A Vezérhalomról az egykor „Kútvölgynek” nevezett hegyvágányon át ez idő szerint légnyomatú vasút visz a Városmajorig. Ugyanazon vonalon jő fel a hegyvidéket vízzel bőven ellátó vezető cső is. Dávid ezt a prózai közlekedési eszközt választá a hegyről lejutásra, a regényesebb gyalogút helyett a Zugligeten keresztül: sietett.
Mikor a hegyi vonattal leérkezett a városmajori pályafűhöz, őt és a vele együtt utazókat a minden pályafőnél szokásos kiáltás fogadá.
„Astrapé, 3 órai!”
Ezt a kiáltást a vasúti kapus nőcselédje hallatja, s ugyanakkor a kezében egy oktáv nagyságú papírlapot tart lebegtetve, amihez hasonló van még egy csomó a hóna alatt.
Ez az Astrapé aztán egy hírlap.
Négyszer jelen meg napjában. Benne van minden nevezetes eseménye a bel- és külföldnek, a legújabb táviratok és a fővárosi sensationshírek, a gyűlések nevezetesebb beszédei, és mindez – egy nyolcadrét lapon.
Az Astrapé gyorsírászati jegyekkel írott lap; annálfogva mindaz, ami a lepedőlapokon egy egész regálívet foglal el, az Astrapéban egy kis lapocskán elfér. És amellett kiállítása is az emberileg elérhető legnagyobb gyorsasággal megy végbe. Az Astrapénak nem kell se betűszedő, se nyomdász. Papirographiai úton van kiállítva. Ahogy a szerkesztő teleírja a papírlapot (melynek elkészítéséről már a múlt században elmélkedett Sennefelder), ugyanarról a lapról egy, az íróasztalához srófolt gázgép kétszáz lenyomatot négy perc alatt elkészít; a szerkesztőnek csak az egyik lábával kell olyanforma gyakorlatot tenni, mintha varrógépet vagy kerekes guzsalyt hajtana, ami által a tiszta papiros a gázgép pálcái közé, arról a gép által mozgatott s matricul szolgáló beírt lapra, s onnan a kosárba leugrik. Azalatt írhatja a szerkesztő a következő lapot. Egyik munka nem akadályozza őt a másikban; a kezével ír, a lábával nyomtat duplex libelli dos est. Ilyenformán nem kell neki se szedő, se nyomdász, se munkatárs; csak kihordó. A kihordók egyúttal a helyhírek behordói is; „penny a liner”, ők bediktálják, mi hír a városban, a szerkesztő odaírja, a lábával hajtja a papírtoló gépet, a gázgép nyomtat, s öt perc múlva a kihordó a friss újdonságot már nyomtatva árulja az utcán, a kávéházakban, az indóházakban: egy krajcárért!
Egy egész lap egy krajcár?
Átkozott konkurrencia. Ezt egy lap sem csinálhatja utána. Akárhogy siessenek, valamennyit megelőzi azzal az idővel, amibe a többi lap betűszedése, formába rakása, kiigazítása kerül, s egy krajcárnál kisebb pénz már nincs Európában. Előre látható, hogy az Astrapé időjártával az összes óvilági zsurnalisztikát meg fogja ölni.
Ezért a neve Astrapé (görögül villám), mely gyors és öl.
Még ugyan védi ellene a typographiált hírlapokat az a körülmény, hogy nem tud minden ember gyorsírászatot olvasni; azonban évről évre szaporodik azoknak a száma, akik azt elsajátították. Már minden gimnáziumban tanítják; a felső tanodákban első tantárgy ez, ami megkívántatik. Papok, népszónokok, képviselők el sem lehetnek nála nélkül. A kereskedők sürgős levelezéseiket csak gyorsírászati jegyekkel folytatják. A hivatalos lapban minden törvényes idézés, árverés, csőd stb. cincographiált gyorsírászati jegyekkel van nyomtatva, tehát az ügyvédeknek is kell hozzá érteni. A magyar klasszikusok gyorsírászati kiadványokban jelennek meg: Vörösmarty összes munkái három, Arany János összes művei két egész íven. Egy Horatius Flaccus egy ív. Egy egész költemény tizenkét szarkaláb meg egy pont. A katonák is taníttatnak gyorsírászatra. Némely más írást nem is ismer.
Ekképpen ellenállhatlanul terjed a sztenográfiát ismerő közönség, s vele együtt az Astrapé hatása. Aztán egy krajcár az ára. Nem is kapni már semmit a világon egy krajcárért, csak nyomtatott papirost; megadja érte a krajcárt az is, aki nem tud gyorsírászatot olvasni, a szomszédja bizonyosan tud; az megmagyarázza neki a vett lapból, hogy hány új kormány alakult a legutóbbi hat óra alatt, hány új iparvállalat támadt, s hány bukott meg. Hat óra nagy idő a millennium vége felé.
Dávid már hazulról jött a gyorsírászat ismeretével, a katonaságnál szintén tanították: az igen szükséges a gyors raportoknál; ő is kiadott hát egy krajcárt a három órakor megjelent Astrapéért, s aztán mindjárt a lap homlokán vastagabb jegyekkel írva, olvasá a legújabb sensationshírt.
„Hallatlan merénylet a főváros közepén, fényes nappal!!!” „A Sabina világhírű intézete ma egy borzasztó eseménynek volt színhelye. Egy közkatona, a XII. voltigeurezredből, délben 11 és fél órakor megrohanta az intézet irodáját, s a társulat köztiszteletben álló igazgatóját, nagyméltoságú Mazrur urat torkon ragadva, földhöz sújtá, s akkor a Sabina egyik legszebb hölgyét ölébe kapva azt erőszakosan magával elragadta. A vakmerő katona neve, mint már tudva van, Tatrangi Dávid. Erélyes rendőrségünk már nyomában van a szökevénynek. A földre vert igazgatót csak nagy nehezen lehetett életre visszahozni. Reméljük, hogy a katonai hatóság e gyilkos merénylettel összekötött nőrablási esetnél a katonai törvények teljes szigorát fogja alkalmazni a dühöngő közkatona ellen. Valóban siralmas állapot, hogy azon osztály, melynek föladata volna családi tűzhelyünket megvédelmezni, ily vakmerő módon zavarja meg a közbiztonságot. Ügyelni fogunk rá, hogy a katonai hatóság ily nyilvános botrány szokás szerinti elsimítását meg ne kísérthesse. Holnap ez ügy miatt, mint halljuk, interpelláció fog intéztetni a hadügyminiszterhez. Mint hallik, az üldözött katona nemzetiségére nézve székely, vallására nézve szombatos.”
Mikor Dávid ezt a hírt elolvasta az Astrapéból, akkor megváltoztatta azt a szándékát, hogy a Lipótmezőre menjen az atyjához. Most már fel kell mennie a várba, hol ezredkaszárnyája van, s jelentenie magát, hogy ne keressék: íme itt van.
Úgy meg volt vetve az ágya mind a katonaság, mind a polgári közvélemény előtt, hogy menekülésre még csak nem is gondolhatott.