XXX. FEJEZET.
Ázsia meghódítása.

A perzsa birodalom, mint a következő rövid áttekintésből látni fogjuk, az Artaxerxes Ochos király trónraléptét követő időszakban kifelé újra megszilárdult ugyan, de kétszázéves belső bajai azontúl is emésztették, s így meghódítása a Görögországra támaszkodó Philippos előtt nem tünt fel képtelen vállalatnak. A perzsák most is olyan idegenek voltak alattvalóik előtt, mint Kyros idejében: roppant birodalmukat csupán az erőszak tartotta össze és azon a ritka fátyolon át, melylyel a vezető osztályokat a babyloni eredetű félkultura övezte, nagyon is áttetszett a hagyományos barbárság. Rendezett állami viszonyok nem voltak; élet és vagyon a király és a satrapák szeszélyétől függött. A hadseregben is sok baj volt. A peloponnesosi háború óta a görög zsoldosok, görög vezérek vezetése alatt mindig nagyobb alkotórészét tették a perzsa seregnek, de e mellett semmi intézkedés sem történt arra nézve, hogy a perzsa csapatokat a görögök mintájára szervezzék. A perzsa vezérek majdnem kivétel nélkül tehetségtelenek voltak, s a mellett ármánykodtak is egymás ellen és a görög vezérek ellen, kiknek a hadvezetésben többnyire csak másodrangú szerepet juttattak. Ez volt az oka, hogy daczára a király roppant segédeszközeinek, a perzsa sereg rendesen vagy nagyon hosszú időt vesztegetett valamely célja kivívására, vagy egészen kudarczot vallott. Hogy az egész birodalom már régen szét nem szakadt, az, mint tudjuk, nem a satrapákon múlt (l. 403., 408., 413. l.); ezek az ifjabb Kyros felkelése óta sokszor fellázadtak a király kormánya ellen. De kellő támogatás hiányában, egyrészt a görögök folytonos szertehúzása, másrészt a birodalom népeinek hagyományos szolgalelkűsége miatt újra meg újra kudarczot vallottak. Csak Egyiptom népében volt meg az a nemzeti érzület, mely az ottani felkeléseket eredményesebbekké tette, s azért az ország visszahódítása, Artaxerxes Mnemon hosszú uralkodása alatt nem sikerült. Artaxerxes Ochos első (351-i) hadjárata is kudarczczal végződött, melynek hatása alatt Phoenicia is feltámadt a perzsa uralom ellen: szövetséget kötött Tachos utódával, Nektaneboval, Egyiptom utolsó fáraójával, s ez a rhodosi Mentornak, Artabazos volt phrygiai satrapa (l. 413. l.) sógorának vezetése alatt görög zsoldossereget küldött segélyére, mely meg is verte a tartomány megmentésére siető syriai és kilikiai satrapák seregeit. Ekkor Kypros szigete is csatlakozott a felkeléshez, még pedig Salamis kezdeményezésére, mely városban a 374/3-ban meggyilkolt Euagorast először fia, Nikokles, aztán unokája, Euagoras, s végül ennek elűzése után Pnytagoras követte az uralomban. Artaxerxes a káriai Idrieust, Maussollos öcscsét bizta meg a sziget visszahódításával, s ez az athéni Phokion és az elűzött Euagoras vezetése alatt küldött is hajóhadat Kyprosba; de a felkelés lecsillapítása csak Pnytagoras uralmának elismerése árán sikerült (350). Erre aztán Ochos király személyesen vezetett nagy hadsereget Phoenicia ellen, szörnyű bosszút állott Sidon városán és visszahódította az egész országot (345). Egyidejűleg segédcsapatokat kapott a vele barátságban álló görög hatalmaktól, Thebától és Argostól, s most már Egyiptom visszahódítására indult. Nektanebónak is tekintélyes serege volt, közte húszezer görög zsoldos; de azért Artaxerxes thebai és argosi szövetségesei csakhamar bevették Pelusiont és megverték Nektanebo vezérét, a kosi Kleiniast, a perzsa derékhad pedig a király szolgálatába szegődött Mentornak és Bagoas eunuchnak vezetése alatt akadálytalanul felevezett a Niluson egészen a fővárosig, Memphisig, honnan Nektanebo, városai elpártolásának hírére kincseivel együtt Aithiopiába szökött. A győztes perzsák lerombolták a városok falait, s végkép meghódították az egész országot. Artaxerxes gazdagon megjutalmazta görög segédhadait, Bagoast testőrsége fejévé, Mentort pedig a tengerparti országok főparancsnokává nevezte ki, s kérésére testvérét Memnont és sógorát Artabazost visszabocsátotta számkivetésükből. A régi fáraók országa ezzel örökre meg volt törve (344 tavaszán); ettől fogva mindvégig idegenek uralkodtak a Nilus partjain. A perzsa birodalom újra visszanyerte régi kiterjedését, és Egyiptom, Phoenicia, Kypros elfoglalásával nagy hajóhadra tett szert.

Philippos, a ki ebben az időben már komolyan foglalkozott a perzsa birodalom megdöntésének eszméjével, kénytelen volt jobb időkre halasztani tervei megvalósítását. Hogy a perzsáknak a görögökhöz való csatlakozását megakadályozza, inkább ő kötött szövetséget Perzsiával, régi barátjának, a mindenható Mentor sógorának, Artabazosnak közvetítésével. Mivel Philippos európai teljes szabadsága fejében ekkor lemondott a felkelő kisázsiai tyrannosokkal való szövetségéről, a többi közt Hermias, Aterneus és Assos tyrannosa (Aristoteles barátja) is áldozata lett a makedon király köpenyegfordításának: kivégeztették, s városait a birodalomhoz csatolták. Az egész birodalomban még csak a taurosi tájak, a mysiai Olympos környéke és a pontosi tengerpart egyes részei tartották emg függetlenségüket. Ochos király meg volt elégedve az elért eredménynyel, s az európai ügyekben szigorúan megtartotta az igért semlegességet. Perinthos ostromakor (l. 465. lap) a kisázsiai satrapák ugyan segítségükre keltek a görögöknek, de ez a király tudta nélkül és akarata ellenére történt; Byzantion már nem kapott perzsa segítséget, s az athéniek 341-iki segélykérő követségét, mint tudjuk, (l. 463. lap) kereken elutasította Artaxerxes. Ilyen körülmények közt Philippos akadály nélkül elérhette közelebbi czélját, a hellének egyesítését (l. 474. lap).

Most, mint az összes hellén államok hadainak megválasztott fővezére, végre ismét rágondolhatott régi terve megvalósítására. A 337. év őszére Korinthosba összehivott hellén szövetséges gyülés elhatározta a perzsák ellen való nemzeti háborút, s a rabságban élő keleti görögök felszabadítását. 336 tavaszán Parmenion és Attalos vezetése alatt 10,000 főnyi sereg kelt át Kisázsiába, hogy egyelőre a görög városokat elpártolásra birja. A király csak a hadikészületek befejezését várta, hogy a derékhaddal szintén meginduljon.

Perzsiát a támadás egészen készületlenül, sőt új zavarok közt találta. Artaxerxes ugyanis épen 337-ben hirtelen meghalt. Állítólag őt is főembere, Bagoas ölette meg, ki aztán öregebb fiait is mind meggyilkoltatta, s a legfiatalabbat, Arsest emelte trónra, hogy helyette ő urakodhassék. Nemsokára Arsest is eltette láb alól, s egy, az Achaimenidák oldalágából származó herczeget, Kodomannost tette meg királynak, ki trónraléptekor a Dareios nevet is felvette. Dareios első dolga aztán az volt, hogy megitatta Bagoasszal a méregpoharat, melyet ez állítólag neki szánt. Ilyen zavaros viszonyok között a perzsa kormány nem sok ügyet vethetett a partszéli bonyodalmakra, melyeket nem kevéssé nevelt az a további baj, hogy Mentor is épen ebben az időben halt meg. A görög városok egy része, köztük Kyzikos és a hatalmas Ephesos felszabadítóikként üdvözölték a makedon vezéreket. Pixodaros, Kária uralkodója, Maussollos egyetlen még élő öcscse, ki 340-ben nőtestvérét Adát, Idrieus utódát elűzte volt a trónról, szintén a felkeléshez csatlakozott. Lányát Philippos egyik fiának, Arrhidaiosnak ajánlotta fel feleségül.

Időközben azonban Makedoniában olyan esemény történt, mely az egész helyzetet egy csapással megváltoztatta. A sors nem engedte meg Philipposnak, hogy megkezdett nagyszerű vállalatát végre is hajthassa. A 336. év nyarán, mikor épen leányának, Kleopatrának menyegzőjét ünnepelte a régi királyi székvárosban, Aigaiban, egyik testőre, Pausanias, karddöféssel megölte. Meggyilkolásában valószinűleg része volt Olympias királynénak is, sőt talán Alexandros is tudott róla. Ugyanis mind az uralomra vágyó és gőgös Olympiasnak, mind Alexandrosnak nagyon zokon esett Philipposnak az a tette, hogy kevéssel azelőtt Kleopatrát, Attalos hugát is törvényes nejévé fogadta. Mind a ketten el is hagyták az udvart; Olympias hazament Epeirosba, Alexandros pedig az ellenséges illyrekhez fordult, s Philippos csak nehezen édesgethette vissza udvarába. A másik Kleopatrát is épen azért adta feleségül az epeirosi Alexandrosnak, hogy ezt a maga részére nyerje. De a kibékülés csak látszólagos volt, s kivált mikor Philippos új neje fiat szült, attól lehetett tartani, hogy a trónöröklésben is zavarok fognak beállani. Pausanias tette tehát aligha volt pusztán csak személyes bosszú műve, mint némely hagyomány állítja.

A makedon trón ezzel Alexandrosra szállott, kit a történet méltán diszített fel a «nagy» jelzővel. 356-ban született, s így most épen huszadik évét töltötte be; csupán ő lehetett Philippos fiai közül arra hivatva, hogy Makedoniát átsegítse azokon a válságokon, melyeket Philippos hirtelen halálának okvetetlenül elő kellett idéznie. Születésétől kezdve egyenesen erre a feladatra nevelkedett; a nagyratörő és fennkölt gondolkodású, de a mellett indulatos gyermeknek nagy hasznára vált először Leonidasnak, Olympias szigorú rokonának, aztán Aristotelesnek nevelése. Amaz egyszerűséghez s a testedzés minden neméhez szoktatta, emez lelkesedést keltett benne a görög szellem és műveltség, kivált Homeros és saját mondai őse, Achilles iránt. Atyja már tizenhat éves korában ő rá bízta Makedonia kormányzását, míg maga Byzantion ostromával volt elfoglalva; a chaironeiai csatában pedig a csatát eldöntő seregszárny vezetését engedte át neki. A sereg ismerte és szerette, s így a vezérek legnagyobb része azonnal elismerte királynak, legelőször mindjárt Antipatros, a tekintélyes, öreg vezér, Philippos legkedvesebb embere, a ki különben Olympiasszal sohasem állt jó lábon. Így a trónválság nagy vérengzés mellett, de zavar nélkül folyt le. Kleopatra kis fiát, továbbá Aëropos fiait, Heromenest és Arrhabaiost meggyilkolták, s így elejét vették a bekövetkezhető zavaroknak is. De a helyzet mindamellett komoly volt. Ázsiában Attalos, Kleopatra bátyja volt a sereg egyik vezére, s a meghódított népek mindenfelé forrongásban voltak. Ambrakiában már el is űzték a makedon őrséget; Theba felkelésre készült, Aitolia és Peloponnesos egyes államai hasonlóképen.

Alexandros (Nagy Sándor) egyik antik márványszobra.
(British Museum.)

Athénben a Philippos mérséklete és szelidsége nyomán kelt elragadtatást csakhamar elégedetlenség váltotta fel, melynek közepette a makedon-párt embereinek nem sikerült Demosthenest és politikai hivét, Hypereidest, leszorítani a kormányról. Sőt, mikor a 338. év őszén a halottak ünnepén szóba került, ki tartson gyászbeszédet a chaironeiai csatában elesett hazafiak felett, a népgyülés a makedon-párt minden ellenzése daczára is Demosthenesnek adta ezt a megtisztelő megbizást. Viszont a hazafias-párt azon dolgozott, hogy a csatavesztés felelősségét a hadvezérekre hárítsa, s mivel Chares vádolása nem kecsegtetett eredménynyel, Lysiklest tette meg bűnbaknak. Vádlójának Lykurgos vállalkozott, még a század elején előkelő nemes és birtokos családból született férfiú, ki szigorú, a kortól némileg elmaradt erkölcsi nézetei és egyszerű életmódja miatt nagy tekintélyben állott polgártársai előtt. Korának egyik legjobb szónoka is volt, ki nem csak egyszer kért halálos büntetést egy-egy kötelességmulasztó vagy áruló polgártársa fejére. Ránk maradt beszédét, a Leokrates ellen valót is ilyen ügyben tartotta. Czélját most is elérte: a szerencsétlen vezért elitélték és kivégezték. Még a csatavesztés után ugyanezt a Lykurgost Demosthenesszel együtt a látványossági-pénzek (theorikon) kezelőjének választotta a nép, s jó emlékezetű politikai szereplése ezzel kezdődik a már koros államférfiúnak. Sógorát, a batei Habront egyidejűleg hadikincstartónak választották, Lykurgost magát pedig még két ízben, 334-ben és 330-ban is meghagyták hivatalában, úgy hogy ilyen körülmények közt nagy befolyása volt az állam pénzügyeinek rendezésére. A régóta nem élvezett béke közepett sikerült is neki a rendezés munkája, s az állami jövedelmeket addig még el nem ért összegig szaporította. A chaironeiai csapás végtére a hadszervezetnek korszerű átalakítására is rábirta a polgárságot. Kimondták az összes polgárokra a hadikötelezettséget, s a mi fő, a begyakorlásra és fegyelemre is több gondot kezdtek fordítani: e czélból a gyermekkorból épen kinőtt ifjaknak, az úgynevezett ephebosoknak felügyeletére új tisztviselőtestületet (az úgynevezett sophronisteseket) alkottak, s szakértő tanítókat alkalmaztak a tornázásban, fegyverforgatásban és hadigépek kezelésében való kiképzésük czéljából. A város falait Demosthenes indítványára 337-ben több mint száz talentom költséggel kijavították. A Philipposszal való jó viszonyt azonban mindezen készülődések ideje alatt gondosan fenntartották, s az aigai ünnepre is követeket küldtek. Philippos meggyilkolásának hirére azonban minden szinlelés megszünt. Demosthenes megkoszorúzva, ünnepi ruhában jelent meg a tanácsban és hálaáldozatot mutatott be az isteneknek: örömében részt vett az egész város, mely pedig csak kevéssel ezelőtt olyan határozatot hozott, hogy senkinek sem ád menedéket, a ki Philippos ellen merényletet intézne.

Alexandros azonban gyorsan lelohasztotta az athéniek és a többi, már felkelt országok vérmes reményeit. Még 336 őszén Thessaliában termett, s miután ott megszavaztatta magának az atyjától is viselt főhatalmat, összehívta az amphiktyoni tanácsot Thermopylaiba, s megerősíttette magát a delphoi szenthely védőurának állásában. Onnan aztán Thebai elé vonult, s puszta megjelenése elég volt a fölkelés elfojtására. Athén is követséget küldött üdvözlésére és sajnálatát fejezte ki, hogy elmulasztotta neki felajánlani a hadvezérséget. Alexandros jónak látta megelégedni e nyilatkozattal, s nem kívánt további elégtételt Athéntől. Miután a Korinthosban összeült szövetséges gyülés megválasztotta fővezérnek a perzsák elleni háborúra, visszatért Makedoniába, hogy ott is végleg helyreállítsa a rendet, s aztán a szomszédos barbár népek fölkelésének is elejét vegye. Az otthon beállható zavarok elfojtására nem riadt vissza a legerőszakosabb eszközöktől sem. Először Atthalosnak kellett vesznie, ki most, a király görögországi sikerei után, szivesen kibékült volna Alexandrosszal, de máris sokkal messzebb ment, semhogy bocsánatra számíthatott volna. A király Hekataios nevű meghittjét küldte hozzá Ázsiába, ki aztán Parmenion tudtával és beleegyezésével meggyilkoltatta Attalost. Osztoztak sorsában odahaza összes rokonai, továbbá Amyntas, Perdikkas fia, kinek trónraléptetésére Attalos összeesküvést szőtt, nemkülönben a király összes mostohaöcscsei, kivéve a tompaeszű Arrhidaiost. Az özvegy királynőt is öngyilkosságra kényszerítette később Olympias, míg Alexandros távol diadalait aratta. Még csak az északi népek megfélemlítése volt hátra: 335 tavaszán tehát a király erőszakkal áttörve a Haimos (Balkán)-hegység szorosain megtámadta és megverte a triballosokat, sőt a Dunán is átkelt, s eközben a getákkal is megütközött. Aztán végkép meghódította a triballosokat, s a Duna mentén felfelé vonulva a keleti Haimos-hágókon át visszatért Paioniába; majd az Erigon folyó mentén Illyriába hatolt, s bevette Kleitosnak, az illyrek uralkodójának székhelyét, Peliont.

Hazatérésére ugyancsak nagy szükség volt már. A kisázsiai expediczió hírére ugyan végre a perzsa udvar is megmozdúlt, s Alexandros távolléte idején rég jónak bizonyult módszere szerint megkísérlette a görög szövetség megbontását. Az összes görög államokat felkelésre bátorította Makedonia ellen, s erre a czélra nagy pénzbeli segítséggel kecsegtette valamennyit. Mindamellett kezdetben csak Sparta állott rá nyiltan az ajánlatra; Athén és a többi államok egyelőre visszariadtak az elhatározó lépés megtételétől, s a perzsa követek nem tehettek egyebet, mint hogy nagy összeget (állítólag 300 talentomot) adtak át Demosthenesnek azzal a megbizással, hogy «a perzsa király érdekében legjobb belátása szerint használja föl». Azonban egyszerre csak hire terjedt, hogy Alexandros seregét megsemmisítették az illyrek, s hogy ő maga elesett. S erre a hírre rögtön kitört Thebában az egyszer már elnyomott felkelés. Az Athénben élő thebai számkivetettek tüstént visszatértek hazájukba, hol aztán a polgárság megölte a makedon-párt fejeit, Timolaost és Anemoitast, ostrom alá vette a Kadmeiában lévő makedoniai őrséget, helyreállította a demokratikus alkotmányt, sőt boitarcheseket is választott. A többi államok is megmozdultak. Athénből Demosthenes perzsa pénzen vásárolt fegyvereket küldött Thebába, Mantineia és a vele szövetségben álló arkadiai városok sereget indítottak útnak az Isthmos felé, s Elis és Aitolia is fegyverkezéshez fogott.

Alexandros, kit a felkelés híre Illyriában talált, rögtön délnek fordult, s két hét mulva már Theba előtt állott. Szivesen megegyezett volna a thebaiakkal, már csak azért is, hogy a felkelés hosszabb időre el ne térítse czéljától. De a kormányt vivő számkivetettek tudni sem akartak kiegyezésről, s így nem maradt egyéb hátra, mint erőszakkal vívni meg a várost. A Perdikkas vezetése alatt álló makedonok már a harmadik napon áttörtek azon a czölöpkerítésen, melyet a thebaiak a Kadmeia körül vontak, s míg egy részük a városkapuk felé űzte a városbelieket, más részük egyesült a Kadmeiában lévő őrséggel. A piaczon új harcz fejlődött ki, mely azonban nemsokára a thebaiak teljes felbomlásával és az ostromlók diadalával végződött. Hatezer thebai elesett, harminczezernél több fogságba került; a város sorsát Alexandros a szövetségesgyüléssel döntette el. Ez kimondta, hogy büntetésül árulásáért és a perzsákhoz való csatlakozásáért úgy kell Thebával elbánni, valamint ő bánt volt el Plataiaival és Orchomenosszal. Tehát a várost – Pindaros költő házát kivéve – lerombolták, területét felosztották, s az összes foglyokat Makedoniába vitték, vagy rabszolgaságra adták.

Theba sorsa az összes görög államokban akkora megdöbbenést keltett, hogy ellenállásra egyik sem gondolt többé. Mindegyik új határozatokkal kivánt elégtételt adni a megsértett Alexandrosnak: az arkadiaiak halálra itélték vezető államférfiaikat. Athénbe épen a 335. év őszén ünnepelt nagy mysteriumok idején jutott a hír; a polgárság abbahagyta az ünneplést, elhatározta a thebai menekültek befogadását, de egyúttal Demades által örömét nyilváníttatta Alexandros előtt, hogy idején megérkezett, s megbüntette Thebát. Alexandros jól tudta, hányadán volt a dolog; de megelégedett azzal, hogy a thebai menekültek kiutasítását és legfőbb ellenfeleinek, köztük Demosthenesnek, Lykurgosnak, Charidemosnak kiszolgáltatását követelte. Az első követelést egyhangulag visszautasította a népgyülés. A második ellen sok jelentékeny embernek, köztük Phokionnak is, nem lett volna kifogása: de végre Demades indítványára abban egyeztek meg, hogy kegyelmet kérnek ellenfelei számára királytól. A népgyülési határozat átadására Demadesen kívül maga Phokion vállalkozott. S a király nem támasztott újabb nehézségeket: abban egyeztek meg, hogy csupán a makedon-párt leghalálosabb ellensége, Charidemos menjen számkivetésbe, a többieket pedig saját polgártársaik vonják felelősségre. Alexandros még azt is elnézte, hogy ez a felelősségrevonás sem történt meg. Valamint atyja, ő is tisztelettel viseltetett azon város iránt, melynek véleménye döntő volt a kor költőinek, államférfiainak és vezéreinek megitélésében; aztán meg nem akarta Athént a perzsák részére terelni olyan időpontban, mikor az összes görög államok segítségére és nyugalmára nagy szüksége volt.

A perzsák ellen megkezdett nagy vállalatban ugyanis időközben olyan fordulatok álltak be, melyek a támadás erélyes folytatását most már elodázhatatlanná tették. A meghalt Mentor helyett testvére, Memnon vette át a tengerparti részek főparancsnokságát, s Attalos duzzogásának ideje alatt a folyvást szaporodó perzsa zsoldossereggel lassankint támadólag is felléphetett. Az oligarcha-párt segélyével bevette Ephesost, megverte Kalast, az Attalos halála után Makedoniába visszatért Parmenion utódát, s ezzel egész Kisázsiában újra helyreállította a perzsa uralmat. Pixodaros is letett a makedon szövetségről, s leányát sem Arrhidaioshoz, hanem egy előkelő perzsához, Orontobateshez adta feleségül, ki apósa halála után már a következő évben át is vette Kária kormányát.

Alexandros az egész telet hadikészületei befejezésére fordította, s a 334. év tavaszán útnak indult a Hellespontos felé. Serege zömét a makedon haderő fele alkotta, 12,000 gyalogos és 1500 lovas; a görög szövetségből maga Thessalia 1500 lovast, a többi görög államok összesen 7000 gyalogost és 600 lovast állítottak; Thrakia és Illyria 6000 gyalogost, Thrakia és Paionia 900 könnyű lovast küldöttek; az egész sereg tehát az 5000 nehézfegyverzetű zsoldossal együtt mintegy 30,000 főnyi gyalogságból és 4500 főnyi lovasságból állott. A 160 hajóból álló hajóhadban húsz hajó Athéné volt. A vezérek közt legtekintélyesebb Parmenion volt, ki már Philipposnak is nagy szolgálatokat tett, s kinek az új vállalat sikere legnagyobb részben tulajdonítható. Az alvezérek közül Parmenion két fia vált ki; az idősebb, Philotas, a makedon lovasság, az ifjabb, Nikanor, a makedon gyalogság szine-java, az úgynevezett hypaspistesek élén állott. Makedonia és Görögország kormányzását, távolléte idejére az agg Antipatrosra bizta Alexandros.

A perzsák jelentékeny hajóraj felett rendelkeztek, de megalakításával és felszerelésével addig késlekedtek, hogy Alexandros hadának átkelése semmi nehézségbe sem ütközött. Míg Parmenion az átkelést intézte, a király meglátogatta Trója szent romjait, s ősének, Achillesnek állítólagos sírját. Aztán az ázsiai part mentén keletnek fordúlt a sereg.

A Tauroson inneni provinciák satrapái Alexandros megindulásának hírére egész haderejüket a Propontisnál összpontosították, s ott egyesültek Memnon csapataival. Lovasságuk számban meghaladta Alexandrosét, de gyalogságuk számban is, minőségben is annyira mögötte állott a királyénak, hogy Memnon a satrapákkal szemben a visszavonulás szükségességét vitatta a perzsa haditanácsban. Arsites, Kis-Phrygia satrapája azonban nem volt hajlandó országát feláldozni, s a többi satrapák, lovasságukban bízva, az ő véleményében osztoztak. A két sereg a Granikos folyó (most: Bighacsai) völgyében találkozott, az úgynevezett Adrasteia síkon. Alexandros rögtön átvezette lovasságát és könnyű gyakogságát a régi folyómeder jobbpartjának magaslatai felé, melyeken a perzsa lovasság foglalt hosszú vonalban állást. Hosszú és heves küzdelem után, melyben a király személyesen is részt vett, a jobban fegyelmezett és fegyverzett makedon és thessaliai lovasságé lett a diadal. Két satrapa elesett, s a menekülő lovasság magával sodorta az összes perzsa gyalogságot is: csak a Memnon-féle görög zsoldosok álltak egy ideig ellen, de aztán minden oldalról bekeríttetve, megadták magukat. A király megbilincseltette és Makedoniába küldte őket (szám szerint mintegy 2000-et), büntetésül azért hogy Görögország ellen a barbárok szolgálatába álltak. Alexandros állítólag csak 120 embert vesztett. A zsákmányból 300 fegyverzetet Athénbe küldött, hogy a Parthenon falain elhelyezve emlékeztessék a hellének a kivívott diadalra.

Az első vereség mindjárt megmutatta, milyen gyönge lábon áll Kisázsiában a perzsa uralom. Daskyleion, a hellespontosi satrapaság székvárosa, azonnal megadta magát Parmenionnak; Alexandros maga Sardesbe vonúlt, melyet a perzsa parancsnok minden ellenállás nélkül átadott. Ephesosból kiüzte a perzsa őrséget, a demokratiát helyreállította, de nagyobb vérengzésnek gátat vetett, hogy a birtokos osztályt ellenségévé ne tegye. A többi ion és æolisi városok is csakhamar hozzá csatlakoztak; mindenütt demokratikus alkotmányt hoztak be, s az adókat eltörölték. Csak a görög zsoldoscsapataiban bizó Miletos ellen kellett erőszakot használni: Alexandros hajóhadának sikerült a várost elzárni a Phoenicia és Kypros felől végre megindúlt perzsa hajóhadtól, mely Mykale előtt horgonyt vetve előbb tétlenül végignézte a város ostromát és bevételét, aztán pedig visszavonult Halikarnassosba, a még meglévő szárazföldi sereg támogatására. Maussollos ugyanis, mint tudjuk, első rangú erősséggé alakította át Halikarnassost, s Memnon, kire a perzsa király rábízta az összes szárazföldi és tengeri haderő főparancsnokságát, ezt a várost szemelte ki tengeri hadiműveleti alapjául, melyeket a jövő évben Görögország ellen szándékozott intézni. Alexandros tél közeledésekor kisebb részük (s köztük az athéni 20 hajó) kivételével hazaküldte hajóit, melyek úgy sem mérkőzhettek meg a sokkal nagyobb perzsa hajóhaddal, szárazföldi seregével azonban nemsokára délnek indúlt, s ostrom alá vette Halikarnassost, melyet további vállalatai veszélyeztetése nélkül nem hagyhatott elfoglalatlanúl maga mögött. A perzsa hajóhad élelmiszerekkel elláthatta a várost, de segédhaddal nem, mert a hellén szövetség létrejötte óta Görögországból nem toborozhatott többé zsoldosokat; így hát egy ideig tartotta magát a város, de egy sikertelen kirohanás után Memnon tanácsosnak látta a szomszédos Kos szigetre tenni át hadiszállását: az éjszaka védelme alatt felgyujtatta a várost, s csapataival együtt átkelt a tengerszoroson. Alexandros rögtön bevonult az elhagyott városba, a tüzet eloltatta, s gondoskodott, hogy a polgárság kárt ne valljon: a fellegvárban maradt perzsa őrség megfigyelésére 3000 embert hagyott hátra Ptolemaios vezérlete alatt, s az ország kormányát visszaadta Adának, Maussollos utolsó, még életben lévő testvérének, kit bátyja, Pixodaros fosztott meg a tróntól. aztán két részre osztotta seregét: Parmenion a thessaliai lovassággal és a többi szövetségesekkel Lydiába vonult téli szállásra, maga a király pedig tovább nyomúlt Lykiába és Pamphyliába, mely tartományok ellenállás nélkül meghódoltak neki. Majd erőszakkal áthatolt a pisidiai hegyvidéken, s a 333. év tavaszán Gordionban, Phrygia régi fővárosában egyesült Parmenionnal.³⁵ Innen délnek fordúlt, Kappadokián át az ú. n. kilikiai kapu, azaz azon hágó felé, mely a kisázsiai fennsíkot Tarsos vidékével köti össze. A hágó védelmére rendelt perzsa őrség megfutamodott a király közeledésére, s Kilikia épenúgy ellenállás nélkül megadta magát, mint a többi kisázsiai országok.

Alexandros issosi csatája Dareiosszal.
Pompeiiben talált mozaik-talaj. Most a nápolyi nemzeti múzeumban.

Míg Alexandros ilyenformán Kisázsia nagyobb részét meghódította, addig Memnon tavasz kezdetén csakugyan támadáshoz fogott az Aegeus tenger területén, melyen nagy hajóhadával föltétlenül uralkodott. Chios, és (Mytilenét kivéve) Lesbos is hozzá pártoltak. Már a Kykladok is hódolásra gondoltak, Görögországban is mindenütt megmozdultak a Makedonia-ellenes pártok, sőt Athén is követséget küldött Dareios királyhoz, mikor Memnon, ki időközben ostrom alá fogta a makacs Mytilenet, hirtelen meghalt, még elég jókor arra, hogy hadvezéri hirnevét meg ne rontsa: mert a dolgok állásán most már egész Görögország felkelése is alig segíthetett volna. Halála azonban mégis nagy veszteség volt Perzsiára, mert unokaöcscse, Pharnabazos, kire vezérségét haldoklása közben átruházta, és Autophradates, ki betegsége óta már helyettesítette, egyáltalában nem álltak feladatuk magaslatán. Mytilenét ugyan bevették, de aztán Autophradates tétlenül vesztegelt a hajóhad egy részével Lesbos előtt; Pharnabazos pedig, a ki a zsoldossereg élén Kária és Lykia visszahódítására indult, Miletos és Halikarnassos alsó városának bevétele után Dareios felszólítására Syriába volt kénytelen küldeni zsoldosait. Orontobates, Kária satrapája, ki ilyenformán magában maradt, nagy csatát vesztett Ptolemaiosszal szemben, s ettől kezdve csak a tengerparti erősségek védelmezésére szorítkozott. Pharnabazos pedig visszatért a mytilenei hajóhadhoz, mely megérkezése után a Hellespontos felé indúlt, hogy Alexandros elől elzárja a visszavonulás útját. Tenedost elfoglalták, Chares, a ki Theba lerombolása után szintén elhagyta Athént és sigeioni fejedelemségébe vonult, nyiltan a perzsák részére állott. A tengerszoros megszállására Aristomenes vezetése alatt hajóhadat hagytak hátra, 10 hajót Datames vezetése alatt a Kykladokra küldtek, a derékhajóhad pedig visszavitorlázott Chiosba, hogy aztán szintén Európába induljon. Időközben a görög hajóhad is ujra gyülekezett, s először Datames hajóhadát, aztán Aristomenesét is megsemmisítette vagy elfogta. A perzsa vezérek tehát haladéktalanúl útnak indultak száz legjobb hajójukkal Andros és Siphnos felé. De a görög államok felkelése, melyre számítottak, nem következett be: csak Agis spartai király, az Italiában elesett Archidamos fia, nyilatkozott hajlandónak Makedonia megtámadására, föltéve, hogy a perzsák pénzzel és hajóval gyámolítják.

Időközben pedig Ázsiában megtörtént a döntő mérkőzés. Dareios király a granikosi csata hirére összevonta seregeit, s a nyár folyamán Babylonból megindúlva, őszszel Syria északi részéig jutott. Alexandros, kit sulyos betegsége hosszabb ideig Tarsosban tartóztatott, ekkor még mindig Kilikiában időzött, hol épen Soloi és Mallos kikötővárosokat hódította meg. Dareios közeledésének hirére aztán Issostól délre átlépte az «assyriai kapu» néven ismeretes hegyhágókat, és Myriandros phœniciai város előtt ütött tábort. Arra számított, hogy Dareios nem fog utána nyomulni a hegyszegélyezte tengerpartra, hanem északi Syria tág mezőségein várja be, hol túlnyomó számu lovasságát kellőképen kifejtheti. Dareios azonban váratlanúl átlépte észak felől az Amanos hegység nehezen járható hágóit, s az Issost környező tengermelléki szűk síkon, a már délnek vonúlt makedon sereg háta mögött foglalt állást. Így Alexandros el volt vágva Kisázsiától s okvetetlenül meg kellett ütköznie, ha a kisázsiai parttal való összeköttetést nem akarta elveszteni. Helyzete nagyon veszélyes volt, mert a perzsák arczvonala egészen betöltötte a völgy tágulatát, az ő seregének tehát, a mint kiért a szoros útból, az ellenség szeme láttára kellett arczvonalba fejlődnie. De a király hadvezéri tehetsége és a sereg fegyelmezettsége fényesen megoldotta ezt a nehéz feladatot. Éjszakának idején akadálytalanúl áthatolt a szoros úton, melyet egyfelől a tenger, másfelől a hegység szegélyez, s reggelre megérkezett a perzsa arczvonalt védő Pinaros (ma: Deli-Csaj) folyóhoz. A perzsa lovasság és könnyü gyalogság nem tudta megakadályozni a makedon sereg kifejlődését. S ezzel már el is volt döntve a csata, mert a folyómelléki 5-6 kilométer széles sík nem volt alkalmas a perzsa sereg számbeli többségének érvényesítésére: Alexandros épen olyan széles arczvonalat alkothatott, mint a perzsák, s így minden bekerítés ellen biztosítva volt. Ő maga a jobbszárnyat vezette, melyet a makedon lovasság, a hypaspistesek és a rendes gyalogság egy része alkotott. A vele szemben álló ázsiai gyalogság az első támadásra megfutott, s magával sodorta a perzsa arczvonal közepét is: maga Dareios is csak nehezen menekült meg; kocsija, királyi palástja és íja üldözői hatalmába került. Parmenionnak ezalatt a balszárnyon nehéz helyzete volt, előbb a túlnyomó számú barbár lovassággal, aztán a magaslatokon állást foglalt görög zsoldosokkal szemben: de mikor Alexandros a perzsa balszárny megfutamítása után a maga gyalogságával oldalba fogta a görög zsoldosokat, ezek meghátráltak, a perzsa lovasság pedig vad futásban keresett menedéket. Az arczvonal mögött álló perzsa tartalékhad meg sem próbálta az ellenállást: az egész sereg felbomlott, s csak a novemberi kora esthomály védte meg a teljes megsemmisüléstől. Csak mintegy négyezer embert, többnyire görög zsoldosokat, sikerült Dareiosnak a hegyeken túl összegyüjtenie; a zsoldossereg nagyobb részének, mintegy nyolczezer embernek, sikerült a phoeniciai Tripolist elérnie, s onnan Kyprosba hajóznia. A tábort még azon este elfoglalták a győztesek, s foglyúl ejtették többi közt Dareios anyját, feleségét, és gyermekeit is, kik perzsa szokás szerint követték a királyt hadjáratában. Alexandros, mint megbecsülhetetlen értékű kezeseknek, megadatta nekik a rangjukat megillető tiszteletet.

Az issosi csatatér.

Görögországban feszült várakozással néztek a két király közt való döntő mérkőzés lefolyása elé. Demosthenes, ellenfelének Aischinesnek állítása szerint, örömmel hangoztatta azt a reményét, hogy «Alexandrost el fogja gázolni a perzsa lovasság»; de elhatározó lépést a válság bekövetkeztéig ő sem indítványozott, a csata hire pedig természetesen minden kedvet megszüntetett az Alexandrostól való elpártolásra. A következő év (332.) tavaszán tartott isthmosi játékokon a hellén szövetségesgyülés tagjai arany koszorút szavaztak meg Alexandrosnak, hálából «Görögország szabadságának kivivásáért».

Ilyen körülmények közt Pharnabazos és Autophradates nem folytathatták többé a Görögország ellen megkezdett vállalatot. Agis király kapott ugyan tőlük 10 hajónyi és 30 talentomnyi segítséget, de Makedonia ellen való támadásra most ő sem gondolhatott. Pharnabazos 12 hajóval és 1500 zsoldossal még épen jókor érkezett Chiosba, hogy a sziget elpártolását megakadályozza; Autophradates a hajóhad többi részével Halikarnassosban telelt. Tavaszszal már együtt sem tudta tartani hajóit: a phoeniciaiak hazájukba vitorláztak, melyet Alexandros időközben már megszállott s ott a király szolgálatába állottak, s a kyprosiak is követték példájukat. Ellenben a makedon hajóhad a tél folyamán 160 hajóra szaporodott, s Hegelochos és Amphoteros vezetése alatt először Tenedost szabadította fel, aztán Chios ellen indúlt. Közeledésére a nép fellázadt Pharnabazos ellen, s megnyitotta az ostromlók előtt a város kapuit. A 3000 görög zsoldosból álló őrség fogságba került, Pharnabazos 42 hajója a győztesek kezébe került. Aztán Hegelochos 100 hajóval Mytilenébe vitorlázott, melyet Chares 200 zsoldosával Dareios részén tartott. A vén zsoldosvezér szabad elvonulás kikötése mellett átadta a várost; át is vitorlázott Imbros szigetére, de sigeioni uralmát nem kapta vissza többé. A kisebb lesbosi városok önként makedon részre álltak, s kiszolgáltatták Hegelochosnak a perzsáktól beléjük helyezett tyrannosokat. Amphoteros ezalatt 60 hajóval Kos szigetet szabadította fel, s aztán a káriai partvidék nehány városát, melyeket Orontobates még megszállva tartott. Rhodos már előbb Alexandros pártjára állott. Így a kisázsiai egész partvidék is felszabadúlt, a perzsa hajóhad teljesen tönkrement, nehány hajó kivételével, melyek Krétába menekültek. Az előkelő foglyokat Hegelochos még őszszel bemutatta az akkor már Egyiptomban levő Alexandrosnak. Ez a chiosi oligarchákat Elephantinéba küldte az aithiopiai határra, a lesbosi tyrannosokat pedig visszaszolgáltatta az illető városoknak, melyek aztán kivégeztették őket. Mytilene területét, a város hősies ellenállásának jutalmául a Lesbosszal szemben lévő szárazföldre is kiterjesztették.

Dareios már néhány nappal a csata után alkudozásba kívánt lépni az akkor már délebbre, Marathosba vonult Alexandrosszal, hogy fogságba esett családját megszabadítsa, s mikor Alexandros nem utasította vissza közeledését, formaszerű békeajánlatot vivő követséget küldött diadalmas ellenfeléhez. Késznek nyilatkozott az Euphratestől nyugatra eső egész vidékről lemondani, s családjáért váltságdíjul 10,000 talentomot fizetni: a béke zálogául egyik leányát feleségül kinálta Alexandrosnak. Soha még perzsa király ennyire meg nem alázkodott; de a helyzet Alexandrosra nézve most már sokkal kedvezőbb volt, semhogy elfogadhatta volna a csak ideig-óráig való békét jelentő feltételeket; nem akarta tehát koczkáztatni eddig elért sikereit, és feltétlen megadást kívánt megalázott ellenfelétől.

Így nem maradt egyéb hátra, mint hogy Dareios tovább folytassa a reménytelen harczot. Új, hatalmas sereget gyüjtött össze, de mely most már majdnem kizárólag ázsiai csapatokból állott. Issosi tapasztalatain okulva, elhatározta, hogy Alexandros támadását a tágas assyriai síkon várja be, hol számbeli erejét és kivált lovasságát jobban érvényesítheti. Ideje volt rá elég, hogy hadikészületeit befejezze, mert Alexandros egyelőre nem üldözte, hanem tovább haladt délnek Syriában. A partvidéket akarta hatalma alá hajtani, hogy egyrészt biztosítsa a Makedoniával való szabad közlekedést, másrészt a görögöket minden reményüktől megfoszsza az ázsiai segítségben. Parmenion a sereg egyik felével Damaskosban elfoglalta a perzsa sereg egész pogygyászát, melyet Dareios Kilikiába vonultakor megfoghatatlan módon ebben a városban helyezett el. A király pedig a sereg másik felével Phoeniciába nyomúlt, melynek másodrangú városai a kyprosi városokkal együtt önként meghódoltak előtte; Tyros, a leghatalmasabb város, azonban kijelentette, hogy semleges kíván maradni, és becsukta kapuit a király előtt. Ezt az ostromlás történetében mindenkorra nevezetes ostrommüvelettel vette be (kb. 332. év julius havában) oly módon, hogy betöltötte azt a sekély tengerszorost, mely a várost a szárazföldtől elválasztotta, a tenger felől pedig az időközben megérkezett és meghódolt phoeniciai és kyprosi hajóhaddal zárta el a várost a közlekedéstől. A tyosiak foglyaikon elkövetett kegyetlenségeikkel maguk játszottak el minden jogukat a kiméletre: a város egész lakosságát felkonczolták vagy rabszolgaságra adták. A város ostroma teljes hét hónapig tartott, de az időveszteséget megérte az a hatás, melyet a király hatalma a többi városokra gyakorolt. Ellenállás nélkül meghódolt valamennyi, a legdélebben fekvő hatalmas Gazát kivéve, melynek bevétele további két hónapba került.

Tyros térképe.

Tyros.

De Alexandros még most sem gondolt Dareios üldözésére. Először még a perzsa király utolsó középtengeri tartományát, Egyiptomot is meg akarta hódítani, a melyhez vezető út Gaza elfoglalásával nyitva állott előtte, s a mely még hosszú ideig zavarokat okozhatott volna mögötte, ha meghagyja Dareios hű embereinek kezében. A feladat különben sem látszott nehéznek, mert az egyiptomiaknak emlékezniök kellett még azokra a borzalmakra, melyeket Ochos király két évtizeddel ezelőtt a tartomány elfoglalásakor elkövetett. Tehát a 332. év deczember havában elindúlt Gazából, s a télen át az egész tartományt minden nehézség nélkül meghódította. A nép mindenütt szabadítójaként üdvözölte; Mazakes, a perzsa helytartó kénytelen volt ellenállás nélkül átadni az összes erősségeket. Ekkor alapította a király a Nilus nyugati torkolata közelében azt a várost, mely még mai napig is az ő nevét viseli: Alexandriát, mely néhány évtized alatt a világkereskedelem és a görög tudományosság középpontjává fejlődött, s három évszázadon keresztűl a világ legnagyobb és leggazdagabb városa volt. Nem mulasztotta el az alkalmat Ammon jóslóhelyének felkeresésére sem, melynek, mint tudjuk, ebben az időben a görög világban is nagy volt a tekintélye. Ammon papjai mint Ammon fiát üdözölték, azon a czímen, mely mint Egyiptom uralkodóját, meg is illette: Alexandros és környezete azonban többet látott e megszólításban, s innen erednek a királynak későbbi igényei az isten gyanánt való tiszteletre.

Dareios serege még koránsem volt oly állapotban, hogy Alexandros phoeniciai és egyiptomi vállalatának megakadályozására gondolhatott volna. De mivel Alexandros Kisázsia őrzésére Antigonost csak igen kis haderővel hagyta volt Phrygiában, azt megpróbálta, hogy seregének megerősített töredékeivel elvágja Alexandros elől a Kisázsián át visszavezető útat. Antigonos azonban már ekkor fényes bizonyságát adta hadvezéri tehetségének, melynek később kiterjedt uralmát köszönhette: nemcsak megverte a perzsákat, hanem még Lykaoniát is meghódította. Paphlagoniát pedig Kalas, a hellespontosi helytartó foglalta el, úgy hogy Kappadokia kivételével most már (332) egész Kisázsia a király birtokába került.

A 331. év tavaszán Alexandros végre megindúlt Egyiptomból is, hogy végső csapást mérjen Dareios megrendült hatalmára. Nyár közepén Thapsakosnál átlépte az Euphratest, szeptember vége felé pedig, átszelvén Mesopotamia északi részét, a Tigris folyót is. Ellenségre sehol sem bukkant. Úgy látszik, Dareios azért vonúlt vissza annyira országai belsejébe, hogy kedvező esetben teljesen megsemmisíthesse ellenségét, vereség esetén pedig akadálytalanúl visszavonúlhasson az iráni fensíkra. Csak a folyón való átkelést követő negyedik napon mutatkoztak az ellenség előörsei. A király ekkor egy jelentéktelenebb lovascsata után tábort üttetett, s négy napi pihenőt adott seregének. Aztán, a 28-áról 29-ére virradó éjszakán előrenyomult a kermelisi fennsik felé, s reggelre megpillantotta Dareios seregét, mely a fennsik közepén, Gaugamela falu közelében táborozott. Alexandros serege még a roppant perzsa hadsereg láttára is azonnali megütközést kívánt, de a király Parmenion tanácsára a következő napra halasztotta a támadást. A perzsa sereg régi irók értesítése szerint az egy millió főt is meghaladta; csupán a lovasság számát 45,000-200,000 főre teszik. Ez a szám, mint máskor, most is bizonyosan tulzott, de annyi bizonyos, hogy a perzsa sereg, s kivált a lovasság szám dolgában nagyon meghaladta Alexandros seregét, mely ekkor mintegy 40,000 gyalogból és 7000 lovasból állhatott. A tágas síkságon fedezetről szó sem lehetett, s így Alexandrosnak el kellett készülnie a bekerittetés esetlegességeire. E czélból fő arczvonala mögött még egy másodikat állított fel, mely esetleg oldalról vagy hátulról jövő támadást is visszaverhessen. A csata a 331. év szeptember havának utolsó napján, mások (Droysen) szerint október első napján történt. Alexandros maga serege jobbszárnyán foglalt állást, s a makedon nehéz lovasság és a phalanx nagyobb részének élén először az ellenségnek a derékhadtól elvált bal szárnyát támadta meg. A skytha és baktriai lovasok ellen, kik előnyomulása közben jobb oldalról fenyegették, a második csatarend lovasait rendelte, s míg ezek nehéz küzdelmet vivtak a legszélső jobb szárnyon, addig ő a szó szoros értelmében elsöpörte maga előtt az ellenséges gyalogságot. A perzsa kaszásszekerek támadása nem sikerült, s a perzsa sereg balszárnyával együtt csakhamar Dareios és környezete is futásnak eredt. A balszárnyon lévő perzsa lovasság, mely eddig kemény munkát adott a Menidas és Ariston vezérlete alatt harczoló görög és paioniai lovasoknak, szintén követte Dareios példáját. Csupán a makedon sereg balszárnyán volt nehezebb a küzdelem. Ott a Parmenion vezetése alatt álló thessaliai és thrák lovasság, elszakadva az előrenyomuló jobbszárnytól és derékhadtól, csak nehezen állt ellen a Mazaios vezetése alatt álló tulnyomó számú perzsa és indus csapatok, s egészen áttörték a makedon csatarendet. Ha görög lett volna az ellenség, ez a csata kimenetelét kétségessé tette volna; de a barbárok neki estek a makedon tábornak, és zsákmányolás közben nem törődtek vele, mi történik mögöttük. Alexandros a perzsa jobbszárny és derékhad megszalasztása után értesülvén Parmenion nehéz helyzetéről, nem üldözhette a menekülő Dareiost, hanem a baszárny segítségére indúlt. Útközben találkozott a tábor kizsákmányolásából visszatérő perzsa és indus csapatokkal, s iparkodott elvágni visszavonulásuk útját. De ez nem sikerült: a perzsák kétségbeesetten küzdöttek, s végtére ujra keresztültörték a makedon vonalat. De viszont azalatt a balszárnyon is megváltozott a helyzet. Mazaios Dareios megfutásának hirére abbanhagyta volt harczot, s így a makedonok most már a futó sereg üldözésére gondolhattak. Míg Parmenion elfoglalta a perzsa tábort, addig a király besötétedés idején a Lykos folyó közelében, a csatatértől négy órányira, csakugyan elérte az ellenséget, s rettenetes mészárlást vitt végbe a futók rendetlen tömegében. Nehány órai pihenés után éjféltájban ujra megindúlt Arbela felé, abban a reményben, hogy ott elfoghatja a menekülő Dareiost. Következő nap meg is érkezett Arbelába, de magát a királyt már nem találta ott; csak kincsei, kocsija, fegyverei jutottak Alexandros hatalmába. A diadal aránylag kevés áldozatba került. A makedon seregből állítólag csak 500, a perzásból ellenben 30,000 (sőt 90,000) esett el. Fogoly tizezerszámra jutott a győztesek kezére, s az út nyitva állott Babylon és Susa felé.

Dareios további üldözése ez idő szerint hasztalan lett volna; Alexandros tehát Babylon ellen fordúlt, mely város részéről erős ellenállásra számított. Azonban Mazaios, ki a csata után hatalmába kerítette a várost, önként megnyitotta előtte a kapukat, átadta a várat és összes kincseit; a lakosok, élükön a perzsa tisztviselők, kivonultak a király ünnepies fogadására. A babyloni pihenő alatt lépett először a görögség a távolabbi kelettel is közvetetlen érintkezésre: itt kezdődött meg igazán a görögségnek és a barbárságnak az az összeszokása, melyben később a két faj egymáshoz simult és összeolvadt. Még Alexandros babyloni tartózkodása alatt Susa is önként meghódolt Philoxenosnak, kit a király még Arbela alól előre küldött; harmincz napi mulatás után Alexandros is tovább indúlt kelet felé, s további husz nap mulva meg is érkezett a királyi székvárosba, hol a király összes 50,000 talentomot (kb. 140 millió forintot) érő kincsei hatalmába kerültek. Onnan Mithrinest, ki Sardes fellegvárát annak idején átadta volt neki, Armenia elfoglalására küldte: de Orontes satrapának sikerült megvédenie ezt a hegyes-völgyes tartományt.

Körülbelől a gaugamelai csatával egyidejüleg Görögországban is meghiusult az utolsó kisérlet a makedon fennhatóság lerázására. Az issosi csata után, mely a hathatósabb perzsa segítségben való reményt végképen meghiusította, Agis spartai király Kréta ellen fordúlt, mely még kívűl esett a makedon hatalom körén, és sikerült is neki a legtöbb ottani várost meghódítani. Szolgálatába fogadta az Issostól menekült görög zsoldosokat, s a szétzüllött perzsa hajóhad egy része is hozzá szegődött. A makedoniai vezérek azonban nem nézhették tétlenül ezeket a mozgalmakat, s 331. tavaszán Amphoteros vezetése alatt nagy hajóhad indúlt a sziget meghódítására. Agis már sokkal tovább ment, semhogy visszavonúlhatott volna, s így csakugyan nyilt háborúra került a dolog. A harcz Peloponnesosban kezdődött; s midőn Agis ott megsemmisített egy Korragos vezetése alatt álló makedon hadosztályt, Elis, Arkadia és Achaia nagyobb része is csatlakozott a felkeléshez. Sparta régi ellenségei, Messene, Megalopolis, Argos azonban természetesen hivek maradtak Alexandroshoz. Athén, melynek magatartásától nagyon sok függött, semleges maradt. A radikálisok persze sürgették a Spartához való csatlakozást: de ezuttal maga Demosthenes is ellenezte az elszakadást Makedoniától, mely most már hajóhad dolgában is hatalmasabb volt Athénnél. Követséget küldtek hát Tyrosba Alexandroshoz, mely biztosította a királyt Athén változatlan hűségéről. Alexandros pedig elismerése jeléül szabadon bocsátotta a granikosi csatában hatalmába került athéni zsoldos-polgárokat; Amphoteros hajóhadát azonban 100 phoeniciai és kyprosi hajóval szaporította, hogy tengeri felsőbbségét Athénnel éreztesse.

Antipatros kezdetben nem segíthette a makedon párti peloponnesosi államokat, mert annak az ő személye ellen irányuló felkelésnek leküzdése foglalta el, melyet Thrakiában szított az ottani helytartó, Memnon. Azonban annak a hirére, hogy Agis Megalopolist ostrom alá vette, kibékült a két makedon vezér, s Antipatros a 331. év őszén a görög szövetségesekkel együtt 40,000 főre rugó sereggel sietett a szorongatott város felmentésére. A felényi számú spartai sereg régi hiréhez méltón harczolt, de végtére mégis elvesztette a csatát: 5300 ember, s maga Agis király is elesett. A háború ezzel bevégződött. A spartaiaknak 50 kezest kellett állítaniok, az elisieket és achaiaiakat pedig Alexandros Megalopolisnak fizetendő százhúsz talentom hadikárpótlásra itélte. Görögországban ezentúl egészen Alexandros haláláig egy állam sem gondolt felkelésre a makedon fennhatóság ellen, annyival kevésbé, mert Alexandros nemcsak katonában vagy pénzben való támogatást nem kért többé a görögöktől nagy vállalatának befejezésére, hanem ellenkezőleg, több alkalmat felhasznált a görögök előtt való népszerüségének öregbítésére. Tudjuk, hogy Athénnek visszaadta a granikosi csatában elfogott polgárokat; azonkívül a gaugamelai csata után elrendelte, hogy a «tyrannis», a hol még fennállana, mindenütt megszünjék, sőt mint látni fogjuk, Media bevétele után gazdagon megajándékozva hazaküldte összes görög szövetséges hadait. Másrészt érezhetővé kezdett válni az a haszon is, melylyel a kelet megnyitásának Görögországra nézve járni kellett. Már eddig is rendkívül sok görög (Niese szerint százezer) járt különböző minőségben a hóditó király nyomában; most pedig, midőn a hóditás haladtával a békés tevékenységnek is több tere nyilt, a görög szellem és tehetség mindig több alkalmat talált sikeres és nyereséges keleti vállalatokra.

A rég nem élvezett tartós béke közepett Athén is felvirágozott. A makedon párt, melynek főemberei a hadvezéri hivatalában évről-évre megmaradt Phokion, és a párt szónokai, kivált Aischines és Demades voltak, a király mesés sikereinek hirére növekedtek hatalomban és befolyásban. A pénzügyek Lykurgos szakértő vezetése alatt folyvást javultak (l. 524. lap), a középítkezés nekilendült, az ünnepek és szinielődások pompája ismét emelkedett. Azonban a demokratikus érzelmü tömeg belsőleg még mindig inkább Demosthenes és Hypereides eszméiért lelkesült, s a dolgok új rendjével sehogyan sem volt megelégedve. Erre mutatott egyrészt az is, hogy Athén ez időszakban is kiváló gondot fordított hajóhada fenntartására és szaporítására, másrészt a közélet terén előforduló, s a pártviszonyokkal összefüggésben álló törvényszéki ügyek elintézése. Lykurgos maga fogott vád alá egy bizonyos Leokrates nevü polgárt azért, mert a chaironeiai csata után elhagyta hazáját: s nem sok hijja volt, hogy halálra nem itélték. De még nyilvánvalóbb tanuságot tett a polgárság többségének Makedonia-ellenes felfogásáról a törvényszéknek Demosthenes megkoszorúzása ügyében hozott itélete. Ktesiphon athéni polgár ugyanis már 336-ban Demosthenes ujabb megkoszorúzását indítványozta abból az alkalomból, hogy Demosthenes a falak kijavítása alkalmával sajátjából is megpótolta az épitésre megszavazott költségeket; Aischines, Demosthenesnek és politikájának halálos ellensége pedig felhasználta az alkalmat Demosthenes csúffátételére, és mint törvényellenes indítvány tevőjét, pörbe fogta Ktesiphont. A pör nem tudni miért, csak most, 330-ban került tárgyalásra a heliai előtt, s ez alkalommal mondta el Demosthenes, mint Ktesiphon szószólója (synegerosa) a koszorú ügyében czímü hatalmas beszédét, melyben formaszerint ugyan Ktesiphont védelmezi a törvényszegés vádjával szemben, voltaképen azonban saját politikai működését iparkodik igazolni polgártársai előtt. Aischinesszel szemben, ki a vád egyik pontjában a koszorúra méltatlannak nyilvánította, kijelenti beszéde egyik hires részletében, hogy jó hazafi még most, a chaironeiai csatavesztés után sem itélhet máskép a viszonyokról, mint ő és honfitársai a csapás előtt, s hogy a haza becsülete és az igazságos ügy érdekében működő hazafit nem szabad a siker szempontjából megitélni. A törvényszék itélete Demosthenesnek adott igazat, ámbár a törvény szigorúan véve Aischines mellett szólt. Aischines még a szavazatok törvényszabta ötödrészét sem kapta meg, úgy hogy hasonló vád emelésére való jogát örökre elvesztette. El is hagyta Athént, s nem tért vissza többé soha.

Alexandros ez alatt folyvást beljebb nyomúlt Ázsia mélyébe. Most már a birodalom szive, Persis tartomány ellen fordult. Utközben megverte és meghódította a perzsáknak soha meg nem hódolt uxiosok népét, s megkerülve a perzsáktól megszállt hegyszorosokat, elérte és bevette a tartomány fővárosát, Persepolist, századok óta felhalmozott roppant (állítólag 120,000 talentomot érő) kincseivel együtt, s aztán Pasargadait, a perzsa királyok régi székvárosát és temetkezőhelyét. Ebben a tartományban már igazi ellenség módjára viselkedett: Persepolisban szabad zsákmányolást engedett katonáinak, s az Achaimenidák régi királyi palotáját felperzseltette. A régiek úgy magyarázzák ezt az eljárást, hogy elégtételt akart vele adni a hellén nemzeti érzésnek a perzsáknak két századdal azelőtt elkövetett görögországi pusztításaiért; az ujabbak (Droysen, Pöhlmann, Holm, Beloch) úgy, hogy így akarta Dareiost megbüntetni azért, mert megtagadta a föltétlen megadást: jelét akarta adni annak, hogy az Achaimenidák birodalmát így is megszüntnek tekinti, s Ázsiát birtokába vette. A telet a kemény hadjáratban kimerült sereg Persisben töltötte; a 330. év tavaszának kezdetén azután tovább indúlt Media ellen. Ott Dareios időközben új sereg szervezésén fáradozott, de mindössze 3000 lovast és 6000 gyalogot gyüjthetett össze, köztük 1500 görög zsoldost, kik vele menekültek Arbela alól. Ilyen csekély haderővel ellenállásra nem gondolhatott, s Alexandros közeledésének hirére birodalma legszélsőbb tartományába, Baktriába vonúlt vissza. Alexandros minden ellenállás nélkül vonúlt be Media fővárosába, Ekbatanába, s ezzel az utolsó ázsiai fővárost is hatalmába kerítette. A még hátralévő feladat, a menekülő uralkodó üldözése, igen időtrabló, de hadászatilag nem nehéz feladatnak látszott: azért thessaliai és görögországi szövetségeshadait gazdagon megajándékozva, hazabocsátotta. Parmenion a sereg egy részével Ekbatanában maradt, maga a király pedig a menekülő Dareios üldözésére indúlt, hogy a trónról való önkéntes lemondásra kényszerítse. Utját Rhagai városán és az ú. n. kaspioni kapukon át vette, a nélkül, hogy valahol ellenállásra talált volna. Parthyaia tartományban értesült aztán a perzsa főhadiszálláson történt eseményekről, melyek a háború befejezését egyelőre ismét meghiúsították. Ugyanis több perzsa satrapa összeesküdött, hogy a tehetetlen Dareiost letaszítják a trónról, s helyette Bessos baktriai satrapa vezetése alatt szállnak szembe a hódítóval; Bessos csakugyan ki is kiáltatta magát királynak, s Dareiost megbilincselve hurczolta a sereggel tovább. Alexandros a hir hallatára gyorsabb haladásnak indúlt, és nyár elején, (330) utól is érte a menekülőket. De Dareiosnak már csak holtteste került hatalmába: áldozata lett az összeesküvők kétségbeesett dühének, kik aztán tovább menekültek kelet felé. Alexandros a holttestet Persepolisba küldte, s királyi pompával temettette el. Az egész kelet őt ismerte el az Achaimenidák utódának, s Alexandros, hogy erre való igényének jelét is adja, mint a királyi ház bosszuállója akart fellépni. Előbb azonban Hekatompylos parthus fővárosban hosszabb pihenőt engedett az üldöző hadjáratban nagyon kimerült és majdnem szétfoszlott seregének. Julius végén aztán újra megindúlva, először a kaspi tenger déli partján lévő Tapuria és Hyrkania tartományokat hódította meg, aztán pedig Hyrkania fővárosából, Zadrakartából 20,000 gyalogossal és 3000 lovassal tovább nyomúlt kelet felé Bessos ellen, a ki most Artaxerxesnek hivatta magát, s Baktriát, Sogdianát és a turáni sikság lovasnépét izgatta a makedon fennhatóság ellen. Alexandrosnak sikerült elfoglalni Areia satrapaságot, de mikor aztán innen tovább indúlt Baktria felé, Areia népe és satrapája felkelt ellene, s legyilkolta az őrizetül otthagyott 40 hypaspistest. A királynak tehát vissza kellett fordúlnia a tartomány végleges meghódítására, s így egyelőre lemondott Bessos üldözéséről. A felkelést vérbe fojtotta, s a tartomány fékentartására Alexandria Areion katonai gyarmatot alapította (melynek helyén ma Herat van). Aztán késő ősszel harcz nélkül megszállotta Drangiana satrapaság (a mai Afganisztán) még délebbre fekvő területét.

E tartomány területén, Prophthasia városában nyilvánult először az a már rég lappangó ellentét, melybe Alexandros saját környezetével jutott. A makedon tisztek, különösen a lovasok már Gaugamela óta fokozódó elégületlenséggel nézték Alexandros eljárását a meghódított keleti népekkel szemben. A király ugyanis, tudva azt, hogy ez óriás területek fékentartására Görögország és Makedonia hadiereje nem lesz elegendő, csak úgy gondolta biztosíthatónak uralmát, ha a meghódított részekben népszerűségre tesz szert: ezért babyloni tartózkodása óta az újonnan meghódított tartományok satrapaságát iráni nemesekre kezdte bízni, s általában iparkodott, hogy új alattvalói ne elnyomójuknak, hanem szabadítójuknak, a kelet új «nagykirályának» tekintsék. Szokásaiban, sőt ruházatában is követni kezdte új alattvalóit, kivált ha köztük időzött. A makedon főemberek nem tudták méltányolni ezt a politikát, s kevés kivétellel csak rablóhadjáratnak fogták fel az egész háborút: Alexandros magatartásában a maguk lealacsonyítását látták. Attól is féltek, hogy Alexandros kettős szerepe, egyrészt mint a szabad makedonok vezér-királyáé, másrészt, mint a kelet szultánjáé, előbb-utóbb tarthatatlanná válik, s hogy az uralkodni vágyó és erőszakos természetű királyban velük szemben is a keleti szerep talál jutni diadalra. Tudjuk, hogy mind a makedon, mind a perzsa történet sok esetét mutatja fel a királygyilkosságnak: így aztán érthetővé válik, hogy Alexandros, mihelyt rég táplált gyanúja határozott irányba terelődött, felingerelt oroszlánként támadt rá a vétkesekre, és sem személyt, sem ügyet nem tekintett többé. Philotas, a lovasság vezére, Parmenion fia és a király gyermekkori barátja, már 331. kezdete óta meghasonlott a királylyal; most, úgy látszik, azzal gyanusította Alexandros, hogy része van az állítólag személye ellen irányuló összeesküvésben, és haladéktalanul kivégeztette. Sőt meggyilkoltatta Philotas atyját, Parmeniont, az ősz vezért is, kinek pedig háza annyit köszönhetett, s ki ez idő szerint Ekbatanában állomásozott. Aztán, hogy felizgatott seregének dolgot adjon, északkeletnek fordulva Arachosia tartományba nyomult, s tél közepére a Paropamisos (ma Hindukus) hegység tövéhez érkezett. A 329. év tavaszán átkelt ezen a hatalmas hegységen is, olyan hágókon, melyek helyenkint 13,000 láb magasságig emelkednek, s körülbelül Anderab környékén leszállt a turáni fensíkra, melynek keleti, az Oxus és Iaxartes folyók közti része akkori időben termékenyebb vidék volt, mint mai napság. Ez a vidék volt főfészke a perzsa vallásnak, s így meg kellett hódítania, ha Perzsia felett való uralmát koczkáztatni nem akarta. Elérte Baktra (Balkh) városát, s bevett egy sziklavárat, melyet a görögök Aornosnak neveztek el. Itt értesült a menekült Bessos sorsáról, ki közeledése hirére átkelt az Oxuson és a legészakibb tartományba, Sogdianába vonult vissza. Miközben Alexandros akadály nélkül elfoglalta az egész országot, Bessos előkelő kisérői érintkezésbe léptek vele, s kiszolgáltatták e czélra kiküldött vezérének, Ptolemaiosnak, a szerencsétlen trónbitorlót. Egyelőre Baktrában tartották őrizet alatt, a makedon sereg pedig tovább nyomult északnak Marakandán át egészen az Iaxartes folyóig, hol aztán a király a «legszélső» (eschate) Alexandriát alapította. További, a folyón túl lakó népekkel való harczainak azonban véget vetett az a hír, hogy több baktriai és sogdianai főember, köztük az ügyes és elszánt Spitamenes felkelésre lázította a Marakanda környéki egész népséget. A király, jóllehet 23000 gyalogosra és 4000 lovasra olvadt seregével minden nyugati összeköttetéstől el volt vágva, ebben a sulyos helyzetében sem csüggedt: szélvészként jelent meg a fenyegetett tartományban, még épen jókor, hogy marakandai őrségét megmentse. A felkelést rettenetes vérontással torolta meg, s aztán a 329. év vége felé visszatért Baktriába, hol kivégeztette a tavasz óta fogságban sinylődő Bessost is. Serege a nyugat felől érkezett segédcsapatokkal itt ismét 34000 gyalogosra és 8000 lovasra szaporodott, s most már, egy újabb sogdianai felkelés elfojtása és Spitamenes halála után (kit saját felesége ölt meg) inkább számíthatott e tartományok zavartalan birtokára is. 327 tavaszáig azonban még sem látta tanácsosnak eltávozni ez északi tartományokból, melyekben való tartózkodását több nevezetes esemény tette emlékezetessé. Marakandában történt, hogy a sikerein túlságos önérzetre ébredt, és környezetére gyanakvó király egy lakoma alkalmával átdöfte egyik leghívebb emberét, Kleitost, kinek a granikosi csatában megmentését köszönhette: haragját állítólag azzal vonta magára, hogy kétségbe vonta istenségét, melynek elismerését a király ekkortájban már komolyan megkövetelte. Alexandros, magához térve, annyira szánta-bánta tettét, hogy majd véget vetett saját életének is: három napig visszautasított minden ételt és italt. De azért azt a törekvését, hogy ázsiai módra uralkodjék az ázsiaiakon, azontúl is megtartotta, s mindinkább megkövetelte a térdhajtást (proskynesis), az üdvözlésnek makedonok előtt tűrhetetlen, ázsiai módját is. Kiséretének görög tagjai, kivált Anaxarchos, a sophista, hizelgésükkel csak megerősítették a királyt ebben az irányában. Kallisthenes, a király udvari történetírója (l. 505. lap), ki különben egekig magasztalta urát, maga is megsokalta Alexandros hiúságát; de megbotránkozásának olyan tapintatlanul adott kifejezést, hogy a király azontúl ketreczbe záratva hurczoltatta serege után, mindaddig, míg bele nem halt a sok szenvedésbe. Egy másik nevezetes eseménye a két éves sogdianai és baktriai hadjáratnak Alexandros házassága volt Roxanéval, Oxyartes meghódolt uralkodónak szépségéről messze földön híres leányával, kitől aztán 323-ban Alexandros nevű fia született. Roxane később sorsáról csak annyit tudunk, hogy férje halála után annak másik feleségét, Dareios lányát, megölette, őt magát pedig fiával együtt 311-ben Kassandros ölette meg. Alexandros már ezzel a házasságával arra törekedett, a minek hasonló módon való előmozdítására később Susában vezéreit és katonáit is felszólította: a nyugat és kelet közt való összeköttetés, belső szövetkezés példázására és megszilárdítására.

Aztán, nem annyira politikai vagy hadászati okokból, mint inkább újabb, nagy tettekre törő ösztönének engedve, minden igyekezetét az India ellen tervezett támadás előkészületeire fordította. Az Indos és Hydaspes folyók közti vidék királya, Omphis, felajánlotta neki segítségét a szomszédos keleti ország királya, Pôros ellen, kivel ellenséges viszonyban állott. A 327. év tavaszán tehát Alexandros tízezer gyalogost és ötezer lovast az Iaxartesig terjedő vidék oltalmára Baktriában hagyva, maga százhúszezer gyalogos és tizenötezer lovas élén útnak indult a mesés India felé, melyet természetesen sokkal kisebbnek képzelt, mint a milyen valósággal, s melynek régi kulturájáról csak egyes töredékes hirek alapján volt némi halvány fogalma. Ismét átkelt a Paropamisoson, s Hephaistiont és Perdikkast a Kophen (ma Kabul) folyó mentén egyenesen az Indos folyóhoz rendelve, maga a derékhaddal kerülő utat választott észak felé, hogy az ottani harczias népeket is meghódítsa. Elfoglalt egy második Aornos nevű sziklavárat, Nysa környékén pedig az első szőlőtőkék láttára nagy ünnepeket rendezett Bakchos tiszteletére. A 326. év tavaszán végre ismét délnek fordulva, átlépte az Indost, egyesült az előre küldött hadosztálylyal, áthaladt Omphis országának fővárosán, Taxilán, s akadály nélkül jutott el egészen a Hydaspes folyóig, melynek tulsó (bal) partját már megszállva tartotta Pôros király. Alexandros azonban az innenső parton néhány hadosztályát Krateros vezetése alatt ott hagyva, maga egy távolabbi északi helyen átkelt a folyón, s így megkerülve Pôros hadállását, először Pôros fiának ellene küldött seregét verte meg, aztán magára Pôrosra támadt. A Pôros seregében lévő elefántok kezdetben megdöbbenést és némi zavart keltettek ugyan a még hozzájok nem szokott makedon harczosok közt, de a csata végtére mégis Alexandros diadalával végződött. Húszezer bennszülött és 100 elefánt elpusztult, a tobbiek Alexandros hatalmába kerültek; Pôros maga is fogságba esett, de Alexandros, kinek megtetszett a fogoly király méltóságos magatartása, továbbra is meghagyta őt eddigi uralmában, már csak azért is, hogy Taxila uralkodójának hűségét biztosítsa. Két új várost is alapított, Nikaiát és Bukephalát, az előbbit győzelmének, az utóbbit kedves lovának, a harczban elpusztult Bukephalosnak emlékezetére. Aztán tovább hatolva kelet felé az «öt folyó» (Pendsab) vidékén, átlépte az Akesines és Hydraotes folyókat is, és végtére hadjárata legkeletibb határáig, a Hyphasis folyóig érkezett. Az igazi Indiát, a csodák országát, melynek meghódítására annyi idő óta vágyott, nem láthatta meg, nem azért, mintha az ő lelkén fogott volna csüggedés, hanem mert katonái felmondták neki az engedelmességet. Teljesen kimerítette őket nem annyira a 70 napos hadakozás, mint inkább a tropikus éghajlat folytonos esőzése, s hallomásból tudták, hogy először is egy nagy pusztaságon kellene áthaladniok, azon túl pedig Pôrosnál még hatalmasabb királyok seregeivel és elefántjaival küzdeniök. Hiába iparkodott a király őket a világuralom eszméje iránt saját példájával, a töménytelen zsákmány reményével a magáéhoz hasonló lelkesedésre birni: beszédeire eleinte komor hallgatás, aztán határozott vonakodás volt a felelet, s midőn az áldozatok is kedvezőtlen előjeleket mutattak, nem maradt egyéb hátra, mint visszatérni a Hydaspes folyóhoz. Ott aztán a király roppant hajóhadat építtetett, s a 326. év október havában seregének egy részével hajóra szállva, más részével pedig a partok mentén kisértetve a hajóhadat, délnek indult előbb a Hydaspes, aztán az Indos mentén. A folyómelléki népeket útközben mind meghódolásra kényszerítette, miközben a mallos nevű nép egyik sziklavárának megvívásakor maga is megsebesült. A folyó mentén itt is több katonai gyarmatot alapított, és seregének egy harmadát Krateros vezetése alatt az Indos alsó folyásától Iránon át nyugatra küldte. Ő maga aztán a derékhaddal folytonos hadakozás közben az Indos végső elágazásánál (deltájánál) fekvő legdélibb városba, Pattalába érkezett. Innen hajóhadát a birodalom déli partjainak kifürkészésére Nearchos vezetése alatt a Tigris torkolata felé küldte, ő maga pedig a 325. év augusztus havának végén szárazföldi úton indult vissza nyugat felé, hogy a még ismeretlen tartományokat is birtokába vegye. Áthatolt az arabiták és oriták hegyes-völgyes országán, melyben egy újabb Alexandriát alapított, s aztán Gedrosia sivatagába nyomult. Serege kimondhatatlan szenvedéseken ment át a földkerekség ezen egyik legforróbb és legpusztább vidékén. A két hónapig tartó úton a katonák háromnegyed része elpusztult; a megmaradt egynegyed rész azután Karamaniában féktelen kicsapongásokkal ünnepelte meg az addig példátlan út sikerültét. Itt a Krateros-féle seregrész is egyesült a derékhaddal, s Ekbatana felől is érkeztek egyes hadosztályok, úgy hogy a sereg nemsokára ismét hatvanezernyire növekedett. Nearchos a hajóhad élén deczember végére szintén arra a tájékra, az Anamis folyó torkolatához érkezett, s meghallva, hogy Alexandros csak öt napi járófoldre van tőle észak felé, jelentést tett a királynak a viharos indiai tengeren tett viszontagságos útjáról, melylyel azonban új utat nyitott a nyugati kereskedésnek. Pasargadaiba, majd Susába érkezve, a király mindinkább meggyőződött azon már régebben hallott hír valóságáról, mely tán visszatérésére is befolyással volt: hogy helytartói közül többen hűtlenül, igazságtalanul sáfárkodnak. Többet közülök szigorúan megbüntetett, így Baryaxest, Orxinest és a susai helytartót; egyikük azonban, Babylon adószedője (sáfárja), Harpalos, kisiklott büntető kezei közül: még a király odaérkezése előtt Görögországba menekült elsikkasztott roppant kincseivel (5000 talentommal) és hatezer zsoldosával. Viszont a hosszú hadjáratokban kitünt vezéreinek és katonáinak megjutalmazásáról sem feledkezett meg a hálás király. S hogy a nyugat és kelet összeolvasztásának szilárdabb alapot adjon, azoknak a katonáinak adta a leggazdagabb jutalmat, kik ázsiai nőket választottak feleségökül; ő maga is új példát adott erre, a mennyiben Dareios idősebb lányát Stateirát, és Ochos lányát, Parysatist ő vette el; Stateira húgát, Drypetist, legkedvesebb vezérének, Hephaistionnak, más előkelő perzsa nőket pedig többi vezéreinek adott feleségül. Volt nap, a mikor több mint kilenczven lakodalmat ültek Alexandros katonái, s összesen több mint tízezer követte a király és a fővezérek példáját. De próbát tett a kriály az európai és ázsiai elemnek a sereg szervezetében való összeolvasztására is. Harminczezer szemen-szedett fiatal perzsát makedon módon fegyverzett fel, s makedon fegyelemhez szoktatta őket. Ez az ujítás a sereg nemzeti jellegét teljesen eltörölte, annyival is inkább, mert a régi sereg veterán katonáit a király Krateros vezetése alatt visszaküldte Makedoniába, s helyüket más, ifjabb katonákkal pótolta, kikre nem kellett annyira tekintettel lennie, mint diadalainak osztályosaira. A királynak erre a határozatára kitört a rég forrongó elégületlenség, Opisban, hová a király Susából vonult, a 324. év julius havában: a makedonok kinyilatkoztatták, hogy valamennyien hazamennek Makedoniába. De a király tapintatos fellépése annyira megváltoztatta a makedonok hangulatát, hogy a kibékülés nagy örömünnepén az Ázsiában maradt makedonok egy közös lakomát ültek az ázsiai katonákkal. A felkelés lecsillapítása után a király Ekbatanát látogatta meg, hol nagyszerű gymnastikai és múzsai ünnepeket és lakomát rendeztetett. Itt halt meg legmeghittebb barátja, Hephaistion: holttestét a király Babylonba vitette, hová a 324/3 év telén, miután megfékezte a Susától északra lakó kossaios népet, maga is átvonult, hogy ott újabb hadjáratokra készüljön. Ottani tartózkodása alatt udvarát a legkülönbözőbb népek követei keresték fel: voltak ott görög, aithiopiai, skytha, kelta, iberiai, libyai, brettios, lukaniai, karthagói, etruszk, sőt talán római követek is. Arra a rövid időre, mely életéből még hátra volt, igazán megvalósult számára a világuralom álma. Mi volt legközelebbi hódításainak czélja, nem bizonyos; de valószínű, hogy a még ismeretlen Arábiát akarta meghódítani, mely országai közé nyúlva, két részre szakasztotta azokat. Május vége felé még megtartotta Hephaistion temetési-ünnepélyét, olyan fénynyel, hogy, mint mondják, magára a máglyára tízezer talentomot költött; hajóhada is elkészült már, s várta a parancsot az indulásra: ekkor egyszerre csak lázas betegségbe esett a testi fáradalmaktól s lelki izgatottságtól kimerült király, s tizenhárom napi betegség után, talán még május havában kimult, miután előtte való nap katonáit még egyszer elvonultatta ágya előtt, s erőtlen kézzel utolsó istenhozzádot intett nekik.

A Hydaspes folyó.

Vele az egész görögség legtündöklőbb alakja szállt sírba. Mert nem csak történetileg igazolt dolog, hogy a makedonok is a görög nemzet tagjai, hanem, a mi fődolog, Alexandros maga is görögnek tartotta magát. Tüneményes sikereit első sorban csodás hadvezéri tehetségének köszönhette. Elve az volt, hogy egy ponton, még pedig a legfőbb ponton egyesítse összes erejét: czéljától soha semmi szín alatt el nem tért, s a czél elérésére szükséges eszközöket gondosan, de gyorsan választotta meg. Hadseregének szervezete egységesebb volt még Spartáénál is; diadalait főkép lovasságának köszönhette, s czélja nem csupán a csata eldöntése, hanem az ellenség teljes megsemmisítése volt (l. 431. lap). Óriási birodalma szervezésében is kiváló ügyességet tanusított, s a meghódított tartományok igazgatását már a granikosi csata óta következetesen egyforma módon intézte. Három különböző, egymással egyenlő rangú tisztviselőre bizta: az egyikre az őrség felügyeletét, a másikra az adófizetést, a harmadikra az általános közigazgatást. Ez a rendszer jobban megóvta a király és az alattvalók érdekeit, mint az ellenőrzés nélkül való perzsa satrapa-rendszer. A közigazgatást kivált a belső és keleti tartományokban bennszülött főemberekre bizta, s ezeknek meghagyta a «satrapa» czímet is: de a sereg vezetésére és a pénztár kezelésére görög tisztviselőket rendelt melléjük. A középponti kormányzásban névszerint ugyan Hephaistion volt a fősegédje, ki a perzsa «nagyvezér» módjára chiliarchosi czímet viselt: voltaképen azonban inkább a kardiai születésű Eumenes vittte a kormányt, kit rendesen mint a király titoknokát (főjegyzőjét) említenek, rendkivüli kormányzó-tehetségű ember, ki később mint hadvezér is kiváló tehetségnek bizonyult. Az egyes tartományokat nem mind egyformán kormányozták; azoknak, melyek önként adták meg magukat, többnyire visszaadták szabadságukat; az újonnan alapított városoknak, melyeknek száma a 70-et meghaladta, ha görögök voltak, rendesen demokratikus alkotmányt adtak, ha vegyes lakosságúak, mint pl. Alexandria, a bennszülötteket kevesebb joggal ruházták fel, mint a görög polgárokat. Általában azt lehet mondani, a birodalom minden részében lehetőleg meg akarták őrizni az ottani hagyományos állapotokat, a mennyiben az uralom érdekei megengedték. Uj város- és gyarmat-alapításaival hármas czélja volt Alexandrosnak: katonai, gazdasági, és művelődési czélja. A katonai czél a birodalom biztonsága volt, a gazdasági az új kereskedelmi utak biztosítása, a művelődési a bennszülött lakosság műveltségének emelése, s általában a görög kulturának a keletivel való összeolvasztása. Ez utóbbi annyira szivén feküdt, hogy ázsiaiaknak Európába való áttelepítését is tervezte. Az ázsiaiak részéről ez a törekvése nem talált nagyobb akadályra: ellenben, mint tudjuk, ez volt az a tér, melyen közte és görög, de kivált makedoniai alattvalói közt komoly összeütközésre került a sor. Azonban ez az összeütközés nem annyira a dolog lényegén, mint inkább a vele összeköttetésben lévő külsőségeken fordult meg. A király keleties ruházkodása, a térdhajtás kötelezettsége volt az, a mivel a király magas kulturpolitikai czéljait meg nem értő makedonok nem tudtak megbarátkozni. A mi hatalmának, sőt személyének isteni eredetét illeti, bizonyos, hogy Alexandros annak elismertetésére komolyan törekedett: élte legvégén (324-ben) még a görög államokhoz is rendeleteket küldött, melyben maga számára isteni tiszteletet követel. De meg kell fontolni, hogy előtte is élt olyan görög ember, a ki hasonló igényeket táplált (Lysandros), s hogy ezen az úton a királyt épen görög tanácsadói terelték a túlság felé. Különben a történeti kritika a régibb felfogásokkal (Droysen, Jäger, Herzberg) szemben kiemeli azt, hogy Alexandrosnak, mint hódítónak, uralma biztosítása végett szüksége is volt arra, hogy hatalmát és személyét természetfölötti eredetűnek tüntesse fel, továbbá azt, hogy az egyeduralom keleties fajtája tényleg jobban megfelelt Alexandros eszméjének, mint a nyugati. De hogy aztán helyes volt-é az uralkodói nimbus emelésére irányzott politikában teljesen a keleties felfogáshoz alkalmazkodni, vajjon igazán puszta «elfogultságnak, előitéletnek» kell-e tekinteni az ősmakedon szellem és a görög szabadságérzet idegenkedését Alexandros isteni tiszteletével szemben, ezt a kérdést mai napság nem lehet olyan könnyen eldönteni, mint a régibb történeti felfogás (Droysen) tette. Kérdés marad, vajjon a keleti uralom biztosítása nem lett volna-é túlságos drágán megfizetve az egész görög nemzeti hagyománynyal való szakítással? (Ranke). Lehetett volna-e még szó Görögországban a hellén kultúra minden terjedése mellett is politikai fejlődésről, ha Alexandros vagy utódai a görögökre is alkalmazzák az ázsiai uralom biztosítására szükséges elveket? A «város», mint politikai egység, tényleg idejét múlta Görögországban: a kor szelleme városi alkotmányok helyett állami alkotmányokat, a városok egyesülését követelte, de olyan egyesülését, melyben az egyes tagok az egésznek szervezetében megtalálják jogaik biztosítékát. Ezt a biztosítékot pedig olyan egyeduralom, a milyet Alexandros 324-iki rendelete jelzett, nem adhatta volna meg a görög városállamoknak.

35. Itt történt a monda szerint, hogy kettévágta (vagy más változat szerint feloldotta) azt a «feloldhatatlan» csomót, melyet Gordios hajdani phrygiai király a Jupiter templomában elhelyezett kocsi igájára alkalmazott.^[VISSZA]