XVIII. Egy kis tréfa a cabinet noirban
Pajtayné ez idő szerint Bécsben lakott. Mindjárt Aladár szabaddá léte után elköltözött Pestről, hogy magát minden alkalmatlanságtól megszabadítsa.
Bécsben egy rövid év alatt megtanult két dolgot.
Először azt, hogy a börzén spekulálni csak ahhoz értő embereknek való. Dilettánsok itt rosszul járnak. Mikor Magyarországtól megvált, minden ingatlan birtokát pénzzé tette, s elbízott könnyelműséggel mondá, hogy erre a szegény országra többé semmi gondja; ezentúl mint tőkepénzes fog élni.
A bekövetkezett időszak pedig különösen alkalmas volt arra, hogy valakit, aki azt hiszi, hogy pénze van, becsaljon abba az iskolába, ahol megtanítják rá, hogy de bizony nincs.
Egy év alatt az ügyetlen spekulációk oda vitték (persze mindig rosszkor ugrott át hol a hosszra, hol a besszre), hogy vagyonának csak töredékeit menthette meg a csalóka tengerből.
Másik dolog, amit megtanult, az, hogy meglett korú politikusoknak ugyan lehet, és néha jutalmas is elébbi pályájukkal végleg szakítani; de hölgyre nézve a harminc éven túli korszakban már erősen kockáztatott vállalat a korábbi ismeretségeket mind dezavuálni, mert már ekkor az új pártalakítás erősen megnehezül.
Ily tapasztalások után nincs jobb tanács, mint „vissza ismét, az imádott hazának szentelni életünk pillanatjait”.
Tudni való, hogy a jó bolond magyar egy megtérő eltévelyedettnek jobban örül, hogysem mint kilencvenkilenc igaznak, akik sohasem tévedtenek.
Tehát egy szép napon elhatározá magában a szívdús honleány (ahogy őt a báli referensek szokták címezni), hogy a fürdői idényt Balatonfüreden fogja tölteni.
Ez igen jó ürügy belekötni ismét az imádott hazába. Az embernek betegsége van, amit a világ minden fürdője meg nem gyógyíthat, egyedül Balatonfüred. Az ember nem játssza ezért a bűnbánó megtérőt; csupán ásványos vízre volt szüksége, azért került vissza; azalatt aztán, míg az ember az Anna-báli kúrán keresztülesik, hozzászoknak a látásához; a régi imádók megjelennek, azokat ismét lábaihoz fűzi, a fürdőidény végén könyörögni fognak, hogy ne menjen vissza Bécsbe; annyi szív marasztásának meghódolni asszonyi erény: tán valami liezon is megerősül, s akkor aztán meghozza az ember „szerelmének” azt az „áldozatot”, hogy ismét itt marad ebben a kiállhatatlan országban.
Ez idáig jól van, hanem erről már most eleve értesíteni kell az illetőket, hogy a megjelenés napján Balatonfüreden ők is ott legyenek. Ez pedig nem kerül egyébbe, mint mindegyiket tudósítani egy levélkében, és kifejezni találkozási óhaját.
Férfiak rendesen igen nehezen veszik rá magukat, hogy ilyen tárgyban írjanak; asszonyoknál az valódi élvezet.
Corinna reggeltől estig mindig írt, s csak akkor lett készen leveleivel.
Maga is meg volt magával elégedve, midőn azokat végigolvasta.
Nro 1. szólt a falusi földesúrnak.
„Kedves barátom!
Orvosaim rendeletéből az idényt Bfüreden fogom tölteni. Azért is szeretem inkább e fürdőt, mert olcsóbb, mint a külföldiek, s én nagyon megnézem, hogy hová teszem a pénzt. Ott az ember bárminő toalettben járhat; a fesztelen magyar kedély nem ítéli meg érte, míg Ischlben hercegnőkkel kénytelen versenyezni. Ha önt ott találnám, nagy vigaszomra szolgálna; tudja ön, mennyire unom a mai fiatalság mesterkélt fellengzését; rettegek, ha az a szegény poéta, aki Szellemfi név alatt úgy fel szokott dicsérni a divatlapokban, ott talál lenni. Mennyit nevettünk együtt a jámbor verseményein; ,együtt!’, de ,külön’ megszökném előlük. Azért jöjjön ön, ha lehet, s legyen oltalmazóm.
Corinna”
A nro 2. szólt annak a bizonyos poétának.
„Kedves Szellemfim!
Orvosaim azt állítják, hogy mellemben a baj, melyet csak a balatoni lég orvosolhat meg. Igazuk van, mellemben a baj: szívemben, s azt csak forrón imádott hazám lege gyógyíthatja meg. Azóta nincs nyugtom, nincs örömem, hogy egyesek ármánya s az üldöző sors hazámat elhagyni kényszerítének; s nem vágyom egyéb után, mint hogy poraim egykor hazám földében nyugodjanak. Nagy vigasztalásomra lenne, ha önt is ott találnám. Ezt annyival inkább szeretném, mert Grisák is ott lesz, mint biztosan tudom, – az az ember, kit én nem kevésbé gyűlölök, mint ön, s kinek tolakodásától az ön lovagiassága képes leend engemet megmenteni. Hálámra számolhat. Sokszor gondoltam önre, sokszor álmodtam, ezúttal tán nem lesz álom.
Corinna”
A nro 3. németül volt írva dr. Grisáknak.
„Kedves barátom!
Orvosaim tanácsából Balatonfüredre megyek; az nem messze van Pesttől; ha időt vehet magának, látogasson ott meg. Nevezetes ügyekről kell önnel beszélnem, miket önnek el kell vállalnia, s azután, ha kegyednek is találna valami processzusa lenni, cserében én is elvállalom az ügyvédséget. Azt tudni fogja ön, hogy Garanvölgyi Aladárral rég szakítottam, most tudatom, hogy a táblabírónak is kiadtam az utat. Jöjjön, ha csak lehet, legalább lesz kivel társalkodnom; mert egy év alatt csaknem egészen elfelejtettem már magyarul.
Corinna”
A 4. szám alatti íratott Ankerschmidt lovagnak.
„Kedves barátom!
Szívem mélyéből osztom azon gyászt, melyet az ég az ön családjára mért; engedje, hogy egy őszinte, régi barátnéja könnyeit az önéivel egyesítse. Hisz, ki érezhetné annak fájdalmát, ki családja legkedvesebb tagját elveszíté, mint az, ki maga is mindent veszített és mindenről lemondott. De a boldogtalanságok érintkezésében is van valami boldogság. Ha ön üldözni akarja azon embert, ki önnek keblén ilyen sebet ütött, én megmondhatom, hogy hol van. Ha találkozni kívánna ön velem, e hó folytán Balatonfüreden leszek, hova orvosaim küldenek. Sok mondanivalóm van, amikből ön látni fogja, hogy van egy barátnéja a távolban, ki mindennap önről gondolkozik.
Pajtayné.”
Az ötödik végre szólt Aladárnak.
Tudni kell pedig, hogy azután nagyon ne csodálkozzunk, miképp Pajtayné már hallotta említtetni Grisáktól, hogy Aladár vissza fogja kapni jószágait.
Tehát eszerint:
„Kedves Aladár!
Vannak az életben félreértések, miket csak a halál derít fel. Az én éltem is egy ily talány, melynek megfejtésére, hogy ön gondot nem fordított, az lesz az én halálom. A külszín, a látszat sokaknak megásta már sírját, kik leszálltak oda anélkül, hogy megértettek volna. Ön férfi, ön heves vérű, én nő vagyok és gyönge, azért hozzám jobban illik, hogy megalázzam ön előtt magamat, s azon jelenet után, mely bennünket elválasztott, kimondjam e szót: ,bocsánat’. Ha tudná ön: titokban mit szenvedett önért e szív, mit gondolt önért e lélek, mit tettek önért e kezek! De nem, ne tudja ön azt meg soha. Az idén Balatonfüreden leszek; ha egy percre megjelenne ön ott, még egyszer láthatná azt a nőt, ki ide jött – az ön közelébe – meghalni – és elfelejtetni; s kinek egyedüli óhajtása az, hogy egykor ön meg fog állani elhagyott sírja előtt, s azt fogja rebegni: ,E szegény nőnek, ott a porban, én megbocsátok’.
Corinna.”
Így ni! Ez is jól ütött ki.
Mármost csak arra kell ügyelni, hogy mindegyik levél a neki szánt borítékba jusson; nehogy valami tévedés történjék, mint ezt már vígjátékokban látta az ember; ahol valaki a leveleket meg a borítékokat elcserélte. Az szép lenne, ha például minden ember a másiknak szóló levelet kapná meg.
Azért is Corinna oly óvatos volt, hogy a levélborítékokra előre mind ráírta a címeket, s aztán jól megnézte, melyik levelet melyikbe teszi, hogy egy se tévedjen máshová. Kétszer is kivette némelyiket, hogy meggyőződjék, nem cserélte-e el, azután rögtön saját maga lepecsételé azokat, s meg lehetett felőle győződve, hogy semmi tévedés nem történt az osztályozásban.
Még arra is óvatos volt, hogy saját maga bérkocsit hozatva, vivé fel a postára a leveleket, s maga bocsátotta be azokat a gyűjtőszekrénybe. S azzal, mint ki dolgait legjobban rendezé, nyugodtan tért haza: levelei jó útban vannak.
De hátra volt még a „cabinet noir”.
Öt levél, mely egyszerre csúszik a ládába, hasonló kézvonásaival címzetén, s hozzá még oly gyanút gerjesztő címekkel, mint egy elítélt s megkegyelmezett forradalmi főnök, egy régi császári főtiszt, most magyar földesúr; egy ügyvéd, egy zsurnalista s egy zúgolódó táblabíró, akárki előtt is szemet fogna szúrni. Nevelné a gyanút még az, hogy e levelek mind Bécsben keltek, s Magyarországra szólnak. Az ilyen gyanús közlemények tartalmát csakugyan érdekében áll a státusnak megismerni, mert ez legalábbis valami összeesküvés elágazó fonalaira fog vezetni.
A cabinet noir, már tudjuk, hogy micsoda intézmény.
Straff úr, kárbaveszett házassága után, ismét visszakerült oda. Az embernek, hiába, élni kell! Ez a mai kor jelszava. Egyikünk így szerzi a kenyeret, másikunk amúgy; szégyen csak az éhenhalás.
Aztán, ha az ember utcasepréssel keresi a kenyeret, akkor besározza a ruháit, s annálfogva komisz ember; míg ha csak a jellemét sározza be, azért lehet gavallér és gentleman.
Tehát Straff úr, régi ismerősünk, ott ül az öt levél előtt. Gyakorlott szeme a kéz vonásain megismeri azoknak íróját. Valaha hozzá is érkeztek levelek ily kézírással. Mikor még azok írónéjának szüksége volt a titkokra, mikért Straff úr magát külön is megfizetteté.
Azonban az ő dolga vizsgálni és értesíteni, tehát szóljanak a lezárt ajkak.
Straff úrnak igen jó mulatság volt e levelek végigbetűzése.
Nagyokat nevetett magában. Szokása volt csak olyankor nevetni, mikor egyedül van és sohasem kinyitott szájal, mindig csak az orrán keresztül.
Szegény bolondok! Hogy engedik magukat lóvá tétetni! Mindenkinek ínylése szerint választja a tálalást, s mindegyikpék „nesze semmi, fogd meg jól”. Vagy talán szeretné valamelyiket definitíve megfogni? Az is meglehet.
Utoljára jutott Straff körmei közé az Ankerschmidthez írt levél.
Míg az elébbenieket csak úgy vette, mint pokolbeli élvezetet, mely támad olyan titkok megtudásakor, amikből az érdekelteknek veszedelme, a távol nézőknek nevetsége ígérkezik: addig az utolsó levél ördögi dühvel önté el epéjét.
„A madám még engem üldöztetni akar! Engemet talál legolcsóbb portékának, akit a vén gyereknek játékszerül vigyen, mikor Bécsből megérkezik. Hohó, asszonyom! Harapós majmot választott ki a menazsériából! Ez még megkörmölheti útközben! Tehát ő elárulna engem? Velem akar versenyezni az árulkodásban? Hahaha! Hahaha! No, majd meglássuk, melyikünk ért ehhez a mesterséghez jobban?”
Majd meglássuk.
Straff folyvást tüszkölt és nevetett magában, amíg egy izzó lámpalemezen megszárítá a lágy matrice-ot, mely a levelek újra lepecsételéséhez szolgált; jó tréfát gondolt ki; nagy mulatság lesz annak a vége.
Azt gondolta ki magában, hogy midőn a leveleket újra visszarakta borítékaiba, először is a táblabírónak szólót, mely Szellemfi poétát ócsárolja, az utóbbinak rendelt borítékba pecsételé le.
A zsurnalistához intézett levelet, melyben Grisák tolakodásai ellen lovagias védelem kéretik, azt bezárta Grisák levélborítékába. A német nyelven írt levél, melyben kontesztáltatik, hogy az anyanyelv elfeledése miatt óhajtandó egy idegen nyelvben jártas társalkodó jelenléte: ez a vad táblabíró levélcíme alá került.
És végül Ankerschmidt és Aladár levelei egyszerűen megcseréltettek.
Ankerschmidt olvassa azt, hogy a leányával jegyben járó ifjút hűtlen menyasszonya hogy iparkodik visszacsábítani; Aladár pedig mulassa magát azzal, hogy egykori menyasszonya hogy törekszik azon, miszerint valahai vőlegényének napává lehessen.
Igen tréfás gondolat volt ez!
Két héttel a levelek útbaindítása után alkalmasnak vélte az időt Pajtayné a balatonfüredeni megjelenésre. Ezóta imádói már lesik a posta érkezését mindennap, s készen tartják a színházi vokálkvartettet megérkezése estéjén adandó szerenádra.
Legelsőbben is azonban kénytelen volt azt tapasztalni, hogy aki legkevésbé udvarias a hölgyek iránt, az az időjárás.
Azért kiállhatatlan egy ország ez; mihelyt eső esik, mindjárt sár van. Az ember Bécsben sohasem lát sarat, mindjárt feltisztogatják. Itt pedig elkezdve attól, amikor a Tigrisben felül a gyorskocsira, nem lát egyebet, mint esőcsapkodta ablakot, s azon keresztül sáros utat, sáros úton ázott szűrű parasztokat s krinolintalan parasztasszonyokat, kik a felső szoknyájukat a fejükre kerítették.
Legnagyobb baj pedig az, hogy ilyen esőben az imádók, ha maguk ott várnák is a gyorskocsit a kávéház előtt, de csődületet csakugyan nem támaszthatnak a sétányon; mire a gyorsszekér meg fog érkezni, este lesz, senki sem lesz a fürdőudvaron, mint a savanyúvizes emberek, kik akkor dugaszolják a palackokat.
Egészen így történt. A gyorskocsi csengős fogatának érkezési zaja alig csalt ki valakit a kávéház ajtajába; az is megsokallta az áldást, mely onnan felülről jön, s nem bátorkodott kijjebb , az eresznél.
A gyorsszekér fogadtatlanul gördült be a nagy Horváth-ház udvarára.
Ugyanott volt Pajtayné előre megrendelt szállása, a legszebb és jobb, ami Füreden kapható; következőleg a legdrágább is. Alig helyezé el magát szobáiba, első gondja az volt, hogy a vendégek lajstromát fölkeresse.
Annyi száz nevet végigfutni nem csekély munka, s nem találni közte a keresettek közül többet egynél; nagyon szerény nyereség.
Az az egy volt Szellemfi, a rímkészítő. A többi vajon hol késik?
Bizonyosan levelet írtak, melyben tudatják, hogy már útban vannak.
Corinna nem várhatott végig egy éjszakát ily kétségek között; még azon este fölkeresteté a postakiadót, hogy ha számára levelek érkeztek, adja ide mindjárt.
A füredi postakiadó igen jó fiú; éppen tánc volt a vendéglő terméken, éppen a csárdást járta, mikor az atilláját rángatni kezdték, hogy valakinek gyors segélyre van szüksége, aki meghal reggelig, ha netalán érkezett leveleit még ma meg nem kaphatja. A szolgálatra kész ifjú, megértve a veszedelmet, nem késett a „három a tánc” végét abbahagyni s leszaladni a szállására, kikeresni a fiókból a Pajtayné asszonyság nevére szóló leveleket; valónak pedig szám szerint öten. Azzal ment megint vissza a táncterembe.
Corinna dobogó szívvel vevé a leveleket. Tehát mind az öt sietett válaszolni. De vajon miért a verstakács is, ha személyesen itt van? Alkalmasint a levele korábban érkezett.
Melyiket bontsa fel elébb?
Ankerschmidt írásának adott előnyt. Ez a legjobb lábon álló a partik közül.
Amint felbontotta, nagy meglepetésére saját levelét látta abból kihullani.
Hogyan? Visszaküldi a vett levelet is? Ez nagy gyöngédtelenség!
Mit írhat mellé?
„Tisztelt asszonyság!
Máskor, ha egyszerre két embernek ír kegyed levelet, vigyázzon rá, nehogy eltévessze a borítékokat.
Ankerschmidt”
Egyebet semmit.
Hogy van ez? Corinna kirántá saját levelét a borítékból, melyre világosan Ankerschmidt neve volt írva s ijedten ejté ki kezéből. Ez az Aladárhoz írt szöveg volt.
Azután sebtén feltöré Aladár levelét. Abból is hozzá intézett saját levele fordult ki, de Aladár olyan jó volt, hogy semmi kísérő észrevételt sem írt mellé.
Ez a két levél elcserélődött.
Ez már világos. Hogyan történhetett? Az megfoghatatlan. Mikor ő kétszer is megnézte, hogy jó helyre teszi-e.
Ejh! Ezek a férfiak egy faluban laknak; bizonyosan elég lovagiatlanok voltak a kapott leveleket egymásnak megmutatni, s ők maguk gondolták ki ezt a tréfát, amivel egy nőt megsértsenek. Ez bizonyosan Aladár ötlete, mert ő gonosz szívű és gunyoros hangulatú. Tőle telhetett ki ilyen!
Ezzel megvigasztalta magát, s feltöré a harmadik levelet. Ez a táblabíróé volt.
Mintha kígyó esett volna ölébe! E borítékból a doktor Grisákhoz írt levél fordult ki. Az a levél a német szöveggel.
A táblabíró felelete masszakrírozó volt. Németül felelt.
„Also gnädiger Frau! nicht mehr wajsz ungrisch. Hat vergessen Allen, vergessen Mutterzungen, Vaterlanden; ergo: mich auch sollen vergessen!”
Volt ott még több is, de az nem ide való.
Corinna az ájuláshoz volt közel.
A negyedik levél feltörésénél úgy reszketett a keze, majd elhullató azt.
Hogy eszerint Grisák is nem neki szánt levelet kapott, az kétségtelen. S ha éppen a divaturacshoz intézettet kapta, melyben róla van szó…?
A feltört levél igazolá a félelem alaposságát. Grisák is szépen küldé vissza a hozzá intézett levelet, mely az ő címe alatt a Szellemfihez írott volt.
Dr. Grisák hosszan válaszolt; hosszan, „sebzőn”.
Egy ív kétrétbe hajtva teli volt válaszával, melynek folytán pontról pontra kimutatta, dátum szerint, mikor, hányszor és mennyi ideig volt látogatáson a nagyságos asszonynál; a végén összeadva, summa summarum, ennyi meg ennyi „ügyvédi konzultációért” per tíz forintjával, kér magának egy kerek summácskát megtérítetni; ellenkező esetben kénytelen levén per útjához folyamodni.
Ez kellett még csak! Hogy egy szép asszony az imádójával töltött tête à tête óráit fizesse meg 10 forintjával, mint ügyvédi tanácskozmányt!
Pedig, ahogy mi ismerjük a viszonyokat, ezt aligha meg nem fogja fizetni.
Az ötödik levél felől kétség sem lehetett, hogy az is cserepéldánnyá vált.
De Szellemfi mégis eljött. Ki tudja, az íróféle tán mégsem oly engesztelhetlen, csak diákul rágalmazzák „genus irritabile vatum”-nak. Azután meglehet, hogy tréfára vette a cserét; van nála humorisztikus hajlam.
A feltört levél csakugyan más variációt mutatott, mint az előbbi négy.
Ebben egy irtóztató csúnya paszkvill volt küldve.
Paszkvillról elég annyit mondani, hogy paszkvill. Tovább nem kell beszélni róla.
Most már érthető volt, hogy miért jött el az utolsó imádó.
Ezóta a verses gúnyirat bizonyosan kézről kézre jár; olvassák a sétányon, a fürdőben, a kávéházban, az arénában, a lövöldében, az egész környéken.
A nevetséget mindenki tudja már, egész a pincérekig és fürdőszolgákig.
Holnap a sétányon minden ember azt fogja kérdezni: melyik az a delnő, akivel ilyen gonosz tréfa történt?
Corinna életében ekkor volt először egy rövid óra, amelyben érezte, hogy van szíve.
Hiúsága oly mély megaláztatást szenvedett, hogy annak hideg oltalma alá nem menekülhetett többé.
Künn a felhők felszakadtak, szép, tiszta éjszaka lett; a csillagfényes Balatonon jókedvű társaság kezdett el fáklyafény mellett csónakázni; a tó közepén elkezdék dalolni egyikét azon méla népmelódiáknak, mik együtt teremnek a dallal, mint virággal az illat.
És őneki eszébe jutott, hogy egy évben ő maga is éppen így csónakázott késő éjjel zivatar után, víg társaság közepett, azzal az ifjúval, – ki őt akkor oly forrón szerette, s kit ő balsorsa idején ily hidegen elárult.
Most is hallani vélte hangját, mintha a távolról felhangzó kvartettből felismerné; most is képzelte őt maga mellett ülve, amint a hajót kormányozá, s gyöngéden ügyelt, hogy hölgyének meg ne ártson az esti szellő.
És most egyedül ő volt az, aki levelét válasz nélkül küldte vissza.
A többiek mind gyöngébben-erősebben sérteni törekedtek a felfedett árulásért; egyedül ez nem felelt semmit. Közönyösen visszaküldé az eltévedt levelet.
S milyen boldog lehetne most az ő oldalán, ha tudott volna vele szenvedni, várni és szeretni!
S milyen szerencsétlen most, amidőn senkije sincs, akire gondolnia édes, és senkije, aki őreá szeretve gondol.
Egy óra hosszat töprenge így, egy óra hosszat nézte a Balaton fekete tükrét, amelyben rezgő gondolatjeleket vontak a fényes csillagok visszképei; melyen tűzkígyóként úszott tova a fáklyás csónak, énekes hajósaival; s egy óráig gondolkozott azon, hogy milyen szép volna az eget mutató víztükör fenekén feküdni s egyike lenni azon bolygó fényeknek, mik sötét éjszakákon a víz fölött a szellő elől végigfutnak.
Ez volt egyetlen órája életének, melyben szívével beszélt.
Nem volt utolsó órája ez.
A csónak megfordult, az énekhangok újra közelíteni kezdtek; Corinna bezárta a Balaton felőli redőnyöket, s amint a csábító kép ki volt zárva a sötét éjszakába: elhallgatott a szív beszéde is.
A gyertyák fényénél visszatért lelke hidegsége, átgondolta, hogy sokáig lehet élni, s kevés vagyonnal, egy kis uzsoráskodás mellett, tisztességesen el lehet tengődni.
Cselédjét szólítá, meghagyva, hogy a holnap Pestre visszainduló gyorskocsin minden kiadó helyet foglaljon le számára, reggel utazni fognak vissza. Akár le se feküdjenek addig.
A leveleken kívül még egy divatlap is feküdt az asztalon, azon lap volt ez, melybe Szellemfi szokott írni, ki Corinnának küldözé tiszteletpéldányát. Ez Füreden is utánatalált.
Felbontotta, hogy unalmát elűzze.
Az újdonságokon kezdé – szokás szerint. A legelső sor, ami tekintetét magához vonta, ez volt:
„Hír szerint egyike legtiszteltebb honfitársainknak, Garanvölgyi Aladár, e napokban jegyzé el Ankerschmidt lovag egyeden báj- és szellemdús leányát, Erzsikét. – Százszoros áldás és üdvkívánás kíséri az ország minden részéből e valódi ,belle alliance’-ot.”
Ez volt az utolsó ütés kőszívére.
Most már nem gondolkodott többé regényes öngyilkolásról; eszébe juttatá, hogy van még egy ember a világon, ki szerencséjének fogja tartani, ha egykori udvarlásának megújíthatására tér nyíland; egy ember, ki hű, mint az eb, okos, mint a róka, nem szentimentális, erősen praktikus jellem; aki nagyon jól tudná kezelni uzsorára kiadandó összegeit, egzekválni szökevény adósokat, utánajárni, ki mennyit képes fizetni, ki mennyire van megszorulva; amellett csinos ember, az utcán büszkén lehet vele karöltve sétálni egy delnőnek; szóval egy egészen férjnek teremtett ember, kinek csak a kisujját kell mutatnia, hogy fogva legyen. Ez a jeles utolsó férfi „in petto” – Straff úr.
Gratuláljunk hozzá.
Négy órakor reggel még mindenki alszik a kies fürdőhelyen, a gyorsszekér csengős öt lóval vágtat végig a hársfák között, benne egy halovány hölgy ül, ki tegnap érkezett betegen, s ma már egészen kigyógyulva tér ismét vissza.
Vannak szerencsés boldogtalanok, kiknek szívük nem szokott sokáig fájni.