Nem volt titok, mindenki beszélte már: a Baradlay-háznál hat hét múlva a temetés után kézfogó lesz. Új nevet kap a ház.

Arra a napra közelről és távolból meg voltak híva az ismerősök, egyenesen az özvegy úrhölgy nevében, világosan családi ünnepélyre. A nevezetes nap délelőttjén egymást érték a minden vidékről érkező hintók a kastély udvarán; a pompás és egyszerű fogatok, mik ezúttal nem csupán az erősebb nem kontingensét szállították ide; az urak hölgyeiket is magukkal hozták – és kisasszonyaikat is.

Bizony kisasszonyaikat is.

Mindenfelé híre futamodott már, hogy az ifjú Baradlay hazaérkezett külföldről, s keze még jegygyűrűtlen. Nemes vad! Érdemes a hajhára.

Megérkezett a többi úri rend között Tallérossy Zebulon úr is. Ezúttal ő is rangjához illő pompával lépett fel. A régi hintóra új bőr volt húzva, s kocsiajtajára szépen kipingálva a Tallérossy-címer. És saját négyes fogata pompázott előtte. Igaz, hogy a gyeplős kimustrált katonaló, az ostorhegyes – sajnálja a lábát, a nyerges cseberbe lép, s a rudas világosan elárulja, hogy eddig lógósnak volt használva; hanem azért megteszik ők a parádét, ha együtt vannak, s csakúgy rázzák a csengettyűt a nyaklójukon, mint a többi gavallérok lovai.

A kocsis mellett ezúttal hajdú is ült. Bár ugyan nem egyforma az egyenruhájuk, de elég zsinóros mind a kettő. Az inasnak piros huszársipkája van, ami nagyon emeli a tekintélyt. Kár, hogy a kocsisnak nem lehetett olyan bajuszt ragasztani, mint amilyen a többi urasági kocsisoknak van; az a pántlikás kalaphoz illett volna nagyon.

Zebulon sem jött ezúttal egyedül. Magával hozza kisasszonyai egyikét: csinos arcú fiatal leánykát, magasra nyúlt termettel. Kár, hogy nagyon fűzi magát, és hogy nyers kávét szokott rágni, amitől fehérebb legyen.

A nemes úr ezúttal nem száll le bundástól, mert új kabátja van, finom selyemposztóból, aminek nyakától messze elálló gallérja messziről reklámot csinál falusi remekbe készítőjének; a kisasszonynak pedig szintén selyem wiklere van és marabu kalapja.

– Aztán hallja, János! – (ez a hajdúnak szól, kit otthon csak tegeznek) – Mindent jól lepakoljon kocsiról! El ne ejtsd iskatulát – hallja –, mert aba selyemruha van. Aztán valamit össze ne törjön, János –, mert pofonütlek – magát. Ha te Karika! Nalad van smukos tarisznya – akarok mondani: ridikül? El ne veszits ütet; sok draga smuk bene van.

Egyszerre nagy csengés-bongás támad: ő jön, az ünnepély hőse, Rideghváry; igazán új hintón, igazi ötös új fogattal. (Telik neki! „repraesentationalis költség” quantum oportet.) Ennél igazi huszár ül a bakon, s az ugrik a kocsiajtót kinyitni, és nyújtja kezét a nagyméltóságú úrnak, hogy egész applombbal léphessen le a földre.

Nem volna igazság a földön, ha nem Zebulon üdvözölhetné őméltóságát legelőször, midőn a földet éri.

– Hozta Isten nagymiltóságodat, tégedet! Éljen és vivát! Mink is most érkeztük ide; ott fognak ki négy lovamat hintobul. Gyütem leanykamal izs örvendetes ünnepélyre. Hol vagy Karika? Legidősebik kisaszonykam! Azirt nem nagyon idős. Még nincs husz esztendős. Quod est authenticum. Hogy izs hinak csak tigedet? Furcsa neveik vanak kisaszonykaimnak; sohase nem tudok egészen megtanulni. Mar neveikben bene van historicum datum, mikor születtek. Felesigem nagyon olvasot aszonysag. Mindig van ujság kezibe Allgemeine. Mikor legnagyobik kisasszonykám születe neki, akor volt görög amazon: tetzik tudni, Spatar kapitány leánya, Chariclea nagy celebritas, ki sorba kifurta török hajókat maga oraval hajójának, miért felesig körösztölte első leánykát Charicleanak. Masodik leanykam neve Karolina Pia; hiszem akor hazasodta fölsiges urunk, anak tiszteletire. Harmadik kisasszonykam Adalgisa; akor jatszottak először Normat pesti teatrumban, felesigem látott azt – lozsibul. Negyedik kisasszonykam mikor megirkezte, akor volt bolond világ: az a Palaczky, tecik tudni? No nalunk is volt egy kis híre; hat a negyedik leanykamat azért hinak Libussanak. No biz ezt sajnalok: de mar nem levehetem rula. No de most mar, hogy bebizonyitsunk jó hazafiusagunkat, a legutolso kisasszonykanak atunk igazan magyar nevet: „Bendeguzella”; hires magyar vezir utan.

– Hát öt kisasszonyka van, Zebulon bácsi? – kérdé mosolyogva az adminisztrátor úr.

– De bizony hat. Vagy csak öt? Mar magam se nem tudok. Hanyan vattok odahaza, mikor együtt vattok, Karika? Csak öten? Nekem ugy tecik, mikor nagyon larmaztok, mintha heten volnatok.

Chariclea kisasszony igyekezett apja historizálásának lőtávolából előresietni, míg Zebulon úr a lépcsőn fölmentében még az iránt is felvilágosította az adminisztrátor urat, hogy hja bizony öt leány is elég nagy gond; kivált mikor három már bálba járni való, férjhez adni való; aztán a nagyságos mama nem mehet velük, mert migrénben szenved, s ekként a papának kell őket hordani ide, amoda, ahol eladó leányokat mutogatni szükség.

A lépcsőházban aztán elváltak, s a kulcsár és komornyik mindenkinek megmutatta a számára rendelt szobákat.

Az adminisztrátor úrnak rendes, három szobára osztott lakása volt a Baradlay-kastélyban. Az előszobában már várták tisztelői. Azok közül kiválasztotta magának Szalmás Mihály uramat, kinek különös szabadalma volt, azalatt, míg a méltóságos úr átöltözik, legbelső szobájában legfrissebb mendemondákkal rövidíteni idejét.

– Nos, hát, mi a legújabb újság, Szalmás? – kérdé bizalmasan a nagy befolyású úr hű bizományosától.

– Legnevezetesebb, méltóságos uram, az, hogy Ödön úrfi Oroszországból hazaérkezett.

– Azt már tudom. Hívta valaki, vagy csak magától jött haza?

– Valaki tudatta vele, hogy az öreg úr meghalt, s most már „szabad a csók!”

– Az bizonyosan a leány volt. S mit tudni a leány felől?

– Az már nem leány.

– Mi a gutát?

– Férjhez van adva – súgá titkolózva Szalmás uram. – Kéz alatt tudom, de igen jó kútforrásból. A nagyságos asszonynak sikerült a leányt rábeszélni. A vén pap veszedelme megindítá leánya szívét, a nagyságos asszony bőkezű munificentiával látott hozzá. Utoljára is elhatározta magát a leány, hogy férjhez megy egy bécsi referendáriushoz, ki az apja felségsértési perében eldöntő befolyást gyakorol. A referendárius kap sok pénzt, a leány megkapja az atyja szabadságát. A dolog rendben van már. A leányt elvitték már Bécsbe, s a vén pap, ahogy bizonyosan tudom, mert magam láttam, már a múlt éjjel haza is érkezett. Ezt én mind legelső kútforrásból tudom.

– S nem haragszik emiatt az úrfi?

– Azt nem lehet még tudni; mert még amióta megjött, el nem hagyta a szobát. Még a legbelsőbb cselédeket sem bocsátja magához közel, s mindenkit igen nyersen elutasít, aki tapogatózni akar körülötte.

– Beteg bele, azt hiszem. No, majd kigyógyítsuk belőle. Hát az özvegy?

– Az igen derültnek és megelégedettnek látszik.

– Szegény! Van oka rá.

Rideghváry úr apránként átesett porhüvelye külsejének átidomításán ez értekezés alatt. Fekete díszöltözetbe iktatta magát, s el lévén készülve ügyének levátájára, megindult szobájából a címerterembe, kísérve alázatos udvarlói csoportjától, kik közt beszédes szerepet vitt Szalmás Mihály uram.

A címerterem ajtajában megint csak bele kellett botolnia a méltóságos úrnak Tallérossy Zebulonba, ki elhülledt arccal jött neki jelenteni, hogy:

– Méltóságos baratom uram, hallod, én igen sok idegen abrazatot latom iteneg.

– A bizony meglehet – felelt rá az adminisztrátor úr.

– De nem izs annyira idegen, mint inkab nagyon izs ismeretes abrazatok, akik nekem nagyon idegenek.

– Nem értem ezt, Zebulon! – szólt nevetve a magas úr.

– Irtem, nem irtem! – haragoskodék Zebulon. – De bizony megirted, csak miltoztasal szijeltekinteni. Hisz ez a szala teli van oppositionalis physiognomiakkal, kik nekünk ismeretesek, de idegenek.

A nagyméltóságú úr úgy találta, hogy ez valóban figyelemre méltó észrevétel.

– Hanem hát abban sincs semmi rendkívüli. A megye minden pártárnyalatú celebritásai igyekeztek tiszteletüket bemutatni az ifjú örökös főispánnak. Ez convenientia dolga. Hadd tisztelkedjék mindenki. Nincs mit megütődni a találkozáson.

Azt ugyan szívesen elengedte volna az adminisztrátor úr, hogy zöldasztali incarnatus ellenfelével, Tormándy táblabíró úrral is találkozzék ennél a háznál; hanem hát ez nyílt ház: főispáni lak; mindenkinek joga van itt megjelenni; s utoljára – a többség pokolban is többség.

– Hát itt sem ijedünk meg tőlük, Zebulon barátom.

Zebulon nagyot feszített mellén, mely végig volt rakva hamis gránátgombokkal.

– Elhiszek aztat! Gyühet nekem Tormandy! Vagyok neki malleus magam! Majd én odaütök…

De nem mondhatta el, hogy hova üt, mert egyszerre úgy megállt a szó a szájában, mintha föld alatti kísértet lépett volna dicsekedése farkára…

– Á… á… nini!… – szólt a szemközt találkozó láttára, ki éppen akkor lépett be az ajtón.

Az volt a kergetett pap: Aranka atyja.

Tallérossy Zebulon nem hitt egyebet, mint hogy no most itt jön Zách Felicián második kiadásban, ki karddal reklamálja elrablott leányát, s ugyan levágja, akit elöl-utól talál.

Pedig úgy tetszett neki, mintha a kuruc pap egyenesen az ő testének tartana.

Zebulon érezte bűneinek súlyát. Eszébe jutott, hogy mindaz a keserves kínszenvedés, amin ez a pap hanyatt-homlok keresztülesett, az ő fejében ért meg eszmeképpen; úgyszólván, ő diktálta azt rá mind; annálfogva is, mikor már szemtől szembe álltak, a legnyájasabb mosolygással ragadá meg a rettegett alak kezét:

– Alazatos szolgaja ides, kedves nagytiszteletü urnak! Hogy mint szolgal egiszsige!

A pap pedig sem nem rántotta elő kabátja alól a rejtett fringiát, sem a kezét nem kapta vissza Zebulon kezéből, hanem cordialiter visszaadta a kézszorítást.

– Köszönöm a tekintetes úr kérdésit. Hát csak meg vagyok a régi bőrben.

No, annak ugyan örült Zebulon nagyon. Hanem azért mégsem hitt a papnak. Ez azokkal a sas szemeivel nagyon tekintget körül. Ez valakit mást keres, akit megöljön. Mert egyébért csak nem rontott fel ide, ily ünnepélyes társaság közé. Ezt jó lesz preventív cenzúra alá venni, s tovább is fogni a kezét.

– Hát hol méltoztata utazni nagytiszteletü ur minden sokfelé? Hallottam, Bécsbe izs volt.

– Ott is voltam.

– Valami baj volt?

– Nem volt semmi baj. Igen jól mulattam odafenn.

Zebulon félrevágta a nyakát. Ez veszélyt jósló tettetés.

– Nem bantota senki?

– Sőt inkább igen nyájasan bocsátottak el mindenünnen.

Hm. Ez gyanús szelídség.

– Hat Aranka kisaszony, vagy mar nem kisaszony; igaz, hogy mente férjhez?

Ez már csak olyan kérdés, ami kiugratja a nyulat a bokorból.

– Igaz – felelt rá a pap nagy bonhómiával, mind Zebulonnak, mind a több odafülelő hazafiaknak nagy bámulatára.

– Is meg van vőleginyel eligedve, tiszteletes ur?

– Nagyon meg vagyok elégedve.

Zebulon nagyon rázta a fejét. Még mindig szorongatta a pap kezét, és nem akarta odább ereszteni, míg az egyszer aztán búcsú fejében úgy visszaszorította tisztelt barátja kezét vasmarkával, hogy az sziszegve hagyta abba a kézszorongatást.

– Isten áldja, uram.

(Aldja tigedet az ördög! – mormogá utána Zebulon, egymáshoz ragadt négy ujjára fújva. – Vir izs kigyütt körmöm alul – talan?)

– Nos, mit beszélt a pap? – kérdé Rideghváry Zebulontól, mikor ismét visszatért hozzá.

– Aj, hiszen bolond papot egiszen helyrebolonditotak valahun. Hiszen az most totaliter okos ember.

Rideghváry úr bölcs mosolygásra vonta arcszögleteit, s mély bölcsességgel jegyzé meg:

– Ahonnan ő megjött, onnan mind okosan szoktak az emberek visszatérni.

– De hogy leanya felöl is megnyugodta.

– Egy kis pénz sok haragot lecsendesít. De menjünk előbbre, a násznagyok várnak.

– Kicsoda kirő násznagy? Miltosagod riszedről?

– Gróf Gálfalvy Pál őméltósága.

– Ohó, nagyon jól ismerek őtet, méltóságát. Eminens, nagy auktoritás. Bizony gratulalom hozza. Ahol latom, ni!

S azzal ment a két nevezetes úr a vendégekkel teli úri termen keresztül a mutatott díszruhás alak felé.

Rideghváry kétféle emberekkel találkozott; kik vagy mély főhajtással üdvözlék, vagy félvállat fordítottak neki, s elnéztek a feje fölött. Csakugyan nem értette, hogy minek kell ezeknek az utóbbiaknak is itt lenniük. Zebulon ellenben minden oldalról csak eléje mosolygó ábrázatokba botlott. Láthatta, mennyire szeretik.

– De nem latok sehol kisaszonykamat, Karikat; pedig már felöltözte putzba! – nyugtalankodék Zebulon.

– Hiszen veheted észre, hogy még nincsenek hölgyek a teremben, azok mind együtt vannak az úrhölgy lakosztályában, s csak az ünnepély kezdetén fognak kíséretében megjelenni.

– Ah. Tehát egisz ceremonia lesz?

– Szokás szerint. A kérő násznagy felszólítja a kiadó násznagyot; arra a kiadó násznagy választ ád; akkor az igent mondó válasz után megnyílnak a szemközti szárnyajtók, s a menyasszonnyal az élén belép a hölgyi kör. Aztán következik a többi.

– Aj. Az nagyon szip lesz.

A két úr tehát feltalálta Gálfalvy Pál urat, a kérő násznagyot, s kölcsönösen kezet szorongatva, elkezdett élcelni a feles számmal megjelent megyei kurucokra, kik idejöttek ellenségük diadalához áldozatra vitt igavonókul pompázni, s amellett nemigen ügyeltek rá, hogy azoknak főkorifeusa: Tormándy mit beszélhet oly meghitten tiszteletes Lánghy Bertalan urammal. Inkább az után tudakozódtak, hogy hol van Ödön.

Az bizony a terem túlsó felében diskurál nagy bizalmasan egypár magához hasonló fiatalemberrel. Majd idejön, ha meglátja a praesumtiv mostohaapját. Tudni fogja, hogy kettőjük közül melyiknek a dolga a másik üdvözlésére sietni.

De még kellemesebb meglepetés vár reájuk, midőn egyszer csak megzendülni hallják Tormándy ismert sztentori hangját, ki csendet kér az „uraim”-tól.

Nos, mi lesz?

– Uraim – szólt a hatalmas hangú megyei szónok –, mindnyájunk előtt tudva van, mi örvendetes ünnepélyre gyűltünk itten össze. E házra új fény fog áramlani a gondviselés által rendelt, új családfőben, kit az ég tartson meg sokáig hazánk javára.

(„Ah, hisz ez hízeleg! Ez megtért” – suttogá Gálfalvy Pál gróf az adminisztrátorhoz.)

Rideghváry úr ezt egészen természetesnek találta.

(„Használt neki a múltkori négyszemközti szívére beszélés!” – suttogá vissza az adminisztrátor.)

A szónok folytatá:

– A vőlegény, kit a gondviselés a család élére ifjúkora díszében állít…

(„Ez már egy kicsit erős hízelkedés!” – súgá magának Rideghváry úr.)

– …engem bízott meg kérő násznagyképpen…

(„Micsoda?” – kiálta egyszerre mind a három úr, egymás szeme közé nézve.)

– …hogy felhívjam a tisztelt kiadó násznagyot, óhajtja-e ezáltal a kívánt frigyet megerősíteni s a menyasszony kezét kezébe tenni!

Most már igazán itt volt az ideje az elbámulásnak.

Ha Tormándy mint kérő násznagy lép elő, hát akkor Gálfalvy Pál gróf micsoda itten?

És ki fog akkor a kérő násznagynak megfelelni? Hol a kiadó násznagy? Az a főtisztelendő úr volna; de az még nincs is jelen. Micsoda konfúzió ez?

Pedig még tovább bonyolult a szövevény azáltal, hogy Tormándy fölhívására Lánghy Bertalan uram lépett elő, és válaszolt kenetteljes hangon:

– Amit az ég megkötött, azt csak a síri föld választhatja el. Egyesüljenek, akik egyek a szeretetben.

(„Nini! Pap megbolondult!” – kiálta fel Zebulon elképedve.)

Hanem abban a percben jött a talány magyarázata. A szemközti kettős ajtó megnyílt, ott állt az egész hölgyvendégkoszorú, s annak élén özvegy Baradlayné vezeté kézen fogva az ünnepélyes vendégsereg elé a kért menyasszonyt: – Lánghy Arankát.

Tüneményes szép jelenet volt e két hölgy egymás mellett. Az örömanya és a menyasszony.

Az özvegy fekete ruhát viselt, ragyogó acélgyöngyökkel hímezve s hosszú, fekete csipkeuszállyal; fején gránátdiadém villogott; s volt rajta valami új, valami fényes, amit még nem látott senki: – arcának mosolygása.

Még csak most tudta meg mindenki, milyen szép ez asszony, e ragyogó napsugárral arcán; egy királynő tekintete volt az!

S a menyasszony, kit kezén vezete: omlatag fehér ruhában, fehér jácintokkal ékítve, a szemérem hamvával gyöngéd arcán, az érzelem bűbájával pillaárnyalt szemeiben, a hajadoni félelem méltóságával minden mozdulatában; a szépség két ellentétes tökélye egymás mellett.

Az uraságok a meglepetés morajával fogadták a kilépőket. Mindenki előretolongott.

A terem elején állt egy pompás mozaikasztal, melyre egy aranytálca volt letéve, s a tálca csipkekendővel beterítve. Amellett állt a két násznagy; oda vezette Baradlayné Arankát, átadva a leány kezét atyjának.

Ödön ott állt a kérő násznagy mellett.

Akkor a pap feltakarta a csipkekendőt a tálcáról. Két egyszerű karikagyűrű volt azon; nem újak, viselve voltak már azok. És azután az egyik gyűrűt Ödön ujjára húzta, a másikat Arankáéra, s akkor egymásba tette kezeiket.

Nem volt ehhez semmi mondva; egyszerű volt az egész szertartás, de ez egyszerű jelenetben volt valami olyan fennkölt, hogy az egész társaság, mint egy jelszóra, zendült fel utána egy általános éljenkiáltásban.

A lelkesült hangzavarban senki sem is hallhatá, mit súghatott az örömanya leendő menyének; midőn azt keblére szorítá, és homlokát megcsókolta; s mit rebegett a pap, midőn átölelte leendő vejét.

„Van aki az imákat meghallgatja az égben, melyek nem tetszenek a földi isteneknek ide alant!”

Még Zebulon is azon kapta rajta magát, hogy torka szakadtából kiabálja a vivátot, s csak akkor vette észre, hogy rossz helyen alkalmazta a lelkesülést, midőn az adminisztrátor úr tekintetével találkozott, mely éppen nem volt nyájas. Zebulon megijedt. Hisz neki éppen nem lett volna szabad vivátozni. Azzal vélte a dolgot jóvátenni, hogy megpróbálja, vajon hogyan sikerülne neki magát valami nagyon ostobának tettetni.

– Eszerint most kettős kézfogó fog lenni – szólt együgyű ártatlanságot utánzó arckifejezéssel Rideghváryhoz.

De már ezért az ötletért csakugyan hátat fordított neki a méltóságos úr.

(„Hiszen ez komplott!” – dörmögé az adminisztrátor úr, kimaradt kérő násznagyához.)

– Nekünk most rögtön be kellene fogatnunk és itt hagynunk a társaságot – véleményezé Gálfalvy.

– Nem, azt nem tesszük; azzal magamat prostituálnám egészen. Ellenkezőleg; itt kell maradnunk és figyelnünk, hogyan végződik ez a – komédia.

A két úr előresietett, s Rideghváry az elsők között volt, kik Ödönt hálálkodásaikkal üdvözlék. Poligonális arcának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól. Óh, azt az ő arcán nem volt szabad észrevenni senkinek, hogy ő tudja azt, mit nevetnek a háta mögött.

Pedig bizony nevettek sokat. Tormándy mélyen meghajolva üdvözlé a vele találkozót, s azt mondá neki: „Nézze, méltóságod, még most is milyen gyönyörű asszony az özvegy!”

Őméltósága csak hümmögött rá; de a mindig hű Zebulon a háta mögött ugyan sietett a toldással.

– Valosagos olyan, mint egy menyasszony!

– Jaj!

– Pardon!

(„Mar harmacor lépi meg tyukszememet ez a gróf’ – panaszkodék aztán Zebulon Tormándynak.)

– Ne állj mellé, mikor beszélsz.

A kézfogót a szokásos lakoma követte a kastély éttermében. Az üléssor berendezésében már sok szimbolisztika volt kifejezve. Az asztalfőnél az elnöki kettős helyet a vőlegény és menyasszony foglalták el. Ödön mellett ült Lánghy Bertalan, Aranka mellett Baradlayné, a pap után a főtisztelendő, és Baradlaynén túl Gálfalvy gróf, s így váltakozva az adminisztrátor és Zebulon, és a többi ismerős delnők és uraságok, kiknek mindegyike jól tudta a különbséget, ami a vélt és való sorozat között előállt.

Zebulonnak csak akkor jutott eszébe, mikor Chariclea kisasszonyt meglátta, hogy nini, ez is itt van: hát mármost ez minek rakta fel azt a sok drága smukkot, ha Ödön úrfi a papleányt jegyezte el? Hanem végre ezt is vigasztalására fordította. Van még más két Baradlay úrfi is, s azoknak igen jó precedens eset bátyjuknak példája, hogy egy igazi gavallérnak mennyire nem szükség vagyonra, születésre nézni. Ez a mai nap eseménye sok titokban sóvárgó kisasszonynak fog új reményekre jogosult érzelmeket költeni szívében.

A lakoma folytán következett a magyar vendégség egyik jellemző harcjátéka: az áldomástorna.

„Toast-turnier”-nak neveznék azt más nyelven.

Nem utolsó neme a küzdelemnek.

Egy asztalnál ülő, egy palackból poharazó ellenfelek iparkodnak egymást ragyogó felköszöntésekkel leküzdeni. Minden tószt jelen- vagy távollevő személyekre vonatkozik; de motívumaiba bele vannak szőve a napi élet legérdeklőbb mozzanatai; s azokat kiszínezni előáll a pátosz, a humor, a bibliai hagyomány; a bor megoldja a nyelvet, s a hallgatagoknak ékesen szólást inspirál; az ifjakat bátrakká, az öregeket melegekké teszi: képződik a jobb- és baloldal, és igyekszik egymást leleményes mondatokban, ragyogó ötletekben felülmúlni; kedélyes ellenségeskedés folyik, körmönfont mondatokkal, élces vágásokkal, minek végén összecsörrenik minden pohár. – Jaj a megneheztelőnek.

Csak Ödön maradt hallgatag. Ő megtartotta anyja mondását: „Gondold meg, mikor szólj, mikor mondd el, amit szívedben érzesz; meddig hallgass, s mindvégig hallgass-e.”

Egyszerre a vidám tósztozást idefenn a teremben túldörgé az udvaron felzendülő lármás riadal.

Örömriadal az is; néhány száz torok éljenez.

Valószínű, hogy Ödönt és menyasszonyát éltetik. A falubeli hívek és jobbágyok lehetnek azok.

A külső zaj növekedtével Baradlayné odasúgott fiának:

– Ez nektek szól. Eredj ki az erkélyre menyasszonyoddal, és szólj hozzájuk néhány szót.

Ödön azonnal felállt helyéről, kezét nyújtva Arankának, hogy őt az erkélyre kivezesse.

Pedig hát az a nagy éljenzés – nem nekik volt szánva.

Az a nagy örömriadal nem a falubeli jobbágyok és hívek nyilatkozványa volt, hanem az adminisztrátor úr gárdájáé.

Hát ez micsoda gárda?

Kétszáz szemenszedett országos korhely, három szomszéd vármegye nemességének kilökött, kimustrált söpredéke; verekedés, gyújtogatás, lólopás hőstettei miatt börtönjártas nevezetességek; soha ki nem józanodó, rekedt torkú ingyen-ivók, ősi birtokukat elpazarolt jószágkeresők, becsületes atyafiaknak orcapirulással emlegetett korcs ivadékai; bornírt, csökönyös ósdiak, dölyfös rongyok, sárban meghurcolt címerek, kik közt előcsahos a huzavona falusi leguléjus s az iskolakerülő kántor. Ez az adminisztrátor úr nevezetes mobilgárdája, melyet forsponttal hordat össze nagy kerülő földről a megyei székvárosba, elrémíteni, leordítani, leszavazni, s ha kell, le is verni a megyebeli nemes karokat s rendeket; küldi őket maga előtt, viszi őket maga után, ünnepélyes elfogadó tömegnek, díszelgő kíséretnek, sőt még azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre, s fáklyászenét adat velük magának a főváros tisztes közepett.

Ez a gárda volt a mai ünnepélyre is felrendelve, hivatása szerint az alkonyi órákban fáklyás tisztelgést tartani a díszes úri eljegyzett párnak (minthogy a zene még tilalmas) csupán felköszöntő beszéd mellett.

Két forint napidíj járta fejenként – és úri ellátás.

Azonkívül azt is elhitette velük Szalmás uram, Rideghváry főkolomposa, hogy a vőlegény aranyat fog szórni a nép közé, abból ki mennyit elkaphat!

Rideghváry úrnak jutott ugyan eszébe a vett kudarc után, hogy még az a gárda is a repertoáron van; de megnyugtatta magát abban, hogy hisz annak csak estefelé kell előrukkolni; aztán meg Szalmás uramnak csak lesz annyi esze, hogy miután látta és hallotta a történteket, efelől értesíteni fogja híveit, s nem hozza őket ide.

Hanem éppen Szalmás uramon múlt a dolog, lévén neki az a jó szokása, hogy nem jól érezte magát semmiféle úri társaságban; annálfogva csak a teremajtóig kísérte el a méltóságos urat, onnan pedig elfogyatkozott, leiramodván azon díszes társaságba, ahol maga volt a legkülönb: Rideghváry úr korteshada közé, kik csak egyenesen behajtattak a már nagyon jól ismert tanyára, az ispán udvarára, melyet a kastélytól a park választott el. Az ispán az ilyen látogatásoknál nem is szokott utasítást kérni, tudta már a szokást: egypár száz vendéget be sem szokás jelenteni. Felnyitotta előttük a roppant nagy pajtát, összeállíttatta az asztalokat, padokat; tulkot, birkát vágatott, hordót üttetett csapra, előszedte az új tányérokat, tálakat, késeket, villákat, kanalakat; s nem csinált magának fejfájást azzal, hogy mikor kiadja és mikor újra beszedi a sok evőeszközt, megszámlálja, hány volt.

Azok már csak Szalmás uramra vártak, hogy nekiüljenek a lakomának; ezt Szalmás uram jól tudva, bánta is akárhogy megy végbe a kastélyban a parádé, sietett, mint rák az iszapba, saját elementumába.

Ott legalább asszonyi szemektől sem átallja magát az ember.

A díszes társaság tehát igen jól érezte magát saját társaságában; ott sem hiányzottak a lelkesítő szónoklatok, csakhogy azoknak fűszerét nem humor és pátosz, hanem virágos káromkodások adták meg. Mondattak hatalmas kitörések a gonosz újítókra: a szűz vállak megterhelőire, a tintás tudósokra, s végül mikor már nagyon jól meg volt vetve a jókedvnek az ágya, Koppants Mátyás kántor uram előhúzta a zsebéből azt az epithalamiumot, melyet a mai ünnepélyre írt, megröhögtetve annak avas, maszatos, mézgás útféli élceivel a borban főtt hallgatókat. Tetszett az mindeniknek nagyon.

Minek következtében Boksa Gergő, főkolompos, felgyűrve inge ujját kék foltokkal dicsekvő karjáról, nagyot üte az asztalra, s így szólt:

– Hallod-e, te Szalmás! Az is bolond volt, aki azt találta ki, hogy fáklyával menjünk menyasszonyt látni. Az öregapám sem hallott ilyent. Világosnál nézik az asszonyfélét. Én nem bánom, menjünk fáklyával; de menjünk mindjárt, míg világos van, míg a szemeinkkel látunk. Én nem iszom itt hiába – a közügyért.

Az egész gyülekezet ráordította, hogy jó lesz. Menjünk mindjárt, menjünk, míg nap van.

Hiába szabadkozott Szalmás, hogy ő a gratuláló beszédét éjszakának írta, az tele van álló és futó csillagokkal, néma éjszakával és estharangszóval, azt mondták neki, hogy fordítsa nappalra; inkább ha kell neki hozzá a szurokfüst, meggyújtják hozzá a fáklyákat.

Szerencsére akadt közöttük egy okos ember, aki ez indítványt megdöntötte, azzal az észrevétellel, hogy nem jó lesz égő fáklyával mennünk, mert majd ha az aranyat szórják, mind kisütögetjük egymásnak a szemét.

Ez helyes észrevétel volt; de egyszersmind meggyőző indok az elébbeni indítvány mellett, hogy ne menjünk sötétben, mert ki látja meg akkor a földre esett pénzt.

Az indítvány közhelyesléssel elfogadtatván, ős szokás szerint a még ellenvetésekre készülő Szalmás uramat megkapták ketten két lábánál fogva, felemelték a vállaikra; az egyik teherhordó maga volt Boksa Gergő; beszélhetett aztán Szalmás uram, hogy mi indokai vannak nem menni, ha már vitték!

El is vitték emberháton ülve egész a kastély udvarára, s ott aztán kitörtek roppant nagy éljenriadalban.

Nem is tették hozzá, hogy ki éljen. Nekik csak egy ember az „éljen”; a többit majd elmondja cifrán Szalmás.

Volt is Szalmásnak egy olyan hosszú szónoklata készen, hogy elért a falu túlsó végéig, ha kiereszté. Hanem amint az éljenriadalra a várt principális és az özvegy menyasszony helyett Ödönt látta kilépni, karján a menyasszonydíszű papleánnyal, kit ő Bécsben képzelt, régen férjhez adva valami köszvényes bürokratához, persze, hogy a csizmaszárában veszett egyszerre az egész betanult dikció.

Látta már és értette a dolgot egészen; megfordult itt az állapot. Fordult volna ő is visszafelé, ahonnan jött, de a két teherhordó nem ereszté. Utoljára is a tisztelgő hadnak egy csepp ellenvetése sem lehetett az ellen, amit lát. Ha a sokszegletű úr és matrónai jegyese helyett ilyen szép fiatal párt talál maga előtt, hát annál inkább „vivát”. Megéljenezték ők azokat, még tán jobban, mint ahogy a másiknak volt szánva.

Mikor aztán a nagy éljenzés valahogy elcsillapult, itt lett volna az ideje, hogy Szalmás uram tolmácsolja a közönség érzelmeit.

Szalmás uramnak pedig egyetlenegy gondolata sem volt a fejében. Az egész beszéd nem ennek a párnak volt szánva; transzpozíció teljes lehetetlen. Csupán a kezdő frázis maradt meg a nyelvén, azt el is indította:

„Közszeretetű, nagyméltóságos úri pár!

Előtted látod íme a nemességet…

Nem ment tovább. – Megint rákezdte.

„Íme magad előtt látod ezt a mi díszes nemességünket.”

Újra megfeneklett. Újra nekifohászkodott.

„Íme, szemeitek előtt látjátok ezt a tiszteletetekre megjelent, díszes nemesi tábort.”

De már erre felszólalt az egyik teherviselő, Boksa Gergő:

– Szalmás! Mondj má mást is; mer ledoblak…

Azzal aztán agyon is lett ütve Szalmás uram minden további szónoklása.

Ödön közbevágott, s hogy megmentse a jelenet komoly színét, felkapta az elejtett szót.

– „Honfitársaim!

Köszönöm kegyetek üdvözlését magam és jegyesem nevében. Én a nemességet csak a szívekben keresem. Nem vagyok a sok beszéd embere; szeretem és követem azokat, akik tesznek. E mai boldog nap megörökítésére ötvenezer forintot ajánlok fel önöknek…”

Falrengető éljen hangzott fel erre a számra. Hirtelenében mindenki azt iparkodott kivetni a fejében: mennyi jut abból egyre-egyre?

Ödön pedig folytatá a lelkesedés kitörése után:

„Ötvenezer forintot – népiskolánk jobb karba helyezésére.”

Hej, de elhallgattak egyszerre!

„Isten áldása legyen hazánkon és nemzetünkön.”

Ezzel a szóval visszavonult az ifjú pár az erkélyről.

Bizony egy árva „éljen” sem hangzott már utánuk.

„Ühm! – dünnyögé Boksa Gergő. – Hát csak ennyire becsüli a nemességet?”

„Dejszen – morgá magában Koppants kántor –, ha a népiskolákat jobb karba helyezik, akkor engem elcsapnak.”

„Hát az én diurnumom mármost ki adja meg?”

Ez volt pedig a fő-fő kérdés.

Szalmás Mihálynak kellett volna arra megfelelni, de Szalmás Mihály aznapság nem volt többé található sem földön, sem padláson, pedig mindenütt keresték. Ha megkaphatják, bizony megdöngetik. De nagyon jól elbújt.

Mire aztán a vitéz had az ispánlaknál összetörvén minden evő- és ivóedényt, bejelenté nemes janicsári haraggal, hogy „eb iszik ingyen – a közügyért!”, felkerekedett szekereire, és odábbállt.

Az úri rend egy része szintén nem várta be a Baradlay-kastélyban az éjt, Rideghváry hívei menekültek a vesztett csatatérről.

A fővezér, az adminisztrátor, még egy végbúcsúra találkozott Baradlaynéval.

– Nagyságos asszonyom. Ma utoljára volt szerencsém a Baradlay-ház vendége lehetni. Ezt még ma reggel nem hittem volna semmi prófétának. Pedig én magamban is van látnoki szellem. Ön, nagyságos asszonyom, fiával együtt eltért arról az útról, melyet a boldogult nagy férfiú, igaz barátom, végleheletével önök elé diktált, de velem is közölt, mielőtt önnek szólt volna. Önök az ellenkező utat választották. – Asszonyom, emlékezzék ön ez órában mondott szavaimra. Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve „vérpad”.