Pornak születtem,
hogy elrepítsenek a nagy szelek,
fénynek születtem,
hogy felszívhassanak minden szemek,
hegynek születtem,
hogy a völgyek királya legyek,
mélynek születtem,
hogy belém zúgjanak a tengerek...

Pornak születtem,
hogy minden lábnak alatta legyek,
fénynek születtem,
hogy elborítsanak a fellegek,
hegynek születtem,
hogy bősz villámok üldözzenek,
mélynek születtem,
hogy a partok büszkén lenézzenek...

A hegyek magukhoz emeltek
s eltöltötték békével lelkemet.
Ezt kerestem...
El, el a zajból, ahol kegyetlen
ökölcsapással sújtanak le mindent,
mi szépség, jóság, szeretet.
A hegyek magukhoz emeltek
s én elfeledtem önmagam.
Konok fejem felett az éjszakák s a reggelek
ködkoszorúkat bontanak.
Nappal pedig - reggeltől késő estig -
eleven tűzparázzsal
hófehérré perzsel a nap.
A hegyek magukhoz emeltek,
leckére fogott a havas hegyorom.
Lassan, epedve várom,
hogy magam is heggyé változom.

Antenna vagyok...
Érzékeny szívemet a magasba nyújtom,
a mindenségben szavakat kutatok,
s tovább adok...

Vedd fel, Kedves, a kagylót,
figyeld, hogy mit beszélek...
Figyeld hahotám, zokogásom,
messzünnen búgó szívzenémet...

Ne haragudj Kedves, ha a hang
oly zavaros - hogy néha úgy recseg...
Jaj, annyi vihar van mellettem, felettem...
Az recsegteti meg...

Ne haragudj, ha szemedbe
mosoly helyett a szavam könnyet facsar...
Ó, annyi a világon
a sóhaj, a nyögés, a jaj...

Figyeld a sok-sok szürke szót
szent figyelemmel...
A szó mögött egy nagy világ áll:
- Te, én: az Ember...

Este... csend...
Csak messze lent
az utca kövén fütyöl valaki...

Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...

Érzem,
felforr a vérem
s magányos, csendes, szent elmélkedésem
emlékeim fehér virágaival
fáradtra kínzóm,
véresre vérzem...

Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...

Emlékszem, régen, tíz évvel ezelőtt...
szép májusi estén elment valaki
az ablakunk előtt.
Ügyes, bátor kamasz lehetett
s füttyengetett, füttyengetett...

A lányok, szép nővéreim
szemében tüzek lobbadoztak,
egymás között titokzatosan,
piruló arccal sugdolóztak...

Én apát, anyát, nagy testvéremet
ijedten kérdeztem; ki lehet?...
Vajjon ki is füttyengetett?...

Tolvaj talán - a közeli vadonból?...
Koldus talán?... (féltem a koldusoktól...)
Zsidó talán, ki szomjúhozik a gyerekvérre?...
(A szomszéd Berci mesélte...
Beillene rémregénybe...)

És most ott künn az utca kövén
ismét füttyenget valaki...
Az esti csendben ide fent is,
a cellámban is jól lehet hallani...

Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...

Remegve kérdem: ki lehet? ...
- Talán a becsapott világ...?
A régi vidám esti utca...?
Tizenötéves kamaszságom
az utca kövéről küld üzenetet...?
- Gúnyos, vagy szemrehányó,
vagy csábüzenetet?...

Jaj, ki lehet, ki lehet?!...

A világ, amit összejártam,
ó nagyon keskeny, nagyon kurta...
A mosoly, amit összeszedtem,
nem is elég egy életútra...

A Nyárád mellett sír a nóta,
a sok vadvirág hervad egyre...
A fehér kunyhók meghajolnak...
(A nap rátűz egy sírkeresztre.)

A Nyikó partján kacagás van,
de nem mond mesét szőke habja...
Valami titkos, gyilkos féreg
a piros almát marja, marja...

A Hargitán az ősi szellő
a régi nótát elfeledte.
Csak messze benn sírnak, zokognak
az ősz fenyők kétségbeesve...

A vidék, amit összejártam,
ó nagyon keskeny, nagyon kurta.
De, jaj, a könny, mit láttam, sírtam,
egy világnak is elég volna...

Mióta a durva, goromba Ősz
egy játékomat összetörte,
azóta haragszom reá,
azóta egyre futok előle...

Azóta mindig sírtam, hogyha elment
a Nyár, e drága, szép rokon.
Azóta mindig beteg lett a lelkem,
ha őszi fény csillant a lombokon.

Azóta mindig rémület fogott el,
ha rágondoltam, hogy egy őszi este,
talán egy őszi este jön az óra,
hogy örök álom száll a szememre...

- S ma délután, az erdőszélen,
halk vidámsággal két szemében,
fehéren csillogó hajával,
- egy zokogó dalt énekeltem -
a fák közül elém toppant az Ősz...

Rámmosolygott - s én átöleltem.

Háromnegyed négy. Délután.
Az imacsengő felcsilingel...
- A megkezdett szó leíratlan,
a megkezdett sor olvasatlan:
- Isten felé irányzott szívvel
jelenjetek meg az Ur előtt!...

Az imacsengő felcsilingel:
sok szürke barát sorba áll,
megy, hová lelke vágyva vágyik,
ahol a lélek sose fázik,
az Ur elé, ki tárt karokkal
mindenkit szent keblére vár,
- és adorál.

Ó egy a vágyam, egy a vágyam:
a jó Istentől azt kívánom,
hogy végpercem e perc legyen:
háromnegyed négy, délután ...
Az imacsengő végigujjong
minden békés, szerény szobán ...
Hozzám is eljön csendesen,
szelíden, békességesen:
elmosolygok hívó szaván ...
S míg testvéreim összegyűlnek
a folyosón a csengőszóra:
felkelek s Atyámhoz megyek
boldogan, adorációra.

Az életemben,
ebben a mélységgé finomult csendben
Valakinek fehér palástja lebben.
Valaki lassan-lassan
hajnalt fakaszt az éjszakából;
Valaki lassan-lassan
minden barnát tisztára varázsol...
Valaki lassan-lassan
fekete gondom hófehérre festi,
Valaki lassan-lassan
bánathollóimat elereszti...
Valaki lassan-lassan
egem felhőit elúsztatja,
Valaki lassan-lassan
jelt von fel az égboltozatra...
Valaki lassan-lassan
mosolyt lop a két szemembe.
- Valaki lassan-lassan
"körüljár - jót cselekedve."

(Forrás: Üzenem... Kolozsvár, 1928. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)