Ettől a naptól fogva Szalmás Mihályné asszonyom egy istenáldotta napot sem mulasztott el, hogy már korán reggel fel ne menjen a kastélyba, s ott végére ne járjon az utóbb történteknek.

Merthogy van a kastélynak egy öreg házfelügyelője, aki neki régi jó ismerőse, s aki azután mindent el szokott mondani, ami odabenn a kastélyban történik.

Valóságos igaz pedig, hogy Bakó Márton uram soha egy kérdését sem hagyta felelet nélkül Szalmás Mihályné asszonyomnak; csupán abban tartván fel magának némi kis koncessziót, hogy amit kérdéseire válaszolni szokott, az szabályszerűleg diametraliter ellenkezik a való igazsággal. És ez óriási eltéréseket a históriai adatoktól, sőt gyakran még a költői valószínűségtől is oly quakeri igazmondó ábrázattal szokta Bakó Márton uram Szalmás Mihályné asszonyom nyakába varrni, hogy annak teljes lehetetlenség marad a hallottakban való kételkedés.

– Hogy van a lelkem Aranka kisasszony? – kérdé a nótáriusné asszony.

– Nem tudom; az éjjel elvitték Bécsbe – felel rá Bakó Márton uram.

– Bécsbe? Ugyan minek vihették Bécsbe?

– Férhez veszi ott egy nagy úr.

– Nagy úr? Miféle nagy úr?

– Ágens, secretárius vagy referendárius!

– Hű, lelkem! Fiatal úr-e?

– Valami hatvanhat esztendős.

– No, ez ugyan időske! S mért adják olyan öreghez szegénykét?

– Azért, hogy az apját kiszabadítsa általa.

– Hát az öreg tiszteletest csakugyan elítélték?

– Gályákra!

– Gályákra! Mi történik ott vele?

– Neki kell húzni a parton a kötelet, mikor a gályát átvádoltatják Európából Amerikába.

– No, ez bizony szörnyű nagy büntetés.

– Bizony, nagy büntetés.

Bakó Márton uram olyan komoly ábrázattal adta mindezeket elő, hogy Szalmásné asszonyom esküdni mert volna rá, hogy mind egy szóig igaz.

Egy reggel pedig azzal a kérdéssel zörgette fel Szalmásné asszonyom a jámbor castellánt, hogy:

– Ugye, vendéget várnak?

– Azt bizony. Honnan sejtette meg, Szalmásné asszonyom?

– Minden reggel el szoktam pillantani a kastély felé, s ma megláttam, hogy a jobb oldali kémények is mind füstölögnek; fűtik az eddig nem fűtött szobákat: valakire várnak; kire várnak?

Bakó uram megmonda őszintén:

– A nagyságos úrfi érkezik ma.

– Melyik úrfi? Három úrfi van. Melyik kerül haza?

Bakó uram kész volt a felelettel:

– A gárdista – felelé.

– A gárdista? Hát szabad annak a király személyét otthagyni?

– Mást fogadott arra az időre maga helyett.

– Hát csak a gárdista jön? Vajon hogyan érkezik meg?

– Természetesen, hogy lóháton.

– Lóháton? Milyen lova lesz?

– Tiszta fehér lovon fog ülni.

– Milyen ruhája lesz?

– Tiszta karmazsin veres, aranypaszománttal, nyusztkalpag a fején kolcsaggal, párducbőr a hátán.

– Párducbőr? Jérum! Én még sohasem láttam párducot.

Bakó uram engedte ezzel a hírrel Szalmásné asszonyomat végigszaladni a falun.

Azon a napon pedig csakugyan vártak valakire a kastélyban.

Ödöntől érkezett levél; most már saját írása, Lembergből keltezve, melyben tudatá anyjával, előreküldött futár által megérkezése napját.

Azon nap délutánján Baradlayné asszony befogatott utazóhintajába, s eléje sietett fiának a legutolsó állomásig.

Egyedül ment, semmi kísérőt sem vitt magával.

A szunyogosi állomásnál bevárta érkező fiát. Ödön megjött pontosan a kitűzött alkonyi órára.

A találkozás gyöngéd volt és érzelemteli.

– Milyen nagyon megrémítettél baleseteddel! – feddé az anya gyermekét.

– Már túl vagyunk rajta. Csakhogy látjuk egymást! – felelt az ifjú, anyját megcsókolva.

Ott azután meg sem állapodott, átköltözött anyja hintajába, s folytatták együtt az utat Nemesdomb felé.

Még jó világossal érkeztek meg a falu alá.

A kertek alatt volt egy emelkedett domb, melyről az egész alföldi síkság végiglátható volt; e domb alja fenyőkkel körülültetve, miknek sötét lombozata alól egy egyiptomi stílben épült, szürke márványépület tűnt elő, falai az alkony napjától megaranyozva.

Itt megállítá a hintót Ödön.

– Szálljunk ki, anyám.

Baradlayné megértette fiát. Kiszálltak.

Azzal karját nyújtva anyjának, szótlanul vezette őt ama fenyves domb felé.

A domb alján, a márványportálé előtt oldalvást volt egy kisded emberi lak. Az volt a kriptaőr laka. Ödön kiszólítá őt szobájából.

A sírboltőr előjött a kulcscsomaggal, s a kettős vasajtót, mik közül az egyik tömör, a másik áttört munka volt, felnyitva, meggyújtá lámpáját, s levezeté a sírbolt lépcsőin a látogatókat.

A föld alatti félsötétben odavezette őket a legutoljára bevakolt fülkéhez, mely előtt a legutóbb sírba szállt nagy férfi emléktábláján ragyogtak a kifestett, megaranyozott érdemrendek, sorban odavésve a nemesi címer alá. Ott pihent a kőszívű ember, kit szíve és a balzsamok csodái még holta után sem engednek porrá lenni.

Mikor ott a sírbolt előtt az anya és fia egymás kezét kezükben fogva álltak, úgy érzett egyet mind a kettő, mintha a fiú minden csepp vére anyja szívén keresztül tenné meg körfutását. Egy eltűnt szellemhez beszéltek, s ugyanazon dolgokról beszéltek vele.

Azután megölelték egymást, s azzel visszatértek az élőlények világába.

A kastélyban a régi arcokkal találkozott Ödön. Régi szolgák, vén gazdatisztek, a régi alázatos bókolással; csakhogy a bókolás most még egy fejhajtással alább szolgált. Most már ő volt a család feje.

Anyja arcán sem találhatott semmi változást. Akkor sem volt az hidegebb és szomorúbb, mikor legutóbb látta. Régi már ez a gyász, csak a gyászruha új.

Baradlayné most is oly hideg kimérten szól fiával, mintha most is hallgatná a falon keresztül egy kérlelhetlen alak, ki minden szót megbírál, s minden érzelgést elítél.

Mikor Ödön útiköntösét átváltá, anyja végigvezette őt az apai lakosztályon.

– Most a te rendelkezésedre fognak ezek a szobák állni. Embereket kell elfogadnod, akik látogatni fognak. Tudod, hogy házunk gyűlhelye sok ismerősnek, akik jöttöd hírére fel fognak bennünket keresni. Most már házigazda fogsz lenni itten.

– Ahogy kívánod, anyám.

– Javainkra férfinak kell felügyelni. Gazdaságunk kiterjedt és sok ágazatú; azt rendbe szedni teneked kell.

– Igyekezni fogok, hogy beletanuljak.

– Mint legidősebb fiú és teljes korú, testvéreidnek természetes gyámja leszesz. Mértéket kell tartanod szeretet és bölcs belátás között. Testvéreid lelkületükben nem hasonlítanak egymáshoz, s egyik sem tehozzád; mind a kettőt külön kell tanulmányoznod.

– Figyelemmel és szeretettel fogok e tanulmányhoz.

– Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely állást foglalj el magad, kiket gyűjts magad körül, kiknek légy vezetője.

– Tanácsodat fogom kérni, anyám.

– Új ember vagy, mindenki fog keresni; minden oldalról fogják próbálni kebledet. Rajtad áll, mit szólj, mit ne mondj. Hallgass-e sokáig vagy mindig? Kimondd-e az első kérdésre, amit belül érzesz? Magad menj-e elöl, vagy mást kövess?

– Az idő meg fog arra tanítani, anyám.

– Hanem ez az idő rövid. Néhány nap múlva sokan fognak házunkhoz jönni. Atyád rendelte ez összejövetelt. S te nem tudod, sem én, mi lesz ez összejövetel célja.

– Te bizonyosan tudod, anyám.

– Honnan hiszed, hogy én tudom?

– Leveledből sejtem, melyben oly sietve hívtál haza.

– Nehezedre esett hazajönnöd?

– Abban az órában készültem az útra, melyben leveledet kaptam.

– Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni szék elfoglalására vagy hivatva?

– Úgy tudom, hogy ebben a székben most egy adminisztrátor ül.

– Azon indokból ültették oda, mivel a volt főispán beteges volt, nem elnökölhetett. De te egészséges vagy, s csak akarnod kell, hogy beiktassanak.

Ödön mélyen tekintett anyja szemeibe.

– Anyám, te nem ezért hívtál engemet haza.

– Jól sejted. Egyéb okom is volt rá. Tudd meg tehát. Atyád végakaratában kijelenté, hogy halála után hat hétre nyújtsam kezemet az adminisztrátornak; az ünnepély, melyre néhány nap múlva családunk ismerősei össze fognak jönni, kézfogónak van szánva.

– Meghajlok atyám akarata előtt – szólt Ödön, fejét alámélyesztve.

– Atyád azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbírja azt a terhet, amit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.

– Tudom, jó anyám; – nehéz teher az.

– És te azt kívánod, hogy az én vállaim törjenek le alatta, hogy én feleljek meg e tehernek?

– Ha atyánk végakarata ez volt – s ha te is úgy akarod…

– Hát teneked parancs az, amit én akarok?

– Anyám; te jól tudod, hogy amit te mondasz, az nekem törvény és szentírás.

– Jó! Tehát megmondom neked, hogy mi az én akaratom. A Baradlay háznak úr kell és úrnő! Úr, aki parancsolni és vezényelni tud; és úrnő, aki hódít.

– Úgy van – szólt Ödön, meghajolva anyja előtt.

– Az úr – te fogsz lenni!

Ödön meglepetve riadt fel.

– Te fogsz lenni e ház ura, s a te nőd e ház úrnője.

Ödön szomorúan sóhajta fel.

– Anyám! Tudod, hogy ez nem lehet úgy!

– Te nem akarsz házasodni?

– Soha!

– Ne mondd ki ezt a szót! Huszonnégy éves vagy. Ki tudja, meddig élsz? Az alatt folyvást hallani egy hideg szív üregében ezt a visszhangot: „Soha!”

– Okát jól ismered. Ha szenvedni megtanultam némán, az apai, anyai örökség nálam. Én nem panaszkodom. Én hallgatok. Te tudod, mit tesz hallgatni, évtizedekig hallgatni! Okom van nem szeretni senkit. Egyedül a te jó anyai szívedet. Szenvedjünk, anyám, tovább. Majd csak megvénülünk mind a ketten. Özvegy asszony és remete fia!

Baradlayné nevetett e szomorú beszéden.

– Óh, bizony te nagy bohó vagy, Ödön. Nem lettél te karthausi! Tele a világ szép arcokkal; szeretni való szívekkel. Te is rátalálsz a magadéra.

– Tudod, hogy „nem”.

– S ha én már találtam volna is számodra egyet?

– Azt hiába kerested, anyám.

– No ne mondd – szólt gyöngéden odasimulva fiához az özvegy –, látatlanba ki hozna ítéletét? Bíró akarsz lenni, és ki sem hallgatsz.

– Vádlott vagyok, anyám, ki előre tagad mindent.

– Pedig az, akit számodra választottam, olyan szép, olyan jó, és téged úgy szeret.

– S ha tündérek szépségével bírna, s vetekedne jóságban az angyalokkal, és volna gyémánt szíve, mint neked, hogy fölülmúlna téged a szeretetben – nem akarnám őt ismerni.

– Óh, ne tégy ilyen nagy fogadást! Bizony megbánod. Bizony visszakéred a szavadat. Legalább tekintsd meg az arcképét egyszer! Jer, a szomszéd szobában megmutatom.

– Az engem hidegen fog hagyni.

– Majd meglássuk.

Az anya karöltve vezeté fiát a szomszéd szobáig, s kinyitva annak ajtaját, előrebocsátá őt.

És akkor maga előtt látta Ödön Arankát, a gyönyörtől reszkető leányt, ki szavaikat végighallgatá.

Minő hatalma a világnak akadályozna meg két szívet, hogy egymásra ne boruljon ily pillanatban? Ki tartaná fel az öröm könnyeit, hogy ne omoljanak? Mi tiltó szellem állna két égő csók közé, hogy egymást föl ne keresse?

– Óh, én drágám!… óh, én egyetlenem!…

Baradlayné megfogta mindkettőnek a kezét, s elfojtott hangon suttogá Ödönnek:

– Hát hiszed-e már, hogy lesz ura és úrnője e háznak?

Ödön megdicsőült arccal kiálta válaszul:

– Lesz!

És mindketten csókokkal halmozák el a legszeretőbb anya keblét, arcát, kezeit és vállait.

Baradlayné pedig némán, mereven tekintve fel azon arcképre, mely saját menyasszonyi arcképe mellett büszke tekintettel néze le rá a masszív, aranyos keretből, és magában beszélt hozzá:

– Látod-e ezt? Érzed-e ezt a boldogságot? Nem dobbanik-e meg kővé lett szíved, mikor ily mennyországi látvány mosolyog feléd? Jól tettem-e, midőn ellenkezőjét tettem annak, amit mondtál? Eljössz-e a nászéjen, áldani vagy kísérteni – kőszívű nagy ember?

A nagy ember csak mindig büszkén nézett le a keretből.

A boldogok nem vették azt észre.

A szomorú özvegy elsuhant közülük; ott hagyta őket boldogságukkal egyedül; van azoknak mit beszélni egymáshoz.

Ő maga pedig szobájába lopózott; elővette írótárcájából azt az emlékezetes iratot, melyet haldokló férje mondatolt írótolla alá, s a mai nap történetére vonatkozó sorokat – aláhúzta vörös ironnal.

Idáig bevégeztetett!…