Ez a mű nem tart igényt arra, hogy az úgynevezett „államregények” közé soroztassék, minő Morus Tamás hírhedett „Utópiá”-ja, mely nemes ábrándjaival az emberiség egyszerű mesterkéletlen tökélyét egy puszta szigeten kísérlé meg létrehozni; minő „Klimius Miklós föld alatti útja”, Holbergtől; minő Swift remekműve: „Gulliver utazásai”, melyek szatírai alakban rajzolják az ismert államok travestált viszonyait, vagy minő Campanella „Civitas Solis”-a, – vagy Cabet „Voyage en. Icarie”-ja, mely főleg párteszmék szolgálatára készült, – vagy Terrasson „Sethos”-a, mely állítólag egyiptomi hieroglifok hagyományaiból kompiláltatott, vagy Fénelon „Telamach”-ja, vagy az „Ophir” rejtélyes királyságának, „Scydromedia”, „Dimocala”, „Ajaója”, „Nova Atlantis”, „La Basiliade de Bilpai” országainak és szigeteinek tendenciózus, képzelmes és mesés leírásai, vagy az „Eldorádó” szatírája, mely a többi ideális államregényeket jő gúnyolni.
Más regénynek a feladata, egy mesét, melyet csak a képzelet alkotott, úgy adni elő, hogy az olvasó azt higgye, hogy az valóban megtörténhetett; ez a regény egy olyan koreseményt fog előadni, mely „még” nem történt meg, s küzdeni fog a nehéz feladattal, úgy rajzolni tényeket és alakokat, a jövő korszak kül- és belvilágát, hogy az olvasó azt mondja rá: ez még megtörténhetik!
Nem lesznek ebben utópiai államok és icariai emberek; nem lesz ennek színhelye egy még föl nem fedezett sziget; mindenütt az ismert földön fog a történet végig lefolyni, s fejlődését veszi oly helyzetekből, melyek mai nap léteznek, oly eszmékből, melyek a világ alakítására ma is befolynak.
Segélyül hívtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet.
Tanultam ismerni a történelmileg értett külvilágot: az államok fejlődését, alakulását, feloszlásuknak és újjászületésüknek indokait, fázisait; tanultam csodálni és irigyelni a civilizációt terjesztő nemzetóriásokat, s e bámulat közben a szeretet, a féltés, az életvágy ösztönző gerjelmét éreztem saját kicsiny és hátramaradt nemzetem és hazám miatt.
Figyelemmel kísértem a nagy koreszméket, amik a világnak új alakot adni törekesznek s azoknak hosszú küzdelmeit az ellenálló létezőkkel. Láttam az eszmék nyomain támadt titáni harcokat egész fegyverben álló milliók között: az emberi jogért Amerikában, – a lelki szabadságért s nemzeti egységért Itáliában, – a nemzeti feltámadásért Lengyelországban, – egy hitbabonáért Kelet-Indiában, – az európai súlyegyenért a Krímben, – egy büszkeségért Franciaországban s egy absztrakt állameszméért Ausztria és Poroszország között és aztán egy társadalmi elvért Párizsban. Ezek tenger vért és milliárdokat elnyelő harcok voltak, s indító eszméik akár győzve, akár legyőzötten folyvást élnek.
S fel kellett találnom e nagy küzdelmek között az emberi érdekek apróbb csoportosulásainak külön küzdelmét is, mely sok apró érdek folytonosan forr, zsurlódik, izgalmát csak egy-egy nagy országos catastrophnál pihenteti el vagy erejét éppen annál érvényesíti: a fajgyűlölet, a nemzetiségi ellenszenv és önfenntartási törekvés; a politikai pártok kiegyenlíthetlen ellentétei, a nyílt parlamenti harcok, a hagyományok és az újítás, az alattomos ligák; szent és nem szent, és csak azért nem szent, mert szent szövetségek, politikai, szociális, vallási alapokon; jezsuitizmus, internacionálé, nihilizmus; köztük a mohamedán fatalizmus, mely mozdulatlanságával hat be az újabb világtörténetbe, s a nagy küzdelem közt ólálkodó egyes érdek, személyesítve a fejedelmi vágyak örököseiben: a királyálmoktól holdkóros családok, a kalandorok, kik koronát vadásznak s más vadászok, kik a koronás fők ellen csinálnak sportot.
Íme az örök harc elemei.
S ez örök harc követelése az általános fegyverkezés. Az egész férfinem a gyermekkortól a vénségig fegyverbe állítva, s a fegyvernemek minduntalan változtatva, tökéletesítve, egymást új fölényekkel megelőzve, a hadászat mesterséggé, tudománnyá emelve.
A folytonos fegyverkezési verseny iszonyú pénztömegeket köt le: gépekben, mik hasznot nem hajtanak, építkezésekben, mik nem jövedelmeznek és embertömegekben, amik nem dolgoznak. Az államok adósságai emiatt mesés nagyságra növekednek, s mentül nagyobbak ezek, annál súlyosabbak az adók, terhesebb a munkás, az iparos, a földbirtokos helyzete; míg a szédelgő vállalkozónak, a pénzhajhásznak annál több alkalom nyílik könnyen szerzett gazdagsághoz. Az örök harc foly a tőke és a munka között.
S mentül könnyebben halmozódik a pénz a társadalom magaslatain, annál könnyebben omlik szét onnan a társadalom lapályaiba. A királyoknak, főpapoknak, minisztereknek, bankároknak, főuraknak, hadvezéreknek, népképviselőknek parasytjaik is vannak, nagyon sokan vannak: eladó emberek, patentált csalók, köztolvajok, zsoldosok, hízelkedők, naplopók, bérenc írók, kerítők, alkuszok, szálllítók, sinecuristák, sáfárok, engedményesek, kortesek és szomjas, éhes néptömegek. Az aranyfolyamot elnyeli a homok, s lesz belőle mocsár. S ha az aranyfolyamban elmerül a férfijellem, hát a nő hová legyen előtte? A phaeákok népe zsoldjába vesz mindent, s zsoldba ád mindent. A könnyen gazdagult élvhajhász szolgálatába áll a szerelem, a művészet, a zene, a szobrászat, festészet, az irodalom. Foly az örök harc az erkölcsi életalap s a társadalmi rothadás között.
S amint lazul a családi élet, úgy szaporodik az ó-világ népessége, s mentül több az ember, annál kevesebb a kenyér. Lassankint kivágnak minden erdőt, felszántják a helyét, kiásnak minden völgyteknőt, kihordják belőle a kőszenet; a természet emlői pedig nem kifogyhatlanok, mint az ősmesék hírlelék; a kizsarolt földön egymást érik a rossz termést adó évek, az égalj maga is mostohára változik az erőszakos erdőpusztítás miatt, s a kőszén ára száz év alatt megnégyszereződik. Az ó-világ embere éhezik és fázik. Itt a harc az ember és a föld között.
Ez pedig az elsőnek a vereségével végződik. A túlnépesült ó-világ kiömleszti szélein a tajtékot. S mindaz, amit magából kivet, siet az új-világba. Ott még van tér elég. A jezsuita s a philosoph, a trónvesztettek pereputtya s a száműzött lázadók; a feltörekvő iparos, és a szédelgő csaló, a szabadelvűség mártírjai és a sarlatánok, a találmányok lángelméi és a hóbortok futóbolondjai, a német és orosz kozmopoliták s az apró népfajok elégületlenei ott találnak korlátlan szabad tért okos és bolond eszmék, üdvös és kárhozatos vállalatok megindítására. S ez elemek túlszaporodása megváltoztatja Amerika mostani jellemét. A sok hazasíró eszme befolyást követel Európa ügyeibe. S ez Észak-Amerikának könnyű lesz. A közlekedés tökéletesülte közel viszi hozzá az ó-világot. Nagy hadsereget nem kell tartania, mert a fél világrészben, melyet elfoglal, sehol sincs szomszédja, ha Kanadát és Mexikót is bekeblezte; pénzforrásai kifogyhatlanok, földje gazdag, bevételei kiadásait hússzorosan túlhágják, s nincs kötelezve senki iránt, az ó-világban se érdek, se barátság, se szövetség, se adósság, se elvrokonság, se hitközösség, se nemzeti rajongás, se múlt, se jövendő által. Fel is használja azt a helyzetét, s befolyásának egész világterhével ráfekszik Európára. Íme az örök harc az ó- és új-világ között.
És most gondoljuk hozzá, hogy még száz év múlva is lesznek emberek – sokan lesznek –, kik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekesznek, kik a nép erkölcsöt nemesítik, kik a felvilágosodást terjesztik, kik a semmiből teremteni, az embererőt istenerővé emelni igyekeznek; a „közügy” gárdája még mindig „légió!”, de ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, akinek neve a Nihil, a Semmi, aki nem hisz semmit, se Istent, se hazát, se nemzetet, se túlvilágot, se államot, se emberi törvényt, se családot, se becsületet, se költészetet; aki megtagadja a múltat, nem bánja a jövendőt, akinek nincs más célja, mint a mai nap, más ura, mint az én, más törvénye, mint azt tenni, ami neki jólesik.
Íme, itt az örök harc „Isten” és az „állat” között – mindkettő emberi alakban.
Nem így kell-e ennek következni száz év alatt?
Ez nem fantázia, ez nem prófécia, ez tudat! ez ismeret!
S nem önkényt jön-e e tudat nyomában az a hit, hogy ez nem folyhat örökké így?
Ezen a hiten alapul az a mű, amit írok. Regényem két részre van osztva, az egyiknek címe az „örök harc”, míg az lehetlenné válik; a másiknak címe az „örök béke”, midőn az kényszerűséggé lesz és megvalósul.
Igaz, hogy egy hipotézisre van építve az egész. Egy találmányra, mely világot át fogja alakítani.
Tudom, hogy ezért azt fogják rám mondani, hogy „bolond” vagyok. Hanem hát igen jó társaságban leszek az, Fultonra 1805-ben kimondta a párizsi tudományos akadémia, hogy „bolond”, mert azt állította, hogy gőzzel lehet hajókat hajtani. Greyre a vasutak eszméjeért 1815-ben az Edinburgh Review kimondta, hogy „bolond”. S Stephensont a gőzmozdonyáért az angol parlament előkelő tagjai az őrültek házába akarták csukatni 1825-ben.
Én tehát hiszek annak a találmánynak létrejövetelében, amiért Daedalustól elkezdve Coxwellig és Lamountainig annyian keresték az ég rejtélyeinek megoldását, s jártak az égben, nem találva, amit kerestek. Egyszer majd megtalálja valaki.
És az fogja a határát kiszabni az örök harcnak.
Az lefegyverzésre kényszerítendi az egymás kiirtására készen álló milliókat, ágyút, puskát, visszaküld a kohóba, azokból dolgozó gépeket öntet; a lőport elemi csapások elfordítására használja, a katonát lovával együtt hazaküldi szántani.
Az a trónkövetelőkből csinál békés polgárokat.
Az megszünteti az őrült fajgyűlöletet, s megismerteti a testvért az ellenségben. Az végét veti a diplomáciai fondorlatoknak.
Az feloldja a rabszolgákat, s édessé teszi az önkénytes szolgálatot.
Az a dicsvágynak új tért nyit; az a felvilágosodást elterjeszti minden világrészbe, a vakhitet minden álapostolaival együtt legyőzi.
Az megszünteti az államadót, a vámokat, a monopóliumokat, és mégis gazdaggá, hatalmassá teszi a kormányokat.
Az helyes arányokat hoz be a kereskedelembe, pénzforgalomba, ész és tehetség szerint osztja fel a jövedelmet, kijelöli a helyét a tudósnak, a költőnek, a művésznek és a napszámosnak, s elégültté teszi mindegyiket sorsával. Az megszünteti a szédelgést és a korrupciót.
Az szilárd alapra helyezi a társadalmi erkölcsöket, s a családi életnek, a szerelemnek, az ideálnak oltárait újra fölszenteli.
Az megszünteti a halálbüntetést és a börtönt; s a civilizált társadalom ellenségei számára talál olyan büntetést, mely az egész emberiségre nézve áldás legyen, s amazokat megjavítsa. Az helyreállítja az egyensúlyt az ó- és új-világ között.
A győzelemre segíti az emberbarátokat, s megadásra kényszeríti az emberiség ellenségeit, kik álarcot viselnek, vagy nem viselnek.
Az visszahozza a szibériai száműzötteket újraéledt hazájukba.
Az befolyást gyakorol az időjárásra, és behatol a természet titkaiba.
Az enyhít uralkodó járványokat, és az emberi életműszereket ősépségükhöz juttatja vissza.
Az kiszárasztja a Ganges és La Plata posványait, a kolera és sárgaláz két irtóztató fészkét, s megszabadít három világrészt pusztító dögvészeitől.
Az új anyaggal gazdagítja a technikát, melynek mindenki hasznát veszi, s mely becsesebb lesz az aranynál, és olcsóbb a vasnál.
Az kiveszi a tengervízből a milliárd mázsányi ezüstöt, s forgalomba bocsátja.
Az egyik földrész bőségét kicseréli a másikéval.
Az kiirtja a pusztító fenevadakat őserdeik, pusztáik közepén.
Az civilizációt visz a vad népek közé, s világosságot gyújt a más színűek előtt, és minden népfajnak alkalmat ad emelkedni fokozatosan; az minden embert emberré alakít.
Az a nagy pusztákat benépesíti. Folyamokat vezet a Szaharán keresztül, s megtelepíti Afrika, Ausztrália belsejét, s az emberiség hajdani bölcsőjéből, mely most sivatag, újra paradicsomot alkot.
Az elveszi a tenger félelmességét, lehetleníti a hajótörést, az útra küldött vagyon kárbavesztét.
Az megszünteti a fogadott nőtlenséget, s visszaadja a papokat a családi életnek.
Az a nőnek becsült állást ad a társadalomban, az a gyermeket az állam kincsének tekinti, s akként gondoskodik róla.
Az csak egy pártnak ad létet, melynek jelszava: munkás hazaszeretet.
Az csak egy vallás számára épít templomot, melynek dogmája: józan emberszeretet.
Az meghosszabbítja az embernek a napot, s megrövidíti benne a munkát.
Az a becsületszót olyan erőssé teszi, mint a törvény, s a lelkiismeretet teszi első folyamodású bíróvá.
Az megkönnyíti az utazást, s megismerteti az egész földet az emberrel.
És segít feltalálni azt a földzugolyt is, amelyben a magyar nép ősei laknak, elzárva a külvilágtól, s teremt belőlük számunkra új rokon nemzetet.
Ezek művem alkotó eszméi.
Ha tudományom és képzelmem oly erős volna, mint a hitem!
Mert hitem erős abban, hogy az emberiséget egy-egy nagy eszme viszi koronkint előbbre, s visszaesést nem enged.
A klasszikus kor a költészet által emelte fel az embert. A héber az erkölcsi törvénnyel ismerteté meg. A jézusi tan a szeretet vallásával váltotta meg. Még hátra van ránézve a legnagyobb tökély fokára emelő megdicsőítés – ez az ismeret.
Az ismeretek diadala lesz az, amidőn az a halandó, aki azt mondja magáról: „Én vagyok az Isten!”, leveszi koronáját azon halandó előtt, aki azt mondja: „Én vagyok az ember!”
És akkor úgy lehet – nincs a csillagrendszerben lehetetlenség –, hogy a világalkotó a tökéletesült emberiség számára még a földnek azt a hibáját is helyrehozza, mely legfőbb oka égalji s időjárási rendetlenségeinknek, a földtengely elhajlását pályájától.
Ezen fog végződni regényem.
Jókai Mór