Ütemre
Mint a tulipánok
Ne bántsatok
Nélkülem
Bíztató
Volt-idő fog össze
Hull a hó
A magány
Élni kell

ÜTEMRE

Ütemre kiverni a szív dobogását
olyan gyönyörű ez a nyár.
A fényben fudri bogárkák szaladgálnak
csodaszép, lompos fák alá.

Ütemre kiverni a szív csattogását,
amikor szerelemre vár
Ólomsúlyú izmos testek találkoznak,
körülöttük ujjong a nyár.

Ütemre kiverni a szív kattogását,
ha csillapodik már a vágy
Pihekönnyű testtel újra készülődni
becéző tenyerek alá.

MINT A TULIPÁNOK

Szokatlan utakon járok,
mint a semmitmondó tulipánok,
illattalan lopom magam
a lelketekbe is minden szavam
 az emberi meleg vágya,
amiért kínlódom, arra várva,
hogy egyszer szeretni fogtok
úgy ahogy vagyok s nem álmodoztok
soha semmi-semmi másról
csak egy illattalan tulipánról.

Minden új nyarat úgy várok,
mint reszkető kézben tulipánok 
egy ház előtt, vagy fák között,
hol a szerelem üdén megkötött
az érkező kedves léptét.
De az én szerelmemre nincs mérték.
Várok. Nézem a köveket,
várom hogy majd önként eljöjjetek.
Mostantól már nem is fájok,
olyan vagyok, mint a tulipánok.

NE BÁNTSATOK

Ne bántsatok. Pazarlom magam
hatra-vakra: álomra, vágyra ha van.
Pazarlom magam csupa bizonytalan
dologra, csupa határtalan
szerelmekre, én haszontalan.

Ne bántsatok. Csinos testem ép,
csak azt adom, mi tartja őt (tiszta, szép
fák, madarak laknak benne és az ég
és emberek, meleg és a kék):
én lelkem. Hát tényleg nem elég?

Ne bántsatok. Mindent eladtak
az emberek: hitet, reményt s maradtak
gépek közt. Néha pedig mást is kaptak,
fertőtlen mosolyt és szavakat.
Buták! Hisz ezek is tartanak!

NÉLKÜLEM

A vérbarna töltések nyomában
lődörögnék. Kedvenc vágányokon
rónám megronthatatlan útjaim.
Velem tartanának a korábban
elveszettnek hitt, tiszta nyomokon
kitartó, erős és szép álmaim.

Nélkülem pipálnak a mord hegyek,
lentről nem láthatom a csúcsokat.
Azt kívánom, hogy mindenek között
az egyedüli friss eső legyek,
mi nyíltan simogatva hullogat
és nem sajnálja, hogy kivetkőzött.

Nélkülem kattognak a vonatok,
cipelik szép-ártatlan álmaim,
viszik, hordják fájdalmam, örömöm;
velük szöknek a holnapok
a fülkék matt-kopott kárpitjain.
Meghitt szaguk még itt a bőrömön.

BÍZTATÓ

Lassan minden elenyészik,
ha jön a lámpafényes szürkület.
A Nap dombok alá vérzik,
az ég, mint egy megduzzadt ízület
felnő a hitetlenségig
és terjenget posványos illatot.
De a messzeségből mégis,
mégis földig lógnak a csillagok.

VOLT-IDŐ FOG ÖSSZE

Nem leszek soha úr, bezárultak a körök,
ácsorognak bennem mindenek.
Ki magába rejtett, csak abban ha feltörök,
elátkoztak kajla istenek.

Nem félthet más, csak aki hatalmasan szeret,
sokszor a szem tükrén a rejtély
Olyan naiv, szép és esetlen vagyok veled,
legszebb énem otthona lettél.

Ténfergek hát benned, de nagyon messze a kéz,
volt-idő fog össze szorosan.
Egyszer majd feltörök és az mindent felídéz
s tovább játszunk. Játszunk komolyan.

HULL A HÓ

Éj ballag nesztelen,
árny ül a fellegen,
nincs semmi fogható,
csoszogva hull a hó.

Itt vagyok meztelen,
jégcsapok fejemen,
dermedtre fagylal, ó,
csoszogva hull a hó.

Vacog az értelem,
dér lett a szerelem,
mállik az ég, a Hold,
csoszogva hull a hó.

Hát ez lett a világ,
megvakul aki lát,
talán csak ez a jó.
Csoszogva hull a hó.

A MAGÁNY

A magányt hordom magamban
és ha majd egyszer végleg felnövök,
nem számít másnak mit adtam,
magukba zárnak az undok ködök.

Nem lesz már bánat, fájdalom,
egyedül az ember nagyon önző
ha szólnak hozzám, nem hallom
s nem téphetnek szíjat a bőrömből.

Nem lesz kedves versem és dalom,
számító leszek és haszonleső,
ha szeretnek, azt sem vállalom,
hadd gyötrődjön a bután szenvedő.

Csak sorvadjon, ki hinni mer
szép lélekben, jóban, szerelemben,
a fájdalom őt viszi el
illúzióival egyetemben.

A magány van, nem alkuszom.
Okos lettem és szeretem magam.
A csendet hallgatom s tudom
ordíthatnék. De nincs hitvány szavam.

ÉLNI KELL

Szitakötők játszanak
a hűledező fák alatt.
Úgy szeretem magamat
nem is tart meg más akarat.

Élni kell és élni jó,
minden megvásárolható.
Ne légy büszke és szabad,
a világ majd úgy befogad.

Józan ésszel bántanak,
a föld alá lerántanak,
minden álmot elvetünk,
a végén mégis elveszünk.

A fájdalom lesen ül,
előbb-utóbb ránkmerevül,
hordozzuk, mint érveket
a légből kapott éveket.

Élni kell és élni jó,
a sok szép lélek eladó.
Ne hullassunk könnyeket,
az élőholtak könnyedek.