Az eltűnt jövő nyomában
A magatartás pódiuma
A hiába felsőfoka: minden hiába
Szélfújta színek, előhang helyett, sejtelmesen
Csak önkörömben
Prelűd
Minden versemben kicsit meghalok


    

AZ ELTŰNT JÖVŐ NYOMÁBAN

Most, hogy testemből s időmből kiléptem
- testetlenné cserélt egy furcsa álom -,
a köd cementje megköt körülöttem
és kényszerít fagyos szoborrá állnom, 
pedig élek! És lélegzem e földdel
mely vert és áldott át sok éveken,
súlyos telekben érlelte gyümölcsét,
s legszebb üzenetét küldte velem,
az óceánon túlról visszacsengőt,
hol bitangoltam képzelt más után...
amilyen dőre, makacs székely vagyok!
Bajszerző nagyvilágban egyedül és sután;
szorosra fonták fejemnél az éjjelt,
s csonkán virradtak rám a nappalok.
 

A MAGATARTÁS PÓDIUMA

Nincs szósziget, nincs mozdulatsziget.

A magatartás pódiumára álló ember
szótlanságában is,
mozdulatlanságában is
megnyilvánul.

Öreg bohóctréfa az élet.
Aki így éli - annak nem hiába.

Ám hiába a vád,
aki csak takaróznék önmagába.

Szétrobbant agy gondolatrepeszei.
Szótörmelék és énekcafatok.
Egy test hajózhatatlan tengere,
s a száj körül a dadogássziget.
Fájdalomkorall.

Hiába készülsz viharhoz
egy test hajózhatatlan tengerén
és hiába egy eszme robinsonoskodása
a megnyilvánulás dadogásszigetén.

Hiába az üzenetpalack,
az útjára bocsátott testamentum.
Hiába a belső temetés,
s a meghívóval összetrombitált gyászdalárda.
Itt már a trombitás angyal is kevés.
És hangtalan a lélek harsonája.

Hiába.
Hiába minden áramkapcsolás,
ha nem gyúl ki a lámpa.
 

A HIÁBA FELSŐFOKA: MINDEN HIÁBA

Hiába már a tüzes hajbozót.
A szemfelhők esőnyitogatása.
A szájalagút tátongó sötétje.
A megváltás is késő már.
Hiába.

És hiába a vád,
aki már takaróznék önmagába.

Lehangolódott húrok.
Hull a dal.
Béna csuklóra béklyót ver az ének.

Kalózfájdalmak jönnek. 

Kulcsrazárva hallgat az ember.
Kintről döngetik, és bentről döngetik.

Jaj. Takarózik
Kitalált magába.
És kongva járja nincsen-termeit.

Kiáltás feszül a levegőbe.
Valahol fönnakad.

Hiába egy kiáltás kifeszített zsinegén
az igazságkeresés drótkötéltánca.
A kiáltás végén a hurok!

Zárt ajtóim szere magamba tárom.
Partra kivetett hal a száj.
És kicsüng a horog.
 

SZÉLFÚJTA SZÍNEK, ELŐHANG HELYETT, SEJTELMESEN

Partra kivetett hal a száj.
És kicsüng a horog.

Kicsüng a szó.

Monológlabdák pattannak fehér falakról
vissza.

Hallgasd egyre erősödő,
párbeszéddé visszhangosodó
pattogásuk.

A szem
partra kivetett hal szeme.
Kicsüng belőle a tenger.

Kicsüng belőle a tenger,
a tengerfeletti és tengeralatti táj,
kicsüngnek szélfújta színek.

Színekre hullt festmény
oldódik képzelgéseim gyomrában.
Az emlék savai bontanak, emésztenek.

Szélfújta színek.
Egy soha össze nem rakható lány
sejtelmes kavargása bennem,
s hatalmam végességének szédületcsöppjei.

Alszik a fiú, vékonyan mint a jég.
Belső kavargása gyönyörű,
színekre hullt festmény
egy nemlétező lányról, akit szeret.
Alszom a fiút, vékonyan, mint a jég.
 

CSAK ÖNKÖRÖMBEN...

Csak önkörömben lehetek szabad! -
Azért szabtam egy kört magam köré:
tenyérnyi erdőt, talpnyi legelőt,
forrást, karéj eget fejem fölé.
Ujjamra húzzam, s mint fában a gyűrűk,
körük évente egyre-másra nőtt,
nem győztem bejárni azt az erdőt,
és lekaszálni azt a legelőt,
s akkorává terült fölém a kék ég
hogy félmarokra kaptam egyik végét:
a másik a végtelenbe lobogott;
bármerre mentem hát e földkeréken
számomra itt volt minden egy tenyéren -
...s megértettem: honos csak itt vagyok!
 

PRELŰD

ahogyan hull eső levél
még egy ezredévet megél
 ez ősz
elidőtlenült partja nincs
diók abroncsán holt bilincs

kivagyi nap leskel körött
sugármankóján száz törött
 lábbal
vénasszonynyár-hosszt sántikál
bú- s bájhajbókos karnevál

szálas szél betakarodót
fúj hombárba elrakodót
 télre
jövend a fagy haragja dúl
hópillék tánca megvadul

ősz s tél kézfogóján e nász
ünnepét üli úr s kanász
 velünk
míg a tájra rászakad a
fagyrózsák forró parazsa
 

MINDEN VERSEMBEN KICSIT MEGHALOK
(elégikus rondína)

(...) minden versemben kicsit meghalok
mint szeretkezés utáni űri csöndben
ellobbant csókok tájfun-évadán
árnyéktalan riantó kegyelemben
minden versemben kicsit meghalok (...)

(...) riherongy őszben gyászgyertyadalárda
halottaknapi kínkeservesek
krizantémkórus vijjongó jajára
válik meg korpuszától dűlt kereszt
riherongy-őszben gyász gyertyadalárda (...)

(...) alaktalan-testtelen áttűnések
szűrtfény fátylán ismétlődőn ki-be
felcicomáz az évszak ájulása
hullt szirmok ékes rendjeleibe
alaktalan-testtelen áttűnések (...)

(...) ősz íve pattan túlontúl feszítve
a szőlősben még zúg a karnevál
vásári maszkok rejtik szép orcánkat
míg merénylett világunk rendbeáll
ősz íve pattan túlontúl feszítve (...)

(...) minden versemben kicsit meghalok
ki vezényli ez ősz-agóniát
a hullás-múlás sorsszimfóniáját
ezt a megszelídített orgiát
minden versemben kicsit meghalok (...)