csángó költő
 

Parasztok 
Öreg ház 
Tisztás 
     

(Szecselevárosban tanárnő, hétfalusi csángó költőnő, a mai paraszti létforma fiatal megverselője. Első kötete 1993-ban jelent meg a brassói Fulgur kiadónál)

Parasztok

Naphosszat,  élethosszat
morzsolva a földet,
megmunkál bennünket,
megtermeljük a bűnbocsánatot
azoknak is, akik nem értik
a hagyma-szalonna-kenyér-életet.
A munka megnyugtat
és kiszolgáltat a múltnak.
Az átok úgy szép,
ahogyan kaptuk, 
és már tudjuk:
a nincstelenség öröklődik.
Homlokról bakancsra
gördül az ősi harmat - 
önmagunkat ítéltük
erre a vérben forró
átadandó poros kínra,
mely földet, testet
át- és átjár örök körforgásban.
Ne higgyétek,
nem sirattuk el soha
a megrendezett boldogságot;
nem cseréltünk világnézetet
a műveltebb többséggel,
s nem visszük magunkkal
a soha meg nem élt álmokat.
Pacsirta magas ég alatt
vérünk az örökkévalóságban,
menendő lábunk a barázda szélen,
sír szélén,
egyikünk másikunk beleszédül,
de meg nem szűnik a sorsunk.
 

Öreg ház

Ki-be leng
csend-háló
századot számláló
póktanya
ablaka-ajtaja
térdig az udvara
gerendán a számok
szúvas vájatok
rég lehullt a véső
cserépen az eső
cseppre csepp.
 

Tisztás

Jobb felén
mint anyajegy
a barna halom.
Csermely régi vágata
középen -
árok, mely őriz
könny-nyomot
a keserű martokon.
Észak szélében
szikla meredély,
mezítelen talppal lép
alatta az árny - lassú ború
mint gond, ha száll
kereken fehérlő
homlokról.
Fenyő foglalatban
névtelen ős arc
nézi arcomat - 
mint verejték
harmatja megüli
s még ott remeg egy darabig,
elkísér utamon.