javadalma volt, lemond az egyikről, nincs több városi kiváltság. Páris, Marseille, Bordeaux, lemondtak róla. Nagy és emlékezetes éjjel! Sirtunk, ölelkeztünk. Mily nemzet! Minő dicsőség, minő becsület francziának lenni.»²⁰⁸

Különösen nehéz volt az urbéri viszony szabályozása. A birtok szentségéhez nem akartak nyúlni és ezért e kérdést úgy oldották meg, hogy a személyhez kötött hűbéres terheket megszüntetik; a pénzbeli tartozásokat pedig, melyek régi szerződésekből következtek, fentartották, de megváltani rendelték. A vadászati kiváltságok eltörlés által ujabb indokot nyert a népesség a fegyverkezésre. Csak a király tilosait tartották fenn bizonyos korlátok között.

Nagy vitára adott alkalmat a tized kérdése. A kiváltságok általános hekatombájába bevonták az egyházi tizedet is, melynek megváltását elrendelte a nemzetgyűlés. Most, hogy szóba került a törvény fogalmazása, a nemzetgyűlés egy pártja a papi tized egyenes eltörlését követelte, minden váltság nélkül. Ez egyenes megsemmisítése volt a papság addigi jövedelmének. Siéyes abbé maga is felszólalt ez ellen, tiltakozva a földbirtokosok ily nagy megajándékozása ellen, és keserűen mondva követtársainak, «szabadok akartok lenni, de igazságosak lenni nem tudtok». Mirabeau maga is az eltörlés mellett szavazott, a nemzet kötelességének mondva, hogy gondoskodjék az egyház eltartásáról. Bár a főpapok igen ellenezték e gondolatot, az mégis megvalósult, nem is maradván más mód az egyház eltartására a tized eltörlése után. A nemzetgyűlés elrendelte ugyan a tized tovább szedését, legalább egyelőre, de ennek ép oly kevéssé volt foganata, mint a földesúri jogok fentartásának. A nép nem azért ragadt fegyvert, hogy augusztus 4-ike után a nemzetgyűlés kedvéért megadja, a mit régi uraitól erőszakosan elragadott. A tized kérdésének megvitatása már azért is fontos, mert először mutatja a nemzetgyűlésnek határozott egyházellenes irányát. Míg alkotmányos tekintetben Rousseau volt az ideál, egyházpolitikai tekintetben Voltaire iskolája jutott érvényre. Ide tartozik még az addig Rómába küldött egyházi adók eltiltása. Igen szoros kapcsolatban állott vele még a vallásos meggyőződések szabadságának törvénybe iktatása, mely augusztus 23-án ment végbe.²⁰⁹

Bár a kiváltságok eltörlése nem csak az illetők áldozatkészségének, illetőleg politikai engedékenységének és tapintatának volt eredménye, hanem az általános felkelésnek is; bár a nemzetgyűlés többsége e fontos kérdés tárgyalásánál oly szellem befolyása alatt állott, mely az igazság, sőt az állami érdek ellenére is a régi lerontására törekedett: a király augusztus 13-án mégis mindent jóváhagyott, felvéve a franczia szabadság helyreállítójának czímét, és megjelenve az ünnepélyes Te Deumon. Még mindig lehetőnek tartották a tiers étatnak a királylyal való együtt működését az országos zavar megszüntetésére.

Marie Antoinette gyermekeivel.
Nargeot aczélmetszete után. Az eredeti festményt E. Louise Lebrun festette. Most Versaillesban.

Noha a király, mint láttuk, a Te Deumban való részvétel által mintegy elfogadta az augusztus 4-iki határozatokat, a nemzetgyűlés mégis szükségesnek tartá azok külön jóváhagyását és kihirdetését. A király ezt megtette, de azon feltétel alatt, hogy végrehajtó hatalma épen maradjon. «A dolgok jelen rendjében nem foganatosíthatom a törvényes adók beszedését, nem biztosíthatom sem az élelmi szerek szabad közlekedését, sem a polgárok életét. Pedig teljesíteni akarom a királyság e lényeges kötelességeit.»²¹⁰ Midőn a nemzetgyűlés szentesítette a rendek megszüntetése által a nemzeti egységet, nem gondoskodott a nemzeti akarat kifejezőjének, a végrehajtó hatalomnak megfelelő erősítéséről. A király panasza és felszólalása egész jogosult, mert míg ez állapot változatlan maradt, a csak most szerzett szabadságnak minduntalan anarchiává kellett fajulnia.

Egyelőre azonban örömben, enthusiasmusban úszott minden. A betű életté vált, a philosophia tana valósággá, a nép felszabadult. Eddig semmi sem volt, most minden kezdett lenni. Minden tehetség, minden ambitió hagyományos korlát nélkül tör kitűzött czélja felé. Ezernyi állás kinálkozott a fékevesztett nagyravágyás előtt, jegyzősegédek, művészek, kereskedők, boltossegédek, de különösen ügyvédek fordulnak oda, mindenki igazgatója, tanácsosa vagy épen ministere akar lenni az új birodalomnak. A hirlapok, melyek száma naponkint szaporodik, állandó szószékül kinálkoznak, hol a népnek saját hasznukra hizelegnek.²¹¹

Mi sem oly meglepő és jellemző a mai Francziaországban, mint a különböző rendek és foglalkozások közötti aránylag oly csekély eltérés életmódban, erkölcsben, szokásban, felfogásban. Ott valóban egységes a nemzet, nemcsak az állam az. A középkori kasztrendszer ott tisztán történeti emlék; a mai társadalomra nincs befolyása. És ennek az óriási változásnak, melyet Voltaire és Rousseau tana idézett elő, 1789 aug. 4.-e volt első szentesítője.

Az emberi jogok kijelentése.

Az irodalom eszméi hozták létre a nemzetgyűlést, Francziaország belső zavara, a régi rendszer kiéltsége adta kezébe a hatalmat. Egyrészt annak az általános fejlődésnek egyik fontos mozzanata, mely a középkori intézmények bomlása alapján új állapotokat teremt; másrészt az a hivatása és kötelessége, hogy annak a nemzetnek, mely reá bizta sorsa intézését, hatalmát, jólétét, boldogságát biztosítsa.

Különös, hogy a történetirók, és ebben a francziák és az idegenek közt alig van különbség, épen csak az általános elvek küzdelmét és érvényesülését látják a forradalomban. Pedig ezek mellett nem csekélyebb jelentőségű a nemzet sajátos érdekeinek nyilvánulása és megvalósulása sem. Sőt, ha nem tévedünk, a forradalom az első igazán nagy modern nemzeti mozgalom, az, mely valamennyinek például, és öntudatlanul is, mintául szolgált.

De nem csuda, hogy az általános, elvi feladat ragadta meg a közfigyelmet. Hisz a római császárság ideje óta az emberiség nem hozott létre tudatosan új alkotmányos formát. A hűbéres állapotok szinte természetszerűen fejlődtek a viszonyokból, az egyházi törvényhozásnak, bármily nagyszerű volt magában véve, nem lehetett világi, állami czélja; még a renaissance sem teremtett új állami ideált, de nem is kivánhatta, hogy túlmenjen classikus mintaképein. A hollandi, az angol, de még az amerikai szabadságharzok is legnagyobbrészt az egyik kiváltság küzdelméből a másik ellen eredtek, és bárminő nagyok voltak eredményeik, a történeti hagyományt soha sem feledtették el. Most ellenben egyenesen a gondolkodás tűzi ki az államalapítás eszméit. Oly erős, korlátlan államot akart, minőt a Caesarok óta nem látott az emberiség, de előtte nem a hatalom, hanem a jóllét lebegett legfőbb czél gyanánt. Az állam legyen mindenható, mint Rómában, de minden polgára szabad legyen. A modern államnak ez a nagy problemája, e két ellentét megegyeztetése, akkor tünik fel először.

Ne feledjük, hogy az emberek akkor szentül hisznek az igazság erejében, az ember eredeti jóságában, mint Rousseau, meg vannak győződve arról, hogy halad, tökéletesedik, ha az ész törvényét követi, mint Diderot és az encyklopaedisták. Bíznak a törvény szentségében, nevelő, átalakító hatásában. A respublicának, Montesquieu szerint, az erény a legfőbb elve, és nem respublica-e az, a mely mindnyája szabadságára és jólétére törekszik? Az ellentéteket, a melyek létezését el nem tagadhatták, kiengeszteli, harmoniává váltja fel az erény.²¹² A XVIII. század nagy farsangja után a forradalommal együtt a stoikusok szótára éled fel ujra.

Az erény nem fér meg a szolgasággal; ebben valamennyien egyetértenek. Egyetértenek abban is, hogy tanítani kell; hisz ez a törvényhozó legfőbb feladata. Ez a tanítás pedig egyszerűbb, mint valaha, az ó-kor óta, hisz most nincs rend és felekezet, csak egységes nemzet van és annak egyenlő jogú polgárai. A törvény a nemzet akaratának kifejezése; a nemzet szóval, tettel megmutatta, hogy szabadságot és felvilágosodást óhajt, a nemzetgyűlés dolga megtalálni a formát.

Nevezetes, hogy élénk vitát okozott az a kérdés: az emberi jogokat, vagy a franczia alkotmányt szerkeszszék-e meg előbb. Lafayette az elsőt indítványozta, Mirabeau előbb az alkotmányt akarta megállapítani és csak azután az emberi jogokat. Ime a különbség a theoretikus és az igazi államférfiú közt: az egyik az elv szerint akarná rendezni a tényeket, a másik a tények alapján vonla le az elvet. Lafayette Amerika példájára gondolt; Mirabeau Francziaországra.

A felvilágosodás philosophusai előszeretettel foglalkoztak a polgári jogok s kötelességek meghatározásával, Mably egy igen olvasott könyvet irt róluk. E könyvnek nagy része volt abban, hogy a nemzetgyűlés elfogadta Lafayette indítványát. De a jogok nyilvánítása még mindig aggodalmat okozott. A polgárok nem akarták a proletariatus egyenjoguságát, mely veszélyt hozhat az új intézményekre. Általánosabb szempontból is megtámadták a tervet. «Minek vezessük fel a népet a hegy tetejére, onnét mutatva nekik jogai birodalmát, ha aztán kénytelenek vagyunk onnét lehozni a valóba, hol lépten-nyomon akadályra bukkan».²¹³ De az augusztus 4-iki nagy lelkesedés és még inkább a népnek erőszakos fellépése mindenfelé, elhallgattatták az aggodalmakat. A nemzetgyűlés alaposan megvitatta a kérdést és ha mást nem, gyönyörű stiláris gyakorlatot végzett vele. Még a legconservativabbak is elfogadták és a legtöbb részben egyhangú volt a határozat.

E hires okmány megérdemli, hogy majdnem egészen, szó szerint közöljük:

«A franczia nép képviselői, nemzetgyűléssé alakulva, tekintetbe véve, hogy az emberi jogok nem tudása vagy megvetése egyedüli oka a közbajoknak és a kormányok elkorcsosodásának, elhatározta, hogy egy ünnepélyes nyilatkozatban kifejezi az ember természetes, el nem idegeníthető és szentelt jogait. Azért teszi, hogy e nyilatkozat a socialis test tagjainak mindig eszébe juttassa jogaikat és kötelességeiket; azért, hogy a törvényhozó és végrehajtó hatalom tényei, a mennyiben minduntalan össze lehet őket hasonlítani minden politikai intézmény czéljával, nagyobb tekintélyt nyerjenek; azért, hogy a polgárok felszólalása, mely ezután egyszerű és kétségbe nem jövő elveken nyugszik, mindig az alkotmány fentartásához és a közjóhoz járulhasson. E végből a nemzetgyűlés, a legfőbb lény előtt és auspiciumai alatt, elismeri és kijelenti az ember és polgár következő jogait:214 I. czikk. Minden ember születésénél fogva szabad és egyenlő jogú. A társadalmi megkülönböztetéseknek csak a közjó lehet az alapja. II. Minden politikai társaság czélja az ember természetes jogainak fentartása. E jogok: a szabadság, a tulajdon, a biztosság, az elnyomás elleni ellenszegülés. III. Minden uralom a nemzethez van kötve. Az egyes vagy tesület csak megbizásából gyakorolhat hatalmat. IV. A szabadság abban áll, hogy az ember mindent tehet, a mi másnak nem árt. Korlátait a törvény állapítja meg. V. A törvény csak a társaságot károsító cselekedeteket tilthat el. Nem lehet megakadályozni azt, a mit a törvény nem tilt, sem kényszeríteni senkit arra, mit törvény nem rendel. VI. A törvény a közakarat kifejezése. Minden polgár személyesen vagy képviselője által hozzájárúlhat megalkotásához. Akár véd, akár büntet, mindenkire nézve egyenlő. Minden polgár előtte egyenlő, és tehetsége szerint egyaránt képes minden méltóságra és közhivatalra. Csak az erény és a képesség képezhet megkülönböztetést. VII. Senkit sem szabad bevádolni, sem elfogni, csak a törvény által előírt esetekben és módokon. Meg kell büntetni az önkényes rendeletek kiadóit és végrehajtóit; de a kit a törvény értelmében idéznek, az engedelmeskedni köteles; az ellenállás ez esetben bűnös. VIII. A törvény csak a szükséges büntetéseket állapíthatja meg. IX. Minden embert ártatlannak kell tartani, míg bűnösnek nem nyilvánították. Fogoly ellen sem szabad több kényszert alkalmazni, mint a mi személye biztosításához szükséges. X. Senkit sem szabad bántani véleményeiért, a vallásiakat sem véve ki, ha csak nyilvánításuk nem zavarja a törvényes rendet. XI. A gondolatok és vélemények szabad közlése egyike az ember legbecsesebb jogainak. Minden polgár szabadon beszélhet, irhat és nyomtathat, de törvény előtt felelős e szabadsággal való visszaéléseért. XII. Az emberi és polgári jogok biztosítására fegyveres erőre van szükség. Ezen erő czélja a közjót szolgálni, nem pedig vezéreit. XIII. A fegyveres erő és a közigazgatás költségeinek fedezésére elkerülhetetlen az adó. Egyenlően kell felosztani a polgárok közt, tehetségök arányában. XIV. Minden polgár ellenőrizheti a közadó szükségét és hováfordítását, s hozzájárul arányos felosztásához és beszedési módjához. XV. A társaságnak jogában áll felelősségre vonni minden megbizottját. XVI. Az oly társaságnak, melyben a jogok nincsenek biztosítva és a közhatalmak nincsenek elválasztva, nincs alkotmánya. XVII. A tulajdon szent és sérthetetlen jog, ezért senki sem fosztható meg tőle, ha csak a törvényesen megállapított közjó ezt nem teszi szükségessé; akkor is igazságos kárpótlás fejében.

A philosophusok jogokról és kötelességekről tanítottak; a politikusok csak jogaira oktatták hivatalosan a népet; kötelességeire nem. Nem csuda, hisz annyi századon át csak terhet, jármot ismert a szegény ember, ideje, hogy egyszer emberi méltóságának tudatára jusson. Az idealisták biztak abban, hogy a szabadságszeretet erénye megteremti mind a többit is; mások pedig örvendettek annak, hogy meghajolva a nép felsége előtt, annak ajánlhatták magukat, mint hódolói. Annyi ideig megszokták a francziák, hogy a hatalomnak hizelegjenek és tömjénezzenek; a Bastille bevétele óta pedig hatalom volt a csoportosulás, a szám.

A modern államéletnek legmélyebb és legválságosabb problemáját vágta így ketté a nemzetgyűlés és pedig radikális értelemben. Mert a kérdés lényege az: előbb kell-e nevelni a népet, aztán felszabadítani és jogaira oktatni; meg kell e várni érettségét és csak aztán engedni neki döntő részt a politikai életben, vagy pedig magától a felszabadítástól lehet-e remélni az érettséget, a jogokkal együtt járó kötelességek megértését és teljesítését?

Nehéz kérdés, annál nehezebb, mert hisz nem a papiron történik az eldöntése, hanem az élet fejlődő viszonyai közt, mikor a legközelebbi érdekelt fél, maga a nép, esetleg már nem akarja tűrni a gyámságot. Ez a kérdés az, mely elválasztotta Kossuthot Széchenyitől, ez az, a mely mindenkorra elválasztja azokat, kik a haladás biztosságára és folytonosságára törekszenek, azoktól, kik azt lehető gyorsnak és gyökeresnek akarják. Látszólag csak taktika kérdése és mégis a politikai élet szervezését és egészséges fejlődését legvelejében érintő.

Ki akarhatná az emberi jogok eltagadását? ki gondolhatna jó szívvel azok elmellőzésére vagy csak elhalasztására? És mégis, a történet azt bizonyítja, hogy a hirtelen felszabadítás csak egy esetben nem koczkáztatja az államnak létét, az emberiség jogát, csak akkor nem vezet anarchiára: ha van tekintély, mely bizton és nyugodtan vezeti az átalakulást, rendezi a rétegek új elhelyezését.

Ezt a tekintélyt a franczia törvényhozók az új alkotmányban remélték megállapíthatni.

A constitutio.

A nemzet egysége abban is kifejezésre jutott, hogy a nemzetgyűlésen már nem a rendek viaskodtak a hatalomért, hanem a pártok. Ezek közt elég számos volt ugyan az, mely a régi rendszer és különösen a királyság védelmét írta zászlajára, de a főemberek elhagyták. Vezérei közt nem találunk sem herczeget, sem főpapot. Egy volt lovassági tiszt, Cazalés, s egy szellemes és bátor, de erkölcstelen pap, Maury abbé, voltak a conservativ párt fejei. A kiváló főnemesek és főpapok mind őszintén egyesültek a harmadik renddel és a reform pártjának ők szolgáltatták a legjobb erőket. Mind őszintén alkotmányt akartak. Igen kevesen voltak tehát, kik feltétlenül vissza akartak volna térni a régi rendszerhez; talán még kevesebben azok, kik, mint Rousseau törhetetlen hívei, a köztársaságra törekedtek.

A gyűlés zömének jobb szárnya alkotmányt akart, de olyant, mely teljesen fenntartja a király tekintélyét. A történeti fejlődésnek ezt a még fennálló erős oszlopát nem akarták gyöngíteni, sőt reá szerették volna támasztani az egész új épületet. Reformot akartak, erős királyi kormány vezetésével és a népmozgalom kizárásával. Ennek a pártnak, mely Colbert és Turgot szellemi örökét képviselte, Malhouet, volt intendans, a gyűlés első közigazgatási tekintélye, volt a vezetője, de aránylag csak csekély volt a száma és a befolyása.

Az előkelő urak közt, kiket meggyőződésük s a divat egyaránt vezetett a liberalis táborba, sok híve volt az angol alkotmánynak. Kiváltak közülök Mounier, a Dauphiné rendjeinek vezetője, Lally-Tolendal gróf és az autuni püspök, Talleyrand-Perigord herczeg. Hozzájuk közel állott Lafayette is, kit azonban amerikai emlékei és népszerűsége elég gyakran tovább bal felé vontak. Ha létre jő az angolhoz hasonló alkotmány, felelős kormánynyal és felsőházzal, természetes nekik jut a vezető szerep s így politikai meggyőződésük egy nyomon halad személyes ambitiójukkal.

XVI. Lajos.
J. Tamburini rézmetszete után. Az eredeti festményt Boze festette 1787-ben.

Még tovább bal felé foglal helyet a harmadik rend követeinek többsége, melynek politikai ideálja a respublica. A respublica, vagyis a nép felségének elismerése, de monarchikus képviselővel élén; monarchikus köztársaság, a mint az Mably kifejezte. A felvilágosodott absolutismus elmélete összeolvad bennök a nép souverainitásának tanával. Úgy Malhouet, mint az angol alkotmány követői, meglevő, történeti alakulások fejlesztésére vagy átvételére törekszenek; ők újról, idealisról álmodoznak. Nem is a gyakorlati élet, hanem a könyvek emberei és vezérök az, ki a legbonyolódottabb politikai kérdéseket a legegyszerűbb formulára birja visszavinni: a forradalom igazi nagy doctrinairje, Siéyes abbé, kit a gyűlés szinte csalhatatlannak tartott s kinek hallgatását Mirebeau egyszer nemzeti szerencsétlenségnek mondta. Szónokai közül a fiatal nemeslelkű Barnave volt a legkiválóbb, ki különösen a fiatal követeket csoportosította maga körül. Volt még a szélsőbalon néhány nyilt republikánus is, de ezek nem gyakoroltak nagyobb befolyást, csak keserítették a vitákat. De az egyikről, Robespierreről, kit pedans, komor viselete szinte nevetségessé tett, már akkor mondta Mirabeau: sokra viszi, mert hisz minden szavában.

Ezeknek a különböző pártoknak és nézeteknek az alkotmány főbb kérdései fölötti vita szolgáltat alkalmat a megalakulásra és érvényesülésre. Egy egykorú történetiró szerint a pártok azon kérdés felett váltak szét: a királynak vagy a nemzetgyűlésnek legyen-e főrésze a törvényhozásban és ez a megoszlás átterjedt az egész birodalomra.²¹⁵ Elrendelik a nemzetgyűlés folytonosságát, leszavazzák a felsőházat, a miben a conservativok egyetértenek a baloldallal és így a nemzetet, mint egyenlő rangút, mert képviselete nem függ királyi összehívástól, szembe állítják a királylyal. Mindebben része volt a zavargásoktól való félelemnek és a karzat fenyegetéseinek is. De azért monarchista volt valamennyi és egyhangulag fogadták el az első czikket: Francziaország kormánya monarchikus.

Nagy vitára ezután még csak a királyi veto kérdése szolgáltatott okot és alkalmat. A veto elmaradása a nemzetgyűlést teszi absolut hatalommá; a veto megadása ellenben annak kezébe adja a lehetőséget minden változásnak megakadályozására, sőt magának az alkotmányozó munkának meghiusítására, kit, nem alaptalanul, még mindig azzal gyanusítottak, hogy csak az alkalmat várja az egész alkotmányos és demokratikus komédia szétkergetésére. Ezért Mounier, ki Mirabeauval együtt maga is a veto mellett volt, magára az alkotmányra nézve kivételt akart tenni, oly módon, hogy az ne szoruljon királyi szentesítésre, csak elfogadásra. Az izgatók felhasználták e kérdést s a párisi nép annál szivesebben hallgatott reájok, minél kevésbbé értette azt.²¹⁶ Necker, látva az izgatottságot, reábirta a királyt, hogy engedjen, elégedjék meg korlátolt tiltakozó joggal. Szeptember 21-én így határozott a nemzetgyűlés nagy többsége, két törvényhozási szakaszra, azaz négy évre szorítva azt. Ezalatt megválik: pártérdek, vagy valóban a nemzet komoly elhatározása követeli-e azt a törvényt. Nem telt le ez az idő egészen és már egy czikk sem élt abból az alkotmányból, melyen oly lelkesedéssel dolgoztak és melytől örök boldogságot és dicsőséget vártak. Több, mint két hónapi vita után befejezték és október 1-én a király elé terjesztették.

A kormány, mint már láttuk, monarchikus, de a felség a nemzetnél van, osztatlanul, elidegeníthetlenül». A nemzet, mely kizárólagos forrása minden hatalomnak, ezt csak képviselet által gyakorolhatja: képviselői, a törvényhozói testület és a király.²¹⁷ A törvényhozó testületet bizonyos időre, szabadon választják. Hatalmát királyi szentesítéssel gyakorolja. A végrehajtó hatalom a királyra van bizva, ki azt ministerei és más felelős közegei által gyakorolja. A birói hatalom a nép által bizonyos időre választott birákra van bizva. A törvényhozás 747 tagját nemcsak a népszám szerint választják, hanem tekintettel vannak a területre és az adófizetésre is. Csak azok választók, kik legalább három nap munkabérének megfelelő évi adót fizetnek, nemzetőrök és letették a polgári esküt.²¹⁸ Így a proletariatus ki van zárva; csak a birtokos lakosság jutott be az alkotmány sánczaiba; lett activ polgár. A választás közvetett. Száz-száz activ polgár választ egy bizalmi embert, de csak a vagyonosabbak közül. Ezen censusa változik a szerint, a mint kisebb vagy nagyobb városban vagy falun laknak.

A követ nem egy megyének a képviselője, hanem az egész nemzeté.²¹⁹ Minden activ polgár megválasztható, csak a ministerség és a kinevezéstől függő köz- és udvari hivatalok összeférhetetlenek. Májusban régi frank hagyomány gyűl össze a törvényhozás. Megalakúl, elnököt választ és a nemzet nevében esküt tesz, hogy szabadon él vagy meghal. Azután minden követ külön megesküszik az alkotmányra. A követek teljes szó- és irásszabadságot élveznek s bűnügyekben csak úgy állíthatók törvényszék elé, ha a gyűlés kiadja őket.

Mint e czikkelyekben, úgy az egész szövegben mindig a nemzetgyűlés áll elől, aztán következik a király. De a mint a gyűlés független tőle, független ő is, mert a királyság elsőszülöttségi rendjében örökös, s az uralkodó szent és sérthetetlen. Trónralépésekor a törvényhozó testület szine előtt esküt tesz az alkotmányra és a törvények végrehajtására. Ez pótolja a koronázás ősi formáját. Ha bizonyos idő mulva le nem teszi vagy visszavonja, olybá veszik, mintha lemondott volna. Ha a nemzet ellen hadat visel, eo ipso lemondott és a lemondását megelőző tényekért mint magánember felelősségre vonható. Így a gyanú még a legünnepélyesebb és legállandóbbnak remélt alaptörvényben is erős kifejezésre talált.

Minden uralkodás elején megállapítják részére a civillistát. Ezt 25 millióban szabták meg, tehát körülbelől annyiban, mennyit Necker Compte Renduje mutatott ki. Megmaradt «Sire» czime, családjának pedig a «prince» czim, noha minden más czimet eltöröltek. Megmaradt tehát udvarának fénye, családjának kiváltsága.

De tényleges politikai jogai sem kicsinylendők. A nemzetgyűlés csak a király egyenes felszólítására izenhet háborút. E jogát Mirabeau csikarta ki ékesszólásával, Barnave ellen, ki azt egészen a nemzet részére követelte. Legfőbb vezére a seregnek és a hajóhadnak, ő nevezi ki a vezéreket, a marsallokat és admiralisokat, a generalisok felét, az ezredesek egy harmadát. Ő az egész igazgatás feje, a közbéke fentartója. Arczképe diszíti a pénzeket.

Ez tehát alkotmányos, de nem parlamentáris kormány. A király és a nemzetgyűlés, a végrehajtó és törvényhozó hatalmak közt nincs szoros kapocs. Minden összeütközés közvetlenül a nemzet felségét, vagy a király tekintélyét sérti. És kétségtelenül ez az egész alkotmánynak leggyöngébb része. Az ellentétek egymás mellett foglalnak helyet; kiegyenlítésükről nincs komolyan szó.

Nem is a kormány formájának megállapításában, hanem a jogegyenlőség megvalósításában áll a franczia nemzetgyűlés nagy történeti munkája. Kormányzási rendszere úgy szólva nem is lépett életbe, nem is követték soha; Európa művelt államai Angliának köszönik közjoguk formáit s maga Francziaország sem vonhatta ki magát a britt befolyás alól. De a társadalom jogi egyesítése nemcsak Francziaországban maradt meg, hanem mintát szolgáltatott minden haladó nemzetnek, magának az angolnak is.

A nemzetgyűlés az emberi jogok alapján eltörölte azon intézményeket, melyek a szabadságot és jogegyenlőséget sértik.«Nincs többé sem nemesség, sem rang és rendi különbség, sem feudalis kormány, sem úri szék, sem lovagrend, sem oly testület vagy megtiszteltetés, melyhez a nemesi származás kimutatására volt szükség, sem semmi más felsőség, mint a melyet közhivatalnokok gyakorolnak hivataluk teljesítésében.»²²⁰ Minden franczia egyaránt polgár, «citoyen», semmi más. A nemesség ez eltörlése 1790 junius 20-án vált határozattá. Maguk a nemesek jártak ismét elől, min augusztus 4-én, különösen Lafayette és Lameth. Hiven követték a philosophia elveit, de a régi társadalom lényegében alapuló különbségek eltörlése által rossz szolgálatot tettek nemcsak hazájoknak, hanem a forradalom ügyének is. A humanus forradalomnak a nemesség volt a természetes vezére, de már műveltsége sem engedte, hogy belémerüljön az egyenlőség tengerébe. A külső jelek nem jelentettek sokat a politikában, hanem a társaságban óriási, addig el nem ért kincsét foglalták magukban a finomságnak és udvariasságnak. Maga Mirabeau sem engedte, hogy családi nevén Riquettinek nevezzék és mint nála, úgy másoknál még inkább, nagy történeti emlékek csatlakoztak a most már eltörölt birtoknévhez. Az egésznek azonban nem lehet tagadni történeti következetességét. A feudalismus azzal veszi kezdetét, hogy az urakat a birtok és nem a család szerint nevezik; az ok megszünésével meg kellett szünnie az okozatnak is.

A származási aristokratiával együtt véget ért Francziaország másik történetileg nagy jelentőségü nemessége, a birósági is. Többé hivatal nem lehetett sem örökös, sem pénzen megvásárolható. Ezáltal véget ér a régi parlament, az alkotmányos eszméknek régente egyetlen támasza (1790 szept. 20.). Tényleges hatalma úgyis megszünt, mihelyt a nemzet maga vette kezébe ügyeit.

Ez még mind rombolás és a történetiró, ha elismeri is a régi intézmények hanyatlását, nem válhat meg részvét nélkül oly történeti alakulásoktól, minők a franczia aristokratia és a parlament voltak.

De a kiváltságok eltörlése szükséges volt a modern polgári állam megalkotásához. Ennek főelveit elég pontosan fejezi ki az alkotmány a következőkben:

1. Minden polgár egyaránt elérhet minden hivatalt. Csak erény és tehetség szerint lehet különbséget tenni.

2. A közadót egyenletesen osztják fel a polgárok közt, tehetségök szerint.

3. Ugyanazon bűnöket ugyanazon büntetésekkel kell megtorolni, személykülönbség nélkül.

El van törölve a censura, ki van mondva a vallásgyakorlatnak, a gyűlekezésnek és kérvényezésnek szabadsága. A törvény csak a másoknak kárára, vagy a közbéke megtörésére szolgáló cselekedeteket üldözheti. Igen jellemző, hogy a nemzetgyűlés szükségesnek tartja kimondani a vagyon sérthetetlenségét. Érezve az új állapot gyökeres ellentétét a régivel, új polgári törvénykönyvet is igér az alkotmány.

Modern jellemet ad még az alkotmánynak két pontja. Először ki van mondva a közoktatás nagy elve. «Ez közös és ingyenes mindabban, a mit minden embernek egyaránt kell tudnia.» Másodszor ki van mondva, hogy a törvény a házasságot nem tekinti másnak, mint polgári szerződésnek. El van rendelve az anyakönyvezés szabályozása, születésekre, házasságokra és halálesetekre nézve. Egy szóval: az állam kiveszi az egyház kezéből a nevelést, hogy azt nemzetivé tegye, és a házasságnak annyiban tulajdonít csak polgári érvényt, a mennyiben az a világi törvény értelmében köttetett. Az egyház helyét átveszi, mint a jövő nemzedék nevelője és a családi élet szabályozója.

A személyes szabadság és a jogegyenlőség szolgálatában áll a birói hatalom is, melyet Montesquieu elvei értelmében teljesen elválasztottak a törvényhozástól és közigazgatástól. A nép maga választja nem csak a birákat, hanem a közvádlókat is. A király beiktatja őket, de nem utasíthatja őket vissza. A büntető ügyeket esküdtszék elé utasították.

Ez a rendszer sem igen léphetett életbe és tényleg a forradalom, birósági visszaélések dolgában még felülmulta a régi rendszert. De ez múló dolog volt, a reform, a középkori barbár kivégzési módok eltörlése, a nyilvános tárgyalás és a személyes szabadság annyi más biztosítása pedig megmaradt és egyik alapja lett a modern politikai életnek.

A nemzet egysége visszatükröződik közigazgatásában. A régi nagy provinciák, melyek mint a feudalis és római korból, sőt az ős gall törzsrendszerből eredők, megannyi külön történeti hagyomány képviselői és külön vidéki érzületet, particularismust neveltek lakosságukban, mindenkorra megszüntek. Helyökbe új beosztás lép, départementok szerint, melyeket hegyek vagy folyók után neveztek el és melyek a maguk ujvoltában és aránylag csekélyebb területökkel és népszámukkal nem lázadhattak fel a nemzet egysége ellen, mint a hogy ezt régi tartományok gyakran megtették. Különben is a département mint egység igen gyöngén van szervezve. A közigazgatás feladata a központi hatóságokon kívül leginkább az egyes községekre hárul. A nemzet központosított egysége és az egyes városok vagy falvak helyi önkormányzata mintegy átmenet nélkül érintkezik egymással. Nem a meglevő állapot, hanem épen az a törekvés, hogy a középkor óta egészen elhanyagolt helyi erőket jobban kifejtsék, idézte elő, hogy az új Francziaországot municipalissá akarták tenni. Az állam és az egyes polgár közt egy közvetítő van: a commune, melynek ehhez képest annyira nő is a jelentősége, hogy szinte elhomályosítja a nemzeti élet többi tényezőit.

A pénzügyi reform.

Necker már 1789 augusztusban figyelmeztette a nemzetgyűlést a financiák rendezésének szükségére. Akkor a nemzetgyűlés beleegyezett egy újabb 80 milliónyi kölcsön fölvételébe. Hanem a régi eszközök alkalmazása nem lehetett a nemzetgyűlés inyére, és minthogy az állam hitele a folytonos zavar által teljesen megszünt, a kölcsönnek nem akadt aláirója. Az állam bevételei egyre apadtak: a nép első sorban adó-nem-fizetésre használta fel új szabadságát. Most már maga a nemzet vette kezébe sorsát, az állam fentartását nem volt szabad keserű kötelességnek tekinteni: szent hazafias joggá kellett azt avatni. Midőn Necker 1789. szeptemberben mintegy megleczkéztette a constituante-ot, hogy még mit sem tett a pénzügyek jobb karba hozására, Mirabeau lépett fel mint az állami hitelnek előharczosa. A bankrottot mondá a legnagyobb szerencsétlenségnek: nem is szabad tanácskozni, a míg az fenyeget. Így a nemzetgyűlés elhatározta, hogy minden hazafit felszólít, ajánlja fel jövedelmeinek negyed részét az állam czéljaira. Az ember eredeti jóságába és kötelességérzetébe való bizalom lelkesítette Rousseau tanítványait, többet vártak a szép szótól, mint a kényszertől. Maguk a követek ismét versenyeztek, mint aug. 4-én, még czipőik ezüst csatjait is letették a haza oltárára. De az ország nem igen követte őket. Kitünt, hogy egy modern állam óriási szükségleteinek fedezésére állandóbb eszközökről kellett gondoskodni, mint a minőket a hazafias fellángolás pillanatnyi heve szolgáltat.

Az egész év alatt alig folyt be az adónak egy negyed része. A régi kormánymód több igen jövedelmező, de gyűlöletes adóját, mint a sómonopoliumot, el kellett törölni, mások, mint a dohányjövedék, tényleg megszüntek. A kiadások ellenben egyre szaporodtak. A katonaságnak több zsoldot fizettek, mint addig, és az ország, eddig terhein felűl, elvállalta még a számos új hivatalnoknak és a papságnak fizetését. Ily viszonyok közt nem sokat használt a közteherviselés, melyben addig, még pedig joggal, egyetlen gyökeres orvoslását látták a bajnak, annál kevésbbé, mert a régi adó megszünt, mielőtt az újat megalapították volna. Valóban elkerülhetetlenül szükségessé vált az egyházi javak lefoglalása, mely még 1789-ben határoztatott el. Ez a nagy birtok, melynek értékét többre becsülték 2000 milliónál, és a királyi dominium, melyet a civillista fejében szintén az állam vett át, elég eszközt szolgáltatott a financiális egyensúly helyrehozására.

Igen nagy érdeme a nemzetgyűlésnek, hogy az egyházi javak eladásakor nem csak kész pénzre akart szert tenni, hanem állandó gazdasági reform létrehozására akarta azokat felhasználni. Eleinte csak négyszáz millió frank értékű birtokok eladását rendelte el, elejét akarván venni az ár csökkenésének a túlságos kinálat által. A holt kéz birtokát a lehető leggyümölcsözőbbé akarta tenni a nemzetre nézve, a mennyiben nagy számú földbirtokos rend megalapítására akarta azt felhasználni, nem pedig egyes latifundiumok és dúsgazdag földbirtokos családok felemelésére. Ezért nagy belátást mutat Bailly indítványa, mely szerint az egyes községek vegyék meg a nemzeti jószágok egyes részeit, és adják el ismét az egyes vevőknek.

Hogy a nemzeti javak értéke azonnal forgalomba lépjen, a nemzetgyűlés elhatározta utalványok kibocsátását 400 millió franc értékében, melyeknek birtokosai az értéknek megfelelő részt követelhettek az eladandó egyházi javakból. Ez utalvány az assignat tehát egyuttal papirpénz, még pedig kamatozó, és kötelezvény. Az egyházi párt minden módon meg akarta akadályozni kibocsátásukat, mely által ténynyé vált az egyházi javak fenyegető elidegenítése. Kifejtették a papirpénz káros hatásait, Law korának tapasztalatait, de hiába.²²¹

Az assignatok kibocsátása egyszerre kész pénzt szerzett, melynek az általános bizalmatlanság miatt igen nagy hiányát érezte az ország, másrészt megkönnyítette a földbirtok egyenletesebb felosztását.²²² E tekintetben, mint a mostani Francziaország állapota mutatja, e nemzetgyűlés elérte czélját.

Minthogy az áprilisban kiadott assignatok már augusztusban elfogytak, a zavar pedig folyton tartott és ép oly lehetetlenné tette a hitelt, mint az adó szigorúbb behajtását, újabb eszközökről kellett gondoskodni, a fenyegető tönk elkerülésére. Ismét Mirabeau lép fel, mint indítványos, és a nemzetgyűlés 800 millió új assignat kibocsátását rendelte el (sept. 27.). Necker ellenezte e pazarlást s 1790 szeptember 10-én kilépett a ministeriumból. Jó akaratú ember, kinek tehetsége sokkal kisebb volt, mint nagyravágyása s kit a viszonyok emeltek fel.

Az új papirpénz sem állította helyre az egyensúlyt, és a hitel megbomlása az által is kifejezést nyert, hogy árfolyama rohamosan hanyatlott. De legalább időt engedett a nemzetgyűlésnek egy új, igazságosabb és bölcsebb állami financialis rendszer megalapítására. Keresztülvitele későbbre maradt, de szerkesztése örök érdeme a constituantenak, annál is inkább, mert nem tért el az általa oly fennen hirdetett humánus és szabad elvektől.

A közteherviselés elvének elfogadása után is kérdéses volt, a földbirtok viselje-e tovább is az adó legnagyobb részét, vagy pedig a városi szegény osztály terheltessék-e az indirect adók, különösen a fogyasztási által? Láttuk már, hogy az általános ellenszegüléssel szemben el kellett törölni a sójövedéket. A városok csőcseléke lerontotta a sorompókat, melyek a bort drágították. Így a legjövedelmezőbb közvetett adók megszüntek. Visszaállításuk egyszerre véget vetett volna a nemzetgyűlés népszerűségének és az akkori viszonyok közt alig volt keresztülvihető. A párisi nép befolyása magyarázza meg, hogy olynemű jövedelmeket is fenn kellett tartani, melyeket úgy gazdasági, mint politikai tekintetben rosszalt mindenki, mint p. o. a lottót, mely a játszani szerető népnek nélkülözhetetlen izgatást nyujtott.²²³ A budget szerint még 382 millió francot kellett fedezni évenkint az egyenes adóból. Ebből 300 milliót a földbirtokra róttak. Mai viszonyokhoz képest aránylag óriásnak látszik ez összeg, de akkor nem tekintették annak. Az egész roppant nemesi birtok most jut először megadóztatás alá. A physiokraták elvei szerint mi sem volt igazságosabb, mint az egész tehernek a földre súlyosodása. A törvényhozásra egyenesen befolyó párisi népnek érdeke sem kivánhatott mást. Mind a mellett a nemzetgyűlés nem szorítkozott erre. Már megismerték, hogy a munka a nemzetgazdaság igazi alapja: az hozza létre a vagyont, a vagyon pedig minden alakjában egyaránt köteles viselni az állam terheit. A telekadó és házadó mellett tőkeadót hoztak be, az ipart a szabadalmak kiállítása, a kereskedést a vámok által védte az állam. A birtokok öröksége vagy megszerzése, egyszóval átirása bizonyos százalékkal járt, az ingyen törvénykezést bélyegadóval fizettették meg. Egyenletes felosztásra volt csak szükség, hogy ez adórendszer valóban megfeleljen feladatának: minden vagyont adófizetővé téve, de nem téve lehetetlenné a keresetet. A legnehezebb tudvalevőkép a tőkeadó, mert mi sem titkolható jobban, mint az ingó vagyon. Ezt Roederer indítványa szerint az illetők lakbérének aránya szerint követeli az állam, mi mai napig az elfogadott adóalap.²²⁴

A financiák állapotán egyelőre nem igen segített a tudós és nagy részt igazságos pénzügyi rendszer. A gazdagok nagy része kiköltözött, a többi nem azért csinálta a forradalmat, hogy annyi adót fizessen, mint előbb, vagy még többet. Tényleg az állam másfél éven át alig vett be valamit, és a parasztság állami javak megvételére fordíthatta az így megtakarított összeget. Nem csuda, ha az állam adóssága rohamosan emelkedett. Maga a nemzetgyűlés is hozzájárult, a vásárolt és örökös hivatalok eltörlése és megváltásuk elrendelése által, mi magában véve 1430 millió franckal szaporította az adósságot. Nem lehetett már más kilátás, mint a bankrott, mely annál borzasztóbb lesz, minél tovább késleltetik újabb meg újabb assignatok kibocsátása által.

Nem is a pillanatnyi nehézségeken való uralkodásban áll a nemzetgyűlés érdeme. A régi társadalom megdöntése és az újnak megalakulása nem mehetett végbe oly küzdelem nélkül, melyben nem szolgáltatott vezérül sem az emberi elvont jog, sem az arra alapított franczia alkotmány. A nemzetgyűlés történeti érdeme abban áll, hogy mintegy előre érezte a modern államot és felismerve annak létszükségleteit, azokhoz alkalmazta elhatározásait. Műve inkább a jövőé, mint a jelené.

Az egyház az államban.

A királyság és a nemzetgyűlés küzdelmében elv állott szemben elvvel. Itt még lehetséges volt és létre is jött a compromissum. Nehezebb volt, mert érdekek összeütközését jelentette, a harmadik rend küzdelme a kiváltságosok ellen. E pontban teljes győzelmet arat az ujítás. De legnehezebb volt a forradalom küzdelme az egyház ellen, mert ott nem csak elvek és érdekek ütköznek össze, hanem hit áll szemben hittel.

Különös, de igaz, hogy a forradalom irodalmi előkészítői, Voltairen és D’Alemberten kezdve, de maguk a forradalom vezetői is, valamennyien a jezsuiták iskolájából kerültek ki. Ott vésődött lelkökbe a rationalismus, a formák tisztelete, a szigorú következetesség az okoskodásban. Ott tanulták meg, hogy az ellent nem elég megczáfolni, meg kell semmisíteni minden lehető eszközzel. Egész felfogásuk megváltozott, tisztán világivá, egyházellenessé lett, de a módszerök megmaradt. A hitetlenség egyháza ép oly türelmetlennek bizonyult, mint a minő a hivőké volt. Az «écrasez l’infme», Voltaire csatakiáltása a katholikus egyház ellen, irányt adott a forradalomnak csak úgy, mint Rousseau Contrat socialja. A felvilágosodással szemben gyengének, védtelennek látták az egyházat és elérkezettnek az időt, a melyben meglakol a mások vallásos meggyőződése és a szabad gondolkodás ellen elkövetett bűneiért.

Tudjuk, hogy a papi rend egy jelentékeny része, Siéyès, Grégoire, Talleyrand, kezdettől fogva őszintén csatlakozott a harmadik rendhez, és hogy a mozgalom vezetői közt is nagy szerepet játszottak. Ez bizonyos közösséget teremtett és lehetetlenné tette az egyházzal való rögtöni szakítást. Még az emberi jogok kijelentésében sincs benne a teljes lelkiismereti szabadság, csak az, hogy senkit se bántsanak hite miatt. Mirabeau hiába szólalt fel ezen tolerantia ellen, mely felteszi, hogy lehetne az állam intolerans. A nemzetgyűlés nem fogadta el ugyan azt az indítványt, hogy a katholikus vallást államvallásnak nyilvánítsa, de magát még katholikusnak mondta. Aránylag még e téren volt legconservativabb és a szabadgondolkodókat, mint Duquesnoyt épen nem elégítette ki. Egyáltalában eleinte igen erős és bölcs elhatározása volt, a hit dolgaihoz nem nyúlni. Az emberi jogok bevezetésében szó van a «legfelsőbb lényről», mi ha nem is keresztyén, legalább deista kifejezés. A király czimében pedig meghagyják egy ideig az Isten kegyelméből való kifejezést, így is tanusítva a hagyomány tiszteletét, vagy mint Mirabeau mondta: kerülték az átmenet hirtelenségét.

De a papság javait és jövedelmét kezdettől fogva elválasztották a hittől; tisztán világi szempontból nézték. A papi tizedet kárpótlás nélkül eltörölték és a teljes saecularisatiót kezdettől fogva szinte természetesnek tekintették. Maga az aixi érsek ajánlotta fel egy 400 milliónyi kölcsön hypothekája gyanánt az egyházi javakat. A mint a pénzhiány nőttön-nőtt, már szeptemberben lefoglalták a felesleges egyházi kincseket, októberben pedig Talleyrand és Mirabeau indítványára állami birtoknak nyilvánították az egyház javait. Deczemberben már el is határozzák 400 milliót érő «nemzeti birtoknak» eladását. A papok fizetését az állam vállalja magára; a pap tisztviselő lesz. Különben is, mondá Mirabeau, hogy lehetne birtoka a papi rendnek, mikor ez el van törölve? «A babona gyűjtötte össze azokat a kincseket, melyeket fegyverül használ a szabadság», irták később. A papoknak pedig szemére vetették, hogy igazán csak akkor jönnek tüzbe, mikor vagyonukról van szó.

Ezen intézkedések egy részébe beleegyezett a pápa is és azok valóban nem is érintették a hitet. De mikor már a klastromok eltörlése forgott szóban, mikor kimondták, hogy a törvény nem ismer el vallásos fogadalmat, sem bármely más, az emberi jogokkal és az alkotmánynyal ellenkező kötelezést, mikor ennek következtében a nevelés és a betegápolás, mely nem lehetett el a szerzetesek igénytelensége és önfeláldozása nélkül, szinte megszünt, már egymást érték a panaszok. Még nagyobbakká váltak azok, mikor a népfelség elvét az egyházi térre is átvivén, kimondották, hogy a községek válaszszák papjaikat és püspökeiket. Nem az első keresztyének egyházi szervezete, nem is a presbyterianismus után indultak ebben, hanem egyenesen a Contrat Social után, s így központosították és demokratisálták az egyházat, a nélkül, hogy csak meg is említették volna a pápát. Valamint nem létezőnek tekintették az elvont politikai elvek mellett az irott jogot, úgy a pápasággal, tehát egy külső hatalommal kötött szerződésekkel sem törődtek. Camus, egy jansenista ügyvéd, kire a gyűlés egyházi kérdésekben legjobban hallgatott, azt mondta, hogy a pápa, püspök, Krisztus szolgája, kinek hatásköre Rómára szorítkozik.

Egykorú rajz a rendjelek eltörléséről, melyeket a városi hatóságnál át kellett szolgáltatni. (d’Hériacult. La revolution).

A hitetlenség és a jansenismus mellett a gallikán egyház történeti hagyománya is harczra kél a római befolyás ellen. A nemzeti állam autonomiája a legmagasabb igényekkel lép fel: ha nem tűrhet belsejében külön czélú testületeket, hogyan tűrhetne meg ily elsőrendű kérdésben külső befolyást? A király megerősíti mind a reformot és a pápát is felszólítja, járuljon hozzá. De VI. Pius, ki csak az imént aratott diadalt II. József tervei fölött, nem adhatta meg egy revolutionarius gyülekezetnek, mit egy császártól megtagadott. Nem engedhette, hogy egy tisztán politikai testület egyoldalulag intézkedjék az egyházi berendezés felől, s a királyt, mint a római egyház elsőszülött fiát felszólította Isten és az egyház iránti kötelességeinek teljesítésére. XVI. Lajos, ki oly könnyen mondott le a korlátlan hatalomról, midőn saját magáról volt szó, ki maga volt a passivitás, őszinte, igaz hivő volt, talán az egyetlen az akkori franczia nagy urak közül és lelkiismeretével jutott ellentétbe, midőn az egyház új szabályozását kellett megerősíteni. Hasonló volt az ország népessége nagy részének helyzete. El lehetett-e fogadni valódi lelkészek és püspökök gyanánt azokat, kiket nem a hagyomány szentelte mód emelt e polczra, hanem a nép profán szavazata? A nemzetgyűlés igen jól érezte, mily örvény tátong előtte, és Mirabeau mindent megtett, hogy ne feszegessék e kényes kérdést. De a nemzetgyűlés meg volt győződve arról, hogy a dolgok akkori állásában nem lehet szó compromissumról. Csak oly egyházat akart elismerni, mely aláveti magát a nép felsőségének, és az alkotmány által teremtett új viszonyoknak. Ezért november 27-én új esküt irt elő a papok részére, mely őket a király és a nemzet iránti hűségre, az alkotmánynak és különösen az egyház berendezése felől intézkedő törvényeknek fentartására kötelezte. Oly pap, ki nem tette le az esküt, elvesztette hivatalát. Az egyház önmagáról mondott volna le, ha aláveti magát ezen, a pápa által el nem ismert eskünek. A király, mint az egyház hű fia, szeretett volna veto-jogával élni, de nem birt erős határozathoz jutni. Deczember 26-án bejelentette hozzájárulását.²²⁵ Ezzel tulajdonkép be van fejezve a revolutio; a nemesség el van törölve, az egyház már nem rend, hanem az állam hivatalnoka, a király a nép akaratának erőtlen végrehajtója.

Hanem az egyház erősebb volt, mint a minőnek barátai és ellenségei tartották. Bármennyire fenyegette is őket a hivatalvesztés, a 134 volt püspök közül csak négy, elől Talleyrand, tette le az alkotmányos esküt, a 70,000-nyi papnak pedig egészben véve alig egy harmada.²²⁶ A nép ragaszkodott régi, az állam által már el nem ismert pásztoraihoz, és különösen délen sok helytt védelmökre kelt az új, alkotmányos, esküdt pap ellen, kit jogtalannak tekintett. Az alkotmányos, vagyoni és közigazgatási revolutióhoz ily módon vallásos revolutio is járult. A hitetlen nemzetgyűlés részben túlságos következetességből, részben az egyház elleni gyülöletből új államvallást alkotott, melyet csak nyers erővel birt fentartani a régi ellenében. Már akkor kitünt, mily kevéssé számíthat eredményre a laikus állam által hirdetett egyházi reform, míg a nép vallásos meggyőződése át nem alakúl.

A nép Versaillesben. A király és a nemzetgyűlés Párisban.

Bárminő gyorsan, sőt rohamosan történt az átalakítás, bárminő következetesnek és egyöntetűnek látszik a nemzetgyűlés munkája, az nem mehetett végbe az azt kisérő események erős hatása nélkül. Mert ne feledjük, hogy a nemzetgyűlés, mint a philosophia alkalmazója, csak a jelszavakat adja ki, a melyek után indul a nép forradalmi útján. Az egymással küzdő közjogi tényezők minden egyes összeütközésénél a nép és különösen Páris népe volt hivatva arra, hogy legyőzve az akadályt, tovább indítsa a forradalomnak megfeneklett diadalkocsiját.

Így történt ez akkor, midőn a nemzetgyűlés megalakulása először ejtette gondolkodóba az udvart, így ismét most, midőn kiváltságok eltörlése és az alkotmány megállapítása meggyőzhették a legkönnyelmübbet is arról, hogy a forradalom nem játék, hanem keserves valóság. A nemzetgyűlés október 1-én befejezte az alkotmány munkáját. Elfogadja-e azt a király, vagy még egyszer kisérletet tesz-e erőszakkal vetni véget a mozgalomnak? Az eddig elértet meg kellett őrizni; míg él a reactio, nem volt szabad, hogy a «hazafiak» nyugodjanak. Már augusztusban fenyegetődzött a Palais-Royal, hogy kivonul Versaillesba. Akkor Lafayette könnyű szerrel szétverte a zavargókat. De az izgatás tart; az orléansi herczeg pénze nagy szerepet játszik ébrentartásában s Mirabeau már akkor félti a király és királyné életét.

A míg a nemzetőrség hű és megbízható, nem kellett tartani az ily fenyegetésektől. A franczia polgárság örvendett a könnyen megnyert szabadságnak és kész volt megvédeni a királyságot, mihelyt a dolgok új rendjével kibékült. Maga a versaillesi udvar szolgáltatta ismét, bár úgy látszik ártatlanúl, az okot e hűség és bizalom megingatására. A király egy új, megbízható, nagyobbára németekből álló ezredet, a flandriait, hí Versailles-ba. Nemes testőrei lakomát rendeztek az új őrség tisztikarának tiszteletére. E lakomán maga a király is megjelent családjával és igen természetes, hogy a felséges pár jelenléte nagyon is felhevítette a borozó harczfiak loyalitását. Ott még a fehér, a királyi szín uralkodik egyedül, a nemzeti színről nem akart tudni senki. Csakhamar oly hír száll, mintha ott lábbal tiporták volna a háromszínű szalagot. A király nem akarta megerősíteni az emberi jogokat, mi személyesen sértette azok indítványozóját, Lafayettet. Új életre éled az államcsiny elleni, alig szunynyadó gyanú. Az október 5-iki forradalmat csak a nemzetőrségnek a versaillesi lakoma által előidézett ellenzéki hangulata tette lehetővé.

E napon kora reggel óta nagy mozgalom mutatkozik Páris utczáin. Nagy számú, többnyire nőkből álló csoport elfoglalta a városházat és félreverette a harangokat. Elejétől fogva egy szándék uralkodott, az, hogy Versaillesba menjenek a királyi családért. Az éhezők a nyomor enyhítését várták a «pék, a pékné és a kis kukta» jelenlététől, a hogy a királyt, nejét és a dauphint nevezték, a felforgatók pedig, az orléansi herczeg érdekében, alkalmat kerestek a király leölésére vagy legalább letételére. A nők tömeges fellépése könnyűvé tette a felkelést, mert nem kellett annyira tartani a tömeg erőszakos feloszlatásától. Becsületes szegény anyák mellett ott volt a «halle» kofaserege és a Palais Royal söpredéke. Hozzájuk csatlakozott a gárdának revolutionisált ezrede és a Bastille elfoglalóinak zöme. Hogy a mozgalomnak törvényes színt adjanak, mindent megtettek, hogy Lafayettet reá bírják a vezetés elvállalására. Ezalatt a nők és a csőcselék egy Maillard nevű ajtónálló vezetése alatt már megindultak Versaillesba. Délután háromkor értek oda. Lafayette, miután a városi tanács saját kérésére megadta neki az engedelmet, délután megindúlt utánok.

A király az nap is vadászott, mint rendesen.²²⁷ Tanácsa a csőcselék közeledtének hirére összeül, de nem bír eredményre jutni. Többen eltávozását ajánlják, de ezt a versaillesi lakosság minden módon kész megakadályozni. Necker jónak tartja a királynak Párisba költözését; meg van győződve a nép loyalitásáról.

Hét-nyolcezer nő megy meglehetős rendben Versaillesba, dobszóval, csak nagyon kevés lándzsás férfi által kisérve. Köztük van a hirhedt Théroigne de Méricourt, kit a szép belga nő neve alatt ismertek. «Ő volt a piacz tisztátalan Jeanne d’Arc-ja. A megsértett szerelem kitaszította az élet rendes sodrából, bűne, melyen pirúlt, felkeltette benne a boszú szomját. Midőn az aristokratákat sujtotta, azt hitte, hogy helyreállítja becsületét, szégyenét vérben mosva le.»²²⁸ Senki sem állotta útjokat. Versaillesba érve elözönlik a nemzetgyűlés termét és midőn az maga elé bocsátja őket, egész bátorsággal helyet foglaltak a követek közt és egy nő elfoglalja az elnök helyét. Elhallgattatják a követeket, csak «édes anyjokat», Mirabeaut akarják meghallgatni. Előbb kenyeret követelnek, azután a flandriai ezred visszaküldését, végre az aristokraták büntetését. Kényszerítik a nemzetgyűlést, hogy küldöttség által kérje a királyt az élelem szabályozásának és az alkotmánynak megerősítésére. Jóformán maguk sem tudják, mit akarnak. «Elnök úr,» mondták a királyi megerősítéssel visszatérő Mouniernek «csakugyan ó lesz ez? Szerez-e kenyeret a szegény párisi embereknek?»

Az asszonyok Versaillesba mennek, 1789. október 5.
(Egykorú metszet. Eredeti nagyság.)

Mirabeau.
Fiesinger metszete után. Az eredeti festményt I. Guérin festette (1760–1836).

Egy női csapat Théroigneel élén, ki pénzt is osztogat, elcsábítja a katonákat. Valóságos orgiát kezdenek. A királyné ellen táplát düh borzasztó szitkokban tör ki. Őt nézik minden baj okának, darabokra akarják vagdalni, fejét lándzsán vinni Párisba. Csak a király nemes testőrsége védi még a palotát, midőn végre éjfélkor Lafayette, a nemzetőrség élén, vagyis inkább általa vezetve, megérkezik. Az udvar, mely halálos félelem közt töltötte az egész estét, a király, ki kénytelen volt fogadni a női csőcselék deputatióit, fellélekzenek. Megegyeznek abban, hogy a testőrség a kastélynak csak belső bejáratait fogja őrizni, a külsőket pedig a nemzetőrségre bizza, mely csak az imént újította meg polgári esküjét. Lafayette e feltétel alatt kezeskedik a rend fentartásáért. Minden vérontás elkerülésére a király eltiltotta testőreinek az erőszak alkalmazását. Lecsendesül a palota, a nemzetőrök és a csőcselék pedig az óriási udvarban vagy a melléképületekben dorbézolnak.

Reggel felé a fáradt polgárgenerális rövid álomba merül és egy órányi idő elég a lázongó tömegnek az egész, oly nehezen helyreállított rend felbontására. A nemzetőrök békésen nézték, mint rontanak be a monarchia utolsó menedékébe a gyilkosok, kik büszkén nevezik magukat lefejezőknek (coupe téte). Titkos ajtón, melyet a közvélemény szerint az orléansi herczeg egy híve fedezett fel, bejutnak a kastély belsejébe, legyilkolva a szembe álló testőröket, kik nem is védhették magukat és halálra keresve a királynét. Csakis egy testőr önfeláldozó hűsége teszi lehetővé, hogy Mária Antónia szobájából kimenekülve, a királynál keressen menekülést. Az egész királyi család a halált várta, midőn Lafayette odaérkezése más fordulatot ad a dolognak. A király élete biztonságban van, de a nép annál erősebben hangoztatja a kiáltást, hogy menjen Párisba. Lajos, hogy megmentse nejét, enged. Ott ál Lafayetteel a pompás balkonon, alkudozva a márványudvarban tomboló néppel. A királyné is megjelenik két gyermekével. «Nem kell gyermek» kiált a tömeg, mely el akarja választani családjától az egyedül áldozatnak szánt anyát. Mária Antónia büszkén és halványan állt ott, számos fegyver czélpontjáúl. Ekkor Lafayette eléje lép, megcsókolja kezét és ezáltal mintegy részt enged neki népszerűségéből. E látvány egyszerre megváltoztatja a tömeg hangulatát. A királyi család és a még életben levő testőrök meg vannak mentve. Mondják, hogy az orléansi herczeg nem volt megelégedve a nap eredményével és nem fizette ki a kikötött bért, mert az őt czéljához közelebb vivő gyilkosság nem történt meg.²²⁹

A forradalom e második kitörése nagyjában már magában foglalja a királyi családnak, de az alkotmánynak is, katastropháját. Azt mutatja, hogy a középosztály, a mely mint fegyveres nemzetőrség a hatalom tényleges birtokosa, mit sem akar tudni a monarchiáról. Szólnak még loyalitásáról, de az bizonyos, hogy egy jelentékeny része előtt nem csak a királyi hatalom közönyös, hanem a királyi család élete is. Maga nem cselekszik ellene, de tűri a csőcselék gyilkosságát és rablását. Lafayette becsületessége ellen nem bizonyít reggeli álma, de igenis loyalitása ellen. Mert ha a hazafinak, Kossuth szerint, veszélyes időben nem szabad betegnek lennie, úgy a király hű szolgájának nem szabad aludnia, míg veszélyben van urának felkent személye. Ez a nagy közöny volt a franczia polgárság legnagyobb politikai bűne, ezért lakolt az anarchia, a műveletlen és vagyontalan népsalak uralma alá jutás által. Akkor azonban azt még lehetetlennek hitték. Camille Desmoulins-nek nagyon megbízható szava szerint, akkor még alig merte magát valaki republikánusnak vallani.²³⁰ Midőn tehát a királyi család élete az anarchia szítóinak számitása ellenére meg volt mentve, tényleg a polgárságé és vezéreé, Lafayetteé volt a győzelem. Párisban még ők az urak, és hatalmuk biztosítására im körükbe nyerik túszúl a királyt és családját. Csak az élesszemű Mirabeau látja, mit jelent e párisi út. Már másnap írja, hogy el van veszve Francziaország és maga a király is, ha nem sikerül őket ismét kihozni Párisból. Igy gondolkodik a királyné bátyja, József császár is. «Rettegek a királyné miatt. E gazemberek kényszerítették a királyt, családját, a ministereket és rendeket, hogy menjenek Párisba, és maradjanak ott, azaz szolgáljanak túszúl. Páris csőcseléke pedig kényura lesz Francziaországnak. Kell, hogy ebből polgárháború támadjon, és tán ez a rend helyreállításának egyedüli módja.»²³¹

Maga az út is mutatja, hogy a királyság börtönébe megy. «Középen a királyi család, melyet száz képviselő kisér, kocsin. Mögöttük a tüzérség, mely az asszonyoknak helyet enged az ágyukon, azután egy lisztszállítmány. Körül a királyi testőrök, mindegyik egy-egy nemzetőrt vett fel lovára. Azután a nemzetőrség, végre a lándzsások és az asszonyok, gyalog, kocsin vagy targonczán. Elől pedig egy csoport levágott fejeket visz, melyeket útközben fodrász által diszíttet, kimondhatatlan öröm és vigadás közt.»²³²

A nemzetgyűlés mindjárt a zavar kitörésekor deputatiot küld a király személyének védelmére. Majd elhatározza, hogy el nem választható a királytól és székhelyét átteszi Párisba.

XVI. Lajos nyugodt magaviselete által lefegyverezte ellenségeit és kibékíté a népet. Előbb a városházba ment, hol kijelenté, hogy örömmel és bizalommal jött Párisba, majd a Tuileriák palotájába vonultak, mely a királyi család lakásáúl volt rendelve. A nemzetgyűlés terméül a palota nagy lovagló-termét tűzték ki. Másnap a királyné már fogadta a diplomatiai testületet és az udvart, de minden szavát elfojtotta a zokogás. «Senki sem gondolt a királyi család eljövésére és igen kevés szoba volt lakható állapotban, úgy hogy a királyné kénytelen volt tábori ágyakat helyezni el fogadótermében gyermekei részére. Bocsánatot kért ezért vendégeitől, hozzátéve: tudja, hogy mennyire nem készültem az idejövésre. Arcza szép volt és izgatott, a ki látta, nem feledhette el.»²³³

Mirabeau.

Midőn a király Párisba megy, majd 1790 febr. 4.-én elfogadja az alkotmányt és kijelenti, hogy a királynővel együtt annak szellemében fogja nevelni fiát, általános volt az öröm és a lelkesedés. A forradalom befejezettnek, az új állapot biztosítottnak látszott.²³⁴ Az az osztály, melynek legnagyobb része volt az addigi mozgalmakban, a polgárság, ki volt elégítve; élvezte a nemesség fölött kivívott győzelmét és a census az ő kezébe adta a választói jogot és vele a hatalmat. Alig látszott valami ok e szép egyetértés megzavarására. Republikánus vagy épen socialista párt még nem volt, és az egyetlen, kinek személyes érdeke volt a király elleni izgatás, az orléansi herczeg, látván, hogy nincs egyelőre kilátása a győzelemre, eltávozott Londonba. Angliában a legnagyobb megvetéssel bántak vele.

Meg volt tehát a kellő alkalom a nagy mozgalom szabályozására, eredményeinek felhasználására, túlzásainak távoltartására. Igaz, hogy a királynak nem volt személyes tekintélye, de azért még lehetségesnek látszott erőteljes, az alkotmány alapján álló kormánynak szervezése. És arra az emberfölötti munkára, hogy a forradalmi árt nyugodt mederbe vezesse, épen a forradalom nagy szónoka, Mirabeau, vállalkozott.

Tűzhányók kitörésénél a hőség által együvé olvadt, izzásukkal mindent elperzselő, minden akadályt lerontó lávatömegek jutnak felszinre. A vegyészek aztán, mikor már lehűltek, nagy fáradsággal állapítják meg különböző alkotórészeiket, és így közelebb férkőznek a föld rejtett méhének mysteriumaihoz. Így magyarázza meg Mirabeau lelkének vizsgálata azokat a különböző elemeket, melyeket a forradalom tüze egybeolvasztott.

Mirabeau levelének végsorai a királyhoz, 1790. május 10.
(Egykoru rajz után.)

Mirabeau ősei, a Riquettiek, Firenzéből szakadtak Francziaországba. A Provenceban telepedtek meg, a Durance vadregényes völgyében «forró ég, szélsőséges klima alatt, sziklák, vad hegyi folyók közt, a ragadozó madarak közelében, erős, kemény, szabad, nyugtalan emberek közé.»²³⁵ Mindannyian bátrak, erősek, tekintetet nem ismerők. A nagy szónok atyja, Mirabeau marquis, vegyülete a feudális úrnak, ki büszke arra, hogy faja uralomra termett és a philosophusnak, ki büszke a testvériség ügyének tett szolgálatára. Művei közül az Emberek barátja, mely physiokrata szempontból fejtegeti a gazdasági kérdéseket és különösen a földművelést, húsz kiadást ért, s irója büszkén veszi fel «az emberek barátjának» nevét. Zsarnoka jobbágyainak, de mindent megtesz értök, ha eszméit követik. Vagyonszerző, gazdag nőt vesz el, de hűtlen hozzá, miben ismét kora divatját követi. Ennek a jóakaró zsarnoknak, ki magvalósítja Voltaire mondását, hogy sokan szeretik a tatárokat, hogy ne kelljen szeretni felebarátjukat, volt a fia Gabriel Honoré de Mirabeau (szül. 1749 márc. 9.). Aránytalanul nagy feje miatt még atyja is csúfot űzött vele, a mellett ragyássá tette a himlő, úgy hogy atyja szerint «csúnya, mint az ördög.» Az emberek barátja gyűlölte fiát, mert az mindenben anyjára ütött és mert daczczal viszonozta a zsarnokságot. Távol neveltette házától, megkövetelte, hogy nélkülözzön és még midőn felnőtt is, mindent megtett fia elkeserítésére. Csak egyszer békült ki vele, mikor megtudta, hogy elolvasta az ő gazdasági műveit.

A fiúból hadnagy lett, de ezredese féltékeny reá és ő Párisba menekül. Atyja elzáratja, de a fogoly ott is elbájol mindenkit. Kiszabadulva, 1770-ben részt vesz a corsicai hadjáratban. Gazdag nőt vesz el, de hozományt nem kap, az adósok börtönébe jut, melyet atyjának gondja egyre szigorított. Megismerkedik egy öreg parlamenti tanácsos fiatal nejével Zsófiával, küzd szerelmével, de mivel neje nem békül ki vele, Zsófiát megszökteti és Hollandiába viszi. Halálra és nagy birságra itélik távollétében, de atyja most nem kiméli a költséget, hazahozatja és lettre de cachetvel Vincennesbe csukatja, hol négy és fél évig sinylődött. Onnan irta híres, szenvedélytől lihegő leveleit Zsófiához.

Kiszabadult, de egészen magában állott. Kis fia meghalt, nejétől távol maradt, Zsófia elhagyta és öngyilkos lett. Atyja megtagadott tőle minden segítséget. Így lett, szükségből, íróvá. Calonnet készült megtámadni, de barátja, Talleyrand arra birta, hogy inkább külföldre menjen. Nagy Fridrik monarchiája vonzotta, hét kötetes munkát irt a porosz birodalomról, melyre többször volt alkalmunk hivatkozni. Felhasználta az irodalmat is, különösen Nicolai könyvét, megtanult németül is, de különösen megtanult a maga szemével látni és itélni. Nagy Fridriket, kivel személyesen is érintkezett, bámulta, de gazdasági politikáját szigoruan birálta.²³⁶ «Egyaránt értette a mesterséget, tanulni a műveletlenektől és igazmondásra birni a művelteket. Négy hónap alatt jobban ismerte az egész államot, mint sok tisztviselő tulajdon szakmáját.»²³⁷ Innét Oroszországba készül, de a notableok összehivásának hírére visszatér.

Eddig élete igazi regény, sorsa érdekesebb, egyénisége különb, mint szerepe. Senki nálánál jobban nem gyűlölhette meg a régi rendszert, hisz ő nemcsak a király, hanem atyja despotismusától is szenvedett. A társalgásban ellenállhatatlan volt, a sok gyűlölet, melyet tapasztalt, nem fojtotta el benne a szeretetet, az általános elvek uralkodása korában ő a tényleges viszonyokat akarta megismerni és noha soha sem készült reá, egyszerre nagy író vált belőle. Most, midőn a régi rendszer megingott, megtalálta hivatását. Megtámadta Calonnet és Neckert, sürgette a rendi gyűlést és a sajtószabadságot s leveleiből kitünik, mennyire tisztában volt már akkor a gyökeres felforgatás közelségével. Iratai népszerűvé, híressé tették, de hiába, sem a kormány nem akarta hasznát venni tehetségének, sem rendtársai nem igen vették be soraikba. Elzüllött, erkölcstelen embernek nézték azok az erényhősök. Az udvar elégetteti Berlini leveleit.

A választáskor rendje őt üldözi, a harmadik rend választja meg Provenceban a «haza atyját». Ekkor érintkezik először a néppel és megmutatja, hogy urának született. Előbb fölizgatta, de aztán le is tudta csillapítani és maga mentette meg legdühösebb ellenségeit a nép dühétől. «Így tesznek rabszolgájukká» mondá sirva, midőn megválasztották.²³⁸

Működését a nemzetgyűlésben már ismerjük. Ő az, ki daczol a királylyal, ki egyesíti a három rendet és uralkodik rajtok szavával, lángeszével. Ő az, ki a szabadság védelmére megmozdítja Páris népét. «Mióta a nemzetgyűlésbe lépett, be is tölti azt. Ő egyedül az egész nép. Mozdulata parancs, indítványa államcsiny. Egy szinvonalra helyezkedik a trónussal.²³⁹ Nem is tartozik egy párthoz sem, mint Louis Blanc mondja a pártok elsorolásánál, «a negyedik párt egy emberből állott és ez az ember Mirabeau volt».

Hogy’ is tartozhatott volna a párthoz ő, ki az egészet nézi, ki nem elméletek után indul, hanem tények után. Nem is ékesszólása a döntő; abban mások vetekedtek vele és Walpole azt a jó következését várta a forradalomnak, hogy mindenkoron rossz hírbe hozza az ékesen szólók politikai belátását. De ő szinte az egyetlen, ki kezdettől fogva megérti a mozgalmat, irányozza azt, kitűzi czéljait és bízik erejében, hogy azt szükség esetén mérsékelje is. Előbb a királyi hatalom korlátozására használta fel tehetségét, azután, mikor ez a czél már el volt érve és jósszeme előre látta a demokratikus anarchia veszélyét, a nemzetgyűlés túlkapásainak megszorítására.

Világos volt előtte, hogy a régi rendszer sem fenn nem tartható, sem vissza nem állítható. Azt is látta, hogy az új rend, melynek megalkotásában neki oly nagy része volt, eddig ismeretlen fokra emelheti hazája hatalmát és jólétét, ha nyugodtan meggyökerezhetik. Ehhez azonban szükséges az, hogy az átalakulást vezessék, hogy legyen kormány, melynek tekintélye van és melyben bíznak. Természetes, hogy e kormány vezetésére, ereje tudatában, csak magát tartotta hivatottnak és valóban csak is ő hajthatta volna végre ezt a Herkuleshez méltó munkát. Már 1789 októberben Duquesnoy azt hiszi, hogy csak Mirabeau állíthatja helyre a rendet. Valószínűnek tartja, hogy megmenti az államot, de helyreállítja a despotismust, melyet lerontott. De még így is kivánatosnak tartja később, hogy kormányra jusson. A hazafias erények elegendők arra, hogy miattok megfeledkezzenek a magánember bűneiről.

De engednek-e a nagy férfiúnak, a lángésznek ily hatalmat a gyönge, a régitől elszakadni nem tudó király és a hivatására féltékeny, phrasisok után induló nemzetgyűlés? Parlamentáris államban ez lehetséges, sőt bizonyos tekintetben szükséges is, s Mirabeaura bizonyára hatott Pittnek, a nagy angol patriotának példája. De Francziaországban úgy szólva minden egyetértett e terv megbuktatásában. Necker, ki akkor tetőpontján állott a népszerűségnek, megvetette a szegény grófot, az udvar gyűlölte, a nemzetgyűlés pedig úgy értette a szabadságot, hogy minden tagjának egyenlő legyen a befolyása és a tekintélye. Ő majordomus akart lenni, régi frank értelemben, fegyver nélkül, csak tehetségének súlya által. Már rég megmondta, hogy akkor fizeti adósságait, ha minister lesz.

Barátjának, La Marck grófnak közvetítésével érintkezésbe lépett az udvarral.²⁴⁰ De hogyan bizzanak a nemes urak abban, ki megdöntötte a kiváltságokat? Pénzt adtak neki, havi 6000 francot, de egyéb támaszt onnan nem remélhetett. Mint maga mondta, eladta, de oda nem adta magát és a királyt tényleg azért akarta szolgálni, mert ez az ő politikájának megfelelt. Erős államot elismert fő nélkül nem tudott elképzelni s ha a királyság megáll a viharban, ahhoz lehet kapcsolni a többi alkotást. Ezért a király eltávozását, vagyis függetlenségét sürgette, azalatt pedig a nemzetgyűlésben majd keresztülviszi az állami hatalmat biztosító törvényeket. Javaslatot dolgozott ki a párisi zavarok megszüntetésére, a helyi hatóságokra hárítva értök a felelősséget, de egyúttal felhalmazva őket a hadi törvény alkalmazására. Keresztül vitte az egyházi javak saecularisatióját, mi által nemcsak az állam financiáit hozta rendbe, hanem megmutatta azt is, hogy nem tér el a forradalom elveitől. Hogy pedig a zavar komoly oka is megszünjék, javaslatot tett arra nézve is, hogy a nemzetgyűlés gondoskodjék Páris élelmezéséről.

Mindezeknél fontosabb volt az a javaslata, hogy a ministerek vegyenek részt a nemzetgyűlés üléseiben az alkotmány befejezéséig. Eddig a kormány és a nemzetgyűlés szinte ellenfelek; így, a minister, ha nem is szavazhat, irányozhatja a vitát, s ha van hozzá való tehetsége és ékesszólása, magával ragadhatja a törvényhozókat. És ha ő maga az a minister, elválaszthatja a királyt a kiváltságosok vesztett ügyétől, valóban a nemzet fejévé teheti és így eloszlatva a gyanút, hajlandóvá teheti a nemzetet is arra, hogy a végrehajtó hatalom erősítésében keresse a biztosságot.

Mint rendesen, a szélső pártok egyetértettek az egészséges haladás megakadályozásában. Lanjuinais, ki a baloldalhoz tartozott, azt indítványozta, hogy követ ne vállalhasson semminő hivatalt. Oly világos volt a czélzás, hogy Mirabeau gúnyosan azt kérte, hogy csak az aixi követet zárják ki. Hiába, a szélsőbal és Necker hivei leszavazták. A parlamentáris ministerium eszméje, melynek megvalósítására pedig megvolt az alkalmas ember, magában a gyűlésben elbukott.

Így Mirabeau megmaradt a király titkos, fizetett tanácsosának. Egymásután irta az emlékiratokat, melyekben kifejtette, hogy reactióra nem szabad gondolni, de viszont megtenni mindent, hogy a királynak legyen hatalma a törvény végrehajtására. Javaslatait olvasták, de mivel az udvar szenvedélyeinek épen nem kedveztek, nem igen követték azokat. Valamivel nagyobb reményt fűzött a jövőhöz, midőn 1790 májusában Mercy gróf közbenjárásával magával a királynéval tanácskozhatott, kiről azt írta, «hogy az egyetlen férfiú a király körül». Búcsuzáskor, mikor kezet csókolt Mária Antóniának, kijelenté, hogy a monarchia meg van mentve. De a baloldal féltékenysége már fel volt keltve, az udvari emberek pedig oktalanul üldözték azt az egy embert, ki még képes lett volna a monarchia megmentésére. Sokan párbajra hivták, mások az október 5-iki események előidézőjéül szerették volna őt feltüntetni. De ő azért törhetetlenül folytatta munkáját és ha más érdeme nem volt, legalább halasztotta lehetőleg a végleges, döntő összeütközést.

Perikles és Alkibiades volt egy személyben. A közügyek mellett sok időt szentelt a mulatságnak, a kicsapongásnak is. Ez az életmód még az ő oroszlánerejét is kimerítette, 1791 februáriusban erős lázba esett, de elméje még mindig a forradalom megállításának nagy problémájával vesződött. «Nem bánom», így szólt Malhouetnak, «ha gyanusítanak, ha vádolnak, hogy eladtam magamat az udvarnak. Még velem tart a nép egész józan része és még a csőcselék egy csoportja». Április 2-án meghalt.

Mirabeau szerepe és végzete több, mint személyes érdeket keltett. Ha nem tévedünk, nemcsak kora válságának és az ellentétek éles voltának tulajdonítható, hogy nem birta megalapítani azt a kormányformát, mely megfelelő hatáskört létesít tehetségének és nyugodt haladást hazájának. A franczia nemzetnek következetes, logikus szelleme az, mely az által, hogy a szükség szerint vagy a kormány, vagy a nép kezébe juttatja az egész hatalmat, kizárja a közvetítő, az összeütközést megelőző vagy tompító tényezőket. Ez a szellem mai napig sem igen változott és míg gyökeresen át nem alakul, ez a nagy nemzet mindig nyugtalanúl hánykódik majd a közvéleménynek és egy embernek absolutismusa között.

A forradalom viharában már nem volt kormányos, ki erős kézzel révparthoz segíthette volna az állam hajóját. A nemzetgyűlésben, ha valamely fontos kérdés merült fel, hiába néztek ösztönszerűleg az elhúnytnak üres helyére. A király elvesztette fizetett, de azért őszinte és becsületes tanácsosát, s ismét egészen környezetének befolyása alá jutott. A törvényhozásban pedig annyira uralkodott az irigység szelleme, hogy néhány nappal Mirabeau halála után Robespierre indítványára elhatározta, hogy több éven át egy tagja sem léphet a kormányba.

A jakobinusok és a foederatio.

A forradalom nem volt egy ember műve és Mirabeau sorsa megmutatta, hogy egy ember, bárminő erős, nem birja haladását meggátolni. A Bastille bevétele óta mint elsőrangú szereplő lép fel a színhelyen a fegyveres tömeg. Ennek szervezése, intézése, kellő időpontban ütközetbe vezetése volt feladata annak a társaságnak, mely úgy szólva megtestesíti magában forradadalmi szellemet: a jakobinus clubnak.

Mirabeau a szó hatalma által akart kormányozni, mint a régi Athén és a modern parlamentáris államok vezetői. De e mellett ő az első modern európai államférfiú, ki felismeri és felhasználja a szabad sajtó hatalmát. Gondolatai azonnal közkincsévé váltak a nemzetnek, mihelyt sikerült a rendek összeülésekor alapított lapját (Journal des états généraux) a censurától megoltalmaznia. Addig ritkaság volt a vidéken az ujságolvasó, azóta a sajtó szolgáltatta a politika iránt érdeklődő, de komolyabb tanulmányra elő nem készített nagy közönségnek mindennapi szellemi táplálékát. Az új hit, melynek a nép bálványa volt a prófétája, mindjobban kiszorította a régit. A nyomtatott betű ereje egész közvetetlenséggel hatott a naiv, hinni akaró kedélyekre.

Lehetséges-e a megállás, ha oly magasra csigázták a várakozást, ha földi mennyországot várnak az új eszméktől? Az új evangélium hívei ép úgy hittek és biztak abban, hogy eszméik az utolsó iótáig megvalósulnak, mint a keresztyén tanok első hirdetői és martyrjai.

Még egyben hasonlítanak a revolutio apostolai azon férfiakhoz, kik meg akarták alapítani Isten országát a földön. A keresztyén vallás a legnagyobb társadalmi felforgatást idézte elő. A szükölködőknek, elhagyatottaknak, lelki szegényeknek elsőséget igért a gazdagok és hatalmasok ellenében. Igaz, hogy az elsőség először csak szellemi és erkölcsi lehetett, de később mondhatatlanok lettek socialis következései is. Most ép ily nagy a felforgatás a politikai téren. Már nem a főurak és papok hivatvák az uralomra, hanem maga a nép. Mily előkészültsége lehetett az absolut kormány által minden politikai érdek iránt elfásúlt, tudatlan egyéneknek, kiket az új rendszer egyszerre a legfontosabb közigazgatási, birói, sőt hadi feladatok teljesítésével bizott meg? A tények ismeretét elvekkel, a szakszerű képzést sokat mondó szavakkal kellett pótolni. Midőn minden régi társadalmi kötelék megszünik és újat kell alapítani, a szó és irás az egyetlen eszköz annyi különböző véleménynek, helyi és személyes érdeknek egy czél felé irányozására. A mily jelentőséggel birtak a szerzetesek az egyház szervezésére nézve, a mily fontos a protestantismusra nézva a szószék, a sajtó és az iskola, oly szerepet visz a franczia forradalom eszméinek terjesztésére és érvényesítésére nézve a politikai élet iskolája: a club.

A nemzetgyűlés összehivásakor a népszerü elvekhez szító breton követek társaságot alapítottak, hogy már a nyilvános tárgyalás előtt megegyezzenek az elfoglalandó álláspont felől. E breton klubba lassankint más tartományok rokonérzésű követei is beléptek. Duport, egy volt parlamenti ügyvéd, Barnave és Lameth Sándor, az úgynevezett triumviratus, mindhárman kiváló szónokok, adtak irány a club tanácskozásainak. Midőn a nemzetgyűlés Párisba költözött, az érintkezésnek a nemzetgyűlés és a főváros forradalmi elemei közt élénkebbé kellett lenni. A társaság elhatározta, hogy nem-követeket is felvesz tagjai sorába, különösen ujságírókat és a szabad eszméknek más hiveit. Párisban a régi elhagyott jakobinus-klastrom szolgált gyülőhelyül, a St. Honoré-utczában, közel a nemzetgyűléshez. (Hivatalos neve volt: «Az alkotmány barátainak, a jakobinusoknál ülésező társasága».) Nemsokára a souverain nép itt ép úgy tanácskozott és határozott, mint a szomszédban képviselői. Este tanácskoztak, gyertyavilág mellett, előkelő követek mellett megjelent a nép és az intelligentia söpredéke és Théroigne kisasszony csakhamar nagy hatalomra jutott. A folytonos szónoklás, a népsouverainitás örökös hangoztatása, ellenségeinek gyanúsítása állandóan izgatott állapotban tartotta a clubnak napról-napra szaporodó tagjait. Ott állapították meg a szabadság barátainak eljárását a nemzetgyűlésen és az utczán. Oda idézték a követeket, mihelyt magaviseletök gyanúra adhatott okot. Még Mirabeau is megjelent, hogy igazolja magát. Eleinte teljes szabadság uralkodott, majd elnököt és bizottságot választottak a tárgyalások vezetésére. Páris forradalmi elemei itt részesültek a Palais Royalt kiegészítő politikai nevelésben. A club ujságot is adott ki.

Történeti fontosságúvá az az eljárása tette, hogy a szerzetek módjára tőle függő utasításait vevő és végrehajtó affiliatiót teremtett az országban. Már egy év múlva kétszázra ment az anyaclubtól függő, általa vezetett társaságok száma. Így egy tan vert gyökeret a hazafiak szívében, mindinkább elfoglalva a régi politikai hagyomány és vallásos meggyőződés helyét. A jakobinus igyekszik lehetőleg értényesíteni társaságának eszméit s a szoros összetartás és egység, valamint az eszközök válogatásában való kiméletlenség, tagjainak számát, intellectualis és vagyoni erejét messze túlhaladó befolyást biztosítottak a cluboknak és általuk a központi clubnak. Az új alkotmány az örökös választás és a nemzetőrség által óriás terhet rótt minden polgár vállára. A jobbmódu, nyugodtabb elemek vissza kezdenek vonulni s a közhatalom, a városi hatóságok és a nemzetőrség elfoglalása ezáltal mindjobban a jakobinusok kezébe jut.

Eredeti alapítói már nem vettek részt e clubban. E valóban szabadelvű, de az anarchiától irtózó férfiak Siéyessel és Lafayetteel együtt megalapították a 89-iki clubot, az évszám által jelölve, hogy nem akarnak túlmenni ez év elvein és vívmányain. Mirabeau, ki semmi eszközt sem vetett meg befolyása biztosítására, részt vett mindkét clubban és örömmel fogadta megválasztatását a jakobinus társaság elnökévé.

A még Párisban megmaradt királypárti képviselők is társaság alapítása által akartak hatni szélesebb körökre és a Feuillantsok (bernardinusok) klastromában külön clubot alapítottak. De bár Malhouet nagy tekintélynek örvendett és bár a club kenyeret osztatott ki népszerűségének emelésére, nem fejlődhetett az uralkodó hangulat ellenére s nem állhatott ellen a tömeg gyakran tettlegességig menő támadásainak. E bántalmazások annyira ismétlődtek, hogy a városi tanács 1791 elején e társaságot feloszlatta. Hasonló lett volna a jakobinus társaságnak is sorsa, mely szálka volt a rend minden barátjának szemében, de nem volt már hatalom, mely a feloszlatást végrehajtsa.

Tévedés tehát azt hinni, hogy a jakobinusok clubja kezdettől fogva demokratikus, vagy épen köztársasági lett volna. Ellenkezőleg, eleinte egész működése az udvar, a reactio és a kiváltságok ellen irányult és nem tért el a diadalmas harmadik rend érdekeinek védelmétől. Ezért a szélsőket nem is elégítette ki. A demokraták, kik az emberi jogok megsértését látták abban, hogy az alkotmány csak a vagyonosabbaknak ad politikai jogot, külön társaságot alapítottak «az ember és a polgár jogainak clubja» czím alatt és a Ferencz-rendiek klastromában (Cordeliers) tartották hangos összejöveteleiket. Innen 1791 májusban elűzte őket a városi hatóság, de a club megmaradt és mindvégig tanyája maradt a forradalom legtulzóbb elemeinek.

Mindezen társaságoknak egy volt a czélja: a nemzet egyesítése, egyesítése az ő elveik szolgálatában. Az alkotmány már lerontotta a régi rendi és tartományi választófalakat: az egységes, a souverain nemzet egyedül döntött sorsa fölött. Ez egység és összetartás ápolása volt akkor a legfőbb politikai feladat és ezt szolgálta az első nagy nemzeti ünnep: a foederatio.²⁴¹

Mióta Lafayette és Bailly személyében a szabadelvű polgárság uralkodott úgy az udvar, mint a proletariatus fölött, mióta Párisban és csakhamar az egész országban ellenállhatatlan hatalommá vált a nemzetőrség, egymást érte az eskü és kötelezés. Maga a nemzetgyűlés járt elől, midőn letette hires esküjét az alkotmány megalapítására. Az esküben a republicánus erkölcsre való hivatkozás mellett nem hiányzott a lovagias büszkeségre valló appellatio sem: ez magyarázza meg nagy divatát. Egymásután letették hát Francziaország községei az esküt a nemzet, a törvény és a király iránti hűségre s a közlelkesedés e pillanatában alig gondolhatott valaki arra, a kötelességek minő összeütközése származhatik belőle. A philosophia szerint elég volt az őszinte jóakarat minden rossznak eltörlésére és ki kételkedett volna ebben? Az előbbi vallásos kötelességnek, a loyalitásnak, a polgári összetartozásnak helyébe most ez az egy kötelesség, az eskü lépett. Meg is újították minden lehető alkalommal nagy ünnepélyek, puskaropogtatás és szép beszédek közt.

Délkeleti Francziaországban, mely már a nemzetgyűlés összehívása előtt elől járt a szabadelvű eszmékért való tusában, vette kezdetét nagyobb számú községek nemzetőreinek szövetsége: az élelem szabad forgalmának elősegítésére és a nemzetgyűlés rendeleteinek végrehajtására. Onnan gyorsan terjedt a mozgalom az országban, mindenütt hasonló lelkesedést szülve. Végre az egész országnak, minden francziának meg kellett ülnie a testvériesülés ünnepét. Ennek színhelye nem lehetett más, mint a forradalomnak, a nemzetgyűlésnek és a királynak székhelye: Páris. Bailly tette meg junius elején az erre vonatkozó indítványt, melyet a gyűlés lelkesedéssel fogadott.

Julius 14-ét, a Bastille elfoglalásának évfordulóját tűzte ki a szabadság, egyenlőség és testvériség ünnepének napjáúl. Szinhelyül a Mars mezeje volt rendelve, ugyanaz a hely, honnét egy évvel előbb az udvar által összegyűjtött katonaság fenyegette a várost és a szabadságot.

E mezőt, mely körülbelül 800 méter hosszú és megfelelő széles, jobbról-balról magas fák szegélyezik. Ott kellett emelkedni azon nagy állványnak, hol a király és a nemzetgyűlés, minden jelenlevő szemeláttára, leteszi az esküt az alkotmány fentartására. Négyszázezer nézőre számítottak, képviselve kellett lennie minden községnek, minden nemzetőrségnek, a sereg minden részének. Több lábnyi mélységben el kellett hordani a földet lépcsők építésére. Tizenhétezer munkást fogadtak, kinek a zavarok miatt nem volt más dolga, «de a zsoldos munka nem haladt».

«A párisiak attól kezdtek tartani, hogy a mező nem készül el julius 14-ére, pedig az emlékezetes napról nem akartak lemondani. Akkor látták, mily nagy a szabadság iránti szenvedély. Maguk a polgárok vállalták el a munkát. A város minden részéből jöttek ásóval, kapával, zenekisérettel, nejeikkel és leányaikkal. Még a papok és szerzetesek sem maradtak el. A külön czéhek együtt dolgoztak szabadságot hirdető jelvények alatt. Csakhamar elkészültek köröskörül a lépcsők, közepén pedig a haza felséges oltára emelkedett. Gyenge és előkelő nők dolgoztak ott ásóval és kapával kezökben, az anyák elvitték gyermekeiket.»

«A vidékről összesereglő szövetségesek sem maradnak veszteg. Néhány nap alatt elkészül a nemzeti szertartásra a legnagyobb szintér, melyet valaha emberi kéz alkotott.»²⁴²

Ez ünnepély a kor szellemében egyesíté a pogány szertartásokat a katholikusokkal. A tér közepén antik oltár emelkedett, a mely körül a király, családja, a nemzetgyűlés és a polgári tanács foglaltak helyet. Sorban, zászlói alatt állottak a départementok küldöttei, még nagyobb körben a sereg és nemzetőrség képviselői. Talleyrand, az alkotmányos autuni püspök, teljes díszben ment fel az oltárhoz, mellette négyszáz pap, fehér miséző ruhában, háromszinű övvel szolgált az istentiszteletnél. A misét katonai zene kisérte. Utána a püspök megáldotta a királyságnak és a départementoknak zászlóit.

Először Lafayette, a nemzetőrség vezére tette le az esküt a haza oltárán minden foederatus és a sereg nevében. A nemzet, a törvény és a király iránti hűség és az alkotmány fentartása mellett a testvériség feloldhatatlan köteléke is összekapcsolta őket. Azután esküdött a nemzetgyűlés elnöke, a nemzetgyűlés, végre maga a király e szavakkal: «Én, a francziák királya, esküt teszek, hogy az alkotmány által reám bizott hatalmat a nemzetgyűlés által elrendelt és általam elfogadott alkotmány fentartására fogom fordítani.» A királyné karjára emelte kis fiát, mondván, hogy anyjával együtt az is osztozik a közös érzelmekben.²⁴³ Nemcsak minden jelenlevő tette le az esküt végtelen örömrivalgással, hanem ugyanazon időben az otthon maradottak is Párisban és egész széles Francziaországban. Az öröm és lelkesedés nem ismert határt. Az egész élet lakomává, ünneppé látszott válni. A Bastille helyén ily feliratot alkalmaztak: itt tánczolnak.

Akkor senki sem kételkedett e nemzeti enthusiasmus őszinteségében és általánosságában. El látszott temetve lenni mindaz, a mi régente, a szövetség előtt megoszlást okozott a nemzetben. «Nincs már tartományi ellentét, az anjoui és bretón szövetségesek azt írják, hogy többé nem lesznek sem anjouiak, sem bretónok, hanem csak francziák. Nincs többé vallásos viszály: déli Francziaországban, Alais közelében a plébános és a protestáns pap összeölelkeznek az oltárnál és kölcsönösen egymásnak engedik át az első helyet templomaikban. Nincs többé rang- és rend-különbség. St. Andéolban két, 93 és 94 éves aggastyánt tiszteltek meg a megbizással, hogy legelőbb tegyék le az esküt, az egyik nemes, a nemzetőrség ezredese, a másik egyszerű földmívelő.»²⁴⁴ «E pillanatokban megenyhül a harag, enged a gőg, mindenki egyaránt élvezi a közös boldogságot, mindenki büszke a közös méltóságra. Miért feledik el oly gyorsan az egyetértés e mély gyönyörét? Annyi szívszaggató jelenet után, mielőtt még borzasztóbbaknak elbeszélésébe fogna, szivesen állapodik meg a történetíró e gyorsan muló óráknál, melyekben csak egy érzelem: a közjó szeretete honolt minden kebelben.»²⁴⁵

Az emigratio. A király szökése.

De hát ki ellen szól ez az egyesülés, az egyetértésnek ez a látványos tüntetése? Hol az ellenség, mikor minden lélek összeolvad az új vivmányok élvezésében?

Az ellenség bent van az országban, mindazokban, kik még mindig reménylik a régi állapotok visszatérését; ott van a határokon. Mert azok nagy része, kiket sértett és fenyegetett a diadalmaskodó mozgalom, kivándoroltak s a külföldön kovácsolják a fegyvert a szabadság ellen.

Magában véve sem katonailag, sem politikailag nem lett volna nagyon jelentékeny a kivándorlás. Fontossága mégis kétségbevonhatatlan s pedig két irányban: először, mert előidézi és sokban igazolja a hazafiak további izgatását s nem engedi megnyugodni a kedélyeket, másodszor, mert fentartja összeköttetéseit az udvarral, a királylyal s azt megnyeri a maga részére.

Mindjárt a Bastille bevétele után a külföldre menekültek azok, a kiket a Palais Royal proscribált: az artoisi gróf s a Polignacok. Nyomukba jönnek a vidéki nemesek, kik ellen fellázadt a parasztság, kiket aristokratáknak néz a városi nép s üldözőbe vesz a helyi jakobinus klub. Nem is képzelhették el, hogy azok, kiket nemcsak előjogaiktól fosztottak meg, hanem vagyonuk nagy részétől is, kiket halállal fenyegettek, őszintén belenyugodjanak a dolgok új rendjébe. Az emigratio tagjai ott voltak Olaszországban, hol Turin, az artoisi gróf apósának, a sardiniai királynak székhelye, volt központjuk, Svájczban, hol nagy számuk egyszerre felszöktette a lakbéreket s különösen Koblenzben. Itt, a trieri érsek városában, tábort ütöttek a fiatal emigransok. Diszes egyenruhában készültek háborúra hazájuk ellen, keresztes háborúra szólították Európa összes udvarait s nem beszéltek másról, mint a csőcselék megszalasztásáról és a lázadóknak példás megbüntetéséről. Eszterházy Bálint gróf emlékiratai leírják nagy reményeiket, és terveiket és apró cselszövényeiket egyaránt.

Tudjuk, minő hitetlen volt ez az előkelő világ. De az új alkotmány, az az erős mozgalom, melyet a papok polgári alkotmánya s esküje keltett, ebben nagy változást idézett elő. A nem esküvő papok hivei, kik igen nagy számmal voltak és Jalésban, a Cevennekben, a vallásos harczok classikus földjén, már 1790 szeptemberben táborba gyűltek, összeköttetésbe lépnek az artoisi gróffal. Az emigratio akkor kezdi meg a vallásos szinlelést.

A király őszintén, lelke mélyéből volt vallásos és ezt a gyenge embert, ki minden külső befolyásnak tehetetlenül engedett, csak lelkiismerete hozhatta ellentétbe a nemzetgyűléssel. Az egyházra vonatkozó törvényeket csak hosszú huzavona után erősítette meg. Külsőleg alkotmányos király marad, de reservatio mentalissal él, úgy mint annak idején Rudolf császár a bécsi béke elfogadásakor. Titokban kijelenti, hogy fogoly, ki csak kényszerűségből enged a nemzetgyűlésnek. Ha pedig fogoly, módját kell keresni a menekülésnek. Ezt már előbb is szükségesnek tartották, maga Mirabeau is ajánlotta, most lelkiismereti szabadságának korlátozása egészen ezen irányba sodorta a szerencsétlen fejedelmet. Mária Antónia már 1791 február 3-án és 10-ikén mint bizonyosról és szükségesről szól e szándékáról Mercyhez írt leveleiben.

Ugyancsak a vallásos kérdés adott alkalmat a népnek is annak megmutatására, hogy valóban fogoly a király. XVI. Lajos mint magánember, csak nem-esküdt, orthodox paptól várhatta lelkiismerete megnyugtatását. Nyilvánosan, Párisban nem akart ellenkezni a nemzetgyűlés határozataival és azért St. Cloudban készült megülni husvét ünnepét. A nép e távozásban a szökés előkészületét látta. A király már kocsiján ült, de a csoportosuló tömeg nem engedte elindulását. Lafayette és Bailly hivatalos tekintélye hajótörést szenvedett. Tüzes szónokok megmagyarázták a nemzetőrségnek, hogy e távozás a polgárháború kezdete, és a nemzetőrség, nemcsak, hogy szét nem oszlatta a tömeget, hanem maga is szitkozódott a király s különösen a királyné ellen. Igaz, mondták, hogy törvénytelenséget követünk el, de a haza megmentése az első.²⁴⁶ A király és családja a Tuileriákban maradt és kénytelen volt esküdt papnak miséjét hallgatni. (1791 ápr. 18.) Két nappal később a királyné azt írta Mercynek, hogy már nem halasztható a távozás, mert élete folytonos veszélyben van és a kastély őrségében sem lehet bizni.

Mennél erősebb volt a királyi pár elhatározása, hogy elmenekül, annál inkább meg kellett tenni mindent a gyanu eloszlatására. Ezért XVI. Lajos a nemzetgyűlésnek arról panaszkodik, hogy nem tartják eljárását őszintének, mivel szembetűnő, hogy nem szabad. Egyuttal pedig külügyministere, Montmorin gróf, tudatta az udvarokkal, hogy a király szabad s őszintén csatlakozott az alkotmányhoz. Ennek megvolt az az eredménye, hogy még a baloldal is királypárti lett, a nemzetőrség pedig újra hűséget esküdött Lafayettenek.

A szökésnek, még ha sikerül is, csak úgy lehet nagy politikai jelentősége, ha a megmenekült király oly seregre talál, mely őt visszaviszi Párisba, ugy, hogy ő dictálhassa az új alkotmányt. Csakhogy a katonaság nagy része meg volt nyerve az új eszméknek és a foederatio szorosabb viszonyba hozta az egyes ezredeket is a közvéleménynyel. Hiába, plebejusok voltak, forradalom reájok nézve még inkább jelentette a szabadságot, az előmenetelt, mint a polgárokra nézve. Különösen a tüzérek voltak erősen demokrata érzelműek. Kijelentették, hogy ha a király menekül, az első lövést kocsija ellen intézik, a másikat tisztjeik ellen. Ezért az udvarhoz hajló generálisok nem is birtak csapataikkal. Kivétel némileg csak Bouillé gróf, a metzi parancsnok, Lafayette sógora, ki 1790-ben erőszakkal verte le lázadó katonáit, s ki azóta legalább a lovasságára s gyalogsága nagy részére számíthatott. Vele állapította meg a király a szökés részleteit. A czél Montmédy vára a belga határon, hol szükség esetén az osztrák sereg is rendelkezésre áll. Az előkészítést Fersen Axel svéd gróf vállalta magára, a királyné próbált s önfeláldozó híve, az egyetlen, kit talán kegyeibe fogadott. Május 27-én értesítették a tábornokot, hogy junius 19-én lesz az indulás, Boullé azonnal intézkedett, hogy Chlonstól a határig megbizható csapatok kisérjék a királyt. Kisérőül pedig egy erélyes és ügyes urat, D’Agoult grófot rendelte a királyi család mellé.

Ismét, mintegy végzetszerűleg, az udvar megcsontosodott szokásai tartották fogva a szerencsétlen királyi családot. Az eredeti terv szerint a királyi páron kívül két gyermeköknek, Erzsébetnek, a király nővérének és D’Agoultnak kellett volna a kocsiban helyet foglalni. De a királyi gyermekek nevelőnője, Tourzelné, nem mondott le jogáról, hogy a királyi kocsiban üljön, és így d’Agoultnak el kellett maradni. Csak junius 20-ának éjjelén indúltak útnak, egyenkint lopódzva ki a kastélyből, melyben a nemzetőrség őrködött. Sok baj után találkoztak, és minthogy uti levelök, melyen mint orosz utasok voltak megjelölve, egészen rendben volt, békén folytathatták útjokat Chlonsig. Azontúl a Bouillé által felállított csapatokra kellett volna bukkanniok, de azoknak elhelyezése annyira gyanus volt, hogy az óvatos tábornok kénytelen volt őket visszavonni. A király, komornyiknak öltözve többször kiszólt a kocsiból, a katonák után kérdezősködve, és többen felismerték, de nem szóltak. Ste. Ménehouldban, hová este 7 és fél órakor érkeztek, a király a lovak váltásánál körülnézett, nem talál-e valami titkos útbaigazítást. A postamester fia, Drouet, felismerte, és azonnal elhatározta, hogy megakadályozza a király szökését. Gyorsan lóra kapva, a legrövidebb úton előre ment a legközelebbi postaállomásra, Varennesba, hírt vinni a király árulásáról.

E kis városba, mely már csak három állomásra van a határtól, éjfél tájban ért a kocsi. Az előre meghatározott terv ellenére senki sem várta ott a királyt. A várost két részre osztja az Aire folyó, a király a felsőben állapodott meg, mely közelebb esik Párishoz, az előfogat pedig a tulsó, alsó városban várt reá. Nyugtalanul járt házról házra kérdezősködni az előfogat után. Utoljára elhatározzák a továbbmenést. E tartózkodás alatt megérkezett Drouet. Gyorsan fellármázott néhány polgárt, és a hid bejárásánál, melyet eltorlaszoltak, várta királyát. Felszólítására az utazóknak le kellett szállania: a király eltiltotta az őt álruhában kisérő három testőrnek fegyverök használását. A város előljárójához, egy Sausse nevű fűszereshez vezetik az utasokat, utilevelök megvizsgálására. Ezalatt fegyvert fog a városnak és vidéknek nemzetőrsége. A király előbb tagadja kilétét, később pedig kezén fogva az előljárót, kéri mint polgárt, bocsássa őt szabadon és mentse meg azáltal családját és Francziaországot. A királyné majd kér, majd parancsol, a szegény polgárok szive megesik ennyi fenségnek és szerencsétlenségnek látásán. Csak az előljáró neje nem akar tudni kegyelemről. Lassan folynak a perczek, a királyi család hiába reményli Bouillé katonáinak megérkezését. A közelben levő huszárok a nép pártjához csatlakoztak. Utoljára is az előljáró házánál kell tölteni az éjet, mialatt a Bouillé által gyorsan odarendelt hadosztály leküzdhetetlen ellenállásra talál az eltorlaszolt hidnál. Álomra dőlnek mindnyájan az egyszerű polgári házban, csak Mária Antonia marad ébren. Lelke előtt megjelent a boldog mult és a fenyegető jövő. Szép szőke haja az éjjel megőszült. Reggel a nemzetőrség visszakisérte foglyait Chlonsba. Bouillé kész volt erőszakkal kiszabadítani királyát, de a nemzetőrség gyülekezése és az egész nép forrongása utját állotta terveinek. Látta, hogy minden elveszett és átmenekült Luxemburgba. A provencei gróf, ki más úton járt, mint királyi bátyja, szerencsésen átjutott a belga határon.

Párisban junius 21-ének reggelén terjedett el a király távozásának hire. Az aristokraták és jakobinusok egyaránt örvendettek rajta: az előbbiek, mert az ellenrevolutió kezdetét remélték, az utóbbiak, mert elmozdítva látták a legnagyobb akadályt, a mely hazájukat a respublicától elválasztotta. Lafayette csak nehezen csillapíthatta le az őt együttjátszással és a szökés elősegítésével vádoló nemzetőrséget. Gyors elhatározással kijelenteté, hogy a királyt úgy szöktették el, és mindenfelé futárokat küldött elfogatására és visszahozására. A nemzetgyűlés magáévá tette a fictiót, mely megengedte a király visszahozását, de nem tette szükségessé trónvesztéssé nyilvánítását. Magához ragadott minden hatalmat, maga elé hívta a ministereket, kik ezentul csak neki voltak felelősek. A király egy manifestumot hagyott hátra, melyben az iránta tanusított bánásmódot mondta távozása okának. Távol a nemzetgyűlés és a klubok zsarnokságától, szabadon fog intézkedni a vallás visszaállítása, a királyi hatalomnak és az igazi szabadságnak megszilárdítása felől. Ez eljárással szemben egész jogosultnak látszott a jakobinusok terve, hogy egyszerre mondják ki a király letételét. Hanem nagy volt még a monarchikus párt, nem akartak meghasonlást, melőtt bizonyosan nem tudták a király sorsát, és az indítvány, mely ellen egyaránt szónokolt Barnave és Lafayette, még a forradalmi társaságban sem nyert többséget. A nemzetgyűlés kijelenti a nemzet szine előtt, hogy a királyt úgy vitték el, és tiltakozott manifestuma ellen, melyet azok mondtak a király tollába, kik leküzdötték népe iránti szeretetét. A király elfogatásának hirére pedig három biztost küldött ki, Barnaveot, Pétiont és Latour-Maubourgot, hogy kisérjék, védjék és hozzák vissza a királyt.

Még a Champagneban találták a királyi kocsit, mely lassan jött vissza, nemzetőrök által kisérve, kitéve az összecsődülő nép gúnyjának. Barnave és Pétion, kik a baloldalhoz tartoztak, a királyi kocsiban foglaltak helyet, míg az alkotmányospárti Latour-Maubourg egy második kocsiba vonult vissza. A két követ egészen különböző eljárást követett. A finom műveltségű Barnave őszintén megsajnálta a szerencsétlen családot és minden módon vigasztalta az egészen elcsüggedt királyt. A királyné bámulattal szólott később is az egyszerű szegény ügyvédről, kitől ily finomságot és előzékenységet oly nehéz viszonyok között nem várt. Pétion ellenben dicsőséget látott abban, hogy pórias viselkedése és durvasága által emlékeztesse a foglyokat állapotukra és a respublica közeledésére. Politikai beszélgetésben nyiltan megmondá, hogy a köztársasági államformának adná az elsőséget, ha hazáját elég érettnek hinné.²⁴⁷ A király azóta nem szólt hozzá és csendben folytatta útját. Junius 25-én este érkeztek meg Párisba. A nemzetgyűlés őrizetet rendelt a királyi kastélyba, a nép hidegen, majdnem megvetéssel fogadta uralkodóját. Napiparancsul kiadták, hogy a ki a királyt üdvözli, megverik, a ki sérti, felakasztják. Így tért vissza XVI. Lajos a Tuileirákba, honnét annyi reménységgel távozott. Igen szigorú felügyelet alatt tartották, és az őrtálló tisztek még a királyi család éjjeli nyugalmát sem kimélték, hogy meggyőződjenek, nem tettek-e újra szökési kisérletet.

A futás és a királyi manifestum mindenkorra véget vetett a király őszinteségébe és alkotmányos érzésében vetett hitnek. Addig lehetett különbséget tenni közte s reactionarius családja és udvara közt, de most, miután XVI. Lajos késznek nyilatkozott megsemmisíteni az alkotmányt, melyre esküt tett, e megkülönböztetésnek nem lehetett már alapja. Az alkotmányos kormány lehetetlenné vált, mert hogyan működhetik együtt a nemzetgyűlés a királylyal, ha az más alapon áll, mint a nemzet? A helyzetből nem következhetett más, mint a királyság megsemmisülése. A köznép már mindenütt elkezdte rombolni a királyi méltóság jelvényeit. A nemzetgyűlés pedig, mely még nem mondott le a monarchiáról, kötelességének tartá felfüggeszteni a király alkotmányos hatalmát mindaddig, míg az alkotmány műve be nincs fejezve. A jobb párt, számra 290-en, e szavazás után kilépett a nemzetgyűlésből. Pedig a varennesi esemény után a képviselők többsége nem igen tehetett másként. Elég volt, hogy az alkotmányon magán lényegében nem változtatott. Ezt a közvélemény ellenére is meg akarta tartani monarchikusnak. A királynak, ki manifestuma által nyiltan kijelenté, hogy mennyire ellenére van az alkotmány, és ki futása által megerősített minden gyanút, befolyást engedni tovább is az alkotmányos munkára, egyenlő lett volna annak megsemmisítésével. A közvélemény tulajdonkép már akkor kezdte meg a király elleni pör tárgyalását, de a nemzetgyűlés ragaszkodott a királyi sérthetlenség elvéhez. Visszariadt a tróntól való megfosztás és az esetleges törvényszéki eljárás következéseitől Francziaországban és Európában.

Párisban ekkor hallatszott először szabadon e kiáltás: éljen a köztársaság. A nemzetgyűlés vitáinak hatása alatt a jakobinus klub folyamodást készített elő, hogy tekintsék úgy, mintha a király lemondott volna. Midőn a gyűlés jul. 16-án elhatározta, hogy a királyt nem helyezi vád alá, a jakobinusok elállottak e szándéktól. De a cordelierk felkarolták e tervet, és 6000 aláirót szereztek a Brissot által szerkeztett kérvénynek. Másnap nagy tüntetést rendeztek Mars mezején. Danton volt a felolvasó. Ez egyszer Lafayette erélyesen lépett fel. Miután nem sikerült a tömeg békés eloszlatása, felolvastatta a hadi törvényt és a tömeg közé lövetett. Többen elestek: a polgárság legyőzte a proletariatust. De sem Lafayettenek, sem Bailly polgármesternek nem bocsátották meg soha a «marsmezei vérengzést». E csapás üdvös hatása alatt a nemzetgyűlés aránylag békén fejezheté be az alkotmány átdolgozását. Még egyszer kisérletet tett a mérsékelt alkotmányos párt a királyi hatalom emelésére, sőt még felső-ház felállításáról is volt szó, de a tervet el kellett ejteni, mert a jobb párt, mely az emigransokkal tartott, megtagadta beleegyezését. Sajátságos rövidlátással inkább tartottak a szabadelvű monarchiától, mint a fenyegető demokratikus köztársaságtól. Így aránylag csak csekély változtatásokat tettek. Az alkotmány művének befejezése után azt megerősítés végett a király elé terjesztették, kinek e czélra visszaadták minden alkotmányos jogát. A nemzetgyűlés elnöke 60 követtel ment a királyhoz, fáklyák kiséretében, átvinni az alkotmány okiratát, mint egy uj szentírást (szept. 3.). XVI. Lajos hosszasabb meggondolás után elfogadta az alkotmányt, mit sógora Leopold császár is tanácsolt. Válaszában kifejti eljárásának okait, és kijelentvén, hogy az alkotmányt meg fogja védeni minden külső és belső ellenség ellen, általános amnestiára szólítja fel a nemzetgyűlést, hogy a belső béke teljesen helyreálljon.²⁴⁸ A nemzetgyűlés még két intézkedéssel egészítette ki az alkotmányt. Avignont és vidékét, mint Vaucluse departementot Francziaországhoz csatolta, és a zsidóknak megadta a teljes polgári jogot. Másnap, szeptember 14-ikén, megjelent a király a nemzetgyűlésen udvarával együtt és letette az esküt az alkotmányra. Francziaország jövője szebb színben kezdett feltünni, az alkotmányos szabadság megalapítottnak látszott. A nemzetgyűlés egyik utolsó határozata, mely a kluboknak megtiltja az együttes politikai fellépést, az utolsó veszély ellen is megoltalmazni látszott az annyi viszontagság és fáradság árán nyert és az állami renddel még megegyeztethető szabadságot. Szeptember 30-án oszlott szét ez a gyűlés, mindenesetre egyike a legnevezetesebbeknek az emberiség nagy seantusainak történetében. Úgy gondolták, és hivatalosan is megirták, hogy nemcsak megindította, hanem be is fejezte a forradalmat.

183. Buckle, Proximative Causes of the french rovolution. 208. l. ^[VISSZA]
184. Taine, Révolution I. 4–5. l. ^[VISSZA]
185. Tableau de Paris, III. 236. ^[VISSZA]
186. U. o. I. 52–59. ^[VISSZA]
187. Goncourt, Histoire de la société franaise pendant la Revolution. 21–24. l. ^[VISSZA]
188. Tableau de Paris 268–272. ^[VISSZA]
189. U. o. I. 190–200.^[VISSZA]
190. Taine 1. m. 39. l.^[VISSZA]
191. Camille Desmoulins. Par Jules Claretie.^[VISSZA]
192. Vivenot, Quellen zur Geschichte der deutschen Kaiserpolitik Oesterreichs, I. k. Mercy d’Argentean levele. I. 33., 332. ^[VISSZA]
193. Mme de Stal, Considérations sur la Révolution franaise. I. 233–4. A híres írónő Neckernek volt leánya.^[VISSZA]
194. Almanaque de la Révolution franaise. XVI. l.^[VISSZA]
195. Thiers, 1. 9. ^[VISSZA]
196. Précis. 105. l.^[VISSZA]
197. Tableau de Paris. III. 288–9. ^[VISSZA]
198. Taine, La Révolution. I. 56. ^[VISSZA]
199. Précis. 108. ^[VISSZA]
200. Mignet, I. 122–123.^[VISSZA]
201. Necker, Mémoires, II. 14. ^[VISSZA]
202. Mme de Stal, Considérations. I. 353. ^[VISSZA]
203. Goncourt, i. m. 59. l. ^[VISSZA]
204. Taine, La Révolution. 99. l. ^[VISSZA]
205. Taine, u. o. 164.^[VISSZA]
206. Dahlmann, Geschichte der franz. Revolution. 251. ^[VISSZA]
207. Thiers, I. 39. ^[VISSZA]
208. Duquesnoy, i. m. I. 267.^[VISSZA]
209. Almanaque XX. Duquesnoy. I. 310. Az iró panaszkodik a türelmetlenségre, mely csak alkalomra vár, hogy újabb Sz. Bertalan-éjt idézzen elő. Különösen szerencsétlennek tartja a törvény azon megállapítását, hogy a vallásos vélemény is szabad, ha nyilvánítása nem zavarja a törvényes rendet. Szerinte, hol uralkodó vallás van, nem is lehet igazi szabadság.^[VISSZA]
210. Necker, Mémoires. II. 41. ^[VISSZA]
211. Taine, La Révolution I. 116., 117.^[VISSZA]
212. Abban az ídőben, midőn mindenki a legjobb alkotmány tervén törte a fejét, egy követ egyszerűen ezt a két czikket írta: «1. §. Minden franczia erényes lesz. 2. §. Minden franczia boldog lesz.» ^[VISSZA]
213. Malhouet szavai 1789. aug. 3-án. Aulard 1. m. 42. l. ^[VISSZA]
214. Déclaration des droits de l’homme et du citoyen. Mellékelve a franczia alkotmányhoz.^[VISSZA]
215. Précis de l’histoire, 130. lap. ^[VISSZA]
216. Ime itt kezedben a leveses tál. Ha a király azt mondja: veto, ki kell önteni. Így magyarázta az egyik a másiknak. ^[VISSZA]
217. La Constitution franaise, decrétèe par l’assemblée nationale constituante. Acceptée par le Roi le 14 septembre 1791. Titre. III. Article premier 17. l. ^[VISSZA]
218. Így szól: Hűséget esküszöm a nemzetnek, a törvénynek és a királynak és hogy a nemzetgyűlés által hozott alkotmányt minden erőmmel fenntartom. ^[VISSZA]
219. A nemzetgyűlésen már nevettek, ha valaki utasításait emlegette. ^[VISSZA]
220. Constitution, 8. l. ^[VISSZA]
221. Protestation de M. Bergasse contre les assignats-monnoie.^[VISSZA]
222. Thiers I. 67. ^[VISSZA]
223. Observations aux représentants de la Nation sur l’abolition de la Loterie, avril 1790. ^[VISSZA]
224. Mignet, Notices historiques, Roederer 38. l.^[VISSZA]
225. Ld. Mortimer Ternaux, La Terreur. I. kötet, függelék. La Constitution civile du Clergé. ^[VISSZA]
226. Taine, 237–8. ^[VISSZA]
227. Considérations 1. 336. ^[VISSZA]
228. Lamartine, Histoire des Girondins. 234. ^[VISSZA]
229. Sybel, 104. jegyzet.^[VISSZA]
230. Oeuvres de Camille Desmoulins, I. 12. ^[VISSZA]
231. Levele Leopoldhoz, 1789 okt. 19.^[VISSZA]
232. Taine, 137–8.^[VISSZA]
233. Considérations, I. 346. Mme Stal, mint a minister leánya, itt saját tapasztalatából beszél.^[VISSZA]
234. Précis d’Histoire. 167. ^[VISSZA]
235. Louis de Loménie, les Mirabeau. I. 12. ^[VISSZA]
236. XI. k. 606. l. ^[VISSZA]
237. Dohm, Denkwürdigkeiten. ^[VISSZA]
238. Michelet, XVII. k. 347. l.^[VISSZA]
239. Lamartine, i. m. 4., 5. l. ^[VISSZA]
240. Bizalmas levelezése La Marck gróffal e tények legfőbb forrása. ^[VISSZA]
241. A név megválasztására kétségtelenül hatása volt az amerikai példának. Ott foederatusok alatt Washington pártját értették, vagyis azokat, kik a központi hatalmat akarják erősíteni az egyes szövetséges államokkal szemben.^[VISSZA]
242. Précis, 183–5. l. Ez a későbbi történetírók forrása.^[VISSZA]
243. Mignet, 214–216. ^[VISSZA]
244. Taine, I. 286. ^[VISSZA]
245. Thiers, 70–1. l.^[VISSZA]
246. Précis, 236. l. ^[VISSZA]
247. Pétion elbeszélését közli Mortimer Ternaux. Terreur. I. k. függelékében. Az oktalan ember azt képzelte, hogy Erzsébet herczegné el akarta őt csábítani.^[VISSZA]
248. Lettre du roi a l’assemblée nationale le 13. septembre 1791. ^[VISSZA]