XIX. FEJEZET.
A peloponnesosi háború.

A háború Sparta és Athén közt el volt határozva, a peloponnesosi hadikészületek befejezésük felé közeledtek, s 431 nyarán a haditerv szerint a szövetséges seregnek be kellett törnie Attika földjére. Az első harczok azonban Boiotiában kezdődtek. Itt Plataiai városa, mint tudjuk, már a perzsa háborúk előtt elszakadt a többi városoktól, Athénnel lépett szövetségre, s hű is maradt hozzá minden válságon keresztül. Ez a Thebától két órányira fekvő város folytonos szálka volt a thebaiak szemében; azért most, a háború küszöbén, elhatározták elfoglalását. A városbeli oligarcha-párt maga is segédkezet nyujtott a támadóknak, s így a 431 év márczius elejének egyik esős éjszakáján háromszáz thebai hoplites megszállotta Plataiait. De a Thebából várt segédcsapat nem érkezvén meg annak idején, a felocsúdott többség fegyverletételre kényszerítette a megszálló csapatot, s a foglyokat, számszerint 180 thebai polgárt, rögtön kivégeztette. Athén kiméletet tanácsló intése későn érkezett, s a véres tettért később borzasztóan lakoltak elkövetői.

Athén a békeszegésre az Attika területén időző összes boiotiaiak letartóztatásával válaszolt; az athéni sereg átlépte a Kithairon hegységet, megszállta és megerősítette Plataiait és fegyverviselésre nem való lakosságát Athénbe küldte át. De támadást egyelőre nem intéztek Boiotia ellen; mennél inkább tudatában volt Perikles annak, hogy ő idézte elő a háborút, annál inkább ügyelt rá, hogy a harcz megkezdéséért az ellenfélre hárítsa a formaszerű felelősséget.

Archidamos király két hónappal Plataiai megszállása után, összegyűjtötte az Isthmoson a peloponnesosi szövetség seregét, az összes állomány kétharmadát, mintegy 20–25,000 hoplitest. Elindulása előtt még egy kisérletet akart tenni a háború elodázására; de Perikles, ki tartott az athéni békepárttól, be sem eresztette a spartai követet a városba, hanem katonai fedezet alatt a határig kisértette. Most Archidamos betört Attikába; hozzácsatlakozott ötezer boiotiai hoplites is. Perikles, haditervéhez híven, még csak nehány héttel is a peloponnesosi sereg betörése előtt, 1600 hoplitest indított útnak Potidaia alá (l. 255. lap), s magában Attikában sehol sem állta útját az ellenségnek, nehogy akarata ellenére szárazföldi csatára kerüljön a sor, melyben az athéniek veresége bizonyos lett volna. Archidamos tehát akadály nélkül hatolhatott előre, s elpusztította az épen aratásra váró földeket. Attika mezei népessége ingóságaival, házi felszerelésével, gulyáival és juhnyájaival együtt Athénbe vonult. Egy része rokonaihoz és ismerőseihez szállott, a nagyobb rész azonban a templomokban vagy a város szabad térein hevenyészett sátrakban és faházakban ütött tanyát. A hangulat nagyon nyomott volt, s különösen, mikor az Acharnaiig előnyomult peloponnesosiak a menekültek szeme láttára pusztították el a vetést és perzselték fel a falvakat, nem sok hiányzott az elégületlenség kitöréséhez. De Perikles erős kézzel vezette az államot e válságos helyzetében. Az ellenség betörése óta teljes hatalmú kormányzó volt; a néptörvényszékek és népgyűlések megszüntek, s így a nép nem hozhatott valamely elhamarkodott határozatot; Perikles pedig hű maradt haditervéhez. Így aztán Archidamos látván, hogy nem csábíthatja az athénieket nyilt csatára, a Parnesen át, Orôpos mellett, Boiotián keresztül visszatért az Isthmosra, s egy hónapos hadjárat után szétoszlatta a szövetséges sereget.

A korinthosi isthmos (földszoros)

Időközben Perikles száz háromsorevezősön ezer hoplitest küldött a peloponnesosi partok nyugtalanítására, kik Kephallenia szigetét Athénnel való szövetkezésre birták, s Sollion korinthosi gyarmatvárost Akarnaniában bevették. Egy más sereg Aigina védtelen lakosait végkép elűzte, s a sziget földjét attikai telepesek közt osztotta fel. Az elűzött aiginaiaknak a lakedaimonok az argosi határon lévő Thyreában adtak menedéket. Őszszel aztán Megaris ellen is boszúálló hadjáratot indított Perikles, ezúttal Athén teljes haderejével: elpusztította földjeit, de a megerősített város bevételét meg sem kisérlette.

Egészben véve az első hadjárat eredményével Perikles meg lehetett elégedve. Az ellenség pusztítása csak Attika északi területére szorítkozott, s a mi a fődolog volt: a külső veszedelem láttára minden belső villongás megszünt. De rövid időn tapasztalnia kellett, hogy veszedelmes a játék, melybe fogott.

A következő év (430) tavaszán Archidamos a szövetséges sereg élén ismét betört Attikába, s negyven nap alatt, most már minden kimélet nélkül, az egész félszigetet teljesen elpusztította. Perikles azonban most is ragaszkodott tervéhez, s nem engedte az ellenség ellen vonulni a városba szorult haderőt, annyival inkább, mert egyidejüleg borzasztó csapás látogatta meg Athént. Az a ragadós nyavalya, valószinüleg pestis, mely Egyiptomban és Elő-Ázsiában már régebben pusztított, épen a peloponnesosiak támadása idején, betört a Peiraieuson át Athén városába, hol akkor legalább kétszázezernyi tömeg élt együtt, összezsúfolva. Három év alatt (430–427), míg dühöngött, az egész népesség egy negyedrésze áldozatául esett. A rend majdnem egészen felbomlott. Temetetlen holttestek hevertek utczaszerte, sőt még a templomokban is; tompa kétségbeesés vett erőt a kedélyeken; az istenekben való hit és bizalom is tünedezni kezdett. Mint ilyen alkalmakkor mindig, a nemes önfeláldozás és felebaráti szeretet példái mellett másrészről a legféktelenebb önzés és kicsapongás is napirenden volt. A nyavalya kiütésének hírére az ellenséges sereg tüstént elvonult, s Peloponnesos ment is maradt a bajtól. Perikles, hogy a nép forrongó indulatának némi rést nyisson, nagy hadjáratot tervezett Peloponnesos ellen. De a pestis ezt a tervet is meghiusította. A megtizedelt sereget erre Potidaia alá küldték, s ezzel a hibás intézkedéssel az ottani ostromló seregben is elterjesztették a nyavalyát, míg ezer hoplites hiába való feláldozása után onnan is vissza nem tértek.

Ilyen körülmények közt a két éve készülődő vihar kettőzött erővel tört ki Perikles felett. A polgárság minden osztálya szövetkezett megbuktatására, mert, mint a háború előidézőjében, benne látták az összes csapások és szenvedések okát. A 430–429-i évre való választások alkalmával, tizenöt évi szüntelen hadvezérkedés után, végre kihagyták a hadvezérek (strategosok) testületéből. Az ellenzék közpénzek elsikkasztásáról szóló vád emelésével tette teljessé diadalát, hogy Periklest minden további politikai szereplésre örökre alkalmatlanná tegye; s a néptörvényszék elitélte korábbi bálványát és nagy pénzbirságban marasztalta el. Azonban nemsokára tapasztalnia kellett az ellenzéknek, hogy Perikles bukásával még nincs minden megnyerve; a Spartával való alkudozások ugyanis, nagyon természetesen, nem vezettek olyan eredményre, mint az athéniek szerették volna: nem maradt tehát egyéb hátra, mint Perikles haditerve szerint folytatni a háborút. Potidaia két évi hősies védekezés után, a tél folyamán (430-429) szabad elvonulhatás kikötése mellett, megadta ugyan magát, s területét az athéniek a maguk telepesei között osztották fel; de viszont a következő év (429) tavaszán, Spartolos előtt, a chalkidikeiek megverték az athéniek felszabadult ostromló seregét, s a mi különösen feltünő és megdöbbentő volt, diadalukat lovasságuknak és könnyű fegyvereiknek köszönhették. Foganatlan maradt a chalkidikeiek ellen a thrák odrysosok segítsége is, melyhez pedig kezdetben nagy reményeket fűztek Athénben. Ez a harczias törzs a perzsa uralom lerázása után Thrákiában nagy birodalmat alapított, melynek a pontosvidéki görög városok is adófizetőivé lettek. Királyuk, Sitalkes, már 431-ben szövetségre lépett Athénnel, de mostanáig semmit sem tett értük, s most is, mikor végre 429 őszén nagy sereggel segítségükre indult, nem annyira Chalkidike, mint inkább Makedonia ellen intézte hadjáratát, s tél beálltával, minden eredmény nélkül, hazavezette seregét. Athén uralma e hadjárat után sem terjedt túl a három chalkidikei félszigeten, s Ainea, Akanthos, Stageiros városokon.

A háború folyása fényesen igazolta, milyen nehéz ellenni Perikles nélkül. Ha már háborúskodni kellett, egyedül ő volt a hivatott vezér. Azért 419-ben feloszlott az a természetellenes szövetség, melyet megbuktatása végett a birtokos elemek és a demos kötöttek, s 429/8. évre a demos ismét megválasztotta strategosnak Periklest. De az ő erejét is megtörték az utolsó évek csapásai, és családi bajok is keserítették. Két törvényes fiát, Xanthippost és Paralost, mind a kettőt elragadta a pestis; s alig kezdte meg 429 nyarán hadvezéri hivatalát, ő maga is áldozata lett a borzasztó betegségnek.

Helyének betöltésére senkinek sem volt hivatása az akkori Athénben. A személyes kormány, mint mindenütt, ott is csak középszerű tehetségeket tűrt meg maga mellett a felszínen; Perikles eszközei teljesen jelentéktelen, minden kezdeményezésre képtelen emberek voltak. Ilyen volt Lysikles is, a vígjátékbeli «marhakupecz», kiben Perikles élte vége felé még leginkább megbízott; de különben is elesett már 428/7 őszén káriai hadjáratban. A nép vezetése tehát Kleonra szállt, ki, mint tudjuk, régebben ellenfele volt Periklesnek, s megbuktatásában is jelentékeny része volt, most azonban szintén úgy volt meggyőződve, hogy ha már elkezdte Athén a háborút, teljes erővel folytatnia is kell. De neki, mint bőrkereskedőnek nem volt olyan társadalmi helyzete, hogy strategosszá való megválasztását remélhette volna, így hát az állam feje forma szerint nem lehetett, csak közvetett úton lehetett befolyása a hadjárat intézésére. Vele szemben a békepárt Perikles halálával megerősödött. Ennek élén Nikias, Nikeratos fia állott, tiszteletreméltó jellemű hazafi, őszinte híve a fennálló alkotmánynak, alattas tisztnek háborúban is hasznavehető, de egyébként minden magasabb katonai és államférfiúi tehetség nélkül való egyéniség. Jellemző az athéni állapotokra nézve, hogy akkoriban ilyen középszerű férfiú lehetett az állam vezetője, s a vezető állását kis szünetet kivéve egész haláláig meg is tarthatta. Hogy ilyen körülmények között erélyes, czéltudatos politikát Athén nem követhetett, nem szorul további fejtegetésre.

A 429. évben a peloponnesosi sereg nem tört be Attikába, melyben már úgysem igen volt elpusztítani való, s melyet a járvány is félelmessé tett. E helyett Archidamos király Plataiait vette, meghiusult alkudozások után, ostrom alá. Nyár utóján megkisérlették a szövetségesek annak az ostromzárnak áttörését, melyet az athéniek 430/29 telén Naupaktos mellett a krisai öböl körül vontak, s mely a korinthosiak kereskedelmét megbénította volt. Nagy hajóhadat küldtek oda, s ezer hoplitest Ambrakiába, hogy az akarnánokat elpártolásra birják Athéntől. De a szárazföldi sereget visszavonulásra kényszerítették az akarnánok, s egyidejüleg Phormion, athéni strategos Naupaktosnál két csatában tönkre verte a szám tekintetében erősebb peloponnesosi hajóhadat.

A háború az első három esztendőben tehát eldöntetlen maradt. De míg a peloponnesosiak segédforrásai úgyszólván érintetlenül maradtak, az athéni kincstár máris kimerülés felé közeledett. A betegség nagyobb kárt okozott a fegyverfogható legénységben, mint bármely csataveszteség. Athénnek szövetségesei előtt való tekintélye mindinkább fogyott. Így egészbenvéve minden veszteségük mellett is a peloponnesosiak részére hajlott a háború mérlege.

A 428. év tavaszán a peloponnesosiak megint betörtek Attikába, s nemsokára aztán felkelt Athén ellen Lesbos is, Chioson kívül az egyedüli Aegeus-tengeri sziget, mely önállóságát és hajóhadát mindeddig megtartotta. Athén ebben a válságos helyzetben Paches vezetése alatt Lesbosba nagy hajóhadat küldött, mely tengeri csatában megverte a felkelőket, s Mytilenét ostromzár alá vette. Így megakadályozták a felkelés továbbterjedését. Egyidejűleg száz hajóból álló másik hajóhadat indítottak Peloponnesos pusztítására, – mivel azonban az államkincstár teljesen kimerült, ebben az évben először kénytelen volt Athén kétszáz talentomnyi egyenes adót (eisphorát) róni ki polgárságára a legsürgősebb szükségletek fedezhetése végett. A lakedaimonok ebben az egész évben sorsára bízták Mytilenét; csak a 427. év tavaszán indítottak oda 42 háromsorevezőst, mialatt a szárazföldi sereg újra betört Attika területére. De időközben Mytilene, s vele az egész sziget, troasi birtokaival együtt, föltétel nélkül megadta magát az athénieknek, s a peloponnesosi hajóhad nauarchosa (admirálja) Alkidas a föladás hírére visszavezette hajóhadát Ionia partjairól Peloponnesosba. Így, kivált az ellenség lassúsága miatt, Athén tekintélye szövetségesei előtt újból megszilárdult. Hogy a többi szövetségeseket hasonló hűtlenségtől visszariaszsza, Kleon Mytilene bevételének hírére azt indítványozta a népgyűlésen: végeztessenek ki minden felnőtt férfiút, a nőket és gyermekeket adassák el rabszolgáknak, s a szigetet oszszák fel athéni telepesek között. A polgárság első elkeseredésében csakugyan meg is szavazta az indítványt, de alig indult útnak a rendeletet közvetítő herold, maga is megborzadt a határozat kegyetlenségétől és valószínű rossz következményeitől. Az athéni kormány, látván a polgárok megváltozott hangulatát, a következő napon újra a népgyűlés elé terjesztette a mytilenei ügyet, s kevés szótöbbséggel megszavaztatta az első határozat megváltoztatását. Lesbos sorsa így is elég keserves maradt: önállóságát elvették, a városok falait lebontották, hajóhadát Athénbe vitték, földjét 2700 attikai telepes közt osztották fel, s mindenkit, a ki a fölkelésben részt vett, és idejekorán el nem menekült, szám szerint több mint ezer polgárt, kivégeztettek. Csak Methymna városa tartotta meg régi önállóságát, mert ez az egy város nem vett részt a fölkelésben.

A lesbosi felkelés ideje alatt Athén Görögországban csupán a legszükségesebb védőintézkedésekre szorítkozott. Még Plataiai fölmentésére sem tett semmi kisérletet, s így a város 427 nyarán, kevéssel Mytilene bevétele után, megadta magát az ostromló peloponnesosi és boiotiai seregnek. Az őrség fele a tél folyamán vitézül keresztülverekedett az ostromzáron; másik felét, – kétszáz plataiait és huszonöt athénit, – kivégeztették a győztesek viszonzásul a thebai foglyok kivégzéseért (l. 275. lap); a várost feldúlták, területét Thebához csatolták.

Egyidejüleg egy másik jelentékeny szövetségesét kevés hijján elvesztette Athén. Korkyra szigetén, mely 433-ban csak kényszerűségből szövetkezett vele, a lesbosi felkelés alatt a birtokos osztályok elérkezettnek hitték az időt a sziget régi semlegességének visszaállítására, s polgárháborúba bonyolódtak az Athén-párti demosszal. Több napon át tartó elkeseredett utczai harcz után tizenkét, Naupaktosból odaérkezett attikai hajó végkép a demosnak vívta ki a diadalt. Négyszáz oligarcha fogságba került; az eddigi védelmi szövetséget ezentúlra védő és támadó szövetséggé alakították. Nemsokára az Ázsiából visszatért peloponnesosi hajóhad, ötvenöt hajóra szaporodva megtámadta és megverte ugyan a korkyrai és athéni hajóhadat, de Alkidas Korkyránál is olyan határozatlanul viselkedett, mint Mytilene előtt, s így az időközben megjelent hatvan hajóból álló új attikai hajóhadnak sikerült Athént megtartani a sziget birtokában. A korkyrai demokraták most az athéni hajóhad védelme alatt szörnyű bosszút álltak ellenfeleiken; az összes elfogott oligarchákat kivégeztették vagy öngyilkosságra kényszerítették. Csupán ötszáz ellenpárti polgárnak sikerült a szárazföldre menekülni, s onnan folytatták a harczot a városban uralomra jutott demokratiával.

Korkyra birtokának biztosítása most annál fontosabb volt Athénre nézve, mert Siciliában történt fontos események ott is szükségessé tették Athén közbelépését. Ugyanis alig gyökeresedett meg kissé Syrakusaiban a demokratikus államforma, (l. 231-2. lap), a város a Deinomenidák hagyományos politikájához tért vissza, s az egész sziget felett való fönnhatóság visszaszerzésére törekedett. Így már 446-ban összeütközésbe jutott Akragasszal, s a Himera folyó mellett vívott csatában felsőségének elismerésére kényszerítette. A chalkisi siciliai gyarmatok, hogy önállóságukat megőrizzék, ekkor Athénhez csatlakoztak (l. 252. l.), s így Athénnek bele kellett szólnia a mindinkább elmérgesedő siciliai viszonyokba. Ott rövid időn általánossá vált a háború. Egyik oldalon Naxos, Katane, Leontinoi, Rhegion, chalkisi gyarmatok, továbbá a dór Kamarina, s a bennszülött sikelosok nagy része állott; a másik oldalon Syrakusai, Gela, Selinus, Messana, Himera, Lipara és Lokroi; Akragas semleges maradt. Athén 427-ben húsz háromsorevezősből álló hajóhadat küldött Laches strategos vezetése alatt nyugati szövetségesei segélyére, mely egyéb jelentékeny eredmények mellett Messanát az athéniek részére kényszerítette.

Így a peloponnesosiak nyugati gyarmataik részéről egyelőre nem számíthattak segítségre; de magának Spartának álláspontjára sem maradtak hatás nélkül a siciliai kudarczok. Athén békére kényszerítése Attika elpusztítása utján nem sikerült. Potidaia elesett, a lesbosi felkelés elszigetelten maradt, s gyorsan bevégződött. Minden arra vonatkozó kisérlet, hogy az athénieket saját elemükön, a tengeren támadják meg, kudarczczal végződött. Az Athén belső villongásaira épített remény sem valósult meg. Perikles megbukott, meghalt, de ellenfelei tovább folytatták politikáját. Ilyen körülmények közt 426-ban Sparta a háború abbanhagyására kezdett gondolni. Jele volt ennek, hogy visszahívták a tizenkilencz évvel azelőtt számkivetett Pleistoanax királyt, ki tapintatos és kiméletes eljárásával annak idején Athént Spartára nézve előnyös békekötésre birta volt (l. 248. lap). Pleistoanax iparkodott az Athénnel való régi viszony helyreállítására: 426-ban elmaradt a szokásos attikai betörés, s az alkudozások újra elkezdődtek. Sparta főfeltétele az aiginaiak visszatelepítése volt régi hazájokba. Nikiasban és pártjában megvolt rá a hajlandóság, hogy belebocsátkozzanak a béketárgyalásokba: csakhogy ekkortájban már nagyot vesztettek régibb befolyásukból. Tagadhatatlan érdemeket szereztek Athén hatalmi állásának megtartásában a mytilenei válság alkalmával, de arra, hogy a peloponnesosiakon valami döntő sikert vívjanak ki, teljesen képteleneknek mutatkoztak. Épen azok a körülmények, melyek a spartai hadipártot elcsüggesztették, viszont megerősítették az athéni hadipártot. Folyvást nőtt az ellenzék, mely erélyes hadviselést követelt. Már mikor Mytilene sorsáról volt szó, akkor is csak nagynehezen tudták a vezető elemek Kleon indítványát megbuktatni. Kleon akkor a tanács tagja volt, s ezen minőségében fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki a háború folytatására szükséges költségek előteremtésében, nem törődve azzal az elkeseredéssel, melyet az előkelőbb birtokos osztályok körében az adóhátralékok behajtása körül tanusított szigorúsága okozott. A következő (427/6) évre hellenotamiasnak (a szövetség kincstartójának) választották, s ettől kezdve döntő befolyásra tett szert a szövetség pénzügyeiben. A törvénykezések alkalmával is diadalmasan szállt szembe a kormánynyal az ellenzék. Még Mytilene megvívóját, Paches hadvezért is bepörölték, és ez csak öngyilkosság útján kerülhette ki elitélését. A siciliai segítség is valószinűleg Kleonék munkája volt; a nyugati hódítás később is kedvelt eszméje volt az athéni radikális pártnak. Végre a 426/5. évre való választásokon teljesen kifejezésre jutott a közvélemény megváltozása. Úgyszólván egy volt strategost sem választottak meg újra; helyüket a hadipárt emberei foglalták el, köztük Hippokrates, Perikles unokaöcscse.

Az új kormány 426 nyarán elkezdte hivataloskodását, de ebben az évben már komolyabb vállalatba nem bocsátkozhatott. Jelentőségesebb műveletek csak az észak-nyugati részen történtek. Ott Demosthenes, attikai strategos, megpróbálta Naupaktosból kiindulva Aitolia meghódítását, de teljes vereséget szenvedett. Azonban őszszel kiköszörülte a csorbát, mikor viszont a peloponnesosiak próbálták meg Ambrakiára támaszkodva Akarnaniát elvonni Athén szövetségétől: Ambrakia csak Akarnaniával való gyors békekötés által menthette meg magát a végső veszedelemtől. A következő (425) évben Anaktorion korinthosi gyarmatot is bevették az akarnanokkal egyesült athéniek, s területét akarnan telepesek közt osztották fel. Viszont Herakleia Trachis alapításával sikerült a peloponnesosiaknak a Thermopylák északi kijáratánál állást foglalni Közép-Görögországban.

Azonközben Siciliában a syrakusaiak szerencsével hadakoztak ellenfeleikkel és az athéni gyönge segítséggel szemben; 425 tavaszán tehát Athén további negyven háromsorevezőst küldött nyugatra, s mellé rendelték az Akarnaniából diadalmasan visszatért Demosthenes hajóhadát is, felhatalmazván rá a győztes vezért, hogy a maga hajóhadával a peloponnesosi partok mentén szabad belátása szerint működjék. S Demosthenes csakugyan meg is találta az ellenséges hatalom legsebezhetőbb helyét. Messenia nyugati partján van Pylos kikötője (ma Navarino), melyet az előtte hosszan elnyuló Sphakteria sziget az egész félsziget legbiztosabb kikötőjévé tesz. A spartaiak nem sokat törődtek ezzel a tőlük távoleső kikötővel: partját terjedelmes erdőségek borították, emberi telepítvény sehol sem volt rajta. Így Demosthenes háboríthatatlanul hozzáfoghatott terve kiviteléhez. A kikötő északi bejáratánál erősséget építtetett, s védelmére ott foglalt állást öt háromsorevezős hajóval, melyekhez még Naupaktosból egy messenei kalózhajó, rajta negyven hoplites, csatlakozott. Terve az volt, hogy megerősített állásából a messenei helotákat fölkelésre bírja. A hajóhad többi része folytatta útját Sicilia felé.

A peloponnesosi szövetség serege ismét betört Attikába Archidamos fiának, Agisnak vezetése alatt, ki 427-ben felváltotta atyját az Eurypontidák trónján: a pylosi események hirére azonban a sereg is visszatért hazájába, s a Korkyra ellen indult, hatvan hajóból álló hajóhadat is visszaparancsolták Pylosba. Így az athéniek a tenger és száraz felől egyaránt el voltak zárva, s hogy a tenger felől minden közlekedéstől annál inkább elvágják őket, négyszáz spartai hoplites magát Sphakteria szigetét is megszállotta. Azonban az athéni és messenei őrségnek még ebben a rendkívül válságos helyzetében is sikerült magát addig fenntartani, míg a Siciliába szánt, időközben ötvenhat hajóra növekedett hajóhad vissza nem érkezett felmentésére. Az athéniek behatoltak a kikötőbe, melynek bejáratát az ellenség elfeledte elzárni: a peloponnesosi hajóhadat megverték, Sphakteria szigetét pedig őrségestől elvágták a szárazföldtől. Ez a hadi szempontból tán nem jelentékeny siker teljesen elég volt rá, hogy a dolgok állását alaposan megváltoztassa. A Sphakterián rekedt négyszáz hoplites egy tizedrésze volt az egész spartai polgár-haderőnek, s megszabadításukra a kormány minden lehető áldozatra kész volt, úgy, hogy ezúttal a spartaiak indították meg a békealkudozásokat. Kezdeményezésükre először fegyverszünet jött létre, melynek tartamára a Pylos előtt összegyűlt egész peloponnesosi hajóhadat kiszolgáltatták az athénieknek: emezek csak annyi engedményt tettek, hogy megengedték a fegyverszünet alatt a sphakteriai hoplitesek élelmezését.

Athénnek tehát most módjában állott, hogy előnyös békét kössön; a spartaiak még arra is hajlandók lettek volna, hogy a harminczéves béke előtti állapotokat fogadják el a tárgyalások alapjául. De Kleon addig hallani sem akart békéről, míg a sphakteriai őrség elfogva az athéniek kezébe nem kerül, s a birtokos osztály heves ellenzése daczára is megszavaztatta indítványát a népgyűlésen. A béketárgyalások e szerint megszakadtak. A kiszolgáltatott ellenséges hajóhadat sem adták vissza az athéniek: ürügyet könnyen találtak a szerződésszegés palástolására. De a sphakteriai őrség kiéheztetése nem sikerült: az ellenség módját ejtette, hogy titkon élelmet szállítson a szigetre. A tél közeledett, s vele az az idő, mikor a hajózárt a viharok miatt nem lehetett volna fenntartani. Így világos volt, hogy a vállalat sikere magának Sphakteriának idejekorán való megszállásától függ. Demosthenes is jól tudta ezt, s vállalkozott volna is rá, ha segítséget kap Athénből. De a 425 év tavaszán tartott athéni választások a hadjárat eddigi eredménytelenségének befolyása alatt kedvezőtlenül ütöttek ki a hadipártra nézve: a strategosok testületében ismét Nikias foglalta el a vezető helyet, a ki sokkal inkább meg volt győződve a spartaiak győzhetetlenségéről, semhogy hadi dicsőségét Sphakteria megszállásának megpróbálásával koczkáztatni kivánta volna. Vele szemben Kleon minden áron erélyes rendszabályokat sürgetett; «arra való strategos, – így szólt, – húsz nap alatt megszállhatja Sphakteriát». Nikias ilyen körülmények között türelmét vesztve felszólította Kleont, vegye kezébe hát a vezérséget Pylosnál; meg volt győződve róla, hogy ellenfele kudarczot vall és politikai befolyását így örökre elveszíti. Kleon soha életében nem volt hadvezér, s nem szivesen vállalkozott a kényes feladatra: de nem maradt egyéb választása. Úgyis ő volt felelős érte, hogy Athén visszautasította Sparta békeajánlatait. Így hát a Demosthenestől kívánt segítség élén csakugyan elindult Pylosba, s ott rögtön támadáshoz fogott, még pedig úgy, hogy a katonai vezényletet okosan Demosthenesnek engedte át. A megérkeztét követő második hajnalon, augusztus közepe táján, mintegy tizezer athéni harczos kötött ki a szigeten, köztük ugyan csak ezer hoplites és ugyanannyi könnyűfegyveres, a többi csak hajóskatona, de még így is nagyon jelentékeny haderő a négyszáz spartai hopliteshez képest. Azonban összeütközésre nem is került a sor. Demosthenes visszatartóztatta hopliteseit, és csak peltasteseivel és ijjászaival lövette az ellenséget. A nehéz fegyverzetű spartaiak nem tehettek egyebet, mint visszavonultak megerősített táborukba, hol aztán élelemhiányból a még élő kétszázkilenczvenhét hoplites letette a fegyvert. Kleon tehát fényesen beváltotta igéretét: húsz nap alatt csakugyan elfoglalta Sphakteriát, s őrségét fogva vitte magával Athénbe. Hiában illette voltaképen Demosthenest az érdem a vállalat katonai vezetéseért, mégis csak Kleon volt az, a ki a segédhadat odavezette, s így a támadást lehetővé tette; a közvélemény neki tulajdonította a fényes eredményt. A legnagyobb polgári kitüntetésekkel, élethossziglan való prytaneioni eltartással, és a színházban diszhelylyel tisztelték meg. A tanácsban és a népgyűlésen az ő szava lett döntő, Nikiasnak ellenben a pylosi ügyben tanusított magatartása minden befolyását tönkre tette. Nem szerezhette vissza isthmosi hadjáratával sem, melyre mindjárt Sphakteria megszállása után vállalkozott, pedig itt diadalt aratott a korinthosi felkelőseregen, nem még Kythera elfoglalásával sem, mely szigetet a következő év (424) tavaszán szerencsésen elhódított a spartaiaktól.

Kleon ekközben a pénzügyi viszonyok rendezésén munkálkodott. Mivel a rendes bevételek már évek óta nem födözték a háború költségeit, a sphakteriai győzelem-keltette hangulatot arra használta fel, hogy a szövetségesek adóját az eddiginek több mint kétszeresére emelte, úgy, hogy a bevételek így mintegy ezer talentomra (körülbelül 2.700,000 forintra) rugtak. A pénzek egy kis részét saját népszerűségének megszilárdítására fordította: a birói napidíjat két obolosról háromra emelte, a mely intézkedésre az élelmiszerek megdrágulása következtében csakugyan szükség is volt Athénben. Ilyen körülmények közt Kleont a 424. év tavaszán végre az ellenpárt minden erőfeszítése daczára is megválasztották strategosnak, nemkülönben Demosthenest, és az előbbi évben megbukott Hippokratest is, s nagy várakozással néztek a következő nyár elé. S a kormány mindjárt hivatalbalépésekor csakugyan elismerésre méltó erélyt fejtett ki. Hippokrates és Demosthenes 4600 hoplites és 600 lovas élén Megara ellen indultak, melynek elfoglalásában az ottani demokrata párt segélyére számítottak. Ezek csakugyan megnyitottak egy kaput hosszú falaikon a bevonuló athéni sereg előtt, s így az athéniek a peloponnesosi őrséget a kikötővárosba, Nisaiába szorították, melyet az a következő napon szabad elvonulás kikötése mellett fel is adott. A városban dúló pártharczok miatt most könnyűnek látszott a város meghódítása, de az időközben összegyült peloponnesosi sereg meghiúsította a szerencsésen induló vállalatot.

Ugyanis végre a peloponnesosiaknak is sikerült Athén sebezhető pontját, s a vállalat elvégzésére a legalkalmasabb embert is megtalálni. Hét évi tapasztalatuk megmutatta, hogy az Attikába való betörések semmi komoly eredményre nem vezetnek; a sphakteriai foglyokra való tekintet sem engedte meg többé a betörést, mert az athéniek elhatározták, hogy ez esetben tüstént kivégeztetik a foglyokat. Másrészt végre rájöttek, hogy Athént eredményesen csak szövetségeseiben lehet megtámadni, s átlátták, hogy az athéni szövetség egész területén csak egyetlen egy olyan viék van, mely szárazföldi hadjárat útján elérhető: a thrákiai partvidék. Így hát elhatározták, hogy hétszáz szabadon bocsátott helotát és ezer arkadiai zsoldost útnak indítanak e vidék ellen. Magában véve jelentéktelen haderő volt ez, de élére Sparta legjobb katonája, Tellis fia, Brasidas állott, ki alantasabb állásokban már eddig is fontos szolgálatokat tett a spartaiaknak. A megarai támadás idején Brasidas már épen az Isthmoson szervezgette hadseregét. A szomszédos városokból, Korinthosból, Sikyonból, Phliusból legott összeszedett mintegy 3700 hoplitest, ezeket saját csapataival egyesítve Megara felé indult, s ott az időközben szintén odaérkezett 2200 boiotiai hoplitesszel és 600 lovassal egyesült. Így mintegy 8000 ember volt vezetése alatt, s az athéniek nem is merészkedtek a felajánlott csatát elfogadni. Megara ilyenformán meg volt mentve a peloponnesosi szövetség számára; a demokratia fejei Athénbe menekültek, a számkivetettek ellenben visszatértek, s oligarchikus kormány alakult a városban. Nisaia, a kikötőváros, azonban mégis az athéniek kezében maradt.

Brasidas előkészületeinek befejezése után nyár utóján elindult Thrakia felé; gyorsan keresztül haladt a többnyire ellenséges hangulatú Thessalián, s mihelyt átlépte Makedonia határát, Perdikkas király és Akanthos meg Stageiros városok nyiltak hozzácsatlakoztak. Erre, már tél kezdetén, Amphipolis ellen fordult Brasidas, mely az athéni uralom alatt lévő Thrákia fővárosa volt. Polgárságának egy része kész volt elszakadni Athéntől, más része nem volt hajlandó Athén érdekeiért háborúba bonyolódni. Az athéniek annyira nem vártak ebben az évszakban támadást, hogy Thukydides athéni strategos hét hajójával kevéssel előbb Thasosba távozott, s mikorára Brasidas megérkezésének hirét hallva, visszatért, a város átadása már bevégzett dolog volt. Eion erősségét a Strymon folyó torkolatánál azonban még megmenthette Athén számára, s így mégis maradt mire támaszkodniok az athénieknek az Amphipolis ellen irányuló további vállalatokban.

Egyidejüleg Boiotiában is nehéz vereséget szenvedtek az athéniek. Annak a tudatában, hogy a háború sikeres bevégzése csak a boiotiaiaknak a peloponnesosi szövetségtől való elvonása mellett lehetséges, Hippokrates érintkezésbe lépett a boiotiai demokrata párttal. A megállapított haditerv szerint, három oldalról akartak támadást intézni Boiotia ellen. A számkivetett demokratáknak Chaironeiát kellett volna megszállniok; Demosthenesnek, a ki Nisaia bevétele után 40 hajóval Naupaktosba vitorlázott, Thespiai környékén, Siphai körül kellett volna, az akarnaniai csapatokkal egyesülve, betörnie, magának Hippokratesnek pedig az athéni sereggel kelet felől támadnia. De a terv épen bonyodalmassága miatt szenvedett hajótörést. Nagyon is sok volt a beavatott, s így a boiotiai kormány még idején értesült az egész tervről: megerősítette Chaironeiát is, Siphait is. Az athéni vezérek sem működtek kellő szabatossággal: Demosthenes korán jelent meg Siphai előtt, s így a boiotiai csapatok könnyű szerrel visszaverték. Igy, mikor Hippokrates egynehány nap mulva Orôpos felől áttört a határon, szemben találta magát a boiotiai szövetség egész haderejével, hétezer hoplitesszel, ezer lovassal, s mintegy tizenegyezer könnyű fegyveressel. Jóllehet az athéni sereg szám dolgában mérkőzhetett az ellenféllel, Hippokrates mégis kerülte a döntő csatát, és csak őrséget kívánt hátrahagyni a delosi Apollon templomának megerősített területén, Tanagra környékén. Visszavonulása közben azonban megtámadták a boiotiaiak, és teljesen megverték (Delioni csata). Ezer hoplites és maga Hippokrates is elesett, s a sereget csak az éjszaka védte meg a teljes megsemmisüléstől. Nehány nap mulva a delioni tábor is megadta magát az ellenségnek. Ez volt a legnagyobb vereség, melyet Athén e háborúban eddig szenvedett.

Amphipolis romjai.

A siciliai vállalatot sem követte a remélt siker. Lachest 426-ban visszahívták és helyébe Pythodorost küldték hadvezérül. Ez már 425 tavaszán ismét elvesztette Messanát, s ettől kezdve a syrakusaiak osztoztak az athéniekkel a tengerszoros birtokában. A Sophokles és Eurymedon vezetése alatt álló negyven hajónyi segédhadat (l. 284. l.) a pylosi események egész nyáron igénybe vették, s így ez csak őszszel érkezett meg Rhegionba. Itt most jelentékeny athéni haderő összpontosult: de épen ez a körülmény gyanút keltett a siciliaiakban az athéniek szándokának tisztasága iránt. Avval a veszedelemmel szemben, mely az egész sziget szabadságát Athén részéről fenyegette, elnémult a belső egyenetlenség. 424-ben a küzdő felek Gelában, nagyjából a status quo alapján, békét kötöttek, s Athénnek nem maradt egyéb tennivalója, mint visszavonni az egész odarendelt hajóhadat.

Így a hadipárt összes vállalatai meghiusultak; egyedüli sikere Nikias visszalépése óta Nisaia bevétele volt. A szerencsétlen strategosokat mind pörbe fogták és elitélték, de ez nemcsak nem segíthetett a megtörtént bajokon, hanem még kárral is járt, mert megrendítette a csapatok bizalmát vezéreikben.

A delioni csata és a thrakiai veszteségek hatása alatt a közvélemény a hadipárttól ismét Nikias felé fordult; mindig általánosabbá vált az a meggyőződés, hogy Periklesnek igaza volt, mikor a háború legfőbb czéljául a status quo megőrzését jelölte ki. Az alkudozások tehát ismét elkezdődtek. Békét még sem sikerült kötni, de Nikias barátja, Laches 423 tavaszán legalább fegyverszünetet kötött egy évre az ellenféllel, s maga a békekötés csak időkérdésnek látszott. Hogy még sem az lett a vége, az Brasidas műve volt. Amphipolis eleste óta a thrákiai városok egymásután elszakadtak Athéntől, köztük Torone, sőt végtére épen a fegyverszünet kötésének napján, Skione is. Az athéniek Skione visszaadását követelték, Brasidas pedig nem akart lemondani új szövetségeséről, s választott biróságot ajánlott az ügy eldöntésére, melyet viszont az athéniek nem fogadtak el. Így Athén Kleon sürgetésére elhatározta Skione fegyveres visszafolalását, s egész polgárságának kiirtását. Ötven hajó indult el Thrakiába, ezer hoplitesszel és számos könnyű fegyveressel, Nikias vezérlete alatt. Nikias először az időközben szintén elszakadt Mende város ellen fordult. Az ottani demokraták segítségével könnyen bevette a várost, aztán a peloponnesosi őrséggel ellátott Skionet fogta rendszeres ostrom alá; Brasidas pedig kizárólag a maga kis hadseregére és chalkidikei szövetségeseire volt utalva, mert Perdikkas makedoniai király Nikias sikereinek hallatára ismét az athéniekhez pártolt, s a spartai segédcsapatoknak nem engedte meg országán keresztül az átvonulást.

Magában Görögországban érvénybe lépett a fegyverszünet, s a nyugalom ez éven át zavartalan volt; de a békealkudozások a thrákiai zavarok hatása alatt nem haladtak előre, s 422 tavaszán a fegyverszünetet sem hosszabbították meg. Athén hangulatát az mutatja, hogy Kleont a következő 422/1. évre ismét strategosnak választották. Kleon el volt rá határozva, hogy Brasidastól visszavívja hódításait, és azért személyesen vette át a nyár utóján Thrákiába induló, harmincz hajóból, 1200 hoplitesből, 300 lovasból és számos szövetségesből álló sereg vezérletét. Kezdetben szerencsével harczolt: Toronét és Galepsost visszafoglalta, s már Amphipolis megtámadására készülődött, mikor egyik portyázása alkalmával Brasidas serege váratlanul megtámadta, seregét megszalasztotta, őt magát és 600 katonáját megölte. Brasidas is elesett, állítólag csak hetedmagával; az amphipolisiak szobrot állítottak emlékére és herosi tiszteletben részesítették.

Az amphipolisi csata végső csapást mért az athéni hadipártra. Az elesett Kleonra hárítottak minden felelősséget a kudarczért, s az állam vezetése Nikias kezébe került vissza, ki most nyugodtan munkálkodhatott a kiegyezés létrehozásán. Ellenfele maga bizonyította be, hogy fegyveres erővel Thrakiában mit sem lehet kivívni, és Amphipolis visszanyerése csak békés kiegyezés útján remélhető. Spartában is kedvező volt a hangulat a békekötésre. A peloponnesosi szövetségben gyanús jelek mutatkoztak. Mantineia erősen terjeszkedett dél felé, s háborúban volt Tegeával: 423-ban véres, de eldöntetlen csatát vívott vele. Elisszel is feszült volt a viszony, mióta Sparta egy Elis és Lepreion város közti viszályban az utóbbinak fogta pártját, és spartai őrséggel látta el. A mi azonban fődolog volt: az Argosszal fennálló harmincz éves fegyverszünet lejárata felé közeledett, s Argos a szerződés megujításáért Kynuria visszaadását kivánta volna cserébe. A sphakteriai foglyok megszabadítására való vágy is fokozta a békés hangulatot. Azonban a delioni és amphipolisi diadalok után nagyobb engedményekre Sparta nem lehetett hajlandó, legfellebb a háború előtti helyzet alapján való békekötésre: de már ez is nagy engedmény volt, mert hiszen Sparta a háború kezdetén az athéni szövetségesek felszabadítását, Athén uralmának megszüntetését igérte, így pedig, ellenkezőleg, köteles lett volna kiadni Athénnek az azóta tőle elszakadt és vele szövetkezett városokat. A tárgyalásokat vezető férfiak jóakarata mellett is elmult az egész tél, a nélkül, hogy a felek megállapodásra jutottak volna. Végre 421 tavaszán a lakedaimoniak ultimatumot küldtek Athénbe, melynek azzal adtak nyomatékot, hogy szövetségeseiket új támadásra szólították fel Attika ellen. Ez hatott: Nikias elfogadta, a tanács és a népgyűlés pedig megerősítette a békeföltételeket. Elaphebolion (aprilis) hónap 25. vagy 26. napján létrejött a béke, vagy, mint a görögök nevezték, fegyverszünet ötven évre az athéniek és spartaiak, és mindkettőjük szövetségesei között, még pedig csakugyan a háború kitörése előtti helyzet alapján, a következő feltételekkel. Az athénieknek Pylost és Kytherát, a lakedaimonoknak Amphipolist vissza kell szolgáltatniok. Skionét, mely még mindig ostrom alatt volt, a spartaiak átengedik az athéniek boszújának, és csak peloponnesosi őrsége számára kötnek ki szabad elvonulást. Kárpótlásul Plataiaiért, melyről a boiotiaiak nem akartak lemondani, Nisaiát tarthatják meg az athéniek. Az elszakadt chalkidikei városok: Olynthos, Akanthos, Stageiros, Argilos, Stolos, Spartolos, Sane, Singos, önállóságukat megtarthajták, de Athén számára adó fizetésére kötelesek, úgy mint annak idején Aristeides megszabta. A foglyokat kölcsönösen szabadon bocsátják.

Athén birtokos osztálya és Nikias tehát elérték, a mire annyi ideig törekedtek; Perikles terve megvalósult: Athén egészben véve csorbítatlan hatalommal került ki a háborúból. Hogy Sparta, a konzervativ érdekek fészke, egészen megsemmisüljön, az ennek a pártnak még akkor sem állott volna érdekében, ha a dolog lehetséges lett volna. A másik párt persze egészen másképen itélte meg a békét. Szerinte az most, Spartának és a peloponnesosi szövetség legfőbb tagjainak feszült viszonyában, végzetes elhamarkodás, nagy hiba volt. S a békepontok foganatosítására új táplálékot adott ezen ellenzéknek. Sparta a békekötés után nyomban szabadon bocsátotta az athéni foglyokat és Klearidasnak, Brasidas utódjának meghagyta, hogy Amphipolist szolgáltassa vissza az athénieknek. De Klearidas nem teljesítette a meghagyást; arra hivatkozott, hogy kis haderejével nem kényszerítheti békére a chalkidikei városokat, s azért megelégedett azzal, hogy seregét visszavonta a városokból és Peloponnesosba visszavezette. Így a békének Athénre nézve legfontosabb feltétele csak irásban maradt, s következésképen az athéniek megtagadták Pylos és Kythera átadását, sőt a sphakteriai foglyok szabadon bocsátását is.

Még nagyobb zavarba juttatták Spartát saját szövetségesei. Korinthos, melynek tengeri kereskedését annyi ideig bénította az athéni hajózár, nemcsak semmi kárpótlást nem kapott veszteségeért, nemcsak Korkyrát és Potidaiát nem kapta meg, hanem még az akarnanoktól elfoglalt gyarmatait, Anaktoriont és Solliont sem. Azért megtagadta béke elismerését, s támogatásra talált a chalkidikeieknél, kik szintén el voltak rá határozva, hogy sem Amphipolist vissza nem adják, sem adót nem fizetnek az athénieknek. Boiotia sem akart semmit tudni békéről, és csak tíz napi felmondáshoz kötött fegyverszünetbe egyezett bele. Ilyen körülmények közt nem maradt egyéb hátra, mint hogy Sparta még jobban közeledjék Athénhez. Komon ideálja megvalósultnak látszott: a két görög hatalmasság védőszövetségre lépett. Így Athén legalább a sphakteriai foglyok szabadonbocsátását nem tagadhatta meg többé, s ezzel a spartaiak legsürgetőbb baja orvoslásra talált. A válságot azonban csak siettette az új szövetkezés. A peloponnesosi szövetség bomlásnak indult: Elis, Mantineia, Korinthos, a thrákiai chalkidikeiek elszakadtak Spartától és Argosszal léptek szövetségre. Jóllehet Tegea csatlakozását az argosi szövetséghez sikerült meggátolni, Sparta most egészben véve mégis elszigetelten állott Peloponnesosban is. De Athénnel sem volt őszinte az egyetértés. Athén vonakodott – még pedig teljes joggal – Pylos és Kythera visszaszolgáltatásától, mindaddig, míg Amphipolist neki vissza nem adják, s a peloponnesosi szövetség összes tagjai el nem ismerik a békét; már pedig Sparta mostani helyzetében az ellenkező államok erőszakolására nem is gondolhatott. Így a tárgyalások eredménye az lett, hogy a két szövetséges hatalmasság mindig jobban elidegenült egymástól. A legközelebbi ephorosválasztáson részben a hadipárt emberei jutottak uralomra, minek következtében Sparta megujította régi szövetségét Boiotiával.

Az athéni ellenzék is megint mozogni kezdett. Élén most Hyperbolos állott, iparos polgár, mint Kleon volt. Már több év óta tekintélyes helyet foglalt el az athéni népgyűléseken és törvényszéki tárgyalásokon; méltán dicsekedhetett vele, hogy a birtokos és művelt osztályok előtt Kleon után ő a elggyűlöltebb ember Athénben. Volt azonban egy magától nagyon különböző szövetségese: Alkibiades, Kleinias fia, közel rokona Periklesnek, kinek házában nevelkedett is atyjának kora halála után. Előkelő származása, nagy gazdagsága, testi szépsége és szellemi kiválósága Athén első divathősévé, a társaság ünnepelt és elkényeztetett alakjává tették. Nyitva állt előtte az út fényes politikai pályára; de akármekkora diplomatiai és katonai tehetsége volt is, államférfiúnak nem volt való, mert hiányzott benne az önuralom és állhatatosság. Így politikai pályája állandó hatás nélkül maradt, és nem sok áldással járt hazájára. Ekkortájt a harminczas évek elején járt, abban a korban, melyet a törvény a strategosok számára megkivánt. Családja hagyományai a demokratikus párt felé terelték, s ez a katonai tehetségekben nagyon szegény párt örömmel fogadta, noha különben semmi sem volt meg benne a demagóg tulajdonságaiból. A 420. év tavaszán tartott választásokban a hadipárt diadalmaskodott; Nikias helyébe Alkibiadest választották strategosnak, s ezzel Athén politikája ismét új irányba terelődött. Mindjárt a választások után védőszövetségre lépett Argosszal, Mantineiával és Elisszel, és hogy az Argosszal való összeköttetést biztosítsák, a következő év (419) elején Athén is, Argos is megtámadták Epidaurost, melyet viszont Sparta vett pártfogása alá. Korinthos Athén új szövetségének létrejöttekor megint Sparta felé közeledett.

Alkibiades.
(Visconti szerint).

Az ellenségeskedés Sparta és Athén közt ezzel ujra kitört, s Athén Alkibiades indítványára 419/8 telén kijelentette, hogy a békét spartai részről megszegettnek tekinti. A fenyegető háború azonban végső erőfeszítésre birta az athéni békepártot is, és így a következő tavaszon (418-ban) ismét sikerült a kormányt Nikias és párthivei kezére juttatnia. Alkibiadest nem választották meg, s ez arra mutat, hogy a polgárság többsége még most sem kívánt kalandos-politikát űzni. De most Sparta látta elérkezettnek az időt, hogy kilépjen eddigi tartózkodó állásából. A 418. év nyarán Agis király az egész spartai sereg élén Arkadián át, az argosi sereg ügyes kikerülésével, az Isthmosra vonult, hol egyesült a boiotiaiak és az isthmosmelléki szövetségesek seregével. Mintegy húszezer hoplitesből álló haderő állt rendelkezésére, több, mint ellenfeleinek együttvéve; de a Nemeából Argosba vezető hágó magaslatán állást foglalt argosiakra nyilt támadást nem intézhetett, tehát az ellenség megfigyelését a boiotiaiakra bízva, ő maga a lakedaimonokkal és arkadiaiakkal az Inachos völgyén át az argosi síkra vonult. Ott pedig egyfelől Argos falai, másfelül az utána nyomuló argosi strategosnak, csakhogy ótalma alatt elvonulhasson az ellenséges földről. Ezen egyesség miatt mindkét államban nagy volt az elkeseredés. Thrasyllost otthon majd megkövezték, Agis is csak nehezen kerülte el a büntetést.

Most, a peloponnesosi sereg elvonulása után érkeztek meg végre a szövetséges athéniek, ezer hoplites és háromszáz lovas. Élükön Laches és Nikostratos hadvezérek álltak, de a késedelem-okozta elégületlenség csillapítására, mint az argosiak előtt kedvelt egyént, Alkibiadest rendelték követi minőségben a hadsereg mellé az athéniek. Ez azonban átlépte megbizása határait, s a maga belátása szerint kezdett politikát űzni. Befolyására a szövetségesek elhatározták, hogy nem törődve az épen megkötött fegyverszünettel, erélyes támadást intéznek Sparta arkadiai szövetségesei ellen. Orchomenost nemsokára kényszerítették is az Argoshoz való csatlakozásra. Az elisiek ekkor azzal a követeléssel álltak elő, hogy vonuljon Lepreion ellen a szövetséges sereg; s mikor kivánságukat nem teljesítették, szám szerint háromezeren, mind hoplitesek, elhagyták a szövetséges sereget és hazavonultak. Ez az egyenetlenség válságos lett a szövetségesekre nézve. A lakedaimonok Orchomenos bevételének hírére a tegeai és többi déli arkadiai csapatokkal egyesülve, Mantineia felé vonultak. A város alatt lévő síkságon került döntő csatára a sor, a melyben mind a két részről körülbelül egyforma haderő vett részt. Az argosiak és az athéniek nem állták ki a spartai hoplitesek első támadását sem, s így az általános zavar a jobb szárnyon kezdetben diadalmasan küzdő mantineiai csapatokat is magával ragadta. A szövetségesek 1100 embert vesztettek, köztük a két strategost, a győztesek közül állítólag csak háromszázan estek el.

A mantineiai csata kiköszörülte a sphakteriai csorbát, és ujra megerősítette Görögországban Sparta katonai tekintélyét. Argos most Spartával békét és szövetséget kötött, Athénnel pedig felbontotta szövetségét. Nemsokára alkotmányát is oligarchikussá változtatta. Mantineiának harmincz éves békébe kellett beleegyeznie, melyben lemondott az arkadiai hegemoniára való igényeiről. Egész Achaia is belépett a peloponnesosi szövetségbe, Elis pedig nem ujította meg a szövetséget Spartával, de békét kötött vele és lemondott Lepreionra való igényeiről. Soha azelőtt Sparta uralma ilyen erős lábon még nem állott Peloponnesosban, Athén ellenben most teljesen elszigetelten állott Görögországban: mindent elvesztett, a mit az utolsó években Alkibiades politikája létrehozott. A felelősség egy része Alkibiadest magát is terhelte, de első sorban mégis csak Nikiasra háramlott, ki a szövetséges Argos kellő időben való megsegítését elmulasztotta. Ellenfelei siettek kiaknázni a helyzetet, és Hyperbolos indítványára a nép elhatározta, hogy 417 tavaszán ostrakismost tart. Hyperbolos persze arra számított, hogy a többség Nikias ellen fog szavazni, vagy ha eben a várakozásában csalódik is, hogy Nikias pártja Alkibiades ellen szavaz, mint a kiben a béke főveszélyeztetőjét látták. De Alkibiades ekkor elvált a szélső demokrata párttól és Nikias táborába ment át: így történhetett meg az a váratlan eset, hogy a nép magát Hyperbolost küldte számkivetésbe. Samosba ment és soha sem tért vissza hazájába. De az ostrakismost ez az eset megfosztotta komolyságától; formaszerint nem törölték ugyan el, de ettől kezdve nem alkalmazták többé.

Most tehát Nikias és Alkibiades voltak a helyzet urai. Mindkettőjüket strategosszá választották a 416/5. évre. De Alkibiades a szélső demokratiától való elszakadása óta mégis a függő szövetséges helyzetét foglalta el Nikias mellett, s így a peloponnesosiakkal való jó egyetértést egyelőre mi sem zavarta meg. Sparta különben sem tudta megőrizni azt a helyet, melyre a mantineiai csata emelte; már a következő év (417) nyrán Argosban ismét a demokratia jutott diadalra, s a város tüstént elvált Spartától és ismét Athénnel kötött szövetséget. Nikias ezalatt a Chalkidike visszahódításának tervével foglalkozott. A békekötés óta ott Skione bevételén kívül (421 nyarán) semmi sikerük sem volt az athénieknek; Skione polgárait kivégezték, a város területét a plataiaiak közt osztották fel. De viszont a chalkidikeiek is elhódítottak Athéntől nehány kisebb helységet. Most, 417 nyarán, Nikias egyenesen Amphipolis ellen indult; de Perdikkas ujabbi köpenyegforgatása miatt a vállalat ismét eredménytelen maradt, s Nikias hajóhada csupán a makedon kikötők elzárására szorítkozott. Sikerült ellenben Athénnek Melos elfoglalása, az egyetlen Aegeus tengeri szigeté, mely eddig nem ismerte volt el Athén uralmát. 416 nyarán kezdődött az ostrom, s a következő télen az éhség megadásra kényszerítette a melosiakat. Jóllehet Melos sohasem tartozott az athéni szövetséghez, polgáraival mégis úgy bántak el, mint nehány év óta a felkelő szövetségesekkel szoktak: a felnőtt férfiakat kivégezték, a lakosság többi részét rabszolgaságba adták, földjüket ötszáz attikai telepes közt osztották fel.

Ilyenek voltak a viszonyok Hellasban közvetetlenül a végzetes siciliai hadjárat előtt, mely az anyaország politikai helyzetét egészen megváltoztatta, s a peloponnesosiakat végre lejuttatta ahhoz a czélhoz, melyre oly régóta hiába törekedtek: az athéni birodalom és a demokratia megsemmisítéséhez. De a további fejlemények elbeszélése előtt ideje egy tekintetet vetnünk ama szellemi mozgalmakra is, melyek e változás útját egyengették.