A Kárpátfalván töltött nap után egy hétre útra kellett indulni Zoltánnak.

Ez a hét nap hét kínos esztendő volt reá nézve. Tudta, hogy elmenetelének fájdalma gyámatyjának titka; hallotta, hogy Rudolf neje és gyermekei előtt oly közönyösen beszélt Zoltán elutazásáról, mint egy igen természetes és maga rendén következő eseményről, melynek okszerűen meg kelle történni; Zoltánból mívelt embernek kell lenni, egyetemi tanulmányokat végeznie, mert a tudomány nemcsak a szegény emberekre nézve kincs, hanem a gazdagokra nézve is az. Ezért Zoltánnak most a pesti, majd később a külföldi egyetemeket is meg kell látogatnia; abba néhány esztendő bizony betelik, de azután mint derék, jeles férfi fog visszatérni, s annál nagyobb lesz majd az öröm Szentirmán.

Így, ilyenforma magyarázatokban tudá meg Rudolf családja Zoltán közeli elutazását, s a gyermeknek magaviseletével igazolni kellett e kilátásokat, el kelle titkolnia azt, miszerint ő tudja, hogy ez eltávozás indokai mögött egy sötét, borzasztó gondolat rejlik, mely nem engedi lelkét megnyugodni, amíg annak gyökerére nem akadt, amíg azt ki nem tépheti, semmivé nem teheti, bármi legyen is az. Még neki kellett vigasztalni a gyermekeket, kik megsiratták, midőn kocsira ülni látták a jó kis bácsit, pedig azok azt hitték, hogy cseresnyeszüretre ismét idehaza lesz; neki kellett letörölni a könnyeket kicsikéje piros arcairól, pedig annak még megvolt az a boldog gondolatja, hogy egykor ismét meg fogja őt látni, délceg férfi alakjában, s addig is mindig fel fog dobogni szíve, valahányszor nevét hallja említtetni; neki nyájas mosolygással kelle fogadni jó gyámanyja tréfásan gyöngéd szavát, hogy el ne feledkezzék róla; és ő jól tudta azt, hogy sok, sok időre, talán örökre elválik tőlük, s még csak levelét sem fogják látni soha.

Midőn megszorítja Rudolf kezét, ajkába kénytelen harapni, hogy könnyei el ne árulják.

– Gyorsan, gyorsan, Zoltán! – súgja Rudolf. – Majd ha egyedül lész!

Még most sokan látják, cselédek, házhoz tartozók, talán ellenségek, titkos kémlelők; azok előtt vidám arcot kell mutatni! Isten hozzátok!

A kocsi kigördül az udvarból; akkor azután szabad a sírás, senki sem látja többé.

Flóra szomorúan tekinte az eltávozott fiú után, most érzé csak, milyen nagyon szerette őt; búsan akasztá karját férje karjába.

– Mégis el kellett volna őt kísérned Pestig.

– Szokjék önállósághoz! Tanuljon magára felügyelni! – szólt Rudolf erőltetett, száraz hangon.

– Féltem Zoltánt, nagyon féltem.

– Mitől?

– Nem az úttól, hanem útja végétől.

– Tarnaváryt érted? Igaz, hogy ő nagyon szigorú.

– Nem őt, hanem családját.

– Igaz, leányomat egy napra sem küldeném oda, de férfinak, oly szívvel és fővel, mint Zoltán, hidd el, jó iskola az.

– Mégis, mégis, jobb lett volna neki, ha mindvégig közöttünk maradt volna! Egészen családunk tagjának néztük már.

– A gyermekérzés elmúlik, kedvesem – sóhajta Rudolf, szíve mélyében tagadva, amit mondott, s megcsókolva nejét, eltávozott írószobájába.

Flóra kezén fogá síró kicsinyeit, kik még most is kendőt lobogtattak a távozó hintó után, és sorba ölelgeté őket. De csak mindig eszébe jutott az, hogy hiányzik közőlök valaki, s ha Katinkára tekintett, fel kellett tűnni előtte, hogy ez a gyermek nem volt még ilyen halavány soha…

Rudolf előre elküldé Tarnaváryhoz Zoltán egykori nevelőjét azon tudósítással és kérelemmel, hogy addig is, míg a megye hivatalosan kinevezné, legyen szíves az ifjú Kárpáthy fölötti gyámságot átvállalni, miután ő arról lemondott.

Tarnaváry előtt már tudva volt az ok, ami Rudolfot e lépésre kényszeríté.

Képzelhetjük azt a kellemetlen meglepetést, mely őt Rudolf levelének olvastával érte. Akkor ilyenforma magánbeszédet tarthatott magában (mert ő csak magával szokott bizalmasan beszélgetni)

„Hogy a patvar vitte volna el ezt az egész Szentirmayval való ismeretséget. Beh szép provincia jutott a számomra belőle; én most vénségemre gyermeknevelő legyek, gondoskodjam egy ilyen elkényeztetett, elbölcsesített kölyökről; vigyázzak magamra, hogy görbén ne találjak rá nézni; minduntalan azon törjem a fejemet, hol jár, mit csinál, nem tesz-e valami rosszat a nagyságos úrfi, nem hal-e a vízbe, nem rontja-e magát a táncban, tanul-e valamit, nem szeret-e bele valami masamódnéba. Aki teringette! Ez ugyan drága mulatság lesz nekem, aki a saját gyermekeimmel sem szoktam törődni.”

És ez egészen úgy volt. A méltóságos úrnak legkisebb gondja volt az, hogy családja tagjai mit csinálnak. Tán hirtelenében meg sem tudta volna mondani, hány fiú van köztük és hány leány. Néha egy hónapig sem jött velök össze. A méltóságos asszony szobái egészen el voltak különözve az övéitől, nem is ugyanazon a lépcsőn jártak fel hozzá, a gyermekek pedig éppen külön emeletben laktak, együtt az inasokkal, szobalányokkal, nevelőkkel és jurátusokkal, kik mind egy kategóriába számíttattak.

A főispán úr országos ügyekkel volt elfoglalva, s az országos férfiak magas gondjai vámmentessé teszik őt a családapai gondok alól.

„Szedtevette kölykei! – szokta mondani a méltóságos úr, mikor valaki e hanyagságát megemlíté. – Hát az-e az én dolgom, hogy az ő lélegzetöket lessem? Hadd üssék-verjék magukat, annál jobban nőnek. Ha én egész nap egyebet sem teszek, mint nekik tartok prédikációt, mégsem lesz egyik is jobb. Mind rossz a gyermek, én is az voltam. Ha vigyáznak rá, csak képmutatásra tanítják. Engemet is eleget ütöttek, hánytak, mikor gyermek voltam; fejemet beverték, penicilust vágtak a pofámba; most is itt a helye; ló ledobott, csónak felfordult velem, kezem, lábam törött, tízesztendős koromban elszöktem az apámtól, mert meg akart verni, s hat hétig voltam inkognitó disznópásztor, mégis itt vagyok, s főispán lett belőlem! Ők se legyenek különbek az atyjoknál.”

Ez a filozófiai nézet biz ott néha-néha alkalmazható férfigyermekeknél, de a méltóságos úrnak leányai is voltak, s leányokra nézve vannak azután még veszedelmesebb bukások a lóról leesésnél és szomorúbb bélyegek, mint amit a tollkés vág az arcon.

E bölcs nevelési nézet következése volt azután, hogy a főispán úr legidősebb kisasszonya, Toncsi, tizenhat éves korában megszökött egy fiatal zongoravirtuózzal, s mire szülői megtudták, már meg is esküdött vele. A főispán úr magánkívül volt, haragudott, mégpedig valamivel jobban, mint mikor Lőrinc úrfi, a kis majoresco, rakétával felgyújtotta a présházat; s a szemei elé került leánynak dühödt fúriával ordítá fülébe e szavakat:

– Ez többet meg ne történjék!

Ez nem is történt meg, hanem megtörtént az, hogy két hét múlva Toncsi viszont a férjétől szökött meg, és azután igen sok kalandja volt a világban; győzné azt valaki krónikába rakni, mikből, ha minden tizediket megtudta Tarnaváry úr, mit tehetett bölcsebbet, mint hogy vállat vonított, és példás flegmával azt mondá:

– Mit tehetek én róla? Én csak nem vezethetem kötélen…

A főispánné épp olyan keveset törődött gyermekeivel, mint férje: sokkal szebb és sokkal fiatalabb volt még, mintsem ily házias gondokkal fogyaszthatta volna idejét. Arra valók voltak az instruktorok és nevelőnők. A szállás olyan jól volt elrendezve, hogy a gyermekek, ha a házat felfordították, sem hallatszott a mama szobájáig, és ez igen célszerű volt. Valóban arról senki sem tehet, ha nagy családja van, mert a gyermek istenáldása, de nagy uraknak legalább megvan az a boldogságuk, hogy elbújhatnak előlük, és nem látják őket…

Egy szép esős reggelen érkezett meg Zoltán nevelőjével, ki őt Tiszafüreden találta elő, Pestre, s a fogadóban átöltözve, rögtön sietett a főispán úr lakába.

A kapuban megkérdezék a nagy prémű ajtónállótól, hogy „Itthon van-e Tarnaváry főispán úr?”, s az igen jó elméncségnek tartá azt felelni rá, hogy az nincs itthon, mert itt Tarnaváry septemvir lakik.

Zoltán megköszönte neki ez elmésen tudtul adott értesítést a főispán úr újabb rangfokozata felől, és sietett fel a lépcsőkön.

A folyosó ablakán kidűlve nézte kényelmesen egy hajdú, mint esik az eső, s háromszor engedte kérdezni: „Merre kell őméltóságához menni?”, azután nagy röviden felelt, a csizmája orrával mutatva:

– Ott a kancelláré, ni! Fel van rá írva. Majd megmondják – s eközben fogai közől hegyeset köpött az alant álló kocsis kalapjára.

Általában Tarnaváry úr közelében minden ember oly goromba volt, mint a pokróc. Tetszett nekik mintaképül.

A kancellária felé közeledve már azután könnyű volt eligazodni Zoltánnak, mert odabenn oly rettenetesen lármázott a méltóságos úr, hogy az egész ház visszhangzott a szedtevettéktől.

Ha valaki egy kapun benyit, s akkor egyszerre kilenc szelindek rohan rá, már az is elég kellemetlen mulatság, de még sokkal szorongatóbb helyzet az, mikor az ember egy idegen házba belépve, a család tagjait éppen civakodáson kapja, s a csör-pör zajában kénytelen elmondani, hogy kívánta tiszteletét tenni, amikor inkább kívánná, hogy ötven mérföldnyire lehetne onnan.

A hétszemélynök úr rettenetesen szidott egy jurátust s annak a révén még sok jelenlevő és nem lévő egyéniségeket, s Zoltánék belépésével egy cseppet sem engedte magát megzavartatni.

– Ördög mennykő teringettét! Ki látott valaha ilyen bolondot? A Bedlamba kellene az ilyen bolond embert zárni, oda is a veszett emberek közé, ott is megkötözni lánccal, vaslánccal! Milliom a lelke! Én is voltam fiatalember, csináltam sok bolondot, de ilyent még hallani sem hallottam, nemhogy láttam volna. Hogy a szivárványos zivatar hordana el valamennyi poétázó, ábrándozó embert, valamennyi ilyen sárkányon paripázó szélúrfit, mint maga. Még megüt a guta. Ha olyan flegmatikus ember nem volnék, képes volnék keresztülmenni a lelkén, ilyen ez és amaz!

Zoltán csak bámulva állt ott az ajtóban e nagy zivatar alatt, s zavarodottan hordta körül szemeit a tárgyakon. Egy kerek asztal körül írt vagy tizenkét jurátus, e percben mind úgy lehúzta a fejét az írásába, hogy ki nem lehetett venni, melyik az, akit a septemvir úr oly keményen dorgál, ki maga vörösre kigyulladt arccal járt hevesen az asztal mellett fel s alá, néha-néha egyet villantva szemeivel Zoltán felé, mintha intene neki, hogy ne köszönjön neki addig, míg ki nem dühöngte magát.

Kovácsot mindjárt megismerte Zoltán a többi közől, de az háttal volt felé fordulva, s nem láthatta őt.

Tarnaváry dühe fokozatosan emelkedett, amiatt, hogy senki sem mondott neki ellent. Valami hosszan összehajtott papiros volt a kezében, azzal hadazott sokat, nyilván az lehetett a botránkozás köve.

– De hogy jutott magának eszébe ezt ide írni? Ezt? Ezt a firkát! Mi? Feleljen!

Eközben elébb az írást verte a tenyerében, végtére pedig olyat ütött öklével az asztalra, hogy ijedtében valamennyi jurátus mind „s”-et írt a félrecsúszott írótollal.

E nagyon hangos interpellációra végre fölemelkedék székéről egy szőke legény, ki most éppen nagyon halavány volt, s középen volt elválasztva a haja, s kissé elszánt, de inkább reszketésre hajló hangon bátorkodott ilyesmit mondani:

– Én esküszöm, méltóságos September úr (ijedtében septemvir helyett mondta), hogy nekem nemes céljaim voltak a kisasszonnyal.

– Ördög, mennykő! Üljön le kend a helyére! Ki kérte, hogy álljon fel? És hallgasson! Ki mondta, hogy beszéljen? Mit fecseg itt nekem előre-hátra? Bánom is én, hogy miféle céljai voltak, nem az itt a kérdés, hanem hogy minek írta ezt a szamár verset az akció hátára?

A szőke fiú keseredetten ült le, de ha minden érzést el lehet is fojtani a félelemmel, ám a költői öntudatot soha. Annyit vissza kellett neki felelni, hogy:

– Kérem alássan, az a vers nem rossz!

Tarnaváry a fogait csikorgatta, s azt a bosszút találta ki a vétkes poétajurátus számára, hogy eleibe tette a kérdéses corpus delictit, s ráparancsolt:

– Mármost vakarja ki, ha ideírta!

Kétségtelenül a legkegyetlenebb büntetés neme: egy költővel saját versét kivakartatni.

Csak ekkor kezdte a septemvir úr Zoltánt figyelmére méltatni.

– Szervusz, fráter, szervusz. Hát már megjött? No, jól van. Most látja, hogy mérges vagyok; hát csak menjen át addig a feleségemhez, majd fráter Kovács átvezeti. Szervusz.

Kovács rögtön felugrott e szóra, s örvendve fogadá Zoltánt, ki amint könnyebbült szívvel elhagyá az írótermet, aggódva kérdezé, hogy micsoda nagy baj történt odabenn.

Kovács mosolyogva mondá el neki, hogy az a szőke legény, egy tehetős alispán fia, ki a septemvir úr középső kisasszonya, Julcsa iránt ábrándozik, aki már szinte tizennégy esztendős, s mindenfele utakat-módokat elkövet, hogy érzelmeit vele tudassa, miket Julcsa szinte szívesen meg szokott hallgatni. Így legközelebb azt a furfangot gondolta ki, hogy amint mindenféle pörös iratokat hordott haza a kúriáról, az összehajtott akciók üresen maradt felére írt verseket és szerelmi nyilatkozatokat, s ezeket előleges egyetértés mellett Julcsa kisasszonyra bízta, hogy azokat majd édes papájának kézbesítse; Julcsa kisasszony azután levágta az őt illető verseket és írásokat szépen, s a többit így adta át a papának. Legközelebb azonban szegény nyavalyás poéta ahelyett, hogy az akció üres oldalára írta volna a verset, költői szórakozottságában az illető pörös okirat beírt felének túlsó lapjára írta azt fel, ahonnan azután nem lehetett többé elválasztani. Így sült ki a gonoszság, s a hétszemélynök úr jelenleg nem azért haragszik, hogy mint merészelt ez a gyerekjurátus azzal a gyereklánnyal ily tilos egyetértést kötni, mint inkább azért, hogy a verset a beírt papiros hátuljára írta, ezáltal elválaszthatatlanná téve azt ama megsemmisíthetlen okirattól, hacsak szépen ki nem lehet majd vakarni.

Zoltán azonban úgy járt, mint aki mennydörgéstől féltiben kimenekül a házból – az esőbe…

Alig fordultak be a méltóságos asszony szobáihoz vezető folyosóba, midőn egyszerre a leghevesebb szóváltás zaja üté meg füleit.

Ezúttal már igazán megrettent, mert e pörpatvar hangjai női hangok voltak, s nincs leverőbb valami fogékony kedélyekre nézve, mint nőket hallani perelni.

– Mi ez? – kérdé Kovácstól meghátrálva, s önkénytelen annak karjába kapaszkodva.

– Úgy hiszem, a méltóságos asszony éppen az elmondottak fölött fejezi ki elégedetlenségét.

Valóban, a kifejezések erősek voltak.

Zoltán kétkedve nézett vezetőjére.

– Julcsa kisasszonyt szidják így?

– Óh, nem. Hanem a nevelőnét. Ez sokkal könnyebb.

A méltóságos asszony sohasem szokta szigorúságát az úrfiak és kisasszonyok csínjai miatt ő magokkal éreztetni, hanem illető nevelőikkel; egyszer azért, mert az úrfiak és kisasszonyok úgyis csak nevettek volna rajta; másszor pedig azért, mivel ez a fajtája az alárendelt embereknek éppen legalkalmasabb arra, hogy a fensőségi érzet gyakorlatának alanyul szolgáljon, minthogy voltaképpen a mívelt emberek osztályához tartozik, s gyakorlatilag mégis úgy lehet vele bánni, mint a szegődött cseléddel.

– Ne menjünk most be – suttogá Zoltán Kovácshoz, elborzadva ettől a korlátlan perpatvartól. Ilyesmi őelőtte oly egzotikus tünemény volt, mint a Vezúv kitörése. A kedves, szelíd, jó Szentirmay-családnál ilyesmit sohasem hallott ő, ott mindenki csupa szeretet volt egymás iránt, ott sohasem lehetett egyebet hallani, mint vidám, nyájas, enyelgő hangokat. Úgy szeretett volna harminc mérföldnyire lenni innen.

Kovács észrevette a gyermek zavarát, s örömest felvezette volna saját szobájába, de a pitvarnok már meglátta az ifjú bárót, s kevéssé törődve az előtte talán nem oly szokatlan zivatartól, belépett az úrnő szobájába, őt bejelenteni.

Erre rögtön elcsendesült a hangos szemrehányás, s néhány pillanat múlva kilépett az ajtón a nevelőné, egy üvegalmaarcú blazírt kisasszony, akkora orral, mint egy gabnahajóé, pedig azt nem ezúttal kapta, magával vezetve Julcsa kisasszonyt, egy kis fekete képű, piros ajkú, karika szemöldökű leánykát, akinek, ha a szeme sírt is, de a szája nevetett, s míg a két ifjú mellett elment, alattomban jót csípett Kovács karján, s Zoltánt tetőtől talpig összenézte hamis tolvajszemeivel, a folyosó végén pedig szert tett rá, hogy a nevelőné szoknyáját legázolhassa.

Zoltán a falhoz lapult előttük, s lesüté szemeit, mintha ő szégyenlené magát, hogy azokat megszidták.

Erre azután kijött a pitvarnok, átvette őt Kovácstól, s bevezette a méltóságos asszonyhoz.

Karolina, így hítták a septemvirnét, most az előbbeni állapotával tökéletesen ellentétes helyzetben volt. A pamlagon feküdt, szétziláltan és felhevülve, úgy látszott, hogy nagy könnyebbségére válnék, ha egy kissé el tudna ájulni. Két szobalány tartott előtte üvegeket és medencéket, s nagyon látszott ügyelni nyögéseire.

– Óh, kedves Zoltán – nyögé Karolina, megpillantva a gyermeket –, ön megérkezett, hozta isten! Milyen nehezen vártuk. Jöjjön ide! Üljön le! Ide mellém! Óh, egészen magamon kívül vagyok. Minden gyermekség felizgat. Én igazán szerencsétlen természettel bírok, valahányszor a legapróbb csekélység történik ellenemre, mindjárt magamon kívül jövök. Nekem igazán nem jó semmiért megharagudnom. Képes vagyok, ha a leányaim egy hímzést elrontanak, az ájulásig esoffirozni magamat.

A méltóságos asszony nem tartotta Julcsa csínját többnek egy elrontott hímzésnél, vagy tán Zoltánnal akarta elhitetni, hogy az egész zaj egy hímzés miatt történt.

Azután egyszerre csupa jókedv, csupa kedély lett a méltóságos asszony; megölelé Zoltánt, elmondá neki, hogy milyen nagyon örült, midőn megtudta, hogy ezentúl az ő gyámfia leend; milyen sok jót, szépet hallott eddig is felőle; megmutogatta neki szobáit, csecsebecséit, mindenféle haszontalanságait, amiknek a gyermekek örülni szoktak. Tudakozódott kedvenc ételei felől. Délben pompás, finom, ízletes ebéd várt reájok. Zoltán megismerkedék a két legnagyobb kisasszonnyal, kik közől az egyik már egészen el látszott feledni a reggeli dorgálást. Cukorsüteménnyel, nyalánkságokkal elhalmozák. Karolina nem is szólt hozzá másképp, mint a legszenvedélyesebb szívesség hangján, s minden kérdését egy olvadékony kegyes mosolygással kísérte.

Délután elvitte őt magával és kisasszonyaival kocsikázni, este látogatóba mentek előkelő társaságokba, fényes mulatságba, hol Zoltánnak mindenki iparkodott kedvezni, hízelegni.

Azután ismét hazatértek; Karolina rábízta egyik pitvarnokára – ki ezentúl kizárólag Zoltánt fogja szolgálni –, hogy vezesse fel a nagyságos ifjú bárót szobáiba. A második emeleten volt két pompás kamra elkészítve számára, egyik az utcára, másik a gyönyörű kertre való kilátással. Minden a legnagyobb kényelemmel és pompával volt elrendezve. Ágya fölött hímzett csöngettyűhúzó aranyos fogóval. Arra Zoltán neve volt hímezve.

És az ifjú oly elhagyatva, oly szomorúan érzé magát e hízelgés, e nyájasság, e pompa és pazar kényelem közepett. Nem ilyen világ az, amiben a lélek otthon találja magát.

Midőn bezárta szobáját, s nem jött hozzá többet senki, előkereste bőröndjéből anyja imakönyvét, s homlokát kezébe nyugtatva, sokáig, sokáig elmerengve olvasott abból, míg a jótékony álom meg nem csókolta imát lehelő, szelíd ajkait, hogy megzilált lelkét szárnyaira véve, visszavigye oda, hova úgy vágyik, a csendes falusi hajlékba, a vidám, csevegő testvérek közé, az éber, őrködő atyai kéz ótalmába, a sárga jávor alá, ahol kedves kicsikéje ül mellette, és szedi kis kezébe a lehulló leveleket…