II. RÉSZ.
A CSÁSZÁRSÁG.

V. FEJEZET.
A dynastikus politika. Habsburgi Rudolf és Ottokár. A Habsburgok házi politikájának kezdetei.

A «császárnélküli rettenetes idő», amely Németország anyagi és szellemi jólétét teljesen megsemmisítette, azt az általános vágyat szülte, vajha a birodalom élére oly férfiút emelhetnének, a ki a belső békét helyreállítani tudná. A városok olyant akartak a birodalom élén látni, a ki szabadalmaikat, jogaikat és a kereskedelem szabadságát a nemesség birtokvágya és irigysége ellenében biztosítani képes. De számosan voltak a nemesek között is, a kik megutálták a lovagok és fejedelmek rablásait, annál is inkább, mert a rabló-élet által múltjuk és kiváltságos állásukat látták beszennyezve. Ezek nem csak azért, hogy a gyalázattól meneküljenek, hanem hogy a fejedelmek hatalmának terjeszkedését is megakaszszák, arra törekedtek, hogy egy kiváló, hatalmas szellem foglalja el a megürült trónt.

Európa a XIV-ik század közepén.

Mindez azonban hiú vágy marad, ha magok a választó-fejedelmek is nem óhajtják azt, hogy a birodalomnak legyen királya, a ki ha nem is újítja föl a régi fényt és hatalmat és az egyenlők között csak első leend; de mégis bir akkora hatalommal, mely míg a fejedelmekét nem veszélyezteti, a belbékét épen helyreállítani képes. Maga X. Gergely pápa is ösztönözte a fejedelmeket arra, hogy királyt válaszszanak, mert belátta, hogy mindaddig, míg Németországban a belső rend helyre nem áll, nem is gondolhat arra, hogy újabb keresztes had induljon a Szentföldre; de meg azért is szükséges volt a német királyság helyreállítása, hogy ez ellensúlyozza Anjou Károly hatalmát Olaszországban és gátat vessen a franczia királyok nagyravágyó tervének.

Végeredményében e dolgok megváltoztatása kizárólag a fejedelmektől függött, minek okát II. Frigyes kormányában kell keresnünk, a ki csakis azért, hogy Olaszországban szabad keze legyen, a fejedelmek hatalmát Németországban mód nélkül emelte, ezzel lehetetlenné tette egy központi királyi hatalom felállítását, mi maga után vonta a részekre szakadást.

Korábban az egész népesség gondoskodott az ország jólétéről, a királyválasztásban pedig az egész nemesség részt vett; később azonban a választók száma folyton fogyott, míg végre csak a herczegek birtak királyválasztó joggal. De még ez is szűkebb körre szorult a már Szász Lothár (1125–1137) megválasztatásakor, miként a Narratio de electione Lotharii czímű részrehajló ugyan, de azért mégis igen fontos forrásmunkából tudjuk, Adalbert mainzi érseknek sikerült keresztül vinni azt, hogy a nagyszámú választók a magok kebeléből egy 40 tagból álló szűkebb bizottságot küldtek ki, a kik megválasztották Lothárt német királylyá, a népnek csupán a jóváhagyást hagyván meg. Ez a szám sem marad meg, mint az 1224–1235 közötti időben keletkezett Sachsenspiegel bizonyítja, a hol följegyezve találjuk, hogy a három egyházi (mainzi, kölni, trieri érsekek) és három világi fejedelem (a rajnai pfalzgróf, a szász herczeg és a brandenburgi őrgróf) választja a királyt: míg a cseh király, noha a főpohárnoki méltóságot viselte, választói joggal nem bírt, mert nem tartották német fejedelemnek és a választói jogot csak az esetben gyakorolhatta, ha a hat választó szavazata egyenlően megoszlott. Habsburgi Rudolf megválasztásánál azonban már hét (a cseh király is) választó gyakorolta e jogot, a kiket eme jog gyakorlásában csak IV. Károly arany bullája biztosított.

A fejedelmek régi választási joga tehát teljesen feledésbe ment, a választók száma mind kevesebb lett, a nélkül, hogy ezt valamely birodalmi törvény megszabta volna, még kevésbé, hogy ennek szabályozásába a pápák közül valamelyik is befolyt volna: de az ilykép kifejlődött választási formához visszatértek akkor, mikor a birodalom megmentése ezt megkövetelte. Hogy ennek ideje elkövetkezett, ezt első sorban a pápai Curia érezte, mely Anjou Károly hatalmától méltán tarthatott, ki a helyett, hogy az egyháznak hű szolgája lett volna, a Hohenstaufok bukása után világuralomra törekedett. Míg ő a pápával, hűbérurával szemben megtagadja az engedelmességet, addig unokaöcscsét, a franczia királyt is nagyravágyó tervek megvalósítására serkenti. III. Fülöp Cornwallis Richárd halála után törekedett is arra, hogy a német-római császári trónt elnyerje. Ez a terv a pápaságra nézve a legnagyobb veszélyt rejtette magában és éppen ez ösztönözte X. Gergely pápát arra, hogy a német trón betöltését sürgesse, mi Németországban annál is inkább visszhangra talált, mert a viszonyok már úgy is elviselhetlenek voltak. E terv megvalósítására szövetkezett Eppenstein Werner mainzi érsek, Bajor Lajos rajnai pfalzgróffal, e tervnek megnyerték a kölni és a trieri érsekeket. Bár így négy választó egyesült, mégis attól lehetett tartani, hogy a fejedelmek pártoskodó szelleménél fogva ismét kettős királyválasztásra kerül a sor. Hogy ez be ne következzék, erre nézve nagy szolgálatot tett a rajnai városok hatalmas szövetségének ama kijelentése, hogy a birodalom fejének azt fogja elismerni, a kit a választó-fejedelmek egyhangulag választanak meg.

A választó-fejedelmek között a leghatalmasabb volt II. Ottokár cseh király, a ki az interregnum alatt az örökös nélkül elhalt Babenberg-család birtokait: Ausztriát, Steierországot, Krajnát és Karinthiát rendre elfoglalta, Rómával is jó viszonyban volt és ezért megválasztatására számított is. De éppen e nagy hatalom, mely veszélyeztette a választó-fejedelmek fenségjogát, de meg erőszakos természete is, mely minden tettében mutatkozott, elidegenítette tőle a választó-fejedelmeket, még magát Rómát is, mely korántsem akart oly hatalmas uralkodót látni Németország trónján, a ki a Hohenstaufok idejét megújíthatná. A választó-fejedelmeket is ugyanezen ok miatt mellőzték; de meg azért is, mert bármelyiket jeleljék is ezek közül, egyhangú választásra alig lehetett számítani, a mire pedig a rajnai város szövetség nyilatkozata után törekedni mégis kellett.

Ily körülmények között III. Hohenzollern Frigyes nürnbergi várgróf a választó-fejedelmek figyelmét sógorára, Habsburgi Rudolfra hívta föl. A Habsburg-ház a legrégibb német családok közé tartozik, melynek megalapítója I. Eticho Alemannia és Elszász herczege volt (660). Nagy Ottó idejében Gutram volt a család feje s oly hatalmas, hogy Aarau szabadjainak legnagyobb része védelme alá helyezte magát, a kiknek példáját fia, Konrád alatt Muri szabad népe követte. Konrád fia, Werner strassburgi püspök, Muriban egy kolostort épített, a melynek védelmére testvére által a szomszédos hegyen egy várat emeltetett, a melyet Habsburgnak nevezett el. Házasság és császári adományozás folytán a Habsburgok birtoka, hatalma mind nagyobb lett: az által pedig, hogy több apátság és vár védelmét is elvállalták, a birodalom ügyeire is befolyást gyakoroltak. Később (1233) a család két ágra szakadt, egyiknek feje IV. Albert volt, Habsburg várával Aarau és Elszász ura, a másiknak III. Rudolf Breisgau, Klettgau, Rheinfelden és Lauffenburg ura. Albert feleségül vette Hedviget, Ulrik Kyburg, Lenzburg és Baden grófjának leányát, mely házasság által II. Frigyes császárral került rokonságba.

1218 május 1-én, ugyanabban az évben, a melyben IV. Ottó elhalt és a welfek hatalma mindörökre leáldozott, szülte Hedvig Limburg várában Rudolfot, a kit II. Frigyes császár tartott a keresztvízre. Ki sejtette volna akkor, hogy a Hohenstaufok családja kivész és helyébe az a gyermek, a kit a császár a keresztvizre tartott, alapít egy hatalmas uralkodó családot! Rudolf azon idők szokása szerint már korán kezdte meg hadi pályáját; de atyja a mellett, hogy a fegyver kezelésére begyakorolja, arra is törekedett, hogy az ifjuban a vallásos szellemet is ápolja. Mikor atyja Palesztinába ment, a családi sírboltban maga köré gyűjtötte három fiát és nekik ez utolsó tanácsot adta: féljétek az Istent, a hitben legyetek erősek, hűek legyetek magatokhoz és az emberekhez; az idegen tanácsát óvakodva fogadjátok; kerüljétek a háborút, de ha harczra kényszerítenek benneteket, győzelemmel fejezzétek be; a szerencsétlenségben legyetek erősek.

Atyja halála után a család ügyeinek vezetését, mint legidősebb fiú, Rudolf vette kezébe s mint Frigyes császárnak hű harczosa az 1235. és az 1236-iki olasz hadjáratokban mellette harczolt. 1236-ban feleségül vette Gertrudot, Burkhard gróf leányát, a ki őt négy fiúval és hat leánynyal ajándékozta meg, a ki 1280-ban bekövetkezett haláláig neki hű felesége, gyermekeinek szerető, gondos anyja volt. Számos háborút viselt nagybátyjaival az örökség miatt, a császár oldalán a pápa pártja ellen, miért 1249-ben ő is kiközösíttetett; háborút viselt a baseli püspök ellen, miért 1254-ben újra kiközösítették. Konrád halála után azonban békejobbot nyújtott a welfeknek, a kik azt örömmel fogadták el, mert szívesen látták oldalukon azt, a ki mint ellenfél a legveszedelmesebb volt. E harczok messze elterjesztették lovagiasságának, de meg igazságszeretetének hírét is, a mi azt eredményezte, hogy 1257-ben Uri, Schwyz és Unterwalden védnöküknek választották; később pedig a strassburgiak és zürichiek választották vezérökké. E miatt a strassburgi püspökkel keveredett háborúba, a ki a várost tilalom alá vetette; de utódjával békére lépett, a strassburgi polgárok pedig hálából szobrot emeltek Rudolfnak.

Hadi hírneve mellett azonban igazságszeretete, nyiltszívűsége, leereszkedő modora tette őt általánosan kedveltté; vallásos buzgósága pedig, a minek számtalan emlékét a néphagyomány egész napjainkig megőrizte, megszerezte számára a papság szeretetét. Éppen vallásos buzgósága révén jutott el hire a mainzi érsekhez, a kit később az által is lekötelezett maga iránt, hogy az alpesi szorosok átjáróit biztosítván, a papságnak Rómával való közlekedését lehetővé tette. Különösen szerette a szerzeteseket, ezek között is a ferenczrendűeket, a kiknek lehetővé tette azt, hogy grófságában és a védelme alatt álló helyeken megtelepedhessenek és magokat föntarthassák.

I. Rudolf király pecsétje. Eredeti nagyság.
Körirat: + RVDOLFVS : DEI : GRACIA : ROMANORVM : REX : SEMPER : AVGVSTVS. Berlinben, a királyi titkos állami levéltárban.

Rudolf ekkor 55 éves volt, de ereje teljében, képes a legnagyobbra és a legnehezebbet is elviselni. Erős, megtermett (két méternél magasabb) ember, kék szemekkel, szőke hajjal, igazi germán tipus, kedélyes a társaságban, jó férj, jó atya családjában, alattvalóinak jóakaró, igazságos ura. Elég gazdag arra, hogy a koronát méltókép képviselje; de mégsem oly hatalmas, hogy a választófejedelmek hatalmát fenyegesse. Erre a férfiúra hivta föl Hohenzollern Frigyes a választó-fejedelmek figyelmét, a kinek mindeme erényeken kívül még az az előnye is volt, hogy számos leánygyermekkel bírván, a nőtlen választó-fejedelmek mindegyikének igérhetett Frigyes egyet-egyet a leendő uralkodó leányai közől.

A lekötelezett Werner mainzi érsek és a nürnbergi várgróf fáradozása folytán tehát biztosítva volt Rudolf megválasztatása; mégis a választást megelőzőleg hosszasan tanácskoztak a fejedelmek, a kik biztosítani akarták magoknak azt, mit az interregnum idejében elfoglaltak vagy büntetlenségöket azért, mit elkövettek. Mindenekelőtt biztosítania kellett X. Gergely pápát, hogy Olaszország ügyeibe bele nem avatkozik; a mainzi, kölni és trieri érsekeket, hogy a Rajnán vámot szedhetnek; Bajor Lajos rajnai pfalzgrófot, hogy a hamisított végrendelet alapján lefoglalt Hohenstauf birtokokat tőle vissza nem veszi; valamint a többi fejedelmet is meghagyja foglalásaikban; végre mindannyinak megigéri, hogy a megürült birodalmi jószágok fölött az ő beleegyezésök nélkül nem rendelkezik. Csak akkor, midőn mindeme igéretét ez időtől «Willebrief»-nek nevezett okmányban összefoglalta, fogtak a fejedelmek a választáshoz s miután a választás ellen tiltakozó cseh király szavazatát a bajor herczegre ruházták, a Majna melletti Frankfurtban 1273 szept. 29-én Rudolfot egyhangulag királylyá választották.

Habsburgi Rudolf ezüst pénze.
Eredeti nagyság. Az előlap körirata: + RUDOLPH. ROM. REX. A hátlapé: URBS. AQUENSIS, VINCE. (Aachen). Berlinben, a királyi éremgyűjteményben.

Rudolf éppen Baselt ostromolta, mikor az örömhirt Frigyes vele közölte; a baseli püspök pedig, midőn a hírt vette, lesújtva így kiáltott föl: «Édes Istenem, ülj erősen trónodon, mert különben ez a Rudolf még azt is elfoglalja.» E hírre az ostrom azonnal megszünt, a város kapuját megnyitották s a nép örömrivalgása kiséretében bevonult a városba a birodalom új ura, hol, miután a szükséges intézkedéseket megtette, gyermekeivel és Frigyes sógorával a Rajnán lehajózott a koronázásra. Felesége, a ki a korábbi római királynők példájára Gertrud nevét Annával cserélte föl, ugyancsak a Rajnán számtalan hajótól kísérve követte őt, a mely útjában a városok vetekedve fejezték ki bemutatott ajándékuk által hódolatukat. Frankfurtból a választó-fejedelmek, lovagok s vagy 20 ezer fegyveres kíséretében indult Rudolf a koronázásra Aachenbe, a mely útban a menethez csatlakoztak még lombardi kereskedők, zsidók is, társzekerekkel, öszvérekkel, tevékkel, a mi a jelenlévőket Olaszországra és a keleti tartományokra emlékeztette. Mainzban az érsek átadta Rudolfnak a birodalmi jelvényeket, mire Aachenbe mentek, hol okt. 24-én megmérhetlen sokaság jelenlétében ünnepélyesen megkoronázták (1273–1291). Mikor koronával fején a fejedelmeket hűbérbirtokukban a királyi jogar által meg kellett volna erősítenie, akkor vették csak észre, hogy a királyi pálcza hiányzik. De Rudolf nem jő zavarba, hanem az oltárról leveszi a feszületet, megcsókolja és így szólt: «Ez a jel, a melyen az egész világ megváltatott, bizonyára helyettesítheti a császári jogart.» A fejedelmek, kik már aggódtak a fölött, mi lesz, megcsókolják ők is a keresztet és általa elfogadják a hűbérbirtokot. A koronázás fényét és jelentőségét növelte még az is, hogy Rudolf ekkor jegyezte el Mathild és Ágnes leányait Lajos bajor és Albert szász herczegekkel.

Ezzel véget ért ugyan a «császár nélküli rettenetes idő», de, ahhoz, hogy a császári hatalom meg is szilárdíttassék, még igen sok kívántatott. Éppen abban rejlik Habsburgi Rudolf uralkodásának jelentősége, hogy fölismerte a helyzetet, hogy a megváltozott viszonyok között nem is gondolhat a korábbi császárok által kitűzött czél megvalósítására. Arra törekedett tehát, hogy a megújított királyság számára megszerezze a biztos alapot, visszaszerezze azt a tekintélyt, a mely nélkül a birodalmat kormányozni lehetetlen. Nem volt ekkor birodalmi javadalom, birodalmi jog, még birodalmi ügyet sem ismertek és így Rudolfnak első sorban arra kellett ügyelni, hogy az egység megvalósítása érdekében közbenjárjon és az örökös viszályokat megszüntesse; mindenekelőtt azonban maga iránt bizalmat keltsen s az állásnak, melyet elfoglalt, ő szerezzen tekintélyt. Ily körülmények között szó sem lehetett arról, hogy Olaszország ügyeibe beavatkozzék, s mert ezt már előbb is belátta, ezért nyugodt lélekkel tehetett ez iránt X. Gergely pápának kötelező igéretet s hogy a kételynek még árnyékát is eloszlassa, ezért a szokásos körüllovaglás alkalmával nem lépte át a birodalom határait, hanem X. Gergely pápának kellett a birodalom földjére lépni, hogy vele Lausanneban találkozzék, a mikor a Hohenstaufok hagyományos politikájáról ünnepélyesen lemondván, megigérte, hogy Olaszország ügyeibe avatkozni nem fog s mindama adományozásokat, melyeket a korábbi császárok, különösen pedig IV. Ottó és II. Frigyes az apostoli széknek tettek, jogosoknak ismeri el, ezekhez hozzájárul. Mindezt 1275 októberben a lausannei találkozáson ünnepélyesen kijelentette; de megigérte már akkor, mikor megválasztatását a pápának tudomására hozta. Szükséges is volt ez, mert a mellőzött Ottokár, ki a pápasággal a legjobb viszonyban volt, azonnal panaszt emelt a pápánál a törvénytelen választás miatt és biztosan remélte, hogy az ő szolgálata sokkal becsesebbnek fog feltünni, mint Rudolfé, aki «a koldustarisznyát csak most cserélte fel a császári koronával.» E végből terjesztett Brunó olmützi püspök is emlékiratot a pápaság elé, a melyben a legnagyobb tanultsággal azt akarta bebizonyítani, hogy a német királyság tehetetlenségénél fogva az egyháznak egyedüli menhelye Csehország és a keresztyénségnek is egyedüli biztos alapja. Vádolja továbbá a választó-fejedelmeket, hogy önérdekeiket tartván szem előtt, akadályozták meg azt, hogy a birodalom élére hatalmas uralkodó lépjen. Mindez azonban hiába volt, mert úgy Rudolf, mint tanácsadói igen jól tudták, mivel lehet a pápát a legbiztosabban megnyerni. A fölismert helyzet pedig igenis könnyűvé tette Rudolfra nézve azt megigérni, mit az állami eszély és vallásos buzgóság neki egyaránt ajánlottak, s a pápa sem késett Rudolfot elismerni, sőt Ottokárt a pápa arról értesítette, hogy a királylyal való viszályában reá ne számítson. Míg Rudolf királylyá választatott, az alatt Ottokár Magyarország ellen kegyetlen háborút folytatott. Magyarországon, a Fertő tava mellett tartózkodott, mikor Rudolf megválasztatásának hírét vette és eddig követett politikájának tévedését fölismerte. Azonnal beszüntette a harczot s arra törekedett, hogy Magyarországgal necsak békét kössön, hanem még szövetkezzék is. De ez már későn volt; a magyarok előtt igazságtalanul indított és kegyetlenül folytatott hadjárata által minden hitelét elvesztette; mi csak elősegítette Rudolfot abban, hogy a magyarok barátságát a maga számára biztosítsa.

E kettős sikertelenség arra bírta Ottokárt, hogy most ő forduljon Rudolfhoz, kinek megválasztatását előbb érvénytelennek mondta. Most hajlandónak nyilatkozott Rudolfot királynak elismerni, ha Rudolf biztosítja neki az elfoglalt tartományokat. Ez ajánlatot elfogadni annyi lett volna, mint mindörökre lemondani nemcsak arról, hogy házának hatalmát megszilárdítsa, hanem még arról is, hogy koronájának szilárd alapot szerezzen. Ha nem törekszik többre, mint a mije volt, akkor csak eljutott a trónra, de támadás ellen a trónt megvédelmezni a jövőben képtelen leend. Hisz még a pápával kötött megegyezésének alapja is az osztrák tartományok voltak, a melyek idők folytán a birodalomtól elszakíttattak és hallgatag a cseh királysághoz csatlakoztak. E miatt akarta elkerülni, ha lehet, a pápa beavatkozását; de arra is el volt határozva, hogy a birodalom jogát a keleti tartományokra minden körülmények között fenn fogja tartani. Ezt lehetővé tette a pápával való megegyezés, a melyet hiába mondanak némely történetírók egyoldalúnak, hiába azt, hogy X. Gergely a franczia párttól függött, Rudolf pedig a választó-fejedelmektől. X. Gergely függetlenebb volt, mint a milyennek feltüntetni szeretik; de ha még megengedhetnők a függést, akkor is hozzá kellene tennünk, hogy a két franczia udvar érdekét éppen nem ismerte föl, különben megakadályozta volna Rudolf elismertetését s még kevésbbé engedte volna meg azt, hogy a király a Guelf és Ghibellin párt kibékítésén fáradozzék. Hogy pedig mennyire nem függött Rudolf a választó-fejedelmektől, azt háza hatalmának emelése eléggé bizonyítja.

Kormányának első perczétől fogva arra törekedett Rudolf, hogy a birodalom megmentése érdekében az államhatalmat megszilárdítsa és a mi ezzel, mint láttuk, kapcsolatban volt, háza hatalmának alapját vesse meg. Mindehhez azonban a legnagyobb körültekintéssel fogott. Miután házasságkötések által a választó-fejedelmek, egyéb engedmények által az egyház támogatását biztosította magának, 1274. évi tavaszán az első lépést megtette arra, hogy a keleti tartományokra a birodalom joghatóságát kiterjeszsze, illetőleg a tartományokat házának megszerezze. E végből Hagenauban a mondott időben a salzburgi érsekkel, a regensburgi és passaui püspökökkel és más urakkal, kik a túlhatalmas cseh királylyal viszályban voltak, a birodalom jogainak védelme érdekében szövetkezett. Ezzel szemben Ottokár a piseki találkozón ugyanazon év október havában szövetkezett Henrik Alsó-Bajorország herczegével, a kit nem is annyira a Rudolf iránti ellenszenv, mint inkább testvére, Lajos herczeggel örökös viszálya és ennek növekedő hatalma vezetett a szövetségre.

Ilyen volt a helyzet akkor, mikor Rudolf a nürnbergi birodalmi gyűlést hívta össze, a melynek 1274 november 11-én tartott ülésében kimondták, hogy minden jogtalanul elfoglalt birodalmi javak a királynak visszaadassanak, egyben fölszólították a cseh királyt, hogy kilencz héten belül a rajnai pfalzgróf birói széke előtt Würzburgban megjelenjék; mivel azonban a fölhivásnak ekkor eleget nem tett, a határidőt kiterjesztették a jövő év májusában tartandó augsburgi birodalmi gyűlésig. E gyűlésen Wernhart seckaui püspök képviselte Ottokárt, ki azon alapon, hogy a cseh király helyett a bajor herczeg gyakorolta a választási jogot, tagadta Rudolf megválasztatásának törvényességét. A gyűlés azonban a kifogást visszautasította, újra kimondta a bajor szavazat érvényességét, Hohenzollern Frigyest pedig Ottokárhoz küldte, hogy őt a jogtalanul lefoglalt birodalmi hűbérek kiadására felszólítsa. Frigyes azonban hiába tett ajánlatot, hogy Cseh- és Morvaország meghagyása mellett Rudolffal kibéküljön, a büszke Ottokár méltatlankodva utasította vissza az ily békét, mi nyilvánossá tette azt, hogy a kérdést csak fegyverrel lehet megoldani. «Gyáva volnék – így szólt, – ha oly tartományokat, mint Ausztria, Stájerország és Karinthia, a sváboknak kiszolgáltatnék. Jöjjön Rudolf értök és foglalja el őket. Meg fog győződni, hogy Bécs nem Basel.» Rudolf azonban érezte, hogy hatalmát még anynyira nem szilárdította meg, hogy a győzelmet biztosnak mondhatná, azért mielőtt fegyverhez nyúlt volna, szükségesnek tartotta még másokat is megnyerni érdekének. Első sorban arra törekedett, hogy Henrik bajor herczeget vonja el Ottokár pártjáról. E feladatot Leo regensburgi püspök vállalta magára, a ki előbb fegyverszünetet eszközölt ki a két bajor herczeg között, a melynek tartama alatt a testvérek egymással Regensburgban kibékültek. Ezzel Henrik odahagyta Ottokárt, csatlakozott Rudolfhoz, a ki hogy mindenkorra biztosítsa a maga számára, Henrik fiát, Ottót, Katalin leányával eljegyezte (1276 máj. 29).

Ezzel azonban a legnehezebb feladatot, a birodalomban a belső békét helyreállítani, még mindég nem oldotta meg és az egyes hatalmasokat, kik II. Frigyes óta teljes függetlenséget élveztek, és egyedül a saját érdekeiket szolgálták, mindeddig nem tudta egy magasztosabb, a birodalom érdekeinek előmozdítására egyesíteni és a habsburgi érdekeknek megnyerni. A hatalomvágy, függetlenségre való törekvéssel párosulva, sehol sem volt meg annyira, mint a nyugoti és a déli részeken, hol a világi fejedelmekkel az egyháziak vetekedtek. A Hohenstaufok örökségén, a svábföldön, a melyre Alfonz király is igényt emelt, jött létre legelőször Rudolf és Bajor Lajos között a szövetség. De éppen e miatt a sváb hatalmasok nyilt harczban állottak a királylyal; Rudolf badeni őrgrófot, a Habsburgok engesztelhetetlen ellenségét, csak kemény harcz után tudta Rudolf engedelmességre szorítani; ezen kívül Freiburg, Tübingen-Böblingen grófja és mások is nyilt harczban állottak az uralkodóval, kinek egyes hadi tényei még mindig nem biztosították uralmát. Ezek leverésére nem akarta felhasználni a választó-fejedelmek hatalmát, nehogy ezek befolyása alá kerüljön. E helyett arra törekedett, hogy a nevezetteket részint erélyes föllépése, részint békeajánlata által lefegyverezze és a városokat is hű szövetségesévé tegye. Csak mikor itt és a birodalom többi részeiben is siker követte törekvését, tért vissza ismét arra az útra, a melyen háza hatalmának alapját megvetheti. Gondosan ápolta és föntartotta ugyan Magyarországgal a jó viszonyt, de mert magát elég erősnek tudta, éppen a siker érdekében nem kérte ki ez alkalommal Magyarország segítségét.

Igy megerősödve már a győzelem biztos reményével indulhatott Ottokár ellen, kit 1276 nyarán birodalmi átokkal sújtott, s míg szövetségesei Stájerországot, Krajnát és Karinthiát foglalták el, addig ő maga Ausztriába tört s már október 18-án körül zárta Bécset. Öt hétig hősiesen védelmezték a polgárok a várost, végre mégis kénytelenek voltak a kapukat megnyitni, mire Ottokár békét kért, a mely 1276 november 21-én a Bécs előtti táborban a következő föltételek alatt köttetett meg: Ottokár a birodalmi átok alól felmentetik; Rudolfot elismeri urának; a két király között béke és őszinte egyezség köttetik, mely a szövetséges társakra is kiterjed; Ottokár lemond Ausztria, Stájerország, Krajna és Karinthiáról, Eger és Portenauról és kerületeiről és régi szokás szerint Cseh- és Morvaországot hűbérbirtokul elfogadja a császár kezéből; a foglyok kölcsönösen visszanyerik szabadságukat és végre Rudolf kötelezi magát arra, hogy Bécset mindama jogokban és kiváltságokban fentartja, a melyeket Ottokártól nyert. E békét meg fogja még erősíteni Ottokár leánya, Kunigunda és Rudolf fia, Hartmann között kötendő házasság és ez alapon Ottokár lemond minden Ausztriában lévő birtokáról, még az esetre is, ha leánya elhalna. Végre november 25-én Ottokár ünnepélyesen elfogadta Rudolf kezéből Cseh- és Morvaországot, a következő nap a békeszerződést aláírták és ennek megtartására esküt tettek.

Ottokár nem tudott abban megnyugodni, hogy «a kis habsburgi gróf» legszebb tartományait elragadta; viszont Rudolf minden lehetőt elkövetett, hogy új birtokaiban a belső békét és rendet helyreállítsa, a salzburgi, regensburgi, passaui püspökök és más előkelőkkel kötött szövetség által a tartományokat fiai számára biztosítsa. Ottokár tehát nejétől, Kunigundától, IV. Béla magyar király büszke unokájától is ösztönözve, készült is a harczra s csak a kedvező pillanatot leste, mikor a gyűlölt Habsburgi Rudolfra lecsaphat. Nem számíthatott ugyan Magyarország szövetségére, de talán arra, hogy mint az első alkalommal, úgy most sem fog beavatkozni; ha pedig a birodalomban a körülmények megváltoznak, a mire a választófejedelmek féltékenységénél fogva számított, akkor magát elég erősnek hitte arra, hogy Rudolfot megalázza és elvesztett tartományait visszaszerezze.

És Ottokár nem is csalódott; a mire számított, bámulatos gyorsan be is következett. A választó-fejedelmek csakhamar belátták, mennyire csalódtak Habsburgi Rudolfban, ki Ottokár megalázása által a maga és családjának hatalmát megszilárdította, a magyar szövetség által pedig annyira megerősödött, hogy nemcsak nélkülözhette a választó-fejedelmek fegyveres erejét, hanem ezek hatalmával még daczolhatott is, mit már meg is kezdett azzal, hogy a választó-fejedelmek befolyását a kormányba teljesen mellőzte. Különösen ez utóbbi körülmény bírta Werner mainzi érseket arra, hogy Rudolftól teljesen visszavonuljon; így tett Siegfried kölni érsek és Henrik regensburgi püspök is. Henrik bajor herczeg, ki remélte, hogy hozományként Felső-Ausztriát fogja nyerni, e reményében csalódva, Rudolf ellenségeihez csatlakozott. Még maga Lajos, a rajnai pfalzgróf, ki eddig oly hűen támogatta Rudolfot, visszavonult tőle és tekintet nélkül Rudolfra, a rajnai fejedelmekkel és városokkal két évre szóló szövetséget kötött az igaztalan rajnai vám megszüntetésére és a béke föntartására, melyet a háborgó nemesség veszélyeztetett. Észak-Németország, mint előbb, úgy most sem tudott befolyást gyakorolni. Mindehhez járult az, hogy III. Miklós pápa Rudolf nehéz helyzetét arra használta föl, hogy az ez évben kötött concordátumban a pápaságnak nagyobb jogokat biztosítson.

Mindezt figyelemmel kísérte Ottokár, kit bátorsága és vállalkozó szelleme egyaránt arra ösztönzött, hogy a kedvező alkalmat felhasználja bosszúja kielégítésére és előbbi hatalmának visszaszerzésére. Bátorította őt igyekezetében az a biztos hír is, hogy Habsburgi Rudolfot újabb háború esetén a választó-fejedelmek segíteni nem fogják, sőt bukásán örülni fognak; ösztönözte őt még az is, hogy az elvesztett tartományok polgársága, különösen Bécsé, visszaóhajtja Ottokár uralmát és idegenkedik a német uralomtól. Mindezekről értesült Habsburgi Rudolf is, ki bár mindent elkövet, hogy minél nagyobb erőre tehessen szert, a német birodalomban még sem tudott tizezer embernél többet fegyverbe állítani. De bizott a magyar királyban, IV. vagy Kun Lászlóban, kit fiává fogadott, a magyar főurakban, kiket szeretetével elhalmozott és a kiket fölhivott, hogy ha valami birodalmi kiváltságot nyerni óhajtanak, egész bizalommal forduljanak hozzá. E szép szavak, melyek éles ellentétben állanak Ottokár gőgös magaviseletével, meg is hozták a kivánt eredményt: Rudolf biztosan számíthatott a magyar király és a magyar nemzet segélyére.

A háborut Ottokár 1278 pünkösd táján kezdte meg. Harminczezer emberből álló hadat vezetett Ausztriába; a helyett azonban, hogy gyorsan cselekedett volna s még mielőtt a szövetségesek egyesülnek, korábbi tartományaiból minden erőt magához vont volna, vagy pedig vagy az egyik vagy a másik ellenfélre ront, és ezeket egyenkint töri meg, a kedvező időt Ausztria némely várainak ostromlásával elszalasztja. Ottokár serege azért ugyan szaporodott, de Habsburgi Rudolfnak időt engedett arra, hogy a 16 éves László király alatt álló magyar haddal, melyben 16 ezer kun harcos volt, egyesülhessen. Ez végzetessé vált Ottokárra nézve. A túlnyomó erővel rendelkező szövetségesek most már magok keresik föl Ottokárt, ki ekkor Laa várát ostromolta. Közeledésök hírére Ottokár az ostromot abban hagyta és a Morva mezőn foglalt állást és aug. 25-én, Dürnkrut és Drösing között a kun előcsapat már meg is kezdte a harczot, hogy a következő nap győzelmét előkészítse. A harczot ismét a szárnyakon elhelyezett kunok kezdik meg, mire az előtérben két nagy dandárra oszlott magyarok oly erővel támadták meg a lengyeleket és morvákat, hogy ezek már-már futásnak eredtek. Még idején siet segélyökre Ottokár, ki a harczrendet ismét helyreállította. Ekkor már az egész vonalon kezdetét vette a harcz s egy ideig eldöntetlenül hullámzik. Mikor azonban Rudolf lova nehéz sebet kap és összeesik, ez annyira megrémíti németjeit, hogy már menekülni kezdenek. Gyorsan ott terem azonban egy magyar had, Rudolf is lóra száll és serege élén régi időkre emlékeztető hősiességgel támadja meg az oroszláni erővel és bátorsággal küzdő Ottokár által vezetett középpontot. A magyar-kun had ekkor már megszalasztotta a két szárnyat s csak Ottokár hada küzd még; de az is megbomlik a támadás súlya alatt és Ottokár «bár hadai szétszórva, magát csaknem egészen elhagyatva látta, nem akart tágítani s magát óriási lélekkel, bámulatos bátorsággal védelmezi.» Már nem a győzelemért, hanem a hősi halálért küzd, melyet végre el is nyert. Sebekkel borítva hull el a csatamezőn, a melyen a Habsburg-ház hatalma megszületett. Ottokár serege szétszóratott; számosan vesztek el a Morva folyó hullámai között; de a legnagyobb részt a magyar-kun könnyű lovasság fegyvere ejtette el; mások foglyokká lettek és csak kevesen menekülhettek meg e véres harczból.

E győzelem biztosította a Habsburg-ház hatalmát, megdöntötte a szilárdulásnak indult szláv birodalmat, mely Magyarországnak már annyi kárt okozott. Egyéb eredménye azonban e véres harcznak Magyarországra nézve alig volt. Ottokár táborát és vele együtt sok cseh zászlót ejtett zsákmányul a magyar had; Magyarország visszanyerte Anna herczegnő által Csehországba vitt országos kincseket, a mi a korábbi harczra okot adott és nyerte Habsburgi Rudolfnak ideig-óráig tartó háláját, melyet levelében így fejezett ki: «A nyelv meg nem mondhatja, a toll le nem írhatja végtelen örömünket, hogy oly nagylelküleg s oly hatalmas erővel keltetek közös sérelmeink megboszulására, a római birodalom és Magyarország közös ellensége ellen! Miért is Istent dicsérve, mire csak képesek vagyunk, a legnagyobb hálát mondjuk királyi Felségednek és fenhangon igérjük, hogy a nektek fogadott bonthatatlan szövetségtől semmiféle viszontagság nem fog bennünket elhajlítani, hanem a ti ügyeiteket mindig és mindenben saját ügyeinknek fogjuk tekinteni. Ime tehát ünnepélyes követségünket küldjük hozzátok, hogy veletek értekezzék, mit kelljen tennünk a jövőre közös javunk tekintetében, ezt mi egészen a ti rendelkezéstekre hagyjuk, a ti akaratotoknak alája rendelvén saját kivánatainkat; és ha királyi bölcsességteknek úgy tetszik, hogy követeinkkel a magatok részéről is küldjetek hozzánk követeket, azt igen szivesen veszszük, őket teljes jóakarattal fogadandjuk s kielégítő válaszszal küldendjük vissza hozzátok.»

Még e levél is első sorban Rudolfnak használt, mert ezzel mindenkorra biztosította a maga számára Magyarországot, a melynek hadereje megszerezte számára a győzelmet és ez iránt biztosítva, annál jobban kiaknázhatta a győzelmet. Ebben nem is késedelmeskedett. Seregével megszállja Morvaországot hadiköltség fejében, majd innen Csehországba nyomul, a hol két párt keletkezett és küzdött egymás ellen a hatalomért. Az egyik Ottokár kiskorú fiát, II. Venczelt, Ottó brandenburgi őrgróf gyámsága alá akarta helyezni és az ellentállást folytatni, a másik a kormányt Kunigunda özvegy királyné kezébe akarta letenni és a lehető gyorsan békét kötni. E viszályt ügyesen használta föl Rudolf arra, hogy gyors békét kössön, és pedig olyképen, hogy gyámmá és az ország kormányzójává Ottót nevezte ki öt évre, vagyis Venczel kiskorúsága idejére, mi által a harczias pártot leszerelte; továbbá Venczelnek eljegyezte leányát Gutát, Venczel nővérét, Ágnest pedig eljegyezte fiával Rudolffal és e kettős kötelék által füzte a gazdag országot házához.

A békét ilykép helyreállítván, a többi tartományok felől rendelkezett. Ausztriát, Stájerországot és Krajnát a választófejedelmek megkérdezése nélkül első szülött fia, Albert kormányára bizta, a ki szigorú intézkedése által a belbékét helyreállítván, e tartományok jólétének alapját vetette meg. Karinthiát hűbérül hű szövetségesének; tiroli Meinhardnak adományozta, a ki szolgálataival nagyban előmozdította háza hatalmának emelkedését. Négy évvel később, 1282-ben a választófejedelmek is hozzájárultak ahhoz, hogy Ausztria, Stájerország és Krajnát hűbérbirtokul Rudolf két fia, Albert és Rudolf kapják és így a Habsburg-ház családi hatalmát törvényes intézkedés is biztosította.

Rudolf családja érdekében folytatott eme politikája által lerakta ugyan a hatalom alapját, de azért a birodalomban állása alig változott. A választófejedelmek sokkal hatalmasabbak voltak, semhogy a rendelkezésére álló eszközökkel képes lett volna fölöttük is uralkodni és éppen ezért a korábbi és a mostani helyzet között csak az volt a különbség, hogy szavának nagyobb súlya volt, de még sem döntő. Ezt legjobban tudta maga Rudolf, a ki éppen ennek folytán minden tettében megfontolva járt el és csak ott lépett föl parancsolólag, a hol a sikerre biztosan számított. Kétségtelen, hogy a birodalomnak így használt a legjobban. 1281-ben Nürnbergben birodalmi gyülést tartott, a melyen a rendekkel megegyezőleg az országos békét öt évre kimondta s ez idő alatt mindenkinek szigoruan eltitotta a fegyver használatát; egyben követelte, hogy mindazok, a kik birodalmi javakat jogtalanul birnak, ezeket visszaadják. E tilalommal azonban nem törődtek a sváb földön, hol csak úgy, mint előbb háboruskodtak. Igy tett Eberhard würtembergi gróf, ki elbizakodottságában magát «Isten barátjának és mindenek ellenségének» nevezte, a királyt még mindig Habsburg grófjának czímezte, és a tilalom ellenére Esslingen várost ostromolta. Rudolf az engedetlen ellen hadat vezetett, székvárosába, Stuttgartba zárta és magát megadásra és a város falainak lerombolására kényszerítette. Eberhard megalázása után azonban nem ujította föl a sváb herczegséget, a mi általános elégedetlenséget szült volna, hanem birodalmi tartománynak nyilvánította és könnyebb kormányzás végett járásokra osztotta.

Máskor még Mainz, Würzburg, Erfurt és Speierben hirdetett ki általános békét és ennek megzavaróit megbüntette. Csak magában Thüringiában 66, a Rajna mentén vagy 70 rabló-lovagvárat rombolt le, miáltal méltán kiérdemelte a városok háláját; másutt meg a fejedelmek vagy a fejedelmek és a nép között kitört viszályt intézte el békésen. S hogy mindeme intézkedése a jövőre hatással nem birt, azt a birodalom belső viszonyainak kell betudni; azt pedig, hogy még ily, az általános jólétet előmozdító intézkedése sem talált szives fogadtatásra, a korábbi zavaroknak kell felrónunk, a mikor mindenkinek mindenki ellen kellett védekezni és a lefolyt idő még sokkal rövidebb volt, semhogy az örökös küzdelem keltette keserüséget elfeledni lehetett volna. A városoknak még most is ellenségei voltak a lovagok és ezt nem egy fejedelem szivesen látta és ha kellett, védelmükbe is fogadták a gyülölt városi polgárság ellen. Ellenzék támadt a király ellen, melynek lelke Sigfried kölni érsek volt, a ki csak azért nem vált veszélyessé Rudolfra nézve, mert a brabanti örökségi harczba belevegyülve, nem maradt sem ideje, sem hatalma Rudolfnak ártani. A helyzet bizonytalanságának, de meg a rablóharczokról lemondani nem akaró lovagok elégedetlenségének kell betudni azt is, hogy akadtak egyesek, a kik magokat II. Frigyes császárnak adták ki, a kiről egy minorita szerzetes azt állította, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él. Lübeckben és Elsassban ily próbálkozások ugyan nem sikerültek; de már a rajnai tartományokban egy Holzschuk Ditrik soká hitelre talált, míg végre csalása bebizonyodván, mint varázsló elégettetett. Ha az ily dolgok egyébre nem is, de arra jók voltak, hogy bizonyítsák, miszerint a Habsburgok uralma a nemzetben gyökeret verni nem tudott, a mit a jövő is igazolt. Rudolf ugyanis arra törekedett, hogy Albert fiának biztosítsa a trónt; lehet azonban az is, hogy ez azért nem sikerült, mert Albert nem tudott a választófejedelmek és az előkelők között népszerűségre vergődni. Az a szigor, a melylyel tartományait kormányozta, szoros összeköttetése Meinharddal, a ki 1285-ben, Karinthiának örökös herczege lett, az a befolyás, melyet a gyönge II. Venczel cseh király, sógorára gyakorolt, félelemmel töltötte el a választófejedelmeket, a kik attól tartottak, hogy ha Albert elnyeri a koronát, a birodalmat is oly szigorral fogja kormányozni, mint tartományait.

I. Rudolf síremléke a speieri dómban.

Nem törődve mindezekkel, vagy talán nem is sejtve, Rudolf az 1291 május 10-én Frankfurtban megnyitott birodalmi gyülésen amaz óhaját fejezte ki, hogy Albert fiát utódjává válaszszák, mit annak tekintene, hogy a rendek meg akarják hálálni azt, hogy ő 18 éven át a birodalom jólétének előmozdításán működött. Voltak ugyan, kik az öreg uralkodó utolsó kivánságát teljesíteni akarták, mint a trieri érsek; de e törekvéssel határozottan szembeszállt Eppenstein Gerhárd mainzi érsek. Gerhárd már korábban elnyerte volna a mainzi érsekséget, ha Rudolf magát közbe nem veti helyette öreg barátját, Henrik baseli püspököt nem nevezi ki mainzi érsekké. Ennek halála után Gerhárd bár elnyerte az érsekséget, de nem tudta Rudolfnak megbocsátani azt, hogy miatta később jutott czélhoz. Ez figyelmeztette a választófejedelmeket ama veszélyre, mely abból származik, ha a fiu követi atyját a trónon; arra is, hogy Albert most már sokkal hatalmasabb, mint volt Rudolf, mikor megválasztották és e hatalom határtalanul növekedett éppen most, hogy atyja még Magyarországot is hűbérül neki ajándékozta; hogy nem is oly kegyes és igazságos, mint atyja és hogy Albertben igenis szigoru uralkodóra tennének szert. Ez annál is inkább hatott, mert a választófejedelmek is így voltak meggyőződve, minek eredménye az lett, hogy Rudolf kérését azzal a kifogással utasították vissza, hogy a birodalom sokkal szegényebb, semhogy két királyt eltarthatna.

E sikertelenség leverte a királyt, ki ekkor Elsaszba ment, hol családját utoljára maga köré gyűjtötte. Emez utjában második felesége, Izabella kisérte, kit negyedik évre felesége halála után azért vett feleségül, hogy keze révén Burgundra kiterjeszthesse a birodalom igényét. Izabella, ki mint királyné Ágnes nevet vett föl, szépsége, vidámságával földerítette az agg uralkodó utolsó éveit, odaadó szeretete boldoggá tette. Rudolf Strassburgba már betegen érkezett s itt életereje rohamosan fogyott. Éppen feleségével koczkajátékot játszott, melyet annyira szeretett, mikor orvosa figyelmeztette ereje hanyatlására. E figyelmeztetés nem zavarta meg lelkét, ellenkezőleg, vidáman, minden félelem nélkül így szólt: «Nosza, menjünk hát Speierbe, elődeimhez». Ez utjában, 1291 julius 15-én érte utól a halál. Holttestét Speierben Fülöp császár, Barbarossa Frigyes fia mellett helyezték el. A nép sokáig gyászolta és jó emlékében tartotta ezt az uralkodót, a ki ember volt, uralkodó volt, a szó nemes értelmében.