Cigaretták elégiája
Lehet
Hó
Ballada Gaál Gáborról
Hiába
Mérleg
Szász János
 |
Sz. 1927-ben, Belgrádban. Temesvárott nevelkedett, majd Kolozsváron járt egyetemre, fiatalon megtelepedett Bukarestben. Volt az Utunk belső munkatársa, dolgozott a bukaresti országos magyar napilapnál, a romániai írószövetség titkára is egy időn át. Költőként és prózaíróként kezdte, egy időben a prózát részesítette előnyben, idősebb korára visszatért a ”korai szerelemhez” - a költészethez. Igen jelentős esszéírói, publicisztikai és műfordítói munkássága. A román irodalom számos remekművét magyarította. |
CIGARETTÁK ELÉGIÁJA
Mennyit cigarettáztunk
tegnap. Sétáltunk. Csikkek
szürke menete
kísérte lépteinket
és ajkunk égett már
a sok dohánytól.
Füstszagú volt ruhánk,
hajunk,
füstszagú volt a szánk...
Egy percre, csak egy percre
ott szédültünk
ember mivoltunk
nagy hullámain,
míg szánkban
lassan egymásba vegyült
a nikotin.
(Olcsó és lassan ölő méreg
volt a csókban,
de méreg - s mégis ír.
Látod, így bukkannak föl
bennünk az élet lényegei.
Mert minden dolgok
a földön
egymásnak árnyai-fényei.
Így voltunk,
vagyunk
és leszünk örökké
egymásnak írjai-mérgei.)
Ott volt a szánkban,
a dohánylevélben
a paraszt lehelete is,
ki nappal-éjjel
ápolta zöldpalánták sorait,
s a nap, amely
nevelte,
a csillag, amely
éjjelente
rászórta hűvös,
végtelen nyugalmát.
Föld volt a szánkban,
melyen barmok jártak
és traktor szántott,
sár volt a szánkban,
a föld s a felhő
ölelésének
nász-nyoma,
gépek fémíze
volt a szánkban,
a gépé, amely szárította,
vágta azt a dohányt,
s a kéz jó íze,
amely csomagolta,
az illaté,
amely szerette,
míg füstje
leszaladt tüdőnkbe
s íze kiült
a nyelvhegyünkre.
Most már egyek vagyunk, hiába,
elvegyültek mibennünk
barmok patáival
a múló csillagok;
tebenned is,
énbennem is
ugyanaz a
világ ragyog.
Repülők búgnak
vérem és agyam
felhői felett:
azt suttogják,
amit ő mondott
utoljára:
lehet.
Ezzel maradtam,
suhanó repülőkkel,
amelyek, ördög tudja, mért,
beszélni kezdenek;
egy távolodó ajk
suttogja szálló repülőkkel:
lehet,
lehet, hogy visszajövök.
Ennél nincs több.
Több, mint az igen,
ami felelőtlen,
több, mint a nem,
ami halál:
az anyag szülte
így az embert
a lehetőség
hajtű-kanyarjainál.
Lehet, lehet:
a végtelen ködszínű fonalára
fűződnek fel ekként
naprendszerek,
így lesz a
buta bimbóból
elmés-virágos ág,
így alakul lehetőség s valóság
ölelkező viadalában
maga a világ.
Mint a gubóban
a lepke,
minden benne van
ebben a lehetbe',
mint alvó bauxitban
a repülők szárnya...
...Szálljatok el
vele, semmiből
ébredt madarak,
kiket a lehetőség
idomaiból szerkesztett
az ember.
Lehet,
kettőnk közt elfele
fut a visszaút.
Lehet.
1
Miként a hazatérő gép,
úgy szállnak tenyeredre
motornélküli hópihék,
s míg csillag-szárnyukon
a téli fény kihuny,
koromba és pernyébe kavarodva
búvik a stroncium.
2
Ne riasszon a téli ég.
Milyen nagyok vagyunk alatta.
Vállas gondjaink árnyai
vetülnek végtelen havakra.
Erősek a szerelmesek:
szívünkben zene lesz a lárma,
velünk van az emberiség,
érik már a halál halála.
3
Hullhat a hó; halkan, puhán
kezedre hull, a földre hull...
De mi látjuk a hó alatt
- nem káprázatként, vigaszul -
a messze porzó utakat,
s a láthatáron lengő függönyök
sűrűn szövött gyapja mögött
a tavasz fűzöld álmait.
4
Elnézem én a kezedet,
a röptér kék ösvényeit,
hová leszállnak csillagok
s ahonnan - betonszalagok -
öt szétsugárzó út vezet
magasba szállani - -
Mindig szükség volt
azokra, akik a világot
megszerkesszék.
G.G. ott ült a kék könyvek
között, szálltak körülötte
a kéziratok.
Jelzőit kitűzte
a betűmezők
négy sarkában.
Szilárd pontokat
rakott ki, töprengő
gondolatjeleket - -
Egy ékezetlen
elektrokardiogrammal
búcsúzott,
mely központozás
nélkül fut
a végtelenbe.
Hiába harcoltam érte
mint oroszlán
A végén elhagyott
a rossz lány.
Mit is tehetnék bánatomban
magam-magam
Vessem miként József Attila
vonat elé magam?
Álmomban máris ott dohognak
a vad mozdonyok.
Reggelre úgyis széjjelroncsolt
halott vagyok.
Tanuljátok meg, hogy szeretni
immáron nem lehet.
Aki szeret, azt elpusztítják
a vonatkerekek.
De ti csak éljetek tovább és
legyetek boldogok.
Helyettem tündököljetek,
mint földi csillagok.
Elszívtam ezer cigarettát
s ittam egy deci konyakot
és lenyeltem 37 pasztillát,
de mégis életben vagyok.
Kimosták gyomromból a mérget
s hazaengedtek a buták,
mert nem tudták a doktorok, hogy
nincsen már mért élnem tovább.
Fejfámra soha fel nem írják,
hogy M.E. végülis megölt,
ne hirdesse, hogy éltem-haltam,
csak a porhanyó anyaföld.
Feküdjek lenn a bakacsinban
mint bomló test és csonthalom,
és a hullámból növő fűvel
is váltig róla álmodom.
Élt egy nem választott ősöm
a tizenhetedik, -nyolcadik
századokban. Ismerősön
összecsöngenek adataink.
Naplóíró volt. Dei deis-
ével doktorált. Ideák
kergették el Tübingenig.
Ott tanult a szász íródeák.
Felségsértésért fejét vették:
gúnyolódott az államon.
Rám is ez vár? De semmi vész még,
öreg fejem a vállamon.
