XXVIII. FEJEZET.
A rendi alkotmány kialakulása.
Az Anjouk rövid uralkodása Magyarországot a jólét és a dicsőség oly fokára emelte, a minőt a nemzeti dynastia legfényesebb napjaiban sem ért el. Az Árpádok uralma az arany bulláig autokratia volt; a nemzeti királyságnak ez a formája a királyi birtokok elvesztegetése után már nem volt fentartható. Az átmenet viharai után a visszaszerzett nyugalmat a korona úgy remélte állandóvá tehetni, ha az államélet törvényes tényezőiben igyekszik erős munkatársakat teremteni a kormányzás nagy feladataihoz.
A nagy és hatalmas uralkodó emléke, a hála, melyre a nemzet magát irányában kötelezve érezte, s a törvények tisztelete, mely a vele letűnt korszakot jellemezte, magyarázza meg, hogy a fiutódok nélkül elhunyt Nagy Lajos sirjánál nem ujultak meg az utolsó Árpád elhunytát követő trónvillongások, s a nemzet a király halála után hetednapra, 1382 szeptember 17-dikén, «mintha fiú lett volna», úgy emelte a megürült trónra Máriát, Lajos legidősb leányát, kinek az esztergomi érsek még az nap, a királyokat megillető szertartások között tette fejére a szent koronát. A trónváltozás gyors és akadálytalan lefolyásában Lajos király dynastikus politikája legszebb diadalát ülte. De Erzsébet királyné, Lajos özvegye, nem elégszik meg ez eredménynyel, oly helyzetet törekszik teremteni, a mely kiskorú leánya mellett az ő számára biztosítja a hatalom gyakorlását, s azt csak addig tartotta lehetségesnek, míg leánya mint egyedüli örökös ül a trónon s nem kénytelen azt férjjel megosztani. S az anyakirályné ez önző politikája rejtette magában a jövő veszélyeinek csiráit, melyek a koronára várakoztak, s adott alkalmat azoknak az elemeknek a térfoglalásra, a melyek a királyi hatalom gyöngülésétől várták saját emelkedésüket. Zsigmond első önálló szereplése Lengyelországban, hol Lajos halála hirére az ország urának czímét vette fel, sokban igazolja Erzsébetnek irányában táplált ellenszenvét; könnyelmű életmódjával és politikai balfogásaival ő adta az első okot arra, hogy a magyar és lengyel királyságok együttartása, Nagy Lajos nagy politikai álmának megvalósítása lehetetlenné vált. A lengyel rendek november 25-iki radomski gyűlésének kijelentése, hogy Nagy Lajos leányai közül csak azt ismerik el királynőjüknek, a ki férjével együtt állandóan köztük fog lakni, egyenesen Mária, a magyar királynő ellen irányult. Erzsébetnek Zsigmond eltávolításával sem sikerült a lengyeleket megnyugtatni. A sieradzi gyűlés 1383 február végén Hedvig trónjelöltsége mellett foglalt állást, kit az anyakirályné hosszas halogatás után 1384 őszén kénytelen volt Krakóba küldeni, hogy ott Lengyelország királynőjévé koronázzák. Az első nagy feladat tehát, mely Nagy Lajos utódjára várt, hogy atyja örökségét együtt tartsa, lehetetlenségnek bizonyult. S ugyanakkor Tvartkónak, a függetlenségre törekvő bosnyák királynak kisérlete, hogy a dalmát főurakat és városokat a magyar koronától elszakítsa, megmutatta, minő megpróbáltatások várnak erős vezetés hiányában a királyától megfosztott birodalomra.
Erzsébet 1383 október 24-ikén két leányával maga ment Dalmácziába a korona tekintélyének helyreállítására, és a bosnyák királylyal czimboráló vranai perjelt, Palisnai Jánost, ostrommal űzte ki várából. Palisnai, méltóságától megfosztván, Tvartkóhoz menekült, s onnan oly eredménynyel szította az elégületlenséget a horvát urak közt, hogy 1355 tavaszán Garai Miklós nádor a bosnyák királyt székhelyén, Szutiszkóban, személyes találkozáson igyekezett egyezkedésre birni. A békesség ára Cattaro volt, melyet Erzsébet ez év nyarán átengedett Tvartkónak. A királyi hatalom gyöngülésének első tünete nyilvánul e fontos hely átengedésében, mely Nagy Lajos hódításainak legvégső pontja volt a déli határon s melynek birtokában Tvartko kétszeres erővel folytathatta az adriai tengerpart hosszában a magyar uralom meggyöngítésére irányuló üzelmeit.
Az asszonyuralom következményei az ország belsejében is mutatkoznak, a hol a felségjogok gyakorlásában az anyakirályné és leánya egyenlő joggal látszanak osztozni a nélkül, hogy ez iránt határozott megállapodás nyomára bukkannánk. A lengyel-magyar unio felbomlása, a délvidék forrongása s a közigazgatás és törvénykezés terén a bizonytalan helyzet miatt beálló zavarok hamar feltárták a veszély nagyságát, mely az országra várakozik, ha a kormány gyeplője nincs erős kezekben. A kik a helyzettel elégületlenek voltak s azon segíteni akartak, az elhunyt király leghívebb emberei köréből találtak vezérekre. 1384 tavaszán csak Garai Miklós tapintatos fellépése vette elejét a forradalom kitörésének, melynek élén a Horvátiak, Pál zágrábi püspök és János szlavón bán, a két Laczkfi István és Szécsi Miklós országbíró állottak. A nádor egybehivatta az országgyűlést és fáradozásainak sikerült az udvar és az elégületlenek között létrehozni a kiegyezést, melynek biztosítékául Mária királyné 1384 junius 22-ikén kelt törvénykönyvében Lajosnak az aranybullát megerősítő 1351-iki decretuma ujólag megerősítést nyert és az ország törvényei közé ismételten beiktattatott.
A politikai helyzet férjet kivánt a királyné oldala mellé, férfi erős kezét a kormány rúdjához. De az anyakirályné ellenszenve Zsigmond iránt még mindig tartott, kihatott Máriára is és lehetetlenné tette Zsigmond helyzetét a magyar udvarban.
Uj vőlegényt keresnek a magyar királynő számára, Lajos orléansi herczeg, a franczia király öcscse személyében, a ki 1385 nyarán Párisban a magyar követekkel megkötve a házasságra vonatkozó szerződést, mint Mária vőlegénye indult Magyarországba a házasság megkötésére. A közfelfogást a vőlegényre váró szerepről jellemzi, hogy a Budáról hazatérő franczia követek és a velenczei köztársaság emberei úgy beszélnek róla, mint Magyarország királyáról. Zsigmond e házassági terv hírére fegyverrel tört be az országba s míg a franczia királyfi Velenczével a szabad átkelés felett tárgyal, Nyitrát, Pozsonyt hatalmába kerítve, kierőszakolta Máriával való házassága végrehajtását.
Erzsébet nem állott egyedül Zsigmond iránt érzett ellenszenvével; érzelmeiben osztoztak a forradalmi párt vezérei, a kik a gyermekifjut nem tarthatták alkalmasnak arra, hogy az uralmat az asszonyokkal megoszsza, s most, hogy Mária férjévé lett, más úton keresték a zilált helyzetből a kibontakozás lehetőségét.
1385 augusztus közepén Horváti Pál püspök vezetése alatt magyar és horvát főurakból álló követség jelent meg Nápolyban és III. Kis Károlyt Magyarországba hivta, hogy ott az asszonyuralom által támasztott zavaroknak véget vessen.
III. Károly nápolyi király ép oly Árpád-ivadék, a minők a magyarországi Anjouk voltak; nevelése félig magyar; országos tisztséget is viselt: összeköttetése a délvidék főuraival még abból az időből származik, mikor mint Horvátország herczege Zárában székelt, és itt született egyetlen fiát a magyaroknak kedves László névre kereszteltette. Ha Nagy Lajos nőutódainak uralmát nem lehet fenntartani az országban, az Anjou-ház restaurálására nálánál alkalmasabbat keresve sem lehetett volna találnia a nemzetnek. De Károly, kit felesége visszatartóztatott s kinek lelkét Nagy Lajosnak tett esküje nyomta, nem meri bevallani, hogy vágyik a magyar koronára; a rend helyreállításának bevallott czéljával indul Magyarországba; így fogadják őt 1385 deczember havában Buda alatt Mária és Erzsébet, kiket rokoni szavával biztosított a felől, hogy csupán közvetítő akar lenni köztük és a nemzet között és a béke létrehozatalán kivül semmi czélja nincs jövetelének. Ám a lelkesedés, melylyel bejövetelén párthivei fogadták s a királyi nők híveinek sorában lábrakapott csüggedés gyors folyást engedtek az eseményeknek. Szécsi Miklós, kinek Garai a békesség kedveért már korábban átengedte a nádorságot, ingadozó magatartásával minden törvényes támasztól megfosztotta a királynőket. Deczember második felében Károly az ország kormányzójává választatott s röviddel utóbb Máriát lemondásra birva, magát Magyarország királyává választatta. A koronázás deczember 31-ikén ment véghez Székesfehérvárott; Erzsébet és Mária, teljesen Károly hatalmában, jelenlétükkel kényszerültek szentesíteni a szertartást, mely Nagy Lajos leányát megfosztotta jogos örökségétől. De mikor a templomban a szokás szerint a koronázó főpap kérdezte, akarjátok-e királyul Károly urat?, – csak tompa hallgatás volt a válasz.
Károly a királyi nőket maga mellett tartotta a budai palotában; a szinlelés napjai következtek, a melyben a hatalom birtokosa és a kiket attól megfosztott, látszólag teljes egyetértésben éltek egymás mellett, de belsejében mindkét fél szorongva készült a végleges leszámolás órájára. A félelem, hogy Károly el fogja őket tenni láb alól, adhatta meg a szükséges elszántságot Erzsébet királynénak, hogy megelőzze a királyt. Forgách Balázs gyilkos merénylete 1386 február 7-ikén s az annak nyomában támadt zendülés sikere ismét Erzsébetet tette a helyzet urává. II. Károly a merénylet után három héttel belehalt sebeibe s néhány nappal utóbb Mária királynő mint trónjának megmentőjét üdvözölte Forgáchot. Gimes várával és nagy kiterjedésű uradalmaival jutalmazva meg véres tettéért.
Kis Károly tragikus végét halálos csend követte az országban. Pártjának vezérei a merényletet követő éjjel futással kerülték ki vesztüket s a zágrábi püspökség váraiból várták a további fejleményeket. Hogy sokáig nem maradnak nyugton, arra az udvarnál el voltak készülve. Okulva a tapasztalatokon, Erzsébet belátta, hogy Zsigmondot a királynő férjét megillető bánásmódban kell részesítenie, és hogy királylyá koronázását sem szabad sokáig megakadályozni. Az egyezkedés az anyós és vő között most sem ment simán; Zsigmondnak a Károly ellen Csehországban gyűjtött seregen kívül bátyja, Venczel római király személyes közbenjárásához kellett folyamodnia, míg végre a Győrött 1386 május 12-ikén létrejött egyezség őt férji jogaiba visszahelyezte s az ellátásához szükséges anyagi eszközöket birtokába adta.
Ezalatt a nápolyi párt vezérei lángra lobbantják a délvidéket. Erzsébet a helyreállított királyi tekintélyben bizakodva, azt hiszi, hogy megjelenése most is elég a béke helyreállítására. De Horvátiék Diákovár alatt felkonczolva a királynők kíséretét s őket magukat fogságba hurczolva, véres boszut állottak Kis Károly haláláért. Az 1386 julius 25-iki merénylet, melynek Garai Miklós, Forgách Balázs, és Garai János áldozatul estek, a királynőket legerősebb támaszaitól fosztotta meg s a megaláztatás, mely a koronát Mária és Erzsébet királynők elfogatásával érte, véget vetett az Anjou-ház uralmának Magyarországon.
A diákovári katasztrófát követő események tanúságot tettek a királyság ellen támadt felkelés ereje felől. A hang, melyen a Székesfehérváron összegyűlt rendek a koronás nők ellen elkövetett merénylet felől nyilatkoztak, épen nem felelt meg a koronán esett sérelem nagyságának. Szécsi Miklós nádor, Kis Károly egykori híve, és idősb Laczkfi István, a csáktornyai, befolyása érezhető a gyűlés határozataiban, melyek a lázadók kibékítése útján akarták a nyugalom helyreállítását biztosítani és a lezajlott katastrophákért a felelősséget Erzsébet királyné meghitt embereire igyekeztek áthárítani, midőn az országos tanácsból örökös kirekesztéssel fenyegették azokat, a kik tanácsaikkal nem az ország javát, hanem maguk érdekeit szolgálják.
Az anyakirályné ellen e határozatokban megnyilatkozó bizalmatlanság megkönnyíté azok feladatát, a kik elérkezettnek látták az időt az asszonyi uralom megszüntetésére. Maguk a királynők hívei is belátták, hogy az eddigi rendszert többé fentartani nem lehet, s minthogy Zsigmond Máriának egy év óta törvényes férje, az ő királyságában látták az egyedüli módot a legitimitás elvének megmentésére. A hatalmuk megerősítésére törekvő főurak maguk szabták meg a feltételeket, melyekhez Zsigmond királylyá választását kötötték. S az ifjú trónjelölt, ki végre eljutott czéljához, az 1387 márczius végén Székesfehérvárott tartott országgyűlésen a pártja vezéreivel kötött szerződésben készséggel fogadta meg, hogy az ország rendeit régi szabadságaikban megőrzi, az országos tanácsba külföldieket nem vesz fel, az egyházi méltóságokat is csupán honfiakkal fogja betölteni s a rendek iránt eddig táplált haragját kiirtja szívéből és kegyelmet ad mindazoknak, a kik neki s a királynőknek hűséget esküsznek. A királyválasztás megtörtént s az esztergomi érseki szék üresedésben lévén, a jelenlevő főpapok közül Benedek veszprémi püspökre háramlott a tiszt, hogy az új királyt márczius 31-ikén megkoronázza.
A koronázás után Szlavóniába küldött hadsereg, élén az ifjú Garai Miklóssal, egymásután verte ki a lázadókat váraikból. Mária királynő mindazonáltal nem egyedül a magyar fegyvereknek köszönhette szabadsága visszanyerését. A törvényes uralom híveinek a velenczei köztársaság jött segítségére, mely adriai politikájából kifolyólag érthető bizalmatlansággal tekintette a Nápolyra támaszkodó délvidéki mozgalom fejlődését.
Horváti Jánosnak azt a tervét, hogy a fogoly királyi nőket Nápolyba viszi és Kis Károly özvegyének kezeibe szolgáltatja, Velenczének az Adrián czirkáló hajói hiusították meg. Horváti Erzsébet királynét attól való félelmében, hogy kisiklik kezei közül, leánya szemeláttára a börtönben megfojtatta. Ez 1387 január első felében történt; az országban Zsigmond megválasztásakor még nem tudták minő szörnyű sors érte Nagy Lajos hitvesét.
Májusban Velencze gályái Novigrádot ostrom alá fogták s a vránai perjelt a vár feladására kényszerítették. Mária 1387 junius 4-ikén hagyta el börtönét, és julius 4-ikén Zágrábban találkozott férjével, mint koronás uralkodó-társát látva viszont azt az ifjut, kit nem kölcsönös vonzalom, hanem a külső viszonyok kényszerítő hatalma tett hitvesévé.
Történelmünkben eddig nem volt eset reá, hogy két törvényesen megkoronázott uralkodó osztozzék egymással a királyi hatalomban. Zsigmond és Mária kormánytársi viszonyának tisztázása aligha történt hivatalos formák között, de az előzmények jóformán kijelölték az egyedül helyes megoldás utját. Az asszonyuralomtól idegenkedő nemzet ha elismerte is Nagy Lajos leányának örökösödési jogát, azt csakis úgy értelmezhette, hogy a korona kezével együtt át fog menni férjének birtokába. Miként Lengyelországban történt, hol Hedvig királynő férje Jagello lett a királyi hatalom igazi birtokosa, Zsigmondra várt a feladat, hogy királyi neje mellett a kormány gyeplőit vezesse.
A szlavóniai tartomány visszahódításával, mely julius havában ment végbe, a délvidék nyugalma korántsem volt helyreállítva. A lázadás vezérei Boszniában biztos talajt éreztek lábuk alatt és szövetkezésük Tvartkóval új fordulatot adott mozgalmuknak. Kis Károly fiát, László nápolyi királyt vallva a magyar trón egyedüli jogos örökösének, ennek nevében folytatták küzdelmüket a korona törvényes birtokosai ellen. A nápolyi királyságban duló pártharczok és az ellenkirály, II. Anjou Lajos sikerei megakadályozták László anyját abban, hogy fia magyar trónigényei érvényesítésén a kellő erővel lépjen fel. Addig is, míg ennek ideje elérkezik, a bosnyák királyt nevezte ki László magyarországi helytartójává. Tvartkó 1387 nyarán Spalatot ostrom alá vette és Traut az év végén meghódolásra kényszeríti. Korpádi János és Kont István 1388-iki betörése a Szerémségben kudarczczal végződött; a vezérek Zsigmond hatalmába kerültek, ki Budán törvényszéket tartott felettük és kegyetlen halállal végeztette ki őket. De a bizonytalan helyzet, melyet a kettős uralom megoldatlan kérdései teremtettek, s mely már 1388 folyamán személyes közbenjárásra indítá Kanizsai János esztergomi érseket Zsigmond és az ország nagyjai között, megakadályozta a királyt abban, hogy a dalmát részek védelméről gondoskodjék. Tvartkó 1390-ben Spalatot, Sebenicot és Alsó-Dalmáczia három legnagyobb szigetét, Brazzát, Lesinát és Curzolát uralma alá hajtá és fölvette Horvátország és Dalmáczia királyi czímét. 1391 márczius 23-ikán bekövetkezett halála a magyar birodalmat legveszélyesebb ellenségétől szabadította meg.
A nápolyi pártra érzékeny csapás volt a hatalmas bosnyák király halála, de Horváti János, kire a helytartói méltóság szállott, a diplomáczia titkos eszközeivel igyekezett pótolni a veszteséget. Cselszövényei Zsigmond udvarába is utat találtak maguknak; Nápolyban Laczkfi Istvánt, a nádort, s magát az esztergomi érseket is László titkos hívei közé kezdték számítani s a nádorral levelezésbe bocsátkoztak. Zsigmond neszét vette a készülő palotaforradalomnak, s a nyilt szakítás kikerülésével udvarmesterét, Ilsvai Lestákot ültette a nádori székbe. A törökök gyors terjeszkedése az Alduna mentén jogot adott a királynak arra, hogy rendkívüli áldozatokat kérjen a nemzettől, s azok árán az eddiginél nagyobb erővel lépjen fel ellenségei megsemmisítésére. A török seregek 1389 junius 19-ikén a rigómezei ütközetben véget vetve Szerbia önálló állami életének, ez év derekán először lépték át a Dunát, hogy hazánkban pusztítsanak. Zsigmond 1392 nyarán személyesen vezet hadat Szerbia védelmére, s midőn Bajazid szultán, Bolgárországot meghódítva (1393 nyarán), már a két oláh vajdaságot fenyegeti, erélyes intézkedéseket tesz a délkeleti határ védelmére. Az 1394 husvét hetében tartott országgyűlés rendkívüli hadi adót, portánként fél arany forintot szavazott meg a királynak, ki Kanizsai érseket s a nádort tekintélyes hadsereggel küldi a Havasalföld felől fenyegető török ellen. Ő maga a királyi sereg másik részével Boszniába nyomul, Tvartkó utódát, Dabisa Istvánt meghódolásra kényszeríti s a pártütők főfészkét, Dobort ostrommal beveszi. A Dalmát-Horvát- és Szlavonországok bánjaivá kinevezett Garai testvérek, Miklós és János, egyidejűleg hatalmukba keríték e tartományok erősségeit, megszilárdították a király uralmát e titkos összeesküvések által aláaknázott területen. A nyilt lázadás leverése ezzel be volt fejezve, s míg annak vezérei, a Horvátiak, nyomtalanul tünnek el szemeink elől s társaikat kegyetlen halállal sújtja a királyi boszú, az elégületlenség és az elkeseredés csak titkos tűzként lappang azoknak a szivében, a kiket az új uralom leszorított a cselekvés szinteréről.
Az első nagy veszedelemtől, mely trónját fenyegeté, ekkép megszabadulva, a király teljes erejével a törökök ellen fordul, s Nagy Lajos politikáját követve, a szomszédos hűbéres államokban igyekszik biztos támaszt teremteni hadi műveletei számára. 1394 őszén Moldovába vezet hadjáratot és István vajdát a lengyel király fenhatósága alól visszatéríti a magyar korona hűségére; majd a Bajazid által elűzött Mircse havasalföldi vajda visszahelyezésére küldi seregeit; 1395 május elején maga is a harcztérre indul. Kis-Nikápoly ostroma alatt veszi a szomorú hírt, hogy Mária királynő, kit áldott állapotban hagyott, alig egy héttel távozása után a budai hegyek között lováról leesett és koraszülés következtében (1395 május 17) meghalt.
A hazatérő királynak el kellett készülnie arra, hogy véres küzdelmek várnak reá, hacsak nem bizonyítja be, hogy a családi kapcsoknál erősebb jogon, az erő és hatalom jogán is őt illeti meg annak birtoka. A nápolyi pártra mért halálos csapás, és a dicsőség, mit a török hadjáratok hoztak Zsigmond fegyvereire, ellensúlyozták a veszedelmet, mit nejének halála rejthetett magában a királyi férjre, s az az ügyesség, az a merész vállalkozási szellem, melynek eddigi sikereit is köszönhette, s mely egész életén át hű kisérője maradt, most, a legnehezebb pillanatban, először mutatta meg neki a helyes utat, a melyen nemzete bizalmát személye iránt megerősítheti.
Az iszlám terjeszkedése ellen megindított nagy nemzetközi vállalat eszméje oly lázba hozta a nyugati keresztyénség nemzeteit, a minőre a régi keresztes hadjáratok óta nem volt példa. Francziaországban a királyság legelső méltóságai jelentkeztek a hadjáratban való részvételre s a burgundi herczeg saját elsőszülött fiát, a neversi grófot jelölte ki a franczia sereg vezéreül. A franczia király azonkívül a velenczei köztársasággal közösen nagy hajóraj kiállíttatására vállalkozott, melynek feladata lesz a Bosporuson át a Fekete-tengerre nyomulni s itt a Duna torkolatánál támogatni a szárazföldi sereg hadi műveleteit. A szövetséghez csatlakoztak Anglia s a Zsigmonddal szomszédos államok uralkodói: Venczel cseh király, Jodok morva őrgróf, az osztrák, bajor herczegek, a német lovagrend és a János-rend vitézei. Ennek a nagy lelkesedésnek a felidézése Zsigmond érdeme volt, a kinek követei két éven át járták be az európai udvarokat. Magyarország az ügyhöz méltó áldozatkészséggel karolta fel a királya által megindított nagy vállalatot. Az országgyűlés az általános felkelést már 1395 deczember havában elrendelte s a király a vármegyékbe két-két biztost küldött ki annak kihirdetésére.
Nem a nemzeten és nem a királyon mult, hogy az oly nemes buzgalommal megindított háborút a várt siker nem kisérte. A szövetséges hatalmak egyesült nagy serege, melynek lándzsáival Zsigmond a leszakadó eget is fentarthatni remélte, 1396 nyarán Budáról megindulva és Szörény s Bodon között átkelve a Dunán, a folyam mentén teljes egyetértésben folytatta előnyomulását; a szárazföldi haderőt a Dunán 70 gályából álló hajóhad kisérte, magyar naszádok és a szövetségesek által fölszerelt hadihajók, melyek Jean de Vienne, Francziaország admirálja parancsnoksága alatt állottak. Bodont, az egykori bolgár bánság székhelyét ostrommal bevéve, már 15 napon át vívták Nikápoly várát, midőn Bajazid szultán a tavasz óta ostromzár alatt tartott Konstantinápoly falai alól egész európai és ázsiai haderejével szeptember 27-ikén Nikápoly alá érkezett s a vártól egy mérföldnyire tábort ütött. Közel másfélszázezernyi török sereggel szemben a keresztény haderő 90,000 embert számlált, de ez mégis a győzelem reményével indulhatott volna a mérkőzésre, ha a vezetés kérdésében támadt versengés meg nem bontotta volna soraiban az egységet. A csata napjának hajnalán (szept. 28) Zsigmond személyesen ment a franczia táborba s kérte a vezéreket, engedjék át az első támadást a magyaroknak. Midőn a francziák e kérésre nem hajoltak s egymaguk indultak a harczba, eleve eldöntötték annak sorsát. A törökök túlnyomó ereje diadalmaskodott a franczia csapatok felett, s mikor Zsigmond a magyar sereg zömével segítségükre ment, már java részük elvérzett az egyenlőtlen küzdelemben. Ádáz tusa után, melyben Zsigmond szembe került a szultánnal, Lázárevics István szerb despota 5000 lovasa a törökök javára döntötte el a csatát. A magyar király a Dunán horgonyzó gályák egyikére menekült, s miután az út Magyarország felé el van zárva, Kanizsai érsek, Cillei gróf, a nürnbergi várgróf és a rhodusi nagymester kiséretében lefelé vette útját, s a törökök üldözését kikerülve, meg sem állapodott Konstantinápolyig.
Az első nagy vereség, melyet a magyar politika szenvedett, nemcsak Európa keletének sorsát döntötte el, hanem Zsigmond helyzetét is megingatta és hosszú időre véget vetett Magyarország belső nyugalmának.
A kudarcz nyomában támadt országos elkeseredés új fegyvert adott azok kezébe, a kik Zsigmond uralmát Mária halálával megszüntnek tekintették s a kiket ő a fényes vállalattól várt diadallal remélt elnémíthatni. Mikor Zsigmond a kelleténél hosszabb távollét után az év utolsó napjaiban az Adria felől haza érkezett, a nápolyi párt egykori sikereinek szinterét, a déli tartományokat lángokban találta.
A lázadás élén a két Laczkfi István állott, kiket Nápolyi László helytartóivá nevezett ki. De a vezérek nem bizonyúltak méltóknak feladatukhoz. A nápolyi udvarból kiinduló képtelen terv, hogy László Bajazid leányát vegye nőül s annak segítségével szerezze meg Magyarország koronáját, s a Laczkfiak által behivott török sereg pusztításai a Dráva és Száva közti vidéken László pártja ellen fordíták a közvéleményt. A hazatérő Zsigmondnak ezúttal még nem került nagy fáradságába útját állani a lázadás terjedésének. A véres jelenet, a mely a körös-udvarhelyi békéltető gyűlésen lefolyt, mikor a királyi menedéklevél oltalma alatt megjelent Laczkfiakat Zsigmond személyes hivei felkonczolták (1397 február 27), s a vérengzés színhelyén tartott törvényszék itélete a lázadás összes részeseire a fej- és jószágvesztés büntetését mondva ki, megmutatta a gyűlölet nagyságát, mely a hatalomért versengő pártokat egymás ellen fölfegyverezte. A kiméletlen erőszak és kegyetlenség nem volt alkalmas eszköz a béke és nyugalom helyreállítására, s a feltámadt nemzeti közhangulat leplezetlenül nyilatkozott meg ama hatalmas érdekcsoport ellen, mely Zsigmond sorsához kötötte saját boldogulását, s mely az elkobzott jószágok eladományozásával, a koronajavak elzálogosításával fizettetve meg támogatását, haszonleső politikájával a királyt anyagi zavarok közé sodorta és válaszfalul állott közte és a nemzet között.
A temesvári országgyűlés, melyen a nemességnek hosszú idő óta először nyilt alkalma törvényhozó jogait gyakorolni, 1397 őszén erélyes eszközökkel igyekezett véget vetni a párturalomnak. A köznemesség az aranybullában és az 1351-iki törvényekben foglalt nemesi jogok megújítása és az országgyűlés évenként való egybehivása kötelezettségének kimondása mellett olyan intézkedésekkel igyekezett a bajokat orvosolni, melyek egyenesen a király személyes híveit jelölték meg azok okozóiúl. Megsemmisítették azokat a jószágadományokat, a melyeket a lázadások folyamán «az illetéktelen békeszerzők» a proscribáltak javaiból szereztek maguknak; elrendelték a főurak kezeibe elzálogosított királyi javak visszavételét, s megtiltották a királynak, hogy azokat a főurakat, a kiket a biróságok hatalmaskodás miatt elmarasztalnak, oltalmába fogadja. Végül, s ez volt a legerősebb vágás a rendszerre és híveire, a király udvarában tartózkodó idegeneket három hónapon belül az ország elhagyására kötelezve, kimondták, hogy külföldiek ezentúl sem egyházi, sem világi méltóságot nem viselhetnek.
A temesvári törvények szigorú itéletet foglalnak magukban mindama bűnök felett, a melyeket az idegenből szakadt király, magát az országban jövevénynek érezve, erőszakos és önző főurak és külföldi szerencselovagok támogatására építve uralmát, a nemzet ellenében uralkodása kezdetétől fogva elkövetett. De egyúttal meg is jelölték az irányt, a melynek követésével Zsigmond visszaszerezheti magának nemzetének jóindulatát. A kik a kelet részéről fenyegető veszély nagyságát fölismerték, a török ellen való hadakozás folytatását első helyre tették a nemzeti feladatok között. Az országgyűlés elrendelte, hogy az ország határai megvédésére a rendes határszéli haderő elégtelensége esetén a birtokosok, zászlós urak és köznemesek egyaránt, személyesen szálljanak a király vagy a nádor vezetése alatt táborba, s a jobbágygyal biró nemesek ezen kívül minden 20 jobbágy után egy íjjal fölfegyverzett katonát állítsanak ki. A védekezéshez fűződő országos érdekek még nagyobb elismertetést nyertek annak kimondásában, hogy a török háború veszedelmének tartama alatt az összes egyházi javak jövedelmének felét az ország védelmére kell fordítani.
Zsigmond könnyelmüségét semmi sem mutatja jobban e határozatokkal szemben tanusított magatartásánál. Az új törvényeknek sem a jószágadományok és a zálogos javak visszaadására, sem az idegenekre vonatkozó része nem hajtatott végre. S a király kiáltó ellentétül eddigi törökellenes politikájához, a honvédelem ügyét épen akkor hagyta cserbe, mikor a nemzet legfényesebb jelét adta e fontos kérdéssel szemközt áldozatkészségének. Míg a hazafiak a török elleni háború folytatását sürgetik, a németországi események, Venczel letétele és Ruprecht trónra emelése (1400 aug. 20.) Zsigmond figyelmét a cseh koronára irányozzák. Elhagyja az országot és Csehországba siet, nem azért, hogy bátyjának segítségére legyen, hanem hogy ennek szorult helyzetét Lausitz és Szilézia megszerzésére és cseh örökösödési jogai biztosítására aknázza ki. Távolléte alatt az amugy is nehezen titkolt elégületlenség újból úrrá lesz az ország felett; de a törvénysértéseknek, az erőszakoskodásoknak és egyéb politikai hibáknak hosszú sorozata kellett, hogy megelőzze a vihar kitörését, mely az egy évi távollét után hazatérő királyt, 1401 husvétja után, épen házassági tervei közepette, a Budára gyült országnagyok foglyává teszi. Az általános hangulat Zsigmond elüzetését követelte, de a vezetők nem tudtak megegyezni abban, Nápolyi Lászlót, Ulászló lengyel királyt vagy Vilmos osztrák herczeget tegyék e meg utódjává s a pártok e megoszlása elég időt engedett hiveinek, Stibornak, Eberhard zágrábi püspöknek, Maróti Jánosnak, Cillei Hermannak, a zagorjai grófság urának, hogy a felvidéken, Szlavóniában és a délkeleti részeken útját állják a felkelés terjedésének. S míg ezek haddal készülnek uruk kiszabadítására, Garai Miklós, az ügyes diplomata, állandó összeköttetésben a kormány vezetésére alakult országos tanácscsal, keresztül viszi, hogy Zsigmondot az ő siklósi várában helyezték őrizet alá, majd egyességet hoz létre a király és az országos rendek között, melynek ára fejében Zsigmond idegen származású kegyeltjei, köztük a zágrábi püspök is, kiadták kezükből a király adományából birt várakat.
A király eskűvel igérve, hogy fogsága okozóin nem fog boszszút állani, szabadságával együtt trónját is vissza nyerte. De azért semmiféle korlátozást nem türve folytatta előbbi életmódját; a felkelés vezéreit egymásután fosztotta meg méltóságuktól; Bebek Detrének a nádorságban a hű Garai lett utódává. S nem törődve a mellőzöttek által feltámasztott elégületlenség jeleivel, ismét elhagyta az országot, hogy a csehországi zavaros helyzetet felhasználva bátyja országainak kormányát magával ragadja. Könnyelmüsége odáig megy, hogy mintha magyar királyságának jelentőségét akarná a világ előtt kisebbíteni, Venczel elfogatása után, hogy a tőle kicsikart cseh kormányzói tisztben magát megerősítse, a Habsburgokkal lépve szövetségre, magszakadása esetére nekik igéri el a magyar korona örökségét.
A Pozsonyba egybehivott országgyűlésen Zsigmond hivei meg tudták csinálni a többséget a Habsburgokkal kötött szerződés megerősítésére, mely az esetre, ha király fiörökös nélkül hal meg, IV. Albert osztrák herczegnek biztosítja a trónöröklés jogát; de a nemzet felháborodással fogadta a könnyelműséget, melylyel Zsigmond és hivei a korona felett rendelkeznek. S felháborodása elemi erővel tört ki, mikor a király, mintha az országhoz többé semmi érdek nem füzné, családi politikája folytatására újból Csehországba távozott s Albert herczegre, a kijelölt trónörökösre bizta az ország kormányzását.
Ha a nápolyi párt 1401-ben eléggé siet a helyzet kiaknázásával, Zsigmond aligha nyeri vissza koronáját. Nápolyi László akkori késedelmét a külső politikai viszonyok magyarázzák meg. A nápolyi királyság meghódítása alig volt befejezve; a míg annak birtokában meg nem erősödik, nem gondolhatott új korona szerzésére. És bár kezdettől igyekszik ápolni az összeköttetést Magyarországgal, melyet atyai örökségének tekint, terveire bénítólag hat hűbérurának, a pápának a magyarországi kérdésben tanusított tartózkodó magatartása. IX. Bonifácz az avignoni ellenpápával folytatott küzdelmében Zsigmondot támogatói közé sorozza, csak a Luxemburg-ház kebelében kitört viszály és Zsigmondnak a trónvesztes Venczel irányában folytatott testvérietlen politikája ingatja meg benne a bizalmat a barátság értéke iránt. Mikor a pápa Venczel római királyságát elejtve, Ruprecht felé hajol s megszűnik a kapocs, mely érdekeit Zsigmondhoz fűzi, akkor szünik meg az ok is, a mely miatt Nápoly Lászlót az ellene való nyilt fellépéstől visszatartani igyekezett.
A világpolitikai helyzetben beállott fordulat össze esik a Zsigmond-ellenes forradalom új kitörésével. Nem állapíthatjuk meg a közvetlen összefüggést a kuria állásfoglalása és a Váradon 1402 karácsony táján lefolyt jelenet között, mikor a Szent-László sirja felett összegyült főpapok és zászlósurak, élükön az ország primásával, megesküsznek, hogy Zsigmondot királyuknak többé el nem ismerik. De tény, hogy míg az eddigi mozgalmakban a nápolyi Anjounak csak névleges szerep jutott, most egyenesen az ő személye alkotja a központot, mely köré Zsigmond ellenségei sorakoznak. S míg az előző kisérletek szálai a dalmát-horvát területen gyökereztek, most az egész országba elterjed a mozgalom, melynek élén az ország legelső méltóságai az egész nemzet nevében nyilatkoztatják ki, hogy Lászlót emelik a megürült trónra.
Az Anjou ház visszahelyezéséhez ezuttal is a déli tartományok kinálkoznak biztos kiindulási talajul. A dalmát városok 1402-ben egymásután tüzik ki falaikra a liliomos zászlót s Zárában már a Nápolyból helytartóul küldött Aldemarisco parancsol, midőn a magyar főurak Lászlót a trón elfoglalására meghivják. S a történelem ismételni látszik magát, mikor Bonifácz pápa, száz év előtt élt hasonnevű elődje példájára, a magyar trón elfoglalására induló Anjout nyiltan pártfogásába veszi, s ugyanakkor midőn Ruprecht római királyságát elismerte, (1403 junius 1.) nyilvános consistoriumban László nápolyi királyt a magyar korona jogos örökösének nyilvánítva, Acciaioli bibornok személyében legatust ad oldala mellé, trónigényeinek támogatására.
Zsigmondot, mint két évvel ezelőtt, most is vetélytársának késedelme mentette meg a biztos bukástól. A határozatlanság, mely Nápolyi Lászlót egész magyarországi vállalkozásában kezdettől fogva jellemzi, nem áll összhangban az olaszországi szereplésében tanusított erélyével, és talán az atyja katastrophájára való visszaemlékezés hatásának kell azt tulajdonítanunk. 1403 julius 19-ikén szállott partra Záránál, hol a mozgalom élén álló főurak, Bebek Detre, a volt nádor, és Kanizsai János a primás vezérlete alatt vártak reá. De Zsigmond hívei akkorra már minden erejüket összeszedték, s a dunántuli főnemesség banderiumát Pápócznál a Rábaközben szétverve, az ország legfontosabb helyeit Győrt, Komáromot, Székesfehérvárt, Visegrádot a szent koronával és magát Buda várát is hatalmukba kerítették. A Csehországból hazasiető Zsigmondnak Stibor hadai készítettek biztos utat a Vág völgyén; s míg a Zárában veszteglő Lászlót a primás (aug. 5-ikén) idegen koronával avatja fel Magyarország királyává, a trónvesztesnek nyilvánított Zsigmond Esztergomot, a primási székvárost ostrom alá veszi s annak folyamata alatt Visegrádon a szent koronát fejére tétetve hirdeti a nyilvánosságnak uralma törvényességét.
A forradalom leverését ezuttal nem az erőszak, hanem a bölcs mérséklet és békés kiegyenlítés politikája tette teljessé. A megtérők számára hirdetett teljes bocsánat módot nyujtott a lázadóknak, hogy megalázkodás és becsületük sérelme nélkül visszatérjenek a király hűségére. A kik nem engedelmeskedtek a hivó szózatnak, azokra birói uton mondatott ki a fej- és jószágvesztés büntetése; az 1404 tavaszán tartott országgyűlés azonban megadta a lehetőséget azoknak, a kik ártatlanul keveredtek a lázadás gyanujába, hogy jogaikat a törvény útján megvédelmezhessék.
Zsigmond megbocsátott a primásnak, kinek egykor oly nagy része volt trónraemelésében, de nem feledte el, mily nagy szerepet vitt az egyház az imént lezajlott forradalom vezetésében.
Az a rendelet, melyet a király még a forradalom kezdetén, hazatértekor (1403 aug. 9.) Pozsonyban IX. Bonifácz ellen kibocsátott, s a melyben az engedelmességet tőle megtagadta, a pápai kamarának járó adókat beszüntette s alattvalóinak a szentszékkel való érintkezést megtiltotta, mutatja, mily jelentőséget tulajdonított a király a szentszék részéről ellene történt állásfoglalásnak. A forradalom gyors elterjedésein első sorban az egyházat okolva, már ekkor elrendelte a felkelésben részes püspökök és más egyházi személyek javainak lefoglalását. Az 1404-iki országgyűlésen tovább folytatja a megtorlás művét. A római kuria és a magyar főpapság ellen kiadott rendelete, mely a magyarországi egyházi javadalmak adományozásának jogát kizárólag a királynak tartja fent, az önálló magyar katholikus egyház csiráit rejti magában; de a királyi hatalom öregbítésére irányuló törekvés mellett annak közvetlen czélzatát elárulta a mód, a melylyel a király a hűségesküt megtagadó főpapok ellen eljárt. A kalocsai és zárai érseki székek, az egri, veszprémi, váczi püspökségek megüresedetteknek nyilváníttattak és javadalmaikat azok a főurak kapták, a kiknek a király uralma viszszaszerzését köszönhette.
A király okulni látszott a multakon és igyekezett egyéni hajlamait összhangba hozni a nemzet érdekeivel. A morva hadjárat után, melyet a fogságából kiszabadult Venczel király ellen 1404 nyarán viselt, hosszabb szünet állt be a családi politika által irányított vállalataiban, s az eddiginél nagyobb figyelmet fordíthatott a belügyi kérdések megoldására. Ez irányú tevékenységének eredményei az 1405. évi április és augusztus havában Pozsonyban és Budán tartott országgyűlésen törvénykönyvei. Mindkettő első sorban a városi polgárok jogviszonyaival foglalkozik; elrendeli, hogy a főbb városok falakkal vétessenek körül, a városi hatóságoknak megadja a jogot, hogy bűnügyekben is itélhessenek s a polgárok felebbviteli biróságául a tárnokmesteri széket jelöli ki; e mellett azonban adózási kötelezettségüket kimondva, ugyanakkor, midőn őket az ország negyedik rendjeül az alkotmány bástyái közé felveszi, kijelöli számukra a helyet, a melyet az ország védelme és a közterhek viselése terén betölteni tartoznak. A polgárság főfoglalkozását képező kereskedelem érdekei nevezetes védelmet találnak e törvények ama pontjaiban, melyek a vámok és a harminczadok ügyeit szabályozzák, a külföldi árúczikkek, a só behozatalát, az arany, ezüst és más érczek kivitelét tilalom alá vetik, a bányák művelésének szabadságát megujitják s a pénz értékét állandosítani törekesznek.
A pozsonyi országgyűlés törvényei, melyek április 15-ikén nyerték meg a királyi szentesítést, a városok követeinek részvételével hozattak, s ekkor veszi kezdetét a városok állandó részvétele az országgyűléseken; maga e törvények szelleme világosan elárulja a törekvést, hogy a korona megbizható támaszt teremtsen magának a polgárságban a nemesi osztály növekvő hatalmával szemközt.
1405 őszén Zsigmond nőül vette Cillei Hermann gróf leányát, Borbálát, kivel fogságából való kiszabadulása óta el volt jegyezve; Cillei idősebb leánya, Anna, Garai nádornak volt a felesége s így ez a házasság azokkal hozta a királyt a legszorosabb családi összeköttetésbe, a kiknek legtöbb részük volt abban, hogy magát a trónon fentarthassa. A Bosznia ellen 1405-től 1408-ig viselt háborúk, melyek Tvartko István fiának, Tvartko Szura királynak meghódolásával végződött, a nápolyi pártot utolsó támaszától is megfosztották. Az évtizedes forradalom véres jelenetei a dobori vár udvarán zárultak be, a hol Zsigmond a kézrekerült pártos magyar urakat a bosnyák nemzeti párt főembereivel együtt kivégeztette. A győzedelmes hadjárat emlékére 1408 deczember 12-ikén alapított sárkányrend jelvénye, a hátán keresztet hordozó sárkány, ama kor symbolikájának nyelvén hirdette, hogy a király végleg diadalmaskodott ellenségein. S a király és királyné e rend első lovagjaivá felavatott húsz főnemessel valóságos szövetségre lépve, az ország leghatalmasabb urait pártkülönbség nélkül egyesítik maguk köré trónjuk védelmére.
Bosznia meghódítása ismét megerősítette a magyar birodalom tekintélyét a Balkán félszigeten.
A sárkányrend jelvénye.
Grünenberg Konrád 1483-iki czímerkönyvéből. A jobbra néző, farkát nyakakörül csavaró zöldes-aranyszínű sárkány hátán arany és zöld szárnyak felett vörös keresztet visel. Felette arany lángoktól körülvett kereszt, a rend főurainak jeln OQ(uam) MISERICORS EST DEUS | IUSTUS ET PACIENS felirattal.
A törökök terjeszkedésében szünet állott be; a világhódító Timurlenknek Bajazid felett Angoránál kivívott győzelme (1402) az ujonnan keletkezett ozmán birodalmat megsemmisítéssel fenyegette. Tvartko Szura megalázása után Lazarevics István szerb fejedelem is sietett megújítani hűségesküjét, melyet a rigómezei ütközet óta annyiszor volt kénytelen a törökök nyomása alatt megszegni. Meghódolt Hervoja is, László király egykori helytartója; a király a megtérő vezért, az eretnekből katholikussá lett bosnyák országnagyot felvette a sárkányos lovagok társaságába, 1409-ben pedig újszülött kis lányának, Erzsébetnek keresztatyjává választotta. Hervoja példájára a felső dalmácziai városok is visszatértek a magyar király hűségére. Nápolyi László pártjának utolsó töredéke is szétmállott, s a nápolyi király magyarországi uralmának utolsó maradványait, Zárát, Novigrád és Vrána várakkal és Pago szigetével, valamint egész Dalmácziára való jogával együtt 1409 julius 9-ikén 100,000 aranyért eladta Velenczének.
A bosnyák lázadás elfojtásával elfoglalva, melyet a Dobornál kivégzett főurak rokonai támasztottak, Zsigmond nem akadályozhatta meg Velenczét a Lászlótól megvásárolt dalmát terület birtokba vételében. 1410 őszén a Zsigmond által személyesen vezetett magyar hadak befejezték Bosznia meghódítását. Az ország északi része; Uszora és a sói tartomány a magyar birodalomhoz csatoltattak; Szreberniczát és a Zvorniktól délre eső vidéket Lázárevics szerb fejedelem kapta a felújított hűbéri kötelékek megerősítése czéljából; csak egy kis terület, Felső-Bosznia bérczei között, őrízte meg, Osztoja király alatt, legalább névleg függetlenségét.
A balkáni politika e sikerei némileg kárpótolhatták az országot az Árpádok legfontosabb hódításának, a dalmát tengerpartnak elvesztéseért. A forradalmak, a trón és hatalom birtokáért folytatott küzdelmek viharos évei után új korszak vette kezdetét. A király és a nemzet között helyreállott bizalom a kormány vezetőinek lehetővé tette, hogy az Anjouk által megkezdett politika szálait újból felvegyék s annak érdekeit a király családi politikájával összhangzásba hozni igyekezve, tovább folytatták a nagy munkát, melynek végső czélját a nyugati civilisatióba való teljes beilleszkedés képezte.
E családi politika terén, mely a Luxemburgok évszázados hagyományaiból merítette erejét, a legnagyobb siker útja nyilt meg Zsigmond előtt, midőn Ruprecht római király meghalt, s ő mint családjának legtekintélyesebb tagja léphetett fel a német birodalom trónjára táplált igényei érvényesítése érdekében. Zsigmond helyzetének megszilárdulását semmi sem mutatja jobban, mint az a támogatás, a melyben a magyar nemzet ezt a vállalkozását részesítette, s az öröm, a melylyel a második frankfurti választás 1410 julius 21 után a pozsonyi országgyűlés a királyt új méltóságában üdvözölte. A római királyi korona birtokában Zsigmond a nyugati keresztyénség első uralkodájává lett, s az összeköttetés a német birodalommal, bár más alakban, annak a politikai irányzatnak a diadalát jelentette, a mely már Nagy Lajost is arra késztette, hogy egy Magyarországgal szomszédos ország koronájának megszerzésével növelje a magyar király tekintélyét és hatalmát. Az új nemzetközi kapocsból várható előnyök mellett azonban a nemzetnek eleve ki kellett békülnie azzal a gondolattal, hogy királyát új gondjai az eddiginél is nagyobb mértékben fogják elvonni uralkodói kötelességének teljesítésétől. Zsigmond politikai felfogásában nagy változásra vall a törekvés, hogy a két koronával járó kötelezettségeit összeegyeztesse. Római királyi koronázása, bár Németország helyzete annak mielőbbi végrehajtását sürgeti, oly kérdések miatt szenved késedelmet, a melyekben a birodalmi ügyekkel való szoros összefüggés daczára a magyar országos érdekek állanak előtérben.
Az 1410 nyarán Lengyelország ellen indított háborúra Zsigmond a német lovagrenddel 1409 végén kötött szerződéssel volt kötelezve; a küzdelem tárgya: a balti tenger birtoka, melyért a lengyel király 1408 óta állott háborúban a német lovagokkal, Magyarország érdekkörén kívül esett, de a magyar király beavatkozásában a birodalmi érdekek mellett a közte és Ulászló között fennálló régi versengésnek is nagy része volt, s a Stibor vajda által vezérelt magyar seregre a lengyel harcztéren az a feladat is várt, hogy a Magyarországtól elszakadt hűbéres országok: Halics és Lodomeria s a két oláh fejedelemség felett a magyar korona fenhatósági jogait a lengyelekkel szemben újra érvényre emelje. A lengyel fegyverek diadala Tannenbergnél (1411 julius 15.) a német lovagok felett Stibort visszavonulásra kényszerítette. 1412 márcz. 12-ikén Lublinban megköttetett a béke a hadakozó felek között, mely a hűbéres tartományok kérdését a két király életének tartamára megoldatlanul hagyta, s Ulászlónak a békekötést követő kassai és váradi látogatása és a Budára 1412 május havában egybegyült fényes fejedelmi gyülekezet kedvező alkalmat nyujtott Zsigmondnak, hogy királyi udvarának pompáját a szomszédos uralkodók, a birodalom fejedelmei és a nyugati hatalmak követei előtt csillogtassa.
A lengyel ügygyel egyidejüleg kerül újból felszinre a dalmát birtoklás oly hosszú idő óta vajudó kérdése. A velenczei köztársaság Zára birtokában eldöntöttnek látta a küzdelmet, mely évszázadok óta folyt közte és Magyarország között Dalmáczia birtoka felett, s elég erősnek érezve magát, hogy nyilt ellenségként léphessen ismét fel, megtagadta az évi adót és 50,000 arany váltságdíj mellett évenként egy fehér ló fejében az egész dalmát tengerpartot magának követelte. Zsigmond ezt az ajánlatot kereken visszautasította, de nem volt képes útját állani a köztársaság terjeszkedésének, mely immár Sebenicot, Traut és Klyus várát is elfoglalással fenyegette. Zsigmondot a boszniai hadjárat befejezése után egyedül a római királyválasztás ügye tartotta vissza a háború megindításától; s XXIII. János pápának fáradozása, hogy a két felet kiegyezésre bírja, nem vezetett eredményre. A lublini béke után 1412 nyarán megujult küzdelemben megfordult a koczka és Velencze győzelmei a dalmát tengerparton a magyar uralom utolsó maradványait is megsemmisítéssel fenyegették.
Zsigmond, hogy a háború folytatásához szükséges pénzt előteremtse, Lublót, Podolint és Guéznát és a 24 szepesi város közül 13-at tanácsosai hozzájárulásával (1412 november 8.) 88,000 magyar forintért zálogba adta a lengyel királynak. Dalmáczia visszafoglalása elég fontos volt a nemzetre, hogy menthetővé tegye a közvélemény előtt az ország jelentékeny területének oly módon való elidegenítését, a minőre addig nem volt példa történetében. De Zsigmond megjelenése a friauli csatatéren, bár új életet öntött az ott hadakozó magyar seregbe, nem hozta meg az óhajtott sikert. A változó szerencsével folyt hadviselésbe mindkét fél belefáradt és Zsigmond annál inkább óhajtotta a békét, mert ekkor már csupán koronázási útja s az attól várt nagy világpolitikai sikerek lebegtek szemei előtt. A dalmát kérdésben azonban egyik fél sem engedett, s a békekötés helyett öt évi fegyverszünet jött létre (1413 április 17.), mely mindkét felet meghagyta foglalásai birtokában, Dalmáczia és az évi adó kérdését XXIII. János pápa ítélete alá bocsátotta és Zsigmondnak szabad utat engedett a velenczei területen át a birodalomba.
Zsigmond még a háború folyama alatt azzal a szándékkal lépte át országa határát, hogy nem tér vissza, míg magát római királylyá nem koronáztatja s az új méltóságával járó feladatokat meg nem oldja. E feladatok között a legfontosabb, az egyház egységének helyreállítása, annál nagyobb vonzóerőt gyakorolt az új római királyra, minél kevesebb kilátása volt a német fejedelmek féltékenysége mellett arra, hogy uralkodói jogait a birodalomban érvényre juttassa. De a nagy vállalkozás hosszú évekre elvonta őt a magyar ügyek vezetésétől. Távolléte idejére kezdetben Borbála királynét, majd midőn ezt a római királyi koronázásra Aachenbe hívta, a primást és nádort nevezte ki helytartókul, akkép, hogy együtt és külön-külön is gyakorolhatják a királyi felségjogokat. De Borbálával Garai nádor is elhagyta az országot; az aacheni koronázás után a királyi párral együtt Konstanzba ment a zsinat megnyitására és Zsigmond nyugateurópai útja alatt mindvégig királya oldala mellett volt. A kormány vezetése az agg Kanizsai Jánosra maradt. A főurak legtekintélyesebb része is a külföldön időzött a király környezetében, s a törökök részéről fenyegető veszedelem megujulása épen akkor állítá súlyos megpróbáltatások elé az országot, midőn királya és legjobb vezérei távollétében, magára hagyatva kellett gondoskodnia védelméről.
A veszedelmet Hervoja, a spalatoi herczeg hozta az országra, a ki már a velenczei háború alatt minden eszközzel azon dolgozott, hogy a pártokra szakadt, függetlenségétől megfosztott Boszniában a főhatalmat magához ragadja. Mikor 1413-ban hire jött, hogy Hervoja a törökkel szövetkezett vetélytársa Hranics Szandalj vajda ellen, Borbála királyné lefoglaltatta összes magyarországi javait; a spalatoiak siettek felhasználni az alkalmat, hogy a gyűlölt bosnyák kényúr uralma alól felszabaduljanak, és Zsigmond megfosztotta spalatoi herczegi méltóságától, kitörülte a sárkányos vitézek sorából és semmisnek nyilvánította azt a kapcsot, mely őt, mint leánya Erzsébet keresztatyját a királyi családhoz fűzte.
Ez a drákói eljárás Hervoját természetszerűleg teljesen a török karjaiba űzte, s II. Tvartkó, kit a magyar kormány 1415 elején a törökbarát Osztoja ellen hadai élén Boszniába küldött, nem volt képes Hervojának a Boszniába betört Isak bég hadaival való egyesülését megakadályozni. Az Uszora völgyén benyomuló bosnyák és török egyesült haderő Doboj vára alatt augusztus elején szétverte az annak felmentésére siető délvidéki főurak dériumait. A vezérek az ellenség hatalmába kerültek, s csak Garai Jánosnak sikerült visszanyernie szabadságát. Az országos rendek az ő kezdeményezésére Lázárevics István despota közvetítésével alkudozásba bocsátkoztak a törökkel a többi foglyok kiváltása felett s az 1416 nyarán Pécsett tartott gyülés a kilenczed-adó egy hatod részét ajánlotta meg a 65,000 aranyforintnyi váltságdíj fedezésére. Arra, hogy fegyverrel menjen véreinek kiszabadítására, a nemzet királya távollétében nem érezte magát elég erősnek.
A doboji csatavesztés nemcsak a magyar befolyás bukását jelentette Boszniában, de a bosnyák nemzet sorsának alakulására is végzetes következményekkel járt. A törökök megtartották az elfoglalt területeket s foglalásaikat nemsokára a régi főváros, Vrboszna kerületére is kiterjesztették. Osztojának csak a nyugati országrész maradt meg; Vrbosznában a török szandsák parancsolt, folytonosan szemmel tartva a bosnyák urakat; Hervoja és Szandalj a többi vajdákkal együtt azontúl a szultán és hadvezére, Isák bég kegyelméből birták ősi uradalmaikat. Hervoja 1416 ápril 6-ikán meghalt s az öröksége felett Osztoja és a bosnyák főurak között támadt új viszály teljesen kiszolgáltatta az országot Mohamed szultánnak. A török hatalom a bosnyák hegyekben megfészkelve magát, még közelebb jutott Magyarországhoz s ez időtől kezdve állandóvá vált a veszedelem, mely az ország déli végvidékét a félelmes ellenség részéről fenyegette.
A következő év elején a külföldről hazatérő nádor vette át a kormány vezetését, s Kanizsai érsek a főpapság több tagjával haladéktalanul útrakelt, hogy részt vegyen a zsinaton, melytől eddig csupán a kormányzás gondjai tartották távol. Az ő befolyásának tulajdoníthatjuk, hogy a főpapi kinevezések kérdésében, mely Zsigmond és a kuria között 1404 óta állandó viszály tárgya volt, a zsinat a magyar király mellett foglalt állást s a Zsigmond által kezdettől fogva létesített gyakorlat szentesítésével megadta a törvényes alapot a legfőbb kegyúri jog visszaszerzéséhez, mely az első szent király utódainak, az apostoli magyar királyoknak azóta legféltettebb kiváltságai közé tartozik.
Hét évi távolléte után súlyos gondok vártak az 1419 január végén hazatérő királyra. Családi életének egét felhőkbe borította nejének, Borbálának hűtlensége, s az első országos gyülekezetben, mely üdvözlésére Pozsonyba sietett, a magáról megfeledkezett királyné felett a királyi háztartástól való elkülönítés itéletét kellett kimondania. A kormányzati kérdések egész serege várta a király személyes jelenlétét, s ugyanakkor két oldalról fenyegette ellenséges támadás az ország nyugalmát, területének épségét. Velencze az öt évi fegyverszünet lejárta után már 1418 tavaszán megindította a háborút és kiostromolta a friauli várak magyar őrségeit. Havasalföld felől pedig Mircse vajda várta a törökök támadásai ellen a magyar király segítségét. Zsigmond ez év őszén az ország hadi erejét az Aldunához vezeti s Friaulba Marczali Dénes szlavon bánt küldi ki foglalásai védelmére. De bátyjának, Venczel római és cseh királynak halála (1419 augusztus 16.) már a kettős hadjárat megindítása előtt a cseh korona megszerzésére irányítja igazi érdeklődését; s hogy minden erejét ez új vállalkozására fordíthassa, békét köt a törökkel és megtorlás nélkül tűri, hogy Velencze az utolsó dalmát területet is hatalmába kerítse. Míg Zsigmond 1419 végén Csehországba ment s fegyverrel tört magának utat az ország fővárosáig, a velenczei köztársaság Traut ostrommal bevette, Spalatot meghódolásra kényszerítette és Cattaroig terjesztve foglalásait, végleg megvetette lábát a dalmát földön, csupán néhány szigetet hagyva a magyar korona birtokában abból az országból, melynek bírásáért századokon át annyi magyar vér folyt.
Zsigmondot 1420 julius 28-ikán cseh királylyá koronázták, de sok véráldozatra volt szüksége, míg csak némileg is megszilárdíthatta magát ősei trónján. Az a vallási és társadalmi mozgalom, a melyet Husz János keltett életre, s melynek szolgálatában a konstanzi zsinaton vértanui halált szenvedett, a cseh nemzetet két nagy táborba osztotta, s mikor a husziták Zsigmondba vetett reményükben csalatkoztak s ez az új tanok kiirtását tűzte ki uralkodásának első feladatául, ádáz küzdelem indult meg a trón birtoka felett. Zsigmond az első mérkőzések sikerei után hazatérve, 1421 szeptember 28-ikán megköttette a régóta tervezett házasságot leánya, Erzsébet és Albert osztrák herczeg között, s megujítva igéretét, hogy ha fiu örökös nélkül hal meg, reájuk hagyja koronáit. A szoros érdekközösség, melyet e frigy a kihalóban levő Luxemburg-ház és a Habsburgok között létesített, erős támaszt adott Zsigmondnak a csehországi háború folytatásához. Albert Morvaország tekintélyes részét zálogul kapva apósától, egész hadi erejét a husziták megtörésére fordította. Erre a segítségre kétszeres szüksége volt Zsigmondnak, mióta a törökök Magyarország közvetlen szomszédságában vetették meg lábukat. A Luxemburg-ház családi politikájának egyik legkárosabb következménye az volt, hogy a királyt eltérítette a magyar érdekek védelmével összefüggő feladatai teljesítésétől.
Mikor a mongolok invázióját követő trónvillongások az ozmán birodalmat a felbomlás szélére sodorták, itt lett volna az ideje a veszélyes ellenséget megsemmisíteni, vagy legalább terjeszkedésében a Balkán hegység vonalánál megállítani. De Zsigmond épen ekkor állott világpolitikájának kezdetén, s a buzgalom, melylyel új feladatai megoldásához fogott, elég időt hagyott a török birodalomnak, hogy a külső és belső csapások által ütött sebeket begyógyítsa s erejét visszanyerje. Az 1418-iki boszniai események ismét a maga félelmes nagyságában mutatták meg a veszélyt, melyet a törökök terjeszkedése Magyarországra magában rejtett. Mikor I. Mohamed 1421-ben meghalt, egy katonailag szervezett, erős birodalmat hagyott örökségül fiára, II. Murádra, melynek határait immár csak a bomladozófélben levő, félben leigázott aldunai fejedelemségek választottak el hazánktól.
A fegyverszünet, melyet Zsigmond a cseh vállalat megindításakor Mohameddel kötött és utódával is megujított, nem akadályozta meg a török hatalmat hódításainak folytatásában. 1421-ben, kevéssel Murád trónralépte után, nagy sereg tört be Havasalföldön át Erdélybe, a Bárczaságot végig pusztította és Brassót ostrommal bevette. Ezek a betörések ismétlődtek. Zsigmond 1422 tavaszán visszahívta a cseh és morva földön táborozó hadainak zömét s Ozorai Pipo vezérlete alatt nagy sereget küldött Havasalföldre. Az ősz kezdetén kivívott győzelmek új reményeket támasztottak a Balkán szorongatott népeiben. Manuel görög császár 1423 telén és nehány hónappal utóbb utóda, VII. János személyesen jártak Budán, hogy Zsigmondtól a törökök által ostromzár alatt tartott Konstantinápoly felszabadítására segítséget kérjenek. Az általános európai helyzet sem volt alkalmas egy nagy nemzetközi vállalat szervezésére, de a kormány tisztában volt azzal, hogy a támadó hadjárat megindítását már nem lehet sokáig halasztania. Nyugatról nem remélhetve segítséget, a balkáni politika megujításában, a Balkán-félsziget államaival való szövetkezésben keresett biztos támaszt. Bosznia királyát, Tvartko Szurát, a kinek a vetélytársaival, Osztojával és Osztojics Istvánnal 20 éven át vívott küzdelem után végre sikerült magát a trónon megszilárdítani, eltérítette a velenczeiek szövetségétől. A háború megindítására a törökök ellen Dán havasalföldi vajda elűzetése adott okot. 1425 nyarán Ozorai Pipo és Csáki Miklós seregei két oldalról szállották meg Havasalföldet. Zsigmondot a husziták sikereiről vett hirek a harcztér elhagyására kényszerítették. A következő év őszén azonban a hadjárat az eddiginél nagyobb arányokban indult meg; az országnagyok, egyházi és világi főrendek majdnem teljes számban jelentek meg banderiumaikkal, elkisérve az erdélyi határra a királyt, a ki az erdélyi részekre általános felkelést hirdetett, meghagyva a nemességnek, a székelyek és a szászok csapatainak, hogy haladéktalanul nyomuljanak be Havasalföldre. Zsigmond nagy reményeket kötött a hadjárathoz; hadvezérei azzal biztatták, hogy Oláhországban rendet csinálva, átkelnek a Dunán és a törököket egész a tengerig visszaszorítják. Fegyvereiket csakugyan szerencse kisérte, a törökök által pártfogolt Radult megverték és Dán vajdát visszahelyezték fejedelemségébe. De Lázárevics István szerb fejedelem halála, 1426 nyarán, új fordulatot adott az eseményeknek. Zsigmond Nándorfehérvárra ment, hogy azt a többi határszéli várakkal együtt a despotával fennálló szerződés alapján birtokba vegye. E szerződés, mely 1425 őszén jött létre, Lázárevics unokaöcscse, Brankovics György számára biztosította a fejedelmi méltóságot, és őt a magyar országnagyok sorába emelte, annak kimondása ellenében, hogy ha Brankovics fiutódok nélkül hal meg, Szerbia birtoka a magyar királyra száll. Nándorfehérvárral a magyar délvidék legfontosabb őrhelye ment át a magyar korona birtokába. A despota megbizhatatlan jelleme azonban mindjárt az első összeköttetésnél nagy csalódást hozott Zsigmondra. Brankovicsot fegyverrel kellett kötelezettségei beváltására szorítni; s midőn Nándorfehérvár után a többi várak átadására került a sor, Galambóczot annak várnagya a Szerbiába betört török csapatok kezére játszotta. Zsigmond a következő év tavaszán ostrom alá vette a várat, de a magyar vitézség csodás erőfeszítései, melyek Rozgonyi Szentgyörgyi Czeczilia hőstettei által a magyar asszonyokra is fényt árasztottak, nem voltak képesek azt visszafoglalni s a vereség, mely seregét a vár falai alatt érte, egész keleti politikája, eredményeinek megsemmisülését vonta maga után. Murád szultán seregei Szerbiát elpusztították; Brankovics a magyar fenhatóság megtagadásával és évi adó fizetésével vásárolta meg országa nyugalmát. A törökök ezután Boszniát támadták meg s több várat és várost elfoglaltak. Zsigmondnak most összes igyekezete oda irányult, hogy a szörényi bánságot és a Szerbiából átvett várakat megerősítse s bennök biztos védelmi vonalat teremtsen az ország déli határának. Nándorfehérvár kapitányává a ragusai származásu Tallóczi Matkót nevezte ki és nagy áldozatokat hozott e fontos végvár megerősítésére. A szörényi bánság védelmére pedig, II. Endre és IV. Béla nyomán járva, 1429-ben a német lovagrend vitézeit telepítette le, kiket katonai szervezetük s a rendelkezésükre álló kulturális eszközök kiválóan alkalmasokká tettek arra, hogy ez elhagyott országrészt a nyugati érdekek számára megmentsék.
A következő évben Havasalföldön kitört trónviszály ismét fegyveres beavatkozásra készteté Magyarországot. Mircse fiát Vladot, ki Dán vajdát fejedelemségétől megfosztotta és lefejeztette, a törökök által behozott Radul ellenében a magyar király csapatai tartották fent a fejedelmi székben. Vlad, a kit kegyetlenségeért Drakulnak (Ördög) is hivtak alattvalói, azzal hálálta meg Zsigmond támogatását, hogy országán keresztül szabad átkelést engedett a magyar területre betörő török seregnek. Az 1430 óta fennálló fegyverszünetet semmibe sem véve, a törökök 1432-ben feldulták a Bárczaságot, a Királyföld egy részét és a székelyek földét, ostrom alá vették Nagy-Szebent és Brassót s a védtelen lakosságot rablánczra fűzve hurczolták el a falvakból. A hirtelen összeszedett nemesi hadak egész erejére volt szükség, hogy az ellenséget kiűzzék határaik közül. Egy másik csapat Vlad vezérlete alatt Szörény vidékére tört be, s Szörény várát Redwitz Miklós bántól elfoglalva, alapjában megsemmisítette a német lovagok telepítvényét, mely hivatva lett volna az alvidéket a török ellen megvédeni. Murád egyidejűleg Szerbia ellen is megindította a háborút és ez országot csak a hirtelen kitört karamani lázadás mentette meg a bekebelezéstől. Brankovics a veszedelem láttára alávetette magát a magyar korona fenhatóságának és ennek fejében a Lázárevicstől örökölt magyarországi birtokokhoz újabb uradalmakat kapott, melyek minden eshetőségre megfelelő menedéket igértek neki s családjának. A déli hűbéres tartományok veszedelmét Tvartko Szura bukása tetőzte be; Radivojjal, Osztoja törvénytelen fiával folytatott küzdelmei teljesen felemésztették erejét s mikor 1433-ban Hranics Sandalj vajda is ellene fordult és Brankovics Györgygyel megbuktatására szövetkezett, a szerencsétlen király elhagyta országát és Cillei Hermann grófnál keresett menedéket.
Ezalatt észak felől új veszedelem támadta a nemzetet. A pusztulás és elszegényedés állapota, a melybe a tíz éves belháború Csehországot juttatta, a husziták vezéreit arra késztette, hogy a szomszédos országok területén keressenek fentartásukhoz szükséges zsákmányt seregeiknek. Magyarország északnyugati határa a mozgalom kezdetétől fogva igen sokat szenvedett a cseh rablócsapatok fegyvereitől; de támadásaik kezdetben csak apró portyázások jellegével birtak. 1428 elején Prokóp, a taboriták vezére, Morvaország felől nagy sereggel tört az országba, Pozsonyig és Szakolczáig nyomult s Pozsony külvárosát felégette. 1430 tavaszán 10,000 főnyi huszita sereg dulta fel az északnyugoti felföld nyugalmát és Nagyszombat alatt súlyos vereséget mért a Stiboricz által vezérelt magyar seregre. A következő év őszén, midőn a husziták a német birodalmi sereget Tausnál megsemmisítve, egész felső Magyarországot elárasztották, a veszély nagysága a kormányt erélyes intézkedésekre indította. A Likava visszafoglalására induló királyi hadak Ziska árváit hazatérő útjukban Illavánál utólérték és (nov. 9-ikén) fényes győzelmet vívtak ki felettük. De 1432-ben Nagyszombat, Szakolcza és az aranytermő vidék, a leggazdagabb bányavárossal, Körmöczbányával, a rablók hatalmába került, Pozsonyt lakosai csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták az ellenségtől megvédeni, és 1433 tavaszán már a Szepességen is megvetették lábukat, Késmárkot elfoglalták és teljesen kifosztották s a környéken oly rettegést idéztek elé, hogy a szepesi városok le akarták rontani Késmárk falait, nehogy az ellenség a várost ujból elfoglalva, a vidéken megfészkelje magát.
Az Anjouk alatt kifejlődött banderiális rendszer alapját az általános védelmi kötelezettség elve képezte, mely az ország politikai jogokkal biró lakosai között a földbirtok nagyságával arányban volt megosztandó. Ez az elv azonban nem volt országos törvényekben kimondva: a királyi hatalom tekintélye szerzett annak érvényt Nagy Lajos idejében, midőn az egész ország minden erejével részt vesz a király nagy hadi vállalataiban és szükségképen csökkent annak ereje, midőn a korona tekintélyében hanyatlás állott be. Abban a harczban, a melyet a királyság és a rendek a hatalom gyakorlásáért egymással vívtak, az utóbbiak soraiban ismét a régi felfogás kapott lábra, hogy a hadviselés a király és a nagyurak kötelességei közé tartozik s a nemesség csak nagy veszély idején s akkor is csupán az ország határain belül és két héten át tartozik fegyvert fogni az ország védelmére. Ez a rendszer ebben az alakban nem volt tovább fenntartható, a veszedelem, mely az országot északról és keletről állandó nyugtalánságban tartá, elodázhatatlanná tette annak oly irányú átalakítását, a mi képessé teszi a nemzetet arra, hogy egész erejét vihesse harczba az ország védelmére.
Az a javaslat, melyet a kormány 1433 elején a honvédelem ujjászervezése tárgyában a rendek elé terjesztett, a király s az egyházi és világi főurak hadseregtartási kötelességén kívül a nemeseknek azt a kötelezettségét is, hogy veszély idején tartoztak fegyvert fogni az ország védelmére, állandó és szerves kapcsokkal igyekezett beilleszteni rendes hadi szervezetébe. Annak kimondása, hogy a szegény, birtok nélküli nemesség felmentetik a személyes hadakozás kötelessége alól s a helyett a vármegyei nemesség birtoka arányában, minden száz jobbágy után három lovas katonát teljesen felszerelve, rendes csapatokat tartozik kiállítani, melyek vármegyénként a főispánok vezérlete alatt szálljanak táborba, megadta a lehetőséget arra, hogy a nemesség hadi ereje az ország rendes hadseregének állandó elemévé tétessék. A vármegyei csapatoknak az ország derék hadaiba való beillesztése szükségkép maga után vonta ama kiváltság feladását, hogy a nemesek két héten túl nem tartoznak a háborúban részt venni. A területi korlátokat pedig a javaslat annak kimondásával akarta lerombolni, hogy miután Dalmáczia, Bosznia, Szerbia, Halics és Lodomeria, Havasalföld és Bolgárország nemrég, Lajos király és részben még Zsigmond alatt is, Magyarországhoz tartoztak s részben most is ide tartoznak s területeik az anyaország kiegészítő részeiként tekintendők s így a nemesség hadkötelezettsége azok külső határáig kiteljed.
Zsigmond császár.
Rechenthal Ulrik krónikája augsburgi 1483-iki kiadásának a Magyar Nemzeti Muzeum könyvtára birtokában levő szinezett példányából.
Zsigmond e fontos reformműveletek megindításakor nem volt az országban. Régi vágya, hogy a római császári koronát fejére tétesse, feledtette vele a törökök és a husziták részéről fenyegető veszedelem nagyságát; 1430 május havában búcsút mondott országának, kipróbált hűségü főurakból alakított országos tanács élén visszafogadott hitvesére, Borbála királynéra és apósára, a cillei grófra bízva annak kormányát. A német birodalomban a husziták fellépése által előidézett nagy bonyodalmak megszüntetésén fáradozva, egyidejűleg megindítá a tárgyalásokat a pápával és Milanu herczegével, hogy koronázási útját előkészítse. E tárgyalások Dalmáczia birtokának kérdését is újból felszínre hozták s a király a Velenczével folytatott hadakozás alatt és után ismételten tett kisérletet a magyar korona jogainak érvényesítésére, a dalmát területek visszabocsátásától téve függővé a Velencze által rég óhajtott béke létrejöttét. De a köztársaság ragaszkodása hódításaihoz és a velenczei származású IV. Eugen pápa befolyása e kérdést a magyar érdekek ellenére döntötte el. Zsigmond 1433 május 31-ikén Rómában császárrá koronáztatván, néhány nappal később öt évi fegyverszünet megkötésével vetett véget a közte és Velencze között két évtizeden át fennállott ellenségeskedésnek.
A honvédelmi javaslat 1433 tavaszán Sienában találta a királyt, a ki azt minden pontjában magáévá téve, a vármegyei nemesség előzetes tárgyalása alá rendelte bocsátani. Egyúttal tudatta az ország rendeivel, hogy a mennyiben a baseli zsinatnak nem sikerül a huszitákkal megegyezésre jutni, hazatérte után haladéktalanul hadat indít ellenük s az országot meg fogja tőlük tisztítani. De igéretét, hogy Olaszországból hazajön és személyesen áll az ország hadi erejének élére, nem váltotta be. A császári koronázás után még hosszú időt töltött olasz földön, s 1433 október 11-ikén Baselbe érkezett, hogy személyesen vegyen részt a zsinat tárgyalásaiban. A reformok ennek következtében halasztást szenvedtek; a vármegyék gyűlésein folytatott tárgyalások az országos tanácskozások, melyeket a főurak a nyár folyamán több izben tartottak, a honvédelem ügyét semmivel sem vitték előbbre s Garai Miklósnak, az agg nádornak, e korszak vezéralakjának az év végén bekövetkezett halálával az egész nagyfontosságú mozgalomban fennakadás állott be.
Az a szellem azonban, mely az 1433-iki javaslatot átlengte, méltó kifejezést nyert a nemzetnek a husziták rablócsapatai ellen megindított küzdelmeiben. Mikor Zsigmond 1434 október 6-ikán Pozsonyba érkezett, már számos vár visszakerült az ellenség kezéről. A király Pozsonyban tanácskozásra gyűjté össze a főrendeket és új évre tűzte ki a határidőt, a mikor személyesen táborba száll, hogy az országot a huszitáktól megtisztítsa. De a Lévai Cseh Péter és Stibor vezérlete alatt álló országos seregek már e határidő bekövetkezte előtt szerencsével hadakoztak a csehek ellen Nagyszombatból kiszorították Blaskót és a többi városokat is egymás után visszafoglalták az ellenségtől.
1435 tavaszán az országos rendek nagy számban gyűltek össze Pozsonyban, hogy hosszú útjából megtért királyukat mint római császárt üdvözöljék. Az igazságszolgáltatás rendezésével foglalkozó nagy törvénykönyvön kívül a honvédelmi intézkedések képezik az országgyűlés legfontosabb alkotását. Az 1435 márczius 12-ikén Pozsonyban megerősített törvénynek a cseh-morva határszél biztosítására irányuló intézkedéseiben az 1433-iki javaslatok szelleme érvényesült. A király az északnyugati országrész kulcsát képező városok és várak, úgymint Pozsony, Nagyszombat, Szakolcza, a trencséni vár és a Vágvölgye többi erődítései fentartását és védelmét első sorban saját feladatának ismeri el, de kimondja, hogy ha a birósági hadak a védelemre elégtelennek bizonyulnak, a megtámadott országrész főpapjainak banderiumai és a vármegyei nemesség hadai a főispánok vezérlete alatt tartoznak a királyi haderőhez csatlakozni s annak minden műveletében részt venni, s ezzel a nemesség hadviselési kötelezettségét törvénybe kimondván, lerakta az alapokat a honvédelmi rendszer további fejlődéséhez.
A husziták ellen viselt háborúknak egyik nagyjelentőségű következménye, hogy alkalmat nyujtott a nemzetnek megismerkedni az új tanokkal, melyek oly nagy forrongást idéztek elő a hitélet reformálására vágyó lelkekben. A mozgalom a felvidéken, az ország déli részében és Erdélyben egyaránt elterjedt a nép körében. Marchiai Jakab, a ferenczrendiek boszniai és magyarországi tartományának főnöke, kit Zsigmond 1435-ben az eretnekek ellen Magyarországban és kapcsolt részeiben általános inquisitorrá tett, a püspökök által támogatva, a szó és a fegyverek hatalmával s az egyház legszigorúbb büntetéseinek alkalmazásával egymásután tisztította meg a szerémi, csanádi, váradi és erdélyi egyházmegyéket az eretnekektől s csak azok a bibliai fordítások tanuskodnak a mozgalom nagy arányairól, a melyekkel a Moldovában menekült magyar huszita papok igyekeztek híveiket a bujdosás keserveinek elviselésére megerősíteni. Ámde ha sikerült is csiráiban elnyomni az új hitet, nem maradtak annak tanai hatás nélkül a nép lelkületére.
A huszitizmus befolyását kell felismernünk ama határozott összetartási érzés előidézésében, mely az erdélyi jobbágyságot épen az eretneküldözések idejében egy nagy táborba egyesíté jogai védelmére. Az erdélyi paraszt nép, földesurai által meggátolva szabad költözködési jogai gyakorlásában, és az erdélyi püspök által törvény ellenére arra kényszerítve, hogy a tizedet ne terményekben, hanem a réginél nagyobb értékű új pénzben rója le, nem vallási eszmék, hanem a mindennapi kenyér védelmében fogott fegyvert, de fellépését sok rokon vonás tette hasonlóvá a huszita népforradalomhoz. A lázadás 1437 márczius havában Erdély délkeleti részében törve ki, de csakhamar a Nyirségen és a Szamos mentén is elterjedt. A bábolnai ütközet után, melyben a parasztság és a nemesség egyformán erősnek bizonyult, a két tábor mint két egyenjogú fél alkudozott egymással; a jobbágyok a kolosmonostori konvent előtt kötött egyességben jelentékeny kiváltságokat erőszakoltak ki maguknak, egyebek között a kilenczed eltörlését és a szabad költözködés és végrendelkezés jogának visszaállítását, s az a követelésük, hogy évenként egyszer a bábolnai hegyen gyűlést tartva, ügyeiket megbeszéljék s az urak hatalmaskodásai felett itélkezzenek, a rendi alkotmány féltve őrzött falait vette ostrom alá. A vérszemet kapott jobbágyság az első sikerek után már Szent István szabadságáról kezdett beszélni. A Bábolnán együtt maradt lázadók fenyegető magatartása 1437 szeptember 6-ikán a nemességet a székelyekkel és a szászokkal egyesülésre késztette, de az ősz derekán megujuló polgárháború az Apátiban, október 6-ikán kötött újabb egyességgel véget ér, mely a földesurak s jobbágyok jogviszonyának végleges szabályozását a király feladatává tette.
Az erdélyi lázadással egyidejűleg ujult meg a törökök néhány év óta szünetelő támadásának veszedelme. Szendrő várának felszabadítása a török ostroma alól, 1437 tavaszán, volt Zsigmond utolsó győzelme a török felett, és ezt sem volt alkalma kellőkép kiaknázhatni. Néhány év előtt még azzal a tervvel foglalkozott, hogy a görög császár segítségére nagy hadjáratot vezet keletre, s ha a törököket kiszorítja Európából, a szent föld felszabadítására keresztes háborút hirdet; a görög egyház uniója, Konstantinápoly felszabadításának előfeltétele is hosszú időn keresztül foglalkoztatta szellemét, s az a törekvése, hogy az e tárgyban tartandó zsinatnak székhelyéül Buda jelöltessék ki, mutatja, mennyire felismerte a szoros összefüggést e fontos kérdés is Magyarország érdekei között.8
De a csehországi helyzet bonyodalmai minden más irányú vállalattól elvonták az agg császár figyelmét. 1436 nyara óta Csehországban időzve, életének utolsó éveiben keserűséggel eltelve kellett tapasztalnia, mily hálátlan talajra pazarolta fáradozásait. A huszitákkal szemben követett engedékeny politikájával épen az ellenkezőjét érte el annak, a mire számított; engedményei új követelésekre sarkalták az újítókat, s ezek merész fellépése tetőfokra emelte a katholikus hit hiveinek elkeseredését. A vallásháború ismét kitörőfélben volt Csehországban, midőn egy hirtelen támadt mérges kelevény 1437 deczember 9-dikén, 70 éves korában, véget vetett Zsigmond életének.
Nagy Lajos alatt az urak növekvő ereje a királyság és általa az ország erejének, hatalmának növekvésére szolgált, de a nagy király halálával ledől a korlát, mely ez osztály természetében rejlő hatalmi törekvéseknek útját állta s az állami élet tényezői között addig fennállott egyensúly felbomlása a királyságot súlyos válságba sodorta. Távol attól, hogy az utolsó Árpádok korabeli oligarchia napjait visszaidézze, az az óriási erő, a melyet a főnemesség képviselt, természetszerűleg érvényesülni igyekezett, mihelyt felszabadult a felsőbb hatalom által addig reá gyakorolt nyomás alól. A hosszú küzdelem a királyság kudarczával végződött. A trónvillongások két évtizeden át tartó viharai után Zsigmond csak úgy képes magát a trónon megszilárdítani, hogy egyezségre lép a főurakkal és az általuk megszabott irányban vezeti az ország kormányát. És világpolitikai szereplése, mely ismételten évekre tartja távol az országtól, lehetetlenné teszi reá nézve, hogy visszaszerezze a hatalmat, a melynek osztatlan birtokáért uralkodásának első időszakában oly elkeseredett harczot folytatott nemzete ellen.
Abban a köztársaság jellegével biró kormányrendszerben, a mely az országban a király hosszas távolléte alatt gyökeret vert, az ország legtekintélyesebb főuraiból alakult királyi tanács gyakorolta a tényleges hatalmat. De részt követelt annak gyakorlásában a politikai nemzet zöme, a köznemesség, mely az aristokratiával szemben soha sem adta fel az egységes közszabadság elvén alapuló alkotmányos jogait. A főurak és a nemesség közt létező állandó küzdelem már azokban a feltételekben megnyilatkozik, a melyekhez a rendek 1387-ben Zsigmond királylyá választását kötötték. III. András óta ekkor mondatott ki újból először a nemesek részvétele a királyi tanácsban; és ép így az 1397-iki törvények először ismétlék száz év óta a nemességnek azt a jogát, hogy a király tanácsosait felelősségre vonhatja. A király támogatja a nemesség törekvéseit, természetes támaszt lát benne az aristokratia elhatalmasodásával szemközt. Rendelkezései, hogy az országgyűlés elé terjesztendő törvényjavaslatok, mint az 1433-iki katonai javaslat, előzetes megvitatás végett a vármegyék elé terjesztessenek, vagy a már szentesített törvénykönyv, mint az 1405-iki első törvénykönyv, a vármegyei nemesség birálata alá bocsáttassék, oly mértékben részesítik a nemességet a törvényhozó hatalom gyakorlásában, a mire addig nem volt példa törvényhozásunk történetében. Ugyanazt a politikai súlyt, melyet az aristokratiának a katonai hatalom birtoka kölcsönöz, a köznemesség is megszerzi magának az általános hadkötelezettség kimondásával és a vármegye igazgatásával. A nemesi osztály súlyának növekedése, mely befelé a vármegyei intézmény kialakulásában nyilatkozik meg, tartja vissza a főnemességet azoknak a különleges rendi előjogoknak törvénybe iktatásától, a melyek megszerzésért kezdettől fogva törekedett, s a melyek nagy részének e korszak végén már tényleg birtokában volt.
A nemesség mellett jelentékeny támaszul kinálkozik a királyságnak a városi polgárság, melyet származása, rendi állása kizárt a nemesi osztályból, de foglalkozásának erkölcsi tartalma és gazdasági jelentősége a nemzeti társadalom nélkülözhetetlen tagjává tett. A királyi városok jogi életének szabályozásában a koronát első sorban pénzügyi tekintetek vezették; de az önkormányzati jogok biztosítása, a kereskedelem és ipar fejlődését előmozdító intézkedések által virágzásnak indult polgári osztály fejlődésének menetében szükségkép hamar elérte a politikai jelentőség ama fokát, a melyen helyet követelhetett magának az alkotmányos élet tényezői között. A városok, mint jogi személyek, a városi terület tulajdonosaivá válván, a szent korona tanából kifolyólag a területtel járó nemesi jogoknak is gyakorlatába léptek, s közjogi állásuk teljesen megszilárdult, midőn követeik útján részt vehettek az országgyűléseken.
Ziska.
Ambras várában őrzött fegyverzetében. Az ambrasi gyűjteménynek 1602-ből való leírása után.
Az alkotmányos élet falai közül csak azok az elemek maradtak kizárva, a melyek a földbirtok révén nem állottak közvetlen kapcsolatban a koronával. De a jobbágyság elnyomásának meggátlására czélzó törvények mutatják, hogy a kormány nem feledkezett meg kötelességeiről amaz osztály irányában, mely adóval, munkával és fegyverrel szolgálva az államot, a legbiztosabb alapot nyújtja annak fentartásához. A jobbágyokat sok zaklatástól óvja meg a szabad költözködés jogának törvénybe iktatása és ama nevezetes jogelv kimondása, hogy kiki csak saját birája előtt vonható tetteiért felelősségre. S a jobbágyság jelentőségének rohamos növekedéséről tesz tanúságot az a mozgalom, mely Zsigmond uralkodása végén Erdélyben majdnem rendi jogok követelésére készti ez osztályt és a melynek elfojtása a kiváltságolt osztályoknak a legnagyobb erőfeszítésükbe került.
Az egyházi és világi főnemesség a koronával szemben kivívott hatalmát akként igyekezett biztosítani, hogy kerülte a harczot a köznemesi osztálylyal és megadta neki az őt megillető részt a közhatalom gyakorlásában. A királyságnak meg kellett elégednie azzal, hogy övé a vezető szerep a közügyek irányításában, kifelé ő képviseli a nemzeti akaratot és mindenik országos rend az uralkodó tekintélyében keresi saját hatalmának legerősebb támaszát. A közjogi tényezők e ritka öszhangja, melyben a demokratikus elemek is módot találtak saját érdekük érvényesítésére, képessé tette a nemzetet arra, hogy a koronával szemben megszerzett hatalmat helyes irányban használja fel és megállapítva a társadalom tagozódásának kereteit, megteremtette a talajt a rendi alkotmány amaz intézményeinek megszilárdulására, a melyekre később a nagy nemzeti katasztrófák idején állami önállóságunk megmentésének nagy feladata várakozott.