Az életemet vele élem.
A vers a pirosabbik vérem,
s rokonaim ilyen vér szerint vannak.

Én versekkel lelkendezek magamnak
örömökön és tragődia csúcsán.
Különös életem külön jussán
a vers a sorsom ajándéka.
Az. Az!... Halálos nagy játéka
szívemnek és testemnek és szavamnak!...
Verseken át belém szeretnek -
versek miatt csúfosan megtagadnak -
a vers az én kitágult életem!
A versek úgy valahogyan - karok:
Megölelem azt, akit akarok!
S híd is a vers profán fejek felett:
Átjön rajta hozzám, aki szeret!...
A vers az én kitágult életem -
óh mindennél több a vers nekem!
Több az örömnél, több a csóknál,
több minden, minden földi jóknál!...
A vers melegít, a vers lángol -
A vers, a vers - a vers a mámor!
Úgy mondom hogy: Az életem bora.
Kínálja csengő lelkek pohara -
s kiiszom csengő lelkek poharából
fenékig és szomjúhozom rogyásig -
iszom: az utolsó Áldomásig,
mikor a magam poharát elejtem...

De addig vers!...
Hogyha aszú, ha rámpás:
csak adjátok, mert mámorokba-rántás -
s aki adta: soha el nem felejtem!...

Kora reggeltől alkonyokig lángolt -
akkor is ilyen szédületes nyár volt.

El úgy mentem, hogy vérig fájtam, sírtam,
s a lelkemet a kis falura bíztam.

Mozdulatlan úgy feküdtem a napon -
és harmadnap - gázoltam a patakon!...

És láttam, hogy a hegyek csuda kékek -
férfi-szemek nincsenek olyan szépek!...

És hogy a víz a Nap-aranytól sűrű,
és fényesebb, mint a karikagyűrű!...

És hogy az erdő suttogása tiszta:
amit kimond, azt nem hazudja vissza.

És hogy eddig úgy ténferegtem: vakon -
És a szivem nőni kezdett a napon...

Plein-air képek tündökölő sora!...

Szépség! így még nem láttalak soha!...

Nem is tudom, hogy merre nézzek:
a földre, - vagy az égre?!

Most nem tudom, hogy melyik szín szebb:
a zöld-e, - vagy a kék-e?...
És nem tudom, melyik a vonzóbb:
a felhő - vagy a hegy?...
Nem is tudom, hogy szálló lelkem
melyik irányba megy!...
És nem tudom, melyik a drágább:
az illat, vagy a fény?
S ki álmodja az Isten álmát:
a természet? - vagy én?!...

Lobogó-piros kis ruhámban
tánclépésben, szökellve jöttem.
Ujrázó kedvvel csókot dobtak
a fák mögöttem -
s fent ragyogott, úgy ragyogott az ég!...

Feszülő testem követelte: Még!
Még, még! Előre!
Lihegve-lengve!
Beljebb, beljebb!...

S dobogó lábam feldobogta
az elhagyott királyi kertet.

Nem bántott semmi. Emlék nem sírt,
gondolat nem fájt, nem kérdezett -
lelkem a fényes napkoronggal
versenyt fényezett!

Óh milyen szép volt!... Ember és Föld
gyönyörűséges összetartozása.
Vagy tán - valamék jászkún ősöm
hirtelen lelkembe vágtatása!...
De nagyon szép volt! Nem tudtam megállni -
felcsörtettem a hajlaton a hegyre!
S gyerekesen rontott ki rajtam
gyönyörűségem kedve:
fellihegtem -
és a tetőn a csendbe csengtem:
Halliha! - Hihó! -
S levágtattam, mint egy féktelen
fiatal csikó.

Igen. Igen. - És mindent ráhagyok.
Tudják is ezek, hogy ki vagyok.
Azt hiszik, az vagyok, akinek hisznek:
tapsolnak, lámpák elé visznek -
s ujjonganak, hogy helyettük merek.

Óh, mégis-jó, szűkszemű emberek!
- nem vakít engem lámpai fény...
El se hinnétek, ki vagyok én.

Én csak a legárvább leány vagyok.
Fejemen hírkorona ragyog;
le-ledobom és gondolom magamba':
Beh szép volna egy virág a hajamba...
Koronául: valaki két keze -
új lámpául: gázlángos kék szeme -
és közelről a szíve dobogása!...

Nő vagyok. Csak... Akinek nincsen társa.

Én nem merném a nemlevésből
létre idézni.
Nem mernék a szemébe nézni,
hogy ide hoztam,
az élet-arénába dobtam,
mikor tudom, hogy mire megy a játék.

S félnék, hogy a napon napszúrást kap,
árnyékban - eléri az Árnyék...
Kezét elengedni nem merném,
a kutakat is betömetném,
a fúvó szelet is megverném!

És nőne -
és akkor a lelke kulcsát nem-lelném!...

És ennen álma után menne -
csapdába zuhanna be kedve,
az élet törné,
egy rossz-valaki hiten ölné -
s a szívében vágy sem maradna!

És éppen akkor haljak meg,
hagyjam itt -
én, az anyja!...

(Bús leányzók, ha szívetek gyermekért dobban:
gondolkozzatok magányos szobáitokban -
s elszánt árvaságomban higyjetek!...)

Jajj, mert én meg vagyok kötözve!
És kínommal más kín fel nem ér!
Csődör szakíthat hortobágyi pányvát,
az oroszlán köteleit is széjjelrághatja még ezer egér -
s börtöni vasakat rozsda lerág.

De ki ment meg és mi menthetne meg
költő-leányt -
magyart és jót és forróságosat!?...

Csak húzom a csörgő láncokat
és táncolok, hogy muzsikának halljam,
verődjék dallam
s véres bokám viruljon, mint a rózsa.

Mert rab vagyok és sírnom kellene
és dalolok -
és nem tehetek róla!...

Láttál-e habzó galagonyatengert
kint a berekben?
Hallgattál-e füledre-tett tenyérből
vérmuzsikát, szomszéd erekben?
Lombon-beszegült napfényhúrra
csapott-e kezed égi vággyal?
Utánoztál-e víg madarakat
csattogással?
Adtál-e másnak önbizalmat
tiszta szavaddal?
Tévesztetted-e magadat össze már a
tavasszal?!...
Feszengtél-e levegőmódra szerte-széjjel,
táncoltál-e könnyű lábadon már a széllel?!...
Hajdon fejeddel futottál-e
csapó esőben?
Nevettek-e reád az emberek
arra menőben?
S érezted-e, hogy csupa testvér
mind, aki rádnéz, szemmel szeret -
hogy jószavadra lelkűk viasza
mézet pereg?
S nyittál-e ajtót csengve-bongva,
begurítva elől kedvedet?!...
Törtél-e össze hirtelenül
bánat-felleget!
Ölelted-e már a világot
félve, szeretve,
gondoltad-e azt, hogy mindenki
boldog lehetne?...

Magamban érted vergődve, fájva,
sokszor gondolok édesanyádra.

Ó hogy becézhet, ó hogy szerethet,
boldog jövődért ó hogy remeghet.

Mint értem az enyém, ő meg érted:
imádságokat küld fel az éghez.

Két öreg asszony egymásról nem tud,
de egy az imádság, s egy a szent út,

amelyen felszáll, látatlan csendben
És meghallgatást könyörög mennyben.

Néha oly fájó érzésem támad:
Mért nem ismerem édesanyádat?

Miért nem csókolhatom azt a kezet,
mely kiskorod óta óv és vezet...

Miért nem nézhetek két szemébe,
én is imádkozva, én is kérve.

Hátha megmondhatnám néma szemmel,
mihez a durva szó nyúlni nem mer.

Érinteni benne, valahogy fénnyel,
hogy fiáért most már két ima térdel:

Az egyik az övé, másik enyém -
egy-áldássá olvad fia fején...

Hátha belém látna lelkem fényszaván
s magához ölelne, mint az én anyám.

Hiába cikázik ég felé a dalnak
szemet-odarántó fényes madara -
hiába gyötörnek gyönyörű hatalmak
s hiába húz férfi szeme-sugara!
Bús megkötöttségem nagy fekete láncán
tört-tükrű szememből szivárog a könny!...
Egy igazi férfi megőrülne láttán -
s ajkamra csak a dac fémverete jön.

Munka zúgásában, rút kopott ruhámban,
nappalom a küzdés, mely fáradtan néz.
A józanság erős, tiszta szója számban,
s csak hajszolt embertárs keze minden kéz.
Elrohant férfiak tekintete rám hull -
talán a sajnálat suhan arcukon.
Vagy szólanak a hű, derék fegyvertársul,
ki mellettük harcol minden harcukon.

Felsötétlő ruha, súlyos-göröngy gondok,
Cerberusként őrzik árvaságomat.
Néha sírok - néha keményeket mondok,
néha vérig-vágom éles láncomat.
Múlt szélmalom-harcok balga kitűzése:
a független nő is groteszk árnyat vet...
Sziklába fejemet nem verhetem mégse -
s birokra a korral nem kelhet az egy!...

(1932)

Én nő egészen nem lehettem,
azért, mert ember vagyok -
ember egészen nem lehettem,
azért mert szolga vagyok -
szolga egészen nem lehettem,
azért, mert költő vagyok -
költő egészen nem lehettem,
azért, mert magyar vagyok.

(1934)