Bocskay István aranyérme.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
XI. FEJEZET.
Magyarország belső állapotai.
Alkotmányos viszonyok. Az országgyülés. – Igazságszolgáltatás és hadügy. A megye. – Erdély alkotmányos viszonyai. – A török hódoltság. – A jobbágyság.
Alkotmányos viszonyok. Az országgyülés.
Magyarországnak, mióta nemzeti dynastiája kihalt, szinte történeti végzete volt, hogy azok a családok uralkodjanak fölötte, melyeknek legáltalánosabb és legkevésbbé nemzeti volt hagyományuk, hatalmuk, politikájuk. Így váltották fel egymást az Árpádok trónján, rövid félbeszakításokkal, az Anjouk, Luxemburgok és a Habsburgok. Csakhogy míg az előbbi külföldi eredetű családok hazánkat nézték hatalmuk legfőbb alapjának és így tettek még az első Habsburgok is, a török hódítás és másrészt a Habsburg hatalom emelkedése óta ez a viszony megváltozott. Ellentétben a Jagellók tehetetlenségével, most ismét igazi, hatalmát, méltóságát fentartó királya van a magyarnak, csakhogy számításaiban és elhatározásaiban nem a magyar szempont a legdöntőbb.
Természetes, hogy a koronának oly dynastiára szállása, mely nem magyarnak tartotta magát első sorban, az egész kormányformának átalakulását vonja maga után. Ezen nem változtathatott a király személye, nem segíthetett az, hogy Miksa király 1563-ban elismerte, hogy Magyarországot az elsőség illeti az összes tartományok közt. Még a törvények sem sokat segítenek, melyekkel nem szünnek meg körülbástyázni az alkotmányt, mert nem orvosolhatják az alapbajt, azt, hogy hazánk gyönge és dynastiánk a német birodalomnak és Csehországnak segítségére szorul a török ellen.
Ezek a törvények kiterjeszkednek a közjog minden ágazatára. Legnagyobb biztosításuk a király jelenléte az országban és nem kevesebb, mint tizenkét törvény rendeli azt el magának I. Ferdinándnak korában. De mivel belátják, hogy akadályozva van, megelégszenek a trónörökösnek az országba jövetelével, hogy megtanulja a magyar nyelvet és hadviselést s vezesse a kormányt. Nagy biztosítás az, hogy bár 1547-ben elismerik a dynastia örökös jogát,312 mégis törhetetlenül fentartják a királyválasztás elvét is. A két ellentétes elv megegyeztetésére egymásután megválasztják Ferdinándot, fiát és unokáját és pedig az utóbbiakat már atyjok életében.
A király távolléte az országból szükségessé teszi a helytartósági kormányt. A viszony ugyanaz, mint a minő Németalföldön volt a spanyol uralom alatt. A belső kormány, törvény szerint, a rendek kezében van. Élén a nádor áll, az aranybulla óta az alkotmány főbiztosítója. De Nádasdy Tamásnak 1562-ben történt halála után a király többé nem enged nádorválasztást, hanem többnyire főpapokra, Oláh Miklósra, majd Verancsics Antalra bizza a helytartói tisztet. De nem is csuda, ha a király ellenzi a nádori méltóságot. A nádor feje az egész nemességnek, az, a mi Aragoniában a justicia. A folytonos pártviszályok megmutatták, hogy a legtöbb magyar főúr ingadozó. Hogy engedhesse tehát át a király hatalmának gyakorlatát oly férfiunak, kiben nem bizhatik? Különben is megnyirbálták hatáskörét. Ő lett volna a főkapitány, de a hadi ügyeket az I. Ferdinánd által felállította bécsi haditanács vezette. Ő a törvények végrehajtója, de a király nem egyezik bele oly törvény hozásába, mely eltiltja törvénytelen rendelkezéseinek kivitelét. Igaz, hogy a helytartóság tanácsosai magyarok voltak, de a valóban fontos ügyeket a király intézte el bizalmas német tanácsosaival.
Nagy volt tehát az ellentét a törvény szavai és a tényleges állapot közt és a hazafias gond nem látott más eszközt a sérelmek orvoslására, mint folyton újabb biztosító törvények alkotását. Nem látták vagy nem akarták látni, hogy Magyarország külföldi támaszra szorul, azt hitték, hogy elég a birodalom függetlenségét törvénybe iktatni, ahhoz, hogy az tényleg is meglegyen. Az uralkodók, szorítva a török és az ellenpárt által, kénytelenek voltak megerősíteni a törvény betűjét, még ha azok szelleme nem volt is megvalósítható. A királynak nem volt annyi ereje, hogy az alkotmánynyal szemben keresztülvigye akaratát; a rendek pedig a királylyal és tanácsosaival szemben nem tarthatták fenn a törvényt. A század végéig mindig elismerték Bécsben a magyar alkotmányt, de az is tény, hogy az soha, egy perczig sem volt teljes érvényben. A legkeserítőbb az volt, hogy a külföldi segítség, a függő viszonynak morális alapja, a legtöbb esetben sokkal több kárt, mint hasznot hozott az országnak. Nem feledték el, hogy a nagy birodalmi sereg 1566-ban mitsem tett Szigetvár felmentésére és hogy csak azok a várak állottak teljes erővel ellen a töröknek, melyekben magyar volt a kapitány és az őrség.
Midőn ennyi a függő, fontos kérdés, nagy fontosságra kell jutnia a király és a rendek érintkezése törvényes szinterének, az ország gyülésének.
Ferdinánd trónralépésekor jobbára csak főurak állanak mellette. Később sem igen hivja össze fejenként a nemeseket, csak 1532-ben, midőn jő a török és nagy az elégedetlenség és ismét 1563-ban, utoljára, Miksa királylyá választására. Különben a megyék csak követeket küldenek, kik a főuraktól külön tanácskoznak és csak a királyi előterjesztés meghallgatására ülnek össze. A két tábla mind jobban külön válik. Midőn a király Bécsbe akarja hívni az országot, az urak engedelmeskednek, a nemesek haboznak. A királyi kormány főképen a főurakban látja támaszát.
A török előrenyomulásával az országgyülés, a kormánynyal együtt, a nyugoti határvidékre szorul. Semmi sem mutatja jobban Magyarország tönkrejutását, mint az, hogy Pozsony, ez a határváros, székhelye a kormánynak és a legtöbb diétának. De az országgyülés ott is tud független lenni, erősen megvitatja a király válaszát sérelmei előadására és három-négyszer is megujítja feliratát. Ha az ország függetlenségéről és alkotmányos biztosítékairól van szó, megszünik a különbség az urak és a követek közt. A rendi gyülés főjoga az adó kirovása. Ez a jog kényszeríti a királyokat a diéták sűrű megtartására. Az 1563:3. t.-cz. elő is irja, hogy legalább minden másodévben legyen országgyülés. Már az elvi kérdést is felvetik: a király az adó s katonaság megszavazását tartja elsőnek, a rendek a sérelmek orvoslását. Kifejtik, hogy kötelességük nem csak abban áll, hogy terheket vállaljanak, hanem abban is, hogy a panaszokat meghallgassák és orvosolják. Az országos sérelmek mellett a magánosokét is tárgyalják. Igen szorgalmasak, mert haza sietnek és a dieta rendesen csak 5-6 hétig tart. A nap legnagyobb része tanácskozással telt el. Reggel 7-től együtt ültek délig és ebéd után ismét estig. Elég gyakori a zaj és nyugtalanság, még az is előfordul, hogy a királyt félbeszakítják beszédében.
Legtöbb esetben szavazattöbbséggel döntöttek, még a nádorválasztásnál is. Ha kellett, egyhangú szavazattal tüntettek, különösen a király ellen. A követeket utasításuk kötötte. A törvények szövegének megállapításánál néha önkényesen járt el a király vagy biztosa. Az is előfordul, hogy mindkét vélemény be van iktatva, határozat nélkül, p. o. az egyházi tizedről szóló 1553:8. t.-czikkben.
Miksa király idejében nagy elkeseredést okozott, hogy a király németül beszélt a gyülésen. Csak 1571-ben, Rudolf koronázásakor, melyet nagy pompával ünnepeltek, állott helyre a bizalom. A legfőbb közjogi kérdés mindig az marad, hogy a rendek független magyar kormányt akarnak, az udvar pedig a kamarai, vagyis pénzügyet és a hadügyet közösnek tekinti és a bécsi kormányszékeknek rendeli alája.
Rudolf uralkodása nagy alkotmánysértéssel kezdődött. A horvát határerősségeket, hol a belső ausztriai rendektől fizetett német őrség volt, Károly főherczeg alá rendelték. Főkapitánynak Ernő főherczeget tették meg, ki ritkán élt magyar tanácsosai tanácsával. A horvát bán lemondott; helyébe egy stájer urat, Ungnadot neveztek ki. Midőn az 1580-iki dietán e sérelmeket nem orvosolták, a rendek végzés nélkül mentek széjjel. Már akkor voltak a király tanácsosai közt, kik erőszakot javasoltak. De Rudolf engedett, az 1581. ülésen nov. 10-én megjelent személyesen és igérte a sérelmek orvoslását. Mindig a főurak jártak közbe és sikerült is a kibékítés. De Rudolf nem tartotta meg szavát és azontul ritkábban hivta össze a rendeket. Csak 1595 után volt ismét országgyülés minden évben. Alig állott a gyülésezés másból, mint a panaszok és sérelmek elsorolásából. Orvoslást alig lehetett várni, sőt a német tanácsosok azt mondták, hogy a magyarok csak szokásból panaszkodnak és azért, hogy kevesebb adót kelljen fizetniök. Az 1602-iki országgyülés erre következőleg felelt: Magyarország rendei mély fájdalommal kényszerülnek Isten és a király előtt panaszt emelni, hogy kérelmeik, sérelmeik, előterjesztéseik orvoslás nélkül hagyattak, sőt kínjaik és szenvedéseik napról-napra növekednek és mélyebb gyökeret vernek. Ha tán azt mondanák: a magyarok már megszokták országgyüléseiket könyűkkel, panaszokkal, jajveszékeléssel megnyitni, míg költségbe, szavakba belefáradva végre a tárgyhoz fognak, nem tagadhatják a rendek, hogy ez így van. De lehet-e a megsebzettnek rossz néven venni a könyet? Meg lehet-e tiltani a gyermeknek, hogy fájdalmát atyja előtt feltárja.313
Minde szó és irás nem vitt eredményre. Be kellett látni, hogy a törvényes kapocs a király és a nemzet közt teljesen meg van ingatva, hogy a törvényhozásnak minden áldása és jó következése megszünt. Az ország első férfiai védtelenül állottak szemben az udvarral és a katonákkal, kik Magyarországon úgy akartak gazdálkodni, mint Básta Erdélyben. A török háború még dúl és maga a magyar király végveszélylyel fenyegeti Magyarország önállóságát, rendi és vallásos szabadságát. A központi kormány elvesztette a bajok orvoslásának minden eszközét. Részben idegen befolyás alá jut, részben, a menynyiben magyarok állnak élén, tehetetlen.
Ekkor áldásnak bizonyult, a mi különben nagy átka volt a magyar nemzetnek: az állami központ hiánya, a politikai életnek az egyes részekbe tolulása.
Igazságszolgáltatás és hadügy. A megye.
Az államalkotó nemesség azon mértékben központosította tevékenységét részletes gyüléseiben a megyén, a minőben vissza kellett vonulnia az országgyülésről. A megyénél fejenként jelennek meg a nemesek és annak közigazgatására döntő befolyást nyernek az által, hogy az alispán választása egészen a megye jogának nyilváníttatik, minden külső beavatkozás nélkül. Ha a főispán nevezi ki őket, hatalmuk megszünik.314
Minthogy a magyar nemzet csak a király személyes vezetése alatt köteles hadba szállani, a király pedig e korban csak ritkán állott a sereg élén, a mezei királyi sereg majdnem megszünt. A zászlós urakon kívűl a megyék bandériumain nyugodott a honvédelem terhe, mely mind nyomasztóbbá lett, a mint a török előre hatolt. A zászlós urak száma is egyre csökkent, a régi nagy családok kihaltak. Az egyházi urak birtokait elfoglalta a török vagy a világiak; bandériumaiknak csak csekély részét állították ki. Így a megyei nemesség összesége lép mindinkább előtérbe, mint hadtest. Maga a törvénykönyv is bizonyítja ezen átalakulást. Az 1595:17. t.-cz. minden megyének a gyülése által választandó külön kapitányt és külön zászlót rendel s megtiltja, hogy bármely más úr vagy nemes vezesse őket. Elrendeli továbbá a 18. t.-cz., hogy azon birtokosok, kiknek több megyében van jószáguk, e különböző megyékhez birtokuk arányában küldjék csapatjaikat. Míg tehát előbb a nagybirtokos személye volt a központ, most a megye területe nyujtja az alapot.
A megyei nemességet ezen nehéz harczban léteért, melyet naponkint meg kellett ujítani, kiváltságos állása tartotta fenn. Ezt mindenekelőtt a Tripartitumnak köszöné. Különös, hogy ez a codex, mely tulajdonkép soha sem volt elismerve teljesen törvénynek és melynek ellenére oly sok országgyülés rendelte el a törvények újabb összeirását, oly óriási hatást tudott előidézni. Ez nemcsak a királyi Magyarországot illeti, hanem Erdélyt és a török részeket is. A ki nemes, bárhol legyen birtoka, ezt a törvénykönyvet tekinti politikai léte alapjának, ebbe mélyed, ebben találja jogczimét a jobbágy és a király ellen. Salamon Ferencz szépen kifejti, hogy e válságos időben, minő óriási befolyást gyakorolt a nemesség jogainak ezen codificatiója.
Tulajdonkép ez a törvénykönyv, mely annyira fölül emelte a magyar nemest a jobbágyon és a polgáron, megszilárdítá önérzetét és kihatott az élet minden mozzanatára, szolgált a magyar nemesség műveltségi egyesítőjéül. Ez tette lehetővé, hogy a török hódoltság korában is törhetetlenül fenmaradt a nemzeti összetartás érzése és hogy a török kiüzése után oly gyorsan vált ismét lehetővé nemcsak egységes kormánynak, hanem egységes anyagi és szellemi életnek is helyreállítása. Azon korban, melyben a többi Európában a biblia és az evangelium választotta ketté a különben egységesen szervezett nemzeteket, nálunk a kiváltságos osztály, egy következetesen keresztülvitt jogi rendszer alapján, oly érdekegységgé tömörült, melyet a legélesebb alkotmányos, nemzeti és vallásos harczok sem voltak képesek szétrobbantani. Hogy világosan kifejezzük az ellentétet, mely Magyarország és a többi Európa közt e téren fenforgott, azt kell szem előtt tartanunk, hogy míg másutt katholikus lovagság, polgárság és jobbágyság áll szemben a szintén minden rangbelit magában foglaló protestantismussal és a közös vallásos meggyőződés lerontja az osztálykülönbség korlátait, nálunk mindig sokkal közelebb áll egész életfelfogásában a katholikus nemes a protestanshoz, mint az egyazon hiten levő polgár vagy paraszt a nemeshez. Ez mutatja, hogy még mindig a középkori tényezők döntenek a nemzet élete fölött. Nemzet még nincs más, mint kiváltságos. De már ez is nagy lépés volt előre. Verbőczy könyve s az alkotmányos szabadságnak és nemzeti önérzetnek benne lerakott kincse menték meg a magyar nemességet attól, hogy tisztán katonai kaszttá váljék, mint a török szpahi, vagy összeolvadjon a jogtalan rabszolga rájával, mint az a Balkán-félsziget régi lakosságával történt.
Az az állandó törvényszék, melyet Mátyás akart megalkotni, a zavaros, háborus időkben nem volt megvalósítható. Így az igazságszolgáltatás is jobbára a megyék befolyása alá jutott.
Még mindig az erőszakoskodások megszüntetése vagy legalább a korlátozása az igazságszolgátatás legfőbb tárgya. Már Bonfinius mondta, hogy Magyarország a legkülönb ország volna, ha nagyobb volna benne a közbiztonság, s Mátyásnak 1486-iki törvénye, mivel nem volt ki halála után végrehajtsa, nem igen segített ezeken az állapotokon. A tehetetlen királyok, majd a trónviszályok idejében a rablólovagok annyira elhatalmasodtak, hogy egy megye nem sokra ment volna ellenök. Csak 1547-ben, midőn a törökkel helyreállott a béke és a schmalkaldiak fölötti győzelem nagyon emelte Ferdinánd tekintélyét, fogtak erélyesen a hatalmas gonosztevők megfékezéséhez, kik közt Basó Mátyás, ki Murány várát tette rablócsapatjainak fészkévé és Balassa Menyhért, ki Lévából, Szitnyából és Csábrágból rabolt szerte, voltak a leghirhedtebbek. A rablók ellen maga Salm Miklós királyi főkapitány ment német és spanyol gyalogokkal, ágyúkkal és a nemesi felkeléssel s elfoglalta fészkeiket. Így most már szabadabban fejlődhetett a megyei törvényszék. Akárki áll ellen fegyveresen az alispánnak vagy szolgabirónak, mikor itéletet hajt végre, még ha maga az ispán is, kemény büntetéssel, esetleg halállal lakol. 1563 óta hatalmaskodási perekben is a megyei szék itél és 1608 óta kivétel nélkül odatartoznak az ilyen perek, s csak a kérdés birtokjogi oldala tartozik a királyi táblához.
Így birósági tekintetben csakugyan azon irányban fejlődött a megye, melyet Mátyás tűzött ki részére. Csak az volt a baj, hogy a közbiztonság helyreállítása első sorban külföldi fegyveres hatalomnak volt köszönhető. Hanem azért a köznemesség katonai tekintetben is megteszi kötelességét. Előbb a nemes csak a király személyes vezetése alatt volt köteles táborba szállani, most a közbéke érdekében a főispán és a megye is rendelkezhetnek vele. Ez az újabb teher új, nagy következésű intézkedést vont maga után. A főispán ugyanis főúr és a király embere, a nemesség egyeteme pedig, mely hadban parancsolata alatt áll, tán nem képes vele szemben mindig fenntartani függetlenségét. Jobb tehát, ha a főtisztviselők mellé állandó birákat rendel a maga kebeléből. Ezenkívül a törvények nagy tömege és a sokféle békés és katonai elfoglaltság egyaránt szükségessé tették, hogy a biróságokban kiválóan az igazságszolgáltatásnak élő férfiak vegyenek részt. Ezért az 1613:24. t.-cz. a törvény gyorsabb kiszolgáltatása érdekében elrendeli, hogy minden megye rendes esküdtein kívül rendkívülieket is nevezzen a birtokos nemesek közül. Más mint esküdt pedig nem szólalhat fel a biróságban. Így alakult át a régi megye demokratikus közgyűlése a rendkívüli esküdteknek, azaz a táblabiráknak aristokratiájává.
A megye ezen erős fejlődése következése volt az ország területi csonkulásának és a királyi hatalom gyöngeségének. Mutatja, hogy a központban pang az élet, de bár alacsonyabb fokon, lüktet a tagokban.
Magyarországon e korban veszi a nemzeti élet azt a századon át élő irányát, hogy a központi hatalomnak, mely esetleg idegen érdeket szolgál, mindenkép gyöngítésére törekszik. Erdélyben ellenben megmarad a magyar kormányzásnak és törvényhozásnak régi módja. Ott nincs állandó ellentét fejedelem és rendek közt, s ha mégis előfordul, mint Báthory Zsigmond korában, hogy az uralkodó törvénytelen és erőszakos eljárásra ragadtatja magát, az korántsem sujtja az egész országot, hanem csak az aristokratiát.
Erdélyt az unióban egyesült három nemzet és a Részek megyéi alkotják. A kormány egységét megállapítja az 1557-iki országgyűlés, mely kimondja, hogy két nemzet határozata kötelezi a harmadikat. Tényleg azonban mindig a magyar nemesség dönt. A tanácsban egyforma számban van képviselve a három nemzet, de egy-egy székely primor vagy szász comes csak úgy jut nagyobb szerephez, ha azonosítja magát a magyar aristokratiával. Ennek minden családja előtt egy magas, de nem elérhetetlen czél lebeg: a fejedelmi polcz elnyerése. A nagy családok fondorkodásai a hatalomért egymásközt, a portával és a császárral, szövik Erdély külső történetének bonyolódott szálait.
Itt tehát nem az országgyűlésnek, hanem a tanácsnak jut a legfontosabb szerep. Az országgyűlés a legtöbb esetben, néhány beszéd meghallgatása után, az adó megszavazására és a hadi segítség felajánlására szorítkozik. A gyűlés csak ritkán tart tovább egy hétnél; a kolozsvári 1560. nov. 11-iki diéta egy nap alatt elvégezte munkálatait. Nem is maradhatott volna sokáig együtt, mert a régi törvény szerint minden nemesnek kötelessége volt a megjelenés. Előfordult az is, hogy a sereg egyszerre országgyűléssé alakult át. Nem is jognak, hanem tehernek nézték a megjelenést és 1598-ban megköszönik a fejedelem azon szándékát, hogy nem egyhamar akarja őket ismét összehivni.
Sok bajjal járt, sok zavarral fenyegetett az ilyen nagy, sok ezerre menő tömegnek összecsődülése. De a fegyelmezettség még a régi volt és a tanácskozás nem fajult verekedéssé, mert nem rendült meg a vezetők iránti bizalom. Különben is csak ritkán hivták össze az egész nemzetet és mindig csak igen fontos alkalmakkor. Így még Báthory Zsigmond is szükségesnek tartá az egész nemesség összehivását, midőn fegyvert fogott a szultán ellen és rendkívüli adóra és fegyveres segítségre szorult. Rendes viszonyok közt csak részleges (partialis) gyűlésben tanácskoztak. De midőn János Zsigmond az ilyen részleges gyűléstől határozatot kivánt az egytelkes nemesek megadóztatása dolgában, az kimondta, hogy nem competens és generalis diéta összehivását követelte. Különösen a székelyek ragaszkodtak a személyes megjelenés jogához. Az 1571. évi fejedelemválasztó gyűléshez is úgy akartak eljönni és csak Báthory István túlnyomó tekintélye birta őket visszatérésre.
Az urakat és a nagyobb családok kiváló tagjait a fejedelem külön levéllel hivta meg a partialis gyűlésekre, úgy mint Magyarországon a főrendeket. A tordai gyűlésre 1566-ban a fejedelem rendeletére, takarékosság czéljából, minden megyéből csak 4-4-et hivtak. Az 1571. fejedelemválasztó gyűlésre minden magyar és erdélyi megyéből és minden székely székből 10-10 előkelő férfiut választottak, a szász városokból és székekből pedig 6-6-ot.
Alig volt tárgy, melyet e nyugtalan és rövid diéták ne vontak volna tanácskozásuk körébe. Az adó megtagadásának jogát még erélyesebben foganatosították, mint a magyar diéta. Az 1588-iki meggyesi gyűlés kimondta, hogy «ezen országnak mindig jogában állott, szabadon, korlát nélkül választani uralkodóit. Ezek, az ország hozzájárulása nélkül nem alkothattak soha semmi állandót, a rendeknek pedig jogukban állott változtatni az alkotmányon».315 Általában igen merész, éles és határozott szellem nyilatkozik Erdély közéletében. Mai szóval élve, úgy jellemzi Kemény Zsigmond, hogy rendesen az európai eszmék szélső balján foglalt helyet. «Az erdélyi viszonyokon túl a politikában csak a lengyel anarchia, az egyházi életben az ábrándos secták kisérletei voltak hátra». Új központot nyert itt a magyar szellem, hol egy félszázadon át, Básta pusztításáig, akadály nélkül fejlődhetett. A kis országra háruló nagy politikai és hadi feladatok szükségessé tették minden téren a haladást.
Legfontosabb különbség Magyarország és Erdély belső életében az, hogy itt a megyének nem jutott oly fontos szerep, mint a főországban, bár természetesen közös volt a fejlődésük a különválás idejéig. Az országos élet inkább központosult a fejedelmi udvarban, a szász városokban és az urak váraiban, mint a megyei (marcalis) gyűléseken. Különösen katonai tekintetben szorultak háttérbe. Magyarországon a zászlós urak egyre ritkuló banderiumai mellett a megye volt a honvédelem főtényezője, Erdélyben ellenben a székelyek harczos felkelésén kívül állandó zsoldos csapatokkal, hajdukkal, «kék darabontokkal» rendelkezett a fejedelem. Az ellentétet kifejezi két törvénynek egymás mellé állítása. Magyarországon az egyes földesuraknak különböző megyékben fekvő birtokait az 1595-iki törvény az illető megyei banderiumokhoz osztja be; Erdélyben pedig épen megfordítva az 1594-iki törvény elrendelte, hogy a több megyében birtokos nemes a maga személye körül gyűjtse katonaságát.316
Különben a régi magyar alkotmány itt még fennáll és a népfelkelés régi módja szerint még mindenki táborba száll a fejedelem mellett. Ennek volt köszönhető, hogy a kis ország gyakran sokkal nagyobb mezei sereget állított ki, mint a királyi Magyarország. Általában, míg Magyarországban hadi tekintetben akkor virágzik a lovagkor, Erdélyben még a régi nemzeti seregszervezet él, melynek a székelység a főtámasza.
Ezek, hadi szolgálatuk fejében, mentesek voltak minden rendes adótól és földesúrnak sem voltak alávetve. A parasztok egész conservatismusával és makacsságával ragaszkodtak ezen előjogaikhoz. Harczoltak értök Tomory korában, Szapolyai és Ferdinánd idejében a szerint cseréltek pártot, a mint egyiktől vagy másiktól részesültek több biztosításban, s így sikerült majdnem teljes épségben átörökölni ősi alkotmányukat a XVI. század közepéig. A vajdáknak állandó igyekvése volt magok alá hajtani e szabad népet és Szapolyai majdnem minden évben megkövetelte rajtok az ökörsütést, azt az adót, melyet csak új király trónralépésekor szoktak azelőtt fizetni. Az 1543. országgyűlés kimondá, hogy a három nemzet közösen viselje az ország terheit. Ezzel a székelyek addigi adómentessége el volt törölve. Martinuzzi elfojtá az ellenállást, de a régi szabadság emlékét a nép kebléből kitörölni nem birá. Az 1545. országgyűlés után egy-egy forintot és egy ökörsütést adtak egyszerre a székelyek. De János Zsigmond alatt nagyon érzik az adó terhét, a fejedelem ellenségei könnyűnek tartják őket lázadásra birni.317 Balassa Menyhért emberei a régi szabadság visszaállításával biztatták őket, ha sikerül Jánost megbuktatni és Ferdinánd uralkodása alá jutni.
Báthory István, mint a fejedelem vezére, iparkodott lecsendesíteni a népet. De a kedélyek túlságosan fel voltak hevítve. Az udvarhelyi gyűlésen elhatározták a felkelést. János Zsigmond, kit ugyanazon időben a Részek felől is fenyegetett veszély és ki már Lengyelországba menekülésre gondolt, engedni akart és minden szabadságuk helyreállítását igérte. Hanem a székelyek, bátorítva az izgatók által, élve vagy halva kezökre akarták keríteni a fejedelmet és hadba indultak. Hittel kötelezték magokat, hogy nem teszik le a fegyvert, míg vissza nem nyerik régi jogaikat. Le is győzték Majláthot, ki Fogarasról indult ellenök és nagy pusztítást vittek véghez a nemesek jószágain. Diadaluk nem tartott soká. A fejedelem derék serege Radák László alatt Kis-Görgénynél szétverte legnagyobb csapatjukat, a kisebbek letették a fegyvert és kiadták vezéreiket. (1562.)
A meggondolatlan támadást, midőn a fejedelem hatalma helyreállott, kemény büntetés követte. A székelyek felkelése azon sorsban részesült, mint a század elején a magyar pórlázadás, melyet épen székely ember vezetett. A fejedelem Segesvárra hivott össze országgyűlést, erre már nem jelentek meg a székelyek fejenként, csak főembereik, az egyes székek pedig 16-16 követet küldtek. Már előbb kimutatá a fejedelem, hogy szigorúságot alkalmaz. A királyi táblának a hűtlenségi perben kiadott itélete szerint két hadnagy nyársba huzatott, a főemberek közül pedig kilenczet elfogtak.
A székelyek leginkább a főemberek (lófők) elnyomása ellen panaszkodtak, azt adták felkelésük okául. Nem volt ez más, mint a régi szabad község fegyverre kelése a keletkező nemesség ellen. Minthogy azonban a forradalom nem annyira a főemberek, mint a fejedelem és az egész ország ellen indult, természetes, hogy a székelység meglakolt vállalatáért.
A székely föld még allodium volt, oda nem terjedett ki a fiscus keze még hűtlenség esetén sem. Most, hogy későbbi támadásoknak eleje vétessék, épen azon törvény alá jutottak, mint a többi ország.
A főnépek az ő főségükben és a lófejek az ő lófőségökben minden széken szabadon éljenek, úgy mint a nemesek az ő nemességökben.318 Ezzel a jobbágyság törvényesen behozatott az addig attól ment székelyföldre, hol még ősi szabadságban éltek «Attila utódjai, mint egy apától egy anyától származók». A lófők nem fizetnek dézsmát, de hadkötelesek, mint a nemesség, egy hónapon át a magok költségén hadakoznak, azután a fejedelem segíti őket minden hónapon egy forinttal. Többi katonáik eltartására évi nyolcz forintot ad az ország, háborúban pedig havi 2-2 frtot.
A többi székely község szabad marad, csak a fejedelemtől függ. Maga biráskodik, de a fölebbezés az udvarhoz megy és nem szóval történik, mint régente, hanem irásban. A dézsmát fizetik. Minthogy a főemberek kölcsönt adtak a szegényebbeknek és ennek fejében zálogba vették házaikat, azt a zálogösszeg fejében kötelesek visszadni.
Addig a sót szabadon kapta a székelység. Most, «azért, hogy minden országokban a sókamarák császároknak, királyoknak és fejedelmeknek tárházokra néznek, azért a székelyföldön való sót a mi tárházunkhoz végeztük foglaltatni». Csak a főnépek kapnak ingyen sót, úgy mint a nemesek.
Valóban, ezen segesvári pontok rendkívül tanulságosak, nemcsak a székelység, hanem egyáltalában minden régi szabad osztály állapotának megismerésére nézve. Látjuk, mint kezd a nemesség és a fejedelem rést ütni a régi kiváltságokon, melyek a székelyekből olynemű szabad községet alkottak, minők a svájcziak, vagy a dalekarlok Svédországban. De azt is látjuk, hogy a nép zöme nem válik jobbágygyá, csak adófizetővé és hogy megtartja fegyvereivel együtt jogainak nagy részét. Mégis nagy volt a nép szívében a keserűség. Fékentartására «Zwing Uri» gyanánt az udvarhelyi barátklastrom helyén várat emeltetett János Zsigmond, melyet «Székely támad»-nak neveztek el. Nemsokára vele szemben felépült «Székely bánja» vára.
A számos trónváltozás és a minduntalan megújuló kül- és belföldi bonyodalmak még gyakran kecsegtették a székelységet régi jogai visszanyerhetésének reményével. Báthory Zsigmond nagy hadjáratakor e visszaállítást tűzték ki segítségük jutalmául. De e reményük akkor sem valósult, ép oly kevéssé, mint Mihály vajda által, kihez mint a nemesség halálos ellenéhez ragaszkodtak.
Erdélynek XVI. századbeli története igen gazdag szomorú és véres jelenetekben. Hanem ezen csapások többnyire csak az előkelőket sujtották, csak azok sinylették meg Izabella könnyelműségét és Báthory Zsigmondnak ingadozással párosult kegyetlenségét. A nemzet zöme békének örvendett, s úgy látszik, hogy a trónért folyó harczok nem igen bántották jólétét. Azt csak az idegen seregek tették tönkre. A töröknek 1540-ik évi pusztítását és Castaldo zsoldosainak 1551–53. évi féktelenkedését még könnyen heveré ki az ország. Nagyobb, általánosabb csapás csak Báthory Zsigmond által érte. Épen a katastrophát megelőző időből birjuk az országnak egyik leirását, mely nagyon kedvezőnek rajzolja állapotát.
A hegyek által körülvett országban kevés a síkság, de az alacsony hegyek termékenyek és a völgyek nagyon kellemesek. Igen sok bort termeszt, mindenféle gabonát, gyümölcsöt, szénát; barmot és jó harczi lovakat tenyészt. A gabonát többnyire kalászostul rakják el gödrökbe. Sok kősót találnak. Az építésnél nagy hasznát veszik a régi római épületeknek és ilyenkor gyakran találnak római márványszobrokat, sok felirással és sok pénzt. Az ország bővelkedik aranyban és ezüstben, kénesőbányái is vannak.
Székhelye Gyulafehérvár, a Magyarország és a temesi bánság felé néző kapu közelében. Nem nagy, de az udvarra nézve kényelmes; magyarok lakják. A legnagyobb Kolozsvár, hol a magyarokon kívül más nemzetek is laknak és különösen nagy kereskedést űznek. Sok vár és a hozzátartozó helységek a fejedelem tulajdona, mások a magyar nemeseknek és az ország tanácsosainak birtokában vannak. Ezen helységekben oláhok laknak, kik a magyarok szolgái és ezek földjeit művelik minden jutalom nélkül. A gazdagság sok ilyen szolgának birtokában áll. A várak és helységek körül sok czigány tanyázik. Mindenféle piszkos foglalkozást űznek, közülök veszik a hóhérokat.
A magyarok hadviseléssel foglalkoznak, a szászok kereskedéssel és mesterségekkel. Vallásra is nagyon eltérnek. A nemesek nagyon ragaszkodnak a törökhöz. Midőn Báthory Zsigmond bejárta az országot, alig volt nemesi ház, melynek tetején ne ragyogott volna a török hold és a csillag jele.319
Az ország békéjének és nyugalmának legnagyobb hasznát vették a békés polgári foglalkozásuknak élő szászok. Városaikban a többi lakostól egészen elzárkóztak, magyarnak nem engedtek polgárjogot falaik között, s még a hatalmas Martinuzzinak sem sikerült őket ezen privilegiumokról lemondásra birni. Ferdinánd alatt eleinte nagyon kivánkoztak a Habsburgok uralma alá, de Castaldo elidegenítette őket ettől és azóta igyekeztek felhasználni az ország önállása által részökre nyujott előnyöket, habár külön nemzetiségüket mindig fentartották. Báthory István 1583-ban megerősítette municipalis jogaikat. A Báthory Zsigmond alatt tartott fehérvári gyűlésen Huet Albert szász ispán lép fel mint honfitársainak szószólója a magyarok és székelyek támadásai ellen. Azon vád ellen, hogy a szászok jövevények, szabók, vargák és szűcsök, nem pedig katonák és honvédek, a gróf azt mondja a fejedelemnek: a munka Isten rendelete és dicsőbb mesterembernek lenni, mint tolvajnak, gyilkosnak és czinkosnak. A nemes ember nemes tulajdonok által tünjék ki. A fejedelem az ország ura, s nem engedheti, hogy bántsák hiveit, kik védőjükért szivesen mennek a halálba. – Ebből is kitünik, hogy már meg van az ellentét a magyar nemesség és a szász polgárság közt, mely később mind nagyobb mérveket öltött.320
Ily sokfelé irányuló és változatos volt Erdély politikai élete. Még nagyobb érdekességet kölcsönöz neki a vallásos viszonyoknak belejátszása. Keleti Európának ezen előrehaladott bástyájában teljes működésben látjuk az európai élet minden szellemi és anyagi tényezőit. Bár kis területen, de teljes kifejlődésben látjuk az alkotmányos, rendi, nemzetiségi és vallásos küzdelmeket, melyek akkor egész Európát megrendítették. A török hatalomnak végzetszerű fellépése még elevenebbé tette a szinpadot. Egy félszázadnyi élet után úgy látszott, mintha a halál következnék be. Földrajzi helyzete már nem védte Erdélyt, Báthory Zsigmond kalandos politikája következtében egymásután elborították az oláhok, a törökök és a császáriak. Mihály vajda és Basta pusztítása és rablása nemcsak az ország önállóságát fenyegette végveszélylyel, hanem úgyszólva minden egyes polgárra vészt hozott. Ily viszonyok közt, midőn alig nyilt már ut a menekülésre, megjelent az a férfiu, ki megújította és szélesebb alapon keresztülvitte Fráter György terveit: Bocskay István.
Bocskay István aranyérme.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Minden előbbi és utóbbi kortól különböző, az országra a szolgaság bélyegét sütő ezen kornak az a vonása, hogy nagy számú magyar lakosság él idegen, török uralom alatt. De a töröknek az országban létele a nemzet azon részeinek fejlődésére is nagy hatással volt, melyek nem laktak a töröktől behódolt területen.
A török hódítás után csak néhány északi megye vagy város élt valamikép békés állapotban. A többi Magyarország és Erdély, vagyis inkább annak romja, nem más mint tábor. A béke minden munkája elcsenevész. A lakosság hullámzik, vándorol, mint az őskorban, de természet ellenére a gazdag alföldi és dombos vidékekről a terméketlenebb, hegyes vidékekre kénytelen költözni, hogy biztosságot nyerhessen. A földjét vesztett nemesség nagy része a városok falai közé szorul. Erdély, melyet a török oltalom egy ideig megvédett, Báthory Zsigmond által hasonló pusztulásnak lőn szinhelye. De a küzdelem is élet és ha reménytelennek látszik is, babér környezi a vitézek halántékát. A török területen ellenben béke uralkodik, de a halál nyugalma.
A török hódítás nemcsak hazánk közepét érte, hanem egyúttal a magyar műveltség központjait. Budának, hol egykor Mátyás a renaissance egyik legfényesebb udvarát tartotta, Pécsnek, az egyetem székhelyének, Fehérvárnak, Esztergomnak és Kalocsának, az ország világi s egyházi központjainak, Pestnek, Szegednek, Temesvárnak, ez egykor viruló kereskedő városoknak falaiba a török uralommal együtt a halál és pusztulás vonult be. Mint minden pusztai barbár faj, a török is szinte ösztönszerüleg gyülölte a várost és a városi foglalkozást. Mindjárt Buda elfoglalása után nagyrészt elmenekült onnan a keresztyén lakosság. A török nem tudta másra használni a fallal körülvett helyet, mint várnak. Visegrád gyönyörű vára ép oly szomorú pusztulásnak esett áldozatáúl, mint Mátyás palotája. A templomokból, miután kivetették belőlük a képeket és szobrokat, mecsetek váltak, még azokat sem építette a török maga. Csak a fürdőket tartotta fenn és alakította át a maga keleti szokásaihoz képest. Innen van, hogy Magyarországon még az Árpádok korának is sokkal számosabb az építészeti emléke, mint a százötven évnél tovább tartó török korszaknak, mely alatt csak a Gül-Baba sírját és néhány minaretet építettek, Egerben, Pécsett stb.
A mi megmaradt a régi városból, az elromlott a szemét és sár alatt, a török hanyagság és a rendőrség teljes hiánya miatt. Egy magyar író, ki 1605-ben Budán járt, elbeszéli, hogy ott az utczán szanaszét hevernek a holttestek. Pesten akkor már nincs egyetlen ép ház. Vácz parasztvárossá aljasodott. A török lakosság, mely tisztán katonákból állott, nem gondolt a jövőre, mitsem tett gyermekei életének biztosabbá és kényelmesebbé tételére, kikről úgysem tudta, hová küldi őket a sors és a szultán önkénye. A keresztyének pedig házaikat csak bizonyos magasságra építhették. Különben is a díszesebb épület azonnal a basa figyelmét vonta volna magára és azzal birtokosa romlását. Templomot pedig, mint a tolnai rektor írja, csak nagy bajjal lehetett építeni, a leégettet csak náddal volt szabad befedni.321 És mi fő: a török közigazgatás tönkretett minden ipart és kereskedést és lehetetlenné tette akár az egyeseknek, akár a községnek a becsületes pénzszerzést. A ki pénzre tett szert, nem fordíthatta élete és környezete szépítésére, kénytelen volt titkolni és elásni, hogy gazdag ember hírébe ne jőjjön.
A török Magyarországba is behozta adórendszerét. Ez lényegében azon alapult, hogy a meghódított nép vagyona és személye a győztes mozlimnak tulajdonát teszi, ki elég kegyesen jár el, ha annak egy részét nem veszi igénybe. A gyakorlat folytán azon szokás fejlődött ki, hogy az alávetettek bizonyos adó fejében, melyet kharadzsnak (harács) neveztek, megváltották többi vagyonukat. Ezt a terményekből fizették, az arány nem volt mindig egyenlő, néhol azok felét is elvették. Azonfelül fizettek fejadót és százalékot az örökségből. A fejadó, mely tulajdonkép telekadó, egy kapura, telekre, évi egy magyar forintot tett ki. Ezenfelül szedte adóját, tizedét a török földes úr, a szpáhi, csak úgy mint a keresztyén. A büntetést is meg lehetett gyakran váltani pénzen. Szokásban volt az adót mindjárt az egész községre róni ki, s az egész lakosságtól hajtani be. A mint a lakosság fogyott és a művelés csökkent, a teher mind nehezebbé vált a megmaradottakra nézve. Az adó nem fizetése szigorú megtorlást vont maga után, úgy hogy az adózó községnek, különösen a határszélen levőknek, menthetetlenül el kellett pusztúlniok. Szulejmán első foglalásakor még megvédte némileg új jobbágyait a zsarolástól, de később misem fékezte a harácsoló török csapatokat. A törökre pedig jellemző, hogy épen a műveltebb élethez vivő munkát adóztatta meg legerősebben. Az adót nem az állam szedte, hanem a szpáhik, kiknek mint hűbéreseknek kötelességében áll ezen jövedelemből bizonyos számú fegyverest tartani. Ellenőrzés hiánya miatt elnyomták alattvalóikat, de arányos hasznot a fejedelemnek nem hajtottak. Előfordúlt többször, hogy a janicsárok, mert nem kaptak zsoldot, fellázadtak. Dühöket a török katonák első sorban a magyar jobbágygyal éreztették, ki ha orvoslást akart, a szultánhoz volt kénytelen fordulni. Az orvoslás onnan soha vagy nagy nehezen érkezett, addig a bűnös jancsár vagy szpáhi a legnagyobb kényelemben és pompában élhetett, s a történet kérlelhetetlen megtorló igazsága úgy követelte, hogy az elnyomás senkinek se váljék nagyobb kárára, mint magának az elnyomónak, kinek fegyelmét tönkre tette.
A török, magyar és német részről egyaránt folyó pusztulás következtében egymásután eltünnek a falvak, melyek Mátyás korában sűrűn lepték el az alföldet. A népesség, a mennyiben megmaradt, egyes nagyobb helységekbe vonult vissza, hol mégis nagyobb biztonságra számíthatott. Az alföld nagy terjedelmű és óriási határral biró falvai és mezővárosai a töröknek köszönik kifejlődésüket. Egy oly hely, mint Kecskemét, Hódmező-Vásárhely vagy Debreczen, számos falunak foglalta magába népességét, mely falvak pusztákká sülyedtek. Másutt nagyobb polgári munkásságot, ipart és kereskedést vont volna maga után a népesség ilynemű központosulása. Itt egyenesen hanyatlásnak jele. A falvak által előbb űzött földművelés helyébe a baromtenyésztés lépett. Ez akkor sokkal jövedelmezőbbnek látszott, úgy, hogy a szpáhik nem is bánták, ha falvaik pusztákká váltak, s ami fő, aránylag csekélyebb adóval volt terhelve. Kecskemét városánál egészen kifejlett politika volt a városba költöztetni a szomszéd falvak népességét, s azok határát bérbe venni a szpáhiktól. Úgy tett Kőrös és Debreczen is. De az életmód ott nem lett városivá. Ismét, mint az Árpádok korában, kiválóan baromtenyésztő lett az alföld, fél nomád, fél rabló, a népesség nagy része. Valamint a föld ázsiaivá lett, az életmód is visszaesett. Mert visszaesés a vad állapot felé a földművelőből pásztorrá lenni, a mivé lett szükségkép a lakosság alsó rétege.
A mennyiben tehát megmarad a magyarság a török hódoltság területén, egészen megszakadt haladása, sőt legtöbb helyütt visszaesés állott be. Valamint a XIII. században a kúnok képezték a többi Magyarországgal szemben az ázsiai elemet, mely az egésznek haladását hátráltatá, úgy most mélyre ható ellentét fejlődik a török hódoltságnak egyrészt és másrészt a királyi Magyarországnak és Erdélynek műveltsége közt. De azért a nemzet egysége nem szünt meg. A török közigazgatásnak és kormánynak a maga keleti tunyaságával legalább az az érdeme, hogy nem akadályozta annyira a magyar nemzeti szellemének és intézményeinek fennmaradását a hódolt részen, mint azt bárminő műveltebb és politikusabb nép tette volna.
A török semmit sem tett arra, hogy nemzetiségébe olvaszsza alattvalóit. Még vallását, mely felsőségének némi jogos alapot adott, sem szivesen terjeszté közöttük. Önként alig tért át valaki. A török zsoldban álló keresztyén martalóczok és pribékek, mint nevök mutatja, gyűlöletesek voltak a magyarok előtt. Összeházasodásról sem lehetett szó, a töröknek csak rabszolganője van, nem felesége. Magyar nőt rendesen rablás útján szerzett. Képzelhető, hogy e módon alig fejlődhetett békés családi élet. A török nem látott mást a keresztyénben, mint nálánál sokkal alacsonyabban álló rabszolgát.
Az ország igazgatása egészen megváltozott. Ismét valódi vármegyékből álltak az egyes részek: azaz a török őrséggel megrakott váraknak kisebb-nagyobb környéke. A budai basa volt a leghatalmasabb úr, kerületéhez 10 szandzsák tartozott, Szerémtől Nógrádig és Török-Koppányig. A temesvári basa alatt 5 szandzsák bégje állott a Bánságban és Gyulán. A kanizsai basa három szandzsáknak, az egri ugyanannyinak állott élén. Behozták a török honvédelmi rendszerrel és adózással együtt a török biráskodást is, melynek alapja a Korán; a büntetést, mint láttuk, sokszor meg lehetett váltani. Elég gyakran magokra a községekre bizta a kádi (török biró) az itéletet. Még arra is volt eset, hogy boszorkányok megölését megengedték jobbágyaiknak. (Nagy-Kőrösön és Jászberényben.) Ez mindenesetre erősítette a községek önkormányzatát. Még fontosabb volt az, hogy a török kénytelen lévén a magyar fegyveres kóbor hajdúkkal és huszárokkal szemben megőrizni alattvalóinak élet- és vagyonbiztosságát, megengedte, hogy azok magok védhessék magokat. Ebben az esetben figyelmen kivül hagyták a mohammedán szokást, mely a nem mozlimnak eltiltja a fegyverviselést. Ezt a mezei rendőrséget, melyet a török hódoltság falvai és községei szerveztek és tartották fenn, nevezték parasztvármegyének.322
Egyházi tekintetben is megmarad a régi szervezet, ép úgy mint a Balkán félszigeten. A török hódoltság főhelyei a protestáns hitre tértek és szabadon tarthatták gyűléseiket és zsinatjaikat. A nagy protestáns községekben tulajdonkép az egyház volt minden igazgatásnak, biróságnak és általában az egész polgári szervezetnek alapja. Ritka helyen maradtak meg a katholikus községek, melyek keblében Ferenczrendi barátok élesztették a vallásos hagyományt, elég gyakran életök koczkáztatásával.
A török élhetetlensége miatt nagy önállóság birtokába jutottak a nagyobb községek. Ezt arra használják fel, hogy fentartsák az összeköttetést a magyar királylyal.
A XVII. században sok adat mutatja, hogy az egészen meghódolt Pest-Pilis és Solt vármegyék, valamint Heves és Külső-Szolnok vármegyék, mindennek daczára nem szüntek meg gyűlést tartani, melynek székhelye a nógrádmegyei Fülek vára. Meg van az egész megyei közigazgatás: alispánok és szolgabirák, s az adót a magyar király részére beszedik csak úgy mint előbb. A főhelyek számadásaiban külön vannak felsorolva a török rendre és a magyar rendre való adók. Füleken itélnek a bűnösök fölött. Mindebből bizonyosan következtethető, hogy a XVI. században midőn még új volt a török foglalás, még szorosabbnak kellett lenni az összetartozásnak a magyar uralkodás és a tőle katonai tekintetben elválasztott országrészek között. Semmiesetre sem lett volna lehető a magyar királyi tekintély ezen elismerése, mely nagy terheket rótt az alattvalókra, ha ezekben a hazafias érzés rendkívül erősen kifejlődve nincs. Az az összeg, melyet a török hódolt régi urának és királyának fizet, az a munka, melylyel szolgálja, előtte drága biztosítéka a török rabszolgaság alól való felszabadulás reményének. Nem is ismerünk példát, midőn egy nagy terület lakossága így önként viselt volna ily nagy kettős adót.323 A magyar megye pedig kérlelhetetlenül megkövetelte a maga jogát. Bűnnek tekintette, ha nem az ő törvényszékéhez, hanem a törökhöz fordúltak. Így a török hódoltságnak azon részében, melyben megmaradt a magyar lakosság, tényleg nem szünt meg a magyar uralkodás soha.
Maga a magyar törvényhozás mintegy szentesítette ezt a különös viszonyt, mely szerint egyazon föld és népesség két uralkodó alá tartozott. Már 1547-ben, midőn Ferdinánd alkudozik a törökkel, azon megállapodásra jutnak, hogy a határszéleken lakók fizessenek mindkét résznek adót. Az 1548. 24. t.-cz. ezt úgy fejezi ki, hogy azon jobbágyok, kik a törököt is szolgálják, csak 100 dénárt fizessenek, «szegények úgy is el lévén nyomva». Őket tehát a rendes adónak csak fele terhelte. Még a régi földesurak sem vesztették el egészen jövedelmöket. Az 1562-iki fegyerszünetnek ide vonatkozó pontja így szól: A mely jobbágyok eddig mindkettőnknek szolgáltak, továbbra is szolgáljanak nekünk (a magyar királynak) és alattvalóinknak. A törökök midőn először foglaltak, megelégedtek a jobbágyok rendes szolgálatával, de idővel mind nagyobb terhet róttak reájok, úgy hogy némelyiktől most tízszer annyit követelnek, úgy hogy szegények nem fizethetvén, a rabszolgaságtól féltökben többen elszöknek és többé sem nekünk, sem a török császárnak nem szolgálnak, ennélfogva elrendeli katonáinak és szpahijainak a török császár, hogy többé ne kényszerítsék őket a kezdetnél nagyobb adó fizetésére, hanem elégedjenek meg a régi jövedelem felével, a másikat a földesuraknak hagyva. – Verancsics Antal, ki a magyar király nevében vitte az alkudozást, nagy érdemeket szerzett ezen pont keresztülvitele által.
A legközelebbi béke-alku alatt, 1567-ben a szultán már nem akart beleegyezni hatalmának ezen megnyirbálásába. Mindazonáltal az 1568. békekötés szerint sok falu megmaradt közösnek és a határ továbbra sem volt biztosan megállapítva. A magyar király, ha lemond a hódoltságról, egészen elveszti a nemességet, mely nemcsak hogy tönkre jut birtokai elvétele által, hanem minden reménytől is megfosztatik.
A magyar földesúr nem mondott le régi birtokairól, ha el kellett is azokat hagynia. Valamely végvárba szorulva, szemmel tartja régi jószágát és fegyveres társaival együtt kiszemeli az alkalmas pillanatot, hogy bekövetelje járandóságát. Sokszor összeütközésre vitt az ilyen kirándulás a törökkel, de azért még 1568-ig eljárogattak Szerémségig és Titelig. Az egész török hódoltságot ép úgy nyugtalanította az ilyen törvényes uraknak portyázása, mint a magyar részeket a töröknek törvénytelen becsapásai. A törvényes földesúr mellett azonban kalandozni szokott a szabad hajdu is. Ennek portyázását tiltja ugyan számos törvény, de épen ez az ismétlés bizonyítja, hogy annak nem volt semmi foganatja.
Viszont a szpáhit, ha kijárt birtokára adót szedni, gyakran elüzték, néha meg is ölték az elégedetlen parasztok. A XVII. század békealkudozásai idejében a magyar részről mindent megtettek, hogy ezeket a kirándulásokat eltiltsák. De a budai basa azt felelte Rákóczy György követének: vajon beleegyeznék-e abba, hogy a magyar nemes ne járhasson földjére?324
Azok az elemek, melyeket a török kiszorított régi lakóhelyükből, igen fontos új intézményeknek szolgáltak kiinduló pontjául. A török hódoltságból kivándorló szerbeket 1563-ban kettős hadi szervezet alá vetette a császári bizottság. Egyik részök mint zsoldos haramia (uszkok) szolgált lóháton, a másik zsold nélkül, földbirtok fejében harczolt. Ez a később oly nagy kiterjedésre jutott határőrvidék első csirája.325
A magyar kivándorlók részint a városokba mentek lakni, részint beállottak hajdúknak. Az előbbieknek nagy befolyása volt arra, hogy a német városok kizárólagossága megtört és hogy a nemesség jobban érintkezett a polgársággal és jobban hozzászokott a városi élethez és neveléshez, mint addig. Az utóbbiak különösen azon vidék lakosaiból kerültek ki, mely a török és magyar határvárak közt terült el és melyen nem lehetett élni máskép, mint katonamódon. A birtokából kiszorított nemes azon reményben harczolt, hogy ősi jószágát visszanyeri; a nép emberét a kénytelenség vitte rá. E szabad hajdúk és szabad lovasok magok választotta hadnagyok alatt harczolnak, majd a magyar királynak, majd az erdélyi fejedelemnek zsoldjában. Báthory Istvánt is ők kisérik muszkaországi diadalútjában. Fegyverszünet idején gyakran a magok felelősségére szállnak táborba és olyankor ép oly kevéssé kimélik a magyart, mint a törököt. Saját haditörvényük alatt állanak, a német landsknechtekhez hasonlóan és nejeikkel, gyermekeikkel együtt egész tábort alkotnak. E korban még nem igen lelkesednek magasabb czélért és az akkori zsoldost csak a véletlen alkalom választja el a rablótól. Minthogy földjük nincs, elpusztítják azt, a mit még meghagyott a császár zsoldosa, a török meg a tatár. Mondták is Erdélyben, hogy a legkegyetlenebbül dúl a törökkel összevegyült alföldi magyar. És ebből az elemből került ki, a most leirandó harczok korában, Magyarország és a magyar szabadság fénylő kardja, úgy a mint a csatorna kalózaiból fejlődött Anglia paizsa, világbiró hajóhada.
A török hódítás kezdete nyomon követi a pórosztály teljes és végleges elnyomását Dózsa György forradalma után. Remélte is a török, hogy a nép legszámosabb rendje, a felszabadulás reményében, hozzá fog csatlakozni. De a magyar parasztnak hazaszeretete kiállotta ezt a legkeményebb próbát is. Különben is csakhamar be kellett látnia, hogy az új uraság rosszabb a réginél és a régi erkölcsi kapocs jobbágy és földesúr közt csakhamar helyreállott, mihelyt a nemesség a maga részéről is komoly szándékát mutatta a zsarolás megszüntetésére. A hazafias lendület, mely a paraszt felemelése által akarja megmenteni a hazát, e korban váltakozó eredménynyel küzd az önérdek és nemesi gőg ellen, mely a régi állapotok fentartását követeli.
Ferdinánd királynak sürgetésére készült az 1547:26. t.-cz., mely a kiváltságos rendek bűnbánatának ad megható kifejezést. «Mert különböző régi és új példa bizonyítja Isten boszuló haragját valamely nemzet súlyos bűne miatt és semmi sem ártott annyira az egykor oly virágzó Magyarországnak, mint a pórok elnyomása, kiknek kiáltása folyton az Istenhez hatol.» Szólt-e valaha más rendi gyülés így a jogtalan népről? Vissza is adják a jobbágynak a szabad költözés jogát. De a nemes felhevülés nem tart soká. Már egy év mulva visszavonják ezt az engedményt, mert, mint mondják, ezen jog megadása e rövid idő alatt is roppant zavart és engedetlenséget szült. De akkor is tiltakoznak minden zsarnoki önkény és kegyetlenség ellen s a jobbágyokat megerősítik régi szabadságukban. Kijelentik, hogy ne fizessenek többet, mint eddig, ne kinoztassanak és ne fosztassanak ki az igazság, tisztesség és elviselhetés határán túl.326 Ha valaki «sem Istentől, sem embertől nem félve», jogtalanul terhelné jobbágyát, ez felebbezés nélkül szabadon elköltözhetik. A következő diétán a király ismét követeli a szabad költözés jogát a jobbágyok részére, de csak a főpapság és néhány főúr tart vele, a többi leszavazza. Ekkor csak az uraság korcsmázási jogát szorították meg. 1552-ben is szerették volna a rendek «megengesztelni az Istent és kedvében járni Ő Felségének», de mivel a hadjáratra a jobbágyok száma szerint kell állítani katonát, ismét a jövő diétára halasztják. Csakugyan 1553-ban leszállítják a robotnapok számát 52-ről 40-re. Csakhogy egyúttal elrendelik a közmunkát a várak erősítésére és élelmezésére, beosztva az egyes megyéket a várakhoz, rendezve a fuvart. Ez lett aztán másfél századon át tán legnagyobb terhe a magyar jobbágyságnak. Csakhogy legalább országos érdeket szolgált vele, nem magánosok kényét.
Az 1556. évi törvényczikkeknek fele foglalkozik a jobbágyságnak a várépítéshez járuló munkájának szabályozásával. A szabad költözést ekkor egyszer s mindenkorra egyhangulag kimondották. Helyreállítják azt a szokást, mely 1514 előtt volt érvényben.327 A jobbágy miután lefizette tartozását régi urának és bejelentette szándékát a szolgabiró előtt, szabadon távozhat. Házát eladhatja 15 nap alatt más alkalmas jobbágynak, maga szerzette vagy irtotta földjeit megtarthatja. A ki e költözést megakadályozza, első izben 100 frtot fizet, másodizben 200-at, harmadizben elveszti jószágát. Csak a külföldre vándorlás maradt tilos. A későbbi országgyülések már csak adóval, katonaállítással és várépítéssel foglalkoznak. A háború elvonta szemöket a jobbágytól. Tán azt is hitték, hogy segítettek már rajta.
A tapasztalás csakhamar megmutatta, hogy a jobbágyság nem érzi sorsának könnyebbülését. Hogy is lehetett volna e legszámosabb osztály terheit enyhíteni akkor, midőn folytonos ostromállapotban van az egész ország? A nemes és az egyház megfeszíti utolsó erejét, annyi katonát állít, annyi adót fizet, a paraszt sem maradhatott hátra, neki is nagyobbították dicáját, fiait elvitték zsoldosoknak, ha magok nem mentek el hajdúknak, szekereit várépítésre és élelem szállítására foglalták le. Ezen országos teher mellett még a földesúrit is kellett viselni. Ennek csökkentése pedig a legtöbb esetben a földesúr tönkrejutását vonta volna maga után. Hisz a legtöbbnek úgy is megfogyott birtoka a török foglalás által és a mi megmaradt, abból kellett katonát tartania és vára őrségét ellátnia. És ha a magyar pór képes lett volna is elviselni ezen óriási, de rendes és szabályozott terhet, a katonaságnak, a magyarnak úgy, mint a töröknek, prédálása teljesen megemésztették erejét. Leginkább a magyar királyság, erdélyi fejedelemség és a szultán hódoltsága közötti határvidék sinylette meg ezen állapotot. Ott, Biharmegyében, egy új «fekete ember» lép fel, mint a parasztok vezére, a vitéz Karácsony György. Ez a csudás erejű férfiu vallásos színt kölcsönzött vállalatának, kijelentvén, hogy hivatva van Isten által a török kiűzésére. A nép egy második Józsúét látott benne. Még a nemesek hozzápártolását is remélte. Debreczen város pusztáján tanyázott, a városnak kellett eltartania népét. Tavaszszal nagy ájtatosságot végzett, dobszóval adatott jelt az imára, melyet naponkint háromszor kellett végeznie. Megindult Bala Sz.-Miklósnak (Török-Sz.-Miklós) őrsége ellen, de a törökök visszaverték. Visszaverte után Debreczent akarja megsarczolni, melynek vitéz polgársága azonban leveri és kivégezteti.328 Általában ez a mozgalom igen hasonlít a német és németalföldi félig socialista, félig vallásos mozgalmakhoz. Mutatja, hogy a nép lelke forrongásban van. (1570.) A viszonyok tovább is türhetetlenek maradtak és az egész korszak alatt azon a vidéken soha sem szünt meg teljesen az elnyomás és ennek következtében az elfojtott tűz gyakran lobbant fel újra.
Sokkal veszedelmesebb volt az 1572-ben a horvát határszélen kitörő pórlázadás. Szomszédvár Tahy Ferencznek volt elzálogosítva, kinek erőszakoskodása felkelésre birta a népet. Előbb a császárhoz fordultak segítségért, majd fegyvert ragadtak Gregorics Illés vezérlete alatt, ki előbb a török ellen szolgált. Mellette Gubecz Máté vitte a főszerepet, kit a parasztok királyuknak akartak kikiáltani. A felkelés csakhamar átterjedt Stájerország déli vidékének és Felső-Krajnának rokon nyelvű lakosságára. Sok ezer paraszt gyűlt össze, mondván, hogy maga gondoskodik a védelemről a török ellen, melyről az urak megfeledkeznek. Az egyesült stájer-horvát-magyar csapatoknak sikerült őket legyőzni. (1573 február 8.) Gubecz Mátét az a büntetés érte Zágrábon, melylyel egykor Dózsát végezték ki. A felkelés leverése után ott is történt kisérlet a bajok orvoslására. A legfontosabb tényező mindenesetre a határőrvidék szervezése vala.329
Ily módon élt és szenvedett a magyar nemzet a török foglalás és pusztulás korában. Az ország nagy területére szellemi és anyagi halált hozott a török. A népesség vagy elpusztult, vagy a hol megmaradt, az emberi és polgári létnek alacsonyabb fokára sülyedt a rossz kormány miatt. A nemesség és polgárság az ország megmaradt részeiben vonta meg magát, ott folytatva a harczot a török ellen, míg másrészt saját királyától és annak tanácsosaitól kellett megvédenie az ország önállóságát és saját rendi kiváltságait. Ez a megszakítás nélküli harcz addig ismeretlen fokra emelte ugyan a magyar nemzeti jellem némely fényes vonását, a vitézséget, önfeláldozást és a nemzeti érzést, de mély sebeket ütött a nemzet egész testén. Lehetetlenné tett minden békés munkát, a nemzet létét tisztán a harcztól és annak szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelétől tevén függővé.
Midőn Magyarország így tűr, mint a keresztyénség védbástyája, midőn nemzeti léteért kell küzdenie, mely egybeforrt nemesi alkotmányával, azon probléma megoldásától sincs megkimélve, mely a XVI. században legjobban foglalkoztatja Európát. A török háborúk kora, az alkotmányos és nemzeti küzdelmek aerája összeesik a reformatiónak és ellenreformatiónak Magyarországra is kiható hatásával.
Azon ponthoz értünk, midőn mindezen ellentétek egy küzdelemben találkoznak, egy megoldás felé igyekeznek.