A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak.
Brescia ostroma alatt kapta azokat.
Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta. Megtorlásul a tábornok hekatombét csinált a város főfő polgáraiból.
Hanem a fejét mégis eltalálta valami.
A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó találkozót adna egymásnak az ő agyában, amit ő „izent” másoknak.
Ily óráiban a nagy embernek félelem hozzá közeledni.
Őrjöng a fájdalomtól, s legkedvesebb emberére is dühös.
Mindenkiben hibát talál, mindenkire gyanakszik, senkinek nem irgalmaz.
Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan démon, aki kínpadra feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és szemei előtt tűzzel festi ki a világot.
Hasztalanul jönnek hozzá ilyenkor kegyelemért, hasztalanul magyarázzák előtte a napfényű igazságot! Hát az ő kínzója kegyelmeze neki? Hát az ő tortúrájának van valami igazság írva a gyógyszerekben?
És ezen ember tartott törvényt egy legyőzött nemzet felett.
A kínzó fejgörcsöknek egy ily órájában, este későn, a gyötrött ember egyedül ült szobájában, s tizedszer vágta földhöz az orvosságot, amit tízszer megújíttatott egy nap.
Ilyenkor senkinek sem volt szabad hozzá bejönni. Még az orvosokat is kikergette. Miért nem tudják legyőzni az ő üldözőjét?
Ágyba nem fekhetett, mert úgy ki nem állta a rohamos fájdalmat. Fennült vagy járkált.
Komornyikja mégis be mert hozzá jönni lábhegyen.
– Ki az? – rivallt rá egy háborgatott tigris haragjával a nagy ember.
– Valaki akar excellenciáddal beszélni.
– Űzd el!
– Egy nő.
– Pokolba valamennyi jajveszékelő asszonnyal! Ma nem akarok nyafogó pofákat látni. Ma kirúgom, aki könyörög. Semmi nőt sem fogadok el.
Sok nő taposta azon időben az ő küszöbét. Gyászruhás nők.
– Az a hölgy Plankenhorst Alfonsine bárónő – bátorkodék a komornyik megjegyezni.
– Hát az nem maradhat a pokolban? Éjjel van nálam látogatás ideje? Meg Alfonsine baronesse-nél.
– Azt mondja, hogy legsürgetőbb beszéde van excellenciáddal, rögtön, és ha félholtan fekszik is, beszélnie kell.
– Erős jellemű dáma. Jó. Bocsásd be! Hisz ez nem nő, hanem ördög.
Azután leült karszékébe, feje kendővel bekötve; úgy várta látogatónéját.
Alfonsine útiköntösben lépett be hozzá, s gondosan betette maga után az ajtót.
– Kérem, baronesse, amit mondani akar, csak röviden, mert a fejem fáj.
– Röviden fogok szólani, tábornagy úr, ma tudtam meg, hogy ön föl fog mentetni Magyarország kormányzóságától.
– Háh! – A beteg embernek ez egy ágyúlövés volt az agyán keresztül. – Én? És miért?
– Végét kell szakítani a szigornak, amit ön eddig gyakorolt, s felvilágosítani róla a világot, hogy az nem a kormánypolitika hibája, hanem személyi túlbuzgalom.
A beteg ember két tenyerét halántékaira nyomta. Valami ki akart törni azokon.
– Holnapon túl más rendszer álland be, más tényezőkkel. A halálbüntetés megszűnik, s csak fogságot fognak azontúl az elítéltekre mérni.
– Ah! Nagyon köszönöm önnek ezt a hírt baronesse, nagyon köszönöm!
– Előresiettem, hogy önt jókor értesíthessem. Holnap reggel megkapja ön felmentését, még egy éjszaka van hátra, ami alatt önnek tennie lehet.
– Tenni fogok! Arra esküszöm!
– Ön tudja, minő fogadás köt engemet önhöz? A bosszú. Megalázva, széttiporva látni azokat az embereket, kik bennünket megtámadtak, kigúnyoltak, kik elpusztításunkra összeesküdtek. Kiirtani azt a javíthatlan ivadékot, mely, ha életben marad, újra felemeli a fejét, újra harapni fog. Megbosszúlni azt a sok nemes vért, mely végigöntözte ez átkozott földet. Ezért imádom önt; mert önnek ez kezében volt, és megtette azt.
– Igen! Ön is sokat mozdított elő e munkában. Jobb felfedező rendőrsége nem lehet egy miniszternek, mint ön volt nekem. Ön minden adatot össze tudott szerezni; minden gúnydalt felhajhászott, mely a nagyok ellen ki volt adva, s ami a bűnbocsánatnak legjobban útját állja. Mert a sebet még megbocsátjuk, de a pasquillt soha. Ön jól működött a tűzrakásban. Valóban szükséges, hogy legyenek ilyen lények a nap körül, mint ön, akik elfogják a napvilágot s árnyékot vetnek a földre; akik mérget csepegtetnek a sebekbe és bosszúterveket koholnak ki, mik férfi agyában soha meg nem születtek volna. Asszonyok, kiket megszállt az ördög lelke.
– Ön hízeleg nekem, tábornagy. Én büszke vagyok arra, hogy gyűlöletem álmait én álmodtam.
– És jó, hogy van egy félőrült ember, kit gyehennai fejgörcsök kínoznak, s aki olyankor, midőn egész vére a fejében forr, mikor ez égő katlanban agyveleje megfő, képes a saját testvérét lelövetni; jó, hogy van ilyen ember, aki az ön álmait megvalósítja. Most éppen ilyen órái vannak. A világ vértengerben úszik körülötte. S az égő fej szomjazza az egész vértengert! Holnap reggelre tán elmúlik a kín, holnap reggelre már elmúlik a hatalom. Mit tegyek ez idő alatt, angyalarcú szép hölgy?
– Mindent! A százfejű hidrának most egy nyaka van. Ez a nyak az ön kezében. Egy szorítás e kéztől, s a munka be van fejezve. Akkor aztán repülhet a kegyelem galambja az olajággal. A denevérszárny gyorsabban repült!
– Tehát sietni kell, ugye? Használni a rövid időt? Úgy lesz! Most tíz óra van. Holnap tíz óránál hamarább a futár nem érkezik. Fél nap idő. Nem fél „nap”, egy egész „éj”. Sok éjszakát lehet csinálni egy éjszakából, ugye kisasszony?
A nagy férfiú csöngetett.
– Hadsegédem jöjjön be!
A hívatott megjelent.
– Menjen ön sietve a főhadbíró ezredeshez. Mondja neki, parancsolom, hogy ma 12 óra előtt minden hadbíró készen legyen a keze alatti perekkel. Tizenkét órakor összeüljön minden haditörvényszék. Reggeli három órakor minden ítélet itt legyen nálam. Reggel öt órakor minden vádlott készen legyen ítélete meghallgatására. A helyőrség fegyverben álljon! Sietve!
Mikor a hadsegéd eltávozott, a hatalmas ember Alfonsine-hoz fordult.
– Meg van ön elégedve a gyorsasággal?
Alfonsine mást kérdezett tőle.
– Közöttük van Baradlay Richárd?
– A legelsők között van.
– El ne felejtse ön, tábornagy, hogy ez az egy ember több kárt tett nekünk, mint mások ezren; hogy úgy gázolt legjobb hőseink vérében, mint az öldöklés démona. Hogy még a haditörvényszéknek is szeme közé nevetett, s beszélt hozzájuk, mint Coriolan a volskusokhoz. És hogy a leghatározottabb ellenség, ki mindent újrakezdeni képes, amíg él.
– Mindent tudok felőle, baronesse. Első sorban áll a feljegyzettek között.
Alfonsine-nak megvolt az a gyönyöre, hogy egy hosszú névsorban olvashatta Baradlay Richárd nevét, veres tintával kétszer aláhúzva.
Piros vére legyen a harmadik!
– És most köszönöm a jókor hozott hírt, kisasszony! Nagyon köszönöm. Mikor ön jött, még csak szét akart szakadni a fejem, most már úgy érzem, mintha az összecsapódó földteke és üstökös közé volna szorulva. Most már hagyjon magamra! Valamit tépnem kell, ami a kezem közé akad, s ilyenkor nem jó közelemben lenni.
– Jó éjszakát!
– Hahaha! Átkozott jó éjszaka vár rám. Szerencsés utat.
– Az enyém az.
A delnő eltávozott.
A fejgörcsös ember csakugyan talált valamit, amit összetépjen.
(Azon napokban híre futamodott, hogy szállására tolvajok törtek be, s minden kardbojtját ellopták. Egyebet semmit. Hihetetlen történet.)
Egész éjjel nyugtalanul járt fel s alá szobájában, s nehéz nyögése, hörgése, feljajdulása keresztülhallatszott a kettős ajtón.
Plankenhorst Alfonsine sem hunyta le ez éjjel szemeit. A rémes öröm, a bűvös izgatottság elűzte kebléről az álom malasztját.
És korán reggel a hajnali vonattal vissza akart utazni Bécsbe.
Ez még csak előérzete a gyönyörnek, amit érez. A kéj otthon vár reá. A másik leánynak a kétségbeesése.
Ébren számlálta az órákat.
Most tizenkét óra… Most ülnek össze a haditörvényszékek… Most olvassák fel a vádlott bűneit… Most kérdezik tőle: „Van-e valami védelmed a világon?”… Nincs… Most visszaviszik börtönébe.
Most egy óra… Tanakodnak fölötte… Nincs aki egy szóval tudná mentegetni… Mostan szavaznak…
Két óra… Az ítéleteket mostan írják… Nagy sietve viszik a teljhatalmú úrhoz.
Három óra… A fejgörcsös ember minden ítéletnek aláírja nevét. Tüzet lát maga előtt. Tűzlapra ír vérbetűket.
Négy óra… Minden készen van… Aki tudott az éjjel aludni, felköltik… Megmondják neki, hogy nézze meg még egyszer, milyen szép ez a világ… A pirkadó hajnal, a halványodó csillagok… Még egyszer, és aztán soha többé.
Nem maradhatott a falak között tovább. Bérkocsija ott várt rá a vendéglőudvarban egész éjjel. Útipoggyászát levitette, s a főhadbíró-ezredes lakása elé hajtatott.
Az is jó ismerőse volt. Mint a sírásónak a halotthordó. – Tudta, hogy most ébren és otthon találja. Bebocsáták hozzá. Féltek tőle, mint a vámpírtól.
Az pedig egy igen komoly hidegvérű, kevés szavú férfi volt.
– Vége van az éjjeli munkának? – kérdé Alfonsine.
– Vége.
– Mi van az ítéletekben?
– Halál.
– Mindenkiében?
– Kivétel nélkül.
– Baradlay Richárd?
– Köztük van.
– El van ítélve?
– Halálra.
Alfonsine megszorítá a férfi kezét.
– Jó éjszakát!
Az nem adta vissza hideg kezével a szorítást, s azt mondá:
– Reggel van.
Hiszen nem neki szólt sem az üdvözlet, sem a forró kéz görcsszorítása.
Alfonsine sietett a vasúthoz.
A vonat korán indul.
Az öt órai harangszót ott hallotta.
Ez a lélekharang neki.
Most olvassák fel ítéletét… Most fordítja arcát az ablakon bemosolygó hajnal felé, s kért tőle egy kis pírt kölcsön… Most törik el feje fölött a pálcát… „Istennél a kegyelem!” – Denevérszárny, repülhetsz!
Eközben a nap tányéra a láthatár fölé emelkedék. A vonat körül utasnép sürgött-forgott, helyezkedett, s beszélt arról, hogy milyen hideg van ma reggel.
Alfonsine nem érezte azt. Még nyakkendőjét is leveté; hősége volt. Hátat fordított a napnak, úgy nézett vissza a ködös városra. Tán azt várta, hogy egyszer csak e párázatból egy ködarc fog kiemelkedni, felhőhomállyal rajzolva, s annak még egyszer utoljára a szeme közé fog nevethetni.
A vonat tovarobogott.
Negyven perc volt öt óra után.