ELSŐ RÉSZ
AZ ÖRÖK HARC
Egy király, aki megszolgálja a kenyerét

Százegy ágyúlövés a gellérthegyi fellegvárból jelenté Habsburgi Árpád legmagasabb névnapjának megvirradtát.

Habsburgi Árpád Magyarországnak ez idő szerint dicsőségesen uralkodó királya, nemkülönben a Magyarországgal szövetséges országoknak császárja, királya, nagyfejedelme, őrgrófja és a többi.

Huszonhét év előtt – tehát 1925-ben – a római szent Kúria által „honalapító” Árpád a szentek közé emelteték.

Oka volt a kanonizációnak azon körülmény, miszerint a legmagasabb királyi anya újszülött fiát egyenesen e névre óhajtá kereszteltetni, leghívebb népe iránti rokonszenvének tanújeléül.

De mindenekfölött erős védok volt Árpád kanonizáltatására az a nevezetes történelmi adat, mely az első magyar fejedelem fehéregyházai sírjának fölfedeztetése alkalmával jött napfényre. Hogy a cölöpépítésű kriptában csakugyan a fejedelem volt eltemetve, harci paripájával együtt, azt csalhatatlanul tanúsítá az óriási csontváz mellett talált kard: mely görbe kard volt, arany rúnákkal végig beedzve, mikből a tudós nyelvészek a valódi ősmagyar írásjegyeket állapították meg, s a betűkből az eltemetett vezér nevét hozták elő. A kard kasza alakja bizonyítá ázsiai eredetét. De legnevezetesebb volt a cölöpkriptában talált aranylánc, mely éppen a sisakos koponyát köríté, s melyhez egy hármas arany kereszt volt foglalva (a minőt manapság is használnak Dél-Oroszországban a raszkolnik szektáriusok). Ezzel be lett bizonyítva, hogy Árpád fejedelem már a honfoglaláskor, ha konfirmálva nem volt is, de formaszerint keresztyénnek állítható: ami annak az okát is kideríti, hogy miért viselt a nyelvrokon kazár fejedelem Mén Marót ellen oly hosszan tartó hadjáratot, aki ugyanis soknejű volt, tehát Mahomed-hitű.

Ekként az archaeologok segélyével ki lehetett eszközölni, hogy Árpád ősfejedelem a pogányok „napmezejéről” a szenteklakta paradicsom számára ezer év múltán diadalmasan átköltöztessék: a mi országos ünnepélyek mellett ment végbe s alapul szolgált a rákövetkező szentté felavatásnak.

Kánoni indoka volt e kanonizációnak az, hogy Árpád, ki egy egész népet kihozott a pogányságnak világrészéből, Ázsiából, s azt a keresztyénség keblébe átvezérelte, méltán sorozható a „hittérítők” legnagyobbjai közé, s miután ellene az „advocatus diaboli” sem tudá bebizonyítani, hogy vagy napimádó vagy tűzimádó vagy izlamita vagy buddhista avagy fétistisztelő lett volna: ellenben históriailag bebizonyítható, hogy egynejű, jámbor életű férfi volt, sőt a lerombolt római bálványok, melyeket az archeológiai társulat istentelen kegyelettel ismét múzeumba gyűjtet, tanúskodnak afelől, hogy Árpád a bálványimádókat buzgalommal üldözte, s miután a szentté emelendők négy fő virtusa: bölcsesség, igazság, vitézség és mérséklettség, kimutatható volt benne, de főleg oly szent ember tanútétele folytán, mint Julian dominikánus barát, ki Árpád őseit a Volga mentén felkeresvén a XIV. században, azoknál semmi nyomát a schismának fel nem találta, ennélfogva XI. Pius pápa egy saját maga és minden bíbornokai által aláírott bullában kihirdeté, hogy „honalapító” Árpád a szentek közé emeltetik, s nevének a keresztyén gregoriánus naptárban július 15-én hely adatik, s ezáltal Árpád ősapánk a „septem honores” kultuszában részesült: 1) neve a catalogus sanctorumba tétetett, 2) litániába fölvétetett, 3) tiszteletére templom építtetett, 4) nevének ünnep szenteltetett, 5) búcsújárás napjává tétetett, 6) képe körfénnyel elláttatott és csontjai ereklyéknek nyilváníttattak.

Méltó oka volt a kanonizációnak pedig az, hogy a szomorú korszakban oly balcsillagzatok jártak Európa fölött, melyeknek befolyása alatt a még mindig rómainak nevezett, de Rómát elhagyni kényszerült egyházi fejedelmi kúria koronás fejével együtt legbiztosabb menedékét találta a „négyfolyamú” országban, mely azáltal, hogy a pápa Pozsony városát választá lakhelyéül, elérte azon dicsőséget, mellyel Hunyadi Mátyás király biztatá egykoron, hogy címerének kettős keresztjét meghármasodva láthatá.

Tehát 1952. július 15-én százegy ágyúlövés hirdeté Szent Árpád napjának megvirradtát.

Őfelségét már nem álmából ébreszték föl az ablakreszkettető üdvdördületek. Árpád király nem szokott reggeli öt óráig aludni. Hiszen csak az az idő az övé, amikor az egész világ alszik: a hajnali órák; őfelsége már ekkorra mindennapi hideg vízben fördésével elkészült, azontúl egyórai gyalogsétát végzett a várkertben egyedül, kíséret nélkül, s az első ágyúlövésnél már ismét hálószobája nyitott ablakában áll, melyről Pestre s a rákosi rónára látni.

Fejedelmi látvány!

A nap éppen akkor bontakozik ki egy felhőcsoport közül, s éles fényküllőket lövell szét az aranyhomályos égen, s az aranyos alapra látszik rajta rajzolva a nagyszerű város kékes, árnyékos kőtömegeivel. Az óriás Duna partjain nagy messzeségben vonul le a pompás paloták sorozata; a hajdani füstokádó gyárak az újpesti telepig vonultak hátra; a soroksári külvárosig hat álló híd igázza le a folyamóriást, s a Rákoson, Cinkotán túl terjedő ligetek, erdők közül elszórt mulatólakok csúcsai villognak elő.

A feljövő nappal szemközt nézve az egész város egy tömeggé olvadva látszik, melyből csak a templomok, városházak s a Bazilika érckékes dómja magaslanak elő, az egész kép a városunkat jellemző, nem annyira egészséges, mint festői ködben látszik elmerülve.

(Még aztán valami másba is el van merülve a város minden palotáival és városháztornyaival együtt: az adósságaiba. – De ez már nem pittoreszk látvány.)

Csupán egy óriási jel emelkedik ki magasan a ködökből, valamennyi toronynál magasabban: az új „münster” tornya. A hajdani színháztértől a Bécsi utcáig terjedő házcsoport helyén egy új székesegyház emelteték, gót stílben; huszonkét év alatt készült el; s létrejöttéhez ez idő alatt az összes magyarországi klérus összes jövedelmének egy tizedrészével járult. Ez a münster is „Szent Árpád” nevet visel, s a király keresztelésének napján tétetett le alapköve.

Ez az egy emelkedik ki az összes város mindennemű ködeiből.

A messze elterülő városon túl szabályos félkört alakítva látható kilenc váracs, csillagsánc tömör védműve: Budapest ez idő szerint elsőrendű táborhely; a budai oldalon hat váracs védi, összesen tizenöt, miket körvasút foglal össze.

S amint a százegyedik ágyúlövés elhangzik, a tizenöt váracsnak 11 és 1/2 hüvelyk átmérőjű ércszörnyetegei még hat-hat lövést bömbölnek a városra, s e légreszkettető hangverseny után egyszerre kétszáznegyven léggömb emelkedik ki a tizenöt csillagsánc falai közül, mik ezer mérte (mètre) hosszaságú köteleken tartva s egymáshoz fűzve, az új stratégia vívmányát mutatják fel; amikből az ostromló sereg fejére trinitrin, durranilin, dinamit, nitromannit és pyroxilin lövegeket lehet hajigálni, anélkül, hogy az röppentyűivel a mennyei tűzaknákat elérhetné; legfőbb rendeltetésük levén pedig az ostromló léggömbök hasonértékű ellensúlyozása.

S mind a kétszáznegyven hadi léggömb körös-körül fel van lobogózva őfelsége minden országainak színeit képviselő zászlókkal, míg a városházak s az óriási münster tornyaiból egy-egy hosszú, földig lengő szőnyeg, félig veres-fehér-zöld, félig fekete-sárga lebben a reggeli szélben alá. Átveszik végre a lövöldözési hangversenyt a Dunán horgonyzó gőzösök, monitorok és hadihajók, s arra, mint egy repülni induló erdő, zászlókat ölt minden árboc, a dokkok, kikötők árbocfái; s egy villanyütésre legöngyölődik a Gellérthegy ormától a városház tornyáig kifeszített sodronyról a Duna fölött huszonhárom zászló, őfelsége valamennyi országainak címereivel.

A nap egészen kilép a fellegek közül, s akkor bearanyozza az egész látványt. A természet és az ember pompája együtt! A székesegyházak harangjai megkondulnak, mély zúgásaikkal felbátorítva a kisebb kaliberű harangokat is a közbeszólásra, s az egész városban egy folytonos dobpörgés uralkodik a reggeli zsivajon, melynek zajában egy végeszakadatlan érckígyó kezd alátekergőzni a budai vároromról végig a középlánchídon, az aldunasoron, tovább ki az erzsébetfalvi rakparton; a feje az érckígyónak a roppant vasúti raktárak mögött tűnik már el, s teste még tovább vonaglik, ragyogó acéltüskéivel, a még mindig húzódik alá a várkapuból. Ötven válogatott lövészezred és megannyi honvéd zászlóalj, ez az érckígyó.

Azonban őfelségének nem sok ideje van e látványon elmerengeni, mert íme jő már az a nevezetes férfiú, aki minden királyoknak parancsol: a főkomornyik. Számára mindenkor nyitva minden ajtó.

Jön jelenteni őfelségének, hogy itt az idő az öltözködésre.

Őfelsége katonás rendhez van szokva, s belátja, hogy ennek meg kell történni.

Legelőször is rendelkezésre bocsátja magát a fő udvari borbélynak, ki állát simára megborotválja; azután jön a fő udvari fodrász, ki őfelsége gesztenyeszínbe játszó szőke hajzatát rendbe szedi, és bajuszának magyaros jellemét fenntartja. Következik a fő udvari szabó, ki őfelsége számára elhozta a bíborszínű új fejedelmi egyenruhát, melyet őfelsége a mai ünnepélyen viselendő lesz.

Őfelsége úgy találja a felpróbálás után, hogy az öltöny kissé nagyon bő.

A fő udvari komornyik megjegyzi erre, mély alázattal párosítva a hivatalos csalhatlanság biztos tudatát, miszerint nem lesz az olyan bő, mihelyt alájön az ing.

Őfelsége kérdőleg tekint rá, hogy miféle ing.

A fő udvari komornyik előveszi a hóna alatt tartott skatulyát, s abból kihúz egy rejtélyes öltönydarabot, aminek láttára őfelsége nagyot sóhajt, s lecsüggeszti a fejét.

– Hát megint?

Az az ing egy páncéling.

Húsz rét tafota erősen összevissza varrva selyemmel képezi ezt a páncélt. Feltalálója, ki ezt felajánlá, saját testén állta ki a próbát, puskagolyóval húsz lépésről, revolverrel közvetlen közelből engedve magára lövöldöztetni, a páncélt nem bírta a golyó átszakítani. E páncél neve „gambisson”.

– De hát minek ez? – szólt őfelsége szomorúan.

A fő udvari komornyik oly mélyen húzta a fejét vállai közé, ahogy csak ezt emberi csontalkat engedi; de kérlelhetlen maradt.

– Felség, azt fel kell venni. Az olasz király őfelségére kétszer lőttek rá, a francia köztársaság elnökére háromszor, az angol király őfelségére négyszer, a spanyol királyra csak egyszer, de nyolc fegyverből, a szerb királyt el is találták, az orosz cárt nem is említve, s mai világban a lőeszközök már oly fokra tökélyesültek, hogy meg lehet valakit lőni egy tollszárral, egy plajbásszal, egy szivarszipkával, sőt a kabátujjba elrejtett tölténnyel, mint ahogy a Mahmud szultán őfelsége ellen utóbbi időkben merényeltetett. Fölséged élete az országáé. Ezt az inget viselni kell. ünnepély lesz, ahol kétszázezer ember gyűl össze; sok idegen lesz ott; ötvenezer katona tesz üdvözlést. Tízféle ország követsége jön közel felséged testéhez, negyvenféle üdvözlő küldöttség. Ilyenkor szükséges ez az ing. A családtanács és a minisztertanács így határozta.

II. Árpád király belátta, hogy szót kell fogadnia. Megadta magát sorsának: felölté a hússzoros tafotát királyi öltözete alá. S odakünn 29° volt a meleg, Réaumur szerint.

Habsburgi Árpád arcvonásai legelső ősére emlékeztetnek; az lehetett ilyen, mikor még egyszerű helvéciai gróf volt; mikor a vadászaton a haldoklóhoz siető lelkész előtt leszállt a lováról, s átadta azt neki, hogy átmehessen rajta a megáradt hegyi patakon; mikor még Habsburg grófjára nézve nagy dicsőség volt az, hogy Zürich város megválasztotta kapitányának, s mikor még Habsburg grófja apró rablólovagok ellen védelmezte a szorongatott városi polgárokat, s tizenketted magával nyargalt fel Utliberg várába a nemesi zsiványokat leküzdeni, s úgy foglalgatott el apró székhelyeket, trónocskákat egymás után, hogy a bázeli püspök ijedten kiálta fel: „No uram Isten, ugyan erősen ülj a székedben; mert még abba is beleül!”

Hosszúkás arca, boltozatos homloka, széles alsó ajkai a családi jelleget tüntetik fel rajta, melynek valami rokonszenves hatást kölcsönöz a méla kifejezésű acélkék szem, mely inkább egy ábrándozó philosophot árul el, mint egy uralkodót; hanem egy vékony redő a két szemöld között, mely a magas homlokot kétfelé osztja, akaraterőt gyaníttat. Arcszíne halavány, ami annál feltűnőbb, mert minden belső indulatra élénken el szokott pirulni. Ha keserv, ha gyászhír, ha csalódás éri, ha harag hevíti, ha nehéz ítéletet kell kimondani: olyankor megjelenik arcán ez a tűzpír, olyankor lesüti szemeit, összeszorítja ajkait. A király uralkodik önmagán. S csak akkor szól vagy tesz, midőn arcáról ez a pír eltűnt.

Engedte feladatni ruháit.

A selyempáncél ügyes viselet; enged mozogni, s a termetet még emeli.

Mikor készen volt az öltözéssel, melynél semmi udvaronc nem volt jelen, parancsolá, hogy bocsássák be az udvari gyóntatót.

A királynak bűnei is vannak. Más embernél tán nem is bűnök azok; de a királynál igen. Más ember, ha szerelmes, hát szeret; ha bosszús, hát bosszút áll; de a királynál bűn az mind, mely feloldozásra vár. S II. Árpád király vallásos érzelmekben növelteték, mindkét őséhez méltón: Habsburgi Rudolfhoz szintúgy, ki megkoronáztatásakor az ellenségei által eldugott jogar helyett a feszületet vevé kezébe; – valamint I. Árpádhoz, ki hasonló ünnepélyesség alkalmával az ő és apostol társai vérét egyesítő kehelyből ivott, ami oly eleven hasonlatossággal bír a mi urunk megváltónk által alapított szertartáshoz.

E kegyes foglalatosság után következik a főudvarmester és a fő-ceremóniamester, kik a képtárban várakoztak őfelségére.

A főudvarmester átnyújtá őfelségének egy bársonyvánkoson azon rendjeleket, miket e napon kell viselnie, a bárányt az aranygyapjúval, s vaskoronát a kétfejű sassal, a porosz négy fekete sast és egy veres sast, az orosz kétfejű fekete sast a benne foglalt egyfejű fehér sassal, a svéd négy serafim főt, a badeni szárnyas oroszlánt, a guelph fehér paripát, az angol sárkányt, a török félholdat s a dán fehér elefántot, – őfelsége mosolyogva jegyzé meg: „Hisz az egész zodiákus rajtam van már”.

Mire az udvarmester, ki elmés aperçuiről hírhedett, találóan jegyzé meg: „Akkor felséged e zodiákus közepett maga a nap”.

(Ahogy ez adoma még aznap az esti lapokban olvasható volt.)

Ezután a fő-ceremóniamester terjeszté elé leghódolatteljesebben a mai nap végbemenendő programját, óranegyedi pontos kiszámítással; melyet őfelsége egyszer átolvasott, s erős emlékezőtehetségéről tett tanúságot, midőn azt mondá, hogy most már tudja az egészet.

Hét órakor kivonulás a királyi várból, keresztül a pesti első sugárúton a Rákoson összpontosított csapatok szemléjére, ugyanott fél kilenckor tábori mise, kilenctől tízig a csapatok elléptetése tábori zenével, fél tizenkettőre visszatérés a királyi várba, tizenkettőig villásreggeli en famille, fél egykor a diplomáciai testület üdvözleteinek elfogadása, mely ezúttal – alább előadandó okoknál fogva – a szokottnál hosszasabban fog tartani; azután az országos testületek, alsó-, felsőházi és cislajthán reichsrati küldöttségek tisztelgése, a magas klérus, Budapest, Bécs, Prága, Lemberg, Zágráb és Trieszt városainak személyesített hódolata, mely eltart három óráig; három órakor kikocsikázás a kelenföldi népkertben tartandó népünnepélyre, ott a nép örömteljes hódolatnyilvánításainak legkegyelmesebb elfogadása; onnan a dokkokon keresztül hadi monitorokkal visszatérés, vízi színütközet útközben; onnan a Galveston-féle ballon captiffal a légen keresztül a vár erkélyére visszatérés: – öt órakor diplomáciai ebéd és cercle, negyven különböző rendű és rangú embernek hétféle európai, két ázsiai élő, azonkívül latin és ógörög holt nyelven való megszólítása; hét órakor a pesti drámai színházba, onnan az operaházba, onnan a népszínházba, onnan a német színházba, s végre a budai várszínházba teendő legmagasabb látogatás. Tíz órakor a legmagasabb családtagok elfogadása és szupé, tizenegy órakor a kivilágított városok megtekintése nyitott hintóban; tizenkét órakor rengetegtakarodó (monstre zapfenstreich) mind az ötven ezred zenekarai által végrehajtva – s ezzel a nap befejeztetik.

A nap programja a legnagyobb pontossággal lőn megtartva; nagyszerű volt a látvány, mely őfelsége elé tárult, midőn az Árpád sugárúton végiglovagolt fényes kíséretével, kétfelől csupa palotasor, kettős terebély fasorokkal szegélyezve, ékszerészboltok, miknek kirakatai három emeletig fölmennek, roppant vendéglők, urasági hotelek aranyozott erkélyekkel, a börzeépület korinthi oszlopcsarnokával; a Panteon reneszánsz ízlésű kupolájával; az Országház, melynek felső homlokzatát valamennyi magyar király, alsó esztrádját valamennyi magyar királyné szobra ékesíti. Előtte a roppant téren Árpád kolosszális ércszobra nagyszerű domborművekkel gazdag talapzaton, a népszínház, a hyppodrom, a minisztériumok palotái, a világtárlat roppant épülete, a téreken művészi faragványokkal díszes szökőkutak, s e félmérföldnyi hosszúságú utcán végigsüt a felkelő nap. Csak fény van e képen, semmi árnyék.

De egy árnyék mégis van. felsége tafota páncélja, mely elrontja az egész élvezetet.

Nagyszerű volt a rákosi Mars-mezőn a tábori mise is, s a csengő zenével végigvonuló ötven ezred sorgyalog, ötven zászlóalj honvéd és negyven eszkadron lovas, melynek végigvonulása másfél órát vett igénybe, s minden a legnagyobb precízióval hajtatott végre. A sorlövések egyszerre dördültek el, és senki agyon nem lövetett: a főparancsnok táborszernagy által őfelségének átadott raportban nem volt több beteg följegyezve 20 tisztnél és kilencven közvitéznél, kik a roppant nyári hőségben a feszes egyenruhában kidűltek a sorból.

És őfelsége fölött őrködött a gondviselés, hogy páncélinge, nyusztprémes mentéje és nyusztkalpagja dacára, semmi változása nem történt.

A katona legalább mehetett azután a maga finoman elkészített gulyáshús conservéját elkölteni, de őfelségére nézve még hátravolt az üdvözlő küldöttségek elfogadása a királyi várban.

S ez nem olyan könnyű feladat, mint hajdanában, midőn az uralkodók névnapi üdvözleténél a felköszöntést az összes diplomáciai testület nevében elmondá a pápai nuncius; azzal készen voltak. Azóta a világ felbomlott. A pápa elhagyta Rómát, később Avignont is; s egy ideig Máltában időzve, végre Pozsonyba menekült, s erős ellentétben volt a világi kormányokkal. Azonkívül Magyarországra menekültek az európai államoknak változás következtében eltávozott fejedelmei, volt itt nápolyi és spanyol Bourbon-, Welf-, Bonaparte- és Orléans-, Romanov-, Chambord-, Coburg- és Karagyorgyevics-dinasztia: s azoknak a monarchia mind menedékjoggal és protekcióval tartozott, úgyhogy egy időben kétféle teljes diplomatiai corps működött az udvarnál, egyik a legitim, de elűzött praetendenseké, másik az illegitim, de tettleges hatalomé. S aztán egyiktől sem lehetett rossz néven venni, ha a boldog névnap kívánásához mindegyik hozzácsatolta a maga partikuláris óhajtásait, amik egymással tökéletes ellentétben álltak, s miután ezekre őfelségének nemcsak olyan okos választ kellett adni, amivel egyiket se sértse meg, hanem még mindenkinek a saját nyelvén kellett válaszolnia, azon időben a francia nyelv diplomáciai általánossága a nemzetiségi elv érvényre jutása által meg levén szüntetve: tehát spanyolul, angolul, franciául, németül, románul, olaszul, szerbül, görögül és törökül (az orosz nincs közötte, hogy miért nincs, azt majd megtudjuk később): ebből látható, hogy a magyar királynak 1952-ben annyi nyelvészeti ismerettel kell bírnia, mint az összes tudós akadémiának en masse.

A trónterem 38 foknyi meleget mutatott, mikor mindennek vége lett.

És a selyemgambisson azt beszéli ezalatt őfelségének, hogy a tisztelgő diplomaták közt van kettő, akinek az ura egyenesen az ő trónjára áhítoz; van négy, aki országainak egy-egy darabját reméli tőle elvehetni; van kettő, aki meg akarja őt házasítani kiállhatatlan királykisasszonyokkal; mind valamennyi szeretné őt mind. a többivel összeveszíteni; a selyempáncél azt beszéli, hogy a magas klérus kenetteljes orátora egy mellékág idősebbjét pártolja mint praesumtív trónörököst, jó ultramontán érzelmei miatt; hogy az alsóház alázatos szónoka republikánus érzelmű és szabadkőműves; hogy a felsőház rendjelrakott szónoka neheztel a királyra azért, hogy hétköznap polgári ruhában jár, s tudósokat is hí meg az asztalához, sőt a felsőházban is helyet adott a könyvmolyoknak; hogy Bécs neheztel rá Pestért, Pest Bécsért, Prága mind a kettőért, s Zágráb azért, hogy miért nem ő mind a három. A selyempáncél azt beszéli a királynak, hogy mindezek az üdvözlő, hajlongó, édesen és savanyúan mosolygó alakok futnának egymástól, ha egy aranyabroncs nem tartaná őket össze, s azt az aranyabroncsot az ő homloka viseli… A selyempáncél igazolja lételét.

Következik a kelenföldi népünnep. Itt van most a főváros legszebb népkertje, mely negyvenezer embernek ád helyet. A nép mulat! Van cirkusz, caroussel, cigányzene, kintorna, tánc, bűvész, bohóc, kötéltáncos, állatmutogató, tombola, szamárverseny; a vendéglők, csárdák telve. És amerre csak őfelsége elhalad, mindenütt tódul eléje a nép, s harsogó éljennel fogadják, kísérik. Cigányzene, kintorna félbehagyja a megkezdett csárdást, polkát, s rázendíti a néphimnuszt.

A selyempáncél pedig azt beszéli, hogy az a lelkesült néptömeg egy perc előtt minden trafikánál a dohány miatt, minden sörháznál a söradó miatt skallirozott a király ellen, mintha az pipázná el valamennyinek a dohányát s az inná meg valamennyinek a sörét, borát.

A népünnepélyről a dunai színütközetre került a sor, melyben őfelsége egy újabb szerkezetű víz alatt járó monitoron vett részt. Az egész színütközet alatt azt beszélte neki a selyempáncél, hogy az orosz nagyherceget, Pált éppen ily alkalommal vetteté a levegőbe egy veszett raszkolnik; s ennek a monitornak a legénysége - dalmata!

Végre a légen keresztül röpült fel őfelsége a királyi vár erkélyeig, egy óriási léggömb csónakjában, a léggömb tetején ülő aeronautának hűségére volt bízva az alatta lebegők élete: egy meggyújtott gyufa elég az egész léggömböt egyszerre fellobbantani, s az aeronauták mind internacionalisták.

De azért bármit beszélt is a páncél, őfelségének arca nyugodt maradt, s míg környezete urainak vörösre pirult ábrázatjairól csorgott a veríték, őfelségének az arca még csak fel sem hevült.

Következék a családi üdvözlet zárt ajtók mögött. Korábbra nem lehetett ezt a számot tenni; mert a család vezértagja, Mária Annunziata főhercegasszony későn kel, és a főhercegek mind főtisztek, kik brigádokat vezényelnek a nagy katonai szemlén.

A család nagyon számos tagból áll. Mindannyinak szíves üdvkívánatát Mária Annunziata főhercegasszony tolmácsolja. Őfelsége sorba öleli s csókolja rokonait.

Hanem az atlaszgambisson még itt is rajta van, s ez azt beszéli, hogy ahány családág, annyiféle érzelem. Egyik ág a hagyományokat tartogatja, abszolutisztikus hajlamokat, jezsuita elveket, német hegemónia utáni vágyakat, a Sainte Alliance újra felélesztését; a másik ág Magyarországon települt meg, beleélte magát a nemzeti szokásokba, népszerűséget szerzett; vannak mellékágak, miket polgári vérvegyület tett különbözővé, azok tüntetőleg demokraták, s maga a vezértag neheztel rá, mert az általa becézett angol királyi hercegnővel tervezett házasságot visszautasította.

Következik az udvari ebéd. A menü királyi. Őfelsége mindabból nem ízlel egybet, mint a szokásos roastbeefet, s nem iszik hozzá egyebet egyszerű somlyainál. A selyempáncél eszébe juttatja, hogy a férfiágon utolsó Árpád-ági királyt úgy ölte meg az asztalnoka, hogy mérgezett hegyű késsel szelte föl előtte a halat; az asztalnok a király előtt kóstolá meg a halat, maga a kés nyele felől választván, a királynak pedig azt a részét nyújtva belőle, melyet a kés hegye ért.

Átellenben a királlyal ül az észak-amerikai államok követe, s a menü hátlapjára jegyezget valamit.

Őfelsége észreveszi azt, s az asztal utáni cercle kezdetén megszólítja a követet, mit jegyzett fel magának.

– Azt, Sire, hogy amit felséged az ebédnél elköltött, az megér három shillinget. (Egy forint ötven krajcárt.)

A selyempáncél kiegészíti az észrevételt. És ezért a három shillingért őfelségének 4800, mondd: négyezernyolcszáz emberből (pardoni úrból) álló udvari személyzetet kell jóltartania mindennap.

Következett a színházba menetel. A méltányosság úgy kívánja, hogy a király ne csak egy színházat látogasson meg, de mind az ötöt. A drámai színházban megnézte egy históriai nézőjáték első felvonását, az operaházban egy új dalmű második felvonasát, a népszínházban egy tündérparódia harmadik felvonását, a német színházban egy érzékeny családi dráma negyedik felvonását, s még a budai színházba elég jókor érkezett, hogy egy pályadíjnyertes vígjátékban megláthassa a boldog szerelmesek összekelését.

Összefüggést képezett mind az öt között a selyempáncél, mely folyvást arról beszélt, hogy két francia császárt éppen ilyen színházba kocsizás alkalmával akartak a levegőbe vettetni.

A gambisson csak késő éjfélre, a rengeteg takarodó után hagyhatja el őfelsége felkent testét; amikor aztán újjászületve érzi magát, hogy nem hall több néphimnuszt, se ötven zenekar, se egy szál kintorna által közrebocsátva.

Ez volt az első napja a hétnek.

Hanem ez még csak a mulatság napja volt.

Most következik még a hat munkanap!

Első munkanap a kaszarnyák megvizsgálása délelőtt, a vadászzászlóaljaknak az új praecisions fegyverekben próbatétele. Ez új fegyverek 1200 lépésre hordanak, felül távcsővel vannak ellátva: ezek a mitrailleusök személyzetének lepuskázására vannak szánva, miután az utóbbiak csak 800 lépésnyire hordanak biztosan, őfelsége maga is megkísérti a céllövést, természetesen mindig szeget talál. Ez eltart délig. Délben a miniszterek terjesztik elő az országgyűlés által elfogadott törvényeket őfelségének aláírás végett, megmagyarázva, miket változtatott az eredeti javaslatokon a két ház. Étkezés alatt az udvari felolvasó adja elő a napilapokból kiszemelt érdekesebb közleményeket. Délután egy új rendszerű tűzakna fölvettetése pyronommal a János-hegy alatt; visszaérkezéskor a külföldről jött üdvözlő táviratok elfogadása s azokra válaszadás, a főhadszertármester jelentéstétele az új huszárcsalmák tárgyában, este udvari hangverseny; annak végeztével vasútra kelés, hogy éjszaka utazván, reggelre Bécsben lehessen őfelsége a birodalmi tanács új ülésszakát megnyitni a trónbeszéddel. A trónbeszéd után mindjárt mind a két cislajthán ház személyenkinti bemutatása előzetes templomba menetellel, csapatszemle és még aznap éjjel visszautazás Pestre.

Kihallgatási nap!

Kétszáz folyamodó, aki magát mind gyermeknek nézi, a királyt pedig apjának, aki az ő sorsát tartozik elintézni. Szűkölködő özvegyek alamizsnát, hivatalnokok előléptetést, pervesztett adósok ítéletük megsemmisítését kérik. A király neve napján született fiúgyermekek szülői keresztapának hívják őfelségét. Dalárdák és sakk-klubok pártolásért esedeznek. Írók és különösen írónők munkáik dedikációjával fejezik ki hódolatukat. Festők, fényképészek igénylik, hogy a király üljön előttük egy órácskát, elkészítendő arcképe végett. Rokkant vitézek jönnek dicsekedni mankóikkal, sebhelyes tetemeikkel. Kacér asszonyságok pukkerliznek, szemérmetes leánykáikat bemutatva abban a hitben, hogy majd a király szeme megakad valamelyiken. Félőrült mechanikusok terjesztik a király elé bonyolódott találmányaik kimagyarázhatatlan terveit. Parasztasszonyok térdelnek elé keserves instántiákkal, s elsírják a mondanivalókat. Egész világ által méltatlanul üldözött mártírok jönnek apellálni a legfelsőbb bíróhoz; nagyravágyó szatócsok rimánkodnak az engedelemért, hogy boltjuk címerére odaírhassák e szót: „udvari”. Leégett templomokra könyörögnek segélyt kerek hasú elöljárók. Denunciánsok kullognak elő titokteljes feladásokkal. Száz esztendő előtt eldűlt úrbériség dolgát felforgatni tápászkodnak fel falusi deputációk, s mutogatják zsíros okirataikat. Financiális zsenik ajánlják fejedelmi jutalom reményében arcanumaikat, mikkel egyszerre ki lehetne fizetni minden államadósságot. Vándor muzsikusok esedeznek, hogy engedje őfelsége magát megkínoztatni általuk egy udvari estélyen. Feloszlatott egyletek elöljárói dobbannak elő panaszt tenni a miniszter ellen. Aszály verte vidékek küldöttei vizet kérnek; Tisza elöntötte népek földet kérnek; ragály látogatta városok levegőt kérnek. Minden ember kér valamit, visz valamit, hozni senki sem hoz semmit. A legtöbb folyamodásra az udvari főpénztárnok és a magánychaonille válaszol.

S hogy jól végződjék a nap, őfelségét meginvitálja az egészségügyminiszter, hogy látogassa meg a kórházakat, őfelsége megjelenése igen jó hatással leend a betegekre. A tábori kórházban kiütött a kórházi üszög, a polgári kórházban a himlő dühöng, s a budai ideiglenes lazarétum a tífusz áldozatai számára van berendezve. Őfelsége azokat mind sorba járja, s saját tapasztalata után győződik meg az azokban uralkodó rendes gondos ápolás felől. – Éjszaka utazás Zágrábba, a horvát országgyűlést megnyitni horvát nyelven tartott trónbeszéddel; aznap bemutatás, csapatszemle, visszautazás Budapestre. Útközben minden állomáson deputációk, felköszöntés, viszonválasz, semmi alvás.

Ötödik nap a tanintézetek, jótékonysági egyletek meglátogatása, egy országos dalárda s egy hitvallástalan betegápoló egylet zászlójának felszentelése, egy új entreôt alapkövének letétele, ülés egy arcképfestő előtt, ki a legmagasabb képmást az Árpád gabonacsarnok nagyterme számára készíti. Este előkelő műkedvelők színpadi előadása, melyről nem szabad elmaradni, s melyet végig kell nézni.

Ó, mint szeretne a király csak három percig ember lenni – ember lenni, s egy három percig tartót ásítani.

Pedig még mindig nincs gondoskodva őfelsége számára egy nyugodt éjszakáról. Midőn legmagasabb fejét álomra készülne hajtani, megszólal dolgozóasztala fölött a villanyos csengettyű, mely azt jelzi, hogy őfelsége számára magántávirat érkezett. Amiatt ismét íróasztalához kell ülnie. Az érkezett sürgönyt Londonból küdték, szentpétervári tudósításokat foglal magában. A sürgöny hosszú és sifrékben van szerkesztve, miknek megoldási kulcsát egyedül a király bírja. S ez igen tekervényes rendszer, minden szót más kulcs old meg bizonyos jelmondat betűi szerint. A hajnali napsugár ott találja őfelségét még íróasztala mellett. Hanem a király ezúttal már ember volt – elaludt, a félig megoldott sürgönyre lehajtva fejét.

A hatodik nap vasárnap. Őfelsége nemcsak a misén jelenik meg a Szent Árpád-székesegyházban, hanem az egész délelőttöt arra fordítja, hogy a protestánsok, óhitűek és héber vallásúak templomaiban is fölkeresse a szent szertartásokat, nehogy valamelyik hitfelekezet háttérbe téve érezze magát, s emiatt zúgolódjék. Tizenkét órakor pedig minisztertanács. Több miniszternek sürgős előadnivalója van.

Őfelsége minisztériuma többféle nézetet képviselő elemekből van összealkotva.

A XIX. századbeli pártkülönbségek természetesen nem léteznek már többé. Jelenleg kétféle pártárnyalat van, amiket így neveznek: a „kemény kéz” és a „lágy kéz” pártja. Hanem azt a két fogalmat aztán megint értelmezi mindenki a saját kedvenc témája szerint. Mást értenek alatta Cislajthaniában, mást Magyarországon, mást a lengyelek, mást a horvátok, mást a papok, mást a főnemesek, mást a katonák, mást megint a külországi praetendensek, mást a fináncbárók, mást az udvaroncok s minden felfogásnak megvan a maga pártja, pártvezére, minisztere, országgyűlési szónoka, hírlapja, bankárja, exkirálya, exminisztere, udvaronca, udvarhölgye; elágaznak azok a királyi család tagjai közé; néha ketten egyesülnek, hogy egy harmadikat megbuktassanak; néha egy harmadik felhasználja a másik kettőt hágcsónak, s mind valamennyien untalan a királyi palástba fogóznak, azt el nem eresztik, egymást gyanúsítják, beárulják, a királyt egymással ijesztgetik és semmi egyéb feladatot nem ismernek, mint valakit kiszorítani a székéből, hogy egy más valakit abba beleszoríthassanak.

Ezért minden minisztertanács egyúttal miniszterek összeveszése, miniszterkrízis, mely betegséget a királynak kell végig kiszenvedni.

Legelőször is jön a külügyminiszter, az előadja a küludvaroktól nyert tudósításokat; Anglia duzzog a visszautasított házassági frigy miatt, de még inkább a fiumei kikötőért és hajózási társulatért; a német császári udvarnál nem jó szemmel nézik a Romanov-család egyik sarjának s a Welf királyi családnak adott menedéket. Franciaország az itteni jezsuita fondorlatoknak tulajdonítja az ottani szociális zavargásokat, s felvilágosításokat kér. Olaszország újból ajánlatokat tett a dalmát tengerpart megszerzése végett; de ezúttal már nem az Osztrák–Magyar Monarchiát kínálja meg pénzzel, hanem Törökországnak kínál százmilliót, ha ez cserében Dalmáciáért átengedné Magyarországnak Boszniát. Ez annexióra most kedvező alkalom volna, miután ez idő szerint a belzavarokkal elfoglalt Oroszország Szerbia aspirációit Boszniára nem gyámolíthatná. Oroszországból egyébiránt semmi hiteles tudósítás nincsen.

A közös hadügyminiszter alig várhatja, hogy szóhoz juthasson. Ő tudja, hogy Oroszországban mi történik. Az orosz respublika borzasztóan fegyverkezik. A roppant néptömegek, mik a nemesség ellen fellázadtak, foglalkozást keresnek, s valami nagy organizáló talentum alakítja át a hadsereget. Észak-amerikai kéz dolgozik benne. A hadi léggömböket, miket eddig csak várostromokhoz használtak megdöbbentő sikerrel, most újabban csatatéri működésre alkalmazták, melyben a lovasság is szerepet játszik. Ezt okvetlen utánuk kell csinálni; egyelőre kétezer léggömb alakítandó zoopissaval éghetlenné tett tafotából, ami húszmilliót fog tenni a rendkívüli kiadások rovatában. Az is tudva van már, hogy az orosz hadsereg válogatott csapatai nemezpáncélt kaptak, mely a mi ólomgolyóinknak ellenáll; ez ellen most mind a tízmillió töltényt, mely az arzenálban hever, acélvégű hegyes golyókkal kell elláttatnunk, s részünkről a gyalogságot legalább vulkanizált kaucsuk mellvérttel megoltalmaznunk, ami újból tizenötmilliót veend igénybe. Az is bizonyos, hogy az orosz hadseregnél szándékoznak a detonans golyókat a kézifegyvereknél is behozni, célszerű lenne őket ebben megelőzni. Mindenek felett ajánlatos azonban a lovasság létszámának hadilábra emelése és valamennyi ágyúnak revolverágyúvá átalakítása. A vasból öntött hordozható váracsok száma ötvenről százra felemelendő, s azok a galíciai határra rendelendők, a vasúti csomózatoknál pedig haladék nélkül felállítandók a „dicsődék”, melyek által legrövidebb idő alatt legnagyobb fegyveres tömeg összpontosítható a veszélyeztetett pontokon. Mindez nem fog kevesebbet vetni háromszáz milliónál az extraordinariumban. Ha ez meg nem adatik, akkor ő lemond rögtön.

A hadügyminiszter szangvinikus véralkatú fériú, kurta nyakkal és sűrű hajjal, amit beszéd közben kezével szokott dörzsölni, mintha maga magát villanyozná, s nagy tűzzel beszél mindig.

A pénzügyminiszter ellenben flegmatikus ember, hosszú, száraz testalkattal, s beszéd közben burnótot szokott színi. Mikor a hadügyminiszter elhagyta, akkor ő kezdte rá.

Rettenetes hidegvérrel adta elő, hogy őfelsége egyesült monarchiáinak pénzügyei a legszomorúbb látványt mutatják. Az adók rosszul folynak be; a vámjövedelem egyre csökken a sűrű csempészet miatt; az eladott államvasutak árát már a múlt években elnyelte a fegyverkezés; a hadügyminiszter akkor is azt mondta, hogy az csak extraordinarium; de azóta a beszerzett hadiszerek az újabb haditalálmányok által hasznavehetetlenekké lettek, s most megint mindent újból lehet készíttetni. Kölcsönt az állam semmi áron sem kap már sem az angol, sem a német piacokon; a nemzeti bank sem előlegezhet; az állam-papírpénzt sem lehet szaporítani, mert máris 80-on áll az ezüst ázsiója; a kincstári jegyekkel való művelet egyszer sikerült, többször nem. Törülni kell a kiadásokból, mert az egész direkt adót elnyeli már az államadósságok kamatja. Ha egy krajcár rendkívülit kérnek is tőle, ő rögtön leteszi a tárcáját. Ellenben van szerencséje több új törvényjavaslatot beterjeszteni, amik pénzt hoznak be; már vannak is rá vállalkozó konzorciumok: 1. Az agglegényi adó: 30 éven túl levő nőtlen férfiakra kivetendő. 2. Születési adó: minden újszülöttől fizetendő; olyankor különben is nagy örömben vannak a szülők. 3. Iskolaadó: először azokra kivetendő, akik iskolába nem járnak, hogy miért nem járnak; másodszor azokra, akik járnak, mivelhogy tanulnak valamit. 4. Zeneadó. Fizetendő minden zongorától, kintornától, hegedűtől, ami a magánosok birtokában van. Azonkívül két nagyobbszerű financiális projectummal szolgál. Az egyik éppen a hadseregre vonatkozik, s két részből áll; az egyik rész tervezete szerint mindenkinek, aki a katonaságból ki akar maradni, erre engedély adatik ezer forintért. Az egymillió reservista között bizonyosan akad 50 ezer családapa, jó állásban levő ember, aki inkább lefizeti az ezer forintot, mint hogy a glédába beálljon és masírozni menjen; a másik rész szerint pedig a tiszti rang adatnék pénzért, hadnagyi rang egyezer, kapitányi négyezer, őrnagyi tízezer, ezredesi húszezer, tábornoki ötvenezer forintért. Ez iszonyú pénzt fogna behozni. – Végül van a háta mögött egy konzorcium, mely vállalkozik a Dunát bérbe kivenni, azon engedély mellett, hogy minden a Dunán járó hajótól mérföldek szerint megszabandó vámot szedhessen.

Valóban csupán őfelségének jelenléte akadályozta meg, hogy ez előadás folytán a hadügyminiszter oda nem mitrailleusözött a kalamárissal a pénzügyminiszter aktái közé: vette azonban észre méltó felgerjedését excellenciás kollégájának a belügyminiszter, s inte, hogy meg fog ő felelni a másik kollegának.

A belügyminiszter telivér szónok volt, gyönyörű svádája, kifogyhatatlan frázisai. Legelébb is tiltakozott az ellen in principio, hogy a monarchia olyan szegénynek deklaráltassék. Van itt még pénz elég, csak tudni kell előcsalni rejtekéből. Ez a nemzet kész utolsó fillérjét is föláldozni királyáért és hazájáért. Hívják fel az országot egy általános nemzeti kölcsönre. Legyen az egy milliárd. Az összes hírlapok lelkesítsék föl a közönséget aláírásra. Őfelsége tegyen egy körutat az országban, megjelenése el fogja ragadni a népet. A legtöbb aláírást gyűjtők az Árpád-rend keresztjével díszíttessenek fel; a főispánok és szolgabírák, jegyzők házról házra írassák alá a lakosokkal a nemzeti kölcsönt, s aztán hajtsák is be; különösen szólíttassék fel az aláírásra a magas klérus, s menjen jó példával elő: ha nem megy, menesztessék!

De már ennek nem várta befejezését a kultuszminiszter, ki apró ember volt ugyan, de roppant hanggal bírt, és rendkívül tűzbe tudott jönni, mikor az egyházról volt szó. Tiltakozott az ellen, hogy a papi javadalmakra kacsingasson a kormány. Az szent célokra, nem revolverágyúkra rendeltetett kegyes alap. Dolgozzék többet a paraszt, hogy fizethessen többet; pazaroljon kevesebbet a mágnás, ne tartson annyi kutyát, lovat, szeretőt, akkor majd adhat az államnak többet. Ne készüljünk háborúhoz, ha nincs pénzünk. Csináljon a külügyminiszter békés politikát. Adjuk el inkább Galíciát az orosznak, Dalmáciát az olasznak, Sziléziát a németnek, ha jó pénzt ad érte; de a papi jószágokhoz nem szabad nyúlnunk. És in fine finali csináljon a belügyminiszter meg az igazságügyminiszter jobb rendet az országban, hogy ne lopjanak, csaljanak annyit, mert azért nincs senkinek pénze.

E váddal aztán egész a könnyekig elérzékenyítette az elevenén talált igazságügyminisztert. Az ugyan elismeré, hogy bizony nagy mérvben megy a tolvajság az országban. De hát ő nem tehet róla. Nem lehet a zsiványokkal és az izgatókkal bírni. Íme, most is itt van zsebében három rablónak és négy in flagranti kapott lázítónak a halálos ítélete; de hát őfelségének emberszerető szíve nem engedi, hogy ez országban halálos ítéletek végrehajtassanak. Csak ez egyszer ne adna kegyelmet, mindjárt rend volna az országban.

A vihar annyira elcsendesült, hogy a kereskedelmi miniszterre kerülhetett a sor. Mindenki ránézett, hogy szóljon hát.

Kolerikus természetű úr volt. Ilyenekből szokták válogatni a kereskedelmi tárca viselőit. Elmondta a véleményét, hogy ő nem lát más módot a megoldásra, mint a roppant államadósságokat nominalis értékükről árfolyam szerinti valódi értékükre redukálni, convertálni, s ilyenformán 50 percenttel kevesebb kamatot fizetni. Biz ez olyan állambankrott-féle; de hát megesett ez már máskor is, rajtunk is, máson is.

Erre nem is tartotta érdemesnek senki reflektálni. Ez ügyetlen ember. Hogy lehet őfelsége előtt ilyet proponálni!

Legvégül maradt a tárca nélküli miniszter; az őfelsége oldala mellé rendeltetett miniszter.

Ez finom, arisztokratikus modorú, válogatott előadású úr volt.

Válaszolni kívánt a kultuszminiszter által bizonyos irányba célzó insinuatióra.

Elismeré, hogy bizony a magas arisztokrácia többet tehetne, mint amennyit jelenleg tesz; de hogy jelenleg nem tesz többet, mint amennyit tesz, annak oka az adott viszonyokban rejlik. Miért nem tesznek többet mágnásaink? Mert nincsenek jelen. Miért nincsenek jelen az udvarnál? Mert hiányzik legfőbb vonzereje egy udvarnak. Mi az, ami egy Richelieu, egy Mazarin, egy Potemkin, egy Kaunitz miniszterségét oly hatályossá tette? Az udvari fény varázsa, mely még több fényt von maga körül az egész országból. Isten látja, hogy ez mindnyájunknak óhajtásunk. De ezen csak egy ember segíthet. A legmagasabb, a legdicsőbb! Trónunk baldachinja alól hiányzik az uralkodónő. Hiányzik egy királyné, aki ellenállhatlan varázsával minden szívet meghódítson. De legyünk jó reménnyel, hogy az ég ez óhajtásainkat is meg fogja hallgatni, s akkor higgyük és esküdjünk rá, hogy a hajdani fény napja, mely egy Mária Terézia uralkodását átragyogta, újra meg fog jelenni hazánk egén.

Őfelsége mindekkorig hallgatott, és minden miniszter beszéde után jegyzeteket tett egy darab papírra.

Azután csendesen és nyugodtan szólt.

– Uraim: meghallgattam önök előterjesztéseit, s megtanultam belőlük, amit a királynak tudni kell, országom állását. – Szövetségesek nélkül állunk, mert mindenki gyöngének tart bennünket, s elfogyásunkból mindenki a saját növekedését várja. Hadi szerencsénk egy század óta nem kedvező, s a béke nem gyarapít. Elmaradtunk a hadtudományban szomszédaink mögött, még jobban a béke tudományaiban, az iparban és kereskedelemben. Rendszerünk szüntelen változik, és soha sem jobbra. Külső hitelünk alászállt, s pártviszály, vallási, nemzetiségi viszály bénítja meg a belső erőt. Elégedetlen minden ember, s senki sem találja magát itthon e hazában. Minden harmadik évben új minisztérium jő, megkísérteni az újjáalkotást, s mikor csalódását belátta, eltávozik. Csak egy ember kénytelen helyén maradni, csak egy ember nem hagyhat föl e feladattal – alkotni és hinni – a király. Mindenki el van fáradva már, én még nem; mindenki lemondott már a hitről, én még nem. – Húszmillióra megy az évi nyugdíj, amit leköszönt kormányférfiaknak és visszavonult főkatonatiszteknek fizet az ország; nyolc leköszönt uralkodó Európa több országaiból él itt körülöttünk csábító példájával igazolva, hogy a királyi palásttal együtt a nehéz kötelességeket is levetheti az ember. De én, uraim, még viselem ezt a bíbor palástot, melyet a balsors minden villámai s az ellenség és pártdüh minden golyói fölkeresnek, s benne fogok meghalni; ha kell, úgy, mint az első Caesar!

Őfelségének halavány arca most már kigyulladt, s homlokáig ragyogott a tűztől.

– Önök előterjesztéseire elmondom határozataimat. Békében akarok élni mindenkivel, de a békét nem koldulom. Dicsvágy nem bánt, de a becsvágyat fenntartom. Menedéket adok mindenkinek, ki határunkat mint üldözött átlépi, legyen az király vagy száműzött polgár; de aki határunkon belül más ország békéjét megzavarni fondorkodik, azt kitiltom innen, legyen bár republikánus vagy trónkövetelő. – Országunknak darabjaira nem alkuszom, sem pénzért, sem cserében.

Göröngyeim semmi ércért nem eladók: az aranyat nem kívánom, a vastól nem félek. Hadseregünk száma eddig is elég nagy, fegyvereink elég jók. Nem új fegyvernemek, nem páncél kell még; hanem szív. Az egész léggolyóharcot hasztalan pénzfogyasztó kísérletnek tartom; egy szél meghiúsíthat minden intézkedést. Golyókkal, minőkkel fenevadakat szokás lőni, emberi ellenségre nem lövöldöztetek. Azt sem teszem, hogy kezembe véve megfordított koronámat, elinduljak kölcsönt koldulni Európa minden börzeajtajánál, trónom és országom védelmére, de új adónemekkel sem fogom terhelni a népet, s királyi vaskézzel bele nem markolok sem a földmívesek, sem a főurak, sem a főpapok pénzesládáiba. De abba sem egyezem, hogy országcímerünk négy szabad folyamának bármelyikét is bérbe adjam. – A gazdagnak sem engedem meg, hogy a haza védelme alól megváltsa magát, s azt a szegényre hagyja; a katonai arany kardbojtból pedig nem ütök szégyenletes vásárt. Halálítéleteket sem fogok aláírni soha. Ha rosszak az emberek, ha gyűlölik egymást, gyűlölik a hazát, az istent, a királyt, nem megölni, hanem megjavítani kell őket: a pallos nem gyógyít sebeket. Azon ajánlatba nem egyezem soha, hogy az államadósságokat összevonjam, s kimondjam vele az államtönköt. Nem akarom, hogy az árvák és özvegyek jajkiáltása ide felhangozzék hozzám, s koldusok álljanak sorfalat az utcán, mikor végigmegyek fővárosomon. Ez politikának is rossz. Hitelezőink őrzik határainkon a békét, míg fizetünk, s azok eresztik ránk a háborút, ha nem fizetünk. – És végül, azt sem fogom cselekedni, hogy mint a zilált földesúr, a kezem és szívem árán rendezzem birtokomat, s hatalmat házasodjam, mint király. Egy király házassága, melyhez nem szólt a szív, szerencsétlenség az egész országra nézve. Nem új fényre van szüksége az országnak, hanem új takarékosságra. Országunk nagy, népünk erős, mívelt, eszes, földünk gazdag, közepette vagyunk a világkereskedelemnek: semmink sem hiányzik, mint egy nagy elhatározás. Tanuljunk önmegtagadást. Kísértsük meg csak egy évig. Kezdjük el legfelül. Én azt kívánom, azt parancsolom, hogy törüljék ki önök a jövő évi büdzséből az egész civillistát. Én megmutatom, hogy egy évig meg tudok élni a királyi fizetés nélkül; kísértsék meg, akik utánam következnek, ugyanazt. Én megyek elöl. Bocsássuk haza seregünket, termesszen kenyeret. S ha ellenség támadja meg hazánkat: akkor is én megyek elöl; én leszek legelső a helyemen, s meglátjuk, hogy nem találok-e ott minden igaz hazafit, vasúti glorinek nélkül is? Ez királyi óhajtásom. És most határozzanak önök, uraim, hogy beadják-e lemondásaikat, s magára hagyják a királyt?

Őfelsége azzal fölkelt helyéről s elhagyta a tanácskozási termet.

A kormányférfiak együtt maradtak, és egy óráig tartó tanácskozás után bebocsáttatást kértek őfelségéhez.

Ama lelkesítő szavak az ő alattvalói szíveiket is áthatották. Megmaradnak helyeiken. S hogy bebizonyítsák, mennyire: komolyan veszik őfelsége legmagasabb intencióit, íme, magukkal hozták mindannyian büdzsé-előterjesztéseiket, minden hozzátartozandó okmányokkal együtt, ki-ki amennyit két hóna alatt elbír, melyeket a miniszterek a „ház” asztalára le fognak tenni, és melyeket a ház ki fog nyomatni, a képviselőknek lakásukra eltargoncáztatni, s melyeket a képviselők (a pénzügyi bizottság tagjait s a zsournalisztákat kivéve) kivágatlanul el fognak a sajtosnak adni fontszámra.

Íme, itt van minden. Parancsoljon őfelsége, hol történjék megtakarítás? Ők engedelmeskednek.

Finom irónia volt ez. De nem jól jártak vele a magas államférfiak. Mert őfelsége szavukon fogá őket; lerakatá az asztalára az államháztartás rengeteg okmányait, s saját kezébe véve a veres iralt, kívánta azokat sorba vetetni.

És azután rettenetes irtást követett el a számok között.

Nem elégedett be azzal, hogy a tételek összegeit bírálja: a legapróbb részletekig le akart szállni, hová kell ez, mire kell amaz, mi rejlik az általános címek alatt? Leszállt a krajcárokig, ott is alkudozott, egyszer-egyszer megint egy radikális császármetszéssel keresztülhúzta az egész tételt. Ez kimarad. Irgalom nélkül omlottak halomra érdemetlen szubvenciók, megszolgálatlan nyugdíjak, szükségtelen szinekúrák, költséges ceremóniák, fölösleges építkezés, erődítés, udvari és külkövetségi pompa. Elő lett húzva rejtekéből az államjószágok préda kezelése, kétséges természetű szolgálatok megjutalmazása, hivatal-cumulatió, rendelkezési alap. Kötelességévé tétetett a minisztereknek kevesebb személyzettel több dolgot végezni, a hivatalnokseregnek sarkában lenni, úgyhogy egy-egy miniszter költségvetése vége felé hasonlított egy temetőhöz, tele vörös keresztekkel. Csupán a kultuszminiszter büdzséje menekült e gyászesettől, annak kétféle rovatai levén: az egyik a vallási kegyeletnek, költséges hierarchiának, másik a felvilágosodásnak, népnevelésnek szolgálva. – Ezt nem engedte őfelsége érintetni, bár a minisztertársaknak nagy kedvük lett volna hozzá. Viszont a miniszterek nem engedték, hogy a a civillista iránti elhatározása őfelségének komolyan vétessék. Ezt vita nélkül szokta az országgyűlés elfogadni. Őfelsége aztán úgy egyenlítette ki e nehézséget, hogy tétessék a kultuszminiszter büdzséje a civillistába, s vonassék le abból. S az iránt nem tűrt több ellenmondást.

Egy hétig tartott ez a munka. Korán reggeltől késő éjszakáig ott kellett valamennyi miniszternek az okmányok halmaza között őfelségével együtt ülni, és felvilágosításokat adni, és számolni, meg újra számolni, úgyhogy vége felé egyik excellenciás úr a másik után dűlt ki a munkából, a hadügyminiszter olyan keresztcsontnyillalást kapott a görnyedezéstől, hogy csak kétrét hajolva tudott járni; a pénzügyminiszter sárgaságba esett, a belügyminiszter tökéletesen berekedt a folytonos izzadástól; a kereskedelmi miniszter szédelgésről panaszkodott; az igazságügyér az aranyerének esett áldozatává, a kultuszminiszter egy esztendőre elvesztette az étvágyát s az őfelsége oldala melletti miniszter azzal a szóval támolygott be a hét utolsó estéjén a jockey klubba, hogy: „egészen makutyi vagyok!” (Strupirt.)

Ha ez az „ember” így viszi a dolgot: még tönkretesz minden minisztert. Pedig hát az a tizenöt-húsz rongyos millió, amit így megtakarítani vél, akár ide, akár oda.

De aki legkevésbé volt elégült a királynak ily bürokratai foglalkozásával, az a főudvarmester.

Már egy hét óta nem bírt őfelsége színe elé jutni. Pedig mindennél fontosabb dolog az, hogy holnapra udvari vadászat van rendezve a János-hegy alatti királyi vadas erdőben, melyre a több főurak mellett egy csoport fejedelmi vendég és királyi indigena is meg van híva már hetek előtt, s őfelsége, úgy látszik, mintha azt a nevezetes napot legkegyelmesebben méltóztatott volna elfelejteni.

Az udvarmester siet megragadni az alkalmat, mikor egy miniszter sincs többé őfelségénél, hogy figyelmeztesse a holnapi ünnepélyre.

A király biztosítja őt, hogy arról sem feledkezett meg.

De őfelsége nagyon ki van fáradva.

Majd kipiheni magát holnap reggelig.

A főudvarmester e válasszal megnyugtatva visszavonul, s odakünn az előszobában kiadja a rendeletet a főkomornyiknak, az ajtónállóknak és furíroknak, hogy senkit őfelségéhez mai nap többé ne eresszenek.

Nemsokára a szárnysegéd is kijő őfelségétől, s ugyanazt a rendeletet adja mindenkinek, hogy őfelsége senkit sem kíván többé látni s hálószobájába vonult; mikor le akar vetkőzni, majd jelt ád a főkomornyiknak.

Erre elcsendesül a várpalota. Esteli tizenegy óra van. Egész Budavár hallgat, csak a fővártaőr kiáltása hangzik néha az éjben egy arra menőre: ki vagy? megállj! – Az persze ijedtében mind „jó barát”-nak vallja magát s odább mehet.

Hanem a királyi lakosztály ablakai még mindig ki vannak világítva. A király még nem feküdt le.


VisszaKezdőlapElőre