ZSISKÚ JÁNOS
 

Gruzdával beszélve
Tasnádszántó
Ars poetikám
Kolduskeringő
Nyugati Szigethegység
Petőfi fája
Sirató
  

 Református pap az erdélyi Belényesen (Bihar megye), verseit különösen 1990 után tudta közölni. Saját kiadású, gyűjteményes verseskönyve a Halálos hűség 1995-ben jelent meg. Verseivel rendszeresen jelen van az erdélyi művelődési sajtóban is. Költészete a prédikátori direktség és a közéleti szerepvállalás mindennapi élményeit dolgozza fel.

 

GRUZDÁVAL BESZÉLVE

Mint móc a lovát, úgy járat a sorsom.
Szakadékszélen, fekete hegyormon.
Úgy belémguggol időnként Zalatna,
mint nagy hajtások emléke a vadba.
Titkára a Főpap/Atyamester
ráripakodott: Jánost jól temesd el,
Isten hátához, jó neki falun,
egy Érchegységi Purgatórium.

***

Ez a fehérség már-már eszkimói,
vásznamon kívül, nincsen kihez szólni.
Már hetek óta megszállottan festek
fehérhó buckán acélkék keresztet.
Boldogtalanná avatatlan, itt,
egy kárörömnél többre nem telik.
Ki idedobtál, tudd meg, rossz pribék:
műtermem lett az egész Mócvidék!

 

 

TASNÁDSZÁNTÓ

Az ecsedi láp kiszáradt, utólag
köröz egén egy gyűrűzetlen kócsag.
Hazáig most már elvezet egy vékony
Egyenlítőt is átérő keréknyom.
Atlasz vagyok, de nem bírom el
az egész Földet vállra vetve.
Téged azonban feldobállak,
mint könnyű kucsmát a kék egekbe.
Imígyen szólott Zaratusztra:
mindegyik ősöd itt alussza
álmát, sírjaik hanyatfektetett
kinyújtóztatott gondolatjelek.
Szilágyság talpa hozzád közel ér le
nyújtott lábujjal zsibbadtan az Érbe,
s te megtanultál kettő közt Csontváry
cédrusának árnyékában állni.
Még ugyanaz vagy, de egy madártávlat
ötven éve mind nagyobbnak láttat.
A folyók mellé ültetett fát
nem köbméterre osztályozzák,
létezik ez az értéktöbblet:
földhözragadtan
  földet köt meg.

 

 

ARS POETICÁM

Két természet vegyül bennem el,
két súly görnyeszt, kettős szárny emel.
Melyik győz majd? Rettentő a tét,
pengéjük már többször szívig ért.
Opál színben tündöklik a pást,
tollam vallat, éget a palást.
Salamoni ítélet szerint
tépnek ketté, mint a plasztelint.
Párbeszédük véghetetlen nyers:
több az Ige, vagy nagyobb a Vers?
Gyáva lennék magam dönteni:
Szent a Szépet mért lakolja ki?
Így a szentély kellős közepén
palástban is verset mondok én.
Máskor meg a költő-tollvonást
szentbeszéddé teszi a palást.

 

 

KOLDUSKERINGŐ

 Amadeus Mozart egy napon Bécs környékén sétált, amikor egy koldus közeledett hozzá, és alamizsnát kért. Mozart valamit adni szeretett volna neki, de nem volt nála a pénztárcája. Így szólt a koldushoz:
 Jóember, jöjjön velem! Betértek egy közeli kocsmába, ahol a zeneszerző papírt és tollat kért, és néhány perc alatt megkomponált egy keringőt. Aztán néhány sort írt kiadójának, és szerzeményét, a levéllel együtt átadta a koldusnak, hogy vigye el a címzetthez, és amit azért kapni fog, az az övé lehet. A koldus néhány garas reményében engedelmeskedett. Meglepetése határtalan volt, amikor a kiadó három tízforintos aranyat nyújtott át neki. A Kolduskeringő tantiemjének boldog tulajdonosáról tudjuk, hogy végig ette Bécs valamennyi vendéglőjét és kifőzdéjét.
 

Koldus vagyok. A nyomorultak
seregében is csak egy pária,
de egyszer megállott előttem
álruhásan az Isten szent Fia.
Még idejében észrevettem,
hogy egyetlen zsebet se varrtak
a köntösére, ezek szerint
nagy alamizsnapénzt sem adhat.
És mégis zengtem elnyújtottan
a koldussírást nyekergően,
követelőzve, szemtelenül,
cifrázva, ahogy kitelt tőlem.
Ágrólszakadtabb ágrólszakadt
hiszem, hogy akkor nem volt nálam,
ahogy a Mester füleibe
teletorokból ordibáltam.
Végigmért, aztán bevitt engem
egy kis templomba, kocsma helyett
s átadott néhány szerzőjogi
szempontból tisztázatlan verset.
Ezekből élek én azóta.
Szavalom, írom, hordom őket,
mert Vers és Ige Krisztusomból
adatott nekem, mint előleg.
Én ácsingózom útszegélyen,
mint látványnak is elrettentő,
de minden következő percben
megszánhat engem is a Szerző.
Sosem tudom az időpontját
annak, amikor elém lebben,
feleszmélek egy Tőle kapott
ajándékverssel tenyeremben.
Kifőzdék kosztját ette végig
a koldus, akit megszánt Mozart
Én azt élem fel apródonként,
hogy Jézus Krisztus egyszer itt járt.

 

 

NYUGATI SZIGETHEGYSÉG

Nem tudom, kivel,
nem tudom, hova,
nem tudom, mikor,
csak azt az egyet holt-
 bizonyosan,
hogy itt, e földre
darabocska égre
oszlop gyanánt fel-
 egyenesedve,
vagy rögeire haránt
 fektetetten,
én vagyok a végső
 argumentum.
Egymásból és egymásért
 vagyunk,
 örökké szét-
 szakítatlanul.
Folyóid a hajszál-
 ereim,
karsztvizeid át meg által-
 mosnak
legutolsó zsigereimig.
Hegyeidben magamat
 szemlélem:
ölelésre karjaim ki-
 tárván.
Barlangjaid bennem
 öblösödnek,
én bököm fel Isten kék
 egére
lándzsáid, a végtelen
 fenyőket.
Összevástunk te meg én
 egymással,
mint zománcra cseppentett
 ecet,
fogsoromból már ki-
 vehetetlen.
Nevem sincs már,
rajtakapnak többször
vadházasként tiedet
 bitorlom.
Én vagyok az Érc és Sziget
 -Hegység,
csakhogy wolfram, króm, molibdén
 helyett
(keményfémek ráadásaként)
sziklák közé szorított
 telérben
kigyötrődték bennem e
 hegyek
mócvidéki magyar
 vídiának
ezt a konok, kemény
 emberséget.

Belényes, 1998. augusztus 19.

 

 

PETŐFI FÁJA

Koltóra, RMSZ-postával, Varga Károlynak és Ildikónak

A somfa kidőlt, - végérvényesen.
Nem áll tovább itt őrt, magas-lesen.
Nászutasokra nem lát rá a lombja,
tetőtől talpig gyönyörtől borzongva.
Törzsével, amely emléktől göcsörtös
már nem kötődik kőasztalhoz, földhöz,
és nem feddi meg rosszallón a Lápost,
mely medret mélyít, újabb Júliákhoz.

Kidőltél immár, végérvényesen.
Kővár bástyáin nem strázsálsz te sem.
Mint tornyok között ama pisai
kezdettél ősi rögre omlani,
mert felettünk, jaj, elmúlás zizeg
Koltóra rogynak a Telekiek.
Isten, akinek volna mit köbözni,
somfáikat is mind utánuk dönti.

Esett törzsét, mint Krisztus drága testét
az igazhívők, százba szeletelték,
kis talpacskává meggyalult, kerekded
deszkába somfaágat illesztettek,
mely áll, mint árboc karcsú hajótestbe
Asztalomon e megszentelt ereklye,
mint csodalámpa mesebeli dzsinnt
idézi folyvást Koltó-Katalint.

 

 

SIRATÓ

Ha volna szögesdrótod, Isten
áram alatt, mely ölni tud még,
e temetőből célegyenest
a magasfeszültségnek futnék.
Eibergenben, a Berkel mellett,
kutyatemető. Sétány. Hantok.
Isten ártatlan négylábúi
innen tovább már nem rohantok.
Ez talán már a Világvége,
s hogy itt járt földönfutó fajtám,
bizonyíték két sírkő, két név,
magyar keresztnév:
   László,
    Zoltán.
A gazdik régtől nem beszélték
(már törve sem) az anyanyelvet.
A biztos elhollandulástól
ilyenkor kutyánk neve ment meg.
Ők viselték is becsülettel,
temetőben és temetetlen,
hazatértemtől egyfolytában
szűköl, vonyít e két név bennem.

***

Ha volna szögesdrótod, Isten,
árammal, amely szénné éget,
most egyenesen nekimennék
az égigérő kerítésnek.

 

Kezdőlap