OLOSZ LAJOS

Korzikaiak
Ite Missa
Szűzdacú havas
Kibontott rügy
Barlanghomály
Drümoxa
Köszönet az ágyai erdőnek
Pán a Körös-parton
Fahordás ünnepe
Téli körkép a Halmágyi hágóról nézve
Kórházi álom
Testvéri szó
Araság
Milói Vénusz
Virágének
Salome-sors
Szerelem
Hideg szél  
   

Korzikaiak

Itt jönnek.
Kemények, bátrak, marconák.
Nemesen komorak.
Csak előre menők,
dárdahegyen át is rohanók.
Csak holtan pihenők,
csak sírba lefekvők.
Bolondul felséges hadsereg.
Merre mentek, Napóleonjaim?
Mit ígért nektek kardotok?
Sírhantot Ilona szigetén?

1913


Ite Missa

Be nem szegett, fehér mező.
Felette fekete éjszaka.
Csend énekli az Ite Missát.
Nem hallgatja csak a Csend maga.
Krisztus sírjába visszasurrant.
Most nem őrizték katonák,
és leomlott Antikrisztus is.
Kék jégbe fagytak vad viták.
Nem dőlt el, ki volt igazi,
nem dőlt el, mit volt érdemes.
Mint lecsukott fehér pilla,
nyílik fel a hold az örök égre,
és újabb tízezer esztendőre
naivokat keres.

1922


Szűzdacú havas

Lábnyomtalan, szűzdacú havas,
hol megdöbben a csend a röpke neszre,
hol sötétlila árnyékszőnyegek
vannak terítve a szakadék-ereszre,
hol fekete fenyők,
mint némán imádkozó,
magukkal leszámolt
szerzetesek állnak,
és a szél szürke zuzmólobogókkal
int vissza a tovatűnő nyárnak.
Örök bükkösök selyemavarja
(mint arany tükör)
hol hegyeket terít,
bérc, melyről ha lemereng a lélek,
el nem hervadó, tiszta kéjt merít,
patakok, mik túlharsognak mindent,
de meghallgatják a titkos vallomást,
égbolt, az egyetlen szeplőtlen fátyol,
felhővitorlák, halk neszek,
varázsoljatok magatok közé!
...Talán otthonabb leszek.

1922


Kibontott rügy

A távoli hegyek azúrkékek.
A tócsák lilák és hamvasok.
Hattyúprémüket vetkőzni kezdik
mogorva, néma havasok.
A Körös-part alján illat kúszik,
májusok éretlen, kora földszaga.
Leánymellű, feszes rügyeket
ragyogtat az alkonyatban
az aranygallyú bükk
és a keserű nedvű orgona.
Titkot keresőn egy rügyet kibontok.
Bronzveretű ágyban, sötét leplek közt
zöldselymű és aranyhajú élet.
Millió és millió.
Alszik
és felette összeborul a sötétbarna,
bronzpáncélos ágy,
és a megölhetetlen,
istenerejű élet éber szívével várja
kóborló tavaszok hűségesen megtérő szavát.
Eldajkálom kezem fején
az élet parányi ágyát,
libegtetem a januárban alvó rügylány
aranyhajának csillogó selyemszálát.
Kiterítem a zöld levélke
leheletkönnyű fátylát,
és eltakarom téli lelkem
ijesztő éjszakáját.

1927


Barlanghomály

Maholnap már semmit sem mondok.
A barlang homálya egyre mélyebb.
Reákönyöklök kőpadomra,
nem lázadok és nem remélek.
Jaj, amikor még tavaszi álom
kicsalt a völgybe és egyre űzött,
milyen gyönyörű, furcsa hajsza volt:
a szívembe vérvörös virágot tűzött.
Barlangomba akkor, ha megtértem,
parazsat szítottam karcsú lángra,
és vidáman ámultam, trachitszobámat
virágokkal hogy bedobálta.
Éjszaka a szájához ültem:
besziporkázott minden csillag,
a réteken nyújtózott a május,
és nem hagyott aludni a tavaszillat.
Most már sötétkék itt benn a mennyezet
és lassankint a falak egész feketék,
és hasztalan vonszolnám magam a szabadba,
mert benn a szívemben fekete az ég.

1928


Drümoxa
(Kirándulóhely Boksánbánya mellett)

Furcsa nevével gyermekkoromból drága hely,
árnyékos, sötét völgytorok
a Berzava mellett,
túl a selymes, nagy mezőn,
hol összeborulnak a bükksorok.
Avar és humusz egybemállott
mangántól, vastól lila fényben
és a levelek közt forrás szivárgott
halk szavú perpetuum mobilében.
Sötétkék, olajos nünükék keltek át rajta,
- gyermekszememnek izgató mese -,
itt lettem először az árnyék, csend és béke
tudatlanul boldog szerelmese.
A nagybátyám is ott hevert a mohán,
örvénylett, búgott a gerlék kardala,
ő a vasarcú életen merengett,
engem hívott a nagy hegy virágos oldala.
Anemone, kosbor, rigópohár,
procerus gigas: boldog nagy csodák.
Alkonyatig el-elkalandoztam:
őserdőbe szabadult kisdiák.
Este együtt mentünk a Berzava-parton.
A szentjánosbogarak szikrái szálltak.
A szívemből ezek a mesék és csodák,
Istenem, de messze szálltak.

1929


Köszönet az ágyai erdőnek

TŐZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS
határán kanyargott a lusta, szőke Tőz.
Mindkét partján kék erdő sötétlett.
Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.
Kertünk lenyúlott az erdő közelébe.
Csalogatott csodáival titokzatos mélye.
Ahogy cseperedem, beljebb-beljebb merészkedtem.
Minden nappal jobban szerelmese lettem.
Nefelejccsel szegett Tőz-parton hevertem.
Hal után villanó jégmadarat lestem.
Láttam a borzot megtérni várába,
réti sast felszállni a legmagasabb fára,
alkonyatkor őzeket jönni itatóra, cammogó emséket fürdeni a tóra,
erdőnyiladékon fenséges aganccsal
szarvasbikát állni égnek szegett nyakkal,
szálerdőn sompolygó vörössárga rókát,
fészkére leszálló szénfekete gólyát.
Hallottam kurrogni erdei vadlibát,
csalogányok éjféli Mozart-áriáját,
az égbe fúródó pacsirta trilláját,
illatozó rétek kabócazenéjét,
rezgő fűszálaknak selyemzizzenését.
Szaggattam szamócát, szedegettem szedret,
csokorba virágot, világszépet, ezret.
Megittasodtam akácok, hársak illatától,
gyöngyvirág, ibolya menta italától,
napsugár fényétől, alkony bíborától,
bodor bárányfelhők opálos fátylától.
Ezt a sok-sok kincset mind az erdő adta
és az a szomjas, álmodozó
gyermekifjú kapta,
akit elkísértek alkonyatszálltáig,
esthajnali csillag égregyúlásáig,
harangkondulásig.


Pán a Körös-parton

Az óriási ezüstnyárfák
tavaszruhája halványrezeda.
Aranyzöld ruhás a mocsári tölgy.
Ezer szilvafa fehér nyoszolyólány
és a magnólia ismeretlen és gyönyörű hölgy.
A kék eget füstszerű felhők befutották:
halvány üvegen át kvarcol a nap.
Mozdulatlan a feketefenyő:
magával leszámolt klastromi pap.
Zöld harkály nevet, ez örökké derűs hang:
kristályfuvola a tájon átsuhan.
A selymes rét fehér virágira
sötétkék árnyékok hálója zuhan.
A tölgyek törzse mellé Pán lopakodik.
A Körös ezüst vizén sellőhad csobog.
Jertek, felejtsünk el néhány ezer évet
és e tavaszi reggelen legyünk
pogány álmoktól mámoros boldogok.

1930


Fahordás ünnepe

Sötétben sorakoztunk a lágerudvaron
s nekivágott a hegynek a rabbatalion.
A kisváros még aludta kusza álmait
s beleszőtte bús dalunk foszlányait.
Feketén csillanó patak vezetett.
Próbáltuk a szabad lélegzetet.
Mikor virradt, már fenn jártunk magasan,
hol négy megye találkozója van:
Arad, Bihar, Torda és Hunyad
erdőin vált itt a kósza vad.
A Gaina csúcsa úgy néz itt alá,
mintha évezredek titkait kotlaná
A nyíresek nyűtték még arany lombjukat
azzal csattogtatva az ájult sugarat.
Vöröslött a páfrány, mintha a tövén
vérzett volna el egy sebzett bölény.
Tízre elértük, ahol a munka várt:
a völgyből a csúcsra hordani fel a fát.
Csatárláncba oszlott fel a csapat
és kéztől kézre adtuk a bükkhasábokat
és a szurdok letarolt erdeje
szaporán kígyózott kezünkön felfele
és mire reánk hajolt a délután,
magas fasor állt az út két oldalán.
Hónapok óta ez volt az első napunk,
hogy nem sajtolt össze négy falunk.
Bükkcsorgón ittunk friss forrásvizet,
ínyünk rég nem kóstolt ilyen jó ízet
és a magas hegyről úgy szálltunk alá,
mintha súlyunkat égi szárny hordaná.
Téptünk fagyöngyöt s boróka-ágakat,
hogy köszöntsük a honn maradt társakat
s elmondjuk annak is, ki vak, béna, beteg,
hogy újra láttuk a szabad életet.

1944


Téli körkép a Halmágyi hágóról nézve

A Gaina havas csúcsa rózsaszín és lila.
(A fáradt napnak talán nem is illene
tőle ily érzelmesen és soká búcsúznia.)
A Nagy-Bihar hófedte széles háta
hatalmasan ível Várad felé.
(Fehér gyapja most arany és vörös.)
Lábainál zöld habjait
sietve hajtja az ifjú Fekete-Körös.
Kéken és barnán távolabb ködlenek
a menyházai hegyek.
Férfikorom sokszor átölelt,
zöld hajú és könnyező szemű szerelmei.
(Jaj, mostan nincsen helye édes időkről
boldogan merengeni.)
A Fehér-Körös és a Maros völgye közt
púposodnak a tiszai hegyek.
(A sors parancsa, nem az én érdemem,
hogy Tinektek is fájó szívvel
szerető barátotok legyek.)
Amott a Karács jólismert profilja
rejti keblén a brádi kincseket.
(Oh, ha egyszer elhinné a balga és mohó,
hogy kárhozat nélkül értük epedni nem lehet!)
Sötéten komorlik a távlat mélyén
Abrud és Vulkán, két alvilági kohó
és bezárják a kört, mint halvány szellemek,
a finom fátylak közül ki-kibukkanó
zalatnai hegyek.
Lábainknál rozsdabarna katlan:
Nagyhalmágy,
olvadó szívű, bűnbánó mostoha,
sok fájdalmat rejtettél számunkra,
de mi megszerettünk
és nem feledünk el hűtlenül soha.

1945.


Kórházi álom

Elült a durva zaj.
A város szűrődő zsivaja elcsitult.
A forró júniusi nap után
a nyári alkonyat selyemszárnya
csüggedt vállaimra borult.
Idestova már egy éve rab vagyok.
Ki tudja, mikor jön el a nap,
mikor házam kapuján kopogtathatok?
Sötétkék homály körülvesz puhán.
Álomvizekre száll a gondolám.
A Körös partnál csolnakom kikötöm
és a bozóton át kertembe szököm.
Mint mikor valaki tilosban oson,
úgy lépek át a nyírott bukszuson.
Belesek a függönyözött ablakon.
Csodálkozó arc néz végig az álomalakon.
Egyszerre, mintha zörrenne a haraszt,
valami zaj könyörtelenül megriaszt.
Boldog álmom hirtelen ködbe vész.
Otthonom képe szemeimből elenyész.
Önvád nyilall belém álomittasan:
amit cselekedtél, zordul tiltva van.
Nem fog-e elárulni az elsepert homok,
ha rajta maradtak a vádló lábnyomok?!

1945


Testvéri szó

Évezredes törvények titkain tűnődve
merem igazságnak hirdetni,
hogy aki nem szabadul a gyűlölettől,
az önmagának is esküdt ellene.

Ez a föld Neked is édes Anyád.
Nekem is.
Én is szeretem örök szerelemmel.
Te is.

Bocsássuk meg egymásnak
igaz bűnbánattal,
amit a századok folyamán
vétkeztünk egymás ellen,
és öleljük meg egymást becsületesen,
igazságban és testvéri szeretetben.

Oltsuk el a gyűlölet sötét tüzeit!
Csak az lobogjon szíveinkben,
ami világít és melegít,
lelkeinkből seperjük ki
a gyűlölködés kísérteties árnyait!

Aki megrögzik az ősi bűn
gránitkövezetű medriben,
az nem szabadulhat meg
a Labdakida-átok
örökletes terheitől,
és lelki békességben
soha, de soha meg nem pihen.

Semhogy mindkettőnket meg ne szűnjenek
a ki nem fáradó Erinnüszek
a világ végezetéig űzni,
nem százszor emberibb,
nem magasztosabb-e
az igazi testvériség
kék selyemzászlóját kitűzni?!

Testvéreim, mindott, hol a hegyek ormán
őseink vészektől riadva
lármafát gyújtottak,
és tornyaikból félrevert
harangot kongattak,
mindott, önfényétől messzire világítóan,
emeljük magasra
az emberiség és a testvériség
szeplőtelen homlokú,
magasztos címerét.

1971


Araság

A tavasztestű, lobogó hajú daliát
csitri leányszemmel látta meg.
Fenevaddal birkózott és győzött.
Parázsló tigrisbőrrel vállán
esteli köd árnyai közt tűnt el.
Ő pedig járta lánysága széles, csillogó réteit.
Lába alatt fűbenőtte,
ezüstös tocsogók csilingeltek
és szélben bólintó, lila iriszek
hajladoztak a lépése után.
Tudatlan várással leste évekig,
miken tarka álomlepkék szálldostak keresztül.
Egyszer csak megint szemtől szembe látta:
sziklán hevert,
karjára támasztotta szomorú fejét,
révedezve nézett a világba.
Szótlanul.
Egyedül.
Hitetlenül és reménytelenül.
A szikláig virágos szegélyű út nyilalt.
Elöl fehér liliomok hajlottak rajta egybe,
aztán rózsaszínűek,
azután pirosak,
végül sötétbíború liliomok és feketék.
A leány parányi kezével széthajtotta mindet
Hozzá ment és mellé térdepelt,
a szomorúság szikláján vérezve meg
gyöngyházszínű, sima térdeit.


Milói Vénusz

Húszesztendős görög lány volt,
az ion part tökéletes csodája.
Már nem látogatta a palesztrát.
Elbűvölten bámulta a virágba borulást
és a sötétkék tengert.
A bús szobrásznak házában
minden éjjel égett a mécses.
A lány elsétált
a fényt szűrő mirtuszok előtt.
Szíve kalapált.
Megleste az égő szemű, bús férfit,
aki rámeredt az Álomra
és mint a gyönyörű végzet,
belépett hálószobájába.
Reggel elment és boldogságában
beleölte magát a ragyogó, kék vízbe.


Virágének

Elraboltam egy halvány menyasszonyt.
Éjsötét ménen vágtatok vele.
Ájultan fekszik,
a szeme lezárva.
Mögöttem folyók,
erdők, éjszakák.
Piros szájú gyermek az árva.
Hófehér selyem
derekát takarja,
a sugár a haját
bontani akarja
és lebeg a fátyla.
Ne félj leányom,
imádni foglak.
Ha szereti a szerelmet valaki,
én szeretem,
de azért raboltalak el,
hogy ne legyél asszony.
A másé ne légy, senkié soha
és, ha kárhozat nem éget,
ne légy az enyém se.
Hófehér fátylad karomra öltöm
és éjsötét ménen vágtatok Veled,
csak a szemed legyen lezárva,
csak a szemed legyen lezárva.


Salome-sors

Salome szent Jánosnak fejét vetette,
mert gyűlölte és szerette.
És násztáncot járt
- a szép férfifej már sápadt volt
és néma -,
hasztalan vakított a mell fehére
és sötétlett, mint a gyászparádé,
dús hajának kibomló fonadéka.
Cikázhatott hétszínű, lenge fátyol,
ajkát biggyesztette
fölénnyel a halott,
míg Salome ezeridegű
fájdalmát tombolta
buja táncban,
megsejtve szerelmes asszonyok
szomorú szenvedélyét,
hogy a Férfinak fejét veszik
és kiontják a vérét.


Szerelem

Jaj, sok nekem az ősi harc.
Ezüst nyilad bordámba tört.
Sápadtan állok.
Lassú vér bepántlikáz
és mégis várom, hogy megint a szemembe nézz.
Ragyogó szemed mély liget
titokfákkal, halálos árnnyal
és újra jön benne valaki,
aki élt
sok ezeréve
és egy ki nem derített megbántásért
könyörtelenül most fizet.
Parancsszavadra hófarkasok
piros szájú csapatja tör rám,
ölelem őket buja lázzal,
ingerlem lobogó, tüzes ággal
és behintem biborcsillagos virággal.
Szemed mélyén szent görög cserfák,
kék vizű patak, liliom, árnyék.
Jön Artemisz, hajdanában sarló,
kezében ív, szívében átok.
Te vagy a nő,
és a férfi,
Sor került ránk.
Szeretlek fájok, szembenézek
és a halálos, ádáz, könyörtelen,
az öröktől való leszámolásra
szomjasan várok.

Hideg szél

Égő arcom megenyhíti
szabad puszták hideg szele.
A bűvös kör igája talán eltörik.
Lázadó rabja vagyok a vérnek,
sanyargatom lobogó áradását
és zuhatagos, hegyi patakját
szeretném egy csodaszép
erdei tisztás békéjébe elvezetni,
hogy áhítatosan ámuljon vissza
ifjú őzek barna szemébe.
Tanítom magam az új szabadságra,
mint vénülő mester a gyermeket
és nagy nehezen emelem fel
tiszta tekintetemet
viruló asszonyokra
és nyugtalan lányokra
és esdekelve kérem,
hogy oltsanak el szemeikben
minden szerelmet gyújtogató lángot,
hogy tudjak szemükbe úgy nézni vissza,
mint vágy nélküli, szerető barát,
aki nem tör mámorító gyönyörre
és nem akar halálos szerelmi-harcot.