Hetek múltak el ezután: az árvíz lassanként visszatért medrébe; először általános iszap lett belőle, azután apró halastavacskák itt-amott a termőföldek közepén, miket majd csak a harmadik nyár fog tökéletesen kiszárítani; pusztulás, romlás képe mindenfelé, amire utoljára undorral néz már az ember, mikor restell rajta sopánkodni.
Még sokáig nehéz volt egyik faluból a másikba menni a megromlott utak miatt, mikről a hidakat mind elhordta a víz, és Ankerschmidt nem sietett Bräuhäusel úrnak a „fekete levest” csinálni.
– Ha ez az árvíz nem lett volna, sohase kerültünk volna össze.
Nem törődött ő most egyébbel, mint hogy leánya boldog fog lenni, az első vasárnap mindjárt kihirdetteték a házasulandó párt, s öröm volt az öregeknek a fiatalokban újra élni.
Annálfogva Ankerschmidt egyenkint kibontogatá a zsebkendőjére tűzött bogokat, ez Grisáknak, ez Bräuhäuselnek, ez Mikucseknek szól. Csak a negyedik maradt meg: ez Aladárt illeti; de hisz azon sincs már mit tartogatni tovább. Tudnak mindent.
Nemsokára kapott is egy levelet doktor Grisáktól, melyben az érdemes férfiú nagy prosopopoeiával előadja, mily szigorú vizsgálat tartatik illető helyeken afelett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e több millióra menő kárt; a bűnös példásan fog lakolni. Az eddigi nyomozásokból azonban az tűnik ki, hogy „egy kis félreértés” okozta az egészet, mely Mikucsek úrral történt, ki rosszul értette át megbízatását; azután az ő utasításait is rosszul értették meg; tévedés volt az egész, ami annyival világosabb fog lenni, mivel Mikucsek úr időközben Galíciába tevődött át, s hogy konfrontáltathassék, elébb a külön helytartóságok útján a minisztériumot kell megkeresni, és végtére, ha hibásnak találtatnék is, mit nyernének vele a károsultak, testen, lelkén meg az esernyőjén kívül semmije a földön; majd kiheveri ezt is az ország, mint mást stb. stb.
– Ankerschmidt azt mondta rá, hogy igaza van, biz azzal kár is volna már a papirost fogyasztani, hogy honnan eredt a szerencsétlenség; elég, hogy megvan.
Hanem eközben valami történt, amit doktor Grisák nem tudott.
Mikucsek úr csakugyan jegyet váltott a postakocsira Lembergig; hanem amint a kocsi Forrónál a lejtőn fölfelé csendesen haladt éjszaka, egy lövés történt az ablakon keresztül, oly közelről, hogy a lőpor füstje egészen megfogta az üveget, a golyó egy kis gömbölyű lyukat ütött rajta, mintha csak papír lett volna. Négyen ültek a kocsiban, s a négy közül Mikucsekot találta a lövés; rögtön halva maradt.
A gyilkos, kinek a kocsi felhágóján kellett tenni a lövést, rögtön úgy eltűnt, hogy nyomára nem lehetett akadni; e körülmény miatt a kassai törvényszék a postakocsist és kalauzt fogatta el, mint közvetlenül gyanúval terhelteket.
Erre azután egy sz…i földész jelenté föl magát a törvényszéknél, hogy ne üldözzenek semmi ártatlant: a gyilkos ő volt. Elmondta, hogy bosszúból tevé a gyilkosságot, hogy erre készült; leírta körülményesen, hogyan történt, mint lesett rá a postakocsira sötét éjjel, hogy hágott föl a hintó lépcsőjére, hova hajította el a pisztolyt, hol húzódott meg az árokban. Teljesebb vallomást kívánni sem lehetett. Bizton kimondhatta rá minden bíró a halált.
Azonban ugyanakkor, ugyanazon napon egy másik sz…i földész meg a miskolci törvényszék előtt jelent meg, s ugyanazt a történetet saját magával ugyanazon szavakkal mondá el, azt állítva, hogy ő volt a gyilkos.
Az egyik följelentett neve volt Bárd Péter, a másiké Bárd Pál: testvérek voltak.
De mármost melyik volt hát az igazi gyilkos?
A törvényszék szembesíté mind a kettőt; mind a ketten álltak elébbeni vallomásuk mellett.
Ha kérdék tőlük, miért állítja a másik ok nélkül, hogy ő követte el a bűnt, az volt kölcsönösen a feleletük, hogy a másik testvér saját magát akarja feláldozni, hogy testvérét megmentse.
Az kétségtelen volt, hogy egyik a valóságos gyilkos, de az is kétségtelen volt, hogy a másik meg nem az.
Valakit el kelle ítélni, s valakit fölmenteni; csak azt nem lehete földeríteni, hogy kit.
Mikor szembeállt a két testvér, olyan érzékenyen tudta egymást kérni, hogy mondjon le szándékáról, minek vállal magára olyan vétket, amit nem követett el: Majd meg vitatkozni kezdtek, egymást keresztkérdésekkel faggatták: hogyan volt ez, hogy történt ez, de mindabból csak az derült ki, hogy a körülményeket egyik a másiknak elmondhatta, s azért tudja oly pontosan mind a kettő.
Végre Bárd Péter, hogy a bírákat meggyőzze, utoljára tartogatott eszközhöz folyamodék: azt mondta, hogy neki terhelő tanúi vannak, Ankerschmidt lovag és Garanvölgyi Aladár urak; azok bizonyítani fognak amellett, hogy neki kell a gyilkosnak lenni.
A törvényszék felhívatá a két urat, kik éppen nem tudták elgondolni, hogy kerül az ő tanúskodásuk a kriminálitásba?
Bárd Péter azt kérdé, midőn tanúival szembesíték:
– Emlékeznek-e uraim, mikor a tiszai gátnál virrasztottak éjszaka, hogy egy csónakos jött el előttük, akivel szóba eredtek?
– Az én voltam! – vágott bele Bárd Pál.
– Te voltál? – szólt fejcsóválva Péter, – még ez is te akarnál lenni? Hát ha te voltál, mondd meg, hogy mit beszélt ez a csónakos ott az uraknak?
– Hát én hoztam hírül, hogy a d…i gát át van törve, s én mondtam, hogy valaki meg fog halni.
– Akkor ott hallgatóztál valahol, mert a csónakos én voltam.
– Vagy pedig te hallgatóztál, s én voltam a csónakon.
– De uraim! – kiálta fel kétségbeesetten Péter. – Én esküszöm, hogy én voltam a csónakon.
– Én is esküszöm.
Sem Ankerschmidt, sem Aladár nem tudott bővebb felvilágosítást adni; sötét volt, mikor az emberrel beszéltek, arcát sem vehették ki, a mondott szavakat pedig mind a kettő egyforma hűséggel tudta ismételni. Egyiknek bizonyosan a gáton kellett akkor lennie. De hogy melyik volt, az csakugyan nem tűnt ki.
A törvényszék kénytelen volt őket újra visszakísértetni börtönükbe.
Mikor elvitték őket kétfelé, Bárd Péter felemelte láncos kezét, s ujjával gyöngéden megfenyegetve testvérét; elkeserült hangon mondá hozzá:
– Bátyám, bátyám, te csak azon vagy, hogy magadat elöld miattam; de meglásd, hogy semmi sem lesz belőle.
Este írószereket kért Bárd Péter, mint mondá, a törvényszék elnökének akar fontos fölfedezést tenni. Adtak neki.
Reggel aztán ott találták az ajtókilincsre felakasztva nyakkendőjénél fogva.
Az asztalon hagyott levélben ez volt írva: „Méltóságos uraim!
Azt mondják, hogy amely tanúvallomásra halál következik, az olyan erős, mintha megesküdtek volna rá: én tehát meghalok és vallomásomat megerősítem; magam voltam a gyilkos, testvérem ártatlan. Bárd Péter.”
A törvényszéknek nem maradt más feladata, mint elfogadni a bevégzett tényt. Aki meghalt, az volt a bűnös, aki meg élt, az az ártatlan.
Ez értelemben adatott ki az ítélet. Igazságos volt-e? Azt egyedül a szíveket látó Úr tudja.
Bárd Pál, mikor meghallotta öccse halálát s saját fölmentését, könnyezve mondá, hogy pedig mégsem ő volt a gyilkos.
Hanem ilyen bolondokat beszélni egyszer mindenkorra megtiltatott neki kéthavi büntetés terhe alatt. Ha azt akarja, hogy be ne csukják, hát ismerje el, hogy ártatlan.
Beszélték azután egy ideig azt is, hogy a börtönben öngyilkossá lett Péter ugyanaz volt, aki egy időben Szemes Miska név alatt annyi csínyt követett el. Onnan hitték, mert e halál után Szemes Miskáról többé semmit sem lehetett hallani.
Ki tudja ezt is? Ilyen monda mindig van elég.