XIX. FEJEZET.
Spanyolország egyesülése. A mórok kiűzése. A király és a városok egyesülése a főnemesek ellen. A katholikus királyok. Az inquisitio.

A három lovagrend és az újabb keresztes hadak által erősbült keresztyén államok hatalma mind nagyobb veszélylyel fenyegette a spanyol mohammedán világot, melynek megmentésére sietett Afrikából az almohadok felekezete. Ezek segítségével a móroknak sikerült is 1195-ben győzelmet aratni a keresztyének fölött; de ez sem mentette meg a mohammedán uralmat. Már 1212-ben, újabb keresztes hadaktól segítve, a keresztyének győzedelmeskednek Tolosánál, 1248-ban pedig Cordova és Sevilla is meghódol s így csak Granada maradt az arabok kezében, de ez is elvesztette függetlenségét, mert Castilával szemben magát évi adó fizetésére kötelezte.

A félsziget keleti részén, és pedig délen Valencia, Catalonia és Aragonia az Ebro mindkét partján, az aragoni királyságban egyesült, a mely I. Jakab (1213–1276), «a hódító», uralkodása alatt hatalmas állást foglalt. A félsziget nyugati részén, ott, hol a félsziget nagy folyói az Atlanti-tengerbe ömlenek, a portugál királyság állott fönn. E kettő között elterülő nagy földrészen, a félsziget belsejében, északon az Asturi és Kantabri hegyek és az Atlanti-tenger, délen a Gibraltár-tengerszoros és a Földközi-tenger között Galiczia, Asturia, Leon, Ó- és Új-Castilia és Andalusia tartományokból alakult a castiliai királyság, a melynek – mint említettük – a déli magas hegység és a Földközi-tenger hosszában elterülő Granada a felséges Alhambra székhelylyel, az arab uralom maradványa, már adófizetője volt. Megjegyzendő még, hogy az aragoni királyság északon a Pyrenéken át a mai Francziaország egy részére is kiterjedt; míg ugyancsak Francziaországból, a Pyrenék nyugati részénél, Aragonia és Kastilia királyságok közé, mint egy ék, furódott be Navarra királyság.

Ez államoknak, nevezetesen Aragoniának és Castiliának politikai intézményei, belső viszonyai természetes következményei voltak az arabok vagy mórok ellen emberemlékezet óta folyó harczoknak. Ha tehát Európa többi keresztyén államaiban a királyi hatalmat korlátozták az egyes osztályok, pedig azok legtöbbjénél a királyságok területi viszonyai már-már kialakultak, a külső veszedelem megszünt s nemzeti intézmények behozatala és a nemzeti szellem ébredése folytán több-kevesebb szerencsével, a királyság, mint hatalmi intézménynek folyamata már kezdetét vette és a kiváltságos osztályok már csak az ellen küzdöttek; akkor a pyrenéi félszigeten, hol örökös harczok közepett az egyes királyságok csak most alakultak ki, hol a királyok mindég és mindég utalva voltak alattvalóik fegyverére, áldozatkészségére, érteni fogjuk azt, hogy itt a rendek nagyobb hatalommal bírtak. A királyi hatalmat korlátozta tehát 1. a hatalmas nemesség, mely míg ő maga fegyveres szolgálatot tett, kiterjedt birtokát jobbágyai által műveltette; 2. a papság, mely minden győzelemből kivette a maga anyagi részét, ennélfogva jobban és jobban megerősödött s majd támaszul szolgált a királyságnak, majd mint ellenzék, gyöngítette annak hatalmát; 3. az ipar és kereskedelem által meggazdagodott városok, melyeknek polgárai a köznemesekkel (hidalgo) jogra és kiváltságra nézve egyenlőkké lettek. E három rend a királysággal szemben ez ideig mindég összetartott s így az egyes tartományok fueros vagyis a törvény által biztosított kiváltságokat nyertek, a melyek fölött a cortes vagyis az országgyülés három rendje, a papság, nemesség és a városok képviselőinek gyűlése féltékenyen őrködött.

A viszonyoknak és a kiváltságos osztályok féltékenységének kell betudnunk azt, hogy a pyrenéi félszigeten az országgyülés, mint hatalmas politikai tényező, sokkal hamarabb megvalósult, mint Európa bármely államában és sokkal korábban, s legelőször vette fel magába a papság és a nemesség mellett a városok képviselőit és nagyobb befolyást gyakorolt a kormányra, mint Angolországban a parlament. Így Castiliában, a hol már a XI. században örökösnek nyilvánították a királyságot, a király mellett állott a cortes, melynek a főnemesek, papok, a nemesség és 1169-től fogva a városok képviselői voltak tagjai; befolyást gyakorolt a kormányzás minden ágára, melynek megegyezése nélkül vagy ellenére a király nem kormányozhatott; hogy pedig mindég gyakorolhassa ellenőrzési jogát, az esetre, ha a cortest a király feloszlatta, a cortes egy bizottsága, a királyi herczegekből és nagyokból álló tanács állott a király oldala mellett, a melynek beleegyezésével adhatta ki a király rendeleteit.

Sokkal jobban körülírt hatásköre van az aragoniai cortesnek, melynek tagjai voltak a fő- és köznemesség (infanzones, hidalgos), a papság és a városok képviselői. Az aragoniai cortes birta a törvényhozás és adómegszavazás jogát; a király tanácsosai megválasztásánál tartozott a cortes véleményét meghallgatni; az esetre pedig, ha a király a törvényeket nem tartaná meg, a legfőbb bíró (justitia) és a rendek itélete nélkül ennek valamelyik tagját megbüntetné, a cortesnek joga van a királyt a tróntól megfosztani és helyébe mást választani. Ugyancsak az országos törvényeknek megfelelően a király a meghódított földet a cortesben jogosítottak között osztotta ki, a minek fejében ezek tartoztak a királyt a harczba követni.

III. vagy Szent Ferdinándot (V. 344) az uralkodásban fia, X. Alfonz (1252–1284) a bölcs, a ki anyai részről (anyja Sváb Fülöpnek volt leánya) a Hohenstaufokkal volt rokonságban. A mily nagy híre volt a tudományok szeretete és ápolása miatt, épp oly kevés szolgálatot tett országának mint hadvezér és mint kormányzó. Míg ő maga a csillagászattal foglalkozott (Alfonz-féle táblák), a történelem, költészet és zeneirodalmat előmozdította, az egységes törvénykönyvet megalkottatta, a salamankai egyetemet kibővítette és az anyanyelv művelését előmozdította, nem veszi észre, hogy ez alatt Afrikából a harczias meriniták törzse átkel és a déli részen erős állást foglal. Ezzel nem is törődve, a Hohenstauf-párt felhivására enged a császárság csábjának, megválasztják császárrá, a mi sem neki, sem országának semmi hasznot sem hozott; de áldozatot követelt az ország részéről, pedig a fényes udvartartás maga is nagy áldozatot kivánt a néptől.

Ehhez járult az élete vége felé kitört családi viszály, mely később polgárháborúvá fajult, a mire okot szintén maga a király adott. 1275-ben meghalt ugyanis idősb fia, Ferdinánd, mire Alfonz király az elhalt herczeg két fiát kizárja az örökségből és másodszülött fiát, Sanchot kiáltatja ki koronaörökössé. Ferdinánd özvegye azonban tiltakozik ez ellen és fölhivására testvére, III. Fülöp franczia király, védelmébe fogadja az árvákat és sereget küld ezek jogainak védelmére. Ezzel kezdetét veszi a polgárháború, a melynek folyama alatt a királylyal Sancho is meghasonlik. Ugyanis Alfonz király, csakhogy a háborúnak véget vessen, abban állapodik meg, hogy országát felosztja a vetélytársak között. Ennek azonban ellene mond a cortes és visszautasítja a királyi család is; hogy pedig e terv lehetetlenné tétessék, a cortes Sanchót az egész, osztatlan királyság örökösévé kiáltja ki, sőt még atyja nevében a kormányt is reá ruházza (1282). Erre Alfonz megfosztja fiát a trónöröklés jogától és kiátkozza, mire Sancho jogai érvényesítésére Granada urával szövetkezik; maga a király pedig a meriniták harczias törzsét hivta segítségül. Így tehát magok a keresztények működnek közre abban, hogy a már hanyatlásnak indúlt mohamedán hatalom új erőre emelkedjék. E mellett nagyban emelkedett a nemesség hatalma is, a mely végzetessé vált IV. Sancho (1284–1295) uralmára akkor, mikor testvérével meghasonlott. E viszályba beavatkozik a Lara és a Haro két hatalmas család, az a király mellett, ez ellene, miből oly polgárháború keletkezik, a mely Sancho utódának, IV. Ferdinándnak (1295–1312) uralmát is betölti, a melybe a keresztény államokon kívül a mórok is beavatkoznak.

Ily szomorú viszonyok uralkodtak a leghatalmasabb keresztény államban a félszigeten, mi arra birta V. Kelemen pápát, hogy a béke érdekében közbejárjon. Követeinek sikerült is IV. Ferdinánd váratlan halála után a békét olykép létrehozni, hogy Ferdinánd fia, a kiskorú XI. Alfonz (1312–1350) kiskorúságának ideje alatt az ország északi és nyugati részét Don Juan, a déli és keleti részt pedig másik nagybátyja, Don Pedro kormányozza. Történt azonban, hogy a két kormányzó hadat vezetett Granada ellen és a Xenil mellett vívott szerencsétlen ütközetben mindkét kormányzó elesett (1319). Erre a királyi család viszálya megújul, a herczegek egymás ellen küzdenek a kormányzóságért, a mi alatt XI. Alfonz megéri a nagykorúságot (1324) s átveszi a kormányt; bár ekkor a kormányzóságra a herczegek közől igényt egyik sem emelhetett, azért az ifjú királynak mégis nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. Szerencse volt, hogy e viharok között erőteljes uralkodóvá fejlődött a király, a ki hasznára fordítván a mórok körében kitört belviszályt, ezektől nem akadályozva, erőt vett a nemesek lázongásán és a királyi hatalmat is helyreállította.

Biztosítván uralmát az országban, békét köt Aragoniával és Portugaliával is. Éppen jókor, mert ekkor meg Abul Hassan vezérlete alatt egy hatalmas arab sereg jelent meg a félszigeten, hogy az elvesztett részeket visszahódítsa. A közös veszedelem Portugalia szövetségét szerzi meg a királynak, a ki végre a Salado folyam mellett vivott dicső győzelemben teljesen megtöri az arabok hatalmát s elfoglalván Algezirast, Spanyolország kulcsát, ezzel a Maroccóból jövő mozgalmaknak mindörökre véget vet (1344). Ezután már hogy mikor dől meg az utolsó arab uralom Spanyolországban, csak idő kérdése volt. A hadi költségek fedezésére a cortes megajánlotta az úgynevezett alcavala adót, mely szerint mindennemű adás-vevésnél az illető tárgy értékének huszadrésze vagyis 5%-a jutott a kincstárnak. Ez adó kétségtelenül a legsúlyosabban nehezedett a kereskedelemre s az által, hogy ez adó állandósíttatott, a későbbi bajoknak vált kútforrásává; de be kell ismernünk, hogy XI. Alfonz idejében csakis ily nagy áldozat árán lehetett a hitetlenek elleni háborút folytatni és győzelmesen befejezni.

XI. Alfonz király 1350-ben Gibraltárt táborolta körül, a hol a pestis áldozata lett. Ezzel hosszú, majdnem száz évig tartó belviszály szakadt az országra, mely alatt leirhatlan sokat szenvedett. Fia és utóda Péter (1350–1369), a kegyetlen, nyerte el a trónt, a ki rokonai, a papság, nemesség és a nép ellen egyaránt dühöngött és ezzel halálos gyűlöletet keltett maga iránt. Ily szomorú körülmények között a nép minden reményét a király lovagias féltestvérébe Henrik, Trastamara grófjába helyezte, a ki Péter bosszúja elől szerencsésen Portugáliába menekült. Támaszkodva az általános elkeseredettségre, már 1354-ben mozgalmat szított a király ellen, de eredményt nem tudott elérni. Majd utóbb az aragoniai királyt támogatta Péter elleni harczában, 1366-ban pedig V. Károly franczia királyhoz fordult, a ki Du Guesclin Bertran vezérlete alatt sereget küldött védelmére. Már majdnem az egész országot birtokába vette, mikor a megrémült Péter a Fekete herczeg segítségét kéri ki, a ki a franczia sereget ki is verte Castiliából. De hogy a Fekete herczeg megbetegedett s hazájába visszatérvén, meg is halt, 1369-ben Henrik Du Guesclinnel ismét visszatért, az egész országot elfoglalta és a hatalmába került kegyetlen királyt kivégeztette (1369 márcz. 14).

II. Henrik (1369–1379) királyt népe örömmel üdvözölte a trónon, a ki erélyesen kezelte ugyan a kormányt, ámde ekkorra már a belső rend sokkal jobban megbomlott, a bajok is nagyobbak voltak, semhogy rövid uralkodása alatt az ország sebeit begyógyítani képes lett volna. Csak növekedett a baj utóda, I. János (1379–1390) uralkodása alatt, a ki az ország szomorú helyzetét szem elől tévesztvén beavatkozik Portugalia trónviszályába és neje révén, ki portugal herczegnő volt, igényt emel a trónra. 1385-ben Aljubarrota mellett nagy veszteséget szenved az egyesült portugal-angol seregek ellenében, úgy annyira, hogy Lancaster János herczeg, II. Richárd gyámja, már Castilia koronája után nyújtotta ki kezét. E szomorú helyzetből a Bayonneben kötött békében csak úgy szabadult meg, hogy fia eljegyeztetett a herczeg Katalin leányával és ezek együtt fognak Castilia trónján ülni (1387).

János halála után III. Henrik (1390–1406), II. János (1406–1454), IV. Henrik (1454–1474) egymás után mint kiskorú fejedelmek kerültek a trónra, a kik alatt az önző gyámok örökös háborúba, mérhetlen zavarba döntötték az országot, mialatt a papság és nemesség minden hatalmat magához ragadott. A királyi hatalom elhomályosult, a korona jövedelme annyira alászállott, hogy mikor Izabella (1474–1504) foglalta el a trónt, a királyi méltóságnak sem tekintélye, sem hatalma nem volt s az általános fejetlenség, családi villongás közepette a jog és igazság érvényesülni nem tudott.

Aragoniának viszonya Castiliához mérten már a nép különféleségénél fogva is, melyek a királyságban egyesültek, sokkal változatosabb volt. Az aragonok, kik a legrégibb időtől fogva örökös harczban állottak a hitetlenekkel, hatalmas lovagi osztályt képeztek; míg a catalonok mozgékonyság és vállalkozó szellem által vezetve, mint hajósok és kereskedők a távoli országokat is fölkeresték; és végre a mórokkal erősen vegyült valenciaiakat könnyen lobbanó heves vére félig keleti néppé avatott. Anélkül, hogy ezek egy néppé olvadtak volna össze, sajátosságaik által egymást befolyásolva és kiegészítve alkották azt az államot, a melynek hű képviselője cortesük volt.

De még abban is különbözött Aragonia Castiliától, hogy Aragonia tulajdonkép magában zárkózott maradt, és hogy csak I. Jakab (1213–1276), a hódító, foglalta el Valenciát és Murciát és csak akkor emelkedett nagyobb jelentőségre, mikor utóda, III. Péter (1276–1285), Manfréd veje, a föllázadt siciliaiaktól a franczia uralom ellen segítségül híva, eme kor nagy nemzetközi harczaiban résztvett és ezzel európai politikát folytatott, a mely elhatározó befolyást gyakorolt úgy Francziaország, mint a vele egyesült államokra.

Fia, III. Alfonz (1285–1291) örökölte Aragonia, másodszülött fia, Jakab pedig Sicilia koronáját. Mikor azonban ez II. Anjou Károly javára lemondott a trónról, a siciliaiak Péter harmadik fiát, Frigyest választották királylyá (1296–1327), a ki trónját nemcsak a nápolyi király, hanem még VIII. Bonifácz pápa ellenében is meg tudta védelmezni. És daczára e nagy eredménynek, annak, hogy nemcsak a Baleárokat, hanem még, bár rövid időre, Szardiniát is Aragonia hatalma alá vetette és ezzel a Földközi-tenger nyugati medenczéjében uralkodói állást nyert az ország, azért a király kénytelen volt hatalma korlátozását tűrni és meghajolni a cortes befolyása és oly nagy hatalma előtt, a milyen, mint láttuk, még az angol parlamentnek sem volt.

A cortesnek ezen kiterjedt hatalma érvényben maradt II. Jakab (1291–1327) és IV. Alfonz (1327–1336) uralkodása alatt; de mikor a nemesség unióban egyesül, hogy e hatalmat még inkább kiterjeszsze, a szigorú IV. Péter (1336–1387) ezzel szembe száll s 1348-ban Epilánál fényes győzelmet arat a nemesség fölött és akkor megsemmisíti a nemességnek már veszélyessé vált nagy hatalmát s ezzel lehetővé teszi a királyi hatalom kiterjesztését és megszilárdítását. De ugyanekkor ünnepélyes esküt tett, hogy lelkiismeretesen meg fogja tartani a törvényeket és különösen az országbiró (justitia) közbejötte nélkül a cortes tagjai fölött itéletet mondani nem fog. És azon akaratát fejezte ki, hogy erre nemcsak a hivatalnokok, hanem minden utóda tartozzék megesküdni. Hogy pedig királyi önkény a korona és az alattvalók egyetértését soha meg ne zavarja, ezért a régi, már kipróbált országbirói intézményt a legfelsőbb birói tekintélylyel ruházta fel és rendelte, hogy akár a korona és alattvalók, akár az alattvalóknak egymás közti viszályaiban, mint legfelsőbb biróság mondjon itéletet, a mely ellenében felebbezésnek nincs helye; egyben kötelességévé tette a törvényt minden sérelem ellenében megóvni. E végből az országbirói törvényszék elnöke Aragonia főbirája, tagjai a jogtudományban jártas nemesek és polgárok közől választattak és ezek együttvéve képezték a justitiát.

Egy lap aragoniai Alfonz zsoltár-könyvéből 1442.
Az oltár jobb és bal oldalán a király és királyné láthatók. Londonban, a britt múzeumban.

Ezzel a birói hatalom, melynek alapja a királyi hatalom, a királyságtól nemcsak elválasztatott, hanem egy független, kiterjedt, mondjuk, csodálatos politikai tényezővé vált, a mely kétségtelenül csak akkor válik az országnak hasznára, ha egy tapintatos, önzetlen és erkölcsileg magas fokon álló férfi kerül az élére. E nélkül úgy a királyi önkénynek, mint a rendek túlkapásainak válik eszközévé, tehát azzá, a mit éppen általa akartak megakadályozni. Különösen fontos volt az, ki lesz első vezetője a justiciának, a ki ez intézményt az életbe bevezeti és a későbbi időkre az utat kijelöli. Szerencséjére az országnak, élt ekkor egy ily kiváló férfiú és a király ezt meg is találta Cabrera Beraldó személyében, a ki mindenkor épp oly határozottan védelmezte meg a korona jogait a nyugtalan nemesség megújult támadása ellenében, mint azon viszály közepett, mely Péter király második felesége és az első házasságból született fia között ütött ki. Ez után elmondhatjuk, hogy az intézményben megújult az atheni areopag a római néptribunsággal; mint egy egységes intézmény pedig hasonmása a magyar nádorságnak.

Őt követte az uralkodásban I. János (1387–1395), ezt János legifjabb fivére, V. Márton (1395–1410), kiben kihalt a királyi ház barcelonai ága, mire a cortes I. Ferdinánd (1412–1418) castiliai herczeget választotta királylyá, a ki a női ágon legközelebb állott a trónhoz. Ferdinándhoz fűzött remények valóban teljesedtek, csak az volt a kár, hogy oly rövid ideig boldogíthatta népét. Lovagias fia V. Alfonz (1418–1458) II. Johanna örökbefogadása folytán elnyerte a nápolyi királyságot is, a kit midőn V. Márton pápa is törvényes uralkodónak ismert el, új királyságát III. Anjou Lajos ellenében meg is védelmezte. A küzdelem azonban, melyet új királyságáért folytatott, megkeményítették V. Alfonz szívét, ki ennek folytán oly szigorral uralkodott Nápolyban, hogy a nép sóvárogva tekintett a trónváltozás elé. Ez alatt Aragoniát testvére János kormányozta, a mit a rendek jogaik kiterjesztésére használtak föl. Sikerült is nekik később, midőn II. János néven (1458–1479) a trónt elfoglalta, a rendeknek kivinni azt, hogy az országbiró kinevezéséhez a cortes megegyezése kivántatik és hogy a justitia eljárása fölött a cortes felügyeletet gyakorol.

Hogy a cortes itt nem állapodott meg, erre ösztönözte úgy szólván a királyi családban kiütött viszály, egy gonosz tett, mely a király tekintélyét a nép előtt teljesen megsemmisítette. Ugyanis János királynak Navarra örökösnőjével kötött első házasságából született Károly, Viana herczege. Első feleségének halála után János király feleségül vette Castiliai Johanna herczegnőt, a ki nemcsak arra törekedett, hogy gyermekeiről fényesen gondoskodjék, hanem Ferdinánd fia javára Károly herczeget még Navarra örökségétől is meg akarta fosztani. A gyönge apa felesége kedvéért mindent kész volt megtenni s így midőn első szülött Károly fia Navarrára való örökösödési jogának elismerését kérte, a király őt elzáratta.

Károly herczeget finom műveltségéért, leereszkedő modoráért és szelid lelkéért a nép bálványozta, a rendek pedig különösen tisztelték. Alig terjedt el tehát bebörtönöztetésének híre, a cortes a legerélyesebben lépett föl érdekében, minek súlyt kölcsönzött a nép fenyegető haragja s mindez arra kényszerítette a királyt, hogy Károly herczegnek szabadságát visszaadja, Aragoniában trónutódjává kinevezze és Catalonia kormányát neki átadja. Azonban ezután nemsokára 1461 szept. 23-án gyanus körülmények között meghalt, ellenségeire nézve éppen a legjobbkor, s e körülmények együttvéve arról győzték meg a népet, hogy Károly herczeg megmérgeztetett. Ezzel tíz éves polgárháború vette kezdetét, melyet a Catalónok kezdtek meg a király ellen, a kit oly súlyos gyanu terhelt; majd a mozgalomhoz csatlakozott a többi tartomány is s mindez csak akkor csöndesedett le, mikor Johanna királyné, mind e bajok legvalószinűbb okozója már rég elhalt. 1479-ben elhalt a gyönge János király is s trónját Katholikus Ferdinánd, János király és Johanna gyermeke örökölte, a ki már 1469 okt. 19-én Valladolidban titokban feleségül vette Izabellát, Castilia örökösnőjét és ezzel a spanyol királyságok egyesülésének alapját vetette meg.

Portugaliának alapítója Henrik gróf, a Capet-ház burgundi ágának sarja, a ki az első keresztes háború idejében (1095) Spanyolországba ment s miután VI. Alfonz castiliai király leányát feleségül vette, ennek kezével nyerte a Mincho és Mondego között elterülő grófságot, a mely a Duero folyó torkolatánál fekvő Porto Calo – a későbbi Oporto – fővárostól nyerte Portugalia nevet. Fia, I. Alfonz (1131–1185) az arabok fölött Qurique mellett vívott fényes győzelem és Algarve elfoglalása után királylyá kiáltatott ki, országát Castiliától függetlennek nyilvánította, a melynek a lamegoi gyűlésen jó alkotmányt adott. Egy arra hajózó német keresztes had segélyével elfoglalta Lissabon városát, a melyet országa fő- és székvárosává tett. E győzelmes harczok által megszilárdítá Portugalia hatalmát, királyi méltóságában pedig III. Sándor pápa erősítette meg.

Fia és utóda, I. Sancho (1185–1211) győzelmesen folytatta a hitetlenek elleni harczot és megmentette országát az Abdel Mumen, a vakbuzgó almohavidák vezére fölött Santarem mellett kivívott fényes győzelme által. De nem csak a háborúban tüntette ki magát, békeművei által is maradandó érdemet szerzett magának: az által pedig, hogy a földművelést virágzásra emelte, falvakat és városokat alapított és népének jólétét mindenkép előmozdította, ezért a hálás nép századokig föntartotta emlékét.

Fia, II. Alfonz (1211–1223) uralkodása alatt a római Curia ismét megkezdte a harczot, hogy megvalósítsa a pápaság fönhatóságát Portugalia fölött, a mi Sancho alatt nem sikerült. Alfonz azonban csak oly szívósan védelmezte országa függetlenségét, mint atyja, daczolt még az egyházi átokkal is, míg végre III. Incze pápával tisztességes békét kötött. E mellett úgy a háborúban, mint a békében gondoskodik népéről, a belbékét, a személy- és vagyonbiztonságot föntartotta, s ő is, mint atyja, több városnak vetette meg alapját.

Nagyot változott azonban a helyzet fia, II. Sancho (1223–1245) uralkodása alatt, a mikor ismét viszály ütött ki a római Curia és közte, a mi végre is a nemzeti királyság megalázását vonta maga után. Kezdetben a legjobb egyetértés uralkodott köztük, a papság nagy kiváltságait is tiszteletben tartotta; de mikor ennek fejében azt követelte a püspököktől, hogy mint a többi hűbéres urak sereget állítsanak ki és a világi ügyekben világi biróság itéletének vessék alá magokat, az egyetértés azonnal megszünt. Erre az elégedetlen bárók is csatlakoznak a papsághoz és ezek a bragai érsek vezetése alatt követséget küldenek a Lyonban zsinatot tartó IV. Incze pápához, a mely a királyt az egyház megrablásával és rossz kormánynyal vádolja. Erre a pápa a király ellen fordul, mire az országban kiüt a lázadás, a mely elől Sancho Ferdinánd Castilia királyához menekül, a hol 1248-ban meghalt.

Távozása után testvére, III. Alfonz, mint regens vette át a kormányt, halála után pedig elfoglalta a trónt (1248–1279) s miután a belbékét helyreállította, folytatta a harczot a hitetlenek ellen, a melyben egész Algarvet elfoglalta; de a visszamaradt mórokkal kiméletesen bánt s gondoskodott országa anyagi és szellemi szükségletéről, és a törvényhozó testület jogkörét kifejlesztette, hogy ebben támaszra találjon. Mert mikor a papság segítségével uralmát megszilárdította, azonnal megújította az egyházellenes politikát; de ezzel a régi baj is visszatért. A király azonban állhatatosan védelmezte az ország függetlenségét a Curia ellenében egész haláláig, daczára az ellene 1277-ben kimondott egyházi átoknak. 1279-ben halt meg s csak ez után oldozták föl az átok alól, mikor azt mondták, hogy az egyházzal szemben kötelezettségét teljesíteni akarta. Fia és utóda, Dénes (1279–1325) hasonlókép férfiasan védelmezte az ország jogait és az állam érdekeit a Curia ellenében, daczára az ellene kimondott átoknak és kiközösítésnek. Végre 1289-ben egyesség jött létre, a melynek az országra nézve hátrányos határozatait azáltal akarta érvényen kívül helyezni, hogy 1291-ben Coimbrában összehívta a rendeket és ezekkel törvényt hozott, a mely tiltja, hogy Portugaliában valaki is hagyományozhasson, eladhasson valamit is a holt kéznek vagyis az egyháznak. Ez a szempont vezette a királyt akkor is, mikor a templarius lovagrendet V. Kelemen pápa megszüntette, a mikor is a templarius lovagrend birtokait a király lefoglalta és e nagy vagyonból a Krisztus-rendet alapította, mely később a nemzeti jólét érdekében oly fontos szolgálatot teljesített.

De alig szabadult meg az ország e bajoktól, a mikor Dénes király uralkodásának utolsó éveiben nehéz belső zavarok ütöttek ki, a mely hosszú időn keresztül az uralkodó család és a rendek harczát táplálta s a nemzetet elvonván a hitetlenek elleni küzdelemtől, összes erejét belső harczokban pazarolta el. Ennek is, mint a félsziget többi országaiban kiütött harczoknak oka az asszony volt, a kik oly végzetes szerepet játszottak a román nép történetében. Csak nehéz küzdelem után sikerült a királynak Alfonz trónörökös és a király természetes fia, Sancho között kitört harczot lecsillapítani. A küzdelem megújult fia és utóda IV. Alfonz (1325–1357) uralkodása alatt s csak akkor ért véget, mikor Sancho elhalt.

A rövid pihenést újabb harcz váltotta föl. Fia Pedro feleségül vette Castiliai Blankát, a mely házasságot azonban Pedro, mert magtalan volt, fölbontotta. Pedro második házasságát Vilena Konstancziával, ki a trónörököst világra hozta, az anya halála bontotta föl (1345). Ez idő óta Pedro titkos házasságban élt Castro Inessel, meghalt felesége szép udvarhölgyével, ki több gyermekkel ajándékozta őt meg. Ennek folytán Pedro kegyeivel halmozta el nemcsak Ines rokonait, hanem azokat a castiliaiakat is, a kik Péter kegyetlen uralma elől Castiliába menekültek. Ez a portugal nemesek között elégedetlenséget támasztott, a királyban pedig ama gyanut keltette, hogy fia a trónörökös mellőzésével Ines gyermekét akarja a trónra emelni. Az ettől való félelem azt a szomorú meggyőződést érlelte meg a királyban és környezetében, hogy Inesnek az állam érdeke miatt meg kell halni. Erre 1355-ben, mikor Pedro vadászaton volt, Inest elrabolják és Coimbra egyik kolostorában a király jelenlétében kegyetlenül meggyilkolják. A hír határtalan fájdalommal és haraggal tölti el Pedrót, a ki azonnal fegyvert ragad atyja ellen, mire Braga érseke közbenjárására a felek békére lépnek.

Pedro azonban nem feledte el a történteket s mikor atyja halála után a trónra lépett, kegyetlen bosszút állt mindazokon, kik neki ily mérhetlen fájdalmat okoztak s hogy a szerencsétlennek legalább emlékét megtisztítsa, törvényes feleségének nyilvánítja s holttestet hallatlan pompával a királyi sirboltba temeti el. De még ezzel sem tudott a multra fátyolt borítani. A veszteség, melyet szenvedett, egész uralkodása alatt (1357–1367) a szélsőségek felé vezette őt. Míg egyrészt gondos uralkodója volt népének, melynek anyagi és szellemi jólétéről gondoskodott, minek folytán a földmívelés, ipar, kereskedelem, különösen a tengeri kereskedelem virágzásával hallatlan jólétre emelkedett az ország; addig ő a mámorító örömöknek és ünnepélyeknek adta át magát, a melyeket nem egyszer szakítottak meg az erőszakos tettek, sőt nem ritkán a kegyetlenség. Ez a jólét és víg élet azonban megsemmisült fia, Ferdinánd (1367–1383) uralkodása alatt, minek oka ismét egy nő, Teller Laura volt, a kit a király elválasztatott férjétől, hogy feleségévé tehessen. A nemesség és a nép ez összeköttetést elitélte; mikor pedig az uralomvágyó nő üldözőbe vette a nagyokat, kik a király e lépését nem helyeselték és hogy Beatrix leányának biztosítsa a trónt, azokat, kik a trónhoz közel állottak, ez viszályt keltett a királyi családban, az országban pedig véres fölkelést támasztott. A király azonban fönn tudta magát tartani; de hogy Ferdinánd 1383-ban elhalt s felesége a kormányzói hatalmat arra akarta föhasználni, hogy leánya kezét nyújtsa János herczegnek, Castilia örökösének és e házasság folytán Castilia és Portugalia egyesüljön, a nép haragja fölzúdult a királyné ellen, hallani sem akart az egyesülésről és oly mozgalmat támasztott, a mely elől a királyné Castiliába menekült. Ekkor Ferdinánd féltestvérét, Jánost, az ország védőjévé és kormányzójává választják, a ki az Aljubarrota mellett vívott ütközetben arra méltónak is bizonyult, mire a hálás cortes 1385 márcz. havában őt királylyá választja és megkoronázza (1385–1433).

I. János király különös gondot fordított arra, hogy a belbékét helyreállítsa és a háború sebeit meggyógyítván, az elveszett jólétet népének visszaszerezze. Mikor pedig ezt megvalósította, hatalmas hadsereg élén átkel Afrikába, az erős Ceutát kiragadja az arabok kezéből (1415) és ezt az arabok minden erőfeszítése ellenére megtartja. Ezzel megszerezte Észak-Afrika partvidékének kulcsát és lehetővé tette azt, hogy az Atlanti-tenger partvidékét birtokába vegye, kikutassa és ezzel a fölfedezésnek útját egyengesse. E czél vezette utódait is (I. Eduard 1437–1438; V. Alfonz 1438–1481; II. János 1481–1495), kik mind együttvéve lehetővé tették a fölfedezés terén ama nagy eredményt, a mely Nagy Emanuel (1495–1521) nevéhez fűződik.

Katholikus Ferdinánd és Izabella megkötött házasságukat első sorban IV. Henrik királynak hozták tudomására és kérték megegyezését. A király azonban azon az alapon, hogy az ő akarata ellenére léptek házasságra, megegyezését megtagadta, Izabellát az öröklési jogból kizárta s örökösévé Juanna herczegnőt tette, a kit, noha csak 8 éves volt, XI. Lajos fivérével, Guyenne herczegével eljegyzett, kétségtelenül abban a reményben, hogy ezzel a franczia király támogatását megnyeri. A Valladolidban kötött frigy tehát újabb belzavaroknak vált csirájává, a melyben az ország egy része királya, a másik Izabella mellett foglalt állást. Már negyedik éve folyt a polgárháború, a melyben a királyi tekintély utolsó foszlánya is megsemmisült, az ország helyzete már elviselhetlenné vált, mikor Izabella szerencséjére a gyönge IV. Henrik király, a Trastamara-ház utolsó férfi sarja 1474 decz. 11-én meghalt.

A körülmények ekkor már úgy alakultak, hogy azt, Juanna vagy Izabella lesz-e a király, a cortes fogja eldönteni. Izabellára nézve nagy előny volt az, hogy Segovia, az erős város, hol akkor az infansnő tartózkodott, hol a királyi kincseket is őrizték, Cabrera András parancsnok befolyására IV. Henrik halála után azonnal Izabellát kiáltotta ki királylyá és bemutatta előtte ünnepélyes hódolatát, a mely példát számos más város és nemes követett, mindannyian követeik által bemutatták hódolatukat. Erre 1475 februárban ugyancsak Segoviában összeült a cortes, mely egyhangulag Izabellát ismeri el Castilia és Leon királyának, azzal a kikötéssel, hogy a királyi hatalom egyedül őt illeti meg, Ferdinánd csak az ő nevében cselekedhet; az igazságszolgáltatást és a kinevezést mindkettő nevében gyakorolják, de már a kincstár és az erősségek fölötti hatalom egyedül Izabellát illeti meg; a pénzen a kettőnek egyesített arczképe legyen, az állampecsétet a kettőnek egyesített czímere képezze.

II. (katholikus) Ferdinánd és Castiliai Izabella aranypénze (Dublone).
Eredeti nagyság. Az előlapon a királyi pár koronás mellképei, fölöttük fal, köztük F betű. Körirat: + FERDINANDVS : ET : ELISABET : D : G : REX : ET : REG(ina). A hátlapon egy sason a koronás czímer, mely Castilia és Leon (balra fönt és jobbra lent), (balra lent és fönt jobbra) czímereit egyesíti; azok alatt Granada jelvénye. Körirat: SVB : VNBRA : ALARVM : TVARUM : PRO(tege). Verték a németalföldi Seelandban. Berlinben, a király éremgyűjteményben.

Ha e korlátozás nem tetszett is Ferdinándnak, mégis annál is inkább bele kellett nyugodnia, mert ekkor meg V. Alfonz, Portugalia királya lépett fel trónkövetelőnek, eljegyezvén magának Juanna infansnőt. V. Alfonz, ki ügyének megnyerte Villene marquist, Castilia leghatalmasabb főurát, ennek rokonát, a toledói érseket és ezekkel számos másokat, veszedelmes ellenfél volt s ha gyorsan cselekszik, meg is dönti Izabella trónját; de késedelmezése által időt engedett arra, hogy Izabella összegyűjtse hiveit, férje Aragoniából tekintélyes haderőt vonjon magához, a melylyel győzedelmeskedik a még mindig a Duero mellett késlekedő V. Alfonz és hívei fölött. E győzelem biztosította Izabella trónját; mikor pedig Juanna a fátyolt is fölvette, a polgárháború is megszünt (1479 szept.). Minthogy kevéssel az előtt II. János is elhalt, Aragonia trónját pedig Katholikus Ferdinánd örökölte, ezzel a Valladolidban kötött házasság, melynek fontosságát ekkor senki még el sem képzelhette, Castilia és Aragonia egyesítésének vált alapjává. Az uralkodó pár életében a két ország egyesülése még csak névleges volt, részint azért, mert az egyesüléstől mindkét ország népe vonakodott, részint azért, mert az ellentétes politikai viszonyokat előbb egyöntetűvé kellett tenni és a bajokat, melyek Castiliában a helyzetet már-már tarthatatlanná tették, orvosolni kellett; így tehát Castiliában Izabella, Aragoniában Ferdinánd önállóan uralkodott. Mindketten azonban Ximenes bibornok tanácsával éltek s így mindkét ország egy czél elérésére törekedett, arra t. i., hogy a királyi hatalmat a nemesség és a papság rovására növeljék. E czél megvalósítására egyaránt képesek voltak Izabella és Ferdinánd, s a mi még ezekben hiányzott, gazdagon meg volt Ximenes bibornokban. E háromságban kétségtelenül Izabella képviselte a lángészt, a mely bevilágította a kort, a melyben míg másutt – miként láttuk – a legvéresebb eszközök segítségével alapították meg a királyi hatalmat, addig Izabella személyének és szellemi fensőbbségének ereje által valósította meg. Férje is kiváló képességgel birt és oly kegyetlen viszonyok között nőtt fel, a melyek egyaránt alkalmasak az állami és katonai képességek kifejlesztésére; de talán éppen zivataros multja volt oka annak, hogy Ferdinánd soha sem szerette az egyenes útat és az eszközök közül is azokat választotta a legszivesebben, a melyek titokban működnek. Ez maga igazolja a legjobban, hogy annyi viszontagság után Ferdinándra nézve is mennyire szükséges volt Izabella lángelméje. E kettő között állott Ximenes bibornok, a ki a jog- és hittudományokat Salamancában és Róma főiskoláiban tanulta; később, visszatérvén hazájába, világi pappá, 50 éves korában ferenczrendű szerzetessé lett s mint Izabella királynő gyóntatója jutott a kormánypolczra. A jog- és hittudományokban egyaránt jártas, tehát iskolázott fő volt, a ki mindazt az eszmét, mit az uralkodó pár szelleme fölvetett, rendszeresen földolgozta és az életben megvalósította.

Az Alhambra belsejéből.
(Jobbra az oroszlán-udvarba látni.)

Miután úgy az egyik, mint a másik országban a legégetőbb bajokat orvosolták és a hosszú trónvillongás és polgárháború szülte szertelen harczvágyát a nemességnek a jövőre nézve ártalmatlanná tették, egyetértően arra törekedtek, hogy a nemesség és papság rovására a királyi hatalmat emeljék. E végből biztosítani kellett a jogszolgáltatást, a törvénynek érvényt kellett szerezni. Hogy mindez megvalósulhasson, e végből felújítja a kormány az ősrégi «szent hermandad»-ot, vagyis a városok testvérülését, mely szerint a városok a korona segítségével szövetkeznek egymással minden törvénytelenség és merénylet ellen, a törvényes rend és biztonság védelmére. Hogy pedig e czélnak a hermandad megfelelhessen, a városokban és a községekben megalakult a junta, vagyis a bizottság, a mely szervezte a lovas rendőrséget, vagy a csendőrséget, mely a törvény ellen vétőket fölkutatta és a biróság elé állította. Évenként a városok követei összegyűltek – nagy-junta, – hogy a rendőrség és a biráskodásról határozzanak s a mit határoztak, azt általánosan érvényesítették is. A nagy-junta vetette meg alapját a büntető-törvénykönyvnek, melyet 1485-ben Tordelaguanában a nagy-junta elfogadott, a kormány pedig a törvényszékeknél érvénybe léptetett. Ezzel a városok és helységek a korona szövetségesei lettek.

A főnemesség azonban csakhamar észrevette a megújított hermandad új szervezetében rejlő veszélyt, mely földesuri jogait és hatalmát egyaránt fenyegette, azért nem is késett ez ellen állást foglalni. Ámde Izabella királynő eszélyességén és állhatatosságán megtörött ezek ereje. A királynő ugyanis a leghatalmasabb főnemeseket még idejében megnyerte a koronának s ezek és a városok segítségével megtörte a nemesek ellenállását és ezzel a királyi hatalmat győzelemre jutatta. Ezzel a jog és igazságszolgáltatás érvényre jutott s most már mi sem akadályozta meg a koronát abban, hogy a lefoglalt koronabirtokokat egymásután vissza ne foglalja, mi a főnemesek hatalmát, a kik legnagyobbrészt ily birtokokat birtak, még inkább alászállította.

Az így gazdaggá lett királyság már nem szorult arra, hogy az állami hivatalok betöltésénél tekintettel legyen a születésre és az előkelő és befolyásos rokonságra, hanem olyanokat nevezett ki az állami hivatalokra, a kik hűség és személyi képességeiknél fogva a feladatnak a legjobban megfeleltek. Igy az állami hivatalokat már a nemesek mellett a polgári osztályból valók foglalták el, a mi által az uralkodó megszabadult az önző nemesség befolyásától. A főnemesség akarva, nem akarva ebben is megnyugodott és kárpótlásul nyerte a fényes udvarnál újabban szervezett méltóságokat, az udvari szolgálatot, hogy ha már elvesztette a hatalmat, sütkérezhessen a királyi kegy verőfényében. Kétségtelenül ez sem következett be egy varázsütésre, hanem csak akkor, mikor a királyság újabb hatalmi tényezőt egyesített kezében; a nemesség pedig belátta, hogy saját érdekében kell csatlakoznia a monarchiához, a mely neki tiszteletet, befolyást és gazdagságot biztosít.

Az új hatalmi tényezőt ismét Izabella királynő szerezte meg, a ki már 1476-ban keresztül vitte azt, hogy a St.-Jago lovagrend Ferdinándot választotta meg nagymesterévé, a mely példát a másik két lovagrend Alcantara és Calatrava is követett. Majd a pápánál kieszközölték azt is, hogy a három lovagrend nagymesteri állása mindenkorra egyesíttetett a koronával és így azoknak óriási birtoka vagyona és befolyása is a korona szolgálatába lépett.

II. (Katholikus) Ferdinánd; Ambras várában őrzött fegyverzetében.
E vár gyűjteményének 1602-ben megjelent katalogusában.

Ezen intézkedések, melyek újra alkották és szervezték az államot, magok után vonták azt, hogy a két állam, bár még mindig fentartotta állami különválását, egyenként ugyanazon czél megvalósítására törekedett s ha mindegyik továbbra is föntartotta sajátos törzsjellegét, azért mégis egyesült egy közös, nemzeti életben, a melynek megvalósítása csakhamar közös életczéllá vált, a minek megvalósítására a legkiválóbb erők vállalkoztak. De mikor a királyi pár erre törekedett, Izabella királynő igen jól látta, hogy nem nélkülözheti az egyház támogatását. Izabella, mint igazi spanyol nő, vallásos volt a szó valódi értelmében: de ez azért nem gátolta meg őt abban, hogy lássa az egyház bajait, a melyeket a reform-zsinatok nem orvosoltak. Az egyház papjainak tudatlansága és megcsontosodott középkori intézményeinél fogva nem is illett bele az új rendbe s így azt tőlök éppen nem lehetett várni, hogy a nemzeti egyeduralom kiépítését elősegítsék, sőt ellenkezőleg attól kellett félni, hogy azt megakadályozzák. Ha Izabella az új állami intézmények meghonosításakor arra törekedett, hogy a világi elem műveltségét emelje, mit különben magok az új intézmények is megköveteltek; akkor úgy vallásossága, mint állami szükségletnél fogva nem nézhette közönyösen a papság elmaradottságát és törekednie kellett ezek előhaladására is. E téren elsősorban számíthatott Ximenes bibornok támogatására, ki maga is hittudós és egyháziró, a mellett szigorú szerzetes, a ki példájával hódított is, a ki örömmel ragadta meg a kedvező alkalmat, a mely lehetővé teszi a spanyol egyház nemzeti reformját a nélkül, hogy a dogmákat csak érintené is.

Arab sisak, állitólag Boabdilé volt.
A madridi fegyvertárban.

Boabdil, Granada utolsó királyának állítólagos arczképe.
A XVII. századi flamand iskolára vall. Magántulajdon.

E munkában tehát nagyban támogatta a királynőt Ximenes bibornok, a ki nagy szellemének egész erejével működött közre Izabella eszméjének megvalósításában, de találunk a spanyol egyház berendezésében is oly alapra, a melyen a nagyszerű alkotást, mely a középkori egyházreformok eszméjét megtestesítette, bevezetni lehetett. Ugyanis Castiliának már a XIII. század óta meg volt az a joga, hogy a püspöki székeket a Curia csak a kormánynyal egyetértve töltheti be: hogy a pápai bullák csak a korona előleges megegyezésével hirdethetők ki. E mellett a clerus mindenkor fizette az állami adót és így az állami teher viselésével inkább állott az állam hatalma alatt, mint bárhol Európában. Mivel tehát az egyház már korábban is a korona védnöksége alá tartozott, ez lehetővé tette a korona beavatkozását, a melyet Izabella azonnal két irányban is alkalmazott. Míg egyrészről a nagyon is megromlott zárdai fegyelmét helyreállította, úgy a szerzeteseknek, mint a megyés papoknak egyházi műveltségét előmozdítandó, hittani iskolákat állított föl, melynek midőn üdvös eredménye mutatkozott, ezen intézkedések koronájaként Ximenes bibornok 1508-ban Alcala de Henaresben egyetemet alapított; másrészt a két uralkodó 1481-ben együttesen ama követelést intézték a Curiához, hogy a spanyol egyház ügyeibe való beavatkozásról mindenkorra mondjon le és a püspököt csakis a királyi előterjesztés alapján nevezze ki. És a szent-szék, mely az ugyanakkor Olaszországban uralkodó háborús viszonyok között Castilia és Aragonia jóakaratát nem nélkülözhette, 1482-ben ha nehezen is, de engedett a katholikus királyok kérésének. Így született meg a nemzeti államban a nemzeti egyház, mely tudományos előhaladásában szakított az egyoldalu scholasticismussal is s visszatért Szt. Ágoston és Aquinoi Szt. Tamás tanításához, és mint a korona hatalmának új alapja, oly erőssé tette a királyságot, a mely előtt a főnemesség csak hajlonghatott.

Az így fölkeltett vallásos és nemzeti szellemre nézve már elviselhetetlenné vált az a tudat, hogy az országnak legszebb és leggazdagabb része még mindig a mórok kezében van, mely egykor már adót is fizetett, de a castiliai királyság zavarai közepett visszaszerezte teljes függetlenségét. Ily körülmények között Granada elfoglalása már nem egyedül vallási, hanem nemzeti követeléssé is vált, minek a katholikus királyok annál kevésbbé akartak ellentállni, mert a királyi hatalom növekedéséhez ez is hozzá fog járulni. A korábbi zavarok miatt Izabella nem léphetett föl Granada ellen; de már 1476-ban, mikor trónját megszilárdította, a fegyverszünet megujításakor kisérletet tett a korábbi viszony helyreállítására, kivánván az elmaradt évi adót; de mikor a harczias Muley Abul Hassan e büszke választ adta: «Granada pénzverdéiben már nem aranyat dolgoznak föl, hanem aczélt,» jónak látta várni, a míg a nemzeti szellem megerősödik.

Éppen akkor, mikor a nemzeti szellem legerősebb növekedésében volt, 1481-ben, Andalusia határán fekvő Zaharát támadták meg a mórok, őrségét fölkonczolták, lakósságát pedig, férfiakat, nőket, gyermekeket, mint rabszolgákat Granadába hurczolták. Erre a nemzeti harag egész vihara tört ki a kettős királyságban és ezzel megindult a küzdelem, mely csakis akkor ért véget, mikor Granada a keresztények kezébe került, Boabdil (Abu Abdallah Mohammed) az utolsó mór király pedig elmenekült (1492 jan. 2).

Az öröm első perczében Katholikus Ferdinánd és Izabella szabad vallásgyakorlatot engedtek az új alattvalóknak; de ez nem tartott soká, min nem csodálkozhatunk, ha tekintetbe vesszük, hogy a hosszú küzdelemben a szenvedélyesség és a gyűlölet is kifejlődött, ez megmaradt a nemzeti jellemben is, és hogy az uralkodók, a kik oly büszkék voltak a katholikus jelzőre, ama kor türelmetlen felfogása szerint ezt meg sem engedhették. Rendeletet bocsátottak tehát ki, hogy a kik továbbra is ott akarnak maradni, azok vegyék föl a keresztyén vallást. A vallásukhoz ragaszkodók erre odahagyták az országot, velök együtt a zsidók is, kiket ugyanaz a sors ért, mások, szinleg, elfogadták a keresztyén vallást. De csak színleg, máskép ezt még képzelni sem lehet, mikor a keresztyének, Ximenes bibornoktól kezdve le az utolsó spanyolig, sem irgalmasak nem voltak, sem könyörületesek. Mindez, ezek mellett a ruha, nyelv, szokások, minden emlékeztette e népet a régi időre, a melyet a vallásszabadság és magas szellemi műveltség fénye világított be, oda vissza is vezették.

Hogy minden visszaesést megakadályozzanak, vagy ha megtörtént, kiirtsanak, ezt az 1480-ban megujitott inquisitio kötelességévé tették, de a melyet azonnal ki is vetkőztettek tisztán vallási jellegéből, politikai eszközzé sülyesztettek, mely midőn megkezdte véres munkáját, rémületet terjesztett országszerte; végeredményében pedig megvalósította a korlátlan hatalmu, zsarnok egyeduralmat. Az egyházzal csak annyiban állott összeköttetésben, hogy a főinquisitort is, a birákat is, miként a püspököket a király a papok közől nevezte ki; minden másban független volt tőle, sőt fölötte állott, mert nemcsak a titkos mórok, a zsidók és azok ellen a nemesek ellen dühöngött, kik a királyi hatalomra nézve veszélyesek voltak, hanem még félelemben tartotta a papságot és a lelkiismeretet, magát a tudományt is bilincsekbe verte.

E nagy hatalom, mely így szolgálta a katholikus királyok érdekeit, felelősség nélküli volt. A legcsekélyebb gyanu vagy egy rosszakaró hamis vádja elég volt arra, hogy bárkit is az inquisitio rettenetes börtönébe hurczoljanak, a hol a legválogatottabb kinzásokkal oly vallomásokat csikartak ki a szerencsétlenekből, a melyek az igazsággal homlokegyenest ellenkeztek; de mint vádak elég súlyosak voltak arra, hogy s szerencsétleneket a legborzasztóbb halálnemek egyikének vagy másikának dobják áldozatul. A kivégzés hoszszadalmas szertartások, fény és pompa kiséretében történt (Auto da fé), mi a népnek látványosságul szolgált, a mivel kielégítették a nép kiváncsiságát, de ezzel meg is rontották.