Rudolf egész éjjel nem hunyta be szemeit, a legnagyobb zivatarban érkezett meg Kárpátfalvára, ott rögtön fölkeresé a beteg jószágigazgatót, és sokáig egyedül értekezett vele.

Zoltánt ezer aggodalom kínzá az úton. Álmatlanságtól érzékeny képzelődése félelmes eseményeket rajzolt gyámatyja rejtélyes útjáról Kárpátfalvára, éppen az ő születése napján; az éjszakai sietség a legnagyobb viharban, a madarasi kastély szándékos kikerülése elég zavart félelemalakot gyűjte össze lelkében, miknek még a csípős reggeli szellő is odakölcsönzé borzadályát, mintha nem volnának a kísértetek maguktól is eléggé hidegek.

A kastély udvarára vágtatva, első szava az volt az őt elfogadó cselédhez:

– Hol van gyámatyám?

A lovász tudósítá, hogy odafenn vár reá az írószobában.

– Nincs valami baja? – sürgeté tovább az ifjú, lováról lepattanva.

– Aligha nincs. Olyan rossz színben van, mintha beteg volna; késő éjszaka érkezett meg, s egész reggelig fenn volt, egyik szobából a másikba járt egyes-egyedül, még az öreg kulcsárt is visszaküldé, miután az ajtókat kinyitogatta; még most is ég a gyertya a szobájában, tán le sem feküdt, leveleket ír; még tán észre sem vette, hogy reggel van.

Míg a cseléd ezeket elmondta, Zoltán sietve haladt fel a lépcsőkön, s dobogó szívvel nyitott be az írószobába.

Rudolf háttal állt az ajtó felé valami iratokat pecsételve. Az ifjú lépteinek hangjára visszafordult, s oly nyugodt, oly hideg arccal fogadá őt, mintha ott belül semmi sem történt volna.

Zoltán szinte le volt hűtve e tekintet által. Elébb valami nagy szerencsétlenséget gyanítva, most egészen megzavará gyámatyja közönyös arca, mely éppen nem látszott részvétét felhívni.

Megszoríták egymás kezét olyan hidegen, olyan jelentéstelenül, mintha az csupa szertartás volna közöttük.

Zoltán figyelmesen nézte gyámatyja arcvonalmait, de semmit nem bírt azokból kiolvasni.

Rudolf végzé a pecsételést, s száraz hangon monda:

– Zoltán barátom, foglaljon helyet!

A szegény fiú e szóra csaknem sírva fakadt.

– Kedves gyámatyám, ön engem eddig tegezni szokott.

– Igen, kedves Zoltán, míg ön gyermek volt; de idestova már férfi lesz. Ma van tizennegyedik születési évnapja.

Zoltán felsóhajtott. Máskor nem ily hangon szokta vele a gyámatyja születésnapját tudatni.

– Ön már azon korba lép, ahol az önállóság érzete nem engedi meg azt a gyermeki viszonyt, amiben eddig volt gyámja iránt, különben is ennek a viszonynak most némi átalakuláson kell keresztülmenni.

Zoltán zúgni érzé maga körül a világot. Tán nem jól értette, amit gyámatyja mondott?

Rudolf észrevevé a gyermek arcán azt a könyörgve kérdő tekintetet, s félre kellett fordulnia, hogy meg ne engedje magát általa hatni; érzé, hogy lelke szilárdságától szavainak reszketése meg fogja tagadni a valószínűséget.

– Önnek rövid időn el kell tőlünk válni! – szólt hirtelen és egyenesen a gróf, mintha nem akarná magát és a fiút a hosszas előbeszédek kínjain keresztülvergődtetni.

Zoltán halavány lett, mint a fal. Valamit akart szólani, de minden gondolat, minden hang megdöbbent szívéhez volt tapadva. Önkénytelenül egy székhez támaszkodék.

Rudolf úgy szeretett volna odamenni hozzá és keblére ölelni és vigasztalni.

– Üljön le, barátom! – szólt hozzá szárazon.

Zoltán szót fogadott, és leült.

Rudolf észrevevé, hogy a fiú mennyire el van érzékenyülve, iparkodott mentül nyugodtabban beszélni hozzá.

– Ön elég komoly arra, kedves Zoltán, hogy tökéletesen megértse, amiket mondok, s átlássa, hogy nem valami rendkívüli eset az, amire önt elő kell készítenem, hanem a dolgok természetes folyása, s úgy hiszem, meg fog benne nyugodni, hogy én önnek javát akarom. Ön ifjúsági előkészületein már átesett, s anélkül, hogy önt szembe dicsérni láttassam, mondhatom, miszerint szívétől, eszétől és karjától sok nemest, sok jót lehet várni. Ön szép tehetségekkel bír, s lelkének nemes tulajdonai mellett csak egy hiányzik még, mi azokat tökélyre fejlessze, az, hogy világa legyen önnek. Önnek az ifjúsági propylaeumokból az életbe kell átlépni; látni, ismerni saját észlelése után embereket és viszonyokat; ehhez ön Szentirmán és Kárpátfalván nem juthat. Az itteni együgyű emberek önnek nem szolgáltatnak anyagot tapasztalásokra, a kicsinyes falusi, házi gondok jó iskola leányok számára, de nem az férfiaknak, kik egykor világi állásuk előnyei mellett az ország jobbjai közé számláltathatják magokat; az életnek ily helyen szűk köre van, s pusztán könyvekből nem lett még senki bölcs. Tavaly kéthónapi utazása önnek velem a külföldön több ismerethez juttatá, mint kétévi tanfolyam. De én minden évben nem utazhatom önnel, családom, hivatalom s egyéb tekintetek nem engedik a hosszabb távollétet önnel, bármennyire óhajtanám is. Önnek legelébb is fel kell menni Pestre; ez most a nemzeti érdekek középpontja, az új koreszmék gyűlhelye; itt fogja ön legelébb megismerni azon helyet, melyet önnek idővel elfoglalnia kell, és az utakat, mik által azt meg lehet érdemelni.

Zoltán egy szót bátorkodott mondani:

– De azért ön gyámatyám marad?

Ettől a kérdéstől félt Rudolf. Egyenesen kellett rá felelni.

– Nem maradok az, Zoltán. Ily messziről nem viselhetnék önre gondot. Barátja, jóakarója maradok önnek; rajta leszek, hogy derék, önhöz méltánylattal viseltető gondnokra ruházhassam át eddigi kötelességeimet ön iránt. Ha van ön gondolatában az ismerős hazafiak közt olyan, akihez inkább vonzódik, adja tudtomra, s én kieszközlöm, hogy az legyen önnek jövendő gyámnoka.

Zoltán egész arcán, még összeszorított öklein is meglátszott, hogyan fojtja el felküzdő keservét, hogyan erősíti meg magát. Szemei szinte égni látszottak a visszatiltott könnyek miatt, midőn e felszólításra felelt:

– Úgy Tarnaváryt kívánom gyámul.

Rudolf elcsodálkozott e gyermeken. Őutána, kinek családjánál, mint édes fiú, oly mély, oly gyöngéd szeretettel halmoztatott el, Tarnaváryhoz kívánkozik, kinek durva modorát mindenki ismeri, s ki valóságos zsarnoka a vele bármi érintkezésbe jövő fiatalembereknek.

– Igaz. Most ő hétszemélynökké neveztetett ki, tehát Pesten fog lakni; hanem, édes Zoltán: Tarnaváry úr nagyon szigorú ember.

– Éppen azért – viszonza az ifjú. – Ha Szentirmától el kell válnom, legalább érezzem azt mentül jobban.

Ez utóbbi szavakat csak alig susogva rebegte.

Rudolf úgy szánta szegényt, úgy sajgott a szíve, hogy így kellett bánnia vele. De meg kellett annak történni. Amaz undok vád után egy napig sem volt szabad Rudolfnak Kárpáthy Zoltán gyámjául maradni.

– Tehát majd megírom ön számára az ajánlólevelet Tarnaváryhoz, mert a jövő közgyűlésig is, mely efölött határozni fog, önnek már nála kell lenni. Addig átmehet ön szobájába.

Azzal tollat fogott Rudolf, hogy írjon.

Zoltán csak várta egy ideig, ha fog-e még hozzá valamit szólani, azután nagy szomorúan felkelt, és kiment a szobából.

Nem az fájt neki annyira, amit Rudolf mondott, mint hogy azt oly hidegen tudta elmondani.

Amint kilépett az ajtón, s azt becsukta maga után, nehány pillanatra önkénytelen megállt ott; maga sem tudá, mi történik vele. Minő vétkével, hibájával adott okot gyámjának e szokatlan hidegségre? Még az a gondolat fel sem támadt szívében, ami mindezek után jön: elhagyni egy egész világot, melyben szerettetik, s elhagyni egy gyermektársat, egy kedves, szép tüneményt, kit jobban szeret, mint az egész világot, kihez minden napnak egy-egy emléke köti, s belépni egy hideg, szomorúan zajos világba, hova őt az eddigi jó szellemeknek egy tekintete sem fogja kísérni! Még most csak első baljóslat benyomása alatt állt, s e sajgó érzelemben néhány percig ott mélázott még az ajtó előtt, midőn egyszerre valami megdöbbentő hang ragadta ki kábulatából… Valaki sír… Hallgatózni kezdett… Valóban, ezek keserű, keserű férfizokogás hangjai. Ott benn, az elhagyott szobában, egyedül maradt a gróf, s azt hiszi, hogy senki sem hallja, midőn ő visszafojtott érzelmeinek szabad kitörést enged: az örökké hideg, nyugodt férfi az, aki sír.

Zoltán egy perc alatt visszafordult, felszakítá az ajtót, s magánkívül rohant a szobába; ott megpillantva gyámatyját, fájdalomtól leroskadtan, odafutott hozzá, keblére veté magát, s olyan boldog volt, midőn az őt erősen szívéhez szorítá, s engedé, hogy könnyeivel áztassa kezeit, s nem titkolá előle többé, hogy szereti, hogy fájt neki e hideg szavakat intézni ahhoz, kit az erős szeretet úgy szívéhez csatolt már, hogy ha onnan le akarja szakítani, vérnyomot hagy maga után a seb.

E néhány pillanata a hallgatásnak, halk zokogás hangjaival átszellemülve, többet mondott, mint amennyi egy könyvben, mint amennyi egy szívben elfér.

Az is elmúlt. Rudolf megtörlé szemeit, s kezével nyájasan végigsimítva a gyermek hajfürteit, ki arcát keblére rejtve ölelte őt át, szeretettől, érzelemtől átmelegült hangon mondá neki:

– Emlékezzél reá, Zoltán, hogy láttál engem sírni, és legyen ez életednek titka, amire sokszor gondolj, de el ne mondd senkinek soha!

Zoltán annyi édeset talált az elébbi fájdalomban. Bizalma, lelkiereje visszatért. Felemelé szép, lelkes arcát, mit a könnyek gyermeki zománca még szelídebbé tett, s kezeit összekulcsolva, kérdezé:

– Miért, miért kell énnekem önt elhagynom?

– Tőlem ne kérdd; elég jókor meg fogod azt úgyis tudni; és az a nap, melyben megtudod, nagy bánat, nagy szomorúság lesz rád nézve. Az Isten adjon szívednek erőt annak elviselhetésére.

Most elég legyen annyit tudnod, hogy nem a szeretet hiánya az, ami tőlünk elválni kényszerít, hanem egy átoknál terhesebb végzet, aminek közeledtéről nekem éppoly kevéssé volt sejtelmem, mint nincs teneked most. El kell bennünket hagynod, mégpedig úgy elhagynod, hogy vissza sem térhetsz.

Zoltánt a keserv ingerültté kezdte tenni:

– Ki parancsolhatja, ki kényszeríthet engem arra?

– Én – szólt Rudolf szelíden, s szomorúan vevé kezébe a gyermek kezét.

– Ön, gyámatyám? – szólt a gyermek elbámulva, ki még csak megközelítő eszmét sem bírt felfedezni. – Ah, az nem lehet; önt kényszerítik mások, alattomoskodnak, incselkednek; önt bizonyosan gyanúsítják azért, mert én gazdag vagyok, s így akarják önt tőlem elidegeníteni. De ki tilthatja azt meg nekem, hogy én a legnemesebb lelkű férfit, kit gyermekkoromtól fogva atyámul tanultam ismerni, a legkedvesebb, a legszeretőbb anyát s a legjobb testvéreket, kik engem, árvát, édes bátyjokká fogadtak, ne szeressem, amíg élek? Ki parancsolhat abban nekem?

– Senki, senki, édes Zoltán, te szeress minket, szeresd őket ezentúl is, mert mi is szeretni fogunk téged; mikor magadban lész, sokszor gondolj ránk, mert mi is sokat fogunk rólad beszélni, midőn egyedül vagyunk, és senki sem hallja. De amit gondolsz, amit érzesz, ne mutasd, ne mondd senkinek soha, mert az nagy veszélyt hozna rád és reánk. Hogy miben áll e veszély, azt én neked meg nem mondhatom; egy rossz pillanat majd tudtodra adja. Érezz és hallgass! Én kérlek erre, és amire én kérlek, azt te meg fogod tenni.

Zoltán szótlanul inte igent.

– El fogsz bennünket hagyni anélkül, hogy a bámészkodók előtt mutatnád, miszerint az neked nem jólesik.

A fiú némán fogadta el a kívánatot.

– Távol fogsz lenni tőlünk, és hozzánk levelet nem írsz, sem tőlünk levelet nem vársz, és mégis meg fogsz nyugodni abban, hogy mi szeretünk téged, és tudjuk, hogy te is szeretsz minket.

A gyermek nem tett egyebet, mint gyámatyja kezét szorítá ajkaihoz annak beszéde alatt.

– Azután, ha találkozni fogunk itt és amott a világban, úgy fogadsz bennünket, mintha csak futólagos ismerősök volnánk, akikhez többé semmi közöd.

Óh, ezt nehéz, igen nehéz volt megígérni.

– És sohasem lesz-e ennek vége? – kérdé felnyögve fájdalmasan a gyermek.

– Lesz, bizonyára lesz! – szólt Rudolf, megszorítva a gyermek kezét, s az újra éledni, erősödni látszott e biztatására. (Tehát nem örökké, tehát nem halálig tart e rejtély; egyszer majd kitisztul minden, és akkor milyen szép lesz ismét újrakezdeni a boldogságot!…)

Rudolf még egyszer megölelé az ifjút, s azután nyugodtabban, könnyebbülten folytatá szavait.

– Amiért Kárpátfalvára hívattalak, annak oka nem csupán az, miszerint itt e súlyos jelenetet háborítlanabbul hittem végezhetőnek, hanem egy családi rejtély átadása, melyet rajtam kívül élő ember nem bír.

A gróf ezzel fölállt, és csöngetett. Kétszer-háromszor ismételnie kellett azt, míg valaki eljött. Ő maga készakarva távolította el a cselédeket e helyről, s idő kell ahhoz, míg az öreg Pál gazda a lépcsőkön felcammog. Meglátva kis urát a vén szolga, szerét teszi, hogy kezet csókolhasson neki, orozva kerülvén hozzá, mert tudja, hogy különben nem engedné.

Rudolf iparkodik néhány tréfás kérdéssel belehozni a beszédbe Pált, és a közöny nyugalmába önmagát. Azután együtt kimennek a folyosóra.

Egy helyen megáll a gróf, s azt kérdi Páltól:

– Emlékezik-e még kegyelmed, hogy itt ezen a helyen hajdan folyosó volt, melyet a megboldogult Kárpáthy János úr befalaztatott, minthogy azon keresztül igen erősen ki volt téve a kastély az éjszaki szél rohamainak?

– Emlékezem bizony – szólt az öreg cseléd készséggel –, én magam vigyáztam fel a berakásnál, mert már akkor a megboldogult nagyságos úr a terítőn feküdt, midőn parancsát végrehajtók. Nem is azért falaztatá el e folyosót az én néhai jó öreg uram, mintha a szelektől félt volna, hanem azért, mivel e folyosó vezetett a boldogult nagyságos asszony szobáihoz, kit halála után fél esztendő múlva a jó úr is követett a sírba, s nem akarta, hogy őutána másvalaki azokba a szobákba ismét belépjen. Ezért berakatta a folyosót. A szobákban pedig minden azon módon maradt, ahogy azt a nagyságos asszony hagyta, egy szék meg nem mozdíttatott a helyéről, sem egy könyvet elébb vagy hátrább nem tettek; még a zongora is nyitva hagyatott, ahogy volt, s én, ki azóta minden napot a kastélyban töltök, gyakran egyes-egyedül az egész alsó emeletben, sokszor hallom éjszakának idején, mikor minden mélyen alszik, csak én nem tudok aludni, mint zendül meg fölöttem az a muzsikáló eszköz, mintha ráütött volna valaki, és sokáig elzeng, zúg, bonog utána. Valami babonás ember azt hihetné, kísértő lélek jár ott fenn, de én jól tudom, hogy az én megdicsőült nagyasszonyom odafenn van és a boldogoknak karában, s az, ami úgy peng és döng éjnek idején, nem egyéb, mint egy húrja a zongorának, mely magától lepattan, és nagy hangot ad.

Zoltán gyermeki áhítattal hallgatá az agg szolga mondáit, míg Rudolf megveregeté annak meggörnyedt vállát.

– Elhiszem, jó öreg, hogy ezért falaztatott be a folyosó, de mégis az lett a következése, hogy most a szél nem járhatja a tornácokat, s emiatt, minthogy ritkán lakik valaki a kastély emeletében, az egész balszárny oly rekedt levegővel van tele, hogy az embernek szinte nyomja a mellét, mikor egy ajtón belép. Látszik is a bútorokon, hogy mind összerepedeznek, s az ablakok egészen elvakulnak a melegtől; azért mi ismét ki fogjuk nyittatni e folyosót, s inkább rácsajtót veretünk rá, hogy a kastély egészséges helyzete ki legyen békítve a megholtak iránti kegyelettel. Nemde, Zoltán?

A fiú némán inte igent. Úgy dobogott a szíve e pillanatban.

Az öreg Pál megcsóválta ősz, meghajlott fejét.

– Jó, nagyságos uram. Tudom én azt, hogy nem a levegőre gondolunk most. Jól van, igen jól van. Zoltán úrfi már megnőtt, naggyá lett, idestova el is hagy bennünket. Nagyon jó lesz, ha elébb meglátja azt a szobát, ahol édesanyja, a jó nagyságos asszony élt és meghalt. Tudom, hogy sokat fog arra gondolni. Igen jól van, hogy ő azt meglássa.

Az érzékeny öreg kabátja ujjaival törülte szemeit, míg Rudolf egészen meg volt lepetve, hogy ez együgyű ember így nyomába lépett valódi érzelmeinek.

– Hívjon kegyelmed kőművest! – monda szárazon a vén cselédnek.

– Minek az, méltóságos uram? Nem nagy munka az egész, egy vékony falat keresztültörni. Minek azt tudatni más emberekkel? Elvégezzük azt magunk is, hiszen hárman vagyunk hozzá.

Rudolf figyelmesen tekinte az öreg arcára. Hogy tud ez oly összhangzóan gondolkozni vele? Hogy tudja ez, miszerint arról hallgatni kell, amiben a külszín után nincsen semmi titkolandó.

Néhány perc múlva csákányt és feszítővasat hozott elő az öreg, s hozzá kezdett látni a munkához. Vén legény volt már, nemigen akart neki szót fogadni a megbolygatott kő; két-három ütést elvárt minden tégla, mielőtt kimozdult helyéből. Rudolf leveté felső öltönyét, s kivette a szolga kezéből a faltörőt; majd ő hamarább készen lesz azzal. Izmos kezének csapásaira gyorsan omlott a fal; Zoltán és a vén Pál csak a téglákat segítették szétszedni, nehogy lehullásuk nagy zörejt okozzon. Néhány pillanat múlva akkora rés volt törve, hogy egy ember beférhetett rajta.

– Ne bántsuk tovább – tanácsolá Pál –, könnyebb lesz így ismét befalazni az egészet.

– Igaza van – helyeslé Rudolf, s azzal az írószobába sietve, két meggyújtott viaszgyertyával tért vissza, mert a felnyitott szobák ablakai is be vannak rakva, és sötét van bennök, mint valami sírboltban.

Egyik gyertyát Zoltánnak adá, másikat maga fogta kezébe, azzal előre belépett a tárt résen, kezét nyújtva az utána jövő fiúnak. Pál kívül maradt.

A zárt folyosón végighangzottak tompa, visszhangtalan lépéseik, s midőn az első ajtó előtt megállottak, mindkettő egymásra nézett, s azt gondolá, hogy mily szörnyű halovány a másik.

Rudolf annyira el volt fogódva, hogy mielőtt a kilincsre tette volna kezét, méla szórakozottsággal bekocogtatott az ajtón, s csak akkor döbbent vissza.

… Ha valaki onnan belülről azt mondta volna rá: „Szabad!”…

Az ajtó perc múlva síró nyikorgással felnyílt, s csendesen beléptek mind a ketten, ismét betéve azt hátuk mögött.

A tizennégy év óta elzárt levegő nehéz, bágyasztó nyomással ült kebleikre, s meleg, élettelen roha enyészetes szagával. A gyertyák is halaványabban égtek, alig bírva megvilágítani a sugártalan setétséget, melyet még növelt a falak sötét kockás fatáblázata, a diófával kirakott palló, körül az elfeketült ősi képek, mik közől csak egy-egy delnő fehér arca, fehér kezei látszottak világosabban elő, annál gyászosabbá téve a többit, ami sötéten maradt.

Ez volt az előterem.

Szótlanul haladtak rajta keresztül a másik szobába.

Olyan szomorú volt elgondolni, hogy ezekben a teremekben az úrnő végsóhaja után semmi, semmi emberi hang nem hallatszott; aki erre gondolt, szinte óvakodott lépteit hallhatóvá tenni bennök. Még egy szót sem szóltak egymáshoz.

A második terem volt Kárpáthyné munkaszobája. Ott állt a zongora, egészen felnyitva, ahogy maradt, a támlán Chopin mazurjai. Sok húr leszakadt róla, s összegöngyölődve állt felfelé. A zongora mellett állt a nagy támlás szék, a meghalt nő sálja keresztülvetve rajta, az asztalon hímzőráma és akvarellfestmény, félbenhagyott munkák. A nagy állóóra fekete márványtalapzatán most is azon órát, azon percet mutatta, melyben Kárpáthyné lelkét kilehelte.

A bútorok, asztalok mind finom porral voltak belepve, mely évek alatt a legelzártabb termeken is keresztülhat, és eltakarja a magára hagyatott fényt, a halott-pompát. A bársonyszőnyegek, mik még használva sem voltak, színeiket veszték, s midőn Rudolf egy függönyt félre akart vonni, kezében szétmállott az, az idő megemésztette, s tán az apró lepkék bábjai is segítettek pusztulásán, mik a megjelenő gyertyák körül oly sűrűn repkednek.

E szoba ablakainak egyikén a vastáblán valami kis lyuk támadt, tán egy kiesett szög helye, melyen keresztül a déli napvilág hosszú, vékony sugárt ereszt a szoba túlsó falára, mozgó alakokat tüntetve fel rajta, mint egy természetes camera obscurában. Néha valaki végigmegy az udvaron; ilyenkor mintha hosszú kísértetes árnyékok vonulnának végig a falakon, felfelé fordított lábakkal.

Minden olyan csendes, csak a hangosan őrlő szú hirdeti, hogy az idő él, halad és pusztít.

Most a harmadik szoba ajtaja előtt állottak.

Valami nehéz, valami súlyosabb, aggasztóbb a sírbolti rekedt levegőnél, fogta el Rudolf keblét, midőn e küszöbön átlépett, melynek oly szomorú emléke volt előtte.

Mintha csak tegnap történt volna, oly elevenen állt előtte minden; ott ült, ott sírt előtte a kétségbeesett nő, oda tevé le imakönyvét; íme, most is ott hever az, félig kinyílva magától.

– Ez azon terem, Zoltán – suttogá Rudolf, a gyermek kezét megszorítva, s gyakran megakadva beszéd közben, érzelmei súlya miatt –, ez azon terem, ahol anyád meghalt.

A hátulsó falon állt egymás mellé akasztva az ősz Kárpáthy arcképe és nejéé, a szép, viruló Fannyé. Valóban olyan volt ő, ilyen ragyogók voltak szemei, ily feselő bimbók ajkai, a kép a megszólalásig hű.

Zoltán odasiet az arckép elé, s egy előtte álló támtalan zófára borulva, édesen, vigasztaltan zokog sokáig.

Rudolf háta mögött áll, s tekintete a képről az ifjúra s onnan ismét vissza tévedez.

Milyen nagy bűn a szerelem, hogy ily nehéz a büntetése. Íme, még a síron túl is megüldözi, aki benne vétett, s örökségül hagyja fájdalmát az utódokra is!

Mind a két kép a reá feltekintőre nézni látszik; ha Kárpáthyra vetődnek Rudolf szemei, eszébe jut az utolsó óra, melyet együtt töltött vele, amidőn végighordozá őt a jó öreg nábob ugyanezen termeken, könnyes szemekkel mondva el neki minden zug történetét, mely a szobában létezik, hol látta búsulni, hol nevetni, ábrándozni a feledhetetlent. Itt ült, itt rajzolt, itt aludt, itt halt meg.

„Nézd – mondá Rudolfnak –, amott az asztalon egy félig megírt levél. Senki sem olvasta azt soha, még én sem; szentség az előttem.”

Ez a szó volt Rudolf lelkének alpese, boszorkány-nyomása. Kihez van azon levél írva? E gondolat sokszor felkölté őt álmaiból, sokszor megzavarta legboldogabb óráját. Mi lehet annak tartalma? Kit érdekel az?

Mindannyiszor megnyugtatá lelkét azon felelettel, hogy hiszen igen közömbös dolgok lehetnek abba írva, s örök az idő, melyben azt senki sem fogja olvasni.

De ama balvégzetteljes idézőlevél újra felkölté benne a sírba temetett aggodalmait: hátha valami vigyázatlan szó van azon sorokban elejtve, s kezébe juthat azoknak, akik neki és Zoltánnak ellenségei. A nő ábrándozó volt, a nő szerelemmel volt eltelve iránta; mit ér, hogy a szerelem tiszta volt, mint az angyaloké? Egy leírott szó abból elég lehet arra, hogy külszínt adjon egy ármányosan kiszőtt vádnak, és semmivé tegye egy ifjú élet minden jövő reményét s hosszú évek elmúlt érdemeit.

A legégetőbb gondolat ez volt, mely őt éjnek idején Kárpátfalvára hozta: „Mi lehet azon levélben írva?”

Meg kell tudnia, mi van azon levélbe írva.

Tolvajság, szentségtörés, amit cselekszik, jelleme idegenkedik azon gondolattól, hogy egy halott levéltitkát megsértse; de meg kell annak történni! Azon gyermek jövendő sorsáért, ki most ott anyja arcképe előtt térdel, s érző lelke által anyja szellemével beszél, meg kell ragadnia a titkot, amit azon levél tartalmaz.

Remegve közelített az asztalhoz, s szíve hallhatón dobogott, midőn a kitárt irat fölé hajolt; szemei kápráztak, mintha valami szellem keze iparkodnék azokat betakarni. A papíron vastag volt a megülepedett por, s egészen elrejté az írást. Mint aki egy lelkén uralkodó kísértetet jön alvó sírjában megnézni, mint az elítélt rab, aki kíváncsi elolvasni halálítéletét, oly szorongva simítá le Rudolf a port a levélről, s szinte összerezzent, midőn ez ismerős vonások egyszerre előtte álltak. Komoly borzalommal tekinte maga mellé. Azt hitte képzelni, hogy amaz arckép szelleme e percben mellette ül, egy kezét vállára nyugtatja, másikkal pedig ír lassan, meggondolva.

„Szeretett Flórám!

(A levél tehát Szentirmaynéhoz volt írva.)

Szorongató érzések vesznek körül, úgy érzem magamat, mint akinek holnap már meg kell halni…

(Szegény asszony, jól sejtett. Másnap reggel meg volt halva, gyermeke születését csak egy órával élve túl.)

… A meghalás, az elmúlás nem olyan nehéz énnekem, régen meg vagyok abban nyugodva. Elviszem az életet magammal csendesebb hajlék alá, s jólesik reá gondolnom. De egy rémem van, egy titka szomorú életemnek, melyet nem akarok velem egy sírba temetve tudni. Éltemben is nehéz terhem volt ez, hát még az élet után! Én boldogtalan vagyok, azt láthatád. Jó férjem minden gyöngédsége, minden áldozata nem képes egy percre elfeledtetni boldogtalanságomat. Még ifjú gyermek koromban szerettem egy férfit, ki álmaim képe, bálványom volt, s ő semmit sem tudott e szerelemről, nem is ismert, nem is látott talán. Később eltűnt előlem, s nevét sem tudhatám meg, de szeretni, de álmodni róla nem szűntem meg soha. Tudod mily veszélyes helyzetből szabadított meg férjem; óh, de százszor veszélyesebb volt az, melybe áthozott; ez új világban össze kellett jönnöm azon férfival, kit oly fájdalom volt szeretnem. És akkor már én nő voltam, ő pedig, férj. Én a legboldogtalanabb asszony, ő a legboldogabb férj. Én megérdemlettem boldogtalanságomat, ő is megérdemlé boldogságát, s akként egy örök világ állt köztem és közötte… E férfi – a te férjed… Kinek vallhatnám azt meg Isten után, ha nem neked? Amily igazán szívembe lát Isten, úgy láss te is oda, s ha a fájdalomban, melyet kivallottam, bűn foltját találjátok, ítéljetek el engem; egész éltemen át édesen viseltem e titok gyötrelmét, de most a halál előérzetével szívemben reszketek Isten előtt. Én tudom, hogy a gondolat is bűn volt, hogy vétkeztem, midőn álmodtam is felőle, vétkeztem ellened és az Isten ellen; pedig kéjjel, gyönyörrel gondoltam és álmadoztam. Minő ítéletet várhatok? Kárhozatomat hallom-e, hogy Isten előtt, emberek előtt rejtett gondolatokban vétkezém, vagy azt mondja a mennyei irgalom: „Amennyit szeretett, annyit szenvedett”. Óh, ne hagyj válasz nélkül; látod, nem mentem, nem védem magamat előtted. Mondhatnám, nem vagyok vétkes, nem vétettem ellened soha, de én csak irgalomért könyörgök! Ha te kezedet nyújtod, arról megtudom, hogy Isten is megbocsát. Férjedet… óh…”

Itt félbeszakadt a levél. A különben is izgatag állapotú nőt e szavaknál görcsös ájulás fogta el, melyből csak halála órájára tért magához. Innen más szobába vitetett át, s a rövid végóra alatt nem jutott többé eszébe a levél, melyet félig megírt. Flórát ott látta ágya előtt, s ha Isten irgalmát, bocsánatát lehetett olvasnia lelkével, azt az ő arcáról olvashatá.

Rudolf szemei oda voltak tapadva e levél végszavaihoz: „Férjedet… óh…” mintha várta volna még, mintha biztatta volna: „Írjad tovább, írjad ki, mit gondoltál felőlem”!

Zoltán még mindig azon helyzetben volt, melyben anyja arcképe előtt leborult, s nem veheté észre, ami Rudolffal történt e néhány perc alatt. Gyámatyja képe sápadtabb volt e pillanatban, mint egy halotté. Egészen el volt mélyedve a múlt jeleneteibe, midőn e boldogtalan nővel e szobában találkozott, midőn akarata ellen megtudta annak titkát, midőn hallotta őt keservesen sírni maga előtt… És most ismét ugyanazon sírás! Ah, hová vitte téveteg képzelődése? E zokogás hangja Zoltáné. Úgy hasonlít anyjáéhoz.

Rudolf lassankint magához kezde térni, s visszanyeré férfias nyugalmát; a levelet összehajtogatta, s fölemelve maga elé, mintha mondaná valakinek: „E titok engemet illet!”, eltevé azt keblébe, ott van az legjobb helyen. Minő veszély volna az, ha e levél más kezekbe jutott volna, talán Zoltán elleneiébe! Hogy tudnának a furfangos pörészek e sorok ártatlan, tiszta aggodalmaiból undok vétekkel és bűntudattal teljes viszonyokat előtámasztani. Ez egyetlen bizonyíték lett volna ellene a világ előtt. Senki előtt sem, csupán a rossz világ előtt, mely mindig örömestebb hiszi a rosszat, mint a jót, s kegyetlenebb az ókor legvéresebb zsarnokainál, mert ez csak elítélni tud, kegyelmezni soha. De ez irat jó helyen van már. Rudolf egy nehéz szörnyetegtől érzé keblét megszabadulni, melyet éveken át lelke aggodalmain nevelt, mely örökké kiújult benne, mint a test belsejében támadt polip.

Fölkelt, s odalépett Zoltánhoz, megvilágítva előtte a kezébe vett gyertyával az arcképet. Maga a kép, e holt festmény, sokkal életszínűbbnek, sokkal mosolygóbbnak tetszett előtte, mintha ez is boldogabb, nyugodtabb volna most, mintha örülne annak, hogy veszélyes levele annak kezébe jutott, ki legjobban tudja azt őrzeni…

Fölemelé a gyermeket, ki szemeit nem bírta elfordítani anyja szép arcáról.

– Ezen órára sokszor visszagondolj életedben! És most vedd magadhoz, amit anyádtól örököltél: ezen imakönyvet. Vigyázz, hogy semmit ki ne szórj belőle, ami benne van, mert az mind drága emlék. Ne szégyeneld azt sokszor megnézni; annyi áldással érintkezik kezed, ahányszor annak lapjait forgatod. A gyermekévek benyomásait tartsd emlékedben, mert azok tiszteletre méltók. Egyenes úton járj, igaz légy, mert az a legkönnyebb és a legboldogítóbb szerep. Érzéseiddel ne légy pazar, de akinek odaadtad, ahhoz légy hű! S hogyha olykor keresztutakra vezet az élet, kérj tanácsot tenszívedtől, gondolj azokra, kik onnan felülről néznek le rád, atyád és anyád szellemére, s úgy cselekedjél, hogy ők boldognak lássanak téged. És most üdvözöljük azokat, akik itt maradnak.

Még egyszer körültekintének a sötét szobákban. Elhalványult emlékek, alvó szellemek hadd aludjanak tovább. Az előteremben megszólal a zongora, mintha téveteg ujjak vonultak volna rajta végig. Zoltán megrezzenve simul Rudolf mellé… Semmi sem az; futó egerke szalad a billentyűkön keresztül, az támasztá a hangot. A szellemek alusznak csendesen.

A gyertyák továbbvitetnek, a két arckép régi homályába vész újra, a rekedt, hangtalan légben elhangzik az utolsó kulcsnyikorgás. Zoltán eltávoztában megcsókolja azt a kendőt, mely a nagy karszékre van vetve. Miután elhagyák az előszobát is, s végigmennek a folyosón a betört résig, mely előtt a vén szolga mozdulatlanul állt őrt. Mindkettő szívéről mintha nagy, nehéz hegyek emelkednének el, oly hosszan, oly könnyebbülten sóhajtanak fel a szabad légre jutva.

Ott künn vidáman, derülten süt a déli napvilág a zöld hársfákon keresztül, s bámulva látszik kérdezni: „Hová, hová e sápadt gyertyákkal és e sápadt arcokkal?…”