Nyugtalan madarak
Ellenem s velem
Oszladoznak a felhők
Minden halhatatlan
Téli tájon
Az expressz
Balerina
Mámor
 |
(Sz. 1906, Székelyudvarhely - megh. 1978, Bukarest) - romániai magyar költő,
író, műfordító. Jogi tanulmányokat végzett, ügyvéd és újságíró Brassóban.
1945 után Bukarestben telepedett meg, vezető szerepe volt a romániai magyar
irodalomban, egy ideig az írószövetség titkára. Állami Díjas. |
Nyugtalan madarak
Reggel nyugtalan madarak
nyüzsögnek ablakom alatt.
Ébredj! Ugorj fel! Nyisd ki! - peng
csőrük a hűvös üvegen.
Felhős az ég, havas a táj:
morzsát keress, magot dobálj!
Szívedet tárd, törd, szórd nekünk! -
kopogják egyre odakünt.
Ellenem s velem
A múltból mind megjönnek ők,
kik társaim voltak előbb,
kik éltek ellenem s velem,
kiknek neve történelem.
Ki gonoszul gáncsot vetett.
Ki talpra emelt engemet.
Ki gyűlölt, mocskolt és tiport.
Ki lemosta rólam a port.
Ki ifjan ágyából kivert.
Ki öregül is még ölelt.
Kit értem öntött el heve.
Ki lúdbőrzött, míg vert, bele!
Aki imádott, ki utált,
éltet kívánt rám, vagy halált.
Körülvesznek a kedvesek,
körül az ellenségesek.
Választanék is: mi a jobb?
Élni-lenni mi biztatott?
Idáig mitől értem én
túl éltem felén, túl delén?
Aminek földem és egem,
minek magam köszönhetem?
De minden szerte- s összefut.
Hol búzát látok, hol ocsút,
hol ez a jó, hol az a rossz,
hol simogat, hol ostoroz,
egyként gyógyít, egyként sebez
gyilkos ma az, óvóm ma ez...
Barátom, avagy ellenem,
mind rosszat és jót tett velem,
akár a sors, míg valakit
szétzúz és újjáalakít.
Oszladoznak a felhők
Oszladoznak a felhők. Gyűlnek.
Pillogtat a kerek vidék
fölött hol mélább, hol derültebb
szemével az estéli ég.
Már-már mindegy. Alig is látszik.
Emlékszel?... más volt még minap.
Halált lehelt a borulás itt,
s fehér feltámadást a nap.
Fagy volt a fagy. Hőség a hőség.
Öröm az öröm. Könny a könny.
Most lagymatag a füst-ködös lég.
Csupa egyformaság. Közöny.
Sugaras a nap s sugaratlan.
Édes a légkör s keserű.
A derű: néma ború gyakran.
S a ború még némább derű.
Minden halhatatlan
Életemben most látom legelőször
mint ég a száraz venyige a tág
váradi éjben, hold alatt, a fák
kis négyszögébe zárt kertben. Az őszről
máig esők, havak, csak térdig érő
sarak festették elém képeik.
Mintegy fáj, hogy ily későn lépek itt
a gyökeresen más világba - érő
gyümölcsök lankáira, a vastag
sorú szőlőkbe bölcsszavú, nyugodt
barátokkal! ... Még jó, hogy így tudok
örvendeni az új tapasztalatnak:
e gyors, hatalmas lángokkal ziháló
tűznek, melybe szalonnazsír csepeg! ...
az érlelődő teltség lengeteg
érzésének, mely ritka szemű háló
gyanánt fog össze bennünket s a halkan
lihegő tájat! ... Tisztán hallani
egy-egy kacajt, szót, moccanást, ami
azt sugdossa, hogy minden halhatatlan...
Téli tájon
Valaki megy a téli tájon.
Fölötte hó, alatta jég.
Hogy óvakodjék, hogy megálljon,
mindegyre rákiáltanék.
Folyók, mocsarak jege vékony.
Szakadékot takar a hó.
Bármerre tart, a föld csalékony,
örvény a víz és buktató.
Akármit szólok, rám se hallgat.
A füle süket. Szeme vak.
Nem hall vészjelt, csak diadalmat
Célt lát, nem öldöklő havat.
Átlép-e léket, ér-e partot:
ködös szemem nem látja még.
Ő megy. Mind bátrabb, mind kitartóbb.
Fölötte hó. Alatta jég.
Az expressz
Ismét hallom az expressz hideg huhogását.
Lent a fagyott
völgy mélyén tompán görög ez az érdes
hajnali jel.
Némult negyedek, fojtott felek, egész esteli órák
óta hallom, ahogy
szólogat és hív. Sürgeti-sürgeti mindazokat,
akiknek mennie kell.
Már kapom is batyumat, s vasútnál sietősen
jegyért állok be a sorba.
Már készülök is fellépni a lépcsőn tele kézzel
és súlyos barna csomaggal.
És már valamely idegen akarat s a sajátom is
mintha előre sodorna.
S ajkam tele néma szavakkal, s számban hamvába
hal a konok dal.
És mégis egyre maradnék e tágas, ez édes,
e gonddal-bajjal tele völgyben,
hol a télre egyre tavasz jő és hol a nyárra majd
bizonyára ősz jön.
De semmi se hervad. Mint a fenyő ragyog életem is
csupa zölden,
S tű-levele szuronyos seregével még az időt is
hátha legyőzöm.
Balerina
Ím, itt e nő
magastetejű zöld kalapban!
Előkelő!
És fiatal!
És ellenállhatatlan!
Az oldalára bal
felől nagy táska lóg.
A derekára jobb
oldalt lecsüng egy kurta bog -
avagy cilícium gyanánt
keskeny kötelet övezett? ...
Tűsarkai nyomán
likasodik a kövezet,
amely felett
gótikusan megnyúlt alakja
mégis aszkétaként lebeg,
s meg sem remeg
az utca-por alatta.
Oly könnyed s légies
- mintegy röppenne föl -,
mamája tartja egyfelől,
a férje másfelől.
Oly szűzi és oly égi ez
a nő, hogy aki ránéz,
csupán imádná, -
a bámész
imádata
soha
nem forrósulna vággyá.
Mámor
Mintha éjek mélyéről jönne, kopog
vas-sarkával a néma, kihalt
körút kövein. Torka-ajka konok
makacssággal próbál valami dalt.
Kezdi a végén, folytatja most az elején,
itt-ott felébe közepébe vág.
Eszelősen, dühösen-forma serény
nekiszökésre ösztönzi mindegyre magát.
Tán retteg, ha egy percre, csak egy percre megáll,
torkára szakad a hang, megakad.
Körülötte hallgat a pihenő városi táj,
a földszintes ég, a húsz-emelet falak.
Nem hallják milicisták, házak alvói közül egy se,
zsongva csak lámpák higanygőz-holdja figyel.
Ő kezdi, és kezdi, hogy soha el ne felejtse,
amiről azt hiszi, hogy mindig tudnia kell.
