IV. Fülöp spanyol király.
Velasquez 1625-ből való képének hasonmása. Eredetije Firenzében a Palazzo Pittiben.
XVI. FEJEZET.
A franczia hegemonia és a királyi absolutismus megalapítása.
Spanyolország belső viszonyai. – Az olasz ügyek. Veltlin és Mantua. Németalföldi háború. – Richelieu közbelépése. A spanyol birodalom felbomlása. – A háború befejezése. – A pyrenaei béke. – Mazarin belső kormánya. A fronde.
Spanyolország belső viszonyai.
IV. Henrik alatt Francziaország mintegy függetlenségét és vele egyenjoguságát vívja ki a spanyol monarchiával szemben. A nagy királyt halála megakadályozta abban, hogy levonja uralmának, Francziaország megerősödésének és az ellenfél fokozódó gyöngeségének katonai következését. Utána XIII. Lajos kiskorúsága idején Francziaországnak békére volt szüksége és különben a valláson kívül a dynastikus érdek is odalánczolta a spanyol politikához. Spanyolország újra félelmes, hatalmas. A Hollandiával kötött béke időt és alkalmat enged neki erejének gyüjtésére, szoros összeköttetése a német Habsburgokkal is nagy hasznára van, s tekintélye emelkedik azon arányban, a mint a császár fegyverei győznek.
Csakhogy Spanyolország az aránylagos nyugalomnak ezt a korszakát önmagának további gyöngítésére alkalmazta.
III. Fülöpben (1598–1621) már jelentkezik a spanyol Habsburgoknak közmondásos degeneratiója. Nem érdekli semmi, egészen elfoglalja lelkét a szertartás, komoly munkára képtelen. Csak akkor jön tűzbe, ha vallásról van szó. A mellett atyja rosszul nevelte, szigorúan tartotta, úgy, hogy alig mert valaki közeledni hozzá. Csak kamarása, Denia őrgróf érdeklődött iránta. Mihelyt Fülöp trónra lépett, Lerma herczegévé és birodalma korlátlan urává tette meg ezt a hű emberét. Meghagyta, hogy a herczegnek a kezeirását ép úgy tiszteletben tartsák, mint a magáét.513 Pedig Lermának nem volt más érdeme, mint finom, udvarias modora. A király kötelességének tartá rendesen megtartani audientiáit, de hozzá alig jött valaki. A herczeg előszobái ellenben mindig tömve voltak kérelmezőkkel, mert minden méltósággal és tisztséggel a kegyencz rendelkezett. A mellett mindenki tudta, hogy minden kegynek minden kinevezésnek megvan a maga megszabott ára. Még a külföldi hatalmak követeinek is vesztegetéshez kellett fordulniok, ha valamit el akartak érni.514
Nemcsak a kincstár nyögte ezt az eljárást, hanem az egész közigazgatás és kormányzás. A hivatal vevője csak arra iparkodott, hogy hasonló eljárással minél hamarább visszaszerezze a vétel árát. Az egész törvénykezés meg volt romolva, hisz az ellenőrzést az gyakorolta, kit «Spanyolország legnagyobb tolvajának» neveztek. A korlátlan minister fölött, a római Caesarok példájára emlékeztető módon korlátlanul uralkodott egy felszabadított rabszolgája, Pedro Franqueza. A velenczei követ szerint nem orczátlanságnak, hanem kötelességnek tartották őt megvesztegetni. Neje és fiai is kinyujtják kezöket, azután következnek hivatalnokai, inasai, ajtónállói és mindegyik kivánja a maga részét.515
E rablási rendszernek volt is látszatja. Lerma évi jövedelmét 1598-ban 10,000 tallérra, 1610-ben 700,000-re becsülték. Bár sokkal nagyobb pompában élt, mint maga a király, drágaságainak, ruháinak és butorainak értékét 6 millióra becsülték. Mennyit lehetett volna elérni ennek felével, ha komoly gazdasági vagy politikai czélokra fordítják! Pedig láttuk, hogy az állam kincstára ki van merülve, a hadsereget nem fizetik és Spinola a maga pénzén viseli e nagy háborút Hollandia ellen.
Lerma az egyházat sem kimélte. Letetette a toledói érseket, hogy unokaöccsét emelje Castilia primási székébe. De a nemzet fanatismusa előtt ő is meghajolt. A castiliaiak vallásos szenvedélye viszi arra a kormányt, hogy ily viszonyok közt, midőn már csak a becsületes munkával történt pénzszerzést szégyenlik, kiüzze a különben is annyira megfogyott munkás- és iparos-lakosságnak ilyen jelentékeny részét.
A moriszkók II. Fülöp által nagy elnyomást szenvedtek, de azért békén megmaradtak az országban. Még ottlakásuk is szálka volt az egyház szemében. Bizonyos, hogy sokan közülük még fentartják emlékét őseik vallásának. A valenciai érsek, kinek megyéjében a népesség jelentékeny részét tették, 1602-ben emlékiratot adott át a királynak ellenök. Ebben kifejti, hogy az országot ért minden csapásnak oka ezen hitetleneknek jelenléte az országban. Nem is lehet előbb számítani az ég segítségére, míg az utolsó apostata el nem hagyja az országot. Ki kell tehát űzni mind, csak egy részét hagyva meg gályarabnak, vagy küldve munkásnak az újvilág bányáiba. A toledói érsek még ezzel sem elégedett meg. Még a hét évnél fiatalabb gyermekeket is ki kell űzni, nem szabad egyet sem tűrni a félszigeten, inkább fel kell konczolni mind.516
A moriszkók készültek az ellenállásra. Hitrokonaiknál Afrikában és Konstantinápolyban kérnek segítséget, a spanyol birodalom nagy ellenségét, IV. Henriket is megkeresik követjeik. Az udvarnál egy nagy párt szólalt fel mellettük, a valenciai rendek csaknem fellázadtak miattuk,517 hisz a nemesség nagy része, sőt sok egyház is velök elveszti jövedelmeinek nagy részét. De a vallásos eszme oly kizárólagos uralomra jutott, hogy minden más érdeket legyőzött. Az egész nép halálos ellenségeit látta a mórokban. Azt mondták, hogy megmérgezték az olajat, melyet Valenciából ők szoktak szállítani az udvarnak. Még azon tervükről is szóltak, hogy hirtelen Madridban meg akarják támadni a királyt. A spanyoloknak a mórok ellen nyolcz századon át hagyományos gyűlölete a legmagasabb fokára hágott. Még természetfölötti tünemények is táplálták a nép hangulatát. Valencia fölött napokon át sötét és vérvörös felleg volt látható. A Boldogságos Szűznek szobra könnyeket ontott. Máshol dobok pergése, trombitaszó és fegyverzaj hallatszott, a mint a bucsusok kijöttek egy klastromból.»518
Midőn a hollandusok elleni háború végére hajlott, a kormány engedett az egyház és a nép szavának. A király így szólott Lermához: az elhatározás nagy, hajtsa végre herczeg.519 Előbb a valenciai moriszkók, majd mindannyi ellen kiadták a száműzés parancsát. Mindenki csak annyit vihetett magával, mennyit személyesen elbirt. Északi Afrikába szállították őket. A hajós nép borzasztó kegyetlenségre vetemedett a reájuk bizott szerencsétlenek ellen. A férfiakat megölték, a nőkön erőszakot követtek el, a gyermekeket a tengerbe dobták. Ennek hirére a még visszamaradottak az Al-Aguar hegységben, mely elválasztja Murcia tartományát Valenciától, fegyvert ragadtak. A spanyol katonaság legyőzte őket. A legkisebb számítás szerint Spanyolország 1/2 milliónyi szorgalmas, nagytehetségű és bátor lakossággal lett szegényebb. Az ország mezőgazdasága és pénzügye oly kárt szenvedett, melyet nagyon hosszú időn át nem birt kiheverni.
De a vallás és a származás egysége helyre volt állítva. Spanyolország megszabadult a mór hódításnak utolsó maradványaitól, azon néptörzstől, mely mindig belső ellenségnek volt tekinthető és melyre minden külföldi ellenség bizton számíthatott. A spanyol nemzeti jellem sajátossága hozta magával, hogy e kérdést csak az ország ily óriás kárával birták megoldani, a helyett, hogy a moriszkókat keresztyén bánásmód által igyekeztek volna keresztyénekké tenni, mint azt a pápa is ajánlotta.
A nemzet és kormánya a vérengzésnek és kegyetlenségnek csak vallásos oldalát látta. A királyné egy fogadalmi templomnak teszi le alapkövét, a király elzarándokol az ország védszentjéhez San Jagoba, a tudósok számítják, hogy 800 év alatt 3700 csatát vívtak a most végkép elűzött mórok ellen. Örök időkre ünnepnapot alapítottak e kiüzés megünneplésére.520
«Ha egyenlő számú koldus-barátot száműztek volna, élükön a két érsekkel, kinek oly nagy része volt a tettben, Spanyolország sorsa más, de bizonyára szerencsésebb fordulatot vett volna», mondja Motley. De ne feledjük, hogy a nagyság a nemzetnél, épúgy mint egyes embernél, bizonyos egyoldalúsággal jár. Nem fejlődhetett volna a spanyol nemzet az általa tényleg elfoglalt világtörténeti jelentőségre, ha nem uralkodnak fölötte oly kizárólagosan az egyháznak és a dicsőségnek eszméi.
Még nagy a spanyol büszkeség és ambitio, de hiányzik hozza az erő és hatalom, írja e háború lefolyása alatt Sully. IV. Henrik protestáns környezete akkor alkalmasnak tartja a helyzetet arra, hogy megtámadják a hanyatló országot, elragadják tőle Navarrát s tán Aragoniát is.521
Hanem a hollandus békekötés és IV. Henrik halála még egyszer időt engedett Spanyolországnak. De azt is csak Lerma használta fel a maga gazdagodására, hanem az ország kormányzásában és közállapotaiban nem változott semmi. Mindamellett még oly erős volt a hagyomány, a sereg ereje s vitézsége, oly bőségben folytak a kincsek az Indiákból, hogy Spanyolország e békés időszakban valóban gyakorolta azt a politikai túlsúlyt, melyet a háborúban kivívni nem birt. A franczia és az angol udvarok egyaránt áhítoztak családi és politikai szövetségre és Bécsben döntő szava volt a spanyol követnek.
Most ismét a Habsburg-család két ágának szoros kapcsolata keverte Spanyolországot háborúba. A cseh felkeléskor a madridi udvar 300,000 aranynyal segítette Mátyást, 1619-ben pedig 16,000-nyi sereget bocsátott II. Ferdinánd rendelkezésére.522 E segítségnek volt köszönhető a palotagrófság elfoglalása, ez bátorította a császárt a további végzetes lépések megtételére az ellenreformatio érdekében.
Lerma mindenkép a béke mellett volt, de a pápa és a császári követ a német ág erélyes támogatását sürgette a vallás és a dynastia érdekében. A király a castiliai tanácshoz fordult véleményadásért. Ekkor a tanács a király szemére vetette rossz gazdálkodását. Elsorolta, hogy húsz évi uralkodása alatt 54 millió tallérnyit vesztegetett el a koronajavakból és 100 milliót készpénzben. Vegye vissza kegyenczeinek adott ajándékait és inkább így töltse meg kincstárát, mint a szegény nép megadóztatásával. Még sokkal erélyesebb eszközökre is utaltak: a nemesség és papság megadóztatására.523
Mert mialatt az egész ország tönkremegy, az egyház egyre gyarapodik számban és vagyonban. Maga Lerma herczeg 20 klastromot alapított. A Cortes ez idő tájban 9000-re teszi a klastromok számát és kijelentette, hogy ily módon lassankint az egész ország vagyona az egyház kezébe jut.524 De épen az egyháznak ez az anyagi és szellemi hatalma okozta, hogy az általa ajánlott háborús politika jutott túlsúlyra. Pedig Spanyolországnak annál óvatosabban kellett volna eljárnia, mert közel volt a hollandus fegyverszünet letelte. De az a tekintet, hogy sem Francziaország, sem Anglia nem állanak most szembe vele, könnyűvé tette az elhatározást.
Lerma az által akarta állását biztosítani, hogy fiát, az uzedai herczeget hozta az udvarhoz. A fiatal ember csakugyan megnyerte a király kegyét, de erősebb volt nagyravágyása, mint fiui szeretete: atyját megbuktatta és maga lépett helyébe. (1618 okt. 13.)525 A fiatal kegyencz, ha lehet, még tehetetlenebb és önzőbb volt atyjánál. Mindazonáltal ő és a királyi gyóntató, Aliaga atya, megtarták hatalmukat III. Fülöp egész uralkodása alatt. Midőn ez a kegyes, inkább szerzetesnek, mint fejedelemnek született uralkodó közeledni érzé halálát, nagy gondba esett, hogy rossz uralkodása által eljátszotta örök üdvét. A szegény fejedelem a legnagyobb lelki kínok közt húnyt el negyvenegy éves korában (1621 márcz. 31.). Fiának meghagyta, hogy igazságosan uralkodjék és segítse a császárt. Lelki üdveért 40,000 misét mondtak.526
Az új király, IV. Fülöp (1621–1665) eltávolítá az udvartól Lermát, kit jószágaitól is megfosztott, Uzedát és a gyóntató atyát, s elfogatta a nápolyi alkirályt, Ossuna herczeget, ki a régi kegyenczekhez szított. Don Rodrigo Calderonát, Lerma egy creaturáját le is fejezték. Több jó intézkedést tettek és leszállították a hivatalnokok számát.527 De a király nemsoká vett részt az uralkodásban, annak egész terhe az új királyi kegyenczre, Gusman Gáspárra, Olivarez grófra nehezedett. A háborút Hollandia és a protestánsok ellen teljes erővel vitték. Oda özönlött az ország pénze és ereje. Spanyolország mindjobban kimerült. A császári követ 1629-ben így ír: Ha rövid idő mulva itt gyökeresen nem segítenek, ez az állam teljesen tönkre fog menni. Lehet-e nagyobb nyomorúság, mint az, hogy oly országban, melyben száz év óta nem dúlt háború, hol régóta nem volt rossz termés és a melynek annyi más ország adózik, gyakran hiányzanak az udvarnál is a szükséges élelmiszerek, más városokban pedig még a mindennapi kenyeret sem lehet megkapni.
Ezen mélyen gyökerező állapotokon nem segíthetett volna csak az az államférfiú, ki szakítani mer országa ezredéves traditiójával és toleránssá, munkássá, polgárivá akarja változtatni a buzgón katholikus és nemes Spanyolországot, mely Eldoradója a papnak és vitéznek, de elnyomója minden polgári igyekezetnek. Olivarez nem volt az a férfiú. Nem lehet őt közönséges udvari embernek mondani, mert a közügyek igazgatásában nem mindennapi szorgalmat fejtett ki, s diplomatiai ügyessége által több jelentékeny eredményt ért el. Egy ideig kortársai nem tudták eldönteni, melyik a nagyobb minister, Richelieu-e, vagy ő, a «Conte-Duca»? Nem orvosolta az ország hanyatlásának mélyen rejlő okait. Minden baj forrását abban találta, hogy a király hatalma, azaz az övé, mégsem egészen korlátlan. Igen erélyesen lépett fel azon rendi és testületi önkormányzat ellen, mely a nagy birodalom egyes országaiban még mindig fenn tudta magát tartani. Ha erélyes központi hatalom magában véve elegendő volna egy ország gyarapodására, Olivarez megmentette volna Spanyolországot. De ő csak felhasználta a segédeszközöket, az állam belső erejének kifejtésére nem tett semmit.
IV. Fülöp spanyol király.
Velasquez 1625-ből való képének hasonmása. Eredetije Firenzében a Palazzo Pittiben.
A belső erő hiánya idézte elő aztán Spanyolország kudarczát, midőn újra kitört a háború közte és Francziaország közt.
De hogy segíthetett volna ő, ki bár belátta, hogy politikája bukásba viszi a nemzetet, még sem választhat más utat. A nemzeti nagyság s a keresztes háború traditiója nem fojthatja el lelkiismeretét, de képtelenné teszi őt arra, hogy ellen.
«Olivarez a történelem legtragikusabb alakjai közt foglal helyet. Nem volt az a vak vezető, ki belerohan a veszélybe, mert képtelen azt felismerni. Soha orvos ügyesebben nem állapította meg egy betegség diagnosisát, mint a hogy ő betekint kórságába. Teljesen tisztában volt azzal, hogy Spanyolország nem birja ki a folytonos erőfeszítést. Belátta, hogy feltétlenül szükséges kimélni hazájának vérét s kincsét. Hanem okos beszédét soha sem követte bölcs tett. De azt a monarchiát, melyet szolgált, multja tartotta lekötve és ő még sem volt az az ember, ki elvágja e köteléket. Teljes öntudatosan, a nyugodt és hajthatatlan bátorság heroismusával vezette be nemzetét a halál völgyébe».528
Rajta és nemzetén beteljesedett, hogy a legerélyesebb és legügyesebb diplomatiai vezetés sem visz eredményhez ott, hol fogytán van a nemzet belső ereje.
Ez a belső rokkantság idézte elő Spanyolország kudarczát, midőn újra kitört a háború közte és Francziaország közt.
Az olasz ügyek. Veltlin és Mantua. Németalföldi háború.
XIII. Lajos franczia király.
Jean Morin (1612–1660) rézmetszetének kisebbitett hasonmása.
Az eredeti festmény Philippe de Champaigne (1602–1674) műve.
VIII. Károly ideje óta Olaszország földje szolgált a franczia és spanyol hatalmi igények eldöntésének szinhelyéül. És noha V. Károly diadalai által kiszorultak Italiából a francziák, nem mondtak le azon reményről, hogy ott újra szembeszállhassanak a Habsburg-dynastiával. Olaszországnak félig vagy egészen független államai, melyek féltek a spanyol túlsúlytól, természetes szövetségesek gyanánt kinálkoztak. Ezekhez tartozott a IV. Henrik által a franczia érdekekhez csatolt Savoya, Velencze, mely 1616-17-ben véres háborút folytatott Ferdinánd főherczeg ellen, és melyet 1618-ban egész létében fenyegetett egy, a nápolyi spanyol alkirály segítségére számító összeesküvés,529 továbbá maga a pápa mint fejedelem. A spanyoloknak az volt legfőbb igyekvése, hogy Milano herczegségét közvetlen érintkezésbe hozzák Tyrollal. Ezáltal a Habsburg-dynastia két ágának seregeit semmi se választotta volna el egymástól. Láttuk, hogy II. Ferdinánd trónrajutásakor ez volt a spanyol diplomatiának legfőbb igyekvése. Csakhamar alkalom nyilt más módon is elérni a kivánt eredményt.
Az Adda felső völgyének, az úgynevezett Valtellinának (Veltlin), olasz és katholikus népessége a legnagyobb részt protestáns és német hármas szövetségnek, melyet a Rajna felső völgyének lakossága kötött, és melyet most Graubündennek neveznek, állott uralma alatt. A protestáns elnyomás elől menekülő katholikusok 1620-ban visszatértek és az egész völgyben lemészárolták a protestánsokat. A megtorlástól félő lakosság spanyol segítséget nyert, mely a Tyrol és Milano közötti közlekedésre nézve rendkívül fontos völgyet megszállotta. A Svajcz protestáns kantonjai ellenben a szövetségeseket segítették, de ezek serege még 1620-ban nagy vereséget szenvedett és a völgy a spanyolok kezén maradt.530 Ezek megelégedtek volna a szabad átjárással és, hogy ki ne hívják foglalásuk által Francziaország féltékenységét, alkudozásba bocsátkoztak e hatalommal. A madridi szerződés szerint Spanyolország visszavonja őrségeit, de a katholikusok vallásszabadsága biztosíttatik. De a szövetségek nem fogadták el a békét, hanem újra megtámadták Veltlint. Nagy vereséget szenvedtek és Leopold főherczeg, Tyrol ura, elfoglalta az Inn felső völgyét, Engadint. Most Francziaország erélyesen lépett fel, szövetséget kötött Velenczével és Savoyával és követelte a spanyol sereg visszavonását. A pápa közvetítése mellett a spanyolok engedtek, de fentartották magoknak az átjárás jogát Németországba. Az általok elfoglalt helyek a pápa őrizetére bizattak. (Római szerződés 1624 április 3.)531
Midőn Richelieu kormányra jutott, a pápai őrség eltávolítását és Veltlinnek régi uralkodói alá visszaszállását követelte. Nem fordult alkudozáshoz, hanem sereggyűjtéssel bizta meg a svájcziaknál levő franczia követet. A franczia-svájczi sereg előbb az osztrákokat győzte le, azután a pápai őrséget kényszerítette távozásra. Ez az egy tény nagy változást jelölt a politikában. Tizennégy éves fegyverszünet után Francziaország újra szemben állott Spanyolországgal.532 Háborúra nem került a dolog, a spanyolok engedtek. A Barcellonában 1626 május 10-én kötött béke helyreállította a Valtellinában 1617 előtt fennállott helyzetet. A franczia politika újra érvényesíté befolyását az olasz ügyekre.
Nemsokára újabb események idéztek elő összekoczczanást a két vetélkedő hatalom közt. A Gonzaga-család, Mantuának és Montferratnak ura, 1627-ben kihalt, örökségére igényt tartott Károly, Nevers herczege, ki nőül vette az utolsó Gonzaga leányát, s ki a pápa és Richelieu által gyámolítva, birtokába is vette már az országot. A császár, kinek hűbére volt Mantua, törvényszéke elé idézte a neversi herczeget, mely egyedül van hivatva dönteni az ő és a guastallai herczeg igényei közt. A savoyai herczeg pedig Montferratot követelte. A spanyolok Montferrat fővárosát, a fontos Casalét fogták ostrom alá. Minthogy a franczia udvar akkor a hugenottákkal volt elfoglalva, Richelieu eleinte csak a neversi herczeg jogára hivatkozott. De a császár azt nem ismerte el s Gallas és Aldringer vezetése alatt 1629-ben nagy sereget küldött a mantuai herczegség megszállására. Ez beavatkozásra birta a franczia királyt, ki a hugenották fővárának, La Rochellenek elfoglalása után szabadabban mozoghatott. Nem a spanyolok ellen fordult, hanem a savoyai herczeg ellen. Richelieu maga állott azon sereg élén, mely kora tavaszszal, midőn még hó és jég borított hegyet-völgyet, átkelt az Alpokon s hirtelen rohammal elfoglalta a Mont-Genévre hágójának védelmére épült Pignerol várát. (1630 márcz. 30.) Ismét franczia kézben volt a nyugoti Alpok kapuja. Csakhamar hatalmuk alá jutott a savoyai herczeg egész birtoka. Ellene fegyverkeztek Spanyolország és a császár, kinek serege 1630 jul. 12-én hosszú ostrom után elfoglalta Mantuát és azt oly módon pusztítá el, mi Róma 1527-iki pusztulására emlékeztetett. Az olaszoknak, különösen a pápának ezen tény által felkeltett gyülölete a császári hatalom ellen jelentékeny szövetségese lőn Richelieu politikájának. Rómában Wallenstein hadaitól úgy rettegtek, mint egykor a gótoktól és vandaloktól és szinte felszabadítót láttak Gusztáv Adolfban. Ennek beavatkozása a német háborúba a császárt eltérítette az olasz ügyektől. Vezére, Collalto, inkább alkudozott, mint csatázott. Hűbéres hatalmának elismerése fejében Ferdinánd elismerte Neversi Károlyt Mantua herczegének.533 A cherascói béke 1631 április 6-án szentesítette ezen megegyezést. A franczia politika újra nagy diadalt aratott a spanyol fölött. Közvetlen nyereséggel is dicsekedett, a mennyiben Pignerol és vele az Alpok kulcsa franczia kézen maradt.
Már 1622 óta újra folyt a háború a Németalföldön is. Most is Spinola volt a vezér Orániai Móriczczal szemben és Ostende hires ostromlója új babérokat szerzett Jültich és Breda elfoglalása által. Nagy ellenfele, Móricz már meg volt törve és a köztársaság csak angol és franczia segítséggel tartotta fenn magát. Olivarez már nagyon bizott a végleges győzelemben, midőn Hein Péter hollandus admirálisnak sikerült a spanyol ezüstflotta elvétele Matanzas öblében (1628). Ez a csapás újra megrendítette a spanyol hatalmat és mint a bécsi pápai követnek jelentéseiből kitűnik, teljesen megzsibbasztotta a spanyol udvart.534 A spanyol sereg, melyet nem fizethettek, csaknem egészen felbomlott, viszont a hollandusokat képessé tette a zsákmány arra, hogy az eddiginél sokkal nagyobb erővel folytassák a háborút.
Móricznak 1625-ben történt halála óta öcscse, Fridrik Henrik volt a helytartó és fővezér. Ez 1629-ben 28,000-nyi sereg élén ostrom alá fogta Herzogenbusch várát és azt vitéz védelem után el is foglalta. Olivarez akkor arra törekedett, hogy angol segítséggel vegyen erőt a köztársaságon. I. Károly angol királylyal megegyezett abban, hogy közösen elfoglalják Hollandiát és megosztoznak rajta.535 De ez a reménye sem ment teljesedésbe, mert Anglia protestáns érzülete lehetetlenné tette a szövetség megvalósítását. Még egyszer összeszedték a spanyolok erejüket, nagyszámú kis hajót építettek Antwerpben és azokon akarták átszállítani seregüket. De a hollandusok a Selda egyik ágában megtámadták és megsemmisítették az armadának ezt a gyönge utánzását (1631 szept. 12.). Ezóta a hollandusok szakadatlanul előre hatoltak, bár a császár több izben erős sereget küldött a spanyolok segítségére. A Maas melléki várak, Venloo és a fontos Maastricht akkor jutottak a köztársaság kezére. Kitűnt, hogy az óriási Spanyolország, melynek akkor más háborúja nem is volt, még a szárazföldön, tulajdon elemén sem bir a kis Hollandiával.
Richelieu közbelépése. A spanyol birodalom felbomlása.
Mint a császárral, Spanyolországgal szemben is voltakép már hadi lábon állott Francziaország, a mennyiben ellenségeiket nyiltan segélyezte. Olivarez már 1632-ben belátta, hogy a nyilt összeütközés szinte elkerülhetetlen, a franczia minister pedig a belső zavarok lecsendesítése és Gusztáv Adolf halála után egy nagy emlékiratban kifejtette királyának az egész politikai helyzetet, azon végső következtetésre jutva, hogy a nyilt háború előnyösebb a fegyveres békénél.536 Mert, ha a Habsburgoknak sikerűl a protestánsok fölé kerekedni, egész erejöket Francziaország ellen fordíthatják és megújíthatják a liga korának pusztításait. Francziaországnak tehát segítenie kell a protestánsokat és e segítség fejében elfoglalhatja a Rajna balpartját. Vallásos tekintetben pedig azt a feltételt kötheti az eretnekek segélyezéséhez, hogy azok tartsák tiszteletben a katholikus vallás szabad gyakorlatát.
Midőn a nördlingeni csata és a szász választó elpártolása Svédországtól valószinűvé tették a császár végleges győzelmét és egyúttal a svédeket és hollandusokat szinte kényszerítették feltételei elfogadására, Richelieu 1635 febr. 8-án szövetségre lép Hollandiával s kötelezi magát, hogy 30,000-nyi sereggel megtámadja a spanyol Németalföldet. Azt remélte, hogy Belgium, melynek népszerű kormányzónője, Izabella 1633-ban meghalt, egészen franczia kézre kerül. Valamivel később Olaszországban is szerzett szövetségeseket, Savoyát, Mantuát, Parmát és Modenát. Ezeket Milanó elfoglalásának kilátása vonta a franczia pártra.537 Végre május 19-én megizente nyiltan a háborút Spanyolországnak, azon elhatározással, hogy azt a legnagyobb erőfeszítéssel folytatja mindaddig, míg végleges békét nem vív ki és így megújítja Augustus korát, az arany századot.
Francziaország oly sereget készült sikra állítani, minőt a népvándorlás kora óta nem látott Európa. Németországban, Graubünden felől és a spanyol Németalföldön egyszerre harczoltak a francziák, számukat 132,000-re tették.538 Különösen a németalföldi vállalattól, mely a hollandusok segítségére támaszkodhatott, vártak sokat. De Belgiumban mély gyökeret vert a spanyol uralom, a 60,000-nyi franczia seregnek minden nagyobb eredmény nélkül vissza kellett vonulni. Olaszországban is kudarczot vallottak. A spanyolok pedig, fel akarván használni a franczia seregnek a szerencsétlen hadjárat következtében beállott felbomlását, 1636-ban teljes erejöket fejtették ki. Németalföldről Ferdinánd bibornok-infansnak, a király öcscsének, ki a nördlingeni győzelemben részt vett, vezérlete alatt erős hadsereg nyomult be északi Francziaországba. Császári csapatok is kisérték őket, Werth Jánosnak, a hires lovastábornoknak vezetése alatt és Francziaországban is rettegetté lőn a magyar-horvát könnyű lovasság. Egész Páris kapujáig nyomultak előre, franczia sereg nem állotta utjokat. Ezen veszélyben kitűnt, mennyire egybeforrott Richelieu politikája az egész franczia nemzet közérzületével. A párisi polgárság, a parlament és egyetem magok adták össze a katonaság tartására szükséges pénzt, midőn Richelieu a városhoz fordult. Mily óriási változás negyvenöt év óta, midőn a párisiak spanyol sereget hivtak be IV. Henrik ellen! Annyira félrevonultak a nemzeti veszély előtt a vallásos ellentétek, hogy épen Páris felszólítására bízták a királyi had vezetését hugenotta vezérre, az öreg La Force marsallra. Már az év vége előtt kivonultak Francziaországból a spanyolok. Másrészt a francziák sem tudtak kivívni határozott előnyt. A háború egy ideig inkább Németországban központosult, hol weimari Bernát előkészítette a talajt a jövő franczia hódítások számára.
Olaszországban sem szűnt meg a harcz. Különösen fontos lefolyására nézve, hogy a Richelieu által ujonnan szervezett franczia hajóhad a bordeauxi érsek vezérlete alatt 1636-ban átment a gibraltari szoroson és behajózott a Földközi-tengerbe, melynek nyugoti részét a lepantói csata óta spanyol tónak lehetett tekinteni. A kizárólagos spanyol tengeri uralmat az óczeánon már megdöntötték a hollandusok és angolok, most a Földközi-tengeren kellett megküzdeni e hatalmas vetélytárssal. A franczia hajóhadnak kifejlése a nagy lyoni öbölben végzetes következésű lehet a spanyol hatalomra nézve: elvághatja a főországtól a legfontosabb melléktartományt, Olaszországot. A szárazföldön is szerencsésen folyt a harcz. Különösen Harcourt marquis tűnt ki, mint a francziák vezére, ki 1640-ben egész Piemontot elfoglalta és kiűzte a savoyai herczeg országát megszállott spanyol őrségeket.
A franczia fegyverek diadalmas előrenyomulása tengeren és szárazon, a harcztér déli oldalán, igen fontos következéseket vont maga után Spanyolország belső állapotában.
Mióta II. Fülöp meghódította Portugallt és megsemmisítette Aragonia alkotmányos előjogait, az egész pyrenaeei félsziget vallás és alkotmány dolgában oly erősen összetartó egységet alkotott, melynek akkor Európában nem volt párja. A moriszkókat is ezen egységnek áldozták fel, kiüzésüket, bármily káros volt is az más szempontból, ez igazolta minden igazhitű spanyol előtt. Az udvar egész korlátlanul vélt rendelkezhetni az ország minden segédforrásával, arra, hogy valahol nemzeti ellenállás létesüljön, nem gondolt senki. Pedig a folytonos háborúval járó óriási pénz- és véráldozatok erősen súlyosodtak a tartományokra. Kiemeltük, mennyire igyekezett Olivarez gróf saját kezében központosítani a hatalmat és mennyire megvetette az egyes tartományoknak névleg még érvényben levő rendi kiváltságait. Az ily sajátos belső alkotmánynyal biró vidékekhez tartozott Catalonia, a keleti Pyrenaeeknek hegyes-völgyes, ipar és kereskedés által gazdag déli lejtője. Ott a király nem hozhat törvényt, nem vethet ki adót a Cortes beleegyezése nélkül és azon időben, melyben nincs együtt az országgyűlés, rendi bizottság ügyel fel a kormányra és a törvények végrehajtására. A tartomány fővárosának, a gazdag Barcellonának még külön nagy privilegiumai voltak.539
Francziaország a XVI–XVIII. században.
A franczia háború idején a kormány több izben fordult a cataloniaiakhoz pénzért, de elutasíttatott. A seregről sem akartak gondoskodni, melynek eltartása határtartományban igen súlyos teherrel járt. Ugyanaz a kérdés merült fel itt, mely ép akkor annyira foglalkoztatá a magyar országgyűléseket: a zsoldos katonaság eltartásának és fegyelmének kérdése; ugyanaz az elvi kérdés, mely Angliában oly nagy következéseket vont maga után, t. i. kötelesek-e a polgárok hozzájárulni a király intézkedéseihez az ország védelme érdekében? Mindezen baj ellen a királynál kerestek a rendek orvoslást, előadva, hogy a katonaság garázdálkodása tönkre teszi az országot. Olivarez kedvezőnek látta az alkalmat a régi provinciális szabadság eltörlésére. A király a theologusoknak kérte ki tanácsát, kik egyhangulag oda nyilatkoztak, hogy jogában van alattvalóit serege eltartására kényszeríteni. Olivarez következőleg írt felőlük: Egy európai fejedelemnek sincsenek oly alattvalói, minők a catalónok. Akarnak királyt, de szolgálni nem akarják. Nincs-e jogában az uralkodónak azt tenni országában, a mi alattvalóinak javára szolgál? Vajon megvédje-e a tartományt a lakosok részvétele nélkül, vagy úgy, hogy azok semmi kellemetlenséget ne szenvedjenek? Vagy tán a többi országok katonasága ne is tölthesse a telet Cataloniában, miután onnan kiűzték az ellenséget? – A korlátlan uralom elve szól ezen sorokból, mely csak uralkodót ismer és alattvalókat, de nem törvényt és rendi jogot. Cataloniának teljes meghódolását a minister úgy akarta elérni, hogy idegen katonaságot tart ott, a catalónokat pedig más tartományokba küldi. Ennek hire újabb elégedetlenséget szült, mire a kormány a mozgalom fővezéreit elfogatta. Ezeket a nép kiszabadította. Különösen a parasztság közt volt nagy az elkeseredés az idegen katonaság ellen. Barcellonába törtek (1640 jun. 7-én), birtokukba ejtették a várost és megölték az alkirályt. A mozgalom vezérei Francziaországgal léptek érintkezésbe.
Mi sem mutatja jobban az egy félszázad óta végbement változásokat, mint ez a tény. Akkor a spanyol hatalom magát Francziaországot készült uralma alá hajtani, felhasználva annak vallásos és pártviszályait. Most maga a franczia polgárság állja útját a spanyol betörésnek és erősíti annak ellenében a korlátlanná váló királyságot. Spanyolországban ellenben, mely V. Károly első évei óta nem látott idegen hadsereget, egy spanyol, katholikus tartomány maga folyamodik idegen segítségért. Annyira képes meglazítani a rossz kormány, mely csak terheket ró a nemzetre, a nélkül, hogy megfelelő szellemi és erkölcsi előnyökről gondoskodnék, a nemzeti összetartozás minden kapcsát. Nem is akarták elhinni Madridban, hogy egy régi spanyol provincia el tudna pártolni. De a felkelők mindig tovább mentek és 1641 elején a franczia királyt kiáltották ki Barcellona grófjának. A hadi veszély 1636-ban új erőt öntött az emelkedő, kormányával egyetértő Francziaországba, néhány évvel később már szét kezdé robbantani a düledező spanyol birodalmat.
A cataloniai példának hatása nemsokára érezhető volt azon országban, mely a pyrenaeei félsziget tartományai közt a legnagyobb hagyománynyal, a legnagyobb multtal birt, Portugalliában. A Spanyolországgal való egyesülés ezen nemzetnek, mely hőskora után oly rövid idővel jutott idegen járomba, nem vált hasznára. Az udvarnál megvetették a portugallokat és a főméltóságokat tisztán spanyolokkal töltötték be. Az ország pénzét és katonaságát spanyol érdekek elérésére áldozták fel, de a portugalliai gyarmatokat nem tudták megvédeni a hollandusok ellen. Az alkotmánynyal, melyre a királyoknak meg kellett esküdniök, nem törődtek, országgyűlést nem hívtak össze, a király alig jelent meg az országban. Mindent el akartak nyomni, mi a régi dicsőségre emlékeztetett. Spanyolországba vitték a régi ágyúkat és zászlókat, még a portugall nyelvet is ki akarták küszöbölni. Nyomasztó adót vetettek a legszükségesebb élelmi szerekre, ép olyakat, minők miatt fellázadtak a németalföldiek. Mintha a spanyol politikának az volna elve, hogy szegények, éhezők és nyomorult fegyvertelenek a legjobb alattvalók.540 Kit nem emlékeztet e leírás hazánk állapotára ugyanazon korszakban?
Már 1638-ban fegyveres összeütközésre került a dolog több helyen a lakosság és a spanyolok közt. Később a cataloniai zavarok hirére az ország legelőkelőbb férfiai tanácskoztak arról, nem jött-e el az alkalmas idő, megszabadulni a spanyol zsarnokságtól. A mozgalom annál veszedelmesebbé válhatott, mert annak megvolt természetes feje, a régi királyi család egyenes örököse, János braganzai herczeg és czélja, az ország teljes függetlenségének helyreállítása a nemzeti dynastia ezen sarja alatt. A herczeg leggazdagabb földesura volt az országnak, a mellett közkedveltségben részesült. Ismervén a viszonyokat, nem állott mindjárt az összeesküvés élére. De midőn látta, hogy a spanyol kormány mindenkép el akarja távolítani az országból, hogy reá tehesse kezét, gyorsan elhatározta magát. Neje, ki őt bátorította, teljesen kifejezte helyzetét, mondván: választania kell, mint bűnös akar-e meghalni Madridban, vagy mint király Lissabonban. Több százan tudtak az összeesküvés felől, még nők is, de senki sem árulta el. Egyszerre, 1640 deczember 1-én meglepték a spanyol őröket, elfoglalták a királyi palotát és a braganzai herczeget IV. János név alatt kikiáltották királynak. Csak a leggyűlöltebb tanácsost dobták ki az ablakon, különben nem ontottak vért. A főváros példáját örömmel követte néhány nap mulva az egész ország, azután a gyarmatok. Az összeülő Cortes a spanyol királyok esküszegését és az alkotmány-sértést mondá a felkelés okának. A legtöbb ország elismerte az új királyt, kinek seregébe azonnal sok franczia tiszt lépett és kinek segítségére azonnal nagy hajóhadat küldött Richelieu.541 Országának hűsége képessé tette arra, hogy fentartsa magát a spanyolok ellen. Új életre éledt általa a régi birodalom, a spanyol hatalom pedig legjövedelmezőbb országait veszté el és magán a félszigeten nagy csorbát ejtett rajta a franczia befolyás. Mert az új királyság, mely a spanyolok szerencsétlen külföldi politikájának köszönheté felszabadulását, természetes szövetségesül kinálkozott mindenkinek, ki Spanyolország ellen harczolt.
Richelieu még élt, midőn politikája ezt a nagy diadalt aratta. Németországban is diadalmasan nyomultak elő a francziák és svédek. Németalföldön 1640-ben elfoglalták Arras fontos várát. A legtávolabb világrészekben is felkereste a spanyolokat. Nyugat-Indiában akkor telepedtek meg a francziák a Kis-Antillákon. A spanyol birodalom még ellenáll, régi próbált hadi szervezetére támaszkodva, de mind határozottabban kitűnik Francziaország túlsúlya. Csakis ezek a nagy eredmények szilárdították meg Richelieu állását az udvar pártoskodásával és ellenségeskedésével szemben. Ekkor hunyt el a nagy bibornok.
Még Richelieu életének utolsó évében is azon reményt táplálta a spanyol udvar, hogy a franczia udvar cselszövései által sikerül megbuktatnia nagy ellenségét, ki egyedül képviselte a spanyolellenes politikát és kinek egyedül tulajdonították ezen politika nagy diadalait. Maga a király testvére, az orléansi herczeg állott az összeesküvés élén. Olivarez fegyveres segítséget igért. Richelieu az utolsó veszélyben az által birta újra a maga részére nyerni az ingadozó királyt, hogy megmutatta neki az összeesküvők szerződését az ország ellenségével.542
A spanyol politikának az a törekvése, hogy Francziaországot belső zavarok támasztása által gyengítse és tegye harczra képtelenné, nagyobb eredményt igért Richelieu halála után, kit nemsokára XIII. Lajos is követett a sirba. Kiskorú gyermek ült a franczia trónon, kinek anyja, ki fel volt ruházva a kormányzó-hatalommal, spanyol herczegnő, főtanácsosa pedig, Mazarin, idegen és nem birja úgy féken tartani a daczos főurakat, mint XIII. Lajos nagy ministere. Spanyolországban is változás állott be a kormányban. A király végre 1643 elején elbocsátotta Olivarez grófot, s helyébe Don Luis de Haro-ra bizta a kormány vezetését. Az új minister nem annyira elveiben különbözött elődjétől, mint a formában, nem volt oly erőszakos és jobban kimélte a főuraknak örökölt tekintélyét.543 Sem a hadvezetésben, sem a közigazgatásban nem állott be nagyobb változás.
XIII. Lajos halála után azt hitték, hogy zavar fog támadni Francziaországban s azt felhasználandó, a spanyolok németalföldi serege betört és Rocroy várát az Ardennek alján ostrom alá fogta. A franczia sereg, mely a fiatal Enghien herczegnek állott vezérlete alatt, elhatározta a nyilt csatát, a város felmentésére. Ez a csata a spanyol sereg teljes vereségével végződött (1643 máj. 19.). A spanyol gyalogság, melyet mindaddig felülmúlhatatlannak tartottak és mely másfél század alatt, a nagy Gonsalvo de Cordova óta, alig vesztett elhatározó nyilt csatát, itt csaknem megsemmisült. Spanyolország elveszté annyi időn át megőrzött katonai hírnevét.544 A fiatal herczeget, ki mint a franczia lovasság vezére, személyes vitézsége és hadvezéri belátása által egyaránt kitünt, kora első rangú tábornokai közé számították. Spanyol részen pedig a bibornokinfans halála óta nem volt senki, kit vele szembe lehetett volna állítani. A francziák több fontos várat foglaltak el Flandriában. Csak 1646-ban űzték őket ismét vissza, midőn a francziák erejét nagyon kezdte lankasztani az udvarban és országban uralkodó pártviszály. Midőn a svédek ellen már vezérkedett Leopold főherczeg állott a belga hadak élére, a spanyolok újra remélni kezdték a háború szerencsés befejezését, annál is inkább, mert Hollandiával 1648 elején békét kötöttek és minden erejöket oda fordíthatták.
A nagy Condé.
Lefebvre rézmetszete után. Az eredeti festmény Nanteuil Róbert (1630–1678.) munkája.
De ezalatt újabb felkelés mutatta, mily gyenge már az a kapcsolat, mely Castiliához fűzi a melléktartományokat.
Nápoly királysága tán legtöbbet szenvedett a spanyol kormány elnyomása által. A spanyol közigazgatásnak nem volt más czélja, mint lehetőleg legtöbb pénzt zsarolni. Spanyol hivatalnokok sáskaserege lepte el a tartományt, kik meggazdagodva tértek vissza hazájukba, mig sok ezer lakos Törökországba vándorolt ki, mert ott biztosabban élhetett mint hazájában.545 Elgondolhatni, mily nagy volt az elnyomás, ha a király évi jövedelme hat millió aranyra ment.546 Gusman Emanuel helytartó (1631–7) ezen hat év alatt negyvennégy milliót harácsolt össze, s 54.000 embert és 8000 lovat állított ki a spanyol sereg részére. Midőn a francziák több kikötőt elfoglaltak az olasz tengerparton, a spanyol kormány újabb adót vetett ki az élelmi szerekre, mely leginkább a szegény népet terhelte. Siciliában ugyanazon eljárást követték a spanyolok, s ott már 1647 május 20-án kitört a felkelés, néhány napig Palermóban a nép uralkodott. De a nemesség fenyegetve látta magát, s a spanyolokkal egyetértve csakhamar elfojtotta a lázadást. Nápoly városában csak julius 7-én kelt fel a nép. A felkelés közvetlen oka a fügére vetett adó volt; a zajongó nép Tomaso Aniellóban, egy amalfii halászban, kit rendesen Masaniellónak neveznek, találta vezérét. Eleinte a mozgalomnak nem volt politikai czélja, csak az elnyomáson akartak segíteni, a király jogait nem bántották. Bár a néptömeg volt a városnak ura, nem történt semmi rablás, csak az adószedők házait rombolták le. A felkelés szervezkedett, s a vele nem tartó polgárok elköltöztek. Masaniello mint főkapitány alkudozott az érsek közbenjárásával az alkirálylyal. Míg egy templomban értekezett a halász az érsekkel, a spanyolok által fogadott banditák reálőttek, de nem találták. Erre a feldühödt néptömeg többeket megölt és az alkirálynak mindenben engednie kellett. Masaniello fenn tudta tartani a rendet és tán sohasem történt az óriási városban oly kevés lopás, mint akkor. Végre megegyeztek abban, hogy a népnek ezentúl annyi joga legyen, mint a nemességnek, hogy eltörlik az V. Károly óta behozott adókat és helyre állítják a város régi kiváltságait.547
A nagy váratlan szerencse megzavará Masaniello elméjét. Oly hirtelen volt a rajta észrevehető változás, hogy azt az alkirály által lakománál nyujtott mérges italnak tulajdonitották.548 A mint a nép vezére több túlkapást engedett meg magának, elfordult tőle a tömeg. Alig törődtek vele, midőn jul. 16-ikán meggyilkolták. Benne és az általa gyakorolt nagy tekintélyben látták a spanyolok a mozgalom eredményének főokát, s most, midőn eltették láb alól, visszavonták a neki tett engedményeket. A lázadás általánossá vált, még a koldusok is részt vettek benne és sok helyütt felkelt a jobbágyság az urak ellen. Szeptember 2-án újra engedett a kormány. Főczélja a nép lefegyverzése volt, s azt Don Juan d’Austria, a király törvénytelen fia, ki egy nagy flotta élén közeledett, keresztül vihetni remélte. A nép ellenállott, erre a spanyolok okt. 5-én lövetni kezdték a várost. Az alkirály úgy nyilatkozott, hogy nem bánja, ha százezer lakos vész is el, legalább Nápoly nem lesz többé lázongó fészek.549 Hanem a nép erélyesen állott ellen, s véres utczai harcz után kiverte a spanyolokat, kik a hajóhadra és a várakba vonultak vissza. Addig a rossz kormány ellen fordult csak a lázadás, most elszakadás volt a jelszó. A nép Guise Henrik herczeget, női ágon az Anjou-ház utódját kiáltá ki a szabadság védőjének és nápolyi köztársaság megalapítására vágyott, franczia védelem alatt. De Guise uralkodni akart és megsérté a derék Annese Gennarot, kinek Masaniello után legnagyobb tekintélye volt a nép közt. Gennaro alkudozásba bocsátkozott a spanyolokkal és a nép, midőn látta, hogy a francziák nem segítik, megunta a lázadást. Don Juan már 1648 áprilisban ellenállás nélkül birtokába vette a várost és a nép nyugton nézte, mint fejezik le vezérét Gennaro Anneset.
Mazarini műgyüjteményében.
Nanteuil Róbert (1630–1678) 1659-iki rézmetszetének mása. Az eredeti festményt Francois Chauveau (1620–1676) festette.
Mindezen veszteségek és veszélyek engedményekre hajlították a spanyolokat. Készek voltak a francziák kezében hagyni, a mit addig elnyertek, csak a lotharingiai herczeg visszahelyezését követelték. De Mazarin a régi austrasiai királyság megújítására gondolt és a münsteri alkudozás nem vitt eredményhez.550 A hollandusokkal kötött béke könnyített a spanyolok helyzetén, még jobban a Francziaországban 1648-ban nagyon elharapódzó zavarok. Leopold főherczeg be akart törni Francziaországba, de Lensnál Enghien által, ki időközben Condé herczege lett, teljes vereséget szenvedett. Ismét a lovasság döntött.551 Condé azután, egészen a polgárháborúval volt elfoglalva és a spanyolok ismét előre nyomultak. Midőn Mazarin őt 1650 elején elfogatta, barátjai a spanyolokhoz csatlakoztak és Turenne marsall serege a spanyolokkal egyesült. Turenne hugenotta volt és a spanyolok azt remélték, hogy ez a felekezet fegyvert fog az ő érdekökben. Látjuk, mennyire háttérbe szorulnak már a vallásos érdekek az államiak mögött. Turenne Párisig nyomult előre, de még 1650-ben vereséget szenvedett Rhetelnél. A spanyolok annyira kimerültek, hogy már Francziaország egyenetlensége sem segíthette őket diadalra. Turenne már 1651-ben kibékült az udvarral.552 A következő évben Condé nyiltan megtámadta a királyi kormányt és szövetségre lépett IV. Fülöppel. Cataloniát ekkor foglalták vissza a spanyolok. Mire azonban Németalföldön gyülekező nagyobb seregök Champagneban előrenyomult Condé támogatására, ennek felkelése már le volt verve. Páris megnyitotta ugyan előtte kapuit, de a polgárság már békére hajlott. Condé most a spanyol seregnek állott élére hazája ellen.
Hanem a megerősödött királyi hatalom ellenében nem vitt eredményre a kitünő hadvezérnek a régi ellenséghez csatlakozása. Hadvezéri tehetsége még több ízben kitünt, különösen Arras ostrománál 1654-ben, de diadalra nem vezetett. Másrészt elég erősnek bizonyult a Németalföldet a betörő franczia sereget Valenciennesnál visszaverni és Cambrayt felmenteni. Kitünt, hogy Francziaország maga még sem elég erős arra, hogy Spanyolországot kedvezőtlen békére kényszerítse.
Spanyolország az egész idő alatt a császártól remélt segélyt, de azt gyengesége még jobban visszatartá, mint a westfaliai szerződés. Angliára, mely akkor Cromwell Oliver kormánya alatt nagy hatalomra jutott, fordult a két hadakozó fél figyelme, mindketten vágytak az új köztársaság szövetségére. Végre Mazarin jutott czélhoz. Cromwell segítséget igért, ha neki adják át a meghódítandó Dünkirchen várát.553 Már 1657-ben angol csapatok egyesültek a francziákkal. A következő évben Dünkirchent fogták ostrom alá és az egyesült franczia-angol sereg Turenne vezérlete alatt döntő csatában legyőzte a Condé és Don Juan alatt vivó spanyolokat és elfoglalta a várat. A francziák egymásután megszállották Belgium határvárait.
Mihelyt Spanyolország képtelennek bizonyult a háboru folytatására és kész volt lemondani területének egyes részeiről, Francziaországban is szívesen hajlottak a békére. A győztes ország nem sokkal kevesebbet szenvedett a harcz által, mint a legyőzött és a polgárháborúk után békére volt szüksége, hogy belső állapotai megszilárdulhassanak. A közvetítést a savoyai herczeg vitte, kinek országa legjobban sinylette meg a háborút. Az alku egy főpontja az volt, miről már 1646-ban is volt szó: a franczia király házassága IV. Fülöp leányával. Legnagyobb nehézséget Condé herczeg állása képezte, kit Spanyolország nem hagyhatott el s kivel Francziaországban mint hazaárulóval akartak bánni.554 A spanyol király már 1658-ban késznek nyilatkozott meghozni a reá nézve legsulyosabb áldozatot, azt, hogy leányát ellenségének adja nőül.555 XIV. Lajosnak sem tetszett eleinte ez a házasság, az ő vonzalmát Mazarinnak egy unokahuga, Mancini Mária birta, ki lehetőnek tartotta, hogy belőle Francziaország királynője lesz. A minister elébe tette az ország érdekét családja emelkedésének és addig bizonyította az ifjú királynak e vonzalma erkölcstelen és káros voltát, mig attól el nem térítette.556 A békealku előbb Lyonban folyt, de szükségesnek tartották, hogy a két minister maga állapítsa meg a szerződésnek kényes czikkelyeit. Ezért a Bidassoa folyónak egy kis szigetén, a Fáczánszigeten, a Pyrenaeek aljában, a két ország határán, jött össze Mazarin Don Luis de Haroval. Az etiquette és a forma uralmának ez a kora, egyik alkudozó fél sem akart veszteni tekintélyéből. A sziget közepén gyültek össze tanácskozásra oly épületben, melynek fele spanyol, másik fele franczia területen állott. Az épületet tapétafalak felezték. A két minister széke úgy volt felállítva, hogy egymással beszélhettek, ölelkezhettek, a nélkül, hogy távoztak volna országukból.557 Noha a főkérdéseket már előre tisztába hozták, mégis még 25-ször tanácskoztak. Condé herczeget illetőleg a franczia udvar engedett, mert a spanyolok fenyegetődztek, hogy különben külön fejedelemséget adnak a kitünő hadvezérnek Francziaország határán. Mazarinnak továbbá el kellett ismernie a jövendő franczia királynénak lemondását minden örökösödési jogáról. November 7-ikén 1659 végre létrejött a béke, melynek főpontjai a következők:
Olaszországban a francziák nem nyertek semmi területet, de Pinerolot megtartották, s vele a félsziget kulcsát.
Catalonia Spanyolországé maradt, de Roussillon és Cerdagne tartományok a Pyrenaeektől északra, franczia uralom alá jutottak, határúl e hegység főgerinczét tűzték ki. Igy Francziaország erős természetes határt nyert déli oldalán, mely a XVI. század eleje óta nyitva állott.
A lotharingiai herczeg visszanyerte országát, de több vára franczia kézen maradt és fővárosát, Nancyt, nem volt szabad megerősítenie. Ez által határuk legkönnyebben sérthető oldalát biztosították a francziák.
Még nagyobb volt a nyereség Németalföldön. A francziáké lett Artois tartománya, több vár, köztük Thionville és több kikötő.
Ezen engedmények fejében a francziák lemondtak a Portugallal kötött szövetségről, mert a keresztyénség általános békéje, mely különben nem jöhet létre, elébb való Portugallia külön érdekénél. Condé, ha Francziaországba visszatér, visszanyeri előbbi hivatalait és méltóságait.
Mindezeknél fontosabb a házasságra vonatkozó czikkely. Az infansnő lemond örökösödési jogáról. Csakhogy ezen lemondás érvénye attól tétetik függővé, kifizetik-e pontosan 400.000 aranykoronából álló hozományát? Ez által hatalmas fegyverre tettek szert a francziák, mert a spanyol birodalom akkori állapotában gondolni sem lehetett ez óriási összeg lefizetésére.558
A pyrenaei béke jelentősége nemcsak Francziaország területi gyarapodásában áll, bár az is jelentékeny. Kifejezte ezen század legfontosabb politikai eredményét, azt, hogy Francziaország hegemoniája lép nyugati Európában a spanyol helyébe.
Nem tartóztatják Richelieut az udvar cselszövényei, sem Mazarint a nyilt polgárháború. A sors minden kedvezése hiába volt, mert a belsejében tönkre menő Spanyolország képtelen azt felhasználni. Midőn e nagy háború kitör, 1636-ban, még hódításra gondolnak, de hét évvel később már nyilt csatában szenvednek vereséget, és sem a polgárháború, sem Condé lángesze nem képesek megállítani a franczia politikának diadalútját. A békében Spanyolország aránylag csak csekély részét veszti birtokainak, de a háborúban elveszté seregeit, pénzét, hírnevét és az önmagához való bizalmat. Mindenki látta, hogy szerepét ezentúl vetélytársa fogja játszani. És a felvirágzó franczia dynastia előtt egyszerre a legnagyszerűbb kilátás nyilik: az, hogy örököse legyen a kihaló spanyol királyi háznak.
Mazarin belső kormánya. A fronde.
Azok az egyéni és testületi érdekek, melyeket Richelieu vaskarja mind a királyságnak és magának szolgálatába hajtott, halála után felszabadultak. Természetes, szükségszerű volt, hogy ujra felvegyék a küzdelmet az állami mindenhatóság ellen, melyet voltakép csak XIII. Lajos ministere teremtett meg. A mint IV. Henrik halála, özvegyének kormánya reactiót vont maga után, úgy történt ismét kiskorú XIV. Lajos uralkodásának első éveiben. Csakhogy azóta még is sok minden változott és mindjárt világos lőn, hogy Richelieu munkájának lerontása a korlátlan monarchia ellenfeleinek erejét tulhaladó feladat.
Mazarin.
Pieter van Schuppen (1623–1707.) rézmetszetének kisebbitett mása. Az eredeti festmény Pierre Mignard (1612–1695.) munkája.
Említettük már, hogy Richelieu Mazarin bibornokot jelölte utódjául. Az új minister ellenségei azt mondták, hogy ugyanazon okból, a miért Augustus Tiberiusra hagyta a hatalmat, hogy t. i. az összehasonlítás annál dicsőségesebbé tegye az ő emlékét. A nagy férfiút ugyan nem pótolhatta senki, sokoldalú munkássága a külügy, belügy és hadügy minden terén később megosztva is próbára tette a legerősebb vállakat. Bizonyos, hogy Mazarin a külügyek terén méltó és tán szerencsésebb követője volt, ki fel tudta használni azt az óriási anyagi és szellemi erőt, melyet Richelieu összegyűjtött s fejlesztett. De azért az ellentét e hatalmas államférfiú és az ügyes diplomata közt mégis szembetünő. Nem is annyira a siker teszi a különbséget, mint az egyéniségnek, a szellemnek méretei. Mazarini (szül. 1602. Siciliában) alacsony származású ember volt, ki katonáskodott, aztán az egyházi pályára lépett s Barberini bibornok pártfogása által a szent-szék rendkívüli nunciusa lett Francziaországban. Ott magára vonta Richelieu figyelmét és különösen a királynénak, Annának kegyeit nyerte meg oly mértékben, hogy, a kor hite szerint, özvegységre jutva titkos házasságra lépett vele. «Szellemes, megnyerő, eleven eszű és jó modorú volt, de mindenben kirítt alacsonysága, annyira, hogy ha bajban volt, jó tulajdonságai is nevetségeseknek látszottak, a szerencsében pedig soha sem birta lemosni a hitványság bélyegét. Ő volt az, ki az alacsonyságot bevitte a ministeriumba, mi előbb soha sem történt és ez az alacsonysága okozta, hogy állása, még mikor korlátlanúl és szerencsésen gyakorolta is, nem illett hozzá és hogy nem kerülhette ki a megvetést».559
Politikai meggyőződésére és eljárására nemcsak Richelieu példája volt hatással, hanem tán még inkább a római udvarban tett tapasztalása. Mert ott volt akkor legkorlátlanabb az uralkodónak és közvetve kegyenczeinek hatalma, ott semmisültek meg leginkább a hatalom visszaélése ellen vont korlátok.
XIII. Lajos végrendelete értelmében ő, az idegen, állott volna a kormány élén. De Anna királyné öt nappal a király halála után megdönteté a parlament által e rendelkezést és maga gyakorolta a régensséget. Ennyiben állása hasonló volt Medici Máriáéhoz. Csakhogy ő, bár infansnő, már nem gondol arra, hogy a spanyolokhoz közeledjék, vagy hogy a nemesi uralomnak egyengesse útját. Egészen francziának mutatkozott és régi párthiveinek, Richelieu ellenfeleinek reményeit meghiusítva, megerősítette Mazarint és a többi ministert állásukban.
XIV. Lajos Fontainebleauban kihallgatáson fogadja Chigi bibornokot.
XVII. századbeli gobelin. A Mobilier Nationalban.
Mazarin eleinte elég erősen tartá magát az udvar fractióival szemben, melyeknél Condé herczeg, Gaston orleánsi herczeg, a király nagybátyja és Beaufort herczeg vitték a főszerepeket. Szerette ellenségeit kegyek és igéretek által lekenyerezni, de a hatalmat a maga kezében tartá. Midőn a királyné régi hivei, kiket «importans»-oknak (fontoskodók) neveztek, igen is sokat követeltek, a főbbeket elfogatta vagy száműzte. Nyugodtan és békén uralkodhatott volna, mert simulékony és emberséges magaviselete még azokkal is megtüreté, kik nem értettek egyet politikájával, ha a szüntelen külső háborúk által keletkező pénzügyi zavar nem szerez igen hatalmas szövetségeseket a nemesi reactió magában véve már erőtlen pártjának.
A parlament, melyet maga a királyné emelt nagy fontosságra, azáltal, hogy hozzá folyamodott az új kormány felállítása czéljából, igénybe vette régi jogát, azt, hogy az adótörvényeket megvitassa, mivel beczikkelyezésök által szentesíti azok végrehajtását. Hangos panaszok emelkedtek az annyi teherrel járó politika ellen, és bár a parlament nem volt törvényhozó testület, kétségkívül igen hatott reá az akkor az angol parlament által nyujtott példa. Mazarin, midőn tapasztalá a parlament növekedő igényeit, több elnökét száműzte, és egy tanácsosát, Barillont elfogatta. A parlament testületileg ment a palotába és kérte tagjai visszatérését. Mazarin engedett, csak Barillon maradt a fogságban és ott nemsokára meghalt. Ez növelte az izgatottságot. Nem maradt más hátra, mint a parlamentet ünnepélyes királyi ülés (lit de justice) által birni a pénzügyi törvények beczikkelyezésére. A kis hét éves király 1645. szept. 5-én maga parancsolta meg ünnepélyes ülésben a beczikkelyezést s a parlament engedett. Hanem Mazarin nem akart mindig ezen veszedelmes fegyverhez nyulni, s 1646-ban egy fogyasztási adó által akart pénzt szerezni. A parlament ekkor is ellenmondani készült és Mazarin, hogy megmutassa, mennyire szükséges a pénz, beavatta a parlamentet az egész pénzügyi helyzetbe. Maga a minister ismerte tehát el, hogy köteles a parlamentnek számot adni.560 A parlament vérszemet kapott és Mazarin eltávolítása lett a jelszó. A pénzzavar miatt ujra királyi ülést kellett tartani 1648. jan. 15-én. A franczia alkotmány azon sarkalatos elvére támaszkodtak, hogy a király személyesen kifejezett akarata törvényessé tesz minden rendeletet. A parlament ennek ellenében kimondá, hogy az elv nem lehet érvényes, ha a király kiskoru és csak a ministernek fejezi ki akaratát.561
Mindig nagyobb és határozottabb lőn a parlament ellenállása a kormány ellen, különösen, midőn az több hivatalnokot meg akart fosztani fizetésétől és megtámadással fenyegeté a hivatalok örökösségét. A személyes érdek kelt a közérdeknek védelmére. Azt hangoztatták, hogy Mazarin helyett az ország nagyjaiból és a parlament tagjaiból álló tanács igazgassa az országot. Minthogy a rendek nincsenek együtt, a törvényhozó hatalmat egyelőre a parlament gyakorolja. A hivatalos előkelő polgárság – ez a parlament – kezet fog a főnemességgel a korlátlan ministeri hatalom megdöntésére. Páris városa, melyben már régebben zavarogtak az adók ellen, teljesen e párthoz csatlakozott. Az egész világon érezhető volt akkor a népuralmi eszmék hatása, s Francziaország, mely elősegítette az angol, a német, a spanyol korona alattvalóinak felkelését, maga sem maradt ment a példa befolyásától.
Midőn a parlament mind erősebben mennydörgött a rossz pénzkezelés ellen és reformokat követelt, a királyné, támaszkodva a külföldi politika nagy diadalmaira, határozott fellépésre határozta magát. A lensi győzelem ünneplésére tartott Tedeum után 1648. aug. 26-án, el akarta fogatni a parlament több elnökét és tanácsosát. A különösen népszerű Broussel tanácsos védelmére fegyvert fogott a párisi csőcselék. Másnap a parlament ünnepélyes gyűlésben tiltakozott az elfogatások ellen és teljes számmal megindult, a foglyok felszabadítását kérni a királynőtől. Anna hallgatni sem akart a panaszokra, de tanácsosai engedést javasoltak. Az ünnepélyesen elvonuló parlamentet, midőn a palotába mentek, nagy lelkesedéssel fogadta a nép, de midőn Broussel nélkül tért vissza, nem bocsátották át az időközben emelt barrikádon. Molé elnök kijelenté a királynőnek, hogy az egész közállapot, a korona tekintélye és a király élete veszélyben forog. Anna engedett, de elhatározta, hogy távozik Párisból és sereg által fogja engedelmességre szorítani a lázongó várost. Az egész város fegyverben állott. Az utczákat 2000 barrikáddal zárták el, melyeket homokkal és kövekkel telt hordókból raktak. Minden sáncznak oly szűk volt a nyílása, hogy egyszerre csak egy ember haladhatott át. A házak emeleteit megtöltötték kövekkel.562 Augusztus 27-ét is a barrikádok napjának nevezték, úgy mint a Guise vezérlete alatt álló nagy katholikus mozgalom kitörését. Általános volt a lelkesülés. «Mindenki fegyvert fogott. Az öt-hat éves gyermeknek is tőr volt a kezében, maga anyja adta neki. Két óra alatt 1200 barrikádot emeltek, mindegyik fölé egy nagy zászlót tűztek. Oly lándzsát láttam, egy nyolcz vagy tíz éves fiú által hurczolva, mely bizonyára a régi angol háborúkból volt való.»563
Az udvar eltávozott a városból és alkudozott mindaddig, míg erőszakhoz nyúlhat. Condé herczeg a nagy hadvezér, és Retz, a párisi érsek helyettese, ki a városban nagy kedveltségnek örvendett, voltak a közvetítők. Az ellenállók biztak Mazarin gyávaságában, ki enged, mihelyt veszélyt lát. A mi az erősen királyi Francziaországban lehetetlennek látszott, megtörtént: a királynak szinte futva kellett elmenni fővárosából. Az egész mozgalmat Fronde-nak nevezték, gúnyból, mert eleinte utczai gyerekek kezdték, kiket a parittyázó Dávidhoz hasonlítottak.564
Azon nap, melyen a westfáliai békét aláirták, létrejött az egyezség a kormány és a parlament közt. (1648. okt. 24.) Az udvar lemondott az új adókról és azon jogáról, hogy kénye-kedve szerint elfogathassa a gyanúsakat. A szerződés ellenére megmaradt a kölcsönös gyanakodás: a királynő csak a jó alkalmat várta a támadásra, a parlament pedig csatlakozásra szólítá fel a többi várost és parlamentet, és mindent megtett a város erősítésére. A mint észre vették az udvar által mellőzött országnagyok, hogy a mozgalom reájok nézve előnyössé válhat, mind összeköttetésbe léptek a várossal. Retz volt a közbenjáró, ki mindinkább előtérbe lép, mint a fronde szellemi feje. Együtt volt ott úgyszólva az egész királyi család, Condé herczeg kivételével, azonkívül a leghatalmasabb főurak.565 Az udvar, a mint e fondorkodásokról értesült és arról, hogy az ellenpárt összeköttetésben áll a spanyolokkal, az 1649. jan. 6 előtti éjjelen titokban ismét elhagyta Párist és St-Germainbe ment. A város uralma egészen a parlamentre szállott, mely harmadnapra az ország ellenségének nyilvánította és száműzésre itélte Mazarint, s kezébe vette a város pénzügyi és katonai eszközeit.566 A nagy urak mind Párisba jöttek és ott nagy lelkesedéssel fogadtattak. Hanem Condé, kinek fejedelmi büszkeségét sértette a polgárok önérzete, szorosan az udvarhoz csatlakozott és annak ajánlá fel kardját. Általában a személyes viszonyok, érdekek és szenvedélyek igen fontos szerepet játszottak, s az udvari ármánynak, melyben nagy része volt szép és szeretetreméltó nőknek, mint p. o. Longueville herczegnőnek, befolyása alatt, sokszor cseréltek pártot a legbefolyásosabb férfiak. Ez a női szereplés teszi e korszakot oly érdekessé. Történeti jelentősége nagyon csekély. Buckle szépen fejti ki, hogy az angol polgárháború demokratikus mozgalom, a vele egykorú fronde pedig aristokratikus reactió, minden magasabb lendület nélkül. Az is mutatja intézőinek gyarlóságát, hogy a külföldi ellenségekkel léptek szövetségre.
Épen ez vitte békére a mozgalom komolyabb és hazafiasabb részvevőit, első sorban a parlamentet. Ez Molé vezetése alatt 1649 tavaszán kibékült a kormánynyal, mely megerősíté az 1648. okt. 24-iki nyilatkozatot. Molé folytonos halálos veszély közt volt a csőcselék és a nemesek részéről, de nem tágított, nem akart szövetségben állani az ország ellenségeivel. Az udvar visszatért Párisba és általános rendi gyűlést igért, melylyel azonban nem törődött senki. A nagy urakat ujra hivatalok és kegydíjak által akarták megnyerni, csak Condé nagyravágyásának és dölyfének nem nyújthattak eleget. Ezért Mazarin teljesen kibékült a párisi frondeval, hanem 1650. jan. 18-án egyszerre elfogatta Condét és testvéreit. A polgárháború ujra kitört, s midőn Mazarin belátta, hogy népszerűtlensége egyik főoka a nyugtalanságnak, kibocsátotta a herczeget a fogságból, s maga Németországba ment. A távolból is ő volt a királynő főtanácsadója. Condé pedig, mindamellett, hogy Mazarin személyesen bocsátotta ki a börtönből, a spanyolokhoz pártolt. A népre nézve már megszünt minden érdek a nyugtalanságban. Midőn a királyt 1651. szeptemberben nagykorúnak nyilvánították, már nem volt semmi alapos ok az ellenállásra. Nem is annyira polgárháború folyt már, mint a néhány királyi herczeg és főnemes elleni harcz, kik a spanyolok segélyével nyomultak be az országba.
XIV. Lajos találkozása IV. Fülöp spanyol királylyal, 1660-ban a Fáczánszigeten.
E. Jeurat (1672–1728) 1728-ból való karcza után. Az eredetit Charles le Brun 1619–1690 festette.
XIV. Lajos fölkenése a rheimsi dómban 1654-ben, junius 7.
Le Pautre (1617–1682) rézmetszetének hasonmása.
Legnevezetesebb episodja e háborúnak az, midőn Condé ismét Párisba jutott. A királyi sereg Turenne vezérlete alatt Párisnak Sz. Antal nevü külvárosában megszorította Condé seregét. A herczeg csudáit művelte a bátorságnak és a hadvezéri tehetségnek, de azért előrelátható volt seregének teljes veresége – ha Páris meg nem nyitja kapuit. Ekkor az orléansi herczegnek, kit az ország helytartójának kiáltottak ki, leánya, Montpensier herczegné, meghatva a hős veszélye által, a városházban terem és kieszközli a tanácstól a herczeg befogadását. Azután a Bastilleba ment, s annak ágyúit a királyi sereg ellen irányoztatá. Condé sirva köszönte neki menekülését.567 A párisi csőcselék lelkesült Condéért, hanem a parlament és a vagyonos polgárok béke után kivánkoztak, s attól a köznép és a herczeg katonáinak semmi erőszakoskodása által nem voltak eltéríthetők. «A nép többé nem kedvelte sem a kardos, sem a ruhás lázongókat» (a nemeseket és a parlamenti tagokat érti).568 Nem is kellett az udvarnak többé erőszakhoz nyúlni. Elég volt, hogy a fiatal király kijelentse akaratát, hogy vissza akar térni fővárosába, s elrendelje a felkelés vezéreinek számüzését. Mazarin még mindig távol tartá magát, hogy népszerűtlenségével ne ártson az udvar ügyének. Csak akkor tért vissza, midőn a király már tekintélye teljes birtokában székelt a Louvreban. Valóban a polgárságnak hűsége a király iránt vetett véget a frondenak. Teljes bűnbocsánatot hirdettek, csak a forradalmi párthoz tartozó főurakat és parlamenti tagokat vették ki. Megtiltották a parlamentnek, hogy ezentúl szövetségre lépjen a nemességgel vagy a herczegekkel, továbbá, hogy ezentúl beavatkozzék az állam közügyeibe és a pénzügyek vezetésébe. Midőn 1655-ben a parlament különböző tanácsai együtt tárgyaltak egy rendeletet, a király Vincennesből sebes vágtatva oda sietett, s így szólott az első elnökhöz: «Mindenki tudja, mennyi bajt okoztak e gyűlések, megparancsolom, hogy azt, melyben rendeleteimet tárgyaljátok, azonnal beszüntessétek. Elnök úr, eltiltom azok tartását, a tanácsosoknak azok kívánását. » Egy hang sem emelkedett ellene. Teljes fényben tündökölt ismét az egy ideig elhomályosodott királyi hatalom.
Mazarin szerencsésebb volt mint Richelieu. Teljes békében élvezhette a fronde után hatalmát, melyet annyi ellenség ellen meg tudott őrizni. Nem kellett tartania versenytárstól, a királyné hajlandósága iránta állandó maradt, a király teljesen méltányolta nagy diplomatiai tehetségeit. Richelieu fáradozásainak a külső politika terén is ő szedte gyümölcseit. Az ő műve a pyrenaei béke, mely kifejezte Francziaországnak túlsúlyra jutását Spanyolország ellenében. A kik eddig fegyverrel harczoltak az uj viszonyok ellen, mint a nagy Condé herczeg, most a király kegyétől vártak mindent. «Oly általános volt az öröm a béke megkötése miatt, hogy oly természetesen még soha sem nyilatkozott az emberek szivében és szellemében.»569 Mind ennek előidézőjéül a bibornok volt tekinthető, ki oly mesterileg tudott játszani az emberi indulatokkal és érdekekkel. Nyert a játékban. Óriási gazdagság és majdnem korlátlan tekintély birtokában halt meg, miután még megérte XIV. Lajos házasságát a spanyol királyleánynyal. (1661. márczius 9.)