XX. FEJEZET.
Skandinávia. Lengyelország. Litvánia egyesítése és megtérítése. Király és nemesség. Jagellók.

Az északi államokról szólván, hacsak bevezetésszerűen is, meg kell emlékeznünk a normannokról és oroszokról.

A germán népek déli ágát az új életre ébresztett római műveltség lassanként megszelidítette s már Nagy Károly idejében a műveltség és a keresztény vallás közös munkája nem kis eredményre tekinthetett vissza, a mikor az északi germánok a történelem szinpadára lépnek. Ezek még ekkor sem szervezkedtek, nem egyesültek egy egységes államban, hanem majdnem annyi részre oszlottak, a hány törzset korábban alkottak, a melyek mindegyike élén egy király állott. E nép fő jellemvonása volt a rideg, szegény hazához való ragaszkodás és a szabadságszeretet. Belszervezetük hiányossága és az elsőszülöttségi jog nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tengeren, amelyet oly jól ismertek, fölkeressék a szomszédos országokat, melyeknek gazdagsága nemcsak az ellentétet tüntette föl szegény hazájokkal szemben, hanem arra is csábította őket, hogy azok gazdagságát magoknak megszerezzék. Hazájok zordsága és az örökös fegyvergyakorlat által edzett népet, melynek kebelében meg volt a vándorlási hajlam is, már nem tudták visszatartani azok az akadályok, melyek szemük előtt mutatkoztak; a távolabbiak pedig annál csekélyebbeknek tüntek föl, minél gazdagabb zsákmányt ejtettek a közelebbi vidékeken. Így történt az, hogy e nép, mely századokon keresztül megmaradt északi hazájában, melynek földjét rabszolgák mívelték, még a baromtenyésztést is a rabszolgákra bízta, egyszer csak átlépi hazája határait s nemcsak Oroszország szláv törzseit hódítja meg, hanem a Calais-szoros mindkét partján, Dél-Olaszországban, még a görög félszigeten is megjelennek, megtelepednek, sőt a keresztes hadjáratok kezdetén találkozunk velük még Elő-Ázsiában is és mindenütt jelentékeny szerepet játszanak.

A nowgorodi szűz csodatettei.
(A szűz születésének templomában.)

A honmaradottak folytatják a régi életet. A nép törzsekre oszlott örökös királyok alatt, ezek mellett a harczias nemesség, mindannyi fölött uralkodott a Thing vagyis a szabadok gyűlése, mely úgy a legfőbb birói, mint kormányzói hatalmat gyakorolta. A Thing döntött a béke és háború kérdéseiben; gyakorolta a legfelsőbb birói tisztet, a melyhez a szabadok bármely itélet ellenében föllebbezhettek; gondoskodott arról, hogy úgy a növénydús völgyekben, mint a zord hóhegyek között a nép minden szükségest megszerezhessen magának. Egyébként azonban az egyesek teljes szabadságot élveztek, joguk volt önválasztotta vezér alatt a szomszédos országok ellen rablókalandokat indítani, a minthogy indítottak is s a távozók közül számosan idegen hazában meg is telepedtek; de a legtöbb visszatért, hol annál nagyobb tisztelet várt reá, minél nagyobb zsákmánynyal tért vissza.

A kalandok kora a IX. századdal kezdődik, a mikor a tenger partvidékeit látogatták meg wikingarok, mint a harczosok magokat nevezték s keskeny hajóikkal föleveztek a folyókon, megadóztatták az egész környéket, az uralkodóktól évi sarczot csikartak ki. A nagy zsákmány újabb csapatokat vonzott a meggyöngült és részekre szakadt frank császárságba, mely a csapatoknak ellentállani nem tudott. Vagy ha itt-ott legyőzettek is, a következő tavaszszal újra megjelentek s a fegyvereiken ejtett csorbát kiköszörülték.

A kalandok és a szomszédos és távoli országokban történt megtelepedés ellenére is növekedett az őshaza népessége, mely később három részre, nemzetre: dán, svéd és norvégre szakadt. Normann név alatt Franczia- és Németországot, dánok neve alatt Angolországot látogatták meg, Svédországból warägek neve alatt Oroszországban a mai Nowgorod vidékén alapítottak országot. Francziaországban Rolló vezért Együgyű Károly uralkodása alatt legyőzték, mire a vezér megigéri a keresztség fölvételét s a király leányának kezével Róbert (Rolló keresztelés alkalmával kapta e nevet) népéről elnevezett Normandiát kapta, mely később Bretagneval növeltetett. Olaszország déli részét kiragadják az arabok kezeiből, Siciliában is megvetik lábukat, később ezt is meghódították; Oroszországban uralomra jutnak; a keleti császárságban is találkozunk velök, mint a császár testőreivel. De ez sem minden, a mit e népről mondhatunk, hanem mint alább látni fogjuk, a merész normann hajósok fölfedezik még Island, Grönland és Észak-Amerikát is. Mikor pedig Angolországban a dán korszak letünt, a rokon francziaországi normannok foglalják el a dánok örökségét.

Az őshazától elszakadtak mindenütt fölvették a keresztyén vallást; de a kik honmaradtak, továbbra is megmaradtak a régi vallásban és megtartották ősi intézményeiket is. A Thing gyakorolja továbbra is a legfelsőbb hatalmat, a mely határozatát tudomására hozza a Fylkennek, mely az első időben egyes törzset, fegyveres csapatot jelentett, de később a meghódított tartományokat is így nevezték. Ennek egy alsóbb felosztása volt a Herate, mely a fegyveres nép századait jelezte. E felosztás azonban a népnek csak harczi erejére vonatkozott, a melyen kívül volt még egy másik, a népességnek polgári viszonyai szerint való felosztása is, mely épp úgy, mint a hadi, a Thing alatt állott. E szerint a népesség három osztályra oszlott és pedig: 1. Jarlar, a nemesség osztálya, mely fegyverrel szolgálta a hazát; 2. Karlar, mely a földbirtokosok és földmívelők szabad osztályát képezte és 3. a Traelle, a nem-szabadok, kik a nemesek szolgálatában voltak. A család birtoka közös volt, a melyet a családfő gondozott s mert a családi birtokot Odelnek nevezték, e név később átment a családra is.

E szervezet ugyan hosszú időn át fönmaradt, a népnek belélete azonban nagy változáson ment keresztül, a mit a keresztyén vallás idézett elő. A hittérítőket e néphez is ugyanaz a czél vezette, a mi más harczias néphez, hogy őket az igazságra vezessék és erkölcseiket megszelidítsék. Az elsők egyike volt Ansgar corvey-i szerzetes, az első hamburgi püspök, a ki Jámbor Lajos korában oly buzgósággal hirdette a normannok között a keresztény vallást, hogy ezzel «észak apostola» nevet érdemelte ki. S bár Bremából több hittérítő csatlakozott hozzá, még is vagy kétszáz évig tartott, míg a keresztény vallás az ős Odin tiszteletét teljesen kiszorította. Az őshazának lakói tehát fölvették a keresztséget; de voltak számosan, kiket a keresztény vallás meghódítani nem tudott, a kik nem voltak képesek lemondani az ősvallásról, melyet megelevenített az ősi hitregék egész sorozata, a melylyel a mult harczi dicsősége és – hitük szerint – a jelen és a jövő elválaszthatatlanul össze volt kötve. Ezek tehát inkább kivándoroltak Izlandba, hol föntartották a letünt kor emlékét, a melyet a XII. és XIII. századból fönmaradt Edda költemény tár elénk.

Wiking-hajó, melyet Nydam (Schleswig) mellett találtak az iszapban, 1863 aug. 18.
A hajó lyukak által szántszándékkal volt lesülyesztve; 77 láb hosszú, középen 10 láb 10 hüvelyk széles, tizenegy tölgy deszkából van összeróva, 28 evezős.

A három, most már egymástól elvált ország, mondhatlan belküzdelmek után végre 1397-ben Margit dán királyné által létrehozott kalmári unióban egyesült, mely egy kormány alá fogta a három országot úgy, hogy mindegyik megtartotta saját törvényeit. A svédek azonban soha sem tudtak megbarátkozni az unioval s gyakran tettek kisérletet függetlenségök visszaszerzésére.

A wiking-hajó részletei.

1. Egyik végének belső képe.

2. A bordák belső oldala.

3. Keresztmetszet a bordák megerősítésének szemléltetésére.

4. Az evezők horga.

5. Evező.

6. Kormánylapát.

7. Egy darab tölgy lécz, vas szögekkel.

Oroszország kezdete elvész ama harczokban, a melyeket a szomszéd finn, szláv, normann és egyes ázsiai hordák ellen vivott. Ily körülmények között a szerintük leghatalmasabb normann néphez fordultak, hogy befelé rendet, kifelé védelmet nyerjenek, mire a normannok egy része a harczias Rurik vezérlete alatt Oroszországba ment s a vezér Novgorodot tette székhelyévé és egy oly család ősapjává lett, mely a XVI. század végeig uralkodott. Az orosz népáradatban a normannok a régi törzsrokonság minden emlékét, jelét levetkezték, elsajátították a szláv népnek nyelvét, szokásait, a melytől később csakis a tipus különböztette meg.

Nagy Wladimir öt pénze. Elő és hátlapok.
A középső kettő a felső sorban arany, a többi ezüst.

Rurik utódai Kievbe tették át székhelyüket, veszélyes ellenségei lettek a keleti császárságnak, melytől évi adót csikartak ki. Ez úton jutott hozzájok a keresztyénség, melyet Nagy Vladimir honosított meg országában, a ki miután népének formátlan bálványait megsemmisítette, jutalmul II. Romanos görög császár Anna leányának kezét nyerte (988). Győzelmes harczokat folytatott s országa határait a Dnyeperig és a Ladoga-tóig s a Dunáig terjesztette ki, a miért utóbb Nagy melléknévvel ruházták föl.

Halála előtt országát nyolcz fia között osztotta föl, mi maga után vonta az ország hatalmának sülyedését. Ugyanis a herczegek egymás ellen örökös harczot folytattak, mi annyira fölemésztette e nép erejét, hogy a litvánok, lengyelek és Murdok nagy területeket ragadhattak el tőlük, majd pedig a tatárok foglalták el azt, a mi még fönmarad. 1237 óta a tatárok kétszáz évig uralkodtak fölöttük; a déli részt tényleg birták, az északi résztől adót húztak. Midőn Batu kán Magyarország elpusztítása után seregét visszavezette Ázsiába, még akkor is számosan visszamaradtak s még mindig elég hatalmasak voltak arra, hogy az oroszok őket uralják. Ez időből két tatár vagy mongol uralom emelkedik ki hatalmánál fogva, az egyik a Kaukazus tövében (Kipcsak), a másik Krim félszigeten.

Az aranykapu Kiewben, kiásatása után.
1073. Jaroszláv helyreállította. Talán csak kupolája volt megaranyozva. 1240-től kezdett romladozni; 1750. betemette a föld; 1802. kiásták. 10–21 méter magas.

Végre a hosszú szolgaság után Nagy Wasziljewits Iván (1462–1505) moszkvai nagyfejedelem szabadította föl a népet és szerencsés harczok által kiterjesztette hatalmát. Így meghódította a hanza-szövetséghez tartozó Novgorodot, mely miután a tatárok hatalmát magáról lerázta, köztársasági kormányformát fogadott el; meghódította a kazáni birodalmat; a lengyel királysághoz csatolt Litvánia legnagyobb részét pedig visszavette. Feleségül vette az utolsó görög császár Zsófia leányát, a mi a byzanci műveltségnek utat nyitott Oroszországba: de ez volt az is, mi Konstantinápoly bukása után a czár figyelmét a keletrómai birodalomra irányította, melynek kétfejű sasát az ország czímerébe is fölvette és utódainak meghagyta, hogy a keleti császárságot olyannak tekintsék, melyhez örökség joga fűzi az orosz uralkodókat és hogy ezt a czímben is kifejezze, fölvette a czár czímet.

A szláv népek közől szervező tehetség folytán legelőször tünt ki a lengyel, mely a Visztula mentén elterülő beláthatatlan sikságon lakó több rokon törzset egyesített magában és már Mesko, a Piaszt családból származott herczeg uralkodása alatt nyugatról jött hittérítők buzgalma folytán fölveszi a keresztyén vallást. A keresztyénség elterjedése óta a német császárok Lengyelországot birodalmi hűbérnek tekintették s mint ilyennel szoros érintkezést tartottak fönn, bár a kötelék, mely a birodalomhoz fűzte, mindég igen gyönge volt. Annyi haszna ez összeköttetésből Lengyelországnak mégis volt, hogy megismerte az állami intézményeket, melyeket sietett életbe léptetni, átalakítván azt úgy, hogy azok mellett nemzeti fejlődésének szabad tere maradjon.

Lengyelország sem tudta magát az általánosan dívó szokás, a felosztás alól fölszabadítani, mely annyira meggyöngítette a népet, hogy a XII. században tőle elszakadt sziléziai herczegségeket visszaszerezni soha sem tudta, ennek népe el is németesedett. Mi lett volna a többi részszel, ki tudná ezt megmondani, ha a minden részről ellenök intézett támadás, a nagy veszedelem arra nem kényszeríti őket, hogy megszüntetvén a külön herczegségeket, egy fő alatt egyesüljenek. De még ez sem volt elég. Hogy a vad poroszok ellenében megvédhessék magokat, behívják a német lovagrendet, a melyre a Keleti-tenger partvidékének védelmét bizták. E részekre, valamint a porosz nép sorsára nagy jelentőségűvé vált ez elhatározás. De éppen akkor, mikor a lengyel nép így akarta biztosítani hazáját, megujul a régi baj, minek oka Leszek herczeg gyermektelen halála, a mi alkalmat adott arra, hogy a nemesség Boleszlaw, Masovia herczege mellett foglaljon állást az elhalt testvérével, Lokietek Ulászlóval szemben. E belviszályban mindkét trónkövetelő vesztessé lesz, mert Leszek özvegye arra birja a nemességet, hogy a belháború elkerülése czéljából hivja meg a trónra Venczel cseh királyt, mit el is fogadtak s miután a még az után is ellenkezőket a Venczel pártiak egy rövid hadjáratban leverték, Venczelt elismerték uroknak (1291). De éppen most, mikor mindent biztosítottnak hitt, veszti el a hatalmat. Az idegen uralom annál kevésbbé tudott népszerű lenni, mert ugyanakkor a litvánok mind sűrűbben intéztek támadást az ország ellen, a mely nem talált Venczelben erős védőre. E miatt a nép elidegenedik tőle, mit Przemyslaw herczeg Nagy-Lengyelországból, a ki csak most örökölte Mastwin herczeg birtokát a fontos Danzig várossal együtt, részére hódítja honfitársait az által, hogy megvalósitani igéri ama szláv birodalmat, a melyet Chrobry egykor birt. S hogy ehhez az egyház támogatását is megnyerje, követeket küld VIII. Bonifácz pápához, a kinek megegyezésével Gnesenben az érsek őt egész Lengyelország királyává és Pomerania herczegévé koronázta. Ez ünnepély után azonban nem sokára az első királyövéi által meggyilkoltatott (1296 febr. 6), mire megújul a polgárháború, a melyből végre is a masoviai Konrád unokája, Lokietek Ulászló menti ki, a ki a Warthe melletti fejedelemséget, mint Nagy-Lengyelországot a Visztula melletti tartományokkal, vagyis Ki-Lengyelországgal egyesítette s magát Krakóban I. Ulászló néven Lengyelország királyává koronáztatta (1320).

Jaroszláv állítólagos sírja a kiewi Zsófia templomban, fehér márványból.

Krakó a XV. század végén.
Kisebbített hasonmás a Hartmann-Schedel-féle krónikából, 1493-ból.

Lokietek Ulászló pecsétje.
1315-ből való oklevélen, melyet Krakóban őriznek. A király álló alakja jobbjában lándzsát tart, melynek zászlaján a lengyel sas látható. A jobbra eső czímer a koronás lengyel sast viseli, a balra eső Cujavia czímere. A körirat: *†* WI. GRA. DVX. CRACOVIE. SANDOMIR’. SIRAD’LAN. CVIA.

Fia és utóda Nagy Kázmér (1333–1370) végre pótolja ama területi veszteséget is, melyet a német lovagrendnek átadott rész folytán az ország vesztett, elfoglalván Galicziát és Veres-Oroszországot. De még sem hódítása, hanem békeművei által érdemelte ki a «Nagy» melléknevet, a melylyel az ország belbékéjét visszaszerezni, mint törvényhozó az igazságszolgáltatásban a pártatlanságot biztosítani, a törvénynek tiszteletet szerezni, iskolák alapítása által pedig népének műveltségét előmozdítani törekedett. – E végből alapította a krakói egyetemet is. Ez utóbbi azonban nem egyhamar sikerült oly népnél, mely egyedül fegyverhatalmára volt büszke, minden mást kicsinyelt. Különösen elmondhatjuk ezt a lengyel nemességről, mely vitézségével durvaságát is föntartotta. Kázmér igyekezett ugyan a nemesség hatalmát megtörni és hogy szövetségesekre tegyen szert, a városoknak nagy kedvezményeket adott; hiába volt mindez, mert eredetileg Lengyelországban polgárság nem volt, s a kik a városokat lakták, azok vagy idegenek voltak legnagyobb részt, vagy zsidók, a kiket vallásuk és életmódjuk elkülönített a nemzettől. Helyzetük ugyan nem volt irigylendő a nemesség gőgje, durvasága folytán és nem is a haza szeretete tartotta őket ott, hanem a puszta haszon és így a kik vagyonra tettek szert, oda is hagyták Lengyelországot. Polgári osztály tehát, a melyre a király támaszkodhatott volna, a mely összekötötte volna a nép két szélső rétegét, nem volt. E hiányt a papság nem pótolta, a mely az általános műveltségben csak oly elmaradott volt, mint az egész nép és míg a főpapság a nemességgel tartott, a melynek sorából kikerült, addig az alpapság a nélkül, hogy valami magasztos vagy termékenyítő eszméig fölemelkedni tudott volna, csak élt és lemorzsolgatta egyhangú, mindennapias életét.

Mindezeknél szomorúbb helyzet jutott osztályrészül a nemzet legnagyobb tömegének, a pórnak, mely mint jobbágy valóságos rabszolga volt és a Visztula mellékén elterülő termékeny földön is csak szegényes ellátásban részesült és sanyarú életet élt. Helyzete szomorú volt, műveltsége semmi; csak túrta a földet, vagy másként szolgálta urát, mint igazi rabszolga, kinek szívét a hazaszeretet melege soha sem árasztotta el; a keresztyén vallásban sem a magasztos tant, hanem csak a külső szertartásokat látta, ezekhez ragaszkodott, mint akár a pogány bálványaihoz. E tömegben, a mint másutt, úgy itt is megvolt az anyagi erő: de hiányzott a szellem. Ezt önteni a tömegbe, ez minden emberszeretete mellett is távol volt Nagy Kázmér királytól; nem azért, mintha azt nem szivesen tette volna meg, hanem mert azt elképzelni sem tudták abban az időben Lengyelországban, még később sem s talán a tömeg is sokkal durvább, tudatlanabb és talán elcsigázottabb is volt, semhogy azt csak megkisérelni is lehetett volna.

Nagy Kázmér pecsétje.
Az előlapon a király díszben a trónon. A körirat: KAZIMIRVS. DI. GRA. REX. POLONIE. CCOVIE SADOM SIRAD LANC CVYAVIAE, POMORAIE . A hátlapon a koronás lengyel sas. A körirat: KAZIMIRIDI. GRA. REG. POLONIE. CCOVIE SADOM’SIRAD LANC CUY

Ezek után ha még egy pillantást vetünk az országra, elmondhatjuk, hogy a fegyveren nyugvó hatalom a nemesség kezében, ipar, kereskedelem, a pénz az idegen származású polgárok kezében volt; a papság hivatásának magaslatára emelkedni nem tudott; a nép meg szolgaságba sülyedt. Oly társadalmi viszonyok voltak azok, a melyen Nagy Kázmér szelleme változtatni nem tudott; de mert utána más sem, a bukás kimaradhatatlan volt.

Ez jelezte az idők mélyét, a mit csak kevesen láttak, annál is inkább, mert a felszín mást mutatott s bajok közepett még dicsőséggel is bearanyozta az országot. Nagy területénél fogva kiemelkedik a keleteurópai országok sorából, súlyát észre veszik az uralkodók, keresik barátságát. Az által, hogy a városokat pártfogásába vette, az iparnak és kereskedelemnek oly lendületet adott, a milyennel korábban nem birt. Ez alapon el is nevezték e kort a fény korának; pedig de nagy az árnyéka!

Nagy Kázmér alig foglalta el a trónt, már is viszályba keveredett János cseh királylyal, fiával, Károly morva herczeggel és a német lovagrenddel. E bajában segítségére sietett sógora, Róbert Károly magyar király, a ki az 1335-ben Visegrádon tartott fejedelmi kongresszuson a következő alapon hozta létre a békét: János cseh király lemond a lengyel királyi czímről és minden igényéről Lengyelországot illetőleg; viszont Kázmér lemond a sziléziai herczegségről, a melyet János már úgy is birtokába vett és kötelezi magát 20 ezer gira ezüstöt, ebből hat ezeret már a jövő husvétig lefizetni. A lengyel király és a német lovagrend közti viszályt a terület pontos meghatározásával szüntették meg. Kázmér feleségül veszi János királynak unokáját, Erzsébet bajor herczegnőt; de János király a maga és fia nevében ünnepélyes igéretet tesz, hogy nem fogják megakadályozni Lajos magyar királyi herczegnek Kázmér halála után lengyel királylyá való megválasztatását.

A krakói posztó-csarnok.
Építtette Nagy Kázmér 1358, renoválták 1557.

Nagy Kázmér sirja a krakói dómban.

Kétségtelen, a magyar király nagy szolgálatot tett Lengyelországnak, a miért Kázmér nem is volt hálátlan, mert ez időtől arra törekedett, hogy a rendeket Lajos herczeg trónöröklésének megnyerje, a mit 1339-ben ugyancsak Visegrádon a főpapok és főurak megigértek, a mit ugyanazon évben a Krakóban tartott országgyűlés is elfogadott. Ha a szerződésre akkor még közönyösen tekintettek is a lengyelek, Lajos magyar király trónöröklése népszerűvé vált akkor, mikor a litvánok ellen két ízben is megvédelmezte Lengyelországot.

Egyéb dolgai között, mint már jeleztük, különös érdeme Kázmér királynak azon gondoskodás, a melylyel a földhöz ragadt jobbágyokon segíteni akart, a miért a gőgös nemesség el is nevezte őt «paraszt király»-nak.

Uralkodása utolsó felében (1361–1369) kétszer is szövetkezett magyar királylyal IV. Károly császár ellen; de az első alkalommal épen Kázmér közbenjárására szünt meg a háború veszedelme, a másodikat pedig már nem érte meg.

Nagy Kázmérban kihalt a Piaszt-ház férfiága, mire a lengyelek korábbi szerződés és az ország védelme körül szerzett érdemeinek jutalma fejében Kázmér nővérének fiát, Nagy Lajos (1370–1382) magyar királyt választották meg királylyá és így mikor Szent István koronája a lengyel koronával egyesíttetett, Magyar-Lengyelország keleti nagyhatalommá lett, melynek határait három tenger mosta. Soha, senki sem vonta kétségbe a magyar király nagy szellemi tehetségét és tizenkét éves uralma alatt Lengyelország sorsán lendíteni még sem tudott. Nem, mert a viszonyok még nem érettek meg, sem vele, sem ellenére mit sem lehetett tenni. Ily körülmények között Nagy Lajos arra törekedett, mert figyermeke nem volt, hogy a királyság koronáját Mária leánya számára biztosítsa. E végből Kassára gyűlésbe hívta össze a rendeket, a hol miután a pacta conventa nevű törvényt hozták, a melynek értelmében a hatalom súlya a nemesség kezébe került, a rendek megegyeztek Nagy Lajos leányának örökösödésében (1374). Ugyanakkor törvénybe iktatták, hogy az évi adó minden telek után (tizenkét garas helyett) két lengyel garas leend.

A «pacta conventa»-nak elnevezett alaptörvény értelmében csak benszülött nemes embert illet meg a fegyverjog, czím, méltóság, különösen pedig a birói hatalom; adót nem fizet, rendkivüli alkalmakkor is csak a nemesség beleegyezésével; a királyi udvartartáshoz nem járul hozzá, stb. E törvény ellenére, a melyet minden új király választásakor megújítottak, kezd különválni a nemesség nagy tömegéből a főnemesség és a pánok rendje, melyet nagy birtok, udvari méltóság vagy püspöksüveg választott el a jogra nézve vele ugyan egyenlő kisbirtokos nemességtől, a mely épen szerény vagyoni viszonyainál fogva arra volt utalva, hogy a gazdag püspökök vagy bárók kiséretéhez csatlakozzék.

Nagy Kázmér ezüst pénze.
Eredeti nagyság. Az előlap körirata: GROSSI : CRACOVIENSES; a mezőben a koronás lengyel sas. A hátlapon két körben: KAZIMIRVS. PRIMVS DEI GRACIA : REX. FOLONI. A mezőben egy korona. Ez a pénz az ú. n. lengyel garas. Berlinben, a királyi éremgyűjteményében

E törvény a legjobban sújtotta a kmetokat vagyis azokat a szabadokat, kik nem tartoztak a benszülött nemesek osztályához, de volt birtokuk vagy a főnemesek birtokait felében, harmadában kezelték és így középosztálylyá fejlődhettek volna, e törvényt, mely majdnem egészen a jobbágyok sorsába sülyesztette őket. Nem különben sújtotta a német telepeseket, a kik ama biztosítás mellett jöttek Lengyelországba, hogy saját törvényeiket, személyes szabadságukat és mentességöket megtarthatják, a mely osztály e kiváltságok védelme alatt gazdagságra tett szert s mint a városok lakói a népesség legműveltebb osztályát képezték. A «pacta conventa» tehát természetessé tette azt, a mit előbb szemükre lehetett vetni, a visszavándorlást.

És ez engedékenység mellett is, Nagy Lajos uralkodásának utolsó szakában sok volt a panasz Lengyelországban. Rossz néven vették a lengyelek a királytól azt, hogy nem akadályozta meg a királyi tisztviselők visszaéléseit, a melyekkel a népek, a melyeknek orvoslását hiába sürgették nála; pedig ha rá került volna a sor, a nemesség ebből is alkotmány-kérdést csinált volna. Az ellen is panaszkodtak, hogy a halicsi fejedelemséget, az egykori magyar birtokot, be akarja kebelezni Magyarországba, a mit egyenesen szerződésszegésnek bélyegeztek.

E hangulatnak ellenére, Lajos 1382-ben Zólyomba hívta meg a lengyel rendeket, a hol a kassai végzésnek megfelelően a király idősebb Mária leányát királyuknak fogadták és hódoltak a 15 éves Zsigmondnak, Mária jegyesének, a ki a lengyel uraar had kiséretében Lengyelországba ment, hogy a kormányt átvegye.

A helyzet határtalanul rosszabbra fordult Nagy Lajos halála után, a mikor azok, kiket eddig is csak a hatalmas király haragjától való félelem tudott engedelmességre szorítani, most, mitől sem tartva, merészen ütötték fel fejöket. Ennek havésbbé maradt el, mert az elégedetlenségre elég okot szolgáltatott Zsigmond herczeg-kormányzó könnyelműsége által; de az sem volt üres beszéd, hogy Lengyelországnak tulajdonkép nincs is királya, mert Erzsébet anyakirálynét hiába kérték arra, hogy Máriát az országba bocsássa.

Ily körülmények között a nemzet haragja legelőször Zsigmond ellen fordul, kit az országból kiűznek; majd követséget küldenek Magyarországba és Erzsébet anyakirálynét arra kérik, adja nekik át Hedvig herczegnőt, a kit királylyá fognak koroz ország érdeke azt kivánja, hogy a király mindig az országban tartózkodjék. Erzsébet királyné soká vonakodott engedni a kérésnek, mely megsemmisíti a két ország egyesülését, a melyet férje megvalósított; de mikor azt látta, hogy tagadó válasz esetén Lengyelország elszakad Magyarországtól és azt még az uralkodó család is elveszti, végre engedett. Így hát a lengyelek Hedvig herczegnőt nagy örömmel kisérik országukba és Krakóban 1384 okt. 5-én királylyá koronázzák.

Hedvig az ő kedves megjelenésével azonnal megnyerte a lengyelek szeretetét s maga a királynő is azt remélte, hogy szeretett jegyese, Vilmos herczeg oldalán egy boldog jövőnek néz elébe. E szép álom már-már megvalósulni látszott akkor, mikczeg megérkezett Krakóba, hogy a tervezett házasság létrejöjjön. Mig a királynő egy boldog jövő tudatában ünnepélyeket rendez jövendőbelije tiszteletére, egy váratlan esemény mindent megrontott. Jagelló, a pogány, durva, de hős litván fejedelem, követséget küld a lengyel udvarhoz azzal az ajánlattal, hogy népével együtt áttér a keresztény vallásra, országát egyesíti Lengyelországgal, ha Hedvig királynő kezét elnyeri.

Jagello Ulászló pecsétje.
Egy 1388-ban kelt oklevélről. Gazdag gót baldachin alatt, dúsan ékített trónon ül a király díszben. A kép körül angyaloktól tartott czímerek; jobbról fönt a balra néző krakói sas; koronás bikafő, Kaliszé; Cujáviáé fél sas, fél oroszl hegyre kapaszkodó oroszlán, Reusz czímere; emellett baloldalt Dobriné, fordított koronán koronás fő két szarvval; fölötte Szandomir ketté szelt czímere; jobb felében négy szalag, baloldalán 7 sorban 20 csillag; Litvániáé, egy sárkány felett átugrató lovag. Körirata: WLADISLAVS. DEI. GRA. REX. POLONIE. NNO. (necnon). T’RARV (terrarum). CCOVIE (cracovie). SADOMIE (sandomirie). SYRADIE. LACIE (lancicie). CVYAVIO. LITWANI. PNCEPS. SVPM’ (supremus). POMORANIE. RVSSIEQ. DNS. TH’ES (ET HERES). TR’.

Hedvig azonban nem akar megválni jegyesétől; de mert Erzsébet királyné is ellene van Vilmossal kötendő házasságának, a magyarországi események is mást javallnak, a lengyel bárók mindent elkövetnek a litván egyesülés érdekében és végre a l is folyton azt hangoztatja, mily nagy érdemet szerez az ország és az egyház előtt, ha Vilmos herczegről lemond. Hedvig királynő megtagadja szíve választottját és a litván fejedelemnek nyújtja kezét. Erre Jagelló fényes kisérettel Krakóba érkezik s miután Bodzantha gneseni érsek Ulászló névre megkeresztelte, 1386 febr. 13-án feleségül vette a szép Hedvig királynőt, mire márcz. 4-én Lengyelország királyává is megkoronáztatott.

A királyi hatalom azonban még egy ideig Hedvig kezében maradt, a ki egy férfihoz illő erélylyel és körültekintéssel kezelte és az iránt is intézkedett, hogy a litvánok a keresztséget valóban fölvegyék. És a lengyel nép büszkén tekintett ka ki a trónon igazi lengyellé lett, a néppel együtt megszerette nyelvét is, a melynek művelésére, valamint a tudományok és művészetek fejlesztésére igen sokat tett. Uj országának, hazájának érdeke vezette mindenben. E végből 1386-ban és 1387-ben maga állott a sereg élére, visszavette Halicsot a magyar királyságtól, s midőn így nemzete forró óhajtását teljesítette, megvalósította egyszersmind Lengyelország és Litvánia egyesítését; de ezzel fölbontotta a magyar-lengyel uniót.

Zsigmond magyar király ezt ugyan nem tudta megakadályozni; de mikor Moldva és Havasföld vajdái is Lengyelországhoz akartak csatlakozni, ennek megakadályozása végett a lovagrenddel szövetkezett Lengyelország ellen. Háborúra azonban nem kerhelyett később (1395 febr.) találkozott sógornőjével, a mely alkalommal Zsigmond lemondott Halicsról, Hedvig pedig Magyarországra való igényéről. 1399-ben Zsigmond ismét megjelent Krakóban, hogy Ulászlóval szorosabbra fűzze a barátságot; de hogy ez év jul. 17-én Hedvig királynő elhalt, Ulászló barátsága igen kétes értékűvé vált, a mit kimutatott akkor is, mikor a magyarok Zsigmondot alkotmánysértései miatt elfogták (1401). Ekkor Ulászló tett is kisérletet az ország elfoglalására; de a Garák által visszaveretett. Ennek daczára Zsigmond ismét megújította vele a barátságot, mely hogy állandó legyen, Ulászló Czillei Ulrik Anna, Zsigmond pedig Borbála leányát vette feleségül.

A német lovagrend nagymesterének, Kniprode Winrichnek ezüst schillingje.
Az előlapon a nagymesteri czímer; körirat: † MAGST. (Magister) WYNRICS PRIMS. A hátlapon a rend czímere a körirattal: MONETA. DNORVM PRVCI (Prussiae). A berlini királyi éremgyüjteményben.

1410-ben Neumark elzálogosításából kifolyólag köztük harczra került a sor, a mely alkalommal a német lovagrend volt Zsigmond szövetségese, de a mely fölött Ulászló 1410 jul. 15-én a Tannenberg mellett vivott csatában fényes győzelmet aratni békében arra kényszerítette a lovagrendet, hogy Szamogitiát Lengyelországnak átengedje (1411 febr. 1).

Ulászló győzelme arra birta Zsigmondot, hogy a viszályt személyes találkozáson intézze el; és valóban a Szandec és Lublóban találkoztak is, a mely alkalommal véd- és daczszövetséget kötöttek egymással és abban állapodtak meg, hogy ha egyiz utód és az életben maradt magok között egyezzenek meg abban, hogy kié legyen Halics; a moldvai vajdát pedig megintették, hogy török háború esetén Zsigmondot támogassa, különben felosztják magok között tartományát (1412).

Jagello Anna síremléke a krakói dómban.

E szövetség megkötése után Ulászló Szt. László sirjához zarándokolt Váradra, a honnan Budára ment, a hol Zsigmond átadta neki a lengyel koronát, mely Nagy Lajos ideje óta volt hazánkban. Hogy pedig a Velencze ellen inditandó háborúra szükséges hadi költséget megszerezze, Zsigmond vendégének 208,200 db. aranyért a 16 szepesi várost zálogba adta. Bár Zsigmond minden lehetőt megtett, hogy a lengyel király barátságát magának biztosítsa, ez éppen a veszély napjaiban lazult meg. Így történt az a huszita háború idejében is, a mikor kölcsönösen pusztították egymás országát. Ez elkeseredettséget szült mindkét részen, mi csak akkor engedett ridegségéből, mikor II. Ulászló 1434-ben elhalt s utóda a 10 éves III. Ulászló ( 1434–1444) lett. Zsigmond halála után, ennek özvegye, Borbála királyné, kezét ajánlotta a fiatal Ulászlónak és vele a magyar trónt, a mit azonban a király visszautasított; de ez nem akadályozta meg abban, hogy Albert magyar király ellen Kázmér öcscsét a cseh korona elnyerésében ne támogassa; eredményt azonban elérni nem tudott.

De már e harczok is elegendők voltak arra, hogy Albert halála után a magyarok figyelmét magára vonja, a kik Hunyadi János tanácsára valóban királylyá is választották, azon föltétel alatt, hogy feleségül vegye az özvegy Erzsébet királynét (1440). Ezzel Ulászló, mint magyar király I-ső, ismét egyesíti a két országot, Magyarországba jő, a melyet többé el sem hagyott. Hogy azonban 1444-ben Várna csatamezején elesett, az összeköttetés újra felbomlott; itt is, ott is interregnum következett be, míg végre a lengyelek 1447-ben az elhalt király fiát, IV. Kázmért (–1492) választották királylyá, Magyarország kormányzójává pedig Hunyadi Jánost (1446–1452), a kinek lemondása után Albert fiát, V. Lászlót (1452–1457), ennek halála után pedig a Nagy Hunyadi János kormányzó fiát, Mátyást (1458–1490) választották királylyá.

IV. Kázmér nem volt népszerű királya Lengyelországnak, mert Litvániát Lengyelország rovására növelte, a főpapsággal meghasonlott, meg a nemességgel is, a melynek kiváltságait meg-megsértette; de szerencsés volt a harczban és az ország területét a legszélső határig kiterjesztette. A II. thorni békében a német lovagrendtől elvette Nyugati-Poroszországot és Keleti-Poroszországot is csak mint lengyel hűbért tarthatta meg; délen is leverte a kisebb törzseket úgy, hogy országa a Keleti- vagy Balti-tengertől egész a Fekete-tengerig terjedt. Csak Magyarország ellen nem kisérte fegyverét szerencse; ennek ellenére Ulászló fiának Mátyás ellenében megszerezte Csehországot.

Az anyagi jólét terén azonban uralkodása az ország területe ennek megfelelő növekedést nyert. A földművelés, ipar és kereskedelemmel karöltve terjedt a fényűzés is, a melyben a nemességgel a városi polgárság versenyzett. S bár a kereskedelem ezer keze összekötötte Lengyelországgal Litvániát és a porosz tartományt, azért még sem sikerült eme részeket egy egységes egészszé olvasztani az egyes tartománygyűlések féltékenysége miatt, a mely még a czím egyesítése ellen is tiltakozott.