Útravaló 

(1891-1959) 1918-ban tűnt fel, újságírói, irodalomszervezői, költői, színiigazgatói és nevelői munkája jelentős. Versei mellett figyelemreméltó Kölcsey életregénye, a Ferenc tekintetes úr. Itteni békeverse antologikus darab.

Útravaló

Sikoltsatok ki szavaim e könyv hüvelyéből,
mint ágyú csövéből kilökődik a bomba hörögve, sikoltva.
Mondjátok el: egy font hús szakad itt ki a mellkas alól, szorosan
a szív mellől, mondjátok el: az erek is szakadtak
s egy test, az enyém, halódva vérzik utána a földön, egy test, az övé,
egy test, a tiétek.

Mondjátok el a széjjelrepesztett, állott levegőtömegen túl,
mondjátok el az eleveneknek, hogy élt itt egy ember, ki szavakra tépte magát
s nem lett jobb általa semmi. Csak vérzik a melle s a körme
És dacosan mondjátok: ezt tudta s ezt tudva akarta!

Ó, távol vagytok már szavaim, egy világ feküdt közibénk,
legalább ezer sors, ezer élet, ezer akarat, ezer vágy,
távol vagytok, mint bukócsillagról lehasadt meteordarabok,
melyek tehetetlenül dobbannak alá s juhaklok mellett
süppednek a trágyarakásba.
És véres mellel és véres körmeimmel tovább keringek én
a szülőtök, és cseppenként hull, hull tovább vérem a fekete éjbe.

Itt az űrben borzongató hűs van s borzongató sötétség.
Itt az űrben jajtalan, zajtalan surranunk, bukócsillagok, pályánk paraboláján.
A pálya két ága sohase fut önnönmagába vissza, csak a levegőt öleli,
mint Krisztus tárt karjai a kereszten.
És mondjátok szavaim dacosan: ezt tudta, tudva akarta!

Fölívelt s aláhullott meteorszavaim, mi lesz sorsotok?
Sikoltó ágyúszilánkok, az lesz-e, mint a többi szilánknak?
Reszketve lapulnak orral a földnek a gyávák, míg tovazúgtok,
de tán virágvázát fúr-farag majd a nagyobb darabokból
egy-egy mesterkedő ügyes, szalonok asztalára.
Kiás a paraszt a juhakol mellől s vasanyagát eladja a gyárnak,
kapa lesz, kasza lesz a zuhanó meteorból,
jaj csak kardot belőle senkinek eszébe ne jutna csinálni!

Akárhova juttok, mondjátok dacosan: ő tudta ezt s tudván: akarta.

Csak itt az űrben borzongató hűs van s borzongató mély
a sötétség.
Jajtalan, zajtalan bukócsillagok surranunk pályánk paraboláján.
De a fény üzen a fénynek, nincs kialudt csillag, csak felleges néha az ég.
Csak egy test vérzik még halódva valahol a földön, egy test, a senkié,
ki szavakká tépte magát s nem lett jobb véle és általa semmi,
csak vérzik a melle s a körme.
Ezt tudtam. Ezt tudva akartam.

(Genius, 1924-25)