Tél

Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.

Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
se meleg kesztyűt nem kapott.

Lábunkon rongyos a cipő, fagyot ujjak ideje jő,
esős időre fagy idő.

Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
nekünk nem hord csak gondokat.

Csönd üli meg a kerteket, valaki... messze... nevetett.
Itten? Csak őrült lehetett.

1933

 

Húszévesek

Húszéves testünk olyan fáradt
a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
olyan messze estünk a fénytől.

Az anyáinknak melle nincsen,
se húgainknak tisztessége,
a tisztesség kellett kenyérre.

Se bal, se jobb, se Marx, se Isten,
itt börtön, ott halottat kell siratni,
bután középen kell maradni.

Térdünk fagyottan citerázik,
beteg testünk jeges szél fujja,
ősz is és tél is csak szapulja.

Nincs erőnk barikádra állni,
nincs erőnk igéket dörögni,
ma állásért kell könyörögni.

A jövőt ellopták előlünk
s a küszöbön állnak és várnak
nagyszállítói a halálnak...

1933

 

Sötétség előtt

Hallgatag árnyakban karikázik falakra a délutáni tűz,
a kopott összevissza faragott asztal felett a csönd üzen a lámpaüvegről,
kék edények vízzel a tűzön, búcsúznak a némuló órák,
a húgom valami kicsi dalt énekel a hazaszeretetről.

Olyan szomorúság oson a zárt ablakok sötétülő szemén a távoli égről,
a rosszul záródó ajtó minduntalan hidege újra meg újra ijesztget,
rongyok terülnek mosatlan padlón, recsegnek rozoga székek,
az ellenséges ég vastag patakban fagyó beteg ködöket eresztett.

Durva pokróc fogadja testem magára, szememen megakadt
az új sötét a méla órák élén, álldogálást, hűvös csodavárást
kerülgeti fojtó bánat s oktalan keserű bánat, hiába várni...
mert két hónapja nem vágattam hajat, fél éve hiába keresek állást.

1933

 

Nagyon kicsi vers

Délelőtt.
Fonák mosolygás, semmi meleg nap.
Kicsi világ. Köd volt. Temetik a fényt.
Nagykabáttalanság.

Pim, pám, citera jajgat,
valaki szőnyegeket ráz ki énekelve.
Valaki megbotlik, nagy kezén tüzifát cipelve
Hó még fehér, jég ragyog, messze gyár dudál.
Szánon visznek rönköt, orr fagy, ragad le szem.
Az országút nyomán pár ember keres falut.

Egy kanyarnál megáll valaki, találja, hova jut.

Mindegy, akár jobb, akár balra tér:
se jobbra nincs, se balra nincs kenyér.

1933

 

Március

A telő vizek partján már a lomb
új színt kapott a kergetőző széltől,
a hó alatt terméketlen zsibong
a föld és puha ölelésre kél föl.

Jár mezítláb a játszó zaj csapatja,
hangos az asszony szája, hogyha mos,
a patakban szennyesét lobogtatja,
s a sárga lébe cuppogón tapos.

Vidám az élet új arca ilyenkor,
házból kioson a kehes öreg,
a szeme olyan, mint a zavaros bor,
s nézése el a messze hegyre megy.

- A tüdővészt, azt ki gyógyítja meg,
csak az élettelen dolgok élete örök? -
kérdi, megfordul és a házba megy,
ágyába fekszik, piros vért köhög,
s a jövő őszt biztos nem éri meg.

1933

 

Asztmás vasárnap

A környéken harmonika,
koronként könnyel kornyikál,
autó fut el, port ráncigál.
Neved szívemen holtig áll.
Ez egy vasárnap délután,
s csak szaladgál másik után,
hang biceg el csak hang után,
egy kornyika csak kornyikál.
Neved szívemen holtig áll,
a szem, a talp, a hát vizül,
hangod fülemben holtig ül.

1933

 

Koratavaszi dal

A tavasz nálunk
azt jelenti,
hogy a szemre piszkos
láz megyen ki.
A régi télről nem
maradt szén,
mint a köpés,
oly kék a napfény.

1934

 

Este nálad

Ruhákat foldozol,
a gépet hajtja lábad,
hajlik le két
szemed, de vetik
már az ágyad.
Fehér puhába ér,
tollba búj tiszta tested,
átnézed, hallgatod a
színvak, hosszú estet,
kis kék szalag piheg,
s bár könnycsepped
lereszket.
Oltsd le tüzed
és oltsd tüzem le,
ne gondoljunk
a szerelemre.

1934.

 

Egyszerű

Mint az útszéli víz, maradok,
mint az útszáli víz, megyek,
nézz belém, megragyogok,
s eltorzulok veled.

Mint az útszéli víz,
füvetlen, dísztelen,
élek magányosan,
élek egyszerűen.

Ízem érezheted,
a színem láthatod,
magad itathatod,
a lábad moshatod.

Sima, ha simogatsz,
süket, ha megcsaholsz,
megérthetsz, ha akarsz,
elérsz, ha lehajolsz.

1935

 

Nóta

A hegyi utak sárosodnak,
jajonghatsz szíved szerint,
szegényember ősszel hal meg,
mindig ősszel rendszerint,
mindjárt temethetsz megint.

1936

 

Dal decemberben

Szép szeretőm, itt a kék december,
elrepül a zordon krivecekkel
jókedvem, a havasi virág,
rongy a levél, szégyelli az ág.

A felhőket rekedt hangok taszítják,
ilyentájban özvegyek a sziklák,
fázva zúgnak a jeges vizek,
sötét órán közelg a hideg.

Kis kályhádba piros szenet hordok,
(ki tavaszig elél, az lesz boldog)
ülj eléje, gyönge szeretőm,
tépődni a maradék időn.

1936

 

Mindmáig békétlenül

Hogy most már annyit nem élek, mint amennyit eddig,
a gyalázatos gyengeségnek rajtam enni lesz mit.
Megtudtam és belehalok, hogy itt mindenki meghal,
elszállt a lepke-ifjúság, a tél csihánya megmart.
Maholnap gyermektársaim viszem el-ki, maholnap
mindenféle sípokon már nélkülem sípolnak.
Oly szegény voltam, emberek, de nehéz így létezni,
minden széphez odakapni, kérdezni: ez mi, ez mi?
Ki mondja meg: hol a fiú? Hová vetette sorsa?
Vajon milyen vizekre fut, hogy szomjúságát oltsa?
Agyagos már a régi víz, és morzsa már a szikla,
elcsendesült, nem gyűrűzik tavon futó kaviccsa.
Kivágták a törzses fenyőt, fenyője, tűje sáros,
törött a rámpa, áll a gép, kereke, szíja álmos,
tető bomlik, törik a szeg, pattog a gyenge zsindely,
lengyel máglyázó, tót kocsis, mind más tájakra ment el,
fekete zsidó dolgozók a helyükön maradtak,
édes barátja mindahány a vad székely havaknak,
nevet szakálluk csaposan a szurony-kriveceknek,
munkára, kedvre társak ők a hetyke székelyeknek.
A gyermekkor kedves helye kihalt, elhagyott, puszta,
nem száll a moszt, nem vág a kés, nem csap a deszka vissza.
Két karom izma nem kötél, hát ember vagyok én is,
tudatlanság az ifjúság, az, minden napja végig.
Ki szenvedéssel odajut, hogy rájön egyre-másra,
tiltakozik, kiáltozik, biztos a pusztulása.
Kedvem szerint, mint az öreg, egész nap üldögélnék,
magam bajával, együgyűn, mindenen kívül élnék.
Szárnyas, lángoló tűzi sors, be hamar öregedtem!
Én mindenféle szenvedést megtudtam, számba vettem.
Napos tájékon valahol, kék ég alatt daloltam,
mondjátok: hol az ifjúság? Itt van szívemben, holtan.
Most már tudom, mért van a föld, mért van a föld, mivégett?
Az, aki él, csak arra van, hogy elföldeljen téged,
az, aki él, csak arra van, hogy elföldeljen engem,
meghal a zaj, de él a csend, hogy fektemben belengjen.
Én mindmáig békétlenül és átkozódva éltem,
most is tudom, nem végzem én székben, hanem szemétben,
de hogyha már a pusztulás nem hagy semmit belőlem,
e semmi vers, e semmi dal őrizzen az időben.

1938

 

Gyerekdal

Az én apám melle olyan,
olyan, mint a nagykazán,
olyan hatalmasat sípol,
olyat senki igazán!

Nyakig ér a posztócsizma,
talpig ér a nagykabát,
az én apám minden ősszel
mégis meghűti magát.

Az ablakunk kicsapódik,
a réti szél beveri,
szegény apám a meleget
hogy keresi s nem leli.

Szegény anyám melegítné,
melegítné, nem teszi.
Lánykorától hidegrázás
didergeti, rezgeti.

Keskeny melle hidegedik,
húsa apad, csontja szúr,
rajta mindenfajta fúlás
szaporodik s nő gazul.

Így aztán nem melegednek,
ketten fáznak reggelig,
reggel a jó szalmazsákon
csuromvíz nyomuk, helyük.

Ha fejszével, ha karóval
kergetheted a ködöt,
nálunkfelé aki férfi,
novemberben mind köhög.

Nálunk azt, aki nem köhög,
megölik a szegények.
Mi nem félünk. Apám szegény
és az anyám szegényebb.

1938

 

Édes éj

Lefeküdtek a munkások,
két lakatos, három ács,
úgy megy az elaluvásuk,
akár a parancsolás.
Ki fektette le a péket?
Száz kiflije odaégett,
szerusz, liszt, szerusz, kalács!

Kőműves a vaskanalat
fogta, tette, úgy van jól,
fogja a malter a falat,
ölelgeti nagyon jól,
kőműves az egy asszonyát,
tégla meg a maltert magát
szorongatja roppantul.

Elaludtak a munkások,
hetven suszter, hat szabó,
csendesülő szuszogásuk
most búvó, most lobogó,
egész tisztes dolgozóság,
hallatja a horkolását:
áha-iha-óha-ó!

Látná magát most a gyáros,
munkása megálmodja,
ő izzad, ő fabrikál most,
fognivalót megfogja,
keserű por keseríti,
vizes melegség hevíti
- E mán munka! - azt mondja...

1939

 

Példa hangszerfáról

Néha az erdőn a hatalmas döntők
szép, nemes fát keresnek hegedűknek,
s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,
és kilesik a legjajdulóbb döngőt.

Jaj, mondjam el, hogy engem megütöttek,
meg, meg nagyon, és hogy kínom kilessék,
szörnyeteg fülük szívemre helyezték,
de tudtam én, mit feleljek fülüknek:

Ne sírjon, akit ütnek, ne kiáltson,
vagy hogyha sír, botozója ne tudja,
a gazkedv derül a minél több gyászon.

Biztos kivágnak, lebukom forogva,
de aki megöl, nagyon is vigyázzon,
rádőlök én és úgy hal tiporodva.

1941

 

Versek zárjelben

Prológ

Gyötörjetek: szegénység,
gyermekévek,
sírás, ne hagyj el,
jöjj, első betegség.
(Anyám fején
borogatásos esték.)
Gyertek el: udvar,
sár, cipőtlen lábak,
egy lej irkára, első
nap a padban,
első verés, megalázás.
Alázat.
Gyötörjetek mind
mélyebben, vadabban!

Mely édes volt,
mint a tej
s mint a málé -
gyötörj szegény
mell,
az édesanyámé,
min annyit
sírtunk, annyit,
mind a négyen.
Gyötörj, apám
melle is, mely
oly régen
se nem fáj, se
nem zúg
hörögve reggel.
Jertek szegény
emlékek el
sereggel!

Gyár, hová jártam,
ágy, ahol aludtam
(ahol aludtam
férges, barna lyukban).
Gyár, hová jártam,
por, testek, fűrészek,
veszekedések, téli
ébredések.
Gyere te lány is,
gyere első szégyen,
gyere melegség
áldott jó kezében.

Ne hagyj el sírás,
gyötörj, halál a
házban!
Apám szeme
az utolsó pusztulásban.
gyere, tüdővész,
mely halálra etted,
gyere el föld is,
mely őt eltemetted.

Gyötörj, szegénység,
üsd, gyötörd fiad,
amíg ütöd, tudd meg,
meg nem tagad!
Emlékezz, test,
sose terülj meg
asztal,
kis asszonyom, ne
jöjj, ne jöjj
vigasszal!

Gyermekkorom,
ne hagyjon
el emléked!
Szegénység! Néked
mondjak verset!
Mindig néked!

1

Még fiúcska voltam én akkor,
egyszer felkeltünk reggel hatkor,
ládát tettünk fel két szekérre,
kevés vajat csöppnyi kenyérre,
és sírva fordult bús két szemünk fel:
Anyu szívem, miért megyünk el?

2.

Apám egy nap botot kapott,
mert fájt a lába,
sántított, mert megbotlott
a járdán valami fába.
Később lefeküdt, betegeskedett, fogyott.
Eltemettük a kerteken túl.
És azt kérdeztük:
- Ki fog minket verni ezentúl?

3

Az öreget úgy hívták, hogy Veres,
de az is lehet, hogy így: Szekeres.
Pálca volt a kezében s azzal ütött
ő jókat,
engem jobban ütött, mint a többieket,
mert nem szerette a zsidókat.

4.

Rossz volt az életem. Egyszer loptam
egy ötlejest.
Anyám megvert és akkor délre
nem akart adni levest.
Később mégis adott,
és fájt neki, hogy a pénzt visszaküldte.
Ő szomorú volt és beteg.
A szegénység őt sem kerülte.

5

Csak egy szobánk volt és a szomszéd
magához vett minket egy napra,
és azt mondta, ha jók leszünk, kimegy
falvakra s feltesz a bakra.
A mi lakásunkból nyögés hallatszott,
sírás és egy fájdalmas sikoltás végre.
Új testvérünk jött.
Aznap zsíroskenyér volt ebédre.

6

A módosabban templomba jártak.
Kopott gyöngyöt morzsolt egy néni.
Mi kikacagtuk. Özvegyasszony
jött be a házba krumplit kérni.

Az anyánk az ágyon sóhajtott.
Kinn jégcsapok néztek a szembe.
- Hozz fel, fiam, egy kis kosárral -
és én lementem a verembe.

Egy rongyot varrt munkaruhámra,
ült a Szegényke, s csendben varrt ott,
- rossz a szegénység - mondta jajjal,
és sóhajtott s megint sóhajtott.

(...)

8

A ház előtt sok közönyös
szakállas állt,
egy asszony, száz asszony,
ki tudja hány szájjal
szepegve kiabált.
A négy deszkát szeggel ütötték
s kővel
és vállon vitték el közös
erővel,
ronggyal s hamuval
mostak utána vért,
közös erővel vitték őt
azért,
hogy visszajönni nehogy
eszébe jusson,
tovább civódni kis kenyéren,
húson.

9

Egy nap levél jött a telepre
Dénestől, akit már alig ismertek,
akit évekkel ezelőtt elfogtak
és elcipeltek,
s aki sóbányák táján töltötte
napjait,
így írt:
- "Jó komámék, hogy vannak
kijetek, én bizony
alig
élek, kérem, ha tehetik, küldjenek
mellényt ide nekem,
ezt az itteni hideget ugyanis
csak nagyon nehezen
tűrhetem.
Pár hetem van itt még,
aztán szeretnék arrafelé
menni,
a feleségemnek se felejtsék
el megizenni,
hogy hűséges szívvel valék itt
vele szemben".
(Az asszony akkor már
mással volt szerelemben.)
Visszaírt a koma:
- "Dénes fijam,
mü es megvagyunk, igaz,
hogy kenyeret s megint
munkát csak nehezen kapunk,
azétt itt kűdünk keves húst,
meg a kért ruhadarabot,
használd el egészséggel, ha
használhatod...
No, még csak arról értesítelek,
Dénes, téged,
hogyhát mással állt össze
a feleséged.
Máskülönben jó tanálkozást
kévánunk
Én és Teré..."

Sose jött többé Dénes
a telep felé.
Kiszabadult, munkát
keresett, nem kapott,
lopott, aztán megölt egy
lócsiszárt, vásárra baktatót...
Azóta valami fekete
hegyekben örökké
vágja a sót.

10

Az öreg Ötrá meghalt
egyik éjjel,
elfutott családja és
otthagyta, ott,
Ötrát, ki holt volt,
s aki hallgatott.
Hallgatott s feküdt
holtágyán, pedig
otthagyták.
Örült, hogy fekhetik.
Örült, hogy csendben
végre fekhetik,
hogy nem használják
és nem kergetik.

11.

Egy este a szomszéd játszott
dalt a citerán,
az este egy sem gyújtott fényt
a házban,
egy sem ám.
Az ének zsongott,
mint hegyi hűvös tó,
a szobákban meghalt
a sok dühös szó.
Férjére bújt a nő,
anyjára gyermek,
és gondolkoztak, sírtak,
énekeltek.
A sírás nyomán veszett dalt
verte az ég szét:
Kenyér! kacagás!
boldogság! egészség!

1934

 

Búcsú

1

Lecsendesül a lobogó vihar,
halál, halál mered az útnak alján,
boruljak Rád e hajnalok utolján,
csókolj meg: csókom és dalom kihal.
Ölellek-e még, forgatok-e könyvet?
Ugrik-e még kisgyerek a nyakamba?
Friss mosolyod, vad kacagásom romba',
már pusztulóban s meghalnunk is könnyebb.
Fordítsd a szíved ezután magadra,
az özvegyek hogyha zokognak: gyengék,
a mord jövendő hogyha elragadna
kis kebledről: lesz, megél az emlék:
az élet nem, de Te két kézzel adtál:
öledben ültem, párádból itattál.

2

Sírjon, aki boldog volt,
add ide a vállad,
elakad a szívem is,
ha könnyem kifárad.
Temiattad sírok én,
Veled lettem boldog,
messze élnem oly nehéz,
jaj, ha távol bolygok.

3

Ne engedd, hogy a szemem
elfelejtsen Téged,
vegye körül lelkemet
halk bizalmas fényed.
Jön a halál, jön a tél,
élünk-e, ki tudja,
süss fel, egem, csillagom
a nagy hosszú útra.

Szászrégen, 1942. június 29.