VI. FEJEZET.
A császár és a választófejedelmek. Bajor Lajos. IV. Károly. Az arany bulla.

Rudolfnak az utolsó években bekövetkezett gyakori betegeskedése, magas kora előre jelezte a közeli véget, mégis mikor az bekövetkezett, Németországban oly mozgalmakat idézett elő, mintha halála váratlan lett volna. Mindenki e kérdéssel foglalkozott: ki lesz utóda? Albert biztosra vette megválasztatását és pedig azért, mert a birodalmi jelvényeket Trifels várában őrizte, mert Lajos rajnai pfalzgróf, a birodalmi helynök, a maga szavazatairól biztosította, a cseh, brandenburgi és a szász választófejedelmek pedig sógorai voltak. Ezek folytán annyira bizott megválasztatásában, hogy nem is tartotta szükségesnek a Rajna mentén megjelenni: e helyett folytatta hűbéresei ellen a harczot, hogy ezeket engedelmességre kényszerítve, mire megválasztják, annál erősebb legyen.

Németország 1273-tól 1492-ig.

Albert azonban csalódott számításában. Csak Lajos, a birodalmi helynök maradt meg pártján; a brandenburgi és szász választók egyesültek a cseh királylyal, a ki felesége hozománya miatt hasonlott meg Alberttel, kinek nagy hatalmától is tartott; az egyházi választó-fejedelmek pedig már a frankfurti gyülésen megegyeztek abban, hogy Albert megválasztatását minden áron meg fogják akadályozni, és még egyszer kisérletet tesznek arra, hogy olyant válaszszanak meg királylyá, a ki mellett a birodalom kormánya a választó-fejedelmek testületének kezében legyen. E terv Gerhárd mainzi érsek agyában született meg, a ki szegény rokonát, Nassaui Adolf grófot tartotta legalkalmasabbnak a terv megvalósítására, a kit a trónra semmi más nem ajánlott, hanem csak az, hogy éppen nem hatalmas és ennél fogva engedelmeskedni fog a választófejedelmeknek. Gerhárd e tervnek megnyerte a kölni és trieri érsekeket s miután Adolf mindezeknek a legmesszebb menő engedményeket – biztosítja a választófejedelmek kiváltságait; az egyháziaknak birtokait, anyagi előnyöket; a mainzi érseknek régi jogát mint érsekkanczellárét, mely kiterjed a birodalom kormányára, pénzügyére stb. – minden habozás nélkül megigérte, megválasztása biztos volt. Ily előzmények után gyültek össze a választó-fejedelmek 1292 májusban Frankfurtban, a kiket miután a mainzi érsek, a rábeszélés minden nemét ügyesen felhasználva, arra birt, hogy a kijelelést reábizzák, ez május 5-én a választók nevében Adolf nassaui grófot Németország királyává kiáltotta ki. A választó-fejedelmeket meglepte az, hogy ily alacsony sorsu emeltetett a legnagyobb méltóságra és aggódtak, hogy e szerencsétlen választás nagy zavaroknak válik kutforrásává; de Nassaui Adolf mindeme aggályokat ajándékok és kiterjedt kiváltságok adományozása által eloszlatta, mire a választó-fejedelmek s példájokra a többiek is bemutatták hódolatukat az új királynak.

Nassaui Adolf (1292–1298.) nem volt közönséges ember. Vitézségéről, lovagias erényeiről hires volt és e mellett tanult ember volt, a latin és a franczia nyelvekben jártas; ámde birtoka nagyon csekély volt, még kis grófsága sem volt egészen az övé; most pedig még kilátása sem lehetett arra, hogy mint Rudolf, házának hatalmát nagy hűbér adományozása által emelhesse. De éppen ez a körülmény birta a mainzi érseket arra, hogy Adolfot, ki előbb mindig oly engedelmes volt iránta, a legmagasabb polczra juttassa, mert azt remélte, hogy Adolf, ki mindent neki köszönhet, kezében akaratlan eszközzé fog válni. Várhatta ezt már csak azért is, mert Adolf, mint az egész család, vallásos volt; legidősebb testvére, Diether, tekintettel gyönge testalkatára szerzetessé lett, később trieri érsek. Feledte azonban az érsek, hogy Nassaui Adolfban egy azok közül emelkedett a birodalom élére, a kik az egyházfejedelmeknek; a rajnai tartománynak örökös harczokban a legveszedelmesebb ellenfelei voltak és félni lehetett attól, a mi be is következett, hogy Adolf éppen abban a körben fogja keresni és találja támaszát, a melyből kiemelkedett és ezekre támaszkodva akar minden befolyástól ment, igazi király lenni. Mindez előre jelezte, hogy ha Adolfban voltak is egyes kiváló, tiszteletre méltó vonások, de azért nem volt alkalmas a királyi koronára, a mint ezt a következmény igazolta is.

Megválasztatása a legkellemetlenebbül érintette Albertet, ki az első hír vétele után arra határozta magát, hogy fegyverrel beavatkozik; azonban a választó-fejedelmek kérésére, kik a bekövetkező zavaroktól méltán félhettek, eme tervéről lemondott, elismerte Adolfot királynak, kiszolgáltatta neki a birodalmi jelvényeket, sőt megjelent még Oppenheimban is, hogy Adolf kezéből a hűbérbirtokokat elfogadja.

Mikor Adolf biztosítva volt Albert részéről is, 1292 jun. 24-én Aachenben királylyá koronáztatott, a mely alkalommal megigérte, hogy a Rudolf által elrendelt általános békét az országban ő is fenn fogja tartani. Egyetértése azonban azokkal, kik a trónra emelték csakis eddig tartott, ez idő után az ellentétek szakadatlan sora keletkezett, melyek mindegyikének egy és ugyanaz volt a közös forrásuk: Adolf is belátta szükségét annak, hogy háza hatalmának alapját megvesse. De a mód, a melylyel ezt megvalósítani akarta, a jövőre nézve a legnagyobb aggodalommal töltötte el Németországot, mert a király birtokfoglalásában egy nagyobb szabású rablólovagnak mutatta be magát.

Legelőször is arra törekedett, hogy a Habsburgok ellenében magát biztosítsa, mit azzal akart elérni, hogy leányát Matildot Lajos birodalmi helynök Rudolf fiával eljegyezte és ezzel a Habsburgok leghűbb szövetségesét vonta részére, minek eredménye különösen akkor mutatkozott, mikor Lajos 1294 február 1-én elhalt s helyét Rudolf, Adolf veje foglalta el. E lépések a mainzi érseknek sehogy sem tetszettek, hát még a következők, a melyek kétségen kívül helyezték azt, hogy Adolf éppen nem eszköz a nagyravágyó érsek kezében. A mit előre jeleztünk, bekövetkezett. Uralmának támaszát azokban kereste, a kiknek köréből a trónra lépett. Pártfogásába vette korábbi társait, a kisebb herczegeket, grófokat és nemeseket; mindenben kedvezett a kölni érsek ellenségeinek, a brabanti herczegnek és a flandriai grófnak, Berg, Mark és Geldern urának; a rajnai nemzetségek közül számosakat, mint Katzenelnbogen grófot, Hessen őrgrófját, a frank Hohenlohet, mindenek fölött pedig a frank és svábföldön uralkodó hatalmas Hohenzollern családot törekedett megnyerni, mi neki sikerült is; részére vonta még a svábföldön Vilmost, Szt. Gallen apátját és Rudolfot, Konstanz püspökét. Mindezt tétlenül nézik a választó-fejedelmek, legfeljebb boszankodnak, tétlenül maga Albert is, a kinek hatalmi nimbusa fényéből vesztett ama háboruban, melyet Magyarország birtoklásáért megkezdett. A magyarok III. Endre királyuk vezetése alatt visszaverték seregét, magát Bécset is ostrom alá vették s mikor mindezekből arról győződött meg Albert, hogy Magyarország Ausztriánál sokkal hatalmasabb, sietett III. Endre királylyal békét kötni, majd szövetkezett vele, és mint egykor atyja, a magyarok segítségével megalapította háza hatalmát, hogy ő ugyane segítséggel a trónra léphessen. Erre azonban még várnia kellett.

Mindezen körülmények a legkedvezőbb alkalmat nyujtották Adolfnak, hogy tervét megvalósítsa. A választó-fejedelmek hallgattak; megválasztatásakor nem volt pápa, megerősíttetéséért igéretet nem kellett tennie és így bár szószegés révén, de teljes szabadsággal intézkedhetett. Thüringiára vetette szemét, a melynek uralkodó családjában a legszomorubb viszály uralkodott. Ugyanis Albert második házasságából született fia miatt első házasságából született fiait örökségükből ki akarta forgatni. Fiai azonban fegyvert fogtak az elvetemedett apa, ellen, győztek is és csak Rudolf császár közbenjárására tették le a fegyvert. A béke azonban nem következett be, a háboru újra heves lángra lobbant, mikor ez ügybe Adolf beavatkozott.

Ugyanis IV. Fülöp franczia király az által, hogy Burgundiára igényt emelt, megsértette Németország területét és így könnyű volt a francziákkal háboruban levő I. Eduárd angol királynak Nassaui Adolfot szövetségre birni azon föltétel alatt, hogy az angol király a hadiköltség födözésére százezer márkát fizet. Nassaui Adolf miután előlegkép 30 ezer márkát fölvett, valóban a francziáknak a háborut meg is izente; de még mielőtt ezt megindította volna, a pápa parancsára beszüntette. E pénzen most Alberttől megvette Thüringiát, a mi ellen azonban tiltakoztak Albert első házasságából született gyermekei, Diezmann és Frigyes. Mindezzel nem törődik Adolf, hanem a rablólovagokat és zsoldosait, a népsöpredékből alakult fegyvereseket küldi Thüringiára, a kik iszonyú nyomorba döntötték az országot (1294 szept.). Diezmann és Frigyes, támogatva alattvalóiktól, ellentálltak ugyan a fegyelmezetlen hadaknak, de a pusztítást megakadályozni nem tudták. Az 5 évig tartó harczban városokat, helységeket, számos kolostort pusztítottak el, raboltak ki és gyaláztak meg és mindezt a király nevében, sőt parancsára tették Soha a király nevét szemérmetlenebbül még meg nem gyalázták, soha ennyire nem élt vissza király jogával! A választó-fejedelmek, különösen az egyháziak, kik Nassaui Adolfot saját érdekük előmozdítására eszközül akarták fölhasználni, egy rablólovaghoz sem igen méltó eme eljárás hallatára belátták szükségét annak, hogy a trónváltozás mielőbb bekövetkezzék.

Habsburgi Albert a körülményeket ügyesen felhasználta a saját érdekében. Gazdag ajándékkal követeket küldött a mainzi érsekhez, maga meglátogatta Prágában a cseh királyt, érintkezésbe lépett a többi választó-fejedelemmel. A mainzi és a kölni érsekek különösen szivesen fogadták a tervet, mint a kik a legjobban csalódtak Nassaui Adolfban és a cseh, brandenburgi és a szász választókkal egyetemben készek voltak arra, hogy az országot ért gyalázat megszüntetése végett a szükséges trónváltoztatást végrehajtsák. E végből mindannyian találkoznak Prágában, a hol 1297 pünkösd napján Venczelt Gerhárd mainzi érsek királylyá koronázta, majd a következő év kezdetén Bécsben gyültek össze, hol a teendő lépésekben végleg megegyeztek.

Mindezeknél hatalmasabb támaszra tett szert Albert az által, hogy 1297 október havában második leányát, Ágnest feleségül adta III. Endre magyar királyhoz és ez által Magyarország hadi segélyét biztosította a maga számára. Az öt választó-fejedelmet számosan mások is követték Albert pártjára, ki végre még a pápát is meg akarta nyerni ügyének. Ajánlatát azonban VIII. Bonifácz pápa nem fogadta el, e helyett Nassaui Adolfot meghívta Rómába a császárkoronázásra, a mire azonban már nem került a sor.

Mindezek nem maradtak titokban Nassaui Adolf előtt sem, a ki készült is a komoly küzdelemre, melytől trónja, koronája függött. A választó-fejedelmek közül egyedül vejére, Rudolf pfalzgrófra számíthatott, (testvére, a trieri érsek, vajmi keveset nyomott a latba); de a közép- és alsóbb-nemesség és a városok pártján állottak s így oly erő fölött rendelkezett, a melylyel lehetett kilátása a győzelemre. Nem is csüggedt el.

Albert magához vonván a magyar segélysereget is, 1298 márczius havában megindult Ausztriából a svábföldre, innen Strassburgba, hova követte őt Adolf, utjában nem egy akadályt gördítvén Albert elé. Míg ez előkészületek a döntő küzdelemre végbementek, a választó-fejedelmek Rudolf pfalzi és a trieri érsek kivételével, tehát öten, összegyültek Gerhárd mainzi érseknél, a ki azonban mindaddig nem merte az elhatározó lépést megtenni, míg erre Albert fegyverszerencséje fel nem bátorítja, és csakis arra szólította fel Adolfot, hogy a közte és Albert között felmerült viszály elintézése végett a lovagi törvényszék előtt jelenjék meg. Ellenben Albert mindaddig nem akart döntő ütközetbe bocsátkozni, míg a választófejedelmek nem nyilatkoznak. Végre is arra kellett magát határoznia, hogy Mainz alá menjen és serege által biztosítsa a Mainzban összegyülteket, a mi sikerült is, mi által bizonyságát nyújtotta annak, hogy hadvezéri képességben Adolfot felülmulja. Most már nem habozott az érsek, hanem miután Adolfot vádolta elmaradása miatt, a thüringiai háboru kegyetlenségével, hogy ellensége az egyháznak és a papságnak, hogy a közbékét megzavarta, a fejedelmeket jogaikban megrövidítette, megrontásukra törekedett: ezért a választófejedelmek őt, mint a trónra méltatlant, a tróntól megfosztják és Habsburgi Albertet királylyá kiáltják ki (jun. 23).

Kétségtelen, hogy ez itéletnek nem volt más jelentősége, mint az, hogy az uralkodónak kötelessége a választó-fejedelmek megegyezését minden dologban kikérni, velök egyetértve, de mindig javukra, soha sem hátrányukra lenni a birodalom kormányzásában. Ha pedig ez új elvet törvényerőre emelik, akkor a birodalom egyeduralmi kormányformája is megszünik és ennek helyét a hét választófejedelem által kormányzott oligarchikus köztársasági kormányforma váltja fel.

Ki merte volna azonban akkor azt állítani, hogy e nagy változás Albert királyságával be is fog következni. Csak egy volt bizonyos, hogy nem az új, most kihirdetett és a régi kormányrendszer, hanem a két király között kell a fegyvernek dönteni. Hosszas polgárharcz fenyegette ismét Németországot; de a döntés sokkal hamarabb bekövetkezett, mint azt valaki is remélte volna. Nassaui Adolf, ki mindig attól tartott, hogy ellenfele a döntő ütközet elől magát kivonja, ezért a Rajna mellett felfelé vonuló Albert után siet és be sem várva az utban levő városi hadakat, ütközetre kényszeríti. Göllheim falunál, nem messze Wormstól, ama völgyben, a melyen keresztül a régi római ut Kaiserslauternből Wormsba vezet, vívatott a döntő ütközet, a melyben Nassaui Adolf csatát és életét vesztette (1298. jul. 2). Szerencsétlen vége elnémította a gyülöletet, halála általános részvétet keltett, maga a mainzi érsek is könnyeket hullatott szerencsétlen rokona fölött; azok pedig, kik a halál után is hívek maradtak hozzá, arra kérték Albertet, engedné meg, hogy a királyi sírboltban temessék el; ezt azonban Albert megtagadta, mert megfosztották a királyságtól. A holttestet tehát a szomszédos Rosenthal női kolostorban temették el, hova számosan, maga Albert is elkisérte a hullát.

Csak ezután került a sor a királyválasztásra. Az előzmények után a mainzi érsek még nem is vonakodhatott attól, hogy Albert királylyá választassék; minden, a mit tehetett, csupán az volt, hogy eléje terjesztette ugyanazokat a feltételeket, melyeket Nassaui Adolf elfogadott. Minden habozás nélkül ezeket elfogadta Albert is, mire jul. 27-én Frankfurtban királylyá választatott és a következő hóban (aug. 25) Aachenben királylyá koronáztatott (1298–1308). És a választó-fejdelmek, a kik Nassaui Adolf megválasztásánál még arra törekedtek, hogy a királyság ne legyen egy hatalmas háznak függeléke, hanem önmagában létezzék, Adolf bukásával ez elvet is eltemették. Majdnem ugyanazok a választók, a kik azért állítottak a birodalom élére egy hatalom nélkülit, hogy egy új rendnek vessék meg az alapját, most a leghatalmasabbnak adták át a koronát, a ki tudatosan, határozottan és nagy erővel fogja családjának érdekeit szolgálni.

Albert azonnal erős kezekkel ragadta meg a kormány gyeplőjét. Határozott tervvel, körültekintéssel és akaraterővel lépett a trónra, ezzel szelidítette meg az ellenzéket és nem sokára oly eredményeket ért el, a melyek az egyeduralmat népszerűvé is tették és ezek után azt remélték tőle, hogy ugyanazon útra vezeti a birodalmat, a melyen Angolország, még inkább Francziaország haladt, a melyen a nemzeti intézmények kifejlesztésével a nemzeti királyságot fogja megalapítani. Hogy ez még sem következett be, ezt annak kell betudni, hogy Albert még atyjánál is jobban törekedett háza hatalmát emelni és a trónöröklés rendezetlenségénél fogva az annyi részre osztott Németországban a nemzeti állam kifejtését családja érdekével összeegyeztethetőnek nem hitte.

VIII. Bonifácz pápa megtagadta elismertetését és képtelennek nyilvánította őt a kormányra, mert urát áruló módon megölte, mert neje az istentől elátkozott Hohenstauf családjából származott. Ez azonban nem akadályozta egy perczre sem abban, hogy a megkezdett úton tovább haladjon. Míg egyrészt a pápa eme nyilatkozatára azzal felelt, hogy neki, mint törvényesen megválasztott német királynak nincs szüksége a pápa megerősítésére; másrészt, hogy a pápa eme magatartása újabb ellenségeket ne szerezhessen, erélyesen lépett föl azok ellen, a kik még mindég daczoltak vele. Theobaldot, Elsass őrgrófját, váratlanul intézett hadjáratban leveri, a frank városokban kitört véres zsidóüldözést erélyes föllépése által megszünteti, november 16-ára Nürnbergbe összehívja a birodalmi gyűlést, a melyen Erzsébet feleségét megkoronáztatja, elsőszülött fiát, Rudolfot, osztrák herczeggé nevezi ki és neki, valamint Frigyes és Lipót fiainak Ausztria, Stájerország, Krajna, a szláv Mark és Portenaut birodalmi hűbérül ajándékozza, végre általános békét hirdet.

Ilykép biztosítván családját az öröklött birtokban, a külviszonyokra fordítja figyelmét. Összeköttetésbe lép IV. Fülöp franczia királylyal, ki a papság megadóztatása miatt a pápával meghasonlott s miután vele Strassburgban, majd 1299. év végén a lotharingiai Vaucouleursban találkozott, egymással szövetkeztek, mit megerősített a házassági kötelék, a mely szerint Albert fia, Rudolf, eljegyezte magának Fülöp nővérét, Blankát és Fülöp egyik fia feleségül fogja venni Albert egyik leányát. De ugyanekkor, mikor e hatásában messze kiterjedő szövetséget hozott létre, bomlott meg a választófejedelmekkel az eddig is ingatag alapon álló jó egyetértés, minek oka Fülöpnek ama követelése volt, hogy leendő veje ne egyedüli ura legyen az osztrák örökös tartományoknak, hanem mihelyt Albert elnyeri a császári trónt, igérjék meg a választó-fejedelmek, hogy fiát, Rudolfot római királylyá fogják megválasztani és ő bírja Arelat királyságát. E terv ellen azonban azonnal tiltakozott a mainzi érsek, a ki kinyilvánította, hogy sohasem fog beleegyezni, hogy az uralkodó életében az utód megválasztassék. A fejedelmek pedig szemére vetették Albertnek engedékenységét a franczia királylyal szemben, mikor birodalmi birtokról volt szó.

Gerhard mainzi érsek fellépése megindította a királyellenes mozgalmat. Az egyházfejedelmekhez csatlakozik még II. Venczel cseh király és számosan mások, a kik a római szék pártfogásában bizakodva, már Albert trónfosztásáról álmodoztak és 1300-ban Heimbachban valóságos szövetséget kötöttek ellene, «a ki magát német királynak nevezi». Azonban Albertben emberökre találtak, a ki azonnal oly intézkedéseket tett, a melyek alapjában támadták meg ellenei hatalmát. Hogy magának a polgárság támogatását biztosítsa, megsemmisítette ama rendeletet, mely a városi lakosság számát korlátozta vagy azt nehezítette; megengedte a külvárosi polgároknak a város kötelékébe való fölvételét. Megsemmisítette mindama vámokat, melyeket a fejedelmek a Rajnán az utolsó évtizedek alatt életbe léptettek, miáltal azok legnagyobb jövedelmi forrásukat vesztették el; de ezzel egyszersmind a kereskedést is felszabadította. Szövetkezett még a rajnai nemességgel is, mely e szövetség segítségével mindama szabadságát visszanyerni remélte, a mitől a fejedelmek megfosztották. Mindez intézkedése által hatalmas hadseregre tett szert, a melylyel egymásután leverte pfalzi Ruprechtet, az egyházi választó-fejedelmeket.

Míg Albert hatalmát így birodalmában megszilárdította, az alatt VIII. Bonifácz pápa azzal, hogy Franczia- és Angolország között békebirónak lépett föl, a legnehezebb helyzetbe jutott. Ily körülmények között reá nézve kivánatos volt, hogy legalább Alberttel kibéküljön. A német király örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy kibéküljön a pápával és ezzel ellenfeleit a birodalomban a legnagyobb támasztól foszsza meg. Ezt azonban csak nagy áldozat árán nyerte el. A pápa elismerte őt királynak, minden idegen fejedelemmel szemben való kötelezettség alól fölmentette; de ennek fejében meg kellett igérnie, hogy a pápát elismeri hűbérurának; kötelezi magát, hogy a pápa parancsára ennek bármely ellensége ellen fegyvert fog; megigéri, hogy Hohenstauf Erzsébet felesége gyermekei közől senkit római királylyá meg nem választat, hacsak a pápa meg nem engedi. Mindeme engedmények fejében remélte Albert, hogy a pápa a trónt örökösnek fogja nyilvánítani; de a mielőtt ez bekövetkezett volna, VIII. Bonifácz pápa a franczia párt hatalmába esett, majd meghalt.

Ez után a szerencsétlenségek egész sora üldözte: Meissen és Thüringiába küldött seregét visszaverték; III. Venczel cseh király halála után Rudolf fiát akarta a cseh trónra emelni, a mi ellen azonban a csehek hangosan tiltakoztak és kimondták, hogy nem fognak a Habsburg-házból királyt választani; végre Svájcz őskantonjai is fölmondták az engedelmességet. 1308 tavaszán a sváb földön tartózkodott Albert, hogy minde bajokkal szemben a szükséges intézkedéseket megtegye, mikor Windischnél, a Reusz partján unokaöcscse János, kinek örökét visszatartotta, meggyilkolta. Haláláért borzasztó boszút állott a gyilkosokon és hozzátartozóikon fia Lipót, özvegye Erzsébet és Ágnes leánya, az özvegy magyar királyné. A gyilkos elmenekült s mint szerzetes fejezte be bűnbánó életét: de társai, a bűn elősegítői, barátai, rokonai, vagy ezeren áldozatul estek. Azon a helyen, hol Albertet meggyilkolták, kolostort építettek, a hol Ágnes királyné élete hátralévő napjait töltötte.

Albert császár halálának híre nem keltett fájdalmat sem Németországban, még kevésbbé Svájczban, sőt ellenkezőleg a fejedelmek örültek annak, hogy ujabb választás elé kerültek, a mikor biztosíthatják a magok számára a birodalom kormányába azt a befolyást, a mit a két elhalt császárnál hiába kiséreltek meg. S ha az előzmények után itélve az új uralkodó sem számíthatott nyugalmas napokra, azért mégis elegen voltak, a kik a trónra vágyódtak. Albert fia, Szép Frigyes ugyan számított a trónra, de úgy fiatalsága, mint atyja kormánya kizárta ennek még lehetőségét is. Brandenburg és Württemberg fejedelmei is óhajtották; de sikerre ezek sem számíthattak. Mindezeknél nagyobb nyomatékkal lépett fel IV. Fülöp franczia király testvére, Valois Károly érdekében, már csak azért is, mert Francziaország, a pápaság legyőzője, ez idő szerint Európa irányadó hatalmassággá lett. E terv azonban a legjobban V. Kelemen pápát rémítette meg, a ki a két nagy birodalom egyesítésétől mi jót sem várhatott az egyházra nézve és azért, ha a franczia befolyás alatt kényszerítve volt is Valois Károly jelöltségét pártfogolni, titokban mindent megtett e terv megvalósulása ellen. Így tehát a pápa eme magatartása folytán Valois Károlynak a választófejedelmek között csak egy híve volt, Henrik kölni érsek.

Kiváló szelleme, államférfiúi képességénél fogva e választásnál elsőrendű tényezővé vált Balduin trieri érsek, legifjabb fia a woringeni csatában elesett Luxemburgi Henrik grófnak, a ki Albert szerencsétlen halála után azonnal arra határozta magát, hogy testvérét, Henriket fogja a trónra emelni és e tervnek megnyerte Aspelt Péter mainzi érseket is. De mert a jelentkezők nagy száma és IV. Fülöp érdeklődése miatt attól lehetett tartani, hogy kettős királyválasztásra kerül a sor, ezért 1308 okt. havában a Bonnban összegyűlt pfalz, szász és brandenburgi választó-fejedelmek abban egyeztek meg, hogy királynak elfogadják azt, kit az egyházi választófejdelmek ajánlani fognak. E határozat folytán a három érsek 1308 nov. 22-én Rhenseben tartott összejövetelükön egyhangúlag Luxemburgi Henriket jelölték ki a királyságra, a kit nov. 27-én Frankfurtban a szokásos formák között a választó-fejedelmek királylyá meg is választottak és 1309 jan. 6-án Aachenban királylyá is koronáztak (1308–1313), a ki, mint VII. Henrik, uralmát azzal kezdte meg, hogy eltörölte Albertnek a rajnai vámok megszüntetését kimondó rendeletét, a mit az egyházi választók tőle előre megköveteltek, a mi ára volt annak, hogy az eddig úgyszólván névtelen gróf a trónt elnyerte.

A mi VII. Henrik személyét illeti, kétségtelen, birt oly tulajdonságokkal, a melyek a bizalmat neki megszerezték. Szép, lovagias hajlamú férfi volt, élénk, nemes szellemmel, a legszebb férfikorban, a kit lelkesített a letünt császári kor nagysága; kifogástalan volt családi élete és így minden megvolt benne, a mi a nagy tömeg rokonszenvét számára megszerezte; de nem volt meg benne az, mi a nemzeti törekvések sikerét biztosíthatta volna: az igazi német gondolkozás és érzés. Grófsága a német-franczia határ mentében terült el, alattvalói épp úgy, mint ő, vallon eredetüknek megfelelően, ha németek voltak is, de érzésre, gondolkozásra, nyelvre nézve francziák és így azt, a mi Németországnak első sorban szükséges volt, minden lovagiassága mellett sem tudta sem megérteni, sem magáévá tenni. Sőt éppen azért, mert a lovagiasság eszményének hatása alatt állott, nem tudta megérteni a változott viszonyokat, nem tudta méltányolni a városi osztály törekvését. Ez volt oka annak, hogy mikor VII. Henrik regényes, lovagias hajlamokkal eltelve, a német császárság letünt fénye és varázsa által elbűvölve még egyszer megkísérlé a császárságot a középkor fölfogása szerint megújítani, mikor birája akart lenni a pártoknak és feje az egész keresztyénségnek, ekkor már elvesztette lábai alól a talajt és bukása kikerülhetetlenné vált. És ennek daczára a sors mégis úgy hozta magával, hogy a ki a császárság fényétől elkábítva a legkevésbbé törekedett arra, hogy házának hatalmát megalapítsa, minden nehézség nélkül családját hatalmassá tegye. Megemlékeztünk arról, hogy Csehországban Habsburg-ellenes szellem kapott lábra, a melynek lelke Henrik Karinthia herczege volt, ugyanannak a Meinhardnak fia, ki Rudolftól nyerte a tartományt, a ki remélte, hogy felesége, Anna, III. Venczel nővére keze révén a cseh királyságot is elnyeri. De mert a Habsburg-ház Albert halála után sem mondott le a reményről, a csehek VII. Henrik védelmét kérték ki és így történt az a megegyezés, hogy Henrik János fia feleségül veszi Venczel nővérét, Erzsébetet és kezével elnyeri Csehország koronáját, a melyet aztán a Luxemburgok egy évszázadon keresztül birtak. Így a német történelem súlypontja a keleti tartományokra ment át és jó vagy balsorsa a következő századokban a Luxemburg, Habsburg és Wittelsbach családok békés vagy ellenséges viszonyától függött.

Luxemburgi János cseh király aranypénze.
Nagyon ritka. Az előlap körirata: + JOHANNES + DEI + GRA(TIA) + BOEMIORUM + REX. A mezőn a király, koronásan, pánczélban; jobbjában a kard, balja a paizson pihen. Eredeti nagyság. Berlinben, a királyi éremgyűjteményben.

Ezután VII. Henrik Olaszországba ment, mely kezdettől fogva politikai czéljának középpontja volt. Hogy teljesen szabad tere legyen, nemcsak lemondott a birodalom támogatásáról, hanem még IV. Fülöp franczia királylyal is békét kötött, átadván neki a birodalom régi, de a francziáktól jogtalanul elfoglalt birtokokat, Burgundot és Lyont; V. Kelemen pápával pedig császárrá koronáztatása iránt megegyezett. Ez eljárása azonban fényesen igazolta azt, hogy a helyzetet nem ismerte föl; mert Fülöp azért korántsem akarta föláldozni a rokon nápolyi udvart, a melynek legfőbb törekvése volt, hogy a félszigetről a németek minden befolyását kiszorítsa; V. Kelemen pápának megegyezése sem volt oly értékes, mint a milyennek gondolta.

A Hohenstaufok bukása után Olaszország a féktelen pártvillongásnak vált szinhelyévé. Még mindig a guelf és ghibellin párt állt egymással szemben, pedig ez elnevezés eredeti jelentőségét már rég elvesztette. Mégis mikor hírét vették VII. Henrik közeledésének, mindegyik fél reménynyel tekintett feléje, mert tőle azt várták, hogy hozzájok csatlakozik és velök az ellenpártot meg fogja semmisíteni. Csak kevesen voltak, a kik a császárt nem pártembernek, hanem mindnyájok uralkodójának tekintették, mint a nagy firenzei költő, Dante, ki Henriket a szétszaggatott Italia megváltója gyanánt üdvözölte. Nem a birodalmi hadsereg élén, hanem azokkal, kik e regényes útra hozzácsatlakoztak, 1310 őszén a Genfi tótól kiindulva a Mont Cenisen keresztül vonult Olaszországba, hol hozzácsatlakoztak a guelf- és a ghibellinek követei, hogy kikémleljék, megtudják, melyik párt számíthat reá. Mindkettő csalódottnak hitte magát, midőn azt látta, hogy Henrik középállást foglal el közöttük, mindkettőnek ura akar lenni, létrehozván közöttök a békét és megegyezést.

VII. Henrik lovagjainak harcza Milanóban.
A Balduini Trevirensis codex miniaturje. A középen Hombergi Werner gróf, egy ellenfél sisakját áthasítva. A háttérben jobbra Gundolfingen Konrád, a német lovagrend komthurja (fekete kereszt ezüst mezőben). A küzdők teljes lovagi díszsak Lützelburgi Walram visel kalapot a fejére borított védő köpeny fölött.

VII. Henriket, visszatérőben a császári koronázásról, egy zsidó követség privilegiumaik megerősítésére kéri.

Kezdetben még csak ment. Ünnepélyesen bevonult Milanóba, hol magát karácsony ünnepén olasz királylyá koronáztatta és Visconti Tádét helytartójává kinevezte. A felsőolaszországi városoktól szigorúan behajtotta a köteles adókat, keményen megfenyítette a bresciai és cremonai köztársasági érzelmű polgárokat és Lombardia kormányára császári biztosokat nevezett ki a ghibellin nemesek közől. Majd Pisába ment, hol a ghibellin érzelműek határtalan lelkesedéssel fogadták, mert azt hitték, hogy Henrik velök tart. De éppen ez a körülmény tettre készteti a guelfeket és bátorítva ama veszteség által, melyet a szokatlan éghajlat okozta dögvész a császári seregben okozott, fegyvert fognak. A nápolyi király és a büszke Firenze áll a császár-ellenes mozgalom élére, melyet a császári biztosok miatt elégedetlen lombard városok is erősítenek. Végre V. Kelemen pápa és Francziaország is Henrik ellen nyilatkozott, úgy hogy koronáztatását csak fegyverrel tudta kierőszakolni és a pápai legatusok nem Péter templomában, mely elleneinek hatalmában volt, hanem a laterani egyházban tették fejére (1312 jun. 29) a koronát. Mindeme körülmények erélyesebb föllépésre késztetik őt s ezért míg egyrészről szövetkezik Sziczilia királyával, másrészt 1313 tavaszán Pisában gyűlést tart, a mely elé megidézi a nápolyi királyt, a ki természetesen nem jelent meg, sőt feleletkép szorosabban szövetkezik a guelf-érzelmű városokkal. Ezért Henrik, bár ekkor már maga is a szokatlan éghajlat hatása alatt betegeskedett, mellőzve mindent, erélyesen készült a küzdelemre s bár csak a maga és a ghibellinek erejére számíthatott, mégis bizott a győzelemben. A veszedelmek azonban mind magasabban torlódtak feje fölött. V. Kelemen pápa a franczia királytól kényszerítve, azért, mert Szt. Péter országát fegyverrel megtámadta, kiközösítette az egyházból. Mégsem ez verte le a lábáról, hanem a betegség. Nem törődve magával, 1313 augusztus havában seregét gyors menetben Róma ellen akarta vezetni, de Sienánál kudarczot szenved. Seregét azonban újra összeszedi, de őt leveri lábáról a láz és Buonconventoban aug. 24-én elhalt. Serege gyászolva kísérte császára holttestét Pisába és az ottani Campo Santoban temették el. A guelfek ujongó örömmel fogadták a halálhírt, a ghibellinek bánata határtalan gyűlöletre változott, mi a megujult harczot még kegyetlenebbé tette; Németországban pedig a megürült trón körül hosszas polgárháború dúlt, melyből annyi szerencsétlenség és megalázás származott.

VII. Henrik császár síremléke a pisai Campo Santóban.
Felirata uj.

VII. Henrik halála után a német birodalomban bekövetkezett az, mitől a választó-fejedelmek a megelőző négy választáskor tartottak, a kettős királyválasztás. Mintha Péter mainzi érseknek csökkent volna befolyása, Balduin trieri érsek kiváló szellemében és államférfiui képességében már nem biztak volna, már csak a brandenburgi és a cseh választóval tudtak megegyezni, kikkel szemben II. Henrik kölni érsekkel élén a pfalzi és a szász választó-fejedelmek ellenzéket képeztek. Nem is gondoltak többé már arra, hogy egymást meggyőzzék, hanem az többségére, ez erejére hivatkozva, mindketten megejtették a királyválasztást és a bajor párt a mainzi érsekkel élén Bajor Lajost (1314–1347), a Habsburg-párt a kölni érsekkel élén Szép Frigyest (1314–1330) választotta királylyá, azt Aachenben, ezt Bonnban királylyá is koronázták. Föntebb (51–55. oldal) leírtuk, mint fejeződött be a nyolcz éves polgárháború, leírtuk XXII. János pápa beavatkozását, mint keltek ki a pápa ezen beavatkozása ellen a tudós minoriták, mennyit használt Bajor Lajosnak a minorita V. Miklós pápa; de leírtuk azt is, hogy az idegen hatalom érdekeit előmozdító pápa túlkapásai ellen mint tiltakoztak Rhenseben a választó-fejedelmek és ugyancsak Rhenseben hat évvel később (1344) a választó-fejedelmek Lajosnak is tudomására hozták, hogy kormányával éppen nincsenek megelégedve; mikor pedig ez sem használt, 1346 julius 11-én Morvaország herczegét IV. Károly néven királylyá választották. Lajos azonban a nemzet többségétől segítve győzedelmeskedett Károly fölött; mielőtt azonban a győzelmet kiaknázhatta volna, 1347 okt. 11-én váratlanul elhalt. A bajor párt ekkor Schwarzburgi Günthert választotta ellenkirálylyá, kinek rövid uralkodása után († 1349) IV. Károlyt általánosan elismerték királynak.

IV. Károly (1347–1378) a luxemburgi ház sarja kiváló szellemi tehetségekkel volt megáldva, kinek uralkodásához nagy reményeket fűztek, a melyek azonban nem teljesedtek be. Jellemére, egész uralkodására döntő befolyással volt eddigi élete. Mint gyermeket atyja puszta gyanuból elzáratta anyjával együtt azért, mert őket a cseh nép sokkal jobban szerette, mint a pazarló János királyt. Ugyanezen okból küldte atyja Francziaországba, hol mint VI. Fülöp király leányának jegyese, az udvarnál a pápai befolyás alatt nevelkedett és ez idő alatt szorgalmasan látogatta a Sorbonne egyetemet. Bár itt kora ismereteit elsajátította, öt nyelvet beszélt, a hittudományban, a jogban és történelemben, a kormányzásban nagy jártasságot szerzett, szerette a művészetet; de mindez nem nemesítette meg szívét, mely soha sem tudott eszményi czélokért lelkesedni. Magát a császárságot is üres czímnek tartotta, melyet önző czéljainak megvalósítására használt fel. Majdnem gyermek volt, mikor a politika terére lépett; 16 éves korában atyja után átvette Itáliában a Lajos császártól atyjára ruházott kormányzóságot, hol a bonyolult és nehéz körülmények között úgy államférfiúi, mint hadvezéri képességének tanujelét adta, a hol kiváló műveltsége megszerezte számára Petrarca és Boccaccio tiszteletét. Az olasz műveltség is nagy hatást gyakorolt reá, mely benne a franczia és cseh szellemmel egyesült és így ezek együttesen alakították ki jellemét a nélkül, hogy erre a német szellem nagyobb befolyást gyakorolt volna. Így ő első fejedelmi képviselője volt ama nemzetközi, majdnem világpolgári jellemeknek a milyeneket a renaissance később annyit teremtett.

Mikor János király belátta, hogy Olaszországban lehetetlen tovább magát fentartani, fiát haza hívta, átadta neki Morvaországot és e mellett a legfőbb hatalmat Csehországban. Mindkét ország János király gyakori távolléte és könnyelműsége folytán a legszomorúbb helyzetben volt, és nagy szüksége volt Károly körültekintő, erélyes kormányára. «Mikor én Csehországba jöttem – így írja le a helyzetet maga Károly önéletrajzában – oly sülyedésben találtam a királyságot, hogy nem volt egy királyi kastély, egy korona-birtok, mely nem lett volna zálogban. Az ország bárói nagyobb részt kegyetlen zsarnokokká lettek, a kik éppen nem féltek a királytól, minthogy ennek hatalmát, birtokát magok között szétosztották.» Nem minden alap nélkül mondta I. Miksa császár IV. Károlyról, hogy Csehországnak atyja, Németországnak pedig mostoha atyja volt, mert valóban igen szerette öröklött országait és szeretet nélkül, bármi tehetséggel rendelkezett volna, azt, mit érte tett megtenni nem tudta volna. Okossággal, ügyességgel – ha kellett, erős kézzel – vezette a kormányt s a főurak, kik előbb daczoltak a királyi hatalommal, nem sokára meghajoltak erős akarata előtt; rendet hozott be, ez maga után vonta a jólétet, mi mindennél alkalmasabb eszköz volt arra, hogy alattvalói szeretetét megszerezze.

Törekedett arra, hogy a tudomány és művészet is otthonra találjon országában. Petrarca és Boccaccio iránt tanusított tisztelete bizonyította azt, hogy a tudósokat, költőket mennyire becsüli. És valóban a cseh történetírók benne bőkezű pártfogóra találtak. VI. Kelemen pápa, ki egykor nevelője volt Károlynak, a pápai széken is atyai szeretettel viseltetett iránta és kérésére megtette még azt is, hogy a prágai püspökséget a mainzi érsekség hatalma alól függetlenítette és érsekségre emelvén, a cseh-morva egyház fejévé tette (1344 ápr. 30). Az új, független egyháznak első érseke Ernő lett a ki 1347 szept. 2-án leírhatatlan fény és pompa kiséretében Károlyt és feleségét, Valois Blankát megkoronázta, a mi a legjobban igazolta azt, hogy a cseh királyság a mainzi egyháztartománytól függetlenné lett. Eme tulajdonságainak köszönhette Károly, hogy Bajor Lajos halála után nemsokára általánosan királynak ismerték el. De mikor Németország kiváló tehetségeit és erényeit általános elismerés által megtisztelte, bizonyosan remélte, hogy ezekből a birodalomra is sok jó fog háromolni. Ez azonban nem következett be, és éppen ez lehetett oka annak, hogy később – mint látni fogjuk – Károlyt a tróntól megfosztani akarták. Mindent, mit a birodalom segélyével megszerezhetett öröklött országának, megszerezte; de Németországot magára hagyta, ügyeibe is csak akkor avatkozott bele, ha ezekből Csehországra valami hasznosat tudott megszerezni. Pedig már uralkodása kezdetén ugyancsak lett volna alkalma arra, hogy ha nem is többet, de legalább annyit, mennyit uralkodói kötelessége tőle megkövetelt, megtegyen birodalmáért; de ezt is elmulasztotta akkor, mikor keletről a genovai hajók behurczolták Németországba azt a borzasztó ragályos betegséget, a melyet «fekete halálnak» neveztek el. Ezeren és ezeren vesztek el, rang-, kor-, nemkülönbség nélkül Európa minden részében, különösen Németországban. Azt írják a régiek, hogy e borzasztó betegség három év alatt Európában 25 millió embert döntött a sírba. Némely helyeken a népességnek kétharmada pusztult el; de voltak oly helyek is, a melyek teljesen néptelenekké váltak. E borzasztó betegség, a mely ellen védekezni éppen nem tudtak, kezdetben oly rémületet idézett elő, hogy ennek tartama alatt a legképtelenebb hír is hitelre talált és vadállattá tette az embert. Igy először az a hír kelt szárnyra, hogy a zsidók megmérgezték a kutakat és a betegség ebből származik. Erre a földühödött nép a zsidókra tör, ezeket ezrével pusztítja el, házaikat felgyújtja. Azt írják, hogy Mainzban 12,000, Strassburgban 2000-t öltek le, nem kevesebbet Basel és Bernben, házaikat felgyújtották. És ez így ment tovább az egész birodalomban, Európa többi országaiban is. Mikor pedig ez sem használt, az emberek tobzódásnak adták át magokat; mások pedig magokba szálltak és vallási buzgóságukban ragadtattak a szélsőségekre.

A cseh korona.
IV. Károly rendeletére készült 1307; homloköve négy darab; felső szélén négy ódon liliommal ékítve; két abroncs fut össze a középen, rajta a máltai kereszt (8 cm. magas). Az egész drágakövekkel és gyöngyökkel gazdagon diszítve.

A prágai egyetem pecsétje.
Alapíttatott 1348. IV. Károly az egyetem védszentje, szent Wenczel előtt térdepelve, átnyujtja neki az alapító okmányt.

Mindez hidegen hagyta IV. Károlyt, ki a veszedelmek e napjaiban is Csehország emeléséről és háza hatalmának növeléséről gondoskodott. Nem is más, hanem ez bírta arra, hogy a császári korona elnyerése végett a szükséges lépéseket megtegye. Nem vezette a Hohenstaufok nagy eszméje, nem akart sem a pápával, sem Francziaországgal ellentétbe jutni, neki csupán csak a császári czím kellett, hogy a német birodalom igazi fejének ismerjék el. Petrarcának szavai, ki őt, úgy, mint egykor Dante VII. Henriket, üdvözölte és arra serkentette, hogy a római császárságot újítsa meg, reá mi hatást nem gyakoroltak. 1355 április 5-én tették fejére a bibornokok a császári koronát: de még az nap, VI. Incze pápa kivánságának megfelelően, odahagyta az örök várost. Ezen útjában a császári méltóságnak még árnyképét is megsemmisítette az által, hogy a fejedelmeknek és a városoknak eladta a fejedelmi jogokat. Ettől kezdve meg is szünt a guelfek és a ghibellinek közötti harcz, e helyett a fejedelmek és városok harczoltak egymás ellen, hogy egymás rovására hatalmukat növeljék. S most már nem is a polgárok mérték össze fegyvereiket, hanem, mint a görög és a római szabadság bukásakor, zsoldosokat tartottak, a kiknek vezérei közül nem egy urává lett ama városnak vagy tartománynak, a melynek megvédelmezésére korábban zsoldért vállalkozott.

De nemcsak Olaszországot hagyta sorsára, a birodalomnak is hátrányára volt az által, hogy Burgundiát átengedte Francziaországnak, a császári felségjogokat elpocsékolta, csakhogy bírvágyát kielégíthesse. Az egyes fejedelmek rangját felemelte, a birodalmi városoknak jogokat és kiváltságokat pénzért adott, a birodalmi javakat a maga és barátai számára lefoglalta, és végre alattvalóinak pénzért nemesi levelet adományozott; házának pedig megszerezte Brandenburgot, Sziléziát, Lausitzot és Felső-Pfalzot és így a Dunától a Balti-tengerig minden német és szláv tartomány hatalma alá került.

De a mennyire elhanyagolta a birodalom ügyeit, annyira szívén hordozta öröklött országainak érdekeit. Intézkedései folytán népe a béke minden áldásában részesült. A földmívelés felvirágzott; falvakat és városokat alapított a német betelepülők számára, kik népét a művelődésben és polgáriasodásban elősegítették; az ipart pártolta, idegen művészeket és iparosokat hívott az országba, a kereskedelem előmozdítására pedig jó útakat és hídakat készíttetett. Királysága fővárosában, Prágában a Moldván szép kőhídat, templomokat, díszes középületeket és királyi palotát (Karlstein) épített, miben a cseh főnemesség is követte példáját; és végre 1348 ápr. 7-én, miután a pápa engedélyét megnyerte, a párisi egyetem mintájára a prágai egyetemnek vetette meg alapját, az első német egyetemnek, a melyet csakhamar 5–7 ezer tanuló látogatott. Megszüntette az isten-itéletet s az igazság kiszolgáltatására a Bartolus jogtudós által írt törvénykönyvet léptette életbe. Ezen intézkedései által Prágát széppé, az egyetem alapítása által a scholastikus tudományosság tekintetében Németországnak és a szláv Keletnek középpontjává, tette, a mi mind méltóan képviselte a jólét és gazdagságra emelkedett királyságot.

A császári koronázásról visszatérve, mégis arra határozta magát IV. Károly, hogy a birodalom bajait rendezi. Először ekkor is Csehországra gondolt s csak azután, hogy 1355 szept. Prágában tartott gyűlésen «Majestas Carolina» törvénykönyvét a rendekkel elfogadtatta, a nürnbergi birodalmi gyűlésre ment, a melyen az egyházi és világi urak és a városok képviselői nagy számban megjelentek. Itt és később Metzben tartott gyűlésen (1355 nov. – 1356 jan. 10.) hozták ama nevezetes alaptörvényt, mely «arany bullának» neveztetik, a melyben szabályozták a királyválasztást és koronázást, megállapították a választó-fejedelmek állását és jogát a birodalomban, hogy a jövőben sem kettős választás, sem trónvillongás be ne következzék. Igaz, hogy az arany bulla új jogokat nem tartalmaz, ennélfogva az alkotmányban fejlődést nem jelez; de azért mégis nagy, alaptörvény jelentőségével bír, mert a rhensei határozaton alapszik és többé már nem is vitatható azon elvet mondja ki, hogy a német korona fölött egyedül a választó-fejedelmek rendelkeznek és a kit a választó-fejedelmek megválasztanak, az nem szorul semmiféle hatalom megerősítésére.

IV. Károly császár szobra.
Berlinben a királyi muzeumban.

A következő nevezetesebb pontokat foglalta magában az arany bulla: a trón megüresedése után egy hónapon belül tartozik a mainzi érsek a választó-fejedelmeket a három hó alatt megtartandó választásra a majnai Frankfurtba meghívni. A megjelentek ünnepélyes esküt tesznek, hogy mindentől eltekintve a legméltóbbat fogják választani és a választás helyét előbb el nem hagyják, míg egy a szavazatok többségét el nem nyerte. A ki a legtöbb szavazatot kapta, az ép oly érvényesen választatott meg, mintha mindannyian reá szavaztak volna. Ha a mainzi érsek az összehívást elmulasztaná, ugyanannyi idő alatt a választó-fejedelmek maguktól jőjjenek össze. A választók szavazata a következő sorrendben adassék le: a mainzi, trieri, kölni érsekek, a cseh király, a rajnai pfalzgróf; a szász herczeg (Wittenberg) és a brandenburgi őrgróf. A választótartományokat, a melyektől a választói jog elválaszthatatlan, és a melyekkel a régi időtől fogva a világi főméltóságok (asztalnok, pohárnok, udvarmester, kamarás) össze vannak kötve, osztatlanul mindég az elsőszülött figyermek örökli; a betöltött 18 év kivántatik meg a választói méltóság elfoglalásához. A választó-fejedelmek saját tartományaikban és saját alattvalóik fölött a legfőbb bírói jogot gyakorolják (privilegium de non avocando et de non appellando). A választó-fejedelmek bírják az urijogot (regale), a bánya, só, pénzverés, vám és a zsidók védelmét, rangra nézve minden más fejedelmet megelőznek. Évenként a húsvétot követő négy héten át valamely birodalmi városban összegyűlnek a birodalom ügyei fölött tanácskozandó. Ha nincs császár, a pfalzgróf a Rajna mentén, a sváb és frank földön, a szász herczeg a szász földön mint császári helynök intézkedik; a pfalzgróf régi szokás szerint a császár fölött biráskodik.

Ez alaptörvény, mely a választó-fejedelmek kivételes helyzetét megállapította, félelemmel töltötte el a nemességet és a városokat, melyek most egymással szövetkeztek egymás védelmére és az egyensúly fentartására. De voltak még egyéb bajok is. IV. Károly ugyan kibékült a Wittelsbach-családdal, de e béke nem volt tartós, különösen mert a Habsburgok sem tudták megbocsátani Károlynak, hogy őket háttérbe szorította. Ezekhez csatlakozott Eberhard würtembergi herczeg és Károly kormányával elégedetlen más egyházi és világi fejedelmek, a kik 1359-ben arra határozták magokat, hogy őt a tróntól megfosztják és helyébe Nagy Lajos magyar királyt választják meg. Nagy Lajos erről ugyan mit sem tudott s mégis, mikor Károlynak sikerült e mozgalmat megtörni, sértően nyilatkozott a magyar királyról és ennek édes anyjáról. Lajos már kész volt e sérelmet megtorolni, mire Károly megengesztelte őt, és a békét a két család között kötött házassággal pecsételték meg. Ez az eset Erzsébet anyakirályné megsértése és határháborgatás miatt ismétlődött s Lajos király már táborba is szállt Károly császár ellen, a ki azonban tanácsosabbnak tartotta a hatalmas uralkodót ismét megengesztelni.

Mindezen belső zavarok között Károly diplomatiai ügyességének sikerült a választó-fejedelmeket és a pápát is arra bírni, mi egy elődének sem sikerült, hogy 16 éves Venczel fiát római királylyá válaszszák (1376 jun. 10).

Bár IV. Károly már régebben köszvényben szenvedett, mégis 1377 vége felé rászánta magát arra, hogy a franczia király hívására Párisba utazzék és mint békebíró a franczia és angol viszályt elintézze. Ez volt utolsó nagyobb útja, a mely után visszatért kedves Hradschin várába, hol, miután elsőszülött fiának, Venczel római királynak Csehországot, Sziléziát és Felső-Pfalzot, Zsigmondnak, ki mint Nagy Lajos magyar és lengyel király leányának jegyese, ez országokra is igényt nyert, Brandenburgot a választói méltósággal, legifjabb János fiának Lausitzot rendelte örökségül, 1378 nov. 29-én meghalt.