A diadal ragyogásával arcán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté oda a tudósítást Edit elé Plankenhorst Alfonsine.

– Itt van, olvasd!

A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát; nem reszketett, csak lecsüggeszté fejét.

A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát hirdeté – hitelesen – hivatalosan.

Azt Edit nem ismerte. A valódit.

Mégis úgy fájt érte a szíve. Egyik testvér.

De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, amik tiltják.

A szép fúria pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat súgá rokona fülébe:

– Egyet már megöltem!

És összeszorított öklével a levegőbe sújtott, mintha az szorítaná a láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is áldozatait.

– Ezt már megöltem. – Én! – S öklével keblére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.

Azután megragadta kezével Edit vállát, és szemeit annak szemeibe sugároztatva, szólt:

– A pap leánya már özvegy. – Most már következik a másik. Most következik a tied!

És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Editnek, melynek tartalma egy vég fekete krepon volt.

– Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!

És Edit megköszönte az ajándékot.

…Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg. Azt, kit csókjaival halmozott el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig – és még akkor is megbocsátott neki, midőn kezére ismert a kézben, mely sírba fekteti.