Majd 
Mi zavart meg 
Kettévágott 
négy jegenye
a szavak 
holnap 
mi űz 
szeretnék végre
alig győzöm 
nem akarom
Zilah 
apám sírjánál 
odakint 

(45 éves, Szatmárnémetiben él)

MAJD

majd
ha 
milliomos
leszek
rongyokban
járok
de
addig 
is
muszáj
fölvennem
fehér
ingem
a nappalt
nagykabátom
az éjszakát
 

MI ZAVART MEG

velem még ilyesmi
nem történt meg
esteledik hajnalodik
soha nem tévesztettem össze
a szarvasbogarat a lótetűvel
az estét a reggellel
a születést a halállal
most az ötvenhez 
közeledve a lassú
végeláthatatlan sötétedésben
úgy megyek mint
a fölégetett szőlősében
nagyapám rothadó
remény-puttonnyal a hátán
már régen nem álmodom
s nem képzelődöm
mégis mi zavart meg
ennyire az ötvenhez közeledve
ezt a fényesre sikált
sötétedést hajnalnak néztem
 

KETTÉVÁGOTT

olyan vagyok már
mint a 
kettévágott
giliszta
egyik felem
még röhög
másik felem
már a földben

(1998)
 

NÉGY JEGENYE

négyéves koromig
nem gügyögtem semmit
már kezdtek beletörődni
hogy beszélni nem fogok
míg egyik esős délután
a kaszálást otthagyva
jött nagyapám ázottan
gumicsizmában szaladtam
elébe és kiáltottam tata te
ez a négy jegenye
örömében akkor ültette -
emlékeim kötődnek valamihez
mint ez a négy jegenye
akik meghaltak úgy
maradtak meg bennem
ahogy élek dolgoztak szerettek
nézem a fiamat ilyen
voltam én is valamikor
 

A SZAVAK

szárnyai közt
pihen a madár
vállamba süppedve
a szív --------
a csönd a szavaknak
olyan mint tücsköknek
a mező a nap fáradalmát
kipihenve tisztán
csengők
 

HOLNAP

egész
nap
öklömnyi
köveket
törtem
porrá
holnap
ember
nagyságú
kövekké 
gyúrom
 

MI ŰZ

neveltem
néhány vadat
fürjet rókát
sakált és vadgalambot
szopós korától,
ahogy jött a párzás
ideje űzte vére
vissza oda
hol száz veszély és
álmatlan éjszaka-
de engem mi űz
egyre messzebb az embertől
 

SZERETNÉK VÉGRE

csak a hajnalt nézem
meg a naplementét
napközben alszom lustán
unottan de mielőtt
elaltat az öregség
szeretnék végre úgy
ébredni meg mint a
cinege a pacsirta
a rigó a seregéjek
nem brummogva mint
a medve azzal törődni
meglesz e ma is
a bögre bürökméz
 

ALIG GYŐZÖM

mint jó gazda
elvégezve az őszi
mélyszántást
hordja rá az
érett trágyát
én is alig
győzöm széjjelszórni
hallgatásom földjére
a gőzölgő csöndet
 

NEM AKAROM

kezemben
ez a
fehéren
vakító
papírlap
borzongva lóbálom
mint botját a vak
az évszakok felé
az égtájak felé
nem akarom hogy csak
sáros csizmatalpuk
nyomát hagyják
maguk után a szavak
 

ZILAH

ráborul a városra
a Meszes zöld sörénye
a Kakukmár a Somosoldal
szőlőhegyére fölpattanok
mintha csak nyeregbe
vágtában járom
a várost körbe
egy fát nagyon nézek
vén ága közt fészekként
lapul az emlékezet
gyermekkorom vackor
körtefája ez álmaim
ide térnek pihenni
a csontkék égen anyám
korán kelő Nap
sürög egész nap
s én még mindig
nagyon szeretem
a napfölkeltéket
 

APÁM SÍRJÁNÁL

állok apám sírjánál
évenként egyszer
nem halottak
hanem születésnapján
többnyire sötétedés után
csendes az éjszaka
amilyen csak
végső harc után
amilyen csak temetés
után a kiürült ház
hallom suttogni
ahogyan csak
a virágokat lehet hallani
suttog át
hozzám a túlvilág
 

ODAKINT

mint a folyón
keresztülhúzott
fagyos drótkötél
múlt és jövő között
rángatózom
szaggatnám magamat szét -
beszakaszt szemem
pincéje
ajtót vágok
az éjszakába
kilépek és
nem a nappal
van odakint

nem érdekel

a világ lehetne
olyan mint
selyemhernyónak
az eperfalevél

előlük menekülök
történjen bármi
nyugovóra térek
a baglyokkal
a denevérekkel
nem érdekel
a nappal moslékában
irtózatos megélhetésért
vinnyogó ember

az út végén

hull levelenként
ahogy belülről
korhad a fa
úgy öregszem
mennyi szándék
elhatározás
a vénség szemétdombján
öregek akiket már
régtől figyelek
gyülekeznek az út végén
szótlanul
egymáshoz már
egy szavuk sincs
nem sírnak
könnyeznek csak
akár a lemetszett
szőlővenyigék