Tavaszvárás trianoni télben
Ha zárom a kört
Nem a csillagok
Hull a hó
Ítélet alatt
Hárman az őszben
 
  

TAVASZVÁRÁS TRIANONI TÉLBEN

koz mikus mérleg haj szálmutatója leng inog ben nem csil lapo dón é l e k hó alá tört szo rított létben az emberi értelem anya nyelvem szavaival szerte sugárzó fényé től elzár tan f é l e k súg jad hát már csak vad erőt mímelő iszo nyú játék e pusztító vi har a télnek mondd nap sugárnyi szóval lesz hosz szabb másodpercek kel nyúlik a hol nap ki álts rám a mel lemen ülő rém nincs nem való csupán szívem és agyam paralizá ló á l o m si kíts húsomba hasítón csontom ba hatolva velőt érjen a tetsz halált el űző l á r m a vállam fogd rázz föl ébressz a kétarcú létre lelkemmé gyújtva a fényt se feledjem soha kit miért szül táplál és nevel to rokszorí tó rém mé a s ö t é t az tán egy szót se ne moccanj szem bogaradban lássam emberszép lobogásom a szellem szósugarait ki oltó éjszakában sem feledtem el hogyan lehet és kell anyanyelvemen szeretni téged l é l e k lob banj föl égj olvaszd a havat vak éjeket rongyoló gondolat sudár lánggal lobogj világítsa be hazám má szigetelt házam az é n e k

HA ZÁROM A KÖRT

 Testednek azt add,
 mit az élő fának,
 s ízes-zamatos örömöt terem -

 A léleknek égő
 csipkebokor kell -
 s elédtoppan a hű szerelem.

 Szellemed szárnyas
 csikajának parázs!
 S otthonod a végesvégtelen -

 Ha zárom a kört:
 erőm az áram -
 S létem hősugarában
 a világ, ím, Egy újra velem.

NEM A CSILLAGOK

 A bágyadt őszi délután vagyok.
 A botló nap. Az is bennem sajog.
 Meg idelent a gömbölyű kavics,
 szikra-kemény kő - Konok magam is.

 Amint a nap a hegy mögé merül,
 anyám arca kél, fénye szétterül,
 messzebb látsz bennem. Nem a csillagok,
 a végtelen,  mi bennem felragyog.

HULL A HÓ

Hull a hó, szakad a
tetőkre, vállamra,
süppedő szívemre,
szótalan szavamra.

Honnan a mennynek e
régóta holtnak hitt
millió szárnyaló
hótiszta angyala?

Sebesen suhanó
szárnyakat hallani!
Őrölni nem győzik
a pokol malmai -

Ezer ha hóvá hull,
ezeregy megmarad
szívem és szavamat
emelő angyalnak.

ÍTÉLET ALATT

Mérlegre kerül mind
amit tettél szépet, jót, igazat:
meg az, mi nyomodban
szétszórva rút, rossz és hamis marad.

És nem a Nagy Idő
dönti el, de mér minden pillanat -
Hát tudnod nincs miért,
élned kell, hogy VAGY ítélet alatt.

HÁRMAN AZ ŐSZBEN

Itt ülök kor-  hadó deszkapadon.  Száraz gallyat tör,  ejt vállamra a platán.  Szemközt egy anyó. Vár valakit? -  Őt nézem és RÁD gondolok -  TISZTASÁGOD VAKÍT !  A hülő napba  révedek és  nem-élni tanulok -  - - - - - - - - -  -  - - - - - - - -  Vállamon keze: Él-e még, kedvesem?  S hogy megszólalok - Talán -,  döccen is tova. Bele-  szürkül a sétány  porába s bronz  füstté terül  a park  ava  r  á  n  .