Valamikor
Gatyáimnak nagy voltáról
Játékok I.
Játékok II.
Fények az éjszakában
Circumdederunt
Rab
|
(Sz. 1938, Nagysomkút - megh. 1976, Kolozsvár) erdélyi költő, író, műfordító. A jelenkori erdélyi líra kiemelkedő alakja. A Bolyai Egyetem magyar szakát végezte 1960-ban. Rendre volt az Igaz szó, a bukaresti Előre munkatársa, majd 1970-ben betegnyugdíjba került. Utolsó éveiben sűrűn betegeskedett, végül öngyilkos lett. A költői, nyelvi invenció utánozhatatlan mestere volt, formabontó törekvései jelentékeny eredményekkel jártak. Számos antologikus darabja van, verseivel valóságos Szilágyi-kultuszt teremtett az utókorban. Több irodalmi díjat kapott. Fontosabb kötetei: Szerelmek tánca, Garabonciás, A láz enciklopédiája, Búcsú a trópusoktól, Fagyöngy, Sajtóértekezlet, Felezőidő, Napraforgók, Öregek könyve, Tengerparti lakodalom, Kényszerleszállás. |
VALAMIKOR
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Valamikor az isteni
hajdankorban, az itteni
dombok karéján;
elrévedtem az átható
levegőben a látható
magasban cikcakk fecskén, héján,
felhőn és nyíl sason
s alant a nyárfasor
öblén a hallgatag
parton a halk patak
ölén az évek és
érzés, emlékezés
csúcsán az önfeledt
múlt és jövő felett,
a lélek éje és
elfáradt érverés,
felhők mögé sodort,
kóborló, röpke hold
és tünde délibáb
között - - és így tovább.
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
1. befejezés:
Hova tűnt el a hajdali dallam?
Tovaszállt egy hajnali dalban.
2. befejezés:
Elhallgatok. Ti játsszatok.
Én majd őrzöm a látszatot. (1972 )
GATYÁIMNAK NAGY VOLTÁRÓL
I. Előhang
Nem éneklek ölő csatákat,
kemény vitézek vére hulltát,
gyors ceruzámnak büszke témát
nem a harcokkal tele múlt ád,
nem dallok győzedelmi mámort,
mikor száz trombita riad -:
rekedt hangon és kis mosollyal
megzengem a gatyáimat.
Urak, hölgyek, cigánylegények,
lélegzetetek el ne álljon,
legyetek elnézőek, hogyha
átlépek száz illemszabályon,
púderes-füstös képetekre
üljön figyelmes áhítat - :
mert azértis, és csakazértis
megzengem a gatyáimat.
A gatyáimnak nagy voltáról
- mint mondám fönnébb - szól ez ének,
mert nem mindennapi gatyák ám
urak, hölgyek, cigánylegények!
És illő, hogy késő koroknak
mentse meg őket ez irat,
amelyben hallgató füleknek
megzengem a gatyáimat.
II. Keserves ének eme gatyákról
Nos, vegyem föl most e gatyákat
- Száruk puha bársonya föd be -,
ezekben úgy néz ki az ember,
amikor megy, mint hogyha jönne.
A kerületük meghaladja
hosszúságban a Lánchidat -
hát mondjátok: nem érdemes, hogy
megzengjem a gatyáimat?
És értékesek e gatyák,
nem mondhatnám, hogy másra vágynék:
a boldog kort őrzik, midőn
egy gatyában járt a család még,
s ez a gatya hordozott holtig
sok ősapát, apát, fiat -
s így történelmi keccsel bír, ha
megzengem a gatyáimat.
Most egyedül lakom gatyáim,
s más gatyákban lakik családom,
így hát, ha sétálni kívánok,
tágas, bő téreit bejárom,
bár félek, hogy egy zegzugában
megtámad egy királyi vad,
s nem engedi befejeznem, hogy
megzengjem a gatyáimat.
Ajánlás
Fönség, gatyák sorsát megíró,
áldó kezed rólam ne vedd el,
add, hogy a harcos kritikus-had
béküljön meg e versezettel,
s intézd el, hogy - ha majd e földről
a parancs máshová hívat -:
tegyék a koporsómba mellém
a megzengett gatyáimat.
JÁTÉKOK I
1
Európát játszottam. Kusza játék.
Északot, Délt, keletet, nyugatot.
Egyik félt. Másik röhögött. És
simogatott. És rúgott. Ugatott.
Melyik hogy. Simultam és féltem.
Vagy négykézláb lihe-loholtam.
Vagy tán Európa voltam én magam,
föltámadásra várva, holtan.
2.
Játsszunk életesdit -
játékomat esdd itt,
játékodat esdem,
nélküled elestem,
hogy sátán, se isten
föl már nem emelhet,
s mint az anyamellet
csecsemő (ki mellett
csak a szárazdajka):
kéri, el nem éri:
én is, mint affajta
kisded, gyámoltalan,
kérlek számolatlan
szókkal, kérdlek: látsz a mi
játékunkban (boldog
és elnyűtt koboldok)
játékon-is-túlit
(jaj, az idő múlik -
„a k a r s z - e j á t s z a n i ?")
3.
Írom, írom a papíron.
Tarka szarka farkatolla
jár, mint a motolla.
Arca pötty-pötty, csupa szeplő,
szájam csak kereplő.
Kócmadzag a fakilincsen
öröklötte kincsem.
Kéretlen költőnek írja
ceruzája és papírja.
Írom, írom, írom, írom
az írt a papíron.
4.
Hát játsszunk ismét Európát.
Úgyis csak játékra jó.
„Szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó."
Hogy mindig csak valami helyett.
Vakvilágba, vakon.
Még az utolsó ítéletet is
átalhatom.
JÁTÉKOK II
1.
Játsszuk, ami nincs, de lehetne.
Játsszuk, ami nincs, de szeretne
lenni. Esendő mimagunkat.
Társaink meg mikor unnak?
Játsszunk - nem gyermeki babra (=babrálás),
nem, nem megy a játék babra,
hogy megfőzve az ember megenné:
ó, építő, ne éhezz!
Az építés is véres.
Tanú rá Kőműves Kelemenné.
2.
Játsszuk, ami nincs, ami volt,
játsszuk, ami nincs, ami lesz.
Poklot s mennyet, hol a holt
közel érzi magát földijeihez.
Földet, hol a menny s a pokol.
Játsszuk meg a Nap meg a Hold
ragyogását - játsszuk, ahol
játszanunk adatott.
Légy élő, a jövőt sose félő,
akár az időt a halott.
3.
Játsszunk, az idő amíg enged.
Játsszunk jámborka türelmet.
Játsszunk dugvást belényugvást,
játsszuk, ha tudunk, ha tudunk, mást,
játsszunk e megunt
golyóbison éteri álmot,
örökös zeniten a megállott
Napot. Játsszunk, ha tudunk.
4.
San Franciscót vagy Oslót,
Párizst, Stockholmot, szertefoszlott
- vagy eljövendő? - álmokat.
A játék kábít, álmot ad.
S reményt is, „égiekkel játszót".
Olyat, hogy fejbúbunk se látszott
ki. Ó, omega s alfa.
És keresvén rokonait,
fölütheted Csokonait,
hol írva vagyon: vak és csalfa.
FÉNYEK AZ ÉJSZAKÁBAN
Sűrűsödik a sötétség,
sűrűsbödnek a fények,
odafönn, idelenn.
Elülnek szememen.
(Jámbor csibék alkonyatkor
a kotlós ég alatt.)
Elülnek, elpihennek, -
hogy ébren tartsanak
Vagyok fények szállása, nyugtalan.
Valami ősi borzalom
száll meg éjjelente
minden éj: teljes napfogyatkozás.
Csak a csillagok,
a pihenők, a nyugtalanítók
szentjánosbogárlanak,
odafönn, idelenn.
Elülnek szememen.
Sötétben jobban lát a képzelet.
Sötétben könnyebben képzelek
világosságot - mert muszáj.
A nappal: a képzelet kábítószere.
Nappal alszik a teremtő elme,
csak a dolgozó elme éber.
A nagy Idő játszik velem,
hol nyitott, hol hunyt szemével.
Kacsingat, mint egy utcasarki.
Kacsingat, mint a múlt s jelen.
Ez is, az is hív: jöszte, jöszte.
A nagy Idő játszik velem -
nappalaimat lekötözte,
nem szűnik a harc köztem s közte -
mintha volnék csak rosszabbik felem,
hogy kell magam képen törülnöm,
se múltba, se jövőbe züllnöm,
csak ádáz áhítattal ülnöm
lakkcipőd előtt, utcasarki jelen,
első intésedre készülnöm.
- Menjek veled?
- Jöszte velem.
Hová? Előre? Hátra? Körbe?
Elvegyelek? Hisz úgyis elhagysz.
Hogy a Jövő mit örökölne?
Tőlem? Ugyan mit. Oly hamar
lejár az örökösödési jog.
Csupán az számít, amit most adok.
Nem is hagyakozom hát.
- Piszkos strici!
- No, "haragszomrád"?
Hát haragudj. De hagyj békén.
Hagyj magamra a fényeimmel.
Kacsingass csak előre-hátra.
Gyávázz le mindenkit, megéri:
csak így lehetsz a bátrak bátra.
De ne bántsd a fényeimet!
Ez itt álmos, amaz imett,
amaz meg se-ilyen-se olyan.
(Szabálytalan.
A szabályok csak azért vannak,
hogy legyen mit áthágnunk.
Mert hágni kell.
Vagy föl, vagy csak egyre tovább.
Kihagy a szív, remeg a láb,
de nyugalom sehol.
Még akkor is, ha felköltözött -
fölfele van a pokol.)
Ó, fényeim az ében éjben.
Áldottak-átkozottak.
Pihenők, ébren
tartók. Hajnalban elcsitulunk.
Nappal kihagy a képzelet.
Nappal a képzelet kihagy.
Nappal hiába képzeled,
ki voltál, ki leszel, ki vagy.
Piszkos strici vagy bátrak bátra.
Undorodol előre-hátra.
Konokul int, int a jelen.
- Jöszte velem. Jöszte velem. -
Míg hív a sok-sok éji fény:
- Te vagy enyém. Te vagy enyém.
CIRCUMDEDERUNT
Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai,
hús-vér árnyak, közöttük csak pokolra szállani
lehet. Megszokható. Hisz évezrede megunt
következetességgel ott az igazi circumdederunt.
Vettenek körül engem rózsák, liliomok,
talajuk televény lélek, talajuk lelki homok,
terméketlen poézis és meddőség, buja.
És itt csukódik be a költészet kapuja.
Körülvettenek engem - körül hogy vettenek!
Hogy iszonyú pofájuk csupa egy rettenet,
hogy csupa borzalom, megkísértés, tömény
kárhozat - Isten, Isten! Erre ítéltettem én?
Körülvettenek engem a világ dolgai,
és nincs erő közülük kiszabadítani.
Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló.
Halál elől ne meneküljön, azki meghaló.
RAB
Egy gép rabja vagyok. Egy írógépé.
Rababb, mint kurtavasban a rab.
Taposnám, kalapáccsal zúznám péppé.
De nem szabad.
Ó, mennyi mindent megutáltam,
csak amiatt, mivel tilos.
Robbanásig feszült gőzmozdony - álltam:
nincs indulás: a szemafor piros.
Nincs kinek és nincs mit szemrehánynom.
Végső soron magam rabja vagyok.
S tán nincs is szemafor, mert vakvágányon
állok - már a remény is elfogyott,
az indulásé. Miért? Hova? Merre?
És meddig, meddig, uramistenem?
Mindegy már. Nincs a terünek se terhe,
és nem segítsz, nem segíthetsz, te nem.
Hát járom, mert járnom kell, míg lehet,
az utat, melyen hajdan elindultam,
s káromlom az összes isteneket
- ennyi az enyém - rabbá-szabadultan.
